Az elmúlt évben kezdődött világjárványügyi-helyzet hihetetlen mértékben befolyásolta az emberek és az emberiség utóbbi évtizedekben kialakított szokásait, ünnepeit.
A napi nehézségeink mellett ritkán jut eszünkbe olyan magasztos eszme, mint az olimpiai mozgalom. Pedig a sportszerető milliók számára szomorú tapasztalás volt, hogy 2020-ban elhalasztották a Tokiói Olimpiát, hivatalos nevén a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Az alábbi írást 2012-ben írtam, aznap, amikor a szerelmem elutazott Londonba a XXX. nyári olimpiai játékokra.
Remélem nincs már messze az az idő, amikor újra önfeledten számolhatunk, és rendezhetjük élményeinket olimpiai ciklusokba!

Zoli apuval mi olimpiában mérjük az időt. Pl. három olimpiával ezelőtt találkoztunk. Pontosan. Felvételi elbeszélgetésre mentem az új munkahelyemre, egy falusi kis iskolába. Amikor beléptem, a folyosón egy napbarnított sportosan sortos fiatalember jött felém. Sok mindenre számítottam, de egy jóképű, szép testű, ifjú testnevelőre a legkevésbé sem. Éppen az interjúm napján ment be, hogy bejelentse az augusztusi értekezletekről való távolmaradását, mivel utazott az athéni olimpiára. Engem felvettek, és kicsit házsártos voltam, hogy augusztusban a többi új kollégám biztatására a saját termem mellett, díszíthetem az Athénban szurkoló szurkoló osztályát is. A következő nyár végén addig fajult ez a nagy szurkolás, hogy évelején, akkor persze már kedves kollégámnak tett szívességből, az óráit is helyettesíthettem, amíg ő Steven Spielberggel forgatott a München című filmben, amely szintén egy olimpiához kötődik. (Azt csak nagyon zárójelben jegyzem meg, hogy én már integettem a levegőbe emelkedő Misa mackónak abban az évben, amikor Zoli megszületett.)

Két olimpiával ezelőtt már együtt készültünk az újabb utazásra. Vagyis arra, hogy ő kiutazik Pekingbe. Hogy valamit nekem is csepegtessen a szurkolói lét varázsából, elvitt még az olimpia előtt arra a klipforgatásra, ahol a hivatalosnak tűnő, magyar olimpiai dalhoz vették fel a szurkolói vágóképeket. Egy márciusi, hűvös vasárnap reggelen a Fradi pályára kolbászoltunk ki. Én, bizonyítandó, mennyire komolyan veszem a feladatot, piros pulóvert, fehér blúzt és zöld gatyát húztam fel. Na, most ez például egyáltalán nem látszott a felvételen. Voltunk kb. ötvenen, és ahogy Butch Cassidy kérte Sundance kölyköt a vonatrabláskor, nekünk is legalább félezernek kellett volna tűnnünk. A celebritáshoz való egyenes utat pedig Zoli nem vállalta, mert annyira elfoglalta a „Győznünk kell!” kiáltozás. A rendező ugyanis azt mondta, hogy amikor jelez, akkor pl. szerelmes párok válthatnának szenvedélyes győzedelmi örömmámor csókot. Én a megadott jelre csücsörítettem ott, mint egy éhes muslinca, de Zoli rám se hederített, csak a zászlót lobogtatta, és úgy felugrott, hogy a menetszelétől majdnem leestem a pad alá. Így nem tudtam meg, milyen a szenvedélyes győzedelmi örömmámor csók.

Aztán Pekingből is szerencsésen hazajött. Imádtam, hogy a sok és számos sportesemény mellett ajándékokat keresett nekem. Igazgyöngyből fűzetett gyöngysort, megvette a létező legnagyobb kínai selyemblúzt (majd talán a lányunknak jó lesz valamikor), és tudja, hogy szeretem a teknősöket és a sárkányeregetést, ezért nem kevés ügyességgel haza hozott nekem egy teknőst formázó papírsárkányt.

Két olimpia között csak négy év telik el, azonban a mi mostani négy évünk igen sűrűre sikeredett. A terveit is abból a riportból tudtam meg, amit a városi tv csinált vele Peking után. Amikor megkérdezték tőle a beszélgetés végén, készül-e már a londoni olimpiára, szemérmesen csak annyit mondott, hogy most családalapítási tervei vannak. A munkatársaim másnap gratuláltak a férjhezmenetelemhez. Majdnem így is történt. Jó sportemberekhez méltóan, gyermeket 2009-ben és 2011-ben szültünk, amikor nem volt semmilyen nagy nemzetközi sportesemény. Ennek megfelelően esküvőnk is 2009-ben volt, igaz a menyasszony már lebukott volna a mérlegelésnél. Amikor egyszer kiborultam a mérhetetlen drukkolási mánia miatt, azt magyarázta, hogy a gólörömhöz fogható élmény kevés van. Mondjuk amikor megszületett az első gyermekünk, az volt egy megagólöröm. Csak annyit mondtam megadóan, hogy nekem is.

A mostani olimpiai kiutazás erős veszélyben volt. Hiszen tavaly, amikor már a jegyeket kellett volna megrendelni, én már növekvő pocakkal tolattam jobbra-balra. Egy cseperedő család nem kis pénzügyi kihívás, igen ám, de ilyen közel mostanában nem lesz olimpia, és különben is a Robi kint dolgozik és nála lehetne aludni. Érvek, ellenérvek csaptak össze, majd pedig szépen lefordítottam neki a jegyrendelés szabályait, fapados repülőt kerestem és foglaltam, utasbiztosítást kötöttem, és még a nemzeti színű pólóit is kivasaltam.

Zoli ma reggel repült Londonba. Erősen bízott benne, hogy amint megérkezik, lelki ereje átszáll nemzetünk sportolóira, és aranyeső hullik a magyarok családjára. És nem igaza lett!!! Az előbb küldött egy sms-t, hogy a mai névnapi ajándékomat melyik könyvben keressem. Ez a jóember fogadott a mai aranyérmekre, és nyert! Nekem!

Azonban az olimpiák változást is hoznak. Az elsőn, amikor megismertem, egy elvakult szurkolót láttam. A másodikon egy tudatos rajongót. Most pedig egy édes apukát és egy drága férjet, aki hónapok óta készül a Nagy Sport Ünnepre, de már inkább csak a lelkében, mert míg Pekingben a vízilabda döntőn meg lehetett ismerni a fejére kötött vízilabdáról, most el sem akarta vinni a helyhiány, meg a súlytöbblet miatt. A kereplőt a családi- és panelbéke érdekében meg úgy elrejtettük a lányunk elől, hogy mi sem találtuk meg. Így marad a Negró meg a toroköblögető a hangja visszaszerzéséhez.

Abban is biztos vagyok, ha meglát egy bármilyen nyelven ficsergő-csicsergő kislányt, vagy egy főzeléket arcán szétmaszatoló kisfiút, a két kis porontya fog eszébe jutni. Mint ahogyan egy jó mellű nő láttán, az első ösztönös férfi sóhaj után, elégedetten rám fog gondolni, és arra, hogy milyen jó lesz hozzánk hazajönni.

Irma rügynyitogató írásának (https://falusag.hangfarm.hu/2021/03/szemnyitogato) köszönhetően én is uzsgyi ki a kertbe megnézni, ki hol tart most az ébredezésben. Nézegeted a fákon a rügyeket, kicsit megkapirgálod a földet, hogy lásd, ki készül előtűnni, közel hajolsz, tapintasz, szagolsz és akkor zavarba jössz önnön vehemens kíváncsiságodtól és nevetve nyugtázod magadban, hogy én most tulajdonképpen zaklatom a növényeimet. Ez nem puszta megfigyelés, itt nincsen távolságtartó attitűd, itt érzelmileg túlhevített, a folyamatokat gyorsítani és ott abban a pillanatban meglátni akarat feszül. Titkok fürkészése, hogy megértsük. Annyi szolgál csak az ember mentségéül, hogy ha néha kritikus is ez a növényre irányuló tekintet, azért tele van elfogadó igenléssel és persze rengeteg szeretettel, és még így is visszafogjuk magunkat, hogy ne nyúljunk bele a folyamatba, csak akkor és ott, ahol ez elengedhetetlenül szükséges. Andival és Lacival beszélgettük az állatok és persze a növények kapcsán is, hogy ez a fajta odafigyelős szemlélése a másik élőlénynek egyszerűen gyönyörűség és ebben a gesztusban nincsen benne az, hogy ezt a növényt vagy állatot egyszer majd elfogyasztom. A gazda szeme legel, növeszt, életet lehel, de ilyenkor nem lebeg ott a végcél, nem fogalmazódik meg a has, csak az érzelmi esztétika.

Az Obilnaja japánszilva (Prunus salicina) fáról tavaly nyáron egy hétig lakmározott a hangfarmnép.

Mézalmácska

Mandula

Mogyoró

Gondoltam, számba veszek én is mindenkit, de - na itt már belép a gazdassszonyi öntudatos öröm - rájöttem, annyian vannak, hogy nem lehet. Hogy sugara, nyalábja van a tekintetemnek, amerre haladok, annak ellipsziseiben vetül ki. Hogy a mozgásos megfigyelés során - még a tudatos kereséskor is - a látószög folyamatos változása során néha véletlennyi pillanat, amikor megakad a látássugár és észrevesszük. Még egy-két másodperc, mire tudatosítjuk, tolatás vissza, immár célirányosan keresve a véletlen bejelentkezőt. És ekkor már jöhet a technika, lehet morgolódni, hogy még mindig nem jó a fókusz, nem ezt a rögzülést láttam, nem így akarom láttatni.

Néha keresem a módját, hogyan lehetne tapintatni, üzenetben tapintás-képet küldeni.

Joli Braille-táblája

Joli megtalálta az egyik lehetséges módot, mégpedig Adának köszönhetően. Joli és Flóra közösen írnak regényt. Egy mondat tőled, egy mondat tőlem, a kitalálás és folytatás örök játéka, a variálás, a történetbe ágyazás és a történetiség erejébe való beilleszkedés gyerekkori öntudatlan előtörése. Az itthonléttel lelassult kicsit a folyamat, de időnként bejelentkeznek egymáshoz megbeszélésre. Kislányos csacsogásban komoly diskurzus a közös írásról. És folytatják, és közben kacérkodnak már a tipográfiával is: a párbeszédes jeleneteket elkezdték külön-külön színekkel írni, merthogy (micsoda jogos íráskép-kritika) nehéz úgy szépen felolvasni idegen szöveget elsőre, hogy a szemnek mindig a mondat végére kell szaladnia, hogy lássuk, ki és milyen módon mondja a mondanivalót. Bezzeg a spanyolok legalább hajlandóak a mondat elejére tenni a kérdő- vagy felkiáltójelet és akkor rögtön tudom, hogy most kiáltva vagy kérdezve olvassam. Reformálások.

Joli eddig Adának az asztallap rése fölé illesztette a papírt és egy tűvel bökdöste a Braille-betűket, amit már szótár nélkül is tud, hiszen már több, mint egy éve használja. A születésnapi ajándékai közöl a tőlünk kapottak is megörvendeztették, de az igazi meglepetés Adáéktól érkezett: kapott tőlük egy Braille-táblát, hogy könnyebb legyen a pöttyögetés és ne csússzanak el a jelek, így Jolinak egyszerűbb írni és Adának könnyebb olvasni. Merthogy Joli kettős írásban van: írja a közös noteszbe a Flórával megbeszélteket és ha azzal készen van, akkor írja Adának, hogy ő is elolvashassa a regényüket.

Én azt gondolom, hogy mi többek vagyunk attól, hogy ismerjük, hogy az osztályba jár Ada. Nekünk kell ő. Én hálás vagyok, amit Jolánnak ad: barátságot, érzékenyítést, egy másik nyelvet - gazdagít minket.

Ma délelőtt: miután Flórával beszéltek, Joli ebédig Adának fordított.

Ezt mi itt a városban el sem tudjuk képzelni. Mi bemegyünk, leparkolunk, sorszámot húzunk, várunk, várunk, várunk. Aztán hívnak bennünket, és végül nyilatkozunk, hogy se biztosítást, se sorsjegyet nem kérünk. Újabb érv a falusi élet mellett.

Várom a küldeményt,
Kriszti

Hát kérem,
a postázás nálunk a világ legegyszerűbb dolga: legkésőbb kilenc körül a konyhai kredenc polcáról leemelem a zöld postás táblát és klumpát húzva - kedvem szerint - kislattyogok vagy (ha lusta vagyok kabátot húzni) kirohanok a kiskapuhoz és felakasztom rá. Általában 11 és 13h között jönnek a postás legények: fiatalok, szőkék, aranyosak (szeretik a süteményeimet) és két kezemből átveszik a feladni kívánt levelet, csomagot és ezzel az ügy elintézve. Egyébként annyira figyelmesek, hogy az értékesebb csomagokat, ha nem vagyunk itthon, eldugják a garázsban vagy odaadják Rozi néninek, ha ő sincs, akkor Kati néninek. Mindegyikünk születésnapját tudják, mivel fehérvári mama borítékba tuszakolt Merci csokicsomagja adott névre és napra rendre (kitapogatva) megérkezik.

Szóval nálunk így van ez itten - úgyhogy hétfőn intézkedek!
j.

Mától látható az Okosházban (http://okoshaz.hangfarm.hu/3.html) Tamási Kata Búzavirág című hímzésmunkája.

Egyrészt Laciférj segítségével rögzítették magát a hímzés munka- és alakulásfolyamatát, másrészt pedig a hímzés fotókat a hímzés során keletkező alig vagy szinte meg sem hallható, legtöbbször észrevétlen hangok kísérik. Felnagyított mikrovilág, olyan hangok, melyeket hallva legtöbbször 'ja, tényleg!' élménye van az embernek - történetmorzsák hangok formájában: a botanikai rajz és az ösztönös női díszítőmunka magas fokú ötvözete. Énlelkes, magunkba forduló idők, olyan privát élmények, melyek mégis egymás között megosztódni hívnak szüntelen.

Amikor beakadályozódik, mintegy kerítésesedik az élet, akkor nekem sokszor olyan, mint az üvegfelület, melyen a saját magam termelte vízpára csapódik le: az én meleg leheletem a hideg felületen.
Egyszerre átlátható és mégis károkozás nélkül áthatolhatatlan - haragra lobbant. Gyerekszülés közben utáltam az amúgy tisztelt és szeretett orvosomat, aki persze jókat kuncogott, mondván, ő azért van itten kérem. Gyerekszabadságoltatás közben utálom az amúgy tisztelt és elfogadott iskolaigazgatót, aki persze jókat kárörvend, mondván, lehetne rosszabb is itten kérem.
Szeretem, mikor ki lehet nyitni ezeket az ablaktáblákat és beengedni a friss levegőt: fájdalom-cseppjeim körforgásában új források keletkezhetnek.
Mindig - már gyerekként is - ki szerettem volna tárni a televízió képernyőjét, hogy ne nézzem, hanem én, azaz én is átéljem a valóságban a történetet. Ugyebár a kibírhatatlan kispadon ülés.... Álomélet. Életálom. - Calderón? Vagy Platón?
Az építészet és kert kapcsolatában is különleges státusza van a tekintetnek szabad átjárást biztosító üvegfelületnek. A kint-bent, a bentről mintha kint lennél szemlélni a kertet, miközben annak elementáris erejének nem vagy kitéve. Kintről pedig megtükröződve, rávetítve látni a kertet a benti meghittségre - a távolság, mint kulcstényező a szemlélő elhelyezkedésében van. Eddig még tükör, innen már benézhető. Üvegtető alól felnézni a csillagokra - a szemünkkel tudni érinteni és simogatni - virtuális szabadság, bennünk.
Jelenkori üvegtábláink egyre erősebbek, egyre inkább többrétegűek, sokszor szellőztetésre nem is alkalmasak, üvegfalként lesznek az alapszerkezet részei, vagy beltéri dizájnelemként jelennek meg. Hő- és hangszigeteléseink.
A kinti és a benti egyidejű, egyszerre látható lerakódásai a felületen: az átláthatóságot vagy a határt takarítjuk olyan szorgalmasan? Elkoszló rongyok.

Halveri fürdőszobánk ablaka: a törött katedrál üveg alatt a sima floatüveg pótlás - átutazóban.

Lélegzéseink és nappali tevékenységeink láthatatlanul, víz formájában a levegőben. Mindennapi életünk hideg felülettel találkozva az átlátható üveget áttetszővé lehelve és azon új tükröződési formákat alakítva vízcsepp formájában mutatkozik meg. Cseppé gyűlések és hirtelen cseppleszaladások mutatta utak az üvegfátyol felületen - vízgyűlési pontok. Szellőztetés.

Dóri fürdőjén gyönyörködve és a fürdéshez való viszonyunkon elmélkedve, próbálva kikapcsolni a privát tényt, hogy szeretnék egy új fürdőt (mi a fenének is, kell-e egyáltalán a házban fürdő, fürdőház kéne inkább, vagy ökologikusabb lenne alulra egy lavór víz, felülre meg egy vödörnyi, jaj, nem tudom), mindig oda jutok, hogy egyik utóbbi olvasmányom még munkál bennem: Deborah Feldman Unortodox című regénye. A zsidó kultúrát, a haszidizmust, lubavicsiakat, szatmáriakat, stb. elég jól olvasom, ezért nekem úgymond csak annyiban volt új a történet, hogy végre nem egy író, vagy rebbe, esetleg maximum egy rebecen szólal meg, hanem egy alternatív, hiteles női hang. Újabb fontos "Herstory" történet a hivatalos kánon mellett, néha ellen.

Elena Favilli és Francesca Cavallo, Móra, 2018

Aztán rájöttem, hogy mégcsak nem is a herstory a lényeges most nekem, aminek egyébként én is egy interjúalanya lettem a minap, nem is a mikve vagy a fürdőház, hanem a spiritualitást nélkülöző bemerítkezés aktusa, a vallási motívum nélküli rituális fürdés.
Miért bogarászik bennem ez? Azt hiszem teljesen póriasan a közösségi fürdés, a közös fürdés, a közösen használt víz miatt. Hogy miért van az, hogy valakit láthatólag abszolúte nem zavar, hogy egy strandon hol a törülközőn, hol a vízben töltsön el időt, én meg visítva menekülnék, ha valaki erre kényszerítene. Hogy mikor belemerítkezem a Balatonba, azt csak és kizárólag a gyerekek miatt teszem, és próbálok nem arra gondolni, hogy hány test teszi ugyanezt, miközben mosódik a hátakról a naptej és az egyéb piszok.

Közös családi rituálé: nem rólam szól, hanem a nagycsaládról és persze főleg a gyerekekről, és elég gyanús lenne mindig azzal érvelni, hogy most nem tudok fürdeni.
Fotók, amiken mindenki vizes, mi legalább naptejnélküli barnák is. De ezekre az alkalmakra, mint nyaralásokra kell emlékeznünk, mert ezt követeli meg az udvariasság és a családi összetartozás.

Balaton, 1939 (Fortepan)

Az emlékezés helyei. A fotó, mint hamisított emlék. A tudatosan a jövőnek felvett mű-jelen pillanata.

Kulturális emlékezetben gyökerező, egyénileg kialakított családi és magán identitásaink.
Jan és Aleida Assmann professzorok fontos mondata: ‘If you want to belong to a community, you must follow the rules of how and what to remember’. Vagyis: ha egy közösség tagjává szeretnél válni, akkor követned kell, hogyan és mire szabad emlékezned.
Nagycsaládiasság.

Hadar Galron: Mikve című darabja a Pesti Színházban, 2010

A természetben élni - vadan/vadon.
Elvonulás/kivonulás az építettből, az infrastrukturáltból, vagy bevonódás a természetbe?
Amikor egy vagy két hétig vándortáborozol, vagy madarásztáborban, vagy bármilyen sátras, kiépítetlen helyen nyugszol és kelsz, két nap alatt kialakítod az ottani feltételeknek megfelelő ritmust. Hihetetlen rugalmas lény az ember, hirtelen kiélezett helyzetbe kerülők még jobban tudják ezt. Utólag az 'átállni és élni a másikat' könnyebbnek tűnik, mint aztán visszajönni onnan. Visszaérkezni mindig szélesebb folyón átgázolva kell. A hegyre ugyebár könnyebb feljutni, mint lejönni onnan. Egyszercsak vége. Mit is keresek újra itt?

Campus-látkép, Santa Barbara, Kalifornia

Szerencsére közös családi csúcsélmény volt számunkra az a bizonyos kaliforniai: amikor - ahogy Andrea is írta - teljesen természetesen vagy benne a tájban és olyan sarokpont az életedben, ami kifordítja az addigiakat és más irányba terel.

A természet a mester, a kertész a tanítvány.
Kerítés ide vagy oda, a vadak jönnek és mennek.
A növények bejönnek és kivadulnak.
Átjárhatóságaink.

Egyetemváros. Campus-lét.
Magister Ludi.
Ifjúságszociológia tanulmányok: Campus-lét a Debereceni Egyetemen.
Ki veszít ma?

Az olvasónapló felnőtt műfaját nagyon szeretem: intellektuális szubjektív könyvajánló és egyéni történet egyszerre - Heller Ágnes olvasónaplói.
Könyvek és naplóírás - irodalmi életvonal.
Lenyomatok bennünk és a továbbolvasásban. Milyen viszonyban is van egymással az írás és az olvasás? Elsőre úgy találnánk, hogy oda-vissza hatnak: aki olvas, az ír is (merthogy folyamatos párbeszédben vagyunk az olvasottakkal, a világgal, az élettel, önmagunkkal), és aki ír, az olvas is (hiszen olvasottság nélkül nem tanulnánk meg az önkifejezést, az ösztönös zseni pedig a romantika óta ugyebár nem létezik). Ha az irodalomtörténet alakulását abból a szemszögből nézem, hogy mennyire képzettek az írók, akkor azt kell következtessem, hogy a világirodalom nagyjai a hatvanas évektől egyértelműen irodalmilag, nyelvészetileg, filozófiailag, egyszóval általában bölcsészetileg, de egyetemileg bizonyosan magasan kvalifikáltak.

Beleírni egy könyvbe. Radikális viszonyulás-módosítás a felhívás: az író sorai, mégpedig magán sorai közé írni. Az olvasó, mint partnerré, szövegalkotóvá előléptetett szereplő. A hivatalos, nyomtatott szöveg és a kézzel írott, magánszférába tartozó gondolatiság, a sajáttá tett irodalmi szöveg. Magának a könyvnek a birtoklása és egyénivé, az enyémmé tétele.
A könyveket és a szövegeket használjuk: kiírunk belőlük, cetliket teszünk a lapok közé, halványan jelzünk az oldalszélre, esetleg aláhúzunk egy-egy szót vagy mondatot, így egyénítve, így hagyva jeleket rajta, tulajdonképpen azt a munkát rögzítendő, amit magunkon végeztünk a segítségével. Ezért olyan kényelmetlen az egyébként logikusan kitalált és hasznosnak tűnő kölcsön tankönyv rendszer: nem lehet benne nyomokat hagyni, a tanulási folyamatot láthatatlanná kell tenni, ami viszont már nagyon tudatos és magasabb fokú elsajátítási kultúrát feltételez. Ebben a tankönyvrendszerben a diák nem használója, hanem csak nézegetője a könyvnek, ebből kifolyólag kölcsönösen kevesebb nyomot hagynak egymáson, mint mikor aláhúztunk, kiemeltünk - így tanulva meg nemcsak a konkrét tananyagot, hanem a lényeget is meglátni egy szövegfolyamban, ami tipográfiailag hiába ad fogódzót (bekezdés, dőlten szedés, vastagítás, stb.), tanulásfolyamilag ezeknek kezdetben elenyésző a szerepük. Úgy látom, hogy csak nagyon rutinos és tudatos olvasó képes arra az önfegyelemre, hogy a szöveget sértetlenül, "tisztán" hagyva abban bármikor vissza tudja keresni azt, amit idézni szeretne belőle.
Jane Austen levelei című kötet kettős játékos: szándékoltan hangyabetűkkel szedve a szerkesztő által válogatott levelek, levélrészletek, hogy nagyítót kelljen használni, másrészt minden szövegsor alatt üres sor következik, így hagyva helyet az olvasó beleírásának. Tehát kétszeresen ejt zavarba minket: először elidegenít azzal, hogy megnehezíti az olvasási szituációt, utána pedig felkér arra, hogy váljunk társsá, partnerré. Rosszul értelmezett olvasóbevonás a szövegalkotásba vagy pedig frivol játékosság? Döntse el mindenki saját maga.

Másfajta határfeszegetés Budai Lotti újabb nőiség-története: Rizsporos hétköznapok. (Női életutak és mindennapok a történelemben.)

És hogy a férfias gondolatiságnak is hajbókoljak:

Az okos férfiak kétszeresen is érdekesek: egyrészt mert férfiak, másrészt mert az én gondolati űrjeim kitöltése valószínűleg nekik semmilyen gondot sem okozna.
A Gödel-tételt simán vettem logikából, magánéletiségből már kicsit nehezebben azt, hogy egy ilyen elme hogyan lehetett a köznapiságban ennyire lehetetlen. De legalább csinos volt, ellentétben Einsteinnel (nehezen tudom megbocsátani neki, hogy valószínűleg nem egyedül, hanem első feleségével, a szintén matematikus és fizikus Mileva Maric-tyal dolgozta ki a relativitás elméletét - egy tudománytörténeti anekdota szerint az első tudományos cikken még kettőjük neve szerepelt, de az utolsó pillanatban Einstein kihúzta azzal, hogy "mi ketten 'egy kő' vagyunk".). Kavicskám.

A növények nemcsak a természetben, hanem a kertben is önmagukban is szépek. Az állatok domesztikált létezését tartásuk hogyanjával tudjuk széppé tenni. Ezért van az, hogy nem elég velük humánusan, tisztelettel, szelíden bánni, hanem piszkításukat akkor tudjuk elfogadni, magunkhoz közel engedni, ha szép helyen is tartjuk őket, így tompítva létük bezárt csúfságát: (lelki) ganézás.

Egyre fontosabb, hogy szépen: élni, csinálni, érezni, tenni, gondolni.
A szépről, mint esztétikai kategóriáról már oly sokat értekeztek, oly unalmasakat mondanak a művészettörténet és irodalomtankönyvek elején, hogy sajnos pont ezért valami elvont, élhetetlen eszményként aposztrofálódik sokak fejében.
A szépről, mint a megélt és átélt minőségről már kevesebben írnak - nehéz is hozzá kifejezéseket, terminusokat találni. Kulturálisan más és más megjelenésű, de értelmezésében mégis univerzális: nem kell etnográfusnak lenni ahhoz sem, hogy egy másik kultúra (legyen az előttünk járó vagy térben máshol lévő) megpillantójaként azonnal tudjuk, hogy most abban a viszonyrendszerben a szép megnyilvánulásával találkoztunk. A szép megnyilvánul, megjelenik - miért nem azt mondjuk, hogy megvalósul? Merthogy munka a szépet létrehozni, megvalósítani, fenntartani. Kimunkáltság.

Fanni dörgöli mindig az orrom alá, hogy tipikus bölcsész viszonyulásként én az ideálisban élek, abból próbálok meg kiindulni, ezért vagyok sokszor elégedetlen a körülöttünk lévő dolgokkal. Akiknek nincsen ilyen erősen idealizált képük, azoknak könnyebb - a konkrét valóság kérdések nélküli elfogadása. De érdemes-e úgy élni, hogy ne törekedjünk szüntelenül a magasabb rendű felé, azaz az ideák világához? Az örök filozófiai kérdések - már megint. Merthogy a szép szerintem nem pusztán esztétikai problematika (hiába próbálja meg magának kisajátítani) hanem igenis lételméleti síkon is sok átgondolni valót ad, az ismeretelméletről már nem is beszélve.
A szépet nemcsak érzékeljük, hanem könnyebben is tanuljuk - megismerésünk tárgya és módja is rá irányul. A szépet látjuk és értjük - nap mint nap felfedezzük. Érzéki tapasztalásaink és fogalmaink is a szépben fellelhető egyensúlyra törekednek.

A tökéletes emberi test és a tökéletes növényi felépítettség. A filozófia kiterjesztése a növényi létformákra: új modellek az érzékelésre, a tanulási folyamatok megértésére, a környezet felfogására, a környezetre adott válaszokra - egyszóval kurrens téma a növényi gondolkodás kutatása.
És ha már a gondolkodási metodikánál vagyunk, be kell valljam az egyik legnagyobb kudarcomat, amit tavaly éltem át, nevezetesen (Fanni már ismeri ezen nyavalygásomat) amikor phyllotaxis-t (levélállástant) tanultam, azzal kellett szembesülnöm, hogy felfogom, amit írnak, látom az utat, amin mennek, követem, ha vezetnek, de sohasem fogom átlátni, sohasem fogom igazán, a teljes mélységben megérteni. Sohasem leszek beavatott. Borzalmas volt. Mikor elérsz saját agyi tevékenységed határáig, és azon túl semmi sincs. És vagy annyira önkritikus, hogy tudd, nem fogod sohasem kitölteni azt az űrt, mert egyszerűen nem vagy képes rá. Vége. Eddig futotta a gondolatiságod.

Aloe polyphylla (Spiral Aloe)

Fibonacci-spirál

Saját testünk szépítése: túlhajtások és elhanyagolások - a végletek. Mint lehet és mit merünk? Megint főleg a 'bölcsészlány' problematikát ismerem közelebbről: nagyon sokáig nem mertünk változtatni a testünkön. Nem avatkoztunk bele, azaz smink, kozmetikus, fodrász, manikűr, pedikűr, stb. egykalap alá véve száműzetett világunkból. Nem volt sohasem beszédtéma. Fellengzősebben éltünk? Lehet, de így utólag is főként inkább azt mondanám, hogy a természeteset kerestük és elutasítottuk a művit. A póthajak és idegen testek viselése cirkuszi és nem színházi produkciók. Amíg az előbbi a megtévesztés vagy az elleplezés, az utóbbi eredendően a kiemelés, a megláttatás színhelye.

Fibonacci és a levélállástan

A vegán kozmetikumok térhódítása sokat segített a női kelléktárunkon: arckrém, sampon, parfüm - mind a növények adják nekünk.
És szó szerint felszabadultunk: az elvont ember és emberiség allűrökből igazi nővé váltunk, felbátorodtunk, mert már lehet, mert merünk.

Nagyon szeretem a hvg junior könyvek sorozatát: kulturált, őszinte, sokszínű, érthető, korrekt, ahol kell, ott komoly, ahol meg humorra van szükség, ott vicces. Könnyed témakezelés és letisztult, mégis izgalmas illusztráció és dizájn.
Hogy hogyan jön ez most ide? Hát úgy, hogy a fa alatt a gyerekek kupacában böngészve végre megtudtam, hogy én példának okáért cisznemű vagyok: biológiai nemem, nemi identitásom és szexuális, társadalmi önkifejezésem azonos nemben történik: nőként.
Cisznemű barátnőimmel, ahogyan éljük és megéljük saját nőiségünk kiteljesedését, változását, problematikáját és szépségeit, azért mindig oda jutunk, hogy nem volt könnyű ezt a teljességet elérni. Hogy akadályokkal teli volt ez az út: gyerekként, amikor minden női (nőiséget imitáló) allűrünket a család vagy az iskola minden lehetséges eszközzel tiltotta vagy kipengellérezte: hiszen tilos volt még az átlátszó lakkal való körömcsillogtatás is, az állítólagos testi biztonságunk érdekében az egész nap folyamán ékszert viselni, télen szoknyában járni, stb. Szóval sok mindent tettek azért, hogy a felnőtt nőt és a kislányt elválasszák egymástól - miközben hidakat nem nagyon képeztek a kettő között. Így maradt az álbetegen vagy hétvégén a mamiéknál a magassarkúban járkálás, az ékszerkutatás, a fürdés utáni keneckedés és hosszú haj gyanánt a kendő a privát szférában. Szóval az a remek szocialista pedagógia mindent megtett azért, hogy a gyerekek nemiségét elvegye és nemnélküliként tekintsen rájuk.
Annyira jó látni, hogy lányainknak és fiainknak ilyen téren egyre gördülékenyebb, választási lehetőségekkel teltebb ösvényeken lehet bandukolniuk. Hogy a ruhaipar és a kozmetikaipar már nem csak a kész nőt vagy kész férfit, hanem a kislányt, a kisfiút, a kamasz lányt és a kamasz fiút is megszólítja. Tudatosság. És csinos téli harisnyák.
Magánügyek, amelyeknek társadalmi tétjük van.

Felvilágosítások. Szépen megélt nyelviség: diszkrét és nyílt, őszinte beszéd. Kulturáltság. A legkényesebb téma is elmondható és meghallgatható - a témában elmélyedve, könyvvel a kézben bármilyen kérdés legitimitást nyer, hiszen van hivatkozási alap, van átjárás a generációk, ha tetszik a fejlődési szakaszok között. A néma olvasás fontossága. Magunkban találkozni. Intim kánonok. A megírtság fontossága.

Azt élhetem meg a növényeinkkel, hogy képesek nélkülem is létezni, sokszor magától működő és oda-vissza ható viszonyban lehetünk egymással - de nem kiszolgáltatottan. Nem akarom, hogy csak tőlem függjenek. Kölcsönösség. Kölcsönös egyenrangúság.

Egy kert kb. tíz év után kezd el saját mikroklimatikus viszonyokat teremteni. Elkezd élni. Tudom, sántít a hasonlat, de csak rendre az jut eszembe, ahogyan a gyerekeinkkel vagyunk: hihetetlen energiákat mozgósítva elindítjuk őket (előbb testünket, majd időnket, aztán már csak anyagi javainkat adva nekik), mígnem egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy egyenrangúakká váltunk. Minden életfenntartás célja: önálló létezőket létrehozni.
Egyre inkább úgy látom, hogy ami szép, az egyszersmind ökologikus is. Ha szép a kertem, akkor jól működik. És nem fordítva. Nem előbb működik jól, és azt érzékelem (eleve vagy tanultként) szépként, hanem mivel szép, azért harmonikus és ez azt is jelenti egyszersmind, hogy jól működik. Nem szoktatni, megérlelni kell gyermekeinket - Ranschburg Jenő.

Növényi geometria