Judit biztatott ismét, hogy írjak, lehetőleg a swingről. Mivel most már pár éve tanulok swing-táncokat (lindy-hop és balboa), és korábban volt is egy táncról lelkendező bejegyzésem, ez egy logikus kérés, ráadásul egyenesen szívet melengető, amikor Őfőszerkesztő asszonysága személyesen bátorítja az embert (és asszonyt egyaránt).
Közben olvastam Bálint írását, a Hinta valahol-t, ami nagyon tetszett, sajnálom is, hogy nem hallgathattam meg az éneklő/zenélő hinta-installációt. Emellett pedig annyi minden történt és történik az én életemben is az elmúlt időszakban, hogy a ma délelőtti 2 km-nyi úszás (bizony, bizony, kérem szépen, ennyit úsztam megállás nélkül, pedig háromgyerekes, 40 éves nő vagyok!) (jó, nekem 75 percbe telt, a Katinkának meg biztos 10 perc lett volna, de nem ez számít, ugyebár) alatt aztán eszembe jutottak talán írásra, töprengésre érdemes dolgok is.
Szóval a swing. A kedves Olvasó kérdezheti, mi köze lesz a táncnak meg a hintának egymáshoz, talán megint az előbbiről örömködök itt majd egy sort? Szívesen meg is tenném, mert óriási jelentősége van az életemben, de most mégis másfele kanyarodok el. Az angol swing szó többek között azt jelenti, hogy hinta és ahogy Bálint a Hangfarm kertjében látott hinta kapcsán a párkapcsolat témájára építette fel a munkáját, ez engem is arra inspirált, hogy ehhez kapcsolódjak. Párkapcsolat, házasság, válás, gyereknevelés, szerelem, anyaság, öröm, kölcsönösség, változás. Az elmúlt egy évemet körülbelül le lehetne írni ezekkel a szavakkal, csak kicsit bővebben kellene fogalmazni. Van technikailag egy férjem (mert még nem váltunk el), mégsem élünk már párkapcsolatban kb. egy éve. Ezzel együtt közösen neveljük a három gyerekünket: ez elég nagy előrelépés, mert eddig gyakorlatilag majdnem egyedül neveltem őket. Tehát érdekes módon azóta neveli a férjem, az apjuk is őket, amióta nem vagyunk együtt mint házaspár. Ez azért egy érdekesség, noha gyanítom a körülöttem élő nők eseteit látva, hogy annyira – sajnos – mégsem szokatlan. Ráadásul továbbra is egy udvarban élünk majd, tehát hiába válunk el, a házon, ha külön lakrészekre bontva is, de osztozunk, éppen a gyerekek miatt, akik egyelőre nem akarnak innen elköltözni. Fél éve felfedeztem a Férfit, akivel úgy jó együtt lenni, hogy az mindkettőnknek öröm és a (sok és szuper: sz-szel kezdődő és x-szel végződő szó mellett) a kölcsönösségről, elfogadásról szól, tehát amilyen gyakran ez lehetséges és jó nekünk, az időnket együtt töltjük. Mondhatni, együtt hintázunk, mégpedig pontosan úgy, ahogy Bálint hang-hintájában lehet(ett): egyenrangúan, közös dallamra, de egyéni önmagunkat beletéve a hintázásba, kísérletezve, vicceskedve, egymásra figyelve. Na, most én mindenekelőtt egy háromgyerekes anya vagyok, aki ráadásul nagyon rá tud hangolódni a gyerekeire – alapból ilyen vagyok, nemcsak azért, mert a gyerekek tudják, hogy egy válás küszöbén állunk. Kéthetente hétvégén a gyerekek az idejük nagy részét velem töltik, más hétvégéken az apjukkal. És itt kezdődik, mit jelent az életemben a hinta mostanában.
Egyik nap a hinta felfelé leng: totál boldogság, hihetetlen öröm, jajdejó Vele, Mária Lujza, hogy lehet, hogy már attól is a szempillámat rebegtetem, hogy megfogja a kezem vagy megsimítja az arcom vagy csak rám néz! Mellettem van, én mellette vagyok (vagy alatta, netán rajta ;-) és ez elég: elég jó, elég izgalmas, elég érdekes, elég vidám, elég vicces, elég boldog, elég felszabadult, elég romantikus, elég valóságos, elégek néha, olyan szerelmes!
Egy másik nap a hinta a talajhoz közelít: jajistenem, kirándulni akarja vinni őket, de hát sosem szokott rájuk teljesen odafigyelni, mi lesz, ha hajókázás közben valamelyik beleesik a vízbe vagy belefullad az uszodába vagy leesik a vonatról vagy elveszik a tömegben vagy elgázolja egy autó vagy… És ha ezek (hálaistennek!) nem is történnek meg, de amikor hazaérek, a kicsi ágyában ott a koszos ruha, így fektette le, már második napja pizza az ebéd, piszkos a padló és senki nem takarítja fel, a szombat délelőtt azzal megy el, hogy olvas, míg a gyerekek tengnek-lengnek, amikor kirándulnak, nem indulnak időben, kapkodás van, késés, idegesség… Nekem meg közben belefájdul a szívem és erősen végig kell gondolnom, hogy ez most akkor az én hibám?
Megint egy másik napon a hinta újra felfelé leng: de jó a gyerekekkel, beszélgetünk, sütünk együtt, kertészkedünk, sétálunk, vagy éppen tanulunk, viccelődünk, húzzuk egymást, csillagokat nézünk, nevetünk, olvasunk, úszunk, pancsolunk, a hasunkat süttetjük vagy éppen csak vagyunk. És ez elég: elég szerethető, elég nyugalmas, elég csodálatos, elég szép, elég harmonikus, elég vicces, elég aktív, elég vidám, elég néha a palacsinta, ha nem figyelek, mert egyszerre hárman beszélnek hozzám.
Hivatalosan nem vagyok elvált nő, de nagyjából azt az életet élem, mintha papírom is lenne róla, és valóban: idő kérdése csak, mert a mozgásterem, a napjaim, a szokás- és viszonyrendszerünk most már úgy alakult ki, hogy a gyakorlatban ez a státuszom. Hangsúlyozom, hogy egy pillanatig nem bánom, sőt, olyan mértékű felszabadulást jelent ez az életemben, hogy elmondani nem tudom. Teljesen tudatosan jutottam idáig, én akartam így, én kezdeményeztem és vállalom, hogy jó döntés volt. Azt is tudtam előre, hogy a gyerekek miatt egy sor dolog nem lesz könnyű, mert ami fájni tud, az miattuk, értük fáj. Meg kellett és minden egyes alkalommal, amikor látom, hogy valami az apjukkal nem jól sül el, nem úgy alakul, ahogy nekik ideális lenne, meg kell értenem és értetnem magammal, hogy nem tudok és nem is akarok az apjuk helyett apjuk lenni. Az elmúlt 13 évben rengeteget kompenzáltam: amikor ő nem volt itthon, én mindig kéznél voltam, évekig egy mozifilmre vagy koncertre nem jutottam el, amikor ő ideges volt, én erőn felül is a jó hangulat felé tereltem mindent, amikor ő kiabált, én békét teremtettem, amikor neki saját idő kellett, megadtam, pedig nekem nem volt. Mindig úgy igyekeztem kiegyensúlyozni a dolgokat, hogy a gyerekek körül béke legyen, kiegyensúlyozottság, öröm, érték, vidámság, biztonság. Közben az apjukkal nem egyenrangúan hintáztunk, mert őt nem érdekelte a hintázásban rejlő harmónia lehetősége. Tulajdonképpen ezért tartunk most ott, ahol tartunk és ezért tudom nyugodt lelkiismerettel kimondani, hogy nem, ami nem jó a gyerekeim apjukkal eltöltött idejében, az nem az én hibám, azért nem én vagyok felelős. Én így hintázom a gyerekekkel, ő úgy – ahogy ezt tesszük, amennyire fontosnak tartjuk, ahogy hozzáállunk, az belőlünk ered, az a mi üzenetünk a gyerekeink felé, hogy mit akarunk és tudunk nekik adni, de a másik helyett nem tudunk hintázni, csak a másikkal és csak, ha ő is akarja.
És ezért jó, hogy egy Bolcsó Bálint, akit nem is ismerek, megcsinál egy inspiráló hang-installációt, amit sosem láttam, de szerencsére megírta: mert hátha másnak előbb leesik, mi a jó az együtt-hintázásban, miről szól ez valójában, miről kellene, hogy szóljon. Persze ez az én utam, lehet, hogy nekem valamiért csak 40 éves koromra lehetett eljutnom idáig, és korábban hiába olvastam volna erről vagy ültem volna a Bálint-féle hintában, mégsem jutott volna el hozzám az üzenet, ezt nem tudom. Mivel a mostani hintázásom a fájdalmas lengéseivel is sokkal értékesebb és gazdagabb, mint bármikor korábban, egyet tehetek: hálás vagyok érte, hogy most így repülhetek – van három gyerek és a Férfi, akivel együtt hintázhatok, ha nem is egyszerre. Szeretem ezt, szeretem őket!
