Miközben rendezgettem a komód hatalmas fiókját, egyéb kincsek mellett megtaláltam déd- vagy nagyanyám „Nők Lapját”. A neve Magyar Úriasszonyok Lapja, és kamasz koromban végigolvastam valamennyit. Nem is csoda, mindegyik egy remekmű egy régvolt időből.

Kezdem ott, hogy minden lap elején fotóval egy neves női előfizető, vagy gyermekének képe van. Az 1932. január 10-ein például Somfay Margit írónő szerepel, az 1930. december 10-ein báró Sztojanovics Mici gyermekei: Tamás, Mihály és Béla, 1931. szeptember 1-jei napon pedig a gyermek Gróf Széchenyi Mihály. A lap ezzel elég elegánsan reklámozta előfizetői körét, amelyhez nyilván akarni tartoztak anno az emberek.

Aztán rengeteg cikk, novella van itt a kor íróitól. Kábé a Nyugat c. folyóirat színvonalát tessék elképzelni.

De ezek eltörpülnek így közel 100 év távlatából az alábbi ínyencségek mellett:

Mert vannak benne kérem bonbonnierek férfiaknak. Például: A nő soha nem öregszik meg . Legfeljebb alkalmazkodik a férfi korához.
És a nőknek: Hű asszony az, akiről még az elbocsátott cselédje sem tud rosszat mondani.
Ezekkel kérem bármilyen vacsora közben lehet szellemeskedni. Merthogy a társaságbeli viselkedés magában foglalta nemcsak a kulináris élvezetek biztosítását, de a szellemesség művelését is. Észrevételezendő, hogy bár rengeteg ilyen kis viccelődést tartalmazott a lap, egyetlen sem volt cinikus, bántó, a másikat leszóló.

Egyébként a társadalmi érintkezés illendő szabályairól rendszeresen kapunk kioktatást, de van itt lakberendezésről, a jó férj ismérveiről szóló szösszenet is dögivel. Ja és pár kotta, ha az ember lányának társaságban zongorázni támadna kedve.

Pletyka rovat is volt, a szerkesztő a híreket három csoportra osztotta: kinevezésekre, eljegyzési hírekre és nyaralási hírekre. Ez utóbbiból példa: Szita Jánosné a Margitszigeten, Suskoff Ilona Szentgyörgypusztán, dr. Homolka Béláné orvos-ezredes neje pedig Mezőkovácsházán élvezi a csodálatos szépségű ősz csöndes örömeit. Rejtély, hogy ennek akkoriban miért volt hír értéke.

Tartalmaz továbbá recepteket különböző társadalmi rang szerinti konyhákhoz.
Polgárasszonyoknak hétfőre például a menü: Húsleves csigatésztával, velőscsont főtt céklamártással, pirított tarhonyával, csőrege.
Az egyszerű étlap ellenben: Paradicsomleves, majd káposztáskocka. Szomorúan állapítottam meg, hogy a konyhám az egyszerű étlapot sem üti meg általában.

A receptekkel sem marad adós a lap, tartalmazza azt is természetesen.
Külön vannak receptek lekvárokra, befőttekre, levesekre, főételekre és természetesen tésztákra. Csak néhány példa befőttekre: narancs-almával, szilva ecettel, tök rummal, barack rummal, birsalma ecetben, szilva mandulával.

Ehhez kapcsolódóan az alábbiakat írja a szerkesztő Özv. Zeti Józsefnének a lap üzenetei között: „Kedves Nagyságos Asszonyunk, régi kedves előfizetőnk, aki nemcsak figyelemmel kíséri háztartási rovatunkat és receptjeinket, de ki is próbálja, azon kívánságának adott kifejezést, hogy szeretné, ha Nagyságos Asszonytól kérnénk még recepteket. E kedves, szép elismerésről tanúskodó óhajtást, midőn a magunk kérésével ezúton továbbítjuk Nagyságos Asszonyhoz, reméljük, hogy nem nélkülözzük sokáig receptjei hiányát.” Nem mondom, hogy elsőre értettem, miről szól ez a mondathalmaz, de szerintem a néni felháborodott, hogy újabban nem kérnek tőle recepteket, és most ezért kérnek tőle. De eszem a zúzájukat, hogy milyen szép nyelvezettel!

Megtudhatjuk a lapból azt is, hogy hogyan szépülhetünk. Orra körüli mitesszerek ellen írasson 5%-os kénes kenőcsöt. Nappal kénpúdert használjon.
Vagy: A Komol hajfestékkel festett haj szebb és természetesebb, mint az eredeti. Hovatovább: A természet diadala az egészséges haj, melyhez hozzásegít a nyírfahajvíz. És végül: Önt és bámulóját boldoggá teszi: Használjon Khasana ajakrúzst és arcpírt! De volt is cikk arról is, hogy: Hölgy legyező nélkül olyan, mint a férfi kard nélkül.

Mint látható, a hirdetések akkor is hozzájárultak a lap fenntartásához. De ezekből tudtam meg például, hogy a Gondos háziasszony fiókjából nem hiányozhat a Háztartási számadónaptár. Vagy: A takarékos nők nem Pesten vásárolnak! Ez egyébként igaz, de gondolom a hirdető Budára gondolt, és jelentem az sem olcsó. De hirdeti magát egy leánynevelő iskola is: Bauer Úrileány Otthon, központi fűtés, állandó meleg víz és olcsó árak várják az érdeklődőt! Na ezen elméláztam, hogy mit csinálhat egy egyedülálló úrilány Pesten a Józsefvárosban.

Viccekben sem volt hiány: A férj szemrehányóan mondja a feleségének: - De Emma, hát egészen elfelejtetted, hogy ma van a születésnapom? Mire a feleség: - Ugyan Béla, dehogy felejtettem el. Nem látod, hogy új kalap van rajtam?

És a divat! Csak még néhány fotó:

Mindenesetre e lapok újbóli átolvasását követően mélységesen elszégyelltem magam. Azt hiszem nem kaptam kellő nevelést ahhoz, hogy úrilánynak, vagy koromhoz most már illően Nagyságos Asszonynak tartsam magam.

Emlékszem, amikor egy idős néni adott a kezembe egy előre megrajzolt, hímezhető abroszt, hogy díszítsem ki. Azt sem tudtam, mi fán terem ez az egész hímzés-kézimunka dolog. Valahogy 12 évesen ez a világ nem fogott meg. Nem is kezdtem bele, udvariasan visszaadtam az asztalterítőt. Nem értettem, mi a jó ebben. Kislányként anyukám megtanított állítólag kötni, ma fogalmam sincs, hogy kell a kötőtűket forgatni a fonal körül.

Sok évvel később kezdtem saját készítésű ékszerek gyártásába, szerettem rajzolni, néhány egyszerű „kézműves” dolgot csináltam, de nem is sejtettem, hogy kb. 30 éves korom körül majd teljesen beleveszek a tűhímzés/tűfestés világába, varrógépet veszek, elkezdek nemezelni. Valahogy mindegyiknél azt éreztem, hogy ez megy nekem. Hiszen én tudok hímezni! Képes vagyok nyuszit, mackót varrni, a nemezelés első alkalmával nem hitték el, hogy még nem volt gyapjú és szappan egyszerre a kezemben. Azt hiszem, ez az egész jött velem. Hoztam magammal az ősök tudását, hiszen volt kitől örökölni. Mamó kötött, még akár a kórházban is, és egy mellénnyel várt engem látogatásunkkor. Mama varrónő volt, tudom, hogy ha leülök a géphez, most is vezeti a kezeimet. Tudott horgolni, rengeteget kézimunkáztak esténként, ahogy anno mesélték. Három nő a családban, dédanyám, nagymamám és húga elkezdtek egy hatalmas abroszt azsúrozni (bárcsak leülhettem volna közéjük!), közben beszélgettek, nevettek, pihentek. És ez a lényeg. Ezért csinálták ezt a nők évszázadokon át.
Látok magam előtt mondjuk egy vidéki kastélyt Angliában, Jane Austen korában, ahol a hölgyek leültek együtt a szalonban, elővették a hímzőkereteket, pattogott a tűz a kandallóban, és mindeközben gondolatban kiházasították a fél megyét. Vagy hallom a falusi asszonyok énekét itthon, amikor régen összegyűltek kihímezni egy menyasszonyi fátylat. Ők tudták, hogyan kell élni. Tudták, hogy kézimunkázás közben akár a világot is megválthatják, vagy egyszerűen csak jól érezhetik magukat. Együtt. Kár, hogy ez mára szinte teljesen kihalt.

A könyvből, ami elindított engem is, még semmit nem varrtam. A szalaghímzést, ami először ámulatba ejtett az interneten keresztül, soha nem próbáltam ki. A keresztszemes öltésekbe is belekóstoltam, nem is lenne vele gondom, de számolni kell, az pedig nem az én világom.

Végül kikötöttem a tűfestés (needlepainting) technikájánál, ami tényleg teljesen kikapcsol. Itt megszűnik a világ körülöttem, észrevétlenül suhannak el akár órák is, miközben virágok születnek meg a vásznon. Ráadásul így szívem egy másik csücske is örülhet a növényeken keresztül, hiszen egy részem kertész lett. Festékkel festeni soha nem szerettem, talán mert nem is tudtam. De hímzőfonalakkal árnyalni, mélységet adni a képnek, ez teljesen elvarázsol. Szeretem begyűjteni a szükséges színű fonalakat, imádom a kialakult színsorokat a gyerekkori játékbőröndömben, ahol tartom őket. Muszáj lesz vennem egy asztali rámatartó állványt, mert néha két kéz már nem elég. Szeretnék majd egy szögletes, nagyobb hímzőkeretet is állvánnyal, amihez odaülök, mellettem egy csésze kávé vagy tea, könyvek és növények. Sok-sok növény. Halk zene szól vagy éppen hangosan énekelek, jó meleg van, egy részletes botanikai illusztrációt rajzolok, majd hímzek ki és közben lubickolok a világban, ami rólam szól.

A magyar tanárnőm egyszer azt ajánlotta nekem, hogy egyetem alatt válasszak ki magamnak egy regényt, amit szeretek vagy fontosnak tartok és ötévente olvassam újra. Merthogy szerinte nemcsak a szüntelen és folyamatos olvasás, hanem az újraolvasás is fontos. Ő - gondolom magányos alkatként - az Ullysses-t választotta. Én a Háború és békét. Eddig sikerült betartanom és rendszeresen újraolvasom a négyszer hatszáz-hétszáz oldalt. Tudásrakódások, műveltségmódosulások, újraértelmezési játékok, mélyülő szövegdinamikai kötések, kontextuseltolódások - egyre magabiztosabb alázat.

Két éve szemezek Helen Rappaport könyvével, A négy nővér-rel. A háború és békét legelső alkalommal egy évig kerülgettem, mire ki mertem nyitni, mire azt mertem magamnak mondani, hogy kész vagyok rá. Állok elébe.
Az igaz történetekben az az irodalmi nehézség, hogy már általában a kinyitásuk pillanatában tudja az ember a befejezést - olvasás közben hányszor kívánnánk (gondolom maga a szerző is), hogy ne! ne erre, hanem arra kanyarítsd a fonalat! De ugye nem teheti, hiszen gúzsba köti a tény. Irodalmi történelemkönyv. Élettörténelemkönyv. Meglátások, tanulságok, tükrök. Ahogyan Kata is írta: nemcsak azért olvasunk, hogy történeteket ismerjünk meg, hanem azért is, hogy beépítsük azt az életünkbe, ami ugyebár önmunka, önismeret, önfejlesztés.
Néha azon dühöngök, hogy kevesebb pl. párválasztási téblábolás lenne körülöttünk, ha mindenki elolvasná a Vonzások és választásokat Goethe-től, vagy az Értelem és érzelem című Austen opuszt. Kötelező olvasmányok.
Megint az idő: az elmélyültségi szint, a megállított, ráfordított, elmélyített idő. (Nemcsak nőknek.)

Mindig is szerettem a sikertörténeteket, mármint azokat, amelyekben a főhős küzdelmek és rengeteg munka árán jut el valamilyen formájú kiteljesedéshez. Mint a népmesében a legkisebb királyfi: már hétszáz fejét levágta a sárkánynak, de még mindig marad egy boszorka, akinek túl kell járni az eszén ahhoz, hogy végül csak sikerüljön a világszép királykisasszonyt meghódítani. Szeretem, ha valaki a szó legjobb értelmében véve sikeres: emberileg. Ez számomra annyit jelent, hogy minden nehézség ellenére vagy éppen azok által képes kiteljesíteni a személyiségét, a tehetségét, adni tud, jó energiákká változtatja a visszahúzó erőket is. Ez egyfajta varázslatnak tűnik olykor, más esetekben „csak” egy hétköznapi történet és egyáltalán nem biztos, hogy valaha is visszhangja lesz. Én azt szeretem, ha valaki ezeket a történeteket szépen el is meséli, legyen az Ilus nénié az erdélyi havasok legeldugottabb falujában vagy éppen az Egyesült Államok elnökének feleségéé az egész világ orra előtt.

Nekem mindig is rokonszenves volt mind Obama, mind a felesége, mert amíg a világ képernyőjén voltak, önkéntelenül is azt éreztem, hogy nemcsak az intellektusuk és jóakaratuk hat még a globális világ szűrőin keresztül is, hanem a hitelességük is. Angol szakos tanár vagyok, nem titok, hogy mélyen érdekel az egész angolszász kultúra, történelem, irodalom, az amerikai éppen annyira, mint a brit (na jó, szegény Ausztrália még nem került eléggé fókuszba, de szerintem ez is csak idő kérdése). Ebből következően nagy figyelmet szentelek a brit királyi család életétől kezdve a XVII. századi kerteken és általában véve az angol pázsiton keresztül Thoreau mondatain és a hálaadási pulykasütés fortélyain át egészen az amerikai elnökökig mindennek, ami elém kerül, nagyjából válogatás nélkül. A politika különösebben nem érdekel, de maguk a politikai szereplők mint személyiségek többnyire igen. Így aztán az sem meglepetés, hogy amikor karácsony előtt láttam Mrs. Obama könyvét, azonnal megírtam az Angyalnak, hogy alázatosan kérem, ezt ne felejtse el a karácsonyfa alá pottyantani. Nagyon kedves az Angyal – nem felejtette el.

Mostanra sikerült is elolvasnom, nem éppen rövid esszécske, de hiába olvastam hetekig minden este, azt éreztem, hogy nem szeretném, hogy vége legyen. A legjobban a könyvben is az fogott meg, ami már korábban: Michelle Obama hitelessége. Ő is egy azok közül a női ikonok közül, akik segítségével én is jobban magamra tudok találni mint nő. A története azt bizonyítja számomra, hogy igenis létezik egyfajta női sorsközösség, egymás számára sokszor ismerős, máskor ismeretlen nők párhuzamos életszövedéke, amely annyi hasonló vagy éppen különbözősége miatt megindító, inspiráló történetet hordoz, hogy mindez segít élni a mindennapokban. Nekem legalábbis nagyon sokat adnak ezek a történetek, az életek során megtapasztalt nehézségek, dilemmák, kérdések, azoknak hasonlósága adott női sorsokban, a kérdésekre adott eltérő vagy éppen párhuzamos válaszok. Nem biztos, hogy elsőre szembetűnő a párhuzam Ilus néni és Mrs. Obama élete vagy akár a sajátom között, de én mesterien tudom meglátni ezeket, különösen, amikor magam is olyan élethelyzetben vagyok, ahol több a kérdésem, mint a pontos válaszom arra, mit hoz a jövő a döntéseim nyomán. De persze nem csak ilyenkor érdekes egy korábbi first lady itt-ott némileg szürreális életébe bepillantást nyerni, különösen, hogy ebben az esetben ugyebár egy a politika porondján kettős értelemben is outsidernek tekintett csoport egy tagjáról, tehát egy fekete nőről van szó, akit ráadásul sosem vonzott a politika. Éppen ez adja a történet érdekességét: egy nagyon autonóm, de a családi életben elemi erővel jelen lévő, egyszerű gyökerekkel rendelkező, tehát társadalmilag hátrányos csoportból érkező, de közben tanult, kiemelkedő intellektusú, mély érzésű afroamerikai nő gondolataival, élményeivel, tapasztalataival találkozunk, aki mesterien egyensúlyoz(ott) rengetegféle szerepe között. Volt visszahúzódó fekete kislány, szerencsés és kitartó diák, elvárásoknak megfelelni akaró fiatal nő, elképesztő munkabírású kezdő jogász, szerelmes ifjú hölgy, feleség, anya, politikai szereplő, first lady, barátnő, divatikon és így tovább. A kedves Olvasónak szeretettel ajánlom, hogy ne habozzon, vegye a kezébe ezt az izgalmas könyvet!

Két napja kaptam meg az amúgy mindig várt postaládás levelemet, egy részletet elkértem belőle Fannitól:

Elővettem az albumokat, amelyeket kölcsön kaptam Tőled, már több mint egy éve. Belelapoztam a Moments in Eden címűbe és annyira megfogott, hogy a fotók olyanok, mint valami németalföldi festmények a 18. századból! Gyönyörűek, pedig nem megszokott fényviszonyok között készültek, nincsenek a növények úgymond "fénybe mártva". Talán lenne is valamilyen meghatározhatatlan komor hangulatuk ettől, de mégsem, mert annyira átsüt a növények valódisága, szépsége. Azt érzem, hogy a kamera mögötti szem értőn néz ezekre a részletekre. Olyan, mintha egy történet egy képkockáját látnánk kimerevítve az időben, mint egy filmkocka. Nagyon szépek.

Moments in Eden.
Garden Photographs by Richard Brown

A másik, a The Painted Garden meg elmélyülésre késztet, legeltetem a szemem az egyes részleteken és azok leírása, értelmezése szintén sokat jelent, kontextusba helyezi a képeket, amelyek részleteit nem feltétlenül érteném magamtól. Ezt is nagyon élvezem. Egyáltalán, azt veszem észre, hogy hihetetlen nagy igényem van a szépre. Én is megkaptam a Rizsporos hétköznapok c. albumot karácsonyra (talán az Angyal meghallotta azt az egyetlen sóhajtást, hogy milyen jó is lenne ebbe belelapozni, mielőtt elküldöm Ellendre... ) és ott írja a szerző az előszóban, hogy a fő célja a könyvnek a gyönyörködtetés, hiszen olyan nagy vágyunk van a szépre a mai világban, amikor nem olyan tárgyakkal vagyunk alapvetően körülvéve, amelyek a szépségükről volnának híresek.

Budai Lotti: Rizsporos hétköznapok
Női divat- és hálószobatitkok a 18-19. századból

Ha kötelező olvasmány, akkor ilyeneket kérek. Még. Sokat. Köszönöm, Judit!
Régen volt rám könyv ekkora hatással. Talán azért is, mert régen olvastam ennyit, ilyen rövid időn belül. Elhanyagoltam a könyveket, amióta anya lettem, pedig nagyon szerettem mindig is őket. Nem csak az olvasást, de magát a könyvet is. Az e-book soha nem vonzott. Soha nem értettem, hogy egy ilyen praktikus, kis helyen elférő, könnyű valami hogy lehet jó, hiszen nem lehet lapozni és nincs könyvszaga.

A trilógia (Sandra Gulland: Napóleon menyasszonya; Napóleon felesége; Adieu, Napóleon!) utolsó kötetének utolsó nagy fejezete van már csak vissza. Nem akarom, hogy vége legyen! Izgalmas, magával ragadó történet egy kreol nőről, akiből egyszer csak Franciaország császárnéja lesz. Belecsöppenünk egy világba, ami ma már teljesen elképzelhetetlennek tűnik. Selyempapucsok télen, hideg kastélyok, bálok, hatlovas hintók, szolgák százai, háborúk, hetekig tartó utazások Európán belül lovaskocsikkal… Életek történetei összefonódva egy regényben, ami 10 éven át íródott fennmaradt levelek, dokumentumok és egy napló alapján.
Erőt, magabiztosságot, hitet kaptam Joséphine-től, akinek élete, hozzáállása példa lehet mindannyiunk számára. Nem azért, mert gazdag lett. Nem azért, mert császárné lett. Hanem mert mindezt úgy tette, hogy azt tanítani kellene. Történelem. Nagy francia forradalom. Napóleon. Az iskolában arról nem is volt szó, hogy ennek a hatalmas embernek - akiről mindig csak azt emelik ki, hogy alacsony volt - felesége is lett volna. Azt sem mondták el, hogy pl. nagyrészt Napóleonnak köszönhető az egyiptológia tudománya. Rengeteg érdekes tény derül ki a regény során, amitől a történelem óra sokkal szerethetőbb lett volna, és biztosan több dologra emlékeznék még most is. Nálunk csak a királyok, csaták, dátumok voltak fontosak.
De persze I. Napóleon császár mögött is – mint minden nagy ember mögött - ott állt jóban, rosszban egy fantasztikus asszony, Joséphine, aki nélkül talán nem is érte volna el mindazt, ami a nevéhez köthető. Olyan mesebelinek tűnnek ezek a dolgok. Viszont egy napló tele személyes gondolatokkal, érzelmekkel mindezt az orrunk elé teszi le. Érzem a levendula illatát (Joséphine kedvence volt), a citrom aromáját (Napóleon illata), szinte látom a sok rizsport a levegőben szállni a parókák után.

Egyszer olvastam egy mondatot, amit aztán egy párnára is ráhímeztem: „Mindig viseld a láthatatlan koronád!” Olyan egyszerűnek hangzik, mégis mennyi minden van benne! Hiszen attól, mert nem vagyok királyné (nem is szeretnék az lenni), attól még az önmagamhoz, mint NŐ-höz való hozzáállásom ugyanaz kell, hogy legyen. Azon vagyok, hogy érezzem a korona súlyát a fejemen. Hogy képes legyek kihozni nőiességem legjavát első sorban önmagam előtt. Nagyon fontosnak érzem ezt, mert a házasságom, az emberi kapcsolataim, a lányommal való viszonyom múlik rajta. Mennyi mindent kell még megtanítani Ötévesemnek! A párna a hímzéssel már az ő szobájában van.
(…)
Befejeztem. Sírtam, amikor el kellett válniuk, és sírtam, amikor meghalt. „De a vérvonala tovább él…” Valóban letehetetlen könyv. Az üzenetét sem szabad letenni többé! Mindenkiben ott él a királynő, engedjük meg magunknak! Ez nem azt jelenti, hogy 800 (!) fős udvartartásra van szükség. Azt sem, hogy 4 szolga kelljen ahhoz, hogy egyik szobából a másikba átmenjen az ember. Azt sem, hogy drága ruhákban, gyémántokban pompázzunk. Az önmagunkba vetett hitet jelenti. Azt, hogy emelt fővel, őszintén nézzünk szembe a világgal. Ettől még a tartásunk is megváltozik. Így a kötelességtudathoz kitartás párosul, a nehéz helyzetekhez valahonnan erő érkezik. Mindezt megbolondítja egy csipetnyi elegancia és ott áll egy királynő. Ja, hogy ehhez kell egy király is, aki igazi királynőként bánik az ember lányával? Lehet. Sok minden valóban könnyebb egy királlyal az oldalunkon. De ahhoz, hogy reggel a tükörben korona nélkül is lássam magamban a királynőt, ahhoz Neki semmi köze. Ahhoz, hogy odafigyeljek az étkezésemre, a ruhámra, a hajamra, ahhoz Ő nem kell. Ő akkor bánik velem koronásként, ha már így jelenek meg előtte. Ha önmagamat királynőkét élem meg, akkor mások is így látnak engem. És akkor jön majd a tenyerén hordás, a virág, az udvariasság, az előre engedés, a kabát fel/lesegítése, mert Ő is elhiszi, hogy királynő vagyok.
Megyek is. Fel kell tennem a koronámat!

Mindig viseld a láthatatlan koronád!

Javított kiadásaink a gyerekeink.... /!/?

Női érés - Fanninál én még előrébb megyek: nővé kellett előbb ahhoz válni, hogy már a női érését élhesse az ember.
Nővé szerintem a mi korosztályunkat nem nagyon nevelték: koedukált uniszex. Ha tovább megyek a játékban Fannival és Zitával, akkor kezdhetem akár az óvodai egyen pöttyös nadrágnál is. Mindenkin, lányokon és fiúkon kötelezően pöttyös nadrág.... Miért????..... Mindenkin, lányokon és fiúkon kötelezően? (csak nehogy már írott!?, ebben az esetben felmentés az íratlanság, amit ugye társadalmi nyomásként szokás manapság leírni) lábosfrizura. Nem tudom, mi menti fel őket jobban: hogy csak ilyet tudtak, vagy az, hogy ilyet akartak.... Mindenki egyforma. De tényleg! A testtartás beállítottan kényszeredett akar lenni, csak az arc beszél - már amennyire mer.
Mindig ámultam a hosszú hajú lányokat. Elérhetetlennek tűnő nőiség volt az akkor - egy érthetetlen, vágyott világ, ami csak a mesékben létezett (és dédanyám kendője alatt, de erről a vágy- és példakép szerepről már többször írtam, írunk).
Lányaink óvodai képei szerencsére már nem egyenruhásak, hanem ünneplősek. Változatos gyerekek, egyedi megjelenéssel, ízléses frizurákkal. Hosszú vagy rövid haj, nem számít, már egyéniségeket kezd tükrözni, kibontakozásokat, amik ígérnek és amik már kicsiként is megelőlegezik a jövőt.
Nem tudom, ti mennyire emlékeztek arra a szlogenre (szívesen folytatott korosztályi női diskurzusokban ez rendszeresen visszatérő kínos önröhögés tárgya), hogy a gyerekek haját azért kell rövidre nyírni, hogy erősödjön, vagy mert az olyan könnyen kezelhető, praktikus. Jaj, anyáink tényleg hittek benne? Anya?!

Bölcsődei csoportkép - nem, nem mondom meg, hogy én melyik vagyok, a mondanivaló tekintetében elég csak az első sort jól megszemlélni. Innen indulva egész jól alakultam.... Remélem jobb lett az eredmény, mint az várható lett volna....
Ha szüleim azon merengenének, hogy hogyan és miért is lettem én (az ő szemükben) ilyen furcsán alternatív - otthonhívő - hosszúhajú, szoknyában járó női személy, megnyugtatásukra, azt hiszem elég csak annyit jelezni, hogy nem ők tehetnek róla, egyszerűen így alakult: 1. anyukámat háromszor sírtam vissza a munkahelyéről, mikor három évesen be merészelt tenni engem a bölcsődébe, 2. apukámtól iskoláskoromtól fogva azt hallom, hogy na mi a helyzet az ostobában? (azt hiszem apa, akkor leginkább te vagy a hibás, te tettél bogarat a fülembe), 3. akaratuktól függetlenül, teljesen véletlenül kerültem iskolásként egy reformpedagógia-kísérleti osztályba, 4. hatéves koromtól fogva krónikus olvasási kényszerbetegségben szenvedek - arany szíveim, szóval nyugodtan fogjátok a sorsra!

Másik korosztályi önbörleszk szerintem a tornadressz kérdése. Pedig balettoztam.... de mégis, hogyan gondolhatták tanáraink, hogy normális dolog cseperedő-alakuló nyüzüge vagy éppen túlgömbölyű testformációkat dresszbe bújtatva erősíteni - a szépség szóba sem került, ugye. (Félreértés ne essék, a testre feszülő-tapadó-nájlon viseletnek megvan a maga létjogosultsága a sportban, de nem egy iskolai tornaórán.)
A gimiben én voltam az egyetlen, aki megtagadta (de hát te tájfutsz, akkor miért nem?), hogy tornadresszben szaladgáljon a történelmi belvárosban. És kérem, nem értette a tanárnő, hogy miért. Mi van abban? Jaj, most már szabatosan el tudnám magyarázni, de akkor csak annyit éreztem, hogy megalázó. Nem a városban futkosás, hanem természetesen a tornadresszben való futkosás. Pőre. Csupasz. Perverz. Mert ha szép lány lettem volna: dús keblek, formás combok, hajzuhatagok, kellem és kecs, akkor talán nem zavart volna, de ez nem igaz, akkor lehet, hogy még jobban bántott volna. Nem lecsupaszítani, hanem felöltöztetni kell....

Anyám kisiskolás osztályának tornabemutatója a napközi teraszán. A fellépés kedvéért kapott mindenki fehér masnit, a tornaruha a megszokott.

Szülőként már sikerült diplomatikusan, de határozottan kiállni amellett, hogy a lányom nem fog egyszál feszülő műszál feketeségben tornászni. Egészségesebb, kényelmesebb, esztétikusabb és helyénvalóbb ruhadarabok is rendelkezésre állnak. Aztán persze szép lassan a tornatanárok és iskolavezetők is eljutottak eme remek álláspontra. Hurrá! Haladunk!

Jaj, csak ne belül legyenek ezentúl az uniformisok....

Mind Judit, mind Zita nőiség témakörben megfogalmazott gondolatai leciripeltek a képernyőről a fülembe, nem hagynak nyugodni, már csak azért sem, mert ugyanez (mily meglepő) engem is foglalkoztat egy ideje: a női érés.

Igazából nem is tudom, hol kellene ezt kezdeni.
Induljunk megint anyámtól (aztán majd egyszer kinyomtatom neki ezt a sok halandzsát ajándékba, hátha örül, bár nála semmit sem lehet biztosra venni, ahhoz túl színes egyéniség), de lehet akár a nagyanyáimtól is, messzebbre nem nagyon látok, talán még a teszéri dédi jöhet a képbe egy incifincit. Dédiről annyi a kép, ahogy ülök az ágyán este Ácsteszéren, ő a kendőjét bontja, kontyából a csatokat húzogatja, leomlik egy végtelen hosszú fonat, amit kibontva még ennyi idősen is viszonylag sok és végtelen hosszú haj takarja a hátát. Átváltozás. Egy másik nőt látok, mint akit dédiként ismerek, s noha ötévesen ezt még nem tudom, kislányagyam azért mégis elteszi, mert gyönyörű kép, benne van az is, ahogy nyúl a rózsafüzér után és rám mosolyog. Szívmelengető, lélekemelő az egész, pedig nem is ismertem, hiszen kis töpörtyű voltam még akkor, akinek annyi esze volt, hogy az udvarában felcsíptesse a kismacskákat a fülüknél fogva a szárítóra eső után, hogy megszáradjanak (a gondoskodó nőiség, ugyebár…).
Nagyanyáimról már jóval többet tudok. Veszprémi nagyanyám (is) híres cipőmániás, nagyapámmal azt játszották, hogy Mama megvett egy újabb pár cipőt, felvitte titokban a padlásra, majd pár hét múlva szólt Papának, hogy ő nem mer felmenni az egerek miatt, hozza le az adott topánkát. Papa hősiesen lehozta, dünnyögött, hogy: „Iluskám, miféle cipő ez, hát nem is láttam még rajtad”, erre Mama: „ugyan, Laci, hát már a Teriék esküvőjén is ezt vettem fel, csak nem emlékszel”, s hogy aztán nagyapám mit kezdett ezzel a jól ismert mondattal, az az ő titka maradt. Férfi-nő játékok. Gyerekként is imádtam ezt a történetet, már az én gyerekeim is kívülről fújják, persze. Mama, Csillagmama, úgy hívtam gyerekkoromban, egyébként nem volt nagy piperés, de a haját hetente egyszer befésültette a fodrásznál, csinos kosztümökben járt, amíg dolgozott, körmét lakkozta, természetesen, egyszóval igényes és nagyon szép asszony volt, de alapvetően praktikus. Fehérvári nagyanyám, Fehérvárimama, így neveztem, már egy egészen fantasztikusan nőies nő volt, szédítő tűsarkú cipők egész arzenáljával (ezek a légies csodák felrepítették akár 160 centis magasságba is), csipkés ruhakölteményekkel, kesztyűvel, kalappal, ékszerekkel, gyönyörűen bodorított hajjal. A két nagymama egyik közös és nagyon jellemző története, hogy amikor télen együtt utaztak vonattal Moszkvába, Csillagmamám melegítőt vitt aludni, Fehérvárimama pedig hófehér selyemhálóinget… Sajnos Fehérvárimamát 14 éves koromban elvesztettem, Csillagmamám pedig egészen másfajta női bölcsességeket adott át nekem, amelyek ugyan nagyon fontosak az életemben, de nem a női testiség vagy külső szépség, szépítkezés témaköréhez kötődnek szorosan.

Anyámmal sok közös női dolgom nem volt, egyszerűen nem voltunk egymáshoz eléggé emberi közelségben ahhoz, hogy egy természetes anya-lánya kapcsolatnak olyan dimenzióiról is essen köztünk szó, ami a nőiség témaköréhez tartozik. Ez egyébként sokáig nekem fel sem tűnt, hanem csak akkor, amikor nyolc éve Canterbury-ben egy továbbképzésen összebarátkoztam egy anyám-korabeli tanárnővel, aki eljött velem vásárolni és egy számomra addig ismeretlen, pedig tipikus női jelenetet bonyolítottunk le: ő adogatta a rucikat, én próbáltam, csiripeltünk, hogy melyik jó, melyik nem, végül nem vettem semmit, aztán beültünk tovább csicseregni egy teázóba. A kurzus utolsó estéjén megkaptam tőle a szívemnek legkedvesebb kék, szívecske mintás, kötött, nagyon angol és nagyon én kardigánt a sok felpróbált ruhadarab közül a következő mondattal: látod, te sosem voltál anyáddal vásárolgatni, nekem meg nem született lányom, de most mindketten pótoltunk valamit egymás életében. Én úgy sírtam, ahogy ilyenkor sírni lehet, megöleltük egymást és a kék kardigánom azóta is a legkedvesebb darabjaim egyike, abszolút vintage. Annick most is Brüsszelben él, néha beszélünk és innen is üzenem neki, hogy imádom.
Ilyen előzményekkel sok női impulzust nem kaptam, noha a cipőmánia engem is jellemez – úgy látszik, ez női génekbe kódolt igény, anyám és húgom esetében is alapvető. Hol van azonban a női testről, a menzeszről, a női szépségről, piperéről, az anyaságról, a női test változásairól való tudás átadása? Hát ez bizony elmaradt, ezeket nekem kellett így vagy úgy megélni, az információkat barátnőktől, divatlapokból, persze regényekből, filmekből, tehát innen-onnan, jól-rosszul felkutatni, gyűjtögetni. (Senkinek nem javaslom utóbbiak ártatlan felhasználását: az ember lánya olyan naiv marad, hogy ihaj, aztán mégis csak a saját bőrét kell vinnie a vásárra, hogy nőt formáljon magából, bár az tény, hogy műveltsége, az lesz.) Ez a folyamat persze ma is tart és egyre intenzívebben, mert egy ideje már érdekel is (valóban, engem ez sem tiniként, sem egyetem alatt abszolút nem izgatott). A furcsaság éppen az benne, hogy én azt éltem meg a női érésem során, hogy egyre jobb nő leszek, pedig igaza van Zitának, az idősebbek tudják, hogy kicsi mell, problémás bőr, széles csípő ide vagy oda, minden fiatal szép, én meg már nem vagyok kimondottan fiatal, szép pedig sose is voltam. Ennek ellenére olyan női történetben veszek részt nagyon szerencsésen, ahol ugyan nem kintről befelé, hanem bentről kifelé építkeztem, mégis oda jutottam, hogy most vagyok a legjobb formámban. Most van harmónia a kint és a bent között és ez valami olyan áldás, hogy elmondani nehéz, megélni viszont fantasztikus. Pedig még mindig van mit tanulnom, akár a tízéves lányomtól is, aki két pillantással el tudja csavarni egy fiú fejét (ráadásul ezt babakora óta tudja, gőzöm sincs, honnan), én meg sosem tudtam, mikor és hogyan érdemes szempillát rebegtetni. Viszont – ellentétben egy fiatallal – én pontosan tudom, hogy miben rejlik a vonzerőm és hogy mennyire a kezemre játszik az idő. Úgyhogy egyáltalán nem irigylem a mai tinilányokat vagy éppen húszas fruskákat, harmincas karrierista vagány nőket, mert nekem ennyi idő kellett ahhoz, hogy igenis jó nő legyek smink, fűző, kétméteres műszempilla vagy éppen – köröm nélkül. Ráadásul ott előttem a példa, amivel legutóbbi barcelonai utam során találkoztam hat ötvenes-hatvanas barátnő képében, akik révén kiderült, hogy amit én tudok, ami számomra harmónia, az még csak langyos piskóta, az ő nőiségükhöz képest én még kezdő kis tacskó vagyok, mert ötvenes-hatvanas nőnek lenni az igazi. Hú! Már alig várom! Női kalandra fel!

Mindez a gondolkodás meg a régóta bennem érlelődő női történetek ennyiben nem tudnak kimerülni, készül tehát egy hardcore női írás „Stefánia testestől-lelkestől avagy Mi rejlik egy női bugyiban?” munkacímmel, aztán majd a Főszerkesztő asszony eldönti, bevállalja-e a Faluság ezt is vagy majd kéz alatt, amúgy offlány módban megosztjuk mi, nők.

A kánonok mellett és ellen.
A kánonok megtanítanak látni - megtanítják azt, hogy mit és hogyan kell látni. A kánont tanítják - tekinthetjük alapnak, kiindulásnak, sztenderdnek. Mindenki számára megérthető és elfogadható. Nem veszélyes.
Az alternatív kánonok a hivatalos mellett - nem egyetemes, de nem is szubkulturális (más hangok, halkabb hangok - a kanonizálási folyamatra várva, legitimálásra várva).
Az alternatív kánon felfedezése - megelőlegezés. Túl korán kezdtem el fekete-afrikai irodalommal foglalkozni. Senki sem értett, senki sem értette. Az egyetemen már nem volt annyira idegen. Ma már bármelyik irodalmárnak (szerencsére) cikis, ha nem tudja, ki az a Coetzee....

Valahogyan azt várjuk a művészeti ágaktól, hogy alkotásaikkal azonnal és könnyen hassanak. Adjanak.
Azt, hogy a befogadás is munka, hajlamosak vagyunk elfelejteni. Megint a műveltségnél vagyunk....

A művészetpolitika, hja, kérem, az más dolog. Névtelenségben tartani, felfuttatni a nevét - ismerős kifejezések a történelemből, ugye?

Még mindig nem tudom, hogy adottság, szerencse, vagy tanultság - azt hiszem, ez a három együtt - kell-e ahhoz, hogy értsük az új művészeteket. Általában mindegyikünk bátrabb egy-két elolvasott kritika után. Egyénileg, elsőként véleményt mondani - a jó értelemben vett kritikus felkészült szakember. Közvetítő, fordító.

Azt viszont már tudom, hogy döbbenetes mázli egy művésszel együtt élni. Na, ezt kanonizálnám, minden férj figyelmébe ajánlanám.
Nem megszokott.
A hosszú hajú férfiakról is szívesen írnék egy külön bejegyzést. A szakállasokról is. Most érintőlegesen csak annyit, hogy férfias. Szelíden férfias. Vadan férfias. Erő. Sámson.... Ugyebár már megint a néprajznál, az öltözködés- és megjelenés kultúránál vagyunk. Ebben az esetben is az az átértelmeződési aktus a fontos társadalmi jelenség, amin például a haj hosszúságának az elfogadottsága is alakul. Koronként változik. Kulturális kód.
Monogámként (sokak szerint egyszerűen csak hülyeként) nagyritkán még nekem is fennakad a szemem egy-egy kósza férfin. Hosszú haj és szakáll a szemnek szép...
Te még mindig a rózsaszín felhőcskéden ücsörögsz! Igen, és nem vagyok hajlandó leszállni róla. Mert nem kell. Mert nekem udvaroltak, mert nekem térden állva kérték meg a kezem, mert én hatalmas hassal is légiesen lépkedő dámának éreztem magam, mert én szülés után is szépasszony voltam, mert a mai napig, ha belemerülök valamibe, akkor férjkezek észrevétlenül elmosogatnak (jó, azért nem teljesen lila a köd, elég ritkán fordul elő, de akkor is csodás), mert nemcsak minden horgolmányom elismerés tárgya, hanem családanyaságom is minden tiszteletet megkap. Mert nálunk, ha bárki bármit alkot, akkor az elismerést érdemel és kap.

Az alkotáshoz érzékenység kell. Miféle, honnan jön - nem tudni....
Nem érzékenyen, hanem érzékenységgel viszonyulni a másikhoz, az élethez, mindenhez. Cizellált, kiművelt érzékenység. Idő. Termékeny, tevékeny idő. Mód.

Gyermekkori megalapozás. Verbalitás. Megtanítani kimondani, megfogalmazni - megnevezni minél több érzelmet, minél árnyaltabban, minél részletgazdagabban. Példamutatás. Megtanítani megismerni önmagukat, érzéseiket, indulataikat, vágyaikat, álmaikat. Hangsúlyosan a verbalitás által. Egyre fontosabbnak tartom. Minél műveletlenebb valaki, annál kevesebb szava van. Nem tud megnevezni. A kifejezés által megtanuljuk azt és úgy érezni. Oszcillálás. Wittgenstein - Chomsky, mint mindig.

A gyerekek utazás közben többször elő szokták hozni azt a kérdést, hogy miben lenne más az életük, ha milliomosok lennénk? Szeretik hallani a válaszaimat: tulajdonképpen semmiben (nevelési elv - ugyebár a belga királyi család :)), kivéve, hogy akkor bármikor - akár minden nap - lehetne új könyvet kapni, jobb minőségű hangszereken játszani. Na jó, legóból is több jutna. És ruhából? Ha megtervezed, kiválasztod az anyagot és megvarrod, akkor abból is. Hm, ez jó....

A Jó nő - vagy mégsem c. írással kapcsolatosan meg az jutott eszembe, amit hallottam valakitől, de egyszerűen fogalmam sincs ki mondta és mikor: Hogy mi a jó az öregségben? Semmi.

Csapek Károly: Öreg nő

Na pont így vagyok vele. Esek szét (ezen a szülések sem segítettek), esek ki a munkaerő piacról, túlérek a horizonton, átváltottam a B. oldalra (és az a baj, hogy ezt a B oldal dolgot is csak egy kor után érti az ember), tartós tejet már nem veszek, és az a legdühítőbb, hogy belül pontosan 25 évesnek érzem magam. Miért van, hogy a lélek öregedése nem követi a testét? Ez az egész öregedés témakör úgy, ahogy van, mérhetetlenül igazságtalan, felháborító, méltatlan. (Az meg hab a tortán, hogy születnek közben a fiatal csajok, egyik szebb, mint a másik. Szilvi barátném anyukája mondta, amikor sápítoztunk 20 évesen, hogy jaj kicsi a mellem, jaj szörnyű a hajam, hogy: Gyermekeim minden fiatal gyönyörű! És tényleg. Egyszerűen szép a bőrük, csillog a szemük, dús a hajuk, minden (testrész) új rajtuk. Na de ez egy másik téma.)
Most volt a szülinapom. Kimondani is rettenet a számot. És lesz még több is (remélem).

Jhaj, csuhaj

Ezzel kapcsolatosan beszélgettünk a férjemmel - őt is megviseli a kor - hogy régen bezzeg jobb volt. Tudom ez is az idősödés jele. De annyiban mindenképp igazunk van, hogy régen az öregedés jele volt az is, hogy a fiatalok tisztelettel fordultak feléd, te voltál az orákulum, a tudás halmozója, a tapasztalt. Ha nem ellett a tehén szalajtottak az öregért, hogy mi lehet. A lekvárt úgy főzzük, mint a nagymama. Reped a bejgli? Futás receptért Sári nénihez! Köhög a gyerek? Anya mit csináljak? Beadvány érkezett? Szaladjunk Pista bához, hogy ezt hogy szokták? És akkor az öregek tanácsáról, az öreg varázslóról, Törpapáról ne is beszéljünk. Ellentétben ma van az internet, meg annak népe és megoldja minden problémánk, amivel nincs semmi gond, de eltörli azt, amiért régen egyedül érdemes volt öregnek lenni, hogy számított a szavad. És a baj, hogy nemcsak nem hallgatnak meg, de tényleg nem tudod a válaszokat. Már olyan gyors a világ, hogy szinte követhetetlen, és aki nem online él, az nem is létezik. Ezzel egy időben letegeznek állandóan, amit személy szerint utálok (mert öreg vagyok), mert ez korbeli különbségeknél a tiszteletlenség jele.
Szóval oda a tisztelet, az odafordulás, ellenben marad az ittfájottfáj, az ősz hajszál, és egyebek. Meg az örök kérdés, hogy ha a ránctalanító krém tényleg ránctalanít, hogy lehet a nőknek ujjlenyomata?