Első nap a munkában.

Szeptemberben visszatérek a munka világába. Vagyis tértem. Immár másodszor. Mert a negyedik gyermek után - 7 év kihagyás után - visszamentem a munkahelyemre két évre, és most az utolsó, 5. gyermek után ismét visszatértem. A visszatérések mindig bonyolultak érzelmileg. És a sok gonosz ember - jaj mi lesz veled, hogy fogod bírni - sóhajtozása egyáltalán nem teszi könnyebbé.
Igen, persze gyönyörű időszak otthon lenni a kisbabával, aztán a kúszó-mászóval, aztán a két éves übercuki mellett. Tényleg az. Még akkor is, ha nincs magánélet, ha minden pillanat készenlét, ha az ember soha nem ura önmagának. Mert aranyosak, mert soha nem lesz megint ennyi idő rájuk, mert az ember egy kisgyerekkel teljes szimbiózisban van. Félszavakból is értem mi történt vele, hiszen ott vagyok, ott voltam mindig. Elég egy jaj, és tudom, hogy délután megszúrta egy tövis, összeráncolja a homlokát és tudom, hogy elfelejtette a nyunyut felhozni az emeletre, mosolyog, és tudom, hogy meglátott egy madarat a kertben. És az, ahogy a testem körvonalai körülölelik a kicsit is, semmihez sem fogható. Hogy mi együtt egy test és lélek vagyunk, az örök öröm.

De nem rossz visszamenni. Mert a gyerek felnő és már nincs szüksége annyira a mindig mindenütt együttlétre velem. Elkezdődik az elengedés, a nyitás a külvilágra és az anya szerepe háttérbe tolódik.
És ezzel együtt az anya visszakapja önmagát, lesz önálló élete, ideje - legtöbbször persze nem önmagára -, de másra. Ezért tök nem szeretem, amikor az anyukák a kismama klubban egymást gerjesztik, hogy jaj de szörnyű újra dolgozni. Igen van veszteség - leválás a gyerekről, napfényes séták délelőttönként a játszón, dumcsik a homokozó mellett - de van számtalan nyereség is.
Például a csinos ruha, amit nem büfög le senki, amiben reggel óta vagyok, csinos cipővel, harisnyával. A közös ebédek a kollégákkal, a felnőtt csevegések, a szakmaizások, amik újramozgatják az agy teljesen elfeledett területeit. Az érzés, amikor leadok egy munkát, és tudom, hogy ezt most befejeztem, letettem. Az elvégzett munka öröme, ami lássuk be egy élethosszig tartó gyereknevelésben soha nem valósul meg. A dicséret, elismerés, a fizetés az elvégzett munkaért, ami szintén nem jellemzője az otthon végzetteknek. Az érzés, hogy nem függök teljesen az otthon idegrendszerétől, mert lehet hogy otthon valami nem klafa, de a munkahelyen éppen tök jó napom volt, és fordítva, ha a munkahelyen nem is minden klappol, lehet egy teljesen jó esténk és lám egyensúlyban vagyok.
Hát körülbelül ezekkel az érzésekkel keltem fel az első munkanapomon. Korábban keltem kicsit, hogy tudjak fésülködni, fürödni, szépítkezni. Aztán ébresztettem csak őket, még bugyiban és melltartóban, hogy nehogy összekenjenek. Ment is minden mint a karikacsapás, a gyerekek tök jó fejek voltak, tudták, anyának ma időre be kell érnie a munkahelyre. Misike sem hisztizett az öltözésnél, a reggeli flottul, gyorsan ment, és a 7:10-es indulás is összejött, azaz elkerültem a reggeli csúcsforgalmat, és pontosan 7:25kor belibbentem a munkahelyemre, becsekkoltam a leolvasónál, majd leültem az íróasztalomhoz, amely üres volt és tiszta, és magamra csuktam az iroda ajtaját, ahol az elkövetkező napokban egyedül (!) leszek. Éljen! Izgatottan vettem át az aktákat, aztán rendezgettem őket aszerint, hogy melyiket mikorra kell leadni, tudva, hogy a szekrénybe később elintézendőként berakott akta, nem fogja a szoknyámat rángatni, hogy anya, anya, anya. Bejelentkeztem a belső rendszerekbe, és ezt követően kimentem a kollegákkal kávézni. Úgy éreztem, sikeresen visszailleszkedtem az irodai, munkás női létbe.
Ekkor volt 8:30.
Amikor is szólt a bölcsis néni, hogy Misike hanyatt vágódott a betonon és felrepedt a feje, ömlik belőle a vér és azonnal menjek érte, és vigyem be a sürgősségire.
Úh. 8:31-kor az anyai én lenyomta a munkahelyit, és 15 perc múlva átvérzett ruhában, széthullott konttyal, a magassarkú miatt átkozódva, a tépőzár miatt szétszaggatott nylonharisnyában szuszakoltam be a bömbölő gyereket a kocsiba és mentem a kórházba.
Fuck.

Nem hiányzik a futás? - kérdezik, akik tudják, hogy valaha tájfutottam.
Nincs hova. Nincs miért. A helyemen vagyok. Kifutottam magam. Anyai nagyanyám szava járása szerint: én már megfutottam a magamét.
Úgyis mondhatnám, hogy elég sokat futottam azért, hogy most ott lehessek, ahol vagyok: a megteremtett Kert.
Najó, a gyerekekkel hajlandó vagyok versenyt futni a hintáért. Móka-kacagás. Én hintázok a legtöbbet, mert mindenki velem akar és mert mindegyikkel más és más. Micsoda beszélgetések! Néha egyikkel-másikkal megyek csak fel - olyan, mint a levelezés. Elmondhatóvá válnak a dolgok. Megosztás. Feloldás. Bizalom. Tér.

Tudom, hogy mit tudok, tudom, hogy mennyit bírok, tudom a testem - ezt mind a futásból tanultam. Tudom a technikáját annak, hogy a testem harmonikusan mozogjon akár hegynek fel, akár hegynek le, akár sziklás terepen, akár bokáig süllyedő homokban, ráadásul, hogy kitartóan bírjon. Néha azért álmodom, hogy erdőben futok. Jó. A magabiztos fizikai szabadság, ami csak belső-külső kitartással érhető el.

A gyerekek pillanataiban folyton jelen lenni. Figyelem, felelősség, néha áldozat, mely helyhez köt. Közös szabadságok. Lelassulni hozzájuk, a külső futást belső mélyítésre használni. Ásni.

Tudom, hogy mennyi idő alatt mekkora parcellát tudok feltörni. Tudom, hogy egyszerre mekkora talicskát tudok eltolni. (Hej, dejó, mikor a fúk beültetnek a talicskába és tolnak! Még jó, hogy nem vagyok Joli, mert vele száguldoznak, terepbuszozósat játszanak és ő meg csak kapaszkodik, miközben belesikít a sebességbe és az erőbe.)

Tájfutótérkép a teljesítendő pályával

És mit tanultam még? Hogy a nagyok, és az igazán nagyok is teljes természetességgel leülnek a gyermekember mellé a fűbe és megkérdezik, hogy merre mentél? Elmondja, hogy szerinte mi volt a jó döntés és mit lehetett volna jobban csinálni. És ugyanolyan könnyed viszonyulással előveszi a saját térképét és megmutatja, hogy ő merre ment. Azt nem verbalizálja, hogy ő háromszor-négyszer akkora távot teljesített, szóra sem tartja érdemesnek, hogy technikailag is háromszor-négyszer nehezebb pályán ment végig. Egyszerűen rendjén való, hiszen ő profi felnőtt én meg csak süldő gyerek. Mikor leguggolsz az apró gyereked elé, hogy az arcotok egy szintben legyen. Alázat a (tudás)lehetőség előtt. Tanítás.
És még mit? Hogy bármilyen térképezési módon értem a földrajzi világot. Tájékozódok. Télen elméleti edzésünk is volt: térképismeret, erdőismeret. Elmélet és gyakorlat. Meg persze fagysérülések. Sokminden egyben.

UltraBalaton? Őrültség. Minek futkosnak emberek a Balaton körül? Miért időre? Éjszaka is??? Mi van? Hát ezek nem normálisak. Aki meg egyedül futja körbe, az nem is ember, hanem droid. Na, ez az, amire engem sosem lehetne rávenni.

Akkor.
A Balaton körül biciklizni kell vagy sétálni, szépen lassan, komótosan, élvezni a tájat, a tó nyugalmát. Éjjel meg aludni kell, utána aztán lehet hajnalban felkelni, frissen (és álmosan) a tavon csónakázni egy izgalmas fiúval, aki nem éppen a horgászat iránt lelkesedik. Utána lehet kézen fogva andalogni a parton, csobbanni a hűs vízben, kiterülni és élvezni a napot, lángost enni, beúszni mélyen, kártyázni a füvön, kiülni lábat lógatni a sziklákra, este csörögni valami béna koncerten a parton – ez a balatoni nyár. Ősszel is sétál az ember lánya, hol egyedül, hol barátokkal, családdal: beszélgetős, nyugalmas, fontolgató, örömmel teli barangolások ideje ez, amikor a külföldi turista végre nem nyerít az arcunkba, nem mossa a samponos haját a Balatonba és nem kell udvarias mosollyal elviselni, hogy mutogatja a szőrös sörhasát (szőrhasát?) álló nap még az információs irodában is, ahol persze csupa értelmes kérdést fogalmaz meg választékos irodalmi németjével, mint pl. hogy körbe lehet-e sétálni a Balatont belülről. Igen, jól tetszett érteni, a vízben sétálva. Anyám tyúkja! Télen jó esetben korizik a nép, kevésbé jó esetben lemegy a szeles partra sálakba, kesztyűkbe és divatcsizmákba bugyolálva és miután kellően lefagyott az összes végtagja és szomorkodott egy kellemeset, hogy miért is nem inkább nyár van, felmászik a fűtött lakásba, gubbaszt a radiátoron egy forró teával, miközben bámulja a télen is csodaszép tavat. Tavasszal aztán megindul az élet, jönnek a nyugdíjas nénik vihorászni, fess öregurak és kevésbé fess bácsikák korzózni (meg hangosan politizálni) a Tagore sétányra, a sportosabbak kutyával rohangásznak, a családosok kiabálnak a gyereknek, hogy menjonnanmindjártbeleeselhidegmégavíz, a budapesti butik- és étteremtulajok meg kezdik fenni a fogukat, hogy nemsokára lecsaphatnak az ártatlan (?) külföldi prédára és eladhatnak neki matyóhímzéses palacsintát meg kalocsai mintás halászlevet. Ez volt dióhéjban az én Balatonom gyerek- és kamaszkoromban, imádtam az egészet mindenestül (jó, leszámítva a szőrös németeket) és azóta sem telik el évszak anélkül, hogy hazamennék. (Gondolom, feltűnt a kedves Olvasónak, hogy futás szó nem szerepelt ebben a bekezdésben…)

Nemrég.
Gyakorlatilag évek óta kacérkodom a futással, tulajdonképpen csak azért, mert mások is futnak és meggyőzően mesélik el, ez milyen jó nekik. Én meg naivan elhiszem. Én is akarom, hogy nekem is jó legyen. Először elmegyek a gyerekekkel futni, akik végigcsicsergik az első 100 métert és csak azért ennyit, mert én nem bírom tovább, ott helyben meg akarok fulladni. A gyerekek nevetnek. Én nem. Én csak szeretnék levegőt kapni. Mi van velem? Ennyire rossz formában lennék? De hiszen évek óta táncolok! Hagyom is a futást vagy egy évig, hiszen ott van nekem a torna, a gyerekekkel való mindenhova gyaloglás, biciklizés no meg a tánc. De nem hagy nyugodni a dolog, újra kipróbálom a futást és pont ugyanolyan vacakul megy, mint az előző évben, a térdem is fáj. A futás marketingje azonban közben egyre jobb: egyre több ismerősöm fut és egyre meggyőzőbbek a történeteik meg csinosabbak a futónadrágjaik. Kapok egy rendes futócipőt, igaz, hogy használt, de pont jó méret és akkor nekiindulok igazán. Kiderül, hogy még mindig ki akarom köpni a tüdőmet az első tíz perc után, de a lábam már nem fáj. Egyre többen futnak szembe, még többen hagynak le a futással való szerény és bizony szánalmas próbálkozásaim közepette, de most már vérszemet kapok: futni akarok, bírni akarom! Nem lehetek puhány és nyavalyás! Ez így megy két évig, a fejlődés állati lassú, ahogy a futótempóm is, de végül vannak pillanatok, amik végre nekem is jók, így már nem hagyom abba, futok, amikor tudok. Aztán észreveszem, hogy egyre jobban bírom és ekkor jön a kihívás: mehetnék futóversenyre. Mit futóversenyre! A Futóversenyre, tehát az UltraBalatonra. Én? Minek? Bírni fogom egyáltalán? A csapatban mindenkinél kevesebbet és lassabban futok, sosem voltam még semmilyen versenyen, különben is, nem vagyok éppen versenyző alkat. Van ennek valami értelme? Hozzá tudok én ehhez tenni valamit? Vajon miért akarnak elvinni éppen engem? Egy sor kérdés, állandóan a kétségek magamban, de már befészkelte magát a gondolat, hogy talán képes vagyok rá, még ha elsőre nem is futok majd sokat. Hogy fegyelmezett vagyok, azt tudom: ha már elmegyek, igyekszem odatenni magam. Mint mindig, most is van egy lelki oldal – úgy tűnik, én nem tudok semmit úgy csinálni az életben, hogy az ne valami magam kreálta, idióta személyiségfejlesztő tréning újabb pontja legyen. Foghatnám a fejem, de mindegy, ez vagyok én, már elfogadtam. Legalább látom a szeretett tavamat.

És most.
Elmentem az UltraBalatonra és lefutottam a vállalt távokat. Annyira boldog vagyok! Napokig tele vagyok örömmel akkor is, amikor majdnem lecsukódik a szemem, mert igencsak fáradt vagyok, többnyire robotpilótán megy a mindennapi üzem a verseny utáni héten. Nem érdekel, hogy másokhoz képest ezek igencsak rövid szakaszok voltak, az sem zavar, hogy a szokásos lassú tempóm miatt mindenki lehagyott. A Balatonból alig láttam valamit, mert amikor nézhettem volna, akkor éppen izgultam, éppen az utat néztem, ahol futok, a nyilat kerestem, ami eligazít vagy a futó hátát láttam, aki lehagyott. Akkor is megcsináltam, amit kitűztem! Ez nemcsak azért fontos nekem, mert most már elhiszem, hogy erre képes vagyok, hanem mert volt ott egy csapatnyi ember, akik már előbb elhitték ezt, akik már azelőtt hittek bennem, hogy én hittem volna magamban. Amikor ezt felismerem, elönt a hála, hogy olyan társakkal lehetek együtt nap, mint nap, akik azzal, hogy hisznek bennem, segítenek abban is, hogy erősebb, jobb, szerethetőbb, bátrabb, ügyesebb, egyre inkább önmagam legyek. Szóval igen, ha őrültség is, egészen jófajta, kedvemre való. És igen, megyek legközelebb is, ha akarnak vinni. Ha nem, akkor térden állva rimánkodom, hogy vigyenek. Talán majd kicsivel többet vállalok, talán majd kicsivel gyorsabban futok. Mert most már ha nem megyek futni, hiányzik. Ha pedig megyek, akkor jó nekem – nem mindig közben, de már sokszor akkor is. Most már én vagyok, aki azt meséli a barátnőjének, hogy élvezi: terjesztem és fejlesztem a marketinget. Szóval nincs több kérdés: egyértelmű, hogy innentől kezdve futok és kész!

Rengeteg kedvenc könyvem van, sokukat olvastam már többször is. De Jane Austen Büszkeség és balítélet című regénye az egyik legkedvencebb. Annak idején eredeti nyelven olvastam először, majd megnéztem a BBC 1995-ben készült 6 részes sorozatát. Beismerem, hogy ha csak a regényből indulok ki, nem biztos, hogy újra és újra a kezembe veszem. De a szinte tökéletes filmes adaptációval együtt, ahol szóról szóra idéznek sokszor a regényből, a képzeletbeli dobogómon ott van a történet.

De miért is szeretjük sokan ezt az 1813-ban megjelent könyvet? Hiszen a mai életünktől már fényévekre van az a világ, amiben a Bennet lányok éltek. És szerintem ez a lényeg. Hogy már dédanyáink is modern életet éltek, annak minden előnyével és hátrányával együtt, a regény hőseihez képest. Valahol belül talán sokan sóvárgunk egy békésebb, vidéki sétákkal, táncmulatságokkal, kézzel írt levelekkel tarkított életre, amiben az udvariasság, az a csipetnyi elegancia, a tisztelet férfi és nő között még megvolt.
Azért is vonzó ez a világ számomra, mert Angliában játszódik, én pedig valamelyik előző életemben ott kellett, hogy éljek. Eredeti nyelven olvasva/nézve sokkal jobb, mint magyarra fordítva. A mi nyelvünk nem tudja visszaadni azt az elegáns, klasszikus stílust, ami erre a korszakra, ezekre a társadalmi osztályokra jellemző volt. Talán, mert a magyar nyelv nem változott annyit, mint az angol, nem tudom. Az angolok tökélyre fejlesztették anno ezeket a stílusjegyeket a szóhasználattal, mondatszerkezetekkel, aminek megvan a maga sajátos bája mai szemmel nézve. Ez az elegancia jelen volt életük minden területén, az öltözködéstől kezdve a szalonok berendezésén át a viselkedésükig. Ha pedig ehhez hozzáteszem azt az „apróságot”, hogy kastélyokban éltek, mit is mondhatnék… Lenyűgöző! Bakancslistám egyik kiemelt helye Pemberly. Álomszép az a kastély, a körülötte elterülő park pedig a nemes egyszerűségével, természetességével tökéletes kiegészítője az épületnek. Vagy fordítva? Mindegy is. A lényeg, hogy gyönyörű az összhatás.

Igen, bevallom, én vágyom erre az eleganciára. Vágyom arra, hogy szeressenek az emberek igényesen öltözködni. Reménykedem benne, hogy eltűnnek a hajpántos, rózsaszín pólót, szűk nadrágot hordó pasik, a nők pedig elkezdik újra alkalmazni a sejtetés művészetét, és rájönnek, hogy a kevesebb néha több. Bízom abban, hogy az egymás iránti tisztelet és udvariasság még nem halt ki teljesen és megengedjük, hogy a férfi Férfi legyen, a nő pedig Nő.
100-adszor is szívesen megnézem, mert szeretem, hogy ekkor még megadták mindennek a módját. Talán ez hiányzik legjobban a mai világból, és meggyőződésem, hogy ez nem pénz kérdése. Nem kell gazdagnak lenni ahhoz, hogy például a kávénkat ne 1 perc alatt, állva igyuk meg reggel, hanem egy megterített asztal mellett ülve, reggelizés közben. Az ötórai teázás szokásában sem a tea a lényeg, hanem hogy elővegyünk a szebbik porcelán csészéket, egy kis időre leüljünk, a napi mókuskerékből és virtuális világból kiszálljunk, és beszélgessünk, egymásra figyeljünk.
Ha pedig még mélyebben kutakodom a miértek között (talán ezzel kellett volna kezdenem), arra is hamar rájövök, hogy Colin Firth nélkül fele ennyit sem érne az egész. Ő alakítja a számomra létező egyetlen Mr Darcy szerepét, és - azt hiszem – itt sokan bólogatnak olvasás közben. Fitzwilliam Darcy alakja hihetetlen változáson megy át a történet folyamán. A hőn áhított, forró szerelem hevében képes felismerni saját hibáit, hiányosságait és még változtat is rajtuk, feladva addigi önmaga egy részét. Hát kell ennél több? Ráadásul ahányszor megnézem a filmet, annyiszor beleszeretek abba a bizonyos tekintetbe, amikor Elizabeth zongorázik és énekel, ő pedig csak ül és figyeli a lányt. Ó, Mr Darcy, az a tekintet! Mennyi minden van benne! Tisztelet, szeretet, áhítat, vágy, csodálat. Bárcsak minden nő átélhetné azt, hogy egy férfi így néz rá…

Beérések, elvirágzások és kivirágzások.
A még termést nem kötött cukkini- és tökvirágok mennek a salátába - már úgysem érnének be. Karotinos sárgák kacagása a tányéron.
A magról felújuló évelők (mint a len vagy a kasvirág) és az egynyáriak (mint a körömvirág vagy a szarkaláb) már előresiettek: elszórt magjaikból kicsiny levélkék tömkelege bújik elő a nyesedékkel telehintett föld alól.

Sudárzsálya

Kúpvirág

Énárnyék

Büdöske

Őszirózsa

Őszirózsa

Kékszakáll

Mélyebbek a kert színei, mint ahogyan az árnyékok is egyre mélyen hosszulók.
A zöldek sem harsányak már, hanem egyre sötétülőn fáradnak át barnába.
Az ember szeme issza a színeket: színraktározás akkorra, amikor majd csak az örökzöldek ezüstös-fényes-gyantás zöldjei jelentik az árnyalatokat, szinte már kontrasztok nélkül.

Társadalmi naptárunk és kerti naptárunk közös jegyei.
Szombat reggeli vizes-fáradt-elszáradt körjárat.
A nyári harmat életet adott, felüdített. Ez az őszi harmat hideg súlyával még a másodvirágzókat is meghajolni kényszeríti, az elnyíltaknál pedig gyorsítja a poshadó-rothadó folyamatokat.
Sipircel be az ember a benti, még a nyarat őrző, még nem a fűtött száraz melegbe.

Izsóp

Konkoly

Boglárkacserje

Szellőrózsa-kivétel

Mezei katáng

Hibiszkusz

Évelő len

Szarkaláb

Begónia

Sárga cickafark

Muskátli

Az Okosház férfimunkálatai látványosan színesek, míg a női háttérmunkák még mindig zöldek, és jelenleg csemete állapotban leledzenek, de hatalmasan nagyot álmodók.
A majdani reprezentáláshoz már tavaly ősszel elültettünk a leendő télikert elé, a leendő terasz-kertbe (pleasure garden) három kínai borókát (Juniperus chinensis), egy magnóliát (Magnolia) és a egy örökzöld magnóliát (Magnolia grandiflora). A növények Miklós ajándékai az ő megfogalmazásában a Hogyan éljünk vidéken? (Farm living research and art center) tematikájú kutatóközpontnak, ami az Okosház fölött lesz.
Öt év után jutottam el oda, hogy bizony nekem is kell - ha nem is télikert, de legalább - egy teleltető. Az ember belefárad abba, hogy semminek sincs rendeltetésszerű helye, hogy mindenféle növény hurcolódik ide-oda, hogy az ablakpárkányon talán átteleljen, akadályozva minket a házban, és még csak jól sem érzik magukat, mert a mi melegünk nekik télen túl sok. A tél végi magvetésnek meg már nincs is helye, szégyen szemre veszem a palántákat, vagy csak szabadföldbe vetek, ez azért valljuk be, igencsak furcsa megítélés alá esik. Öt fok alá ne menjen a hőmérséklet, de világos legyen.... Sem a pajta, sem az ólak, semmilyen a lakóházunkat kiszolgáló gazdasági épület nem alkalmas erre a feladatra. Ráadásul a házhoz stilárisan sem illik, a kertbe sem illik, node kérem az Okosház elegáns aurájába viszont igen! Az első beleegyező hümmögésen már túl vagyunk, lehet tervezgetni, hogy amikor a halk hümmögésből végre najó asszony, csináljuk lesz, akkor már tudjak is előállni a konkrét kérésekkel, nehogy lassúságot szimatolva elmenjen a kedvesnek a kedve az egésztől. Aki ugye csak azért teszi, hogy nekem jó legyen....
A teleltető helyét nem kellett tervezni, mert azon a bizonyos teraszos részen a dombba fut egy pince, ezért önkéntelenül adódott, hogy a pince elé csatlakoztatjuk az üvegházat. Nem túl nagyot, de kényelmeset. Nem kell nekem orangerie, azaz narancsház, nem lesz fűtés és egyéb luxus, csak egyszerűen annyit kérek a helytől, hogy ne fagyjanak el benne a növények: a parasztablakba való muskátlik és begóniák, a dézsás szerelemvirágok, a pozsgások, stb.
És persze mivel télen is olyan napsütéses az a rész, hogy mínuszban is kint lehet ücsörögni, azért mégiscsak jó lenne oda áram is, hogy barátnőzős teázást lehessen csapni és zenét hallgatni.... Pleasure ground.

Judit biztatott ismét, hogy írjak, lehetőleg a swingről. Mivel most már pár éve tanulok swing-táncokat (lindy-hop és balboa), és korábban volt is egy táncról lelkendező bejegyzésem, ez egy logikus kérés, ráadásul egyenesen szívet melengető, amikor Őfőszerkesztő asszonysága személyesen bátorítja az embert (és asszonyt egyaránt).

Közben olvastam Bálint írását, a Hinta valahol-t, ami nagyon tetszett, sajnálom is, hogy nem hallgathattam meg az éneklő/zenélő hinta-installációt. Emellett pedig annyi minden történt és történik az én életemben is az elmúlt időszakban, hogy a ma délelőtti 2 km-nyi úszás (bizony, bizony, kérem szépen, ennyit úsztam megállás nélkül, pedig háromgyerekes, 40 éves nő vagyok!) (jó, nekem 75 percbe telt, a Katinkának meg biztos 10 perc lett volna, de nem ez számít, ugyebár) alatt aztán eszembe jutottak talán írásra, töprengésre érdemes dolgok is.

Szóval a swing. A kedves Olvasó kérdezheti, mi köze lesz a táncnak meg a hintának egymáshoz, talán megint az előbbiről örömködök itt majd egy sort? Szívesen meg is tenném, mert óriási jelentősége van az életemben, de most mégis másfele kanyarodok el. Az angol swing szó többek között azt jelenti, hogy hinta és ahogy Bálint a Hangfarm kertjében látott hinta kapcsán a párkapcsolat témájára építette fel a munkáját, ez engem is arra inspirált, hogy ehhez kapcsolódjak. Párkapcsolat, házasság, válás, gyereknevelés, szerelem, anyaság, öröm, kölcsönösség, változás. Az elmúlt egy évemet körülbelül le lehetne írni ezekkel a szavakkal, csak kicsit bővebben kellene fogalmazni. Van technikailag egy férjem (mert még nem váltunk el), mégsem élünk már párkapcsolatban kb. egy éve. Ezzel együtt közösen neveljük a három gyerekünket: ez elég nagy előrelépés, mert eddig gyakorlatilag majdnem egyedül neveltem őket. Tehát érdekes módon azóta neveli a férjem, az apjuk is őket, amióta nem vagyunk együtt mint házaspár. Ez azért egy érdekesség, noha gyanítom a körülöttem élő nők eseteit látva, hogy annyira – sajnos – mégsem szokatlan. Ráadásul továbbra is egy udvarban élünk majd, tehát hiába válunk el, a házon, ha külön lakrészekre bontva is, de osztozunk, éppen a gyerekek miatt, akik egyelőre nem akarnak innen elköltözni. Fél éve felfedeztem a Férfit, akivel úgy jó együtt lenni, hogy az mindkettőnknek öröm és a (sok és szuper: sz-szel kezdődő és x-szel végződő szó mellett) a kölcsönösségről, elfogadásról szól, tehát amilyen gyakran ez lehetséges és jó nekünk, az időnket együtt töltjük. Mondhatni, együtt hintázunk, mégpedig pontosan úgy, ahogy Bálint hang-hintájában lehet(ett): egyenrangúan, közös dallamra, de egyéni önmagunkat beletéve a hintázásba, kísérletezve, vicceskedve, egymásra figyelve. Na, most én mindenekelőtt egy háromgyerekes anya vagyok, aki ráadásul nagyon rá tud hangolódni a gyerekeire – alapból ilyen vagyok, nemcsak azért, mert a gyerekek tudják, hogy egy válás küszöbén állunk. Kéthetente hétvégén a gyerekek az idejük nagy részét velem töltik, más hétvégéken az apjukkal. És itt kezdődik, mit jelent az életemben a hinta mostanában.

Egyik nap a hinta felfelé leng: totál boldogság, hihetetlen öröm, jajdejó Vele, Mária Lujza, hogy lehet, hogy már attól is a szempillámat rebegtetem, hogy megfogja a kezem vagy megsimítja az arcom vagy csak rám néz! Mellettem van, én mellette vagyok (vagy alatta, netán rajta ;-) és ez elég: elég jó, elég izgalmas, elég érdekes, elég vidám, elég vicces, elég boldog, elég felszabadult, elég romantikus, elég valóságos, elégek néha, olyan szerelmes!
Egy másik nap a hinta a talajhoz közelít: jajistenem, kirándulni akarja vinni őket, de hát sosem szokott rájuk teljesen odafigyelni, mi lesz, ha hajókázás közben valamelyik beleesik a vízbe vagy belefullad az uszodába vagy leesik a vonatról vagy elveszik a tömegben vagy elgázolja egy autó vagy… És ha ezek (hálaistennek!) nem is történnek meg, de amikor hazaérek, a kicsi ágyában ott a koszos ruha, így fektette le, már második napja pizza az ebéd, piszkos a padló és senki nem takarítja fel, a szombat délelőtt azzal megy el, hogy olvas, míg a gyerekek tengnek-lengnek, amikor kirándulnak, nem indulnak időben, kapkodás van, késés, idegesség… Nekem meg közben belefájdul a szívem és erősen végig kell gondolnom, hogy ez most akkor az én hibám?
Megint egy másik napon a hinta újra felfelé leng: de jó a gyerekekkel, beszélgetünk, sütünk együtt, kertészkedünk, sétálunk, vagy éppen tanulunk, viccelődünk, húzzuk egymást, csillagokat nézünk, nevetünk, olvasunk, úszunk, pancsolunk, a hasunkat süttetjük vagy éppen csak vagyunk. És ez elég: elég szerethető, elég nyugalmas, elég csodálatos, elég szép, elég harmonikus, elég vicces, elég aktív, elég vidám, elég néha a palacsinta, ha nem figyelek, mert egyszerre hárman beszélnek hozzám.
Hivatalosan nem vagyok elvált nő, de nagyjából azt az életet élem, mintha papírom is lenne róla, és valóban: idő kérdése csak, mert a mozgásterem, a napjaim, a szokás- és viszonyrendszerünk most már úgy alakult ki, hogy a gyakorlatban ez a státuszom. Hangsúlyozom, hogy egy pillanatig nem bánom, sőt, olyan mértékű felszabadulást jelent ez az életemben, hogy elmondani nem tudom. Teljesen tudatosan jutottam idáig, én akartam így, én kezdeményeztem és vállalom, hogy jó döntés volt. Azt is tudtam előre, hogy a gyerekek miatt egy sor dolog nem lesz könnyű, mert ami fájni tud, az miattuk, értük fáj. Meg kellett és minden egyes alkalommal, amikor látom, hogy valami az apjukkal nem jól sül el, nem úgy alakul, ahogy nekik ideális lenne, meg kell értenem és értetnem magammal, hogy nem tudok és nem is akarok az apjuk helyett apjuk lenni. Az elmúlt 13 évben rengeteget kompenzáltam: amikor ő nem volt itthon, én mindig kéznél voltam, évekig egy mozifilmre vagy koncertre nem jutottam el, amikor ő ideges volt, én erőn felül is a jó hangulat felé tereltem mindent, amikor ő kiabált, én békét teremtettem, amikor neki saját idő kellett, megadtam, pedig nekem nem volt. Mindig úgy igyekeztem kiegyensúlyozni a dolgokat, hogy a gyerekek körül béke legyen, kiegyensúlyozottság, öröm, érték, vidámság, biztonság. Közben az apjukkal nem egyenrangúan hintáztunk, mert őt nem érdekelte a hintázásban rejlő harmónia lehetősége. Tulajdonképpen ezért tartunk most ott, ahol tartunk és ezért tudom nyugodt lelkiismerettel kimondani, hogy nem, ami nem jó a gyerekeim apjukkal eltöltött idejében, az nem az én hibám, azért nem én vagyok felelős. Én így hintázom a gyerekekkel, ő úgy – ahogy ezt tesszük, amennyire fontosnak tartjuk, ahogy hozzáállunk, az belőlünk ered, az a mi üzenetünk a gyerekeink felé, hogy mit akarunk és tudunk nekik adni, de a másik helyett nem tudunk hintázni, csak a másikkal és csak, ha ő is akarja.

És ezért jó, hogy egy Bolcsó Bálint, akit nem is ismerek, megcsinál egy inspiráló hang-installációt, amit sosem láttam, de szerencsére megírta: mert hátha másnak előbb leesik, mi a jó az együtt-hintázásban, miről szól ez valójában, miről kellene, hogy szóljon. Persze ez az én utam, lehet, hogy nekem valamiért csak 40 éves koromra lehetett eljutnom idáig, és korábban hiába olvastam volna erről vagy ültem volna a Bálint-féle hintában, mégsem jutott volna el hozzám az üzenet, ezt nem tudom. Mivel a mostani hintázásom a fájdalmas lengéseivel is sokkal értékesebb és gazdagabb, mint bármikor korábban, egyet tehetek: hálás vagyok érte, hogy most így repülhetek – van három gyerek és a Férfi, akivel együtt hintázhatok, ha nem is egyszerre. Szeretem ezt, szeretem őket!

A cipőhöz, mint használati és esztétikai tárgyhoz ambivalens a viszonyom: nem a lábat, hanem csak a lábfejet fejezi ki. Egy cipő általában se nem csinos, se nem praktikus, se nem szemet gyönyörködtető, de még csak nem is kényelmes. Átlagos, semmitmondó. Benne vagy általa, sem maga a tárgy (a cipő), sem maga a láb nem érvényesül teljes szépségében: az önmagában, azaz tárgyként létező cipő a lábtól ritkán kap pluszt, egyéb ruhadarabok összhangjában tud csak igazán funkcionálni. De lehet, hogy csak megint optikai a problémám: önmagában egy lábfej kevésbé vonzó esztétikailag, mint a láb teljes hossza.

Van csizmám: egy elmenős piros (húsz év alatt három ugyanolyat használtam el, ühhümm) és egy dolgozós fekete.
Van szandálom: egy elmenős bőr (húsz év alatt most koptatom a harmadik ugyanolyat, ühhümm) és egy dolgozós itthoni. Mindig van egy lótifuti klumpa: vizes fűbe kiszaladok, kertből valamit gyorsan behozok használatra - de ez nem érdemli meg a viselet nevet, betöltött funkciója adja meg legitimitását.

A csizma vonalvezetése magának a lábnak az idealizált formája: maga a tárgy, az esztétikai objektum teljes valójában érvényesül - alatta a láb rejtőzködik, innen ered izgalmassága: mit rejt, milyen is az, amit látványilag csak sejtenünk lehet.

(Itt a zárójelben próbálom meg kicsit körbetapogatni, hogy miért van az, hogy mind egy női, mind pedig egy férfi alak vonzóbb, teljességet sugárzóbb, egységesebb - főleg vertikálisan - megjelenésű csizmában, mint cipőben. Azt hiszem az egyik fő bajom a cipővel, hogy vízszintesen hangsúlyozza ki a test kiterjedését. A cipő és a hosszú nadrág viszonyában esztétikailag megint az a nehéz, ahogyan a nadrág szára libeg a boka körül, vagy tapad, feszül, csavarodik rá a bokára.
Hasonló látványproblematika a zokni kérdése: egy cipőben nadrágban ülő férfi/nő kivillanó lábcsíkja nem vonzó (a térdzokni tulajdonképpen csizma-betét: térdig futva szépíti a lábat). Nem is játékos, hanem egyszerűen bizarr. A ruha-összeállításban rés jelenik meg, olyan, mint egy szakadás: nem felvillant, nem megmutat, hanem hasadás jellegélből adódóan hanyagságot sugall.)

A szandál a láthatósággal operál: a láb íve, formája teljes szépségében szabadon van - kitárulkozik, nem árul zsákba macskát, megmutatja, hogy mit tud. Felszabadítása a titoknak, a női identitásnak, a láb esztétikájának. (Ennek a fajta felszabadultság érzésnek a mai napig az egyik legnagyobb dizájnere Bernard Rudofsky és a Bernardo Sandals.)

Mindezek önmagukban ugyebár nem érdekesek, de amint viszonyrendszerbe helyezem a fenti kijelentéseket, máris izgalmasakká válhatnak. A szandál - nyári ruha olyannyira klisé jellegű, hogy megint még csak írásba hozni sem érdemes. A csizma - miniszoknya párosítás már kicsit sokatmondóbb (még ha elcsépelt is): itt már belép a diskurzusba mindenféle női/férfi sztereotípia, kifejezés és vágyakozás játéka - de amíg ez városi környezetben jelentéssel bír, addig a vidéki valóságban már nem: reggel még nyáron sem nagyon lehet csizma nélkül kimenni a kertbe, olyannyira vizes a növényzet. Az meg ugyebár nem kérdéses, hogy nemcsak a városi hölgyek szeretnek szoknyában járni. Sőt, ha merészebben belegondolok, a szoknyának kertészkedés közben kevésbé vulgáris jellege van, mint a nadrágnak: az átütő (nem átlátszó, hanem kérem teljesen átvonalazódó) bugyigumi vonaltól a teljes ülep megtekintéséig sokféle módozat látható a nadrágon át, igaz legtöbbször csak a nyulak és őzek számára.

Csizmában a nő azért magabiztos, mert nem látszik, aminek nem kell, mégis rejtélyes és kalandos, ráadásul a lábán viselt tárgy esztétikájában a szépet képviseli. Szandálban pedig azért magabiztos, mert a lábból semmi sincs elrejtve, itt maga a testrész szépsége az esztétikum.
A csizma és a szandál a földön jár.
A cipő eredetileg kizárólag benti használatra, főleg táncra kifejlesztett találmány: így tűnt el a magas szár és így emelkedett a sarok egyre magasabbra.
A körömcipő azért nem cipő már, mert ívénél, sarokmagasságánál fogva torzítja a lábat: az idealizált balettmozdulatú formát adja meg a táncolás vad öröme helyett. Légies, nem a földön járó, álmodozóan vágyakozó, miközben hegyessége folytán harciasan lehengerlő is - ebben van a másik nem számára a vonzereje. Ezt irigyli a többi női tekintet. A fizikai és esztétikai billegése pedig jól leplezett titok.

A lábbelik felvételének/levételének megvan a maga módja: még a szandálba sem úgy bújunk bele, mint a papucsba: nem egyenes vonalban, hanem szép ívben halad a láb, aztán már csak a sarokpántokat kell a helyére igazítani. Maga a tárgy alig igényel gondozást, hiszen olyan kicsi felületen jelenik meg a lábon, viszont a láb elkerülhetetlenül piszkolódik.
A csizmába is ívben bújik be a láb, majd a cipzárt húzó kéz szinte a térdig végigsimítja azt. Felületi nagyságából kifolyólag igényesebb ápolást, gondosabb odafigyelést igényel, lassabb elindulást jelent, viszont lábunk bármilyen időben tiszta marad (a közhiedelemmel ellentétben az igazi bőrből készült csizmában nem lesz sem büdös, sem izzadt a láb).

Összegezve talán azt szeretném megfogalmazni, hogy a csizma tudja min akar átmenni, tudja, hova akar menni (hegyen-völgyön, erdőn által) - céltudatosan magabiztos.
A szandál pedig a természetközeliséget képviseli, egyfajta természet adta szépséget hangsúlyoz ki.

– Tegnap megvettem életem első körömcipőjét! – mondta a nő.
Ha ez a mondat egy tizenéves szájából hangzik el, akkor egészen természetes a csengése, örülünk és megcsodáljuk a cipőt, a tizenéves meg kecsesnek látszó, de még botladozó mozdulatokkal bájosan forog benne egyet a pörgős szoknyájával és megy tovább az élet. Na de mi van akkor, ha ezt egy 39 éves nő mondja? Egy ilyen mondat egy ilyen korú nő szájából egyrészt viccesen hangzik, másrészt egy csomó kérdéshez és gondolathoz vezet. Szerencsére egy ilyen korú nőnek is vannak barátnői, akik igazi nőként azonnal pozitívan reagálnak, megdicsérnek, örömködnek és máris látni akarják. Ez egyrészt jó, mert egy ilyen korú nő nagyon tudja értékelni a női szolidaritást. Másrészt máris jönnek a kérdések, ha máshonnan nem, hát a nőben merülnek fel. Miért csak most? Vajon miben járt eddig? Csak nem kitaposott papucsokban? Vagy lapos sarkú szandálokban? Netán a-kényelem-a-legfontosabb típusú nagymama-cipőkben? Nos, megnyugtathatom a kedves Olvasót, hogy ennyire azért nem súlyos a helyzet, mert ugyan kényelmes lábbelikben járt a most 39 éves nő, de arra azért mindig ügyelt, hogy se kopott, se bumfordi ne legyen a cipője, igenis hordott eddig is kecses bokát kivillantó, bájos topánkákat, de a hétköznapokban valóban előnyben részesítette a sportos, inkább lótifuti típusú cipőket, szandálokat, balerinákat. Papucsot utcára nem hord, kitaposott papucsa pláne nincs, nem volt és nem is lesz. Szóval nyugalom, azért eddig is nőként létezett. De miért nem vett eddig fel körömcipőt és ha már eddig nem vett fel ilyet, most miért igen?

Sokféle válaszlehetőség van, mindenféle praktikus okokról is lehetne itt beszélni, ezek is hozzátennének az igazsághoz. Valójában azonban az egész kérdéskör azzal kapcsolatos, hogy érezte, hogy érzi magát a bőrében a 39 éves mint nő. Ennek a nőnek volt egy állandóan tűsarkakon egyensúlyozó apai nagymamája, aki olyan korán ment el, hogy esélye sem volt túl sok női bölcsességet az unokájára hagyni. Ez az unoka azonban jól elraktározta magában, hogy kislányként ő bizony elég sokat botladozott azokban a tűsarkú cipellőkben, mert a nagymama megengedte, egyáltalán nem bánta, sőt, összekacsintott az unokával, amikor annak apukája észérvekre hivatkozva (kibicsaklik a bokája, nem jó a térdének, stb.) kiparancsolta volna lányát abból az élvezetből, amikor egy kislány a játékban már felnőtt nő. Ez a valaha volt kislány nem felejtette el, hogy nagyon jók ezek a játékok, a saját lányai is örömmel kísérleteznek és az anyjuk természetesen hagyja őket: otthon néha belefér a rúzs, a pirosra festett köröm, csillámtetkó, anyjuk ruháinak, ékszereinek próbálgatása és így tovább. De térjünk vissza a kiinduló hírhez! Ez a bizonyos anya tehát tegnap megvette élete első körömcipőjét. Mi ebben a hír? Hát bizony csak annyi, hogy ez az anya, ez a nő most kezdi női kiteljesedésének második fázisát, amikor már éppen túl van egyházasságon, amiről pedig úgy gondolta, azon belül lesz az a nő, aki lenni akar. Nos, ez nem sikerült. Fantasztikusan sokat formált rajta, hogy a házassága során háromszor is anya lett, viszont megdöbbentően keveset az, hogy feleség. És már nem is akar az lenni, a korábbi férjéé semmiképp, de másé sem: egyszerűen rá kellett ébrednie, hogy nem akar többet hagyományos értelemben véve valakinek a valakije lenni nőként.

A hír úgy folytatódik, hogy nevezett nőszemélyzet tegnap azon melegében fel is vette a körömcipőjét és megsétáltatta egy barátnős randi során, és a barátnő őszintén tudott örülni annak a női sikernek, amit egy ilyen körömcipő jelent az ember, pontosabban az asszony életében. A barátnő csalhatatlan női ösztönnel megérezte, mit jelent ez az új módi, csak rá kellett néznie a cipőre, egyből mindent értett – ezért barátnő. Persze mivel nők, hiába értik egymást egy pillantásból vagy akár egy cipő felvételéből is, azért jól megbeszélték, körbejárták, ízlelgették, elemezték női tapasztalataikat, el is telt röpke három óra, mire észrevették, hogy ideje újra sétáltatni a cipőt. A 39 éves a randira menet elég sok dolgot megtapasztalt egyszerre, amit ugyan már száz évvel ezelőtt kellett volna neki, de hát mit tegyünk, ha egyszer ennyi időre volt szüksége a nőisége kibontakoztatásához: legfeljebb nevetni lehet rajta, hogy olyan kis éretlen fruska sok tekintetben még mindig. Na most az első tapasztalat az volt, hogy lassítani kell. Egy ennyi idős nőnek sok ilyen jelzés jön, most a körömcipő mondta, hogy „türelem, öreganyám, különben nem jutsz sehova, csak a nyakadat töröd ki”. Szóval mire a 39 éves beért a városközpontba, ami hagyományosan 12 percet vesz igénybe, most pedig kerek 30 percig tartott, szóval ezalatt szépen megtanult úgy billegni a sarkain, hogy az kényelmes legyen a bokáinak és egészen természetesnek hasson, kábé mintha körömcipővel a lábán született volna. Oké, ez a feladat kipipálva. A másik, amit már az első lépések alatt megtapasztalt, hogy ebben a cipőben csak úgy lehet csinosan járni, ha kihúzza magát. Nagyszerű, ez is megvan, az utca végére ő lett a magabiztos és egyben méltóságteljes sétálás (szó szerint) kétlábon járó mintaképe. Szerencsére gyorsan tanul.

A legizgalmasabb tapasztalat azonban az volt, hogy ő lett az utcán a Nő. Nyilván sétált, rohant, járkált, mászott ott egy sereg más nő is, jó részük dekoratívabb, formásabb keblű, fiatalabb, szebb fenekű, sminkelt, hosszabb és dúsabb hajú, stb., de mivel nem volt rajtuk konkrétan szembetűnő női ruhadarab, nem számítottak. A férfiak egytől egyig megbámulták a körömcipős 39 évest. Ő lett a Nő, aki magára vonzotta a tekinteteket – még a női tekinteteket is, bár azok a cipőjét nézték elsősorban, míg a férfiak őt magát nézték meg. Ő lett a Nő, akit akkor is megnézett a pasi, amikor a csaja éppen egy nagyon érdekes történetet mesélt neki (például arról, ugyebár, hogy a barátjuknál nemsokára lesznek bárányok is ;-). Ő lett a Nő, aki csak ámult a dolgok ilyetén változásán, mert a cipőjén kívül semmi érdekes nem volt rajta. Ugyanaz a nő volt, aki félórával korábban még a gyerekeit vitte edzésre, a kislányát várta a fűben, amíg virágot szedett, felmosta a konyhát, vacsorát készített elő, leszedte a ruhákat a szárítóról és akkor senki sem nézte meg. Ezeken a tevékenységeken keresztül ugyanolyan láthatatlanul volt jelen, ahogy a mindennapokban a női ereje, energiái megfoghatatlanul biztosítják a számára kedves embereknek a biztonságot, a szeretetet, hűséget, kedvességet, derűt – feltűnésmentesen, természetesen, mint az éltető levegő. Bezzeg most, ahogy ott sétált, nagyon is jelen volt, nagyon is látható lett – és nagyon is élvezte.

Ennyi lenne a nagy történet, nincs is ebben semmi hírértékű: egy átlagos nő, akinek az élete egy pontján kezd leesni a húszas, milyen jó is nőként létezni, a nőiséggel játszani, megélni ennek örömeit, fájdalmait. Ez a 39 éves azonban állandóan gondolkodik valamin, mindig kérdez, kételkedik, tudni akar és megveszekedett kereső: valamiféle válaszokat keres, amelyek segítenek neki eligazodni élete buktatói, örömei között. Most éppen majdnem 14 évnyi, véget ért házassága kudarcai, majd újonnan megtalált női ereje örömei közepette töpreng a férfi-női kapcsolatok, vonzások kérdésein – elsősorban azért, mert saját magának újra kell értelmeznie ezeket, meg kell értenie, mi az, ami még mindig fontos számára, mit tud elengedni, mit lát másképp. A körömcipő, annak első viseletének tapasztalatai, illetve általában az elmúlt hónapok igencsak, hát, mondjuk csak ki: gyönyör- és örömteli eseményei kapcsán a következő kérdések merültek fel benne. Mitől érzi magát nőnek, mégpedig szeretett, megbecsült nőnek? Mennyiben tud/hajlandó még alkalmazkodni valakihez, akit lehetséges partnernek tekint/het? Mi az, amire egy kapcsolatban már nincs igénye? Meddig tart a szabadsága egy kapcsolatban? Mennyire tudja tiszteletben tartani a másik szabadságát? Mennyire igényli a tervezést, mennyire tudja elfogadni, hogy a „csak most” is elég? Mitől érzi, hogy szeretik? Igényli-e, hogy azt érezze, hogy szeretik és számít a másik életében vagy elég, hogy ott és akkor jó valamilyen helyzet, együttlét? Fontos-e számára, hogy kizárólagosan legyen jelen a másik életében mint nő? Fontos-e számára, hogy olyat tudjon nyújtani a másiknak, ami egyedi, amit csak ő adhat? Normális esetben ezeken nem kellene gondolkodnia, mert élhetne éppen egy működő házasságban is, ahol már megválaszolódtak ezek a kérdések, hiszen az együttélés során kialakult volna egy jóféle egyensúly, ami felé folyamatosan lehet törekedni, mert az mindkét félnek jó. A 39 évesnek azonban nem ilyen ideális a helyzete (hanem ennél ideálisabb ;-), és mivel gyökeresen megváltozóban van az élete és maga is meglehetősen megváltozott, indul az újratervezés, ahogy a GPS lady mondaná. Igazából nagyon szerencsésnek érzi magát, hogy van erre életenergiája, sőt, valójában az élete és státusza megváltozásával együtt szabadult fel az az életenergiája, ami most segít neki abban, hogy ezeket a kérdéseket is feltegye és válaszokat keressen. Ez számára új örömforrássá vált: tud örülni a változásoknak, a vele járó bizonytalanságoknak, izgalmaknak, új kérdéseknek. Mindezt úgy, hogy ez az útkeresés nem elvesz a gyerekeitől vagy a munkájától, hanem hozzáad. Az élete végre megint élvezetes, örömteli játék, ahol fel lehet szabadulni, nem minden szabály rögzített, merev, hanem az előre megírt koreográfia spontán alakítható.

A 39 éves a visszafele séta során döntött: szeretni akar valakit mindenestől és ezt úgy kifejezni, hogy az mind neki, mind a partnerének jó és érthető legyen. Ez nyilván egy tanulási út, nem is rövid, de megéri, ha arra érdemes a másik. Azt is akarja, hogy őt szeressék, mégpedig olyannak, amilyen és ezt úgy fejezze ki a másik, hogy az mind neki, mind a partnerének jó és érthető legyen. Ez nyilván egy tanulási út, nem is rövid, de megéri, ha arra érdemes ő is. Azt is akarja, hogy több legyen az életében a másik, mint egy örömteli, izgalmas kaland. Azt is akarja, hogy ő több legyen a másik életében, mint egy szórakoztató fejezet. Adni akar és azt akarja, hogy elfogadják és megbecsüljék, amit csak ő tud adni: egyedi és megismételhetetlen jó akar lenni valaki számára. Szabadságot akar és szabadságot adni is akar. Tiszteletet akar és tisztelni akar. Örömforrás akar lenni, izgalmas, szórakoztató, elbájoló, elmét csillogtató nő, aki hosszan képes elvarázsolni, nemcsak a mostban. Több akar lenni valaki számára, mint az életében egy átmeneti dekoráció: egy libbenő szoknyából kivillanó formás comb, egy csipkés neglizséből kilátszó szép ívű hát, egy tavaszi körömcipőben izgalmasan ringó boka – ez is akar lenni és ennél több akar lenni. Olyan akar lenni, aki a másik életében egy folyamatos igen, egy hozzásimuló, mégis magát megtartó jelenlét. Azt akarja, hogy a másik önmaga akarjon maradni. Harmóniát akar, kölcsönösséget. Gyengéden akar akarni, úgy, hogy rábízza magát az Életre. Már tudja, hogy az Élettől megkapta a legfontosabbat, a gyerekeit és azt is tudja, hogy minden, ami ezután jön, az bónusz, extra, aminek lehet felszabadultan örülni. Neki már nem kell görcsölni, nem kell semmit erőből akarni, bizonyítani (eddig sem kellett volna nyilván, de hát ezt csak nemrég értette meg), hanem csak jól, jóban lenni magával és azokkal, akik engedik, hogy szeresse őket. Hajlandó arra időt adni, hogy kiderüljön, a másik az-e, akit ő szeretne szeretni, hajlandó várni, hajlandó végre talán megtanulni türelemmel lenni igazán és főképp: hajlandó játszani, örülni a pillanatnak és benne a másik jelenlétének. Közben pedig tudni, szem előtt tartani és tenni azért, amit igazán akar, tehát tulajdonképpen végre tisztelni magát is annyira, hogy a saját vágyait se dobja sutba azért, mert mindenáron szeretni akar.

Na, egy ilyen regénynek is beillő szösszenet után ki meri azt állítani, hogy egy nő életében az újabb és újabb cipővásárlás pénzkidobás?! Ha egy nő cipőt vesz, annak mindig jó oka van, kérem szépen!