Úgy alakult földi életem vonala, hogy 10 éve siket vagyok, egyoldali implanttal hallhatok - ha akarok.

Értékes, csodálatos dolgokat tapasztalhattam és tapasztalhatok meg ezáltal...

Amiről most írnék néhány gondolatot, azok a rezgések. Amikor az ember nem hall, másként érez. Hangként a rezonancia a füleiden keresztül villámgyorsan érkezik. Ha nem hallasz, akkor az adott rezonancia úgy hatja át egész tested, hogy minden porcikádon át a lelkeddel érint meg, belülről. Úgy érzékeled, mintha te magad lennél az az energia, ami hangok rezgéséből keletkezik. Erre a kedvenc példáim: az elektromos fogkefe használat közben - a talpam is rezeg tőle.
De a legjobb a kutya ugatása!!
Miként rezeg, ha a postást ugatja, vagy ha cicát lát, ha idegen sétál a ház előtt... hihetetlen tapasztalás!

Ugyanezekkel hasonlatos a mozgások energiája: ha a ló lép, üget, vagy vágtázik. Betonon vezetve vagy pályán lovas alatt, vagy épp miként tud körön mozogni - megfelelően kiépített, körön mozogni tudó, egyensúlyban könnyedén.
A lényeg:
Hátát könnyen lengő ló léptei kifinomultak a körre.
Vagy szárban/szárakban embertől elakadva, a testében számára teljesen értelmezhetetlen módon megjelenő ember által kreált pozícióba kényszerítve.

Sokat hallani természetes ferdeségről, különböző segítségekről, stb.
És az emberek tényleg abban a tévhitben vannak, hogy az a lovaglás, ha csinálsz valamit, valami mozdulatsorozatot, bigyózol a lovon/lóval, ‘lovagolod’ kézzel-lábbal. Lovakat, lovardákat, edzőket vagy épp pályatalajokat váltanak, külsőségeiken variálnak.

Az emberek megtanulnak kérni, kérni és kérni. Mindent, azonnal akarnak. Mintha ez járna nekik, alanyi jogon.
De vajon ki mikor tanulja meg meghallani az állatokat!?
És az állatokat nem a fülünkkel halljuk.
Az állatokat érezni lehet, csak a szíveddel hallhatod őket.
Ha figyelsz rájuk, érezni fogod.
Ha képes vagy saját tested reakcióit észlelni egy állat aktuális viselkedésében - ha valaki a lovával dolgozik.
Figyeld a tested, milyen változásokat idéz elő a látványa, kisugárzása.
Amit te érzel szépnek és jónak, az a te rezgésszinted.
Nem jobb vagy rosszabb egyik a másiknál. Csak más. Másik szint. Alacsonyabb, mondhatjuk úgy is akár, egy feszültséges rezgésszint, vagy egyre lazultabb, könnyedebb, egyszerűbb, tudatosabb és szellemi magasságokkal rendelkező szint, ahol maga a fizikai cselekvés szinte teljesen meg tud szűnni.
Ez a létállapot lóul van.
Ott élnek ők valójában. Oda vezetnek bennünket.
De van, akinek egy élet is kevés, hogy megközelíthesse azt.

A lovak úgy tükrök, hogy nem a szemeddel láthatod, hanem a lelkedben érezheted magadat.

Ti hogy érzitek magatokat?

Ani malacház terve

Falusiasodunk. Mármint mi, falusivá vált nők. Falunők.
A kertgondolatok mindig könnyebbnek tűntek, mint az állatgondolatok. Az állattartással kapcsolatosan túl sok kérdés merül fel: nemcsak etikai, hanem könyvekből sokszor kiolvashatatlan gyakorlatiak. Túl sok nemtetszik (gyerekkori) tapasztalás, túl bonyolult táplálkozástani és földegészségügyi probléma, melyek megválaszolásában a nagyok véleménye is szélforgószerűen váltakozik.
Mivel jár? Mit jelent? Mi lesz ha? Mi változik ha? Hogyan is fogom csinálni? Hogyan alakítsam ki azt, ahogyan szeretném csinálni? Hogyan is szeretném csinálni?
Anyóskám mondta mindig az újszülöttekkel kapcsolatban, hogy az anyák általában a következőkön mennek keresztül: az elsőnél jaj hogyan kell csinálni, a másodiknál jaj hogyan is csináltam, a harmadiknál majd csak lesz valahogyan, a negyediktől felfelé meg már mi sem természetesebb.
Ani számomra igazi heraldika: rengeteg nemakarom, minek és jajjajjjaj után - mint utólag kiderül, ez tulajdonképpen a felelősségteljes mérlegelés fontos szakasza - egyszercsak elhatározta, megtervezte és elkészítette. És karácsonyra beköltözött Tilda és Guszti.
Ani malacóla lett így az én pajzsomon a címer, tudniillik Klári - aki tavaly teljes felhőtlen örömmel kacagta ki minden aggályomat - még az ősszel megüzente, tavasszal vihetem a nekem szánt tyúkocskákat, csak hogy végre előmozdítsa a bennem is bizonnyal ott szunnyadó vulkanikus életenergiákat.
Balázsnak átküldtem a létező összes linket, könyvet, gondolatot a témával kapcsolatban. Terepszemle. Tervezünk.
Rozi néni szavai is erősen biztatnak: te lyány, én is így voltam az elején, de most már bele sem gondolok, csak teszem, hogy legyen.

Az elkészült malacház

A gyerekeknek kivilágított ól

Kinti karácsonyfa

Tilda és Guszti

Jürgen cica az ól padlásán

fotók: Nagy Anita

Kultúra vetületek: tudományos, szellemi, műveltségi, érzelmi, lelki, szakrális, kommunikációs... A különféle területek és részterületek magasabb tudatossági szinten való összekapcsolása. Művelni (colere: beépít, ápol, tisztel).
Cultura agri (Cato: föld művelése). Cultura animi (Cicero: lélek művelése).

A szakemberek és elemzők többször vészharangot fújtak már a nyelv, a kommunikációkultúra és beszédkultúra elcsökevényesedése ügyében - teljesen jogosan. Nade, az egyoldalú vizuális kommunikáció túlsúlyát a vírushelyzet és a technikai adottságok miatt felváltotta újra a rádiózás: kontakt órákon, hogy megmaradjon az adatforgalom jobb minősége, meg hogy privát szféránk láthatatlan legyen, kikapcsoljuk a kamerát. Hallgatjuk egymást. Rádiózunk. Mégpedig úgy, hogy megtartjuk a műsorvezető (tanár) autoritását, de immár a kérdésekre mint hallgató, azonnali választ tudunk adni, sőt lehet kérdezni, beleszólni - egyre ügyesebben, egyre bátrabban. Interaktív rádiózás. Mik ennek a pozitív hozadékai? Megfigyelésem szerint szebben, artikuláltabban, jobban hallhatóan-érthetően kezdtünk el (újra) beszélni. Hangkultúra. Hangigény. Merthogy most újra tétje van a hangsúlyoknak, a hanglejtésnek, a hang érzelmi színezetének, ritmusának - árnyaltság. Hangok által összekötve lenni, miközben testi valónk elfe(le)désbe vonult. És pillanatnyilag úgy néz ki, hogy a hangjaink őszintébben csengenek, mint a képernyőn megjelenő sokszor torz(ított) képeink - a hangokban ugyebár nincsenek pixelek. Adatmennyiségeink.

Tegnap a szőlőhegyen: terméssel telirakott almafa. Elhagy(at)ott termékenység.

Virtualitás helyett virtuóz játékmunka: elfogultság nélkül mondhatom, hogy lenyűgözően koreografált, elmélyült, szenzációs ötleteket végigvivő, ugyanakkor folyamatában ösztönös rugalmassággal alakuló munkában vannak. Kovácsbanda, amiben még a gimnazista is szerepet vállal.
Mesés idejű, belső dinamizmusú és azt a külvilágra projektáló játékterek és szituációk. Napjában többször átváltoznak a tereink: játékjelentésekkel telnek meg.
A mélyen megélt és ezáltal belsővé is tett (interiorizált) játékszituációimra és azoknak egyre csak gyűrűző folyamára, ami akár hetekig is kitartott, a mai napig emlékszem: rohanás haza az iskolából, hogy tovább alakíthassam a történeteket.
Történetekben élünk. A narráció hatalma. A gyerekeink életében mi vagyunk a szűrők és nap mint nap igyekszünk megtanítani azt, hogy ezt hogyan alakítsák ki önmaguknak. Eszköz-, média- és véleményhasználat.
Jakab titokban felment a pajtába és lehozta a gyerekkori legóimat, felépítette nekem a régi városomat: tűzoltóállomás, orvosi rendelő, malom.... (igen anya, tudjuk, a doktornő a malmosba volt szerelmes, aki meg is kérte a kezét....) Örömszerzés a másiknak és kíváncsiság a másikra - továbbjátsszák a nekik belőlem tetsző részt - családi kiemelések, egyénítések. Új kontextusok teremtése, variációs folytatás. Családi mítoszok: játék és történetek.

Az első években kézzel húztuk fel a vizet a kútból - az embert lendíti az akarat. Aztán apa megsajnált minket és kaptunk szivattyút - egészen a fenti gazdasági veteményesig eljut a víz, a legnagyobb súlyok cipelése radikálisan kevesebb lett.
Először csak annyi pénzünk volt, hogy kaszáljunk, sarlózzunk - bármilyen nehéz volt, azért nem számított, mert reméltük, hogy majd lesz jobb és tudatosítottuk magunkban, hogy ilyen alapossággal csak így ismerhetjük meg a kertünket: mindenkit egyenként, két kézzel számba venni. Erőt ad az embernek, mikor úgy építkezik, hogy tudja, hogy az összes tégla vagy tetőcserép átment a kezei között. Hozzá ért. Belakása a térnek.

Az ellendi házfelújításnál visszatérő szlogenem volt, hogy hú de jó, hogy nem lettem régész, a fene akar a föld alatt más szemete után kutatni! Itt értettem meg, hogyan kerülnek a dolgok a föld alá.... A legnagyobb kincsem egy föld alól kiásott vadonatúj Kawasaki kipufogódob és egy monitor volt, amúgy csak olyasmikre akadtam, mint pillangós bicska, nejlon harisnya, hamis gyöngysor, és rengeteg-rengeteg tejeszacskó - állítólag itt régen teheneket tartottak.... A falusiak jóslata eddig szerencsére nem vált valóra: orosz katonát még nem találtunk....

Láncfűrész, fűnyíró és fűkasza - a legfontosabbak. Kordában tartani a természetet, megtartani formájában a kertet. Kapálni, sekélyen ásni a mai napig kéziszerszámmal teszem. Mivel nem vágyunk több gépre, ezért csak mindig egyre jobbakra áhítozunk....

Apa írását szerkesztve azon merengtem magamban, hogy nekem személyesen milyen is a viszonyom a gépekhez.
Használjuk őket, természetesen vesszük igénybe munkakönnyítő szerepüket, de általában csak akkor gondolunk hálával rájuk, amikor elromlottak és a megszerelésig, vagy az új megérkezéséig nehézségként éljük meg a hiányukat.
A háztartási géphasználatban (de úgy általában mindenféle géphasználatban) két tényező, ami különösen fontos egy háziasszonynak (a háziurat miért mindig statikus-csinosan képzeljük el? miért nem munka közbeni férfikép ugrik be erre a szóra? Szólítottak meg már titeket idegenek kinti munka közben? Az első puhatolózó kérdés: Jó napot kívánok, Ön a ház ura?): az idő és az erő. Vagy az adott munkafolyamatra szánt időt tudom lerövidíteni, vagy a fizikai erőmet meghaladó munkát tudom én is elvégezni.
Zita a dugót kihúzó Kéz és a mosógép közé vetné magát (https://falusag.hangfarm.hu/2020/01/visszateres-az-ipari-forradalom-elotti-korba) - szerintem a legtöbbünk így van ezzel. Elég csak a pelenkás időszakokra visszagondolni, brrr......
A mosógépemet én is nagyon szeretem - mivel semmilyen kemikáliát nem használok, a szürkevíz mehet a kertbe. A saras-vályogos-homokos-földes-trutyis ruhákat egyszerűen először bedobom valamelyik kerti hordóba - előmosás, hogy egyáltalán a gépbe kerülhessen.
A tűzhelyem iránt viseltetek a leggyengédebb elkötelezettséggel: ennek tüzén és tüzében készül minden finomság, ami táplál minket. Ő a leghelyettesíthetetlenebb.

Mamánál a minisütő éppen babaágy funkcióban. Amikor sokan vagyunk, a gyerekek fejtől-lábtól szoktak egy ágyban aludni.

A hűtőszekrény és a fagyasztó megőrzi az ételeket a felhasználásukig - a mieink azért olyan kicsik, mert a ház rengeteg más variálható alternatívát is kínál számunkra: füstölő, kamra, pince. Az alapanyagokat sokféleképpen lehet tárolni, a mindennapi főzésből pedig sohasem marad semmi....
A habverő és a dagasztó nélkül messze nem olyan szívesen sütnék annyit, mint velük. Hokedlin ülő, ölében kerámia mélytálat tartó dédanyám ritmikusan remegő blúza-szoknyája-kendője a habverő kéz ütemére.

Németországban (Halver) is pakolnak az erdősávba az emberek - amúgy mellette egy gyönyörű tanyán laktunk.

A porszívóban az a legjobb, hogy a legkorábban adható gyerekkézbe, két legyet ütve ezzel egy csapásra: mindenki örül, és még relatív tisztaság is lesz. A vasalóban pedig az az illat, ami olyankor betölti a házat.
A legnélkülözhetetlenebbnek persze a számítógép tűnik: az egész életünk rá és vele íródik, világkapcsolatunk.

Házlomtalanítás közben Janka azt játssza, hogy működő számítógépen játszik....

Szeretem, hogy mindegyik gép egyre szebb, csendesebb és takarékosabb. Asszony boldog, nincsen gondod - ehhemm.

Lengyel szakon rengeteget tanultunk a száz (vagy ezer?) éves lengyel-magyar barátságról. Érthetetlen vonzódások és egymás mellett kiállások.
Négy gyerekem van. Családcentrikus, sőt talán maradi nő is vagyok (ha a monogámia ténye elég ehhez). Mindegyik gyerekem szerelemből és gyönyörből fogant. A terhességem minden napján gondoltam arra, hogy kérlek, csak ne legyen beteg. A várakozás minden napja alatt hálás voltam Balázsnak, hogy férfiként mellettem van. Minden nap vártuk, hogy megtörténik majd a csoda: születés.
A harmadik gyerek után nekem is volt egy spontán abortuszom, magyarán vetélésem. Megkérdezték, nem baj-e, ha olyan mellé tesznek egy szobába, akinek művi volt. Nem baj. Mindketten bőgtünk: ő a megkönnyebbüléstől, én a fájdalomtól. Két máshonnan jövő és máshova menő nő egy szobában. Női sorsok. Megértések. Újraépítkezések.
Nekem csak egy kérdésem van: ha felmerül annak lehetősége, hogy kötelezünk egy nőt arra, hogy tartsa meg nem kívánt terhességét, miért nem merül fel az is, hogy kötelezzük a férfiakat arra, vegyék el feleségül a hölgyet és tartsák el. Ha erre választ kapok, ígérem, akkor az összes hasonló kérdést meg fogom érteni.
Ugye nem felejtjük el, hogy nagyanyáink mennyi titkot őriztek a szoknyájuk alatt?
Ugye nem felejtjük el, hogy az egykézés mit jelent?
Elsőolvasóknak és újraolvasóknak: Polcz Alaine Asszony a fronton.

Zita Fuck-os gonosz némbereit én sem szeretem.
A "hogy bírod" kínlódásos kérdésfeltevés minden negatív létviszonyulást kifejez: igavonás, cipekedés, súly, lehúzás.... Nem így gondolok az életre, az életünkre meg különösen nem. A "na milyen" kérdésfeltevés beszélgetésindító: el lehet mondani, ki lehet fejezni, árnyalni, mesélni, átéltetni - egyszóval bevonódás, megosztás.
A hogyan? és a milyen? használata mögött nem látványos, de fontos grammatikai és szövegtani/kommunikációs különbség húzódik meg. A hogyan? tulajdonképpen eldöntendő kérdésként aposztrofálódik, azaz valójában kétféle válasz adható rá: jól vagy rosszul bírom (már eleve a bírni szóban benne van valahogyan a kínlódás).
A milyen (milyen módon éled meg)? valóban kiegészítendő kérdésként aktiválódik, azaz nemcsak igennel vagy nemmel lehet rá válaszolni, hanem mesélve, leírva - azaz a válaszadási lehetőség ténylegesen egyéni és végtelen számú. Innen ered, hogy a válaszoló mesélhetnékjét jobban elindítja és kellemesebben cseng az egész kommunikációs hangvétel.
A mondás maga cselekedet is. Az Austen-i analitikus nyelvfilozófia egyik sarokköve, hogy a nyelvhasználat nem a cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés is. Klasszikus példa a bocsánatkérés vagy a házassági igen: a kimondással teljesítem magát az aktust is. A kimondás pillanatában meg is történik a bocsánatkérés/házasság ténye, aktusa. Ezt tanítjuk gyermekeinknek kicsiny koruk óta: hogy a szavakkal simogatni és fájdalmat okozni is lehet. A szavaknak súlya van. A szó kimondása tett. A kimondott szó nem száll el. Ott marad. Megmarad.

Félig teli vagy félig üres a pohár? Hm, egy idült optimista - mint például én - a víz másik felét már megitta, de még van fél pohár vize....

Balázs piros arany katica fülbevalóval kérte meg a kezem - hát lehetett nemet mondani? Önvizsgálatot ez ügyben csak néha-néha tartok, és szeretem azt gondolni, hogy nem az arany katica fülbevaló volt a fő érv. Bár de. Elcsábultam. Alább nem adtam volna.
Igazi asszonyos hűséggel azóta is csak azt a fülbevalót hordom. Szerintem sokan vagyunk azzal a megdöbbentő tapasztalattal, hogy egyre csak cseperedő, fejünk fölé magasodni kezdő csemetéink ismernek/látnak/véleményeznek/nevelnek/tanítanak, egyszóval tükröt mutatnak nekünk. Janka különös diszkrét játékossággal tudja ezt kifejezni: készített nekem egy kék pillangó fülbevalót. És mikor (ajjjaj, hány év után!) kivettem a katicákat és felpróbáltam a pillangókat, rájöttem, hogy Fanninak igaza van - bizsunőként is jó lenni.
Velem összhangban hintáznak a fülemben - Bálintot majd megfűzöm egy Fülbevaló valahol csilingeltetésre. Mindenfelé.

Amikor az egyetemi éveink vége felé kitudódott, hogy igent mondtam, egyik filozófia szakos csoporttársunk mérgesen odaállt elém és azon döbbenetének adott hangot, hogy én is csak egy feleség, csak egy háziasszony leszek majd, biztosan ezt akarom?
Aztán mikor a gyerekek rendre csak szülegettek, doktoris társaim kérdezték, hogy te már csak egy anya leszel?
Most már a kék pillangóval a fülemben teljes határozottsággal tudom azt válaszolni, hogy én mindig csak egy nő leszek. Teljes. Szálló. Estére pedig a katicákat veszem fel. Holnapra kék epret kértem.
És innen már gyűrűzött is a megvalósítási és megmutatkozási vágy: Janka a Hangfarm oldalon webshopot indított el. Részvétel az életünkben.

Változás-megújulás, mégis megmaradás körjátéka az egész életünk. Balázs előző táskája elrongyolódva ment a komposztra, a kedves úja, íme:

Első nap a munkában.

Szeptemberben visszatérek a munka világába. Vagyis tértem. Immár másodszor. Mert a negyedik gyermek után - 7 év kihagyás után - visszamentem a munkahelyemre két évre, és most az utolsó, 5. gyermek után ismét visszatértem. A visszatérések mindig bonyolultak érzelmileg. És a sok gonosz ember - jaj mi lesz veled, hogy fogod bírni - sóhajtozása egyáltalán nem teszi könnyebbé.
Igen, persze gyönyörű időszak otthon lenni a kisbabával, aztán a kúszó-mászóval, aztán a két éves übercuki mellett. Tényleg az. Még akkor is, ha nincs magánélet, ha minden pillanat készenlét, ha az ember soha nem ura önmagának. Mert aranyosak, mert soha nem lesz megint ennyi idő rájuk, mert az ember egy kisgyerekkel teljes szimbiózisban van. Félszavakból is értem mi történt vele, hiszen ott vagyok, ott voltam mindig. Elég egy jaj, és tudom, hogy délután megszúrta egy tövis, összeráncolja a homlokát és tudom, hogy elfelejtette a nyunyut felhozni az emeletre, mosolyog, és tudom, hogy meglátott egy madarat a kertben. És az, ahogy a testem körvonalai körülölelik a kicsit is, semmihez sem fogható. Hogy mi együtt egy test és lélek vagyunk, az örök öröm.

De nem rossz visszamenni. Mert a gyerek felnő és már nincs szüksége annyira a mindig mindenütt együttlétre velem. Elkezdődik az elengedés, a nyitás a külvilágra és az anya szerepe háttérbe tolódik.
És ezzel együtt az anya visszakapja önmagát, lesz önálló élete, ideje - legtöbbször persze nem önmagára -, de másra. Ezért tök nem szeretem, amikor az anyukák a kismama klubban egymást gerjesztik, hogy jaj de szörnyű újra dolgozni. Igen van veszteség - leválás a gyerekről, napfényes séták délelőttönként a játszón, dumcsik a homokozó mellett - de van számtalan nyereség is.
Például a csinos ruha, amit nem büfög le senki, amiben reggel óta vagyok, csinos cipővel, harisnyával. A közös ebédek a kollégákkal, a felnőtt csevegések, a szakmaizások, amik újramozgatják az agy teljesen elfeledett területeit. Az érzés, amikor leadok egy munkát, és tudom, hogy ezt most befejeztem, letettem. Az elvégzett munka öröme, ami lássuk be egy élethosszig tartó gyereknevelésben soha nem valósul meg. A dicséret, elismerés, a fizetés az elvégzett munkaért, ami szintén nem jellemzője az otthon végzetteknek. Az érzés, hogy nem függök teljesen az otthon idegrendszerétől, mert lehet hogy otthon valami nem klafa, de a munkahelyen éppen tök jó napom volt, és fordítva, ha a munkahelyen nem is minden klappol, lehet egy teljesen jó esténk és lám egyensúlyban vagyok.
Hát körülbelül ezekkel az érzésekkel keltem fel az első munkanapomon. Korábban keltem kicsit, hogy tudjak fésülködni, fürödni, szépítkezni. Aztán ébresztettem csak őket, még bugyiban és melltartóban, hogy nehogy összekenjenek. Ment is minden mint a karikacsapás, a gyerekek tök jó fejek voltak, tudták, anyának ma időre be kell érnie a munkahelyre. Misike sem hisztizett az öltözésnél, a reggeli flottul, gyorsan ment, és a 7:10-es indulás is összejött, azaz elkerültem a reggeli csúcsforgalmat, és pontosan 7:25kor belibbentem a munkahelyemre, becsekkoltam a leolvasónál, majd leültem az íróasztalomhoz, amely üres volt és tiszta, és magamra csuktam az iroda ajtaját, ahol az elkövetkező napokban egyedül (!) leszek. Éljen! Izgatottan vettem át az aktákat, aztán rendezgettem őket aszerint, hogy melyiket mikorra kell leadni, tudva, hogy a szekrénybe később elintézendőként berakott akta, nem fogja a szoknyámat rángatni, hogy anya, anya, anya. Bejelentkeztem a belső rendszerekbe, és ezt követően kimentem a kollegákkal kávézni. Úgy éreztem, sikeresen visszailleszkedtem az irodai, munkás női létbe.
Ekkor volt 8:30.
Amikor is szólt a bölcsis néni, hogy Misike hanyatt vágódott a betonon és felrepedt a feje, ömlik belőle a vér és azonnal menjek érte, és vigyem be a sürgősségire.
Úh. 8:31-kor az anyai én lenyomta a munkahelyit, és 15 perc múlva átvérzett ruhában, széthullott konttyal, a magassarkú miatt átkozódva, a tépőzár miatt szétszaggatott nylonharisnyában szuszakoltam be a bömbölő gyereket a kocsiba és mentem a kórházba.
Fuck.

Nem hiányzik a futás? - kérdezik, akik tudják, hogy valaha tájfutottam.
Nincs hova. Nincs miért. A helyemen vagyok. Kifutottam magam. Anyai nagyanyám szava járása szerint: én már megfutottam a magamét.
Úgyis mondhatnám, hogy elég sokat futottam azért, hogy most ott lehessek, ahol vagyok: a megteremtett Kert.
Najó, a gyerekekkel hajlandó vagyok versenyt futni a hintáért. Móka-kacagás. Én hintázok a legtöbbet, mert mindenki velem akar és mert mindegyikkel más és más. Micsoda beszélgetések! Néha egyikkel-másikkal megyek csak fel - olyan, mint a levelezés. Elmondhatóvá válnak a dolgok. Megosztás. Feloldás. Bizalom. Tér.

Tudom, hogy mit tudok, tudom, hogy mennyit bírok, tudom a testem - ezt mind a futásból tanultam. Tudom a technikáját annak, hogy a testem harmonikusan mozogjon akár hegynek fel, akár hegynek le, akár sziklás terepen, akár bokáig süllyedő homokban, ráadásul, hogy kitartóan bírjon. Néha azért álmodom, hogy erdőben futok. Jó. A magabiztos fizikai szabadság, ami csak belső-külső kitartással érhető el.

A gyerekek pillanataiban folyton jelen lenni. Figyelem, felelősség, néha áldozat, mely helyhez köt. Közös szabadságok. Lelassulni hozzájuk, a külső futást belső mélyítésre használni. Ásni.

Tudom, hogy mennyi idő alatt mekkora parcellát tudok feltörni. Tudom, hogy egyszerre mekkora talicskát tudok eltolni. (Hej, dejó, mikor a fúk beültetnek a talicskába és tolnak! Még jó, hogy nem vagyok Joli, mert vele száguldoznak, terepbuszozósat játszanak és ő meg csak kapaszkodik, miközben belesikít a sebességbe és az erőbe.)

Tájfutótérkép a teljesítendő pályával

És mit tanultam még? Hogy a nagyok, és az igazán nagyok is teljes természetességgel leülnek a gyermekember mellé a fűbe és megkérdezik, hogy merre mentél? Elmondja, hogy szerinte mi volt a jó döntés és mit lehetett volna jobban csinálni. És ugyanolyan könnyed viszonyulással előveszi a saját térképét és megmutatja, hogy ő merre ment. Azt nem verbalizálja, hogy ő háromszor-négyszer akkora távot teljesített, szóra sem tartja érdemesnek, hogy technikailag is háromszor-négyszer nehezebb pályán ment végig. Egyszerűen rendjén való, hiszen ő profi felnőtt én meg csak süldő gyerek. Mikor leguggolsz az apró gyereked elé, hogy az arcotok egy szintben legyen. Alázat a (tudás)lehetőség előtt. Tanítás.
És még mit? Hogy bármilyen térképezési módon értem a földrajzi világot. Tájékozódok. Télen elméleti edzésünk is volt: térképismeret, erdőismeret. Elmélet és gyakorlat. Meg persze fagysérülések. Sokminden egyben.