Kétfajta nő létezik: aki kaszál és aki nem.
Dédanyám is tudott kaszálni, csak nem kellett neki, mert dédapám feladata volt - csak ha nagy ritkán szükség volt rá, segített be neki.

Attilától már sok kincset kaptam: ez a Képes Híradó plakát is egy közülük (jó szórakozást hozzá!)

Dédanyám szebben tudott kaszálni, de ezt nem volt ildomos dédapám orra alá dörgölni, mert szerepcserét ugyebár senki sem akart. Tehát maradt a szótlan női tudás: meg tudom csinálni, szebben tudom csinálni, de nem csinálom, nemcsak a házitűzhely békéjének kedvéért, hanem a férfi-női szerepek megtartásának üdvéért. Meg mert - maradjunk őszinték - olyan hosszan, olyan mindennapi állandósággal és kitartással már nem tudnám és nem akarnám. Az már túllépne szoknyám apró-cseprő, mindenfélét magába foglaló mivoltát. Folyamatosan felkötött szoknyával pedig ugyan ki akar mindennap járni!?

Modern falusi nőnek modern fűkasza jár. Mi már nemcsak kaszálni tudunk, ha kell, hanem füvet polírozni is. Női finomságunk visszaköszön az ápolt gyep egyformán sima selymességén.
Márpedig kaszálnunk kell, mert a férfiak mellett/nélkül/helyett a mi feladatunk (is). Szívesen kaszálunk, mert már lehet: társadalmilag és géptechnikailag is eljött a mi időnk.
A fűnyíró ember mozgása olyan, mintha a babakocsit tolná: előre, fordul, kicsit vissza a padkánál, finom beigazítása az iránynak, manőverezés a szűkebb helyeken.... A fűnyíró előtt/mögött az ember kötött: vagy húzza az eszközt, vagy tolja, tili-toli, de uncsi....

A fűkaszával a kaszálás (a blogon már többször emlegetett ritmikus/meditatív) aktusa imitálható: szabad mozgást ad a testnek, miközben meghosszabbított karjával szépen elsimogatja az ember a rakoncátlan fürtöket. Dombra fel és dombról le, és máris mezítláb lehet az ember után suhanni.
Az akkumulátoros kasza mellett nemcsak a környezetünk minél kevésbé való megterhelésének érve szólt, hanem ugyanilyen fontos szerepet játszott csendessége is: nemcsak a saját gondolataimat hallhatom tisztán, najó, olykor zagyván (de legalább hallom), hanem a gyerekeket is mindig a fülemben tudom tartani.

A minap köztünk, falusi csajok között a körül forgott a diskurzus, hogy miért is voltak nagyapáink és nagyanyáink olyan magabiztosak, olyan egyenesek, olyan nyugodtak. És akkor Erzsi rájött a miértre: mert tudták, hogy meg tudják csinálni. Fel tudják ásni. Le tudják kaszálni. Meg tudják művelni. Nem hitték, nem remélték, hanem tudták. A karjukban, a lábukban, a fejükben.
Amióta tudom, hogy ezt már én is tudom, egyre nyugodtabb, egyre magabiztosabb, egyre megingathatatlanabb vagyok - ez nem a hosszútávfutó magányossága. Ez egyszerűen önmagunk folyamatos művelése.

Sok ideig ezt tartottam az év legszebb napjának. Jobban átgondolva a mai napig. Gyerekkoromban valóban olyan volt a locsolás, mint amilyennek Judit leírta. De aztán jött az áttörés!

Gimi elsőben történt ugyanis először, hogy húsvét hétfőn szó szerint arra ébredtem, hogy nyakon öntöttek az évfolyambeli fiúk egy vödör hideg vízzel. Anyu engedte be őket, prüszköltem, és vacogtam, ők meg nagy vigyorgással vonultak át az ebédlőnkbe maradék sonkát enni, és anyutól nagy szégyenlősen egy-egy pohár bort elfogadni.

Ahogy teltek az évek, a locsolás egyre csak terebélyesedett. A fiúk száma évről évre nőtt, a katolikus gimiből, a cserkészcsapatból, a néptáncosoktól egyre nagyobb csoportba verődve vették számba a fiúk a locsolható lányokat, és a lányos házakat. A néptáncos fiúk zenekarral jöttek, ennek örültek a szomszédok, volt aki végig fotózott. Nándi bácsi, a mi szomszédunk reggel kiült a teraszra, és délután ujjongva közölte a számot: Juditka! (anyám) Ma negyvenen voltak!

Mi lányok már előző este együtt aludtunk, jellemzően nálunk, több adag ruhával és fürdőruhával felszerelkezve. Szigorúan reggel hatkor keltünk, mert ezek a gaz fiúk arra mentek, hogy minél korábban érkezzenek, lehetőleg az ágyból öntsenek ki minket. A menetrend tehát a hatos kelésből állt, és az izgatott várakozásból. Majd csengettek, mi persze sikítottunk, rohangáltunk, a fiúk mondtak egy verset és jöhetett a több vödörnyi, vagy szódásszifonos víz, ami szigorúan hideg volt, egészen addig, amíg a leendő férjem egy különösen hideg reggelen meg nem könyörült rajtunk és meleg vízzel nem érkezett. Mert egyébként lehetett mínusz fok, a vödör vízből senki nem engedett. Mi vizesen bevetettük magunkat a fürdőbe, anyukám pedig étellel, itallal, kávéval látta el a csapatokat, aztán mi is kimentünk, és amíg a következő házhoz tovább nem álltak, szóval tartottuk őket. A locsolás szigorúan tojásért történt, no meg a vizes pólókért.
Anyukám asztala híres volt, külön erre az alkalomra sütött rengeteg sütit, pogácsát, főzött kávét, ráadásul a díszítésre is adott, szóval igazi terülj-terülj asztalkám volt. Ha kellett, vetett ágyat a nálunk ágynak eső vendégeknek is, ami azért gyakran előfordult. A vendéglányok is hoztak enni-, innivalót, és persze, ahogy nőttünk, az alkohol fogyott a legjobban. E körben külön meg kell említenem Ágota barátném mandula likőrjét, mely számtalan áldozatot szedett a fiúk közül.

Most, hogy asszony lettem, sőt lányos anyuka, fordult a szereposztás. Pannival és a keresztlányommal, és egyéb lányos anyukákkal várjuk a locsolókat, és a fiaim fehér ingben, szigorúan vízzel (vízipisztollyal) járják körbe a lányokat. És igen, már a nyolcéves osztálytársnők apukái is pánikban hívják a férjemet, ha a fiaim még nem értek oda délelőtt 11-re. A locsolás ára természetesen sosem lehet pénz - ezt előre kikötjük -, kizárólag festett tojás. Na jó, csoki. Egy délelőtt a pici fiaim kb. 10 kislánynál, és a nagymamáknál vizitelnek, és általában elalszanak hazafele az autóban. Külön ki kell emelnem, hogy mivel ilyenkor jönnek haza a londoni uncsitesók, a férjem 5, tíz év alatti gyermekkel nyomja le a húsvét hétfőt (és még kettő picit így is itthon hagy). És a resumé: - Anya, tudod a legrosszabb az idei húsvétban nem is az volt, hogy nem találkozhattunk senkivel, hanem hogy nem locsolhattunk!

Csak azóta szeretem a Húsvétot, főleg a hétfői locsolkodás részét, amióta mi teremtettük meg hozzá a magyarázó értelmezést és a koreográfiát.
Kislányként perverz dolognak éreztem, sőt, intoleranciának, sőt-sőt atrocitásként éltem meg, hogy oda kéne állnom egy felnőtt férfi elé, aki nekem pajzán verset mond, majd meg/le-locsol. És nekem - mint egy nőiségét kezelni tudó, igazi nőnek, piros tojással kéne ezt a nem kért eseményt viszonoznom, de én nem akarok neki piros tojást adni, büdös is, dőlöngél is, olyan utalásokat tesz rám, amit értek is, meg nem is, és nem akarom, hogy rám nézzen, nem akarom, hogy közelebb lépjen, nem akarom a pacsuli bűzét és nem akarok neki semmit sem adni!
Utáltam a leendő nőiségemre tett férfibeszédet, utáltam, hogy nyíltan megmustráltak, és utáltam, hogy ebben a helyzetben se nem kislány, se nem nagylány, se nem nő nem vagyok. Kislányként nem érdekel, mert játszani szeretnék, nagylányként nem érdekel, mert a szüleim korosztálya sohasem vonzott, nőként meg egyszerűen még nem tudok viselkedni. Profi nőként - ráadásul olyanként, aki még ezt a fajta nemszeretem női pozíciót is kezelni tudja - meg még azóta sem.
Fanninak kéne arról írnia bővebben, hogy milyen női képet, női pozíciót jelöl ki a magyar néptánc és milyen nőiséget feltételeznek - vagy mondjuk úgy, hogy engednek meg? - a klasszikus társastáncok, netalán mondjuk a swing.
Több tucat teológiai mű átrágása során sem került hozzám közelebb ez az ünnep, a néprajzi olvasmányok már felderengették legalább egy kissé a megértést.
A nyuszi tojta kifejezést értettem meg a legnehezebben, ezt fogadtam el a legkésőbb, de a mai napig nem vagyok hajlandó ilyen formában használni. (A Mit hozott a Jézuska? talán még ennél is groteszkebb....)
Az ünnep elfogadó gyakorlásához pedig csak akkor jutottam hozzá, mikor Balázzsal mi teremtettük meg azokat a vonalakat, melyek mentén a gyerekek számára élvezhetővé, átitatottá, de mégis öröm-felszabadulttá varázsoltuk a jelentőségeket.
És nem igazán ildomos, de mióta falura költöztünk, húsvét hétfőn mindig kirándulunk: elszökünk még a véletlen lehetőség elől is.

Az idei húsvéti kosarunk, amit a lányok készítettek és Attilától kaptuk hozzá a friss gyaluforgácsot.

Szívvirág (Lamprocapnos spectabilis)

Tessék elképzelni, van nekem egy barátném. Amikor még kellően kelekótya nőszemélyzetek voltunk mindketten (bár jobban belegondolva mintha még kelekótyábbak lennénk azóta), akkor ismerkedtünk össze.
Sajnálkoztam egy gyönyörűséges türkizkék, pörgős szoknya miatt, ami túl hosszú volt nekem, mire felajánlotta, hogy majd felhajtja. Valamilyen rejtélyes okból rögtön vacsorára is meghívott, amin nagyon meglepődtem, de persze elmentem. Még jobban elképedtem, amikor leszidott, hogy rosszul vágom a hagymát és szigorúan kijelentette, hogy ugyan foglalkozik a szoknyámmal, de közli, hogy vele nem lehet ilyen bagatell női témákról beszélgetni. Megtanította, hogy kell mérnöki precizitással felvágni a hagymát (azóta is így csinálom, mintha kritikusan nézne közben), finom vacsorát adott (azóta szeretem a chilis babot), a szoknyámat gyönyörűen, pontosan felhajtotta (utána évekig hordtam, ösztöndíjasként az első amszterdami hetemen ebben a szoknyában szereztem új barátokat) és azóta gyakorlatilag állandóan beszélgetünk. Mint kiderült, csupa női témáról…

Közben lediplomáztunk, feleségül mentünk, született neki négy gyönyörűséges gyereke, nekem három, amikor tudtunk, találkoztunk, amikor nem, akkor körülbelül 15 éve minden héten legalább egy órán át cseverésztünk telefonon, és ugyanennyi ideje nagyjából hetente-kéthetente küldözgettük kézzel írott leveleinket, amelyeket csak az elmúlt egy-két évben váltott fel az email, de a telefonálás megmaradt.
Most is minden héten beszélünk és ha valamiért mégsem sikerül, akkor is gondolok rá és tudom, hogy ő is gondol rám. Benne vagyunk egymás életében, összefonódva, eltéphetetlenül. Mindegy, hogy fizikailag mekkora a távolság (nem olyan kicsi, bár közben hol nőtt, hol csökkent, de még mindig órákig kell egymáshoz autóznunk), lelkileg, érzelmileg, szellemileg össze vagyunk nőve és jó belegondolni, hogy nincs az a változás bennünk vagy körülöttünk, ami miatt ez másképp lenne.
Otthonos, bizalmas, megingathatatlan barátság, még mindig tele a másik jóságának örömével, a rácsodálkozással, hogy milyen gazdagság, mennyi szépség, mennyi tisztaság is lakozik a másikban. Szemérmes barátság, mégis mindent el lehet mondani, meg lehet beszélni.

Tavaly nyáron nagy szomorúságom volt, sokat sírtam, küzdöttem magamban, hogyan legyen előrefelé az élet, milyen döntéseket hozzak, hogyan éljek ezután, hogy ki tudjon törni belőlem megint az életöröm. Tudta ezt az én barátném, hogyne tudta volna, mindent tud rólam, néha volt úgy, hogy jobban is, mint én magam. Küldött nekem két szívvirágot valamikor nyár végén, ősz elején, kiültettem. Kicsit aggódtam, túlélik-e majd a telet, de jól betakartam őket, hogy meg ne fázzanak.
Közben nagyot fordult az életem, aztán nemcsak az enyém, hanem mindenkié, itthon vagyunk bezárva, élve egy új élethelyzetet, aminek egy részét én választottam és tele van tiszta, szívből jövő örömmel, a másik részét meg nem választotta senki, hanem mindannyiunkra rázúdult és az bizony nagyon messze van az örömtől, még mindig csak keresem benne a feladatok között, hogyan lehetne benne a jót is megtalálni valahol.
A kertben matatok, teszek-veszek, egyszer csak ott vannak előttem a szívvirágok, akikre nem is gondoltam már egy ideje. Túlélték a telet, ahogy én is. Virágoznak, ahogy én is megint. Gyönyörűek! Elönt a hála, amiért a barátném mindig tudja, mi jó nekem, mivel szerez örömet, és hogyan terel mindig mindent az élet felé. Köszönöm neki itt is, nagy szeretettel!

Hófehér szívvirág (Lamprocapnos spectabilis Alba)

avagy a variációs ismétlés gazdagsága

A konyhai minimál nekem is fontos (lásd Irma Sü-sü-süti írását): szeretem, ha egy eszköz szép, kifejező és multifunkcionális, azaz több mindenre is használható.

A kerti minimál pedig úgy néz ki, hogy egy jól bevált növényt szívesen szaporítok tovább és tovább a következő, aztán az azt követő parcelláimba. Így egyrészt a túlburjánzás okozta helyszűke felszabadul, másrészt az új parcella ismétlődésen alapuló új lakója a variációs ismétlés remek játékát adja a parcellák növényritmusában, azaz a kert egészét tekintve. Paradox módon ez a minimális növényanyag hihetetlen sokszínűséget és gazdagságot hoz, de mégis stabil, hiszen az ismétlések állandóságot teremtenek és összhangot.

Ha belegondolunk, a kastélyparkok parteljei is faj- és fajtaválaszték tekintetében minimalistának mondhatóak. Viszont azzal, hogy folyamatosan ismétlődő-variálódó alakzatokkal és struktúrákkal dolgoztak, grandiózus eredményt értek el.

(Horváth Gábor fotója)

A nefelejcs és évelő len párosítást egyre jobban szeretem. Kiegészítő színeikkel és magasságuk erőteljes különbségével a földtől az égig nyúlnak.
A boglárkacserje hangsúlyos vertikalitása kiemeli a kasvirág, a harangláb vagy a méhbalzsam széthajló habitusú egyediségét.
Szellőrózsa és sisakvirág kései virágzása a színkontrasztok klasszikus megvalósulásai, miközben habitusban, textúrában hasonlóak.
Borzaskata és körömvirág nemcsak színükben, de megjelenésükben is finom kontrasztot alkotnak - mindkettő bohókás vidámsággal ajándékoz meg bennünket.
Ágyásrózsa és konkoly szintén megjelenésükben ellenpontozóak, színüket tekintve pedig kiegészítik egymást - ebből a kettősségből adódik, hogy kölcsönösen lágyan emelik ki a másik színét, formáját, textúráját.
Mahónia és árvalányhaj gyönyörű határkijelölő, azt lágyító párosítás, amikor cserjés-ligetes rész nyílik ki rétszerű területté - itt is a szín-forma-kontúr- textúra ellenpontozottsága adja meg a teljesség érzetét.

A kert csak a kerítésig tart. A kapukat becsuktuk.

Délutánonként, amíg a gyerekek kint játszanak, új parcellát török fel a krumplinak.
Addig pedig egyik reggel zsemle, másik reggel kenyérsütés - a kovász a kályha tetején - folyamatos odafigyelés rá, mindenre. Nagyanyáink itt vannak velünk.

A délelőtti tanuláskor elkészült mai kenyerünk

Miután elolvastam Zita bejegyzését, ami a Magyar Úrasszonyok Lapjairól szólt, elővettem az én ilyen újságjaimat és kicsit belelapoztam…

Imádom ezeket az időutazásokat! Szeretem a múlt finomságát, eleganciáját, azt, hogy megadták mindennek a módját.

Számomra az egyik legszebb példa erre a kézimunka, mert hihetetlen, de körülvettük magunkat szebbnél szebb csipkékkel, hímzéssel a lakásban és a ruhatárunkban egyaránt. A régi újságok között lapult régóta egy kiadvány 1985-ből. Annak idején a Magyar Divat Intézet adta ki Régimódi Kézimunkák című gyűjteményét, mely bizonyíték arra a leheletnyi luxusra, ami sokáig még a XX. században is jelen volt a mindennapokban. Aztán elővettem egy könyvet is Kézimunkák ismerettára címmel, ami egy csodálatos összefoglalása mindannak a technikai tudásnak, amit a nők évszázadokon át gyakoroltak. És ezzel a két kinccsel a kezemben elmerültem a fonalak, selymek, aranyszálak, tűk, vásznak, minták világában…

Enczyklopaedia, a női munkák ismerettára – ha csak a tartalomjegyzéket átolvasom, már kikerekedő szemekkel veszem tudomásul, hogy a mai nők elődeik nyomába sem érhetnek ilyen téren. A varrás alapjaitól egészen a velencei csipkékig részletes leírások százai azért, hogy a nők „minden más segédeszköz nélkül magukat a tűművészetben kiképezhessék”. Miközben olvasgattam az öltések nemei között, rájöttem, hogy ha a hímzés világában még mélyebbre szeretnék merülni, és a divattörténeti részét is megismerni - ahogy ez Judit fejéből ötletként kipattant - , ahhoz előbb ezt kell kicsit jobban átlátni. Tudni kell a rengetegféle hímzés között legalább egy picit különbséget tenni. Ha ezt az enciklopédiát átnézem, könnyebb lesz a történeti anyagokat a megfelelő dobozba tenni a fejemben.

A fehér hímzés minden más hímzésfajta anyja. Ebből alakultak ki később a színes minták milliói. Csak ebben a verzióban 15 különböző öltést lehet megtanulni a könyvből, az egyenes száröltéstől a hurkolt ívekig. Így el lehet jutni a Velencei hímzésig vagy a Renaissance hímzésig, ahol kiderül, hogy a hímzésen túl már horgolási ismeretek is szükségesek egy komplett minta elkészítéséhez. Talán az egyik legismertebb fehér hímzés a Madeira hímzés, melyet régebben angol hímzésnek neveztek. „A nevezett szigetről eredő munkák tisztaság és jóság által tünnek ki különösen.” Persze az ágyneműbe, keszkenőbe hímzett monogramok is a fehér hímzéshez tartoznak. Gyönyörűen cizellált betűk, melyek kihímezve hajszálvékony, fehér fonallal kidomborodnak, szinte életre kelnek a vásznon. Virágok, növényi minták a lehető legkülönbözőbb formában és verzióban jelennek meg ropogósra vasalt anyagokon hófehér színben. Meseszép!

Ezt képviseli nemesi vonalon a lapos- és aranyhímzés, ahol aranyfonallal díszítettek selymet, bársonyt. Itt derül ki a könyvből, hogy egy végtelenül összetett dolgot próbálok kibogozni és végig követni, hiszen megjelenik a keleti hímzésfajta, amit a szerző szerint némelyek renaissance hímzésnek, mások meg arab műnek tekintenek. De tovább olvasva „igen valószínű, hogy a távol délen van a bölcsője minden tű művészetnek”.

A teljesség igénye nélkül öltések, minták címszavakban, melyek önmagukban is mesélnek:
- betétes vagy mozaik hímzés
- szegély, perzsiai hímző öltéssel
- csík lapos öltéssel
- csokor, egyenes és áthelyezett lapos öltéssel
- chinai egymásba szaladó öltés.

Az utolsó nagy halmaza a hímzéseknek a vászon és kanava hímzés, mely „egyike a legrégibb, s a nők által különös előszeretettel gyakorolt hímzéseknek”.

Én először naivan azt gondoltam, hogy ez a keresztszemes hímzés lesz. De ez sem ilyen egyszerű, mert 32 (!) féle öltést számoltam meg. Elképesztő! Bizanczi, rococo, mór, görög, mozaik, smyrna, rizs, áthelyezett kettős öltés, gobelin…
És itt kap 15 perc hírnevet a korábban említett, 1906-1916 közötti időszakot felölelő kiadvány a Divat Intézettől, melyben fejezetekre bontva kiderül, mi mindent hímeztek, díszítettek dédanyáink ezzel a rengetegféle öltéssel.

Lakberendezés: párnák, vánkosok, székpárnák, bölcsőtakarók, kályha- vagy verandaellenző, falvédő, függőny.

Asztalneműk végtelen sora: ebédlőasztal terítő, tea- és kávéasztal terítő, varróasztal terítő, asztalfutó, hímzett ozsonnaabrosz, tálcakendő, fagylaltkendő, kendő kenyérkosárba, kávémelegítő, zsebkendők.

Kisebb kézimunkák: kesztyűtartó, tűpárna, könyvborító, írómappa.

Öltözködés: derékdísz, gallér, sál, kézelő, tarsoly, plédburok, napernyők.

Szóhoz sem jutok.

Ma anyu talált a hűtőben egy 150 éves élesztődarabot. Megkért, hogy gyúrjak buktát. Vagyis, hogy gyúrjak kelt tésztát, aztán majd meglátjuk mi lesz belőle.

Már a kovász is nagyon nehezen akart feléledni. Aztán amikor végre megdagadt, gyúrtam, gyúrtam, beraktam a kelesztőbe. És nem történt semmi. Közben megebédeltünk, apuval barkácsoltunk, de a tészta még mindig nem dobta le a tetőt. Anyu gondolta utolsó esélyt kap, és feltette a kályha tetejére. Ez megtette a hatását, végre megdagadt.
Ekkor szabad kezet kaptam anyutól, azt mondta, azt csinálok belőle amit akarok. Az órák óta tartó kínlódás, hogy elég jó tésztánk legyen, elvette a kedvem, hogy újabb fél órát töltsek azzal, hogy egyenként lekvározott buktácskákat hajtogassak. Így elsodortam, megkentem szilvalekvárral és megszórtam kakaóval. Föltekertem, és vastag csigákat vágtam. Szorosan megraktam vele egy tepsit, és még kicsit kelni hagytam a langyos sütőben.
Ismételten nem történt semmi. Ekkor ráadtuk a meleget. Szerettünk volna már visszaindulni Pécsre, de a csigák igen lassan akartak megsülni. Ott gugorásztunk a sütő előtt.

Aztán a forró tésztából csomagolt anyu. Elköszöntünk tőlük és elindultunk. Az első faluig sem jutottunk, amikorra a gyerekek már két pofára tömték magukba a forró édességet. A csoda, ha sokára is, de megtörtént, és rajtam újra úrrá lett az a buja életöröm, amit mindig érzek, ha kelt tésztát készítek.

Ahogyan azt már korábban is mondtam:
A kelt tészta minden sütemény ősanyja.
A piskóta, vagy a kevert tészták a sütemények arisztokratái. Kényesek (nem nyitogatod a sütőajtaját, nem leskelődsz). A linzerek a polgárság. Egyaránt töltheted gyümölccsel, zöldséggel, mindenhogyan finom.
De a teremtés, az maga a kelt tészta. Az alapesszenciákból (liszt, só, cukor, tej és élesztő) teremtesz új életet. Ahogy gyúrod, a ragacsos "sár" átváltozik épp-egésszé. A lisztezett gyúrótáblán cipó formálódik. Pont olyan mint a nagymamám melle volt. Hófehér, kerek és puha. És ahogy megkel! Egyszerűen életre kel!

Korábban elkövettem azt a hibát, hogy rémmodernül a kenyérsütőbe szórtam az alapanyagokat, és megdagasztattam a masinával. Szép és tiszta munka volt. Nőtársaim! Ne adjuk ki a kezünkből a teremtés képességét! Legyünk könyékig lisztesek és ragacsosak, de élvezzük a csodát (játszunk istent), gyúrjunk porból és sárból életet!

Nagyon érdekes volt olvasni Zita tegnapi cikkét több szempontból is. Egyrészt mert nekem is azonnal a Nők Lapja jutott eszembe róla, amit mindig is nagyon kedveltem, másrészt mert van bőrgyógyászati vonatkozása.

A jó öreg kén! A cikk szerint a harmincas években ezt használták mitesszerek ellen arckrémként, sőt kénpúderként is. Kicsit utána kellett néznem, hogy is állunk manapság ezzel, mert nem emlékszem rá az eltelt 20 év tapasztalataiból, hogy mitesszeres, pattanásos (aknés) arcra használtuk-e bármilyen formáját is. Bőrgyógyászként nemigen. Az arcon kívül azonban, más bőrterületeken nagy hasznát vesszük és a kozmetikusok kis (1-4 %-os) koncentrációban a mai napig előszeretettel vetik be a könnyen zsírosodó, tág pórusú, ún. seborrheás arcbőr kezelésére. Baktérium és gombaölő, fertőtlenítő, szárító, koncentrációtól függően hámosító vagy hámlasztó hatású anyag.

Manapság azonban sokat finomodott az aknés bőr kezelése. Nem cél az azonnali szárítás és hámlasztás, mert sok kellemetlen mellékhatást okoz és a pillanatnyi „eredmény” után elmarad a várva-várt gyógyulás, sőt hosszú távon ronthat is az állapoton. Főleg, ha valakinek a pattanásai, mitesszerei mellett érzékeny a bőre, úgy kell bánni vele, mint a hímes tojással! Ezekre az állapotokra fejlesztették ki a vezető gyógykozmetikum gyártó cégek azokat a termékeket, melyek az arcbőr tisztításától kezdve a megfelelően hidratáló-gyógyító krémeken át az esztétikusan fedő alapozókig teljes bőrápolási rutint tesznek lehetővé. A kellemesen habzó gélek, kíméletesen tisztító micellás vizek, pórus tisztító, összehúzó, mattító, bőrmegújító hatású krémek, több színárnyalatban hozzáférhető, fényvédőt is tartalmazó alapozók hosszú távon biztonságosan, jó eredménnyel használhatók. Enyhe aknéban önállóan is, középsúlyos-súlyos aknéban a bőrgyógyász által felírt gyógyszerekkel együtt.

Ezen kívül a hajas fejbőr számos betegségében nélkülözhetetlen alkotó a kén hatékony formája, a szelén-diszulfid (DS). A fejbőr korpásodását a Malassezia fajba tartozó gombák elszaporodása okozza, ez azonban nem egyedüli oka a korpa kialakulásának. Ebben a betegségben a fejbőr mikrobiomjának (lásd „Téli bőrápolás”) egyensúlya borul fel, hosszú távú eredményt csak ennek helyreállításával lehet elérni. Ennek érdekében a gyógykozmetikumok tartalmaznak bőrápoló, finoman hámlasztó, és a fejbőr védőfunkcióját támogató összetevőket is.

A bőrön és hajon kívül a szerves kén egyik formája nélkülözhetetlen a csontok és porcok felépítésében. Ebbe már nem szeretnék részleteiben belemenni, de meg kell említenem a jó kis „záptojás” szagú, kénes gyógyvizünket Harkányban, ami egyedülálló összetételben gyógyítja a mozgásszervi, ízületi betegségeket. Varázslatos hatását legnagyobb részben a karbonil-szulfid (COS) nevű ásványi anyagnak köszönheti, mely gáz alakban a vízben oldott állapotban van jelen.
És majd elfelejtettem! Ez a messzi földön méltán híres gyógyvíz a pikkelysömör (psoriázis) kezelésében is kivételes hatékonyságú.

Miközben rendezgettem a komód hatalmas fiókját, egyéb kincsek mellett megtaláltam déd- vagy nagyanyám „Nők Lapját”. A neve Magyar Úriasszonyok Lapja, és kamasz koromban végigolvastam valamennyit. Nem is csoda, mindegyik egy remekmű egy régvolt időből.

Kezdem ott, hogy minden lap elején fotóval egy neves női előfizető, vagy gyermekének képe van. Az 1932. január 10-ein például Somfay Margit írónő szerepel, az 1930. december 10-ein báró Sztojanovics Mici gyermekei: Tamás, Mihály és Béla, 1931. szeptember 1-jei napon pedig a gyermek Gróf Széchenyi Mihály. A lap ezzel elég elegánsan reklámozta előfizetői körét, amelyhez nyilván akarni tartoztak anno az emberek.

Aztán rengeteg cikk, novella van itt a kor íróitól. Kábé a Nyugat c. folyóirat színvonalát tessék elképzelni.

De ezek eltörpülnek így közel 100 év távlatából az alábbi ínyencségek mellett:

Mert vannak benne kérem bonbonnierek férfiaknak. Például: A nő soha nem öregszik meg . Legfeljebb alkalmazkodik a férfi korához.
És a nőknek: Hű asszony az, akiről még az elbocsátott cselédje sem tud rosszat mondani.
Ezekkel kérem bármilyen vacsora közben lehet szellemeskedni. Merthogy a társaságbeli viselkedés magában foglalta nemcsak a kulináris élvezetek biztosítását, de a szellemesség művelését is. Észrevételezendő, hogy bár rengeteg ilyen kis viccelődést tartalmazott a lap, egyetlen sem volt cinikus, bántó, a másikat leszóló.

Egyébként a társadalmi érintkezés illendő szabályairól rendszeresen kapunk kioktatást, de van itt lakberendezésről, a jó férj ismérveiről szóló szösszenet is dögivel. Ja és pár kotta, ha az ember lányának társaságban zongorázni támadna kedve.

Pletyka rovat is volt, a szerkesztő a híreket három csoportra osztotta: kinevezésekre, eljegyzési hírekre és nyaralási hírekre. Ez utóbbiból példa: Szita Jánosné a Margitszigeten, Suskoff Ilona Szentgyörgypusztán, dr. Homolka Béláné orvos-ezredes neje pedig Mezőkovácsházán élvezi a csodálatos szépségű ősz csöndes örömeit. Rejtély, hogy ennek akkoriban miért volt hír értéke.

Tartalmaz továbbá recepteket különböző társadalmi rang szerinti konyhákhoz.
Polgárasszonyoknak hétfőre például a menü: Húsleves csigatésztával, velőscsont főtt céklamártással, pirított tarhonyával, csőrege.
Az egyszerű étlap ellenben: Paradicsomleves, majd káposztáskocka. Szomorúan állapítottam meg, hogy a konyhám az egyszerű étlapot sem üti meg általában.

A receptekkel sem marad adós a lap, tartalmazza azt is természetesen.
Külön vannak receptek lekvárokra, befőttekre, levesekre, főételekre és természetesen tésztákra. Csak néhány példa befőttekre: narancs-almával, szilva ecettel, tök rummal, barack rummal, birsalma ecetben, szilva mandulával.

Ehhez kapcsolódóan az alábbiakat írja a szerkesztő Özv. Zeti Józsefnének a lap üzenetei között: „Kedves Nagyságos Asszonyunk, régi kedves előfizetőnk, aki nemcsak figyelemmel kíséri háztartási rovatunkat és receptjeinket, de ki is próbálja, azon kívánságának adott kifejezést, hogy szeretné, ha Nagyságos Asszonytól kérnénk még recepteket. E kedves, szép elismerésről tanúskodó óhajtást, midőn a magunk kérésével ezúton továbbítjuk Nagyságos Asszonyhoz, reméljük, hogy nem nélkülözzük sokáig receptjei hiányát.” Nem mondom, hogy elsőre értettem, miről szól ez a mondathalmaz, de szerintem a néni felháborodott, hogy újabban nem kérnek tőle recepteket, és most ezért kérnek tőle. De eszem a zúzájukat, hogy milyen szép nyelvezettel!

Megtudhatjuk a lapból azt is, hogy hogyan szépülhetünk. Orra körüli mitesszerek ellen írasson 5%-os kénes kenőcsöt. Nappal kénpúdert használjon.
Vagy: A Komol hajfestékkel festett haj szebb és természetesebb, mint az eredeti. Hovatovább: A természet diadala az egészséges haj, melyhez hozzásegít a nyírfahajvíz. És végül: Önt és bámulóját boldoggá teszi: Használjon Khasana ajakrúzst és arcpírt! De volt is cikk arról is, hogy: Hölgy legyező nélkül olyan, mint a férfi kard nélkül.

Mint látható, a hirdetések akkor is hozzájárultak a lap fenntartásához. De ezekből tudtam meg például, hogy a Gondos háziasszony fiókjából nem hiányozhat a Háztartási számadónaptár. Vagy: A takarékos nők nem Pesten vásárolnak! Ez egyébként igaz, de gondolom a hirdető Budára gondolt, és jelentem az sem olcsó. De hirdeti magát egy leánynevelő iskola is: Bauer Úrileány Otthon, központi fűtés, állandó meleg víz és olcsó árak várják az érdeklődőt! Na ezen elméláztam, hogy mit csinálhat egy egyedülálló úrilány Pesten a Józsefvárosban.

Viccekben sem volt hiány: A férj szemrehányóan mondja a feleségének: - De Emma, hát egészen elfelejtetted, hogy ma van a születésnapom? Mire a feleség: - Ugyan Béla, dehogy felejtettem el. Nem látod, hogy új kalap van rajtam?

És a divat! Csak még néhány fotó:

Mindenesetre e lapok újbóli átolvasását követően mélységesen elszégyelltem magam. Azt hiszem nem kaptam kellő nevelést ahhoz, hogy úrilánynak, vagy koromhoz most már illően Nagyságos Asszonynak tartsam magam.

Emlékszem, amikor egy idős néni adott a kezembe egy előre megrajzolt, hímezhető abroszt, hogy díszítsem ki. Azt sem tudtam, mi fán terem ez az egész hímzés-kézimunka dolog. Valahogy 12 évesen ez a világ nem fogott meg. Nem is kezdtem bele, udvariasan visszaadtam az asztalterítőt. Nem értettem, mi a jó ebben. Kislányként anyukám megtanított állítólag kötni, ma fogalmam sincs, hogy kell a kötőtűket forgatni a fonal körül.

Sok évvel később kezdtem saját készítésű ékszerek gyártásába, szerettem rajzolni, néhány egyszerű „kézműves” dolgot csináltam, de nem is sejtettem, hogy kb. 30 éves korom körül majd teljesen beleveszek a tűhímzés/tűfestés világába, varrógépet veszek, elkezdek nemezelni. Valahogy mindegyiknél azt éreztem, hogy ez megy nekem. Hiszen én tudok hímezni! Képes vagyok nyuszit, mackót varrni, a nemezelés első alkalmával nem hitték el, hogy még nem volt gyapjú és szappan egyszerre a kezemben. Azt hiszem, ez az egész jött velem. Hoztam magammal az ősök tudását, hiszen volt kitől örökölni. Mamó kötött, még akár a kórházban is, és egy mellénnyel várt engem látogatásunkkor. Mama varrónő volt, tudom, hogy ha leülök a géphez, most is vezeti a kezeimet. Tudott horgolni, rengeteget kézimunkáztak esténként, ahogy anno mesélték. Három nő a családban, dédanyám, nagymamám és húga elkezdtek egy hatalmas abroszt azsúrozni (bárcsak leülhettem volna közéjük!), közben beszélgettek, nevettek, pihentek. És ez a lényeg. Ezért csinálták ezt a nők évszázadokon át.
Látok magam előtt mondjuk egy vidéki kastélyt Angliában, Jane Austen korában, ahol a hölgyek leültek együtt a szalonban, elővették a hímzőkereteket, pattogott a tűz a kandallóban, és mindeközben gondolatban kiházasították a fél megyét. Vagy hallom a falusi asszonyok énekét itthon, amikor régen összegyűltek kihímezni egy menyasszonyi fátylat. Ők tudták, hogyan kell élni. Tudták, hogy kézimunkázás közben akár a világot is megválthatják, vagy egyszerűen csak jól érezhetik magukat. Együtt. Kár, hogy ez mára szinte teljesen kihalt.

A könyvből, ami elindított engem is, még semmit nem varrtam. A szalaghímzést, ami először ámulatba ejtett az interneten keresztül, soha nem próbáltam ki. A keresztszemes öltésekbe is belekóstoltam, nem is lenne vele gondom, de számolni kell, az pedig nem az én világom.

Végül kikötöttem a tűfestés (needlepainting) technikájánál, ami tényleg teljesen kikapcsol. Itt megszűnik a világ körülöttem, észrevétlenül suhannak el akár órák is, miközben virágok születnek meg a vásznon. Ráadásul így szívem egy másik csücske is örülhet a növényeken keresztül, hiszen egy részem kertész lett. Festékkel festeni soha nem szerettem, talán mert nem is tudtam. De hímzőfonalakkal árnyalni, mélységet adni a képnek, ez teljesen elvarázsol. Szeretem begyűjteni a szükséges színű fonalakat, imádom a kialakult színsorokat a gyerekkori játékbőröndömben, ahol tartom őket. Muszáj lesz vennem egy asztali rámatartó állványt, mert néha két kéz már nem elég. Szeretnék majd egy szögletes, nagyobb hímzőkeretet is állvánnyal, amihez odaülök, mellettem egy csésze kávé vagy tea, könyvek és növények. Sok-sok növény. Halk zene szól vagy éppen hangosan énekelek, jó meleg van, egy részletes botanikai illusztrációt rajzolok, majd hímzek ki és közben lubickolok a világban, ami rólam szól.