Nekem ajándékoztak egy kerékpárt a tűzvészben odaveszett darab helyett. Ehhez be kellett mennem Budapestre, hát fölkerekedtem. Aztán a városon belül kellett utazgatnom egy kicsit.
Mosolyogtam a világra, s az visszamosolygott reám:
a komor beton aluljáróban fiatal fiú pengette gitárját. Nagyon szépen játszott. Megálltam, hogy előkerítsek minden aprót a táskámból-tárcámból, s ezalatt hallgattam őt. Aztán azon kaptam magam, hogy már rég elővettem a pénzt, de még mindig csak állok. Nekitámaszkodtam a rideg betonfalnak, s megbűvölve hallgattam a gitárszót. Ekkor már a zenész is engem nézett, kérdőn, mire nem szóltam, csak intettem: igen, igen, még egy dalt! Hosszan játszott még, énekelt is, s a végén, amikor megköszöntem neki és bedobáltam az arra szánt fémpénzeket a kalapjába, akkor derült csak ki számára, hogy magyar vagyok magam is (addig turistának vélt – a helyieknek nincs idejük őt hallgatni). Váltottunk pár kedves szót, aztán játszott tovább, hogy mások szívéhez is elérjen a Dal.
Sétáltam tovább, két fonott copfommal játszott a szél, amikor egy fiatalember a villamosmegállóban rám nézett, s őszinte lelkesedéssel kijelentette, hogy „Szépen van befonva a haja, kisasszony!”. No, mondom magamnak, manapság a kisasszony szó legalább olyan ritka, mint a fonott copfos leányok a fővárosban. Egyre emelkedettebb hangulatban mentem, mendegéltem tovább.

Faragó Klára Dominika című képe

https://faragoklara.weebly.com/megvaacutesaacuterolhatoacute-keacutepek--pictures-for-sale.html

Később sorba kellett állnom egy jegypénztárnál, ekkor már az új biciklim társaságában - melyért ezúton is köszönetet mondok az adományozónak. A pénztáros hölgy bűbájosan mosolyogva magyarázta el, hogyan tudok utazni a kerékpárral együtt, mennyibe fog kerülni az adott szakasz, és a többi fontos tudnivalót (oly’ ritkán tömegközlekedem, hogy rám fért e felvilágosítás). Majd a vonaton a kalauzzal is kedvesen elbeszélgettünk (a kerékpárnak nem is számolt föl jegyet, pedig állítólag kellett volna).
Majd a maradék úton hazakerekeztem szépen, s nagy meglepetésben volt részem idehaza is. Ugyanis még elindulásom után nem sokkal kaptam a hírt kedves szomszédaimtól, hogy egy óvatlan autós (quados, motoros, ki tudja?) elszakíthatta az egyébként bekapcsolt villanypásztoromat, állataim eképpen szétszéledtek. Mit van mit tenni ilyenkor, derűsen intéztem tovább a dolgaimat, megnyugodván, hogy a lovaimat egy közeli tanyán már megfogták, és gondoskodtak róluk. Csak tehenem flangál szabadon a nádasban, mondták, nem engedi magát megfogni. Sebaj, szépen hazamegyek, aztán megfogom, gondoltam. Jól megizzadva a most még szokatlanul erős napsütésben föltekerek a dombra, s látom, hogy az én hűséges Bodzám a leszakított villanypásztor vezetéken belül áll a szokott helyén, s békésen kérődzik. A csavargást elunva szépen visszasétált, hogy idehaza várjon engem.

Kívánhatna-e az ember ennél több kis Csodát egy napra?

In.: A szabadság íze: Fővárosi csodák
https://hu-hu.facebook.com/zakadominika/

Amikor a szálak összeérnek, de nem gubancolódnak, hanem szövedékké rendeződnek.
Az egyik szál: nemrégen ismerhettem meg személyesen Klárát és az ő mindent átható leheletfinom, mégis természeterős nőiességét, ami képeinek is sajátja.
A másik szál: szokásos autodidakta tanulóköreimet futottam éppen vegetációtan témában, amikor megtaláltam Lengyel Attila sokdicséret kutatói blogját és vettem egy nagy entert és írtam neki. Persze, számítottam én erre: semmi válasz. És persze, a női megérzések (vagy csak az idült optimizmusom) azt súgta, hogy nem kapta meg a levelemet. Újra. (Szabadkozás: mi van, ha csak diszkrét a pasas és hallgatásával jelezte, hogy nem tetszik neki a blog.) Aztán megérkezett a válasz: hátán a kisfia.
A harmadik szál: mikor megvettük az ellendi házunkat, úgy irtottuk a bozótot, hogy közben négyeske (Jolánka) a hátamon aludt, nekem pedig nemcsak a három másikra, hanem őrá is nagyon figyelnem kellett, nehogy egy visszacsapódó lián megüsse az arcocskáját. (Rozi néni és Kati néni a mai napig emlegetik a látványomat....)
Maga a választás-szövet: ezért kértem Klárától mára ezt a képet.

Faragó Klára Vagyok. 2009 óta készítem a képeimet. Hosszú évek alatt kísérleteztem, fejlesztettem ki ezt a technikát. Természetes anyagokból dolgozom. Sokat járok a természetbe, ahol örömmel gyűjtöm a szebbnél szebb alapanyagokat, melyeket felhasználok a képeimhez. Faágakat, kérgeket, gyökereket, magokat, különleges formájú terméseket.

https://faragoklara.weebly.com/megvaacutesaacuterolhatoacute-keacutepek--pictures-for-sale.html

Kaptam egy alkalmi ruhát (már tizenöt éve mindig ugyanazt variáltam): olyandeolyan zöld (ugyebár a szemem színe, a Jónás készítette medál), amit mindig is szívesen hordok. Klasszikus szabás és anyagválasztás, némi alternatív extravaganciával. Esküvői cipő még mindig jó (a ruhához is), és a tükör előtt állva megállapítom, hogy elégedett vagyok a látvánnyal. Sorolhatnám az érveket: négy gyerek után, x évesen, mindenféle mesterséges fazonírozás nélkül stb.
Miért van az, ha egy kicsit is merek elégedett lenni, biztosan jön a hideg zuhany? Anyuka tüncibünci nagylányának is kedve szottyan felpróbálni a ruha-cipő összeállítást és....
Soha többet nem húzom fel azt az estélyi ruhát!
Sorolhatnám az érveket: négy gyerek után, xx évesen, mindenféle fiatalítás nélkül jó lesz nekem az eddigi variálása - az újat pedig hordja már az új nemzedék. Tündöklések és bukások egy generáción belül.

Anyám és nővérem sejhaja - a mózeskosárban pár hetesen én

A hivatalos iskolai kommunikációkban (lást szülői értekezletek, mikor is meg/nemtudjuk, hogyan kéne csemetéinkkel bánni) nemrég új hang csendült fel: legyenek a szülők többet együtt gyermekeikkel. Majd kiugrottam a bőrömből, hogy végre, ki merik mondani a felkent pedagógusok, hogy közös a buli, anya-tanár együtt terelgeti báránykáit a nagy, megváltó közös cél felé: az emberré/felnőtté válás felé.
Úgy gondoltam, azt hittem, hogy végre nem kell majd megmagyaráznom, hogy miért visszük mindig magunkkal a gyerekeket a külföldi útjainkra, hogy végre nem kell majd részletesen szabadkoznom amiatt, hogy nagyritkán megengedjük magunknak azt a természetes igényt, hogy ha valamilyen tanulós témában éppen nagyon benne vagyunk, akkor azt a szabadnapjaink rovására szabadon élvezhessük.
Puff. Egyik gyerek feldúlva, másik sírva érkezik haza. Nincs olyan, hogy szabadnap. Tán ha majd hó esik, akkor sem jöttök iskolába? Mire persze a legkisebb őszintén bevallotta, hogy ha esik a hó (mivel annyira ritkán esik), anya megígérte már, hogy természetesen nem kell iskolába menni (mivel még mindig vannak szabadnapjaink).
Elfelejtettem a lényeget: ötös tanulók a gyerekek....

Ezért tegnap, mikor hátramentem a füstölőbe és a kutya-macska védelmi eszközök ellenére egérmotozást hallottam, odaléptem a faládához és egy doboz gyümölcslével a láda oldalához szorítottam az egeret. Igen, tudom.... De legalább már ezen is túl vagyok. Megtörtént végre: sikerült (ha nem is puszta kézzel, de) eltennem egy egeret láb alól. És nem érzek lelkiismeret furdalást. Csak megnyugvást, hogy megvédtem a család élelemkészletét. A miénk. Nem adom.
És persze közben próbálok nem haragudni Balázsra, aki éppen Norvégiában konferenciázik.... Remélem, ott sokkal hidegebb van....

Anita megkérdezte, hogy vagyok.

Válasz: Negyedik gyermekem lassan kezdené az iskolát és javasolták, hogy járassam logopédiára, néptáncra és tornára, ami jó ötlet, főleg mert mindenhova jár. Ja és ezeken kívül úszni, németre és sakkra. Aztán anyósom javasolta, hogy gyakoroljak vele logopédiát, ami tök jó, mert gyakorolok. Aztán anyám javasolta, hogy öltöztessem fel a gyerekeimet rendesen, ami tök jó, mert ezen vagyok naponta, továbbá soványnak találta őket, így javasolta, hogy etessem őket, ami szuper jó ötlet, nem is értem, miért nem jutott eszembe. Mindenki javasolja, hogy a Misi éjszakai hat ébredése elkerülése végett, álljak le a szopival, ami baromi jó ötlet, csak Misike akkor nem szopi és megnyugszik, hanem üvölt végig hat órát. A logopédus javasolja, hogy gyakoroljak többet az S-sel, mert naponta nem elég, a gyógytornász javasol napi tornát vele szintén, mert az milyen jó lenne. B-vel is kellene naponta tornázni, mert az milyen király lenne, és az nem járja, hogy a V. nem olvas naponta, ezért nem ártana gyakorolni (nagymamák). P. lányom nem igazán hasít matekból, ez így nem maradhat, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Cserkészetre kellene vinni papírt, ceruzát, Rg-re karikatartót, oviba új benti cipőt, focira sípcsontvédőt, gitárra pengetőt. Emellett a közösség szerint kellene Asszonyklubot tartanom, valami Szerelmi kalandtúrát szervezni, ja és alkalmakra járni rendszeresen. Jó lenne ha tornáznék, mert akkor formás lenne a popsim, de anyám szerint, ha nem hízok valamennyit, akkor maradok ilyen szotyi képű. A kolléganőim nem értik miért nem megyek velük ebédelni, idősebb rokon javasolja, hogy tartsam a kapcsolatot a munkahelyemmel, hogy legyen hova visszamenni. A konzulensem javasolja, hogy a bibliográfiát 11-es garamondra cseréljem és ABC-rendbe szervezzem, továbbá a leadandó kisdolgozataimat készítsem el időben. Férj javasolja, hogy pihenjek többet, nem is érti miért nem alszom.

Ezért ma, amikor javasolta egy pasi, hogy tolassak vissza, bemutattam, mondtam neki, hogy a jó édes anyádat, és amikor kiszállt és meg akart verni, keresztbe álltam előtte a kocsival, kiszálltam, karba tettem a kezem és közöltem, hogy nosza, gyere cica, ütközzünk meg.

Visszaszállt. Biztos, hogy házas volt.

It was already at the age of 16 that I could first try dancing and it only happened because I took part in a student exchange program. I was part of a group of about 20 girls and boys from our high school who could go and live with a couple of Welsh families near Llandeilo for ten days and so we had to bring something as a present – Hungarian folk dance seemed just perfect. By then I had already expressed my wish to my parents many times that I really wanted to do some dancing but nobody let me – they said I should study, help at home and be quiet. Now I know they probably didn’t have the energy to schedule my yearnings but at the time I felt quite neglected, unloved even as there never seemed to be time for my aspirations. Anyway, I got into the dance group who were supposed to amaze the Welsh audience and although none of us had danced ever before, our Welsh families were pleased enough with us when we got there. Apparently, these dance classes were a chance for me to totally fall in love with dancing once and for all.

I danced through the next 11 years into an entirely brave new world where I made fantastic friendships and attained good endurance but most important of all I learned that the best thing about dancing is the process of doing it. Fortunately, I bumped into a group of people during university who I could connect to on various levels and together we created a dance community whose members have been in touch for the past 17 years. I have always been absolutely grateful for my dancing friends because they gave me the first chance ever to really feel part of a community as a precious and loved member. From then on, I could start becoming the person I am meant to be and this is thanks to my friends and thanks to dancing.

Our group never aspired to show what we do – we danced because it was important for us and because we simply had fun in each others’ company. Although we had set dance classes three times a week, it didn’t really mean much because we got down to our club every single night and learned new steps from around six till midnight or later if we felt like it. Of course, we had to get up in the morning and go to our seminars just like everyone else but dancing was such motivation and gave us such energy that this way of life felt absolutely normal. It was normal. I don’t remember being tired: I was living in a constant flow of joy.

Our dance teacher was also a special person and I think we all feel grateful for him, too. Jani was comfortable in different dance styles, not just folk dance, which fascinated us and it also meant that through his knowledge we could get a glimpse of a wider context. He gave us tips that made us more conscious of our body and he could also illustrate different interpretations of connection between leaders and followers. Jani’s experience and knowledge of dance culture and communities in different regions in Transsylvania and Hungary broadened our horizons. His open, kind and deeply humane personality is still an example for me and I guess, for many of us.

Dance steps were the first to lead us to form a great community but it soon became clear that we shared much more. We had never-ending discussions and arguments about how we should lead our lives, how we should work, love and create a better future. We had a serious intention to stay in touch and even to form a community of brethren helping each other. Naturally, this didn’t happen in the way we planned: we never bought common land or even stayed close to each other geographically but in our hearts we are still there for each other and I am absolutely certain that in any case of need I could count on any of these friends of mine even if we hadn’t talked for some time. The fact in itself that once we had real intentions to live a noble, eco-friendly and honest life has always served as a compass for me. The experience of shared love and respect has, too.

As I was expecting my first child, I had to stop dancing and my three pregnancies created a long gap between my dancing years. As a mother of three I have gained fantastic experiences and an even deeper love of and zest for life, but all this has also transformed me to become a much stronger woman. This change has affected my “dancing career” and although when I tried folk dance again after 7 years, I felt as if I had been missing a body part for a long time, I had to give it up. I simply realized that the rigid rules and traditions of Hungarian folk dance affecting the woman in the process of dancing limit my freedom, which I cannot bear any more. It took me a long time till I found my other true love again in terms of dance styles but now I even have three so there is nothing to complain about. 🙂

To be continued…

Miért Otthonka?

Egykor a mi falunk (is) elképzelhetetlen volt a boltba, temetőbe, kertbe készülő, kapu előtt a padon üldögélő otthonkás nénik látványa nélkül.
Gyermekkorom meghatározó élménye ez a pamut és poliészter keverékéből készült, alapvetően otthoni viselésre tervezett „munkaruha”, mely beleillett a 60-70-80-as évek fura textilipari termékeinek sorába.
Hódító útjára a 60-as években indult, amikor a hazai textilipar nylon termelése az egekbe szökkent. Hatalmas szín, minta és formagazdagságról árulkodik az a gyűjtemény is, melyet egyesületünk folyamatosan bővít a hagyatékokból előkerülő, kidobásra ítélt ruhadarabokból.
Nevezték már „szaladgálati asszony-ruhának”, az emberi test fóliasátrának és még ki tudja hány találó elnevezés született rá az elmúlt 30-40 évben.

Így visszanézve nem a szépsége, az esztétikai jelentősége adja meg a népszerűségének titkát, melyet egyetlen mondatban foglalnak össze viselői: „praktikus, nem gyűrődik, nem kell vasalni, bármit fel lehet alá venni, mindent eltakar”.

Krumlirétes fesztiválon otthonkákkal bolondozó utcaszínházi produkció:-))

Nálunk - Dunaszekcsőn - ez a szó „otthonka”, a fenti asszociáción és az arcon gyorsan átsuhanó mosolyon túl, már egy, a faluért munkálkodó csapatot is jelent.
Otthonka Egyesület - a névválasztásban nem titkolt szándékunk volt ezt a mosolyt az arcokra csalogatni, és emellett kifejezni, hogy mi itt vagyunk otthon, itt tevékenykedünk a faluért, az itt élőkért.

Bütykölde

2014-ben alakultunk azzal a céllal, hogy tegyünk valamit, amitől jobb lesz Dunaszekcsőn élni. Ez elég tág célkitűzés, de annál fontosabb. Így nagyon sok minden belefér a tevékenységi körünkben, szervezünk kirándulásokat, túrákat, színházlátogatást, kosár- és gyékényfonó tanfolyamot, csoki készítő foglalkozásokat, falutakarítást, kertészkedünk, felújítjuk a régi kerekes kutakat, gyerekeknek nyaranta 3 napközis tábort tartunk, építünk fűzfasátrat, vályogkunyhót, tartunk garázsvásárokat, karácsonyi vásárt és jótékonysági gyűjtést is.

Falutakarítás

Kosárfonó tanfolyam

Kerekeskút felújítás

Még a felsoroltakon túl is rengeteg színes és hangulatos program kötődik egyesületünk nevéhez, ezeket folyamatosan gyűjtjük és közzétesszük a fb-on és a honlapunkon.

(www.otthonkaegyesulet.blogspot.com)

Mindezt pályázatok és az önkormányzat segítségével, valamint együttműködve a helyi iskolával, óvodával, egyéb civil szerveződésekkel, cégekkel, vállalkozókkal és természetesen az itt élőkkel.

Fűzfasátor a Dunaparton

Biciklitúra

Hájas sütés

Tagjaink a 40-50-es korosztályból kerülnek ki, de van nyugdíjas tagunk is. Jól együtt tudunk dolgozni, mivel sokféle környezetből, háttérrel, érdeklődési körrel érkezünk, ezért tudunk ilyen színesek maradni.

Betlehemezés

Jó érzés, hogy a faluban az „otthonkások” kifejezéshez - bár neveztek már minket viccesen bikiniseknek is - egy pozitív kép társul, jó együtt dolgozni, látni a munkánk gyümölcsét, vagy csak együtt lenni a téli activity összejöveteleinken.

Erzsitől elkértem egy augusztusi levelét, amiben arról ír, hogy miért nem tudott öt percre átugrani növényekért, íme:

Az úgy kezdődött, hogy kaptam 2 kiscicát - de nem lehet őket kint tartani.... ők vannak az egyik folyosón...
Az úgy kezdődött, hogy lett egy kotlós....
kikelt 1 kiscsibe....
11 tojás még nem...
mi van, ha csak egy marad?....
kell venni gyorsan pár napos csibét a kotlós alá...
ja, nem maradhatnak az istállóban, mert közben kiderült, hogy ott patkányok vannak...
szombaton el kellett ugrani Villányba lekvárt főzni...
onnan hazaérve este, gyorsan a garázsból egy ezeréves faládát lepucerálni a tyúknak és a leendő többi kicsinek - este még egy van....
vasárnapra is egy, tehát venni kell pluszban...
délelőtt a 15 új jövevény megérkezik az immáron kiglancolt ládába, az első folyosóra, ahol a legmelegebb van, és sok cuccom.... por lesz itt és bűz....
ma az udvarba lépve - hazaérve délután - derül ki, hogy kicsi a láda, a tyúk kidöntötte a vizet, kaját....
padlásról lehoz egy alkatrészeire szétszedett ládát: osb lapok, össze kell szerelni...
fél kilencig nem jött össze... valamit nem jól illesztettem... csomó dolog várt - volna - rám....
a pattogatott kukorica és a két aktív szúnyog miatt ébrenlét és levélírás Juditnak...
ez van most....
aludnom kellene, mert holnap korán kell kelnem...
holnap folytat a szerelés, istállót takarítani, zöldbabot leszedni, blansírozni, vasalni, mosni, kukoricát morzsolni, főzni kéne - hétvégén utazom.... szerdán bent kell maradnom...
ennyi, Kedves Judit ::))
E.

Igen, valóban, nagyon vonzó cím, már látom, ahogy a kedves Olvasó felfigyel rá és azonnal rátapad a képernyőre, egyenesen issza a szavaimat. Nem baj, azért én is mégis töprengek itt egy sort.

Hogy van az, hogy néha semmi jó sem történik, semmi sem sikerül? Az ember (asszony) reggel véletlenül elvágja az ujját, véletlenül beveri a fejét a kazán sarkába, véletlenül belekever a fehér mosásba egy piros inget (ami természetesen bugyirózsaszínre változtat mindent, nemcsak a bugyikat). Véletlenül? Vagy valami rossz erők működnek ilyenkor? Nem vagyok egy boszorkány-típus, nincsenek megérzéseim meg előérzeteim, az ún. hetedik érzékem is csak a gyerekeimmel meg a tanítványaimmal kapcsolatban működik (de még ez is egész másképp, mint ahogy másoknál). Mégis, ilyen napokon, amikor minden adott, hogy jól érezze magát az ember (asszony), miért van olyan érzése, hogy minden összeesküdött ellene? Ilyenkor akárhogy akarom, nem megy, hogy jókedvem legyen, nem tudom magam áthangolni, pedig pont úgy csinálom, mint amikor csak simán bal lábbal kelek fel, mégis tudok némi hangolódás után mosolyogni, átalakulni, ragyogni. A maihoz hasonló rosszkedvű napokon azonban csak gagyogni tudok, nem sikerül a varázslat. Nem segít a napfény, a gyerekek csipogása, a jó idő, a szabadnap, a pihenés, az olvasás, a kert, a kedves tevékenységek. Nem tudom visszatükrözni a világban elém terülő szépséget. Miért?

Született és megrögzött optimista alkatom révén arra kell ilyenkor gondolnom, valamiért most ilyen napnak is lennie kell, hadd szabaduljanak el a gonosz erők is, végülis senki nem mondta, hogy minden nap habostortát kell enni. Ám legyen, romboljanak, ha most úgy kell. Viszont akkor én is huncutkodok egyet és minden olyan dolgot megcsinálok ma, amit utálok, sőt, örülni fogok neki, ha valami nem sikerül – legalább letudok minden rosszat egy napon, átverem a gonoszokat, így holnap már csakis jó napom lehet. Hihihi.

Úgyhogy ma elmentem egy új turkálóba, ahol őszintén örültem, hogy nem találtam télikabátot, mert úgysincs már rá pénzem ebben a hónapban, felhívtam apámat, akinek a feleségével nagyon feszült a viszonyom, így ezen is túlestem, meg is kaptam a magamét, aminek szintén nagyon örültem (na, jó, nem szívből, de legalább most jó pár hétig nem kell ugyanezt meghallgatnom), porszívóztam, vasaltam, megcsináltam nemszeretem adminisztratív feladatokat, és nagyon örültem, hogy bugyirózsaszín ruhákat teregethetek (holnap majd újra kimosom őket, mi van akkor).

Minden bénaság ellenére csak összefutottam egy barátnőmmel munka közben, aki annyira örült, hogy még meg is ölelt (lehet, hogy hasonló cipőben járt, mint én, úgyhogy már egy kétperces randi is feldobta), csupa finom süteményeket sütöttem (semmit nem hagytam ki, nem égettem meg), vicces mesét találtam ki a legkisebbnek egy sündisznócskáról, és amúgy remek estém van a gyerekekkel, akik éppen mellettem rajzolgatnak tavaszi virágzó fákat meg álmodoznak 20 percig a levegőben reptethető drónokról. Szóval fittyet hánytam a rossznak, ha úgy tetszik, bemutattam neki és meghagytam abban a hitében, hogy garázdálkodhat és elronthatja a napomat, titokban mégis megtaláltam a magam örömeit. Hihihi. (Mégiscsak boszorkány vagyok? Ugyan! Tündér!)

Mi hiányzik legjobban az otthonból? Természetesen a kert. A mozgás szabadsága a kint és a bent között. Lakásban lakva nem a kintbe lépünk ki, hanem egy köztes térbe. Fedett, fűtött, publikus benti tér, ami csak arra szolgál, hogy ki- ill. bevezessen a kintbe és a bentbe. Tulajdonképpen a lakókat hivatott a megfelelő dobozkájukba vezetni. Reggel nem tudom a bőrömön ellenőrizni a hőfokot, ebéd- vagy vacsorakészítéshez nem tudok kiszaladni valamelyik ágyáshoz, hogy újhagymát, petrezselymet vagy sóskát szedjek saláta gyanánt. A gyerekek szintén ezt a kertbe kiszaladni zöldért aktust hiányolják legjobban (főleg az ételeinkből).

A dughagymát és a fiókhagymákat én szó szerint mindenfelé duggatom: egyrészt rengeteget eszünk salátába, kenyérre, levesbe, de még a főzelékeink tetejét is megszórom vele felkarikázva. Tulajdonképpen egész évben van így friss zöldhagymánk. Másrészt pedig illóolajainak köszönhetően kiváló védőnövény a többiek számára, sekély gyökérzetével pedig a föld legfelső rétegét tartja kártevőktől mentesen és porhanyósan. Az elsárguló, elszáradó szárakat pedig vissza lehet vagdosni a földre felszíni komposzt gyanánt.

Friss zöld utáni vágyakozásomat igencsak kordában kellett tartanom, amikor az egyik árnyékos udvar kertjében megláttam a szőnyeget alkotó tyúkhúrt. Merjem vagy ne merjem? Nem mertem....

Humulus lupulus

A villámhárítón felfelé araszoló komlót sem mertem megdézsmálni.

Prágai belvárosi zöldház

Zöld helyett almából még az otthoni megszokott sok helyett is többet eszünk, mégpedig a cseh nemesítésű Sampiont (Champion), melyet az 1960-as években állítottak elő a Golden Delicious és a Cox Orange Pippin keresztezéséből. Mivel ismert mindkét szülő, és mivel otthon nem nagyon láttam még ezt a fajtát a faiskolák kínálatában, hát viszek magokat haza, hátha.... Majd megfűzöm Miklóst, hogy írjon a magról nevelés fortélyairól is, hátha....