Futni vagy nem futni – ez már nem kérdés

UltraBalaton? Őrültség. Minek futkosnak emberek a Balaton körül? Miért időre? Éjszaka is??? Mi van? Hát ezek nem normálisak. Aki meg egyedül futja körbe, az nem is ember, hanem droid. Na, ez az, amire engem sosem lehetne rávenni.

Akkor.
A Balaton körül biciklizni kell vagy sétálni, szépen lassan, komótosan, élvezni a tájat, a tó nyugalmát. Éjjel meg aludni kell, utána aztán lehet hajnalban felkelni, frissen (és álmosan) a tavon csónakázni egy izgalmas fiúval, aki nem éppen a horgászat iránt lelkesedik. Utána lehet kézen fogva andalogni a parton, csobbanni a hűs vízben, kiterülni és élvezni a napot, lángost enni, beúszni mélyen, kártyázni a füvön, kiülni lábat lógatni a sziklákra, este csörögni valami béna koncerten a parton – ez a balatoni nyár. Ősszel is sétál az ember lánya, hol egyedül, hol barátokkal, családdal: beszélgetős, nyugalmas, fontolgató, örömmel teli barangolások ideje ez, amikor a külföldi turista végre nem nyerít az arcunkba, nem mossa a samponos haját a Balatonba és nem kell udvarias mosollyal elviselni, hogy mutogatja a szőrös sörhasát (szőrhasát?) álló nap még az információs irodában is, ahol persze csupa értelmes kérdést fogalmaz meg választékos irodalmi németjével, mint pl. hogy körbe lehet-e sétálni a Balatont belülről. Igen, jól tetszett érteni, a vízben sétálva. Anyám tyúkja! Télen jó esetben korizik a nép, kevésbé jó esetben lemegy a szeles partra sálakba, kesztyűkbe és divatcsizmákba bugyolálva és miután kellően lefagyott az összes végtagja és szomorkodott egy kellemeset, hogy miért is nem inkább nyár van, felmászik a fűtött lakásba, gubbaszt a radiátoron egy forró teával, miközben bámulja a télen is csodaszép tavat. Tavasszal aztán megindul az élet, jönnek a nyugdíjas nénik vihorászni, fess öregurak és kevésbé fess bácsikák korzózni (meg hangosan politizálni) a Tagore sétányra, a sportosabbak kutyával rohangásznak, a családosok kiabálnak a gyereknek, hogy menjonnanmindjártbeleeselhidegmégavíz, a budapesti butik- és étteremtulajok meg kezdik fenni a fogukat, hogy nemsokára lecsaphatnak az ártatlan (?) külföldi prédára és eladhatnak neki matyóhímzéses palacsintát meg kalocsai mintás halászlevet. Ez volt dióhéjban az én Balatonom gyerek- és kamaszkoromban, imádtam az egészet mindenestül (jó, leszámítva a szőrös németeket) és azóta sem telik el évszak anélkül, hogy hazamennék. (Gondolom, feltűnt a kedves Olvasónak, hogy futás szó nem szerepelt ebben a bekezdésben…)

Nemrég.
Gyakorlatilag évek óta kacérkodom a futással, tulajdonképpen csak azért, mert mások is futnak és meggyőzően mesélik el, ez milyen jó nekik. Én meg naivan elhiszem. Én is akarom, hogy nekem is jó legyen. Először elmegyek a gyerekekkel futni, akik végigcsicsergik az első 100 métert és csak azért ennyit, mert én nem bírom tovább, ott helyben meg akarok fulladni. A gyerekek nevetnek. Én nem. Én csak szeretnék levegőt kapni. Mi van velem? Ennyire rossz formában lennék? De hiszen évek óta táncolok! Hagyom is a futást vagy egy évig, hiszen ott van nekem a torna, a gyerekekkel való mindenhova gyaloglás, biciklizés no meg a tánc. De nem hagy nyugodni a dolog, újra kipróbálom a futást és pont ugyanolyan vacakul megy, mint az előző évben, a térdem is fáj. A futás marketingje azonban közben egyre jobb: egyre több ismerősöm fut és egyre meggyőzőbbek a történeteik meg csinosabbak a futónadrágjaik. Kapok egy rendes futócipőt, igaz, hogy használt, de pont jó méret és akkor nekiindulok igazán. Kiderül, hogy még mindig ki akarom köpni a tüdőmet az első tíz perc után, de a lábam már nem fáj. Egyre többen futnak szembe, még többen hagynak le a futással való szerény és bizony szánalmas próbálkozásaim közepette, de most már vérszemet kapok: futni akarok, bírni akarom! Nem lehetek puhány és nyavalyás! Ez így megy két évig, a fejlődés állati lassú, ahogy a futótempóm is, de végül vannak pillanatok, amik végre nekem is jók, így már nem hagyom abba, futok, amikor tudok. Aztán észreveszem, hogy egyre jobban bírom és ekkor jön a kihívás: mehetnék futóversenyre. Mit futóversenyre! A Futóversenyre, tehát az UltraBalatonra. Én? Minek? Bírni fogom egyáltalán? A csapatban mindenkinél kevesebbet és lassabban futok, sosem voltam még semmilyen versenyen, különben is, nem vagyok éppen versenyző alkat. Van ennek valami értelme? Hozzá tudok én ehhez tenni valamit? Vajon miért akarnak elvinni éppen engem? Egy sor kérdés, állandóan a kétségek magamban, de már befészkelte magát a gondolat, hogy talán képes vagyok rá, még ha elsőre nem is futok majd sokat. Hogy fegyelmezett vagyok, azt tudom: ha már elmegyek, igyekszem odatenni magam. Mint mindig, most is van egy lelki oldal – úgy tűnik, én nem tudok semmit úgy csinálni az életben, hogy az ne valami magam kreálta, idióta személyiségfejlesztő tréning újabb pontja legyen. Foghatnám a fejem, de mindegy, ez vagyok én, már elfogadtam. Legalább látom a szeretett tavamat.

És most.
Elmentem az UltraBalatonra és lefutottam a vállalt távokat. Annyira boldog vagyok! Napokig tele vagyok örömmel akkor is, amikor majdnem lecsukódik a szemem, mert igencsak fáradt vagyok, többnyire robotpilótán megy a mindennapi üzem a verseny utáni héten. Nem érdekel, hogy másokhoz képest ezek igencsak rövid szakaszok voltak, az sem zavar, hogy a szokásos lassú tempóm miatt mindenki lehagyott. A Balatonból alig láttam valamit, mert amikor nézhettem volna, akkor éppen izgultam, éppen az utat néztem, ahol futok, a nyilat kerestem, ami eligazít vagy a futó hátát láttam, aki lehagyott. Akkor is megcsináltam, amit kitűztem! Ez nemcsak azért fontos nekem, mert most már elhiszem, hogy erre képes vagyok, hanem mert volt ott egy csapatnyi ember, akik már előbb elhitték ezt, akik már azelőtt hittek bennem, hogy én hittem volna magamban. Amikor ezt felismerem, elönt a hála, hogy olyan társakkal lehetek együtt nap, mint nap, akik azzal, hogy hisznek bennem, segítenek abban is, hogy erősebb, jobb, szerethetőbb, bátrabb, ügyesebb, egyre inkább önmagam legyek. Szóval igen, ha őrültség is, egészen jófajta, kedvemre való. És igen, megyek legközelebb is, ha akarnak vinni. Ha nem, akkor térden állva rimánkodom, hogy vigyenek. Talán majd kicsivel többet vállalok, talán majd kicsivel gyorsabban futok. Mert most már ha nem megyek futni, hiányzik. Ha pedig megyek, akkor jó nekem – nem mindig közben, de már sokszor akkor is. Most már én vagyok, aki azt meséli a barátnőjének, hogy élvezi: terjesztem és fejlesztem a marketinget. Szóval nincs több kérdés: egyértelmű, hogy innentől kezdve futok és kész!


Szerző: Erdész Fanni