Dúll Andrea „Vannak vidékek legbelül”. Szakralitás a helyhasználatban - környezetpszichológiai megközelítésben című cikke alapján.

„Bárhová mész, ott vagy és ez számít.”
A környezetpszichológia egyik alappillére is ezt mondja: mindig egy környezet részei vagyunk. Az ember és környezete folyamatos kölcsönhatásban van egymással. Ahogy az egyes egyének megváltoztatják a körülöttük lévő világot, úgy változik meg az egyén is a környezet által, azaz visszahat rá (Gifford, 2014).

A fizikai világunkat egészen addig földrajzi térnek (space) nevezzük, míg az emberi beavatkozás, használat során kitüntetett szerepük nem lesz az egyének vagy csoportok életében és így el nem nyernek valamiféle pszichológiai jelentést (Dúll, 2010a). A pszichológia főáramlatában („mainstream pszichológia”) a környezetre elsősorban, mint emberre ható tényezőként tekintettek és azt vizsgálták, hogy a fizikai világunk elemei hogyan hatnak a személy viselkedésére. Ugyanakkor az ember is hat a környezetére, „a kultúra a környezet ember alkotta része”, idézik a kultúrközi pszichológusok.

A pszichológiai lélektanban kitüntetett szerepe van a transzcendenciának és spirituális élményeknek, melyek nem feltétlenül kötődnek a valláshoz. Szondi Lipót szerint az egyénnek nagyon fontos az a képessége, hogy valamiféle transzcendens értékekhez, különböző, emberen túli ideákhoz, gondolatokhoz tudjon kapcsolódni. Számos művében kifejti, hogy ez nem szorítkozik csak a vallásos spiritualitásra. Van, akinek az emberek iránt érzett szeretet jelent egy ilyen értéket, másoknak a tudomány megőrzése és művelése, vagy a művészet.

Abraham Maslow, amerikai pszichológus 1943-ban írta le a csúcsélmény fogalmát, amikor az egyén aktuálisan megéli az önmegvalósítást, olyan tevékenységet végez, amelyben megtapasztalja önmaga számára ezt a fajta kiteljesedést és önaktualizációt. Ezek a csúcsélmények olyan események, melyek az egyén életében meglehetősen ritkák, ugyanakkor olyan megrendítő erejű és tartós hatású, ami akár képes arra, hogy az egész addigi életszemléletét átalakítsa.

Valamiféle hasonlóság fedezhető fel a csúcsélmény és a vallásos megtérés, az eksztázis, áhítat között, amikor az egyén teljesen beleolvad az adott tevékenységbe és azt érzi, hogy megszűnik körülötte az idő, akár órák is eltelhetnek anélkül, hogy az egyén ezt érzékelné. Teljességgel bevonódik a helyzetbe, maximálisan az adott élményre, tevékenységre fókuszál. Azt érzi – utólag, mert közben nincsenek ilyen gondolatai – hogy olyan, mintha az énje átmenetileg megszűnne és egybeolvadt volna a környezettel. Egy példája a csúcsélménynek, amikor valami olyan egészen különleges lenyűgöző természeti kép vagy táj tárul az egyén szeme elé, amit szemlélve átmenetileg megszűnnek a saját énjének határai és nincsen mögötte tudatos gondolat, hogy most „én nézem ezt a tájat”, hanem annyira belemerül az egész élménynek a teljességébe és csodálatosságába, hogy megszűnik a tudatos tér és idő észlelés. Maslow szerint az igazán szerencsés emberek idővel rátalálhatnak arra a tevékenységre, amiben ezt át tudják élni. Ez nagyon hasonló a pozitív pszichológia áramlat („flow”) élményéhez. Az említett transzcendencia, spiritualitás lényege az egyén belső világának és a külvilágnak egy sajátos összefonódása. A környezetpszichológiai értelemben vett szakralitás folyamata azt írja le, ahogy az ember és az őt körülvevő társadalmi illetve fizikai környezet kiemelt pszichológiai jelentőséget nyer el különböző tranzakciók és interakciók során. Ezáltal az adott hely vagy tárgy beépül a személy identitásába.
Ezek a kitüntetett helyek és tárgyak a szelf részévé válnak, az egyén kapcsolódhat hozzájuk és önmeghatározása alapjául is szolgálhatnak; károsodásuk, elvesztésük pedig gyászt eredményez, amely újra emlékezteti a személyt a hozzájuk fűződő érzelmeire. A gyermek személyiségfejlődés során megtanulja, hogy különbséget tegyen önmaga és a számára fontos személyek között, és ezt a tudását kiterjeszti az olyan tárgyakra is, melyeknek jelentése van számára és arra a környezetre is, ahol ezek a tárgyak találhatóak. A gyermek fejlődése során fokozatosan megtalálja a választ arra a kérdésére, hogy „ki vagyok én”. Teszi ezt kapcsolatai révén, melyekhez hozzájárulnak a játékok, ruhák, bútorok, szobák stb. Ezen túl legtöbbünk számára kitüntetett jelentősége van azoknak a helyeknek is, ahol születtünk és felnőttünk vagy ahol most élünk, kötődünk hozzájuk (Proshansky, és mtsai., 1983).

Dúll (2010) két élményt elemez a természeti helyeken megtapasztalható vadonélményt és az otthonlét élményét.

A szakrális, szent helyeken – lévén természeti vagy ember alkotta helyszín – átélt élmény, például katedrálisok magassága hogyan hat a szemlélőre: a földfelszínre állított merőlegesek metszéspontja a végtelenben találkozásával, a templomhoz vezető hosszanti út a haladás élménye kapcsán segíti a szakrális folyamatot. Mindezen környezeti hatások, amelyek elvezetnek a templomkapuhoz, majd onnan keresztül az oltárhoz, vezetnek el a belső megnyugváshoz, az elcsendesüléshez, a béke érzéséhez.
Ezen tárgyak és térstruktúrák mind eligazodást nyújtanak a mindennapi világunkban, környezetünkben. E gondolat mentén elemezhetőek a zarándokutak is, ahol az úton levés hat a személyre, segítve a külső, belső elcsendesülést. Ezek a spirituális élmények, tapasztalatok elválaszthatatlanok a környezettől, a tárgyaktól, ahol ezeket a rituálékat, rutinokat, zarándoklatokat végezzük. Ezeknek a tevékenységeknek a velejárója a korábban említett transzcendencia-élmény és az, hogy az egyén benne elmerülve az időtlenség érzésével találkozik. Az efféle élmények gyakran jelennek meg a természetes környezetben, a vadonnal való szakrális, harmonikus találkozás során.

Környezetpszichológiai kutatásokban érintetlen, háborítatlan természeti helyekre viszik a személyeket, hogy részei lehessenek a vadon-élménynek. Ezen kutatások résztvevői átélhetik a szabadságélményt, az időtlenséget, mely későbbiekben tartóssá és a helytől függetlenné válik. A vadon-élményt átélőknek a későbbiekben is több hasonló autentikus helyélményük lesz, melyekben kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb létet tapasztalnak meg. „Ez a fajta tapasztalás egy extrém tudatállapot és a felfokozott szenzoros érzékenység sajátos kombinációja, amelyben felerősödnek a vizuális, íz-, szag-, hangjelzések, fokozódik a szenzoros tudatosság” (Dúll, 2010a).
Ezen élményekben nem csak a személy belső világának van szerepe, éppúgy a környezetnek, a helynek és a benne lévő tárgyaknak. Ezektől a helyhez fűződő érzelmi szálaktól lesz egy tér, a „megélt tér” az amire kialakul a helykötődés, avagy Seamon fogalmával élve az otthonosság (Seamon, 1983). Tehát az otthonosság nem csak egy fizikailag meghatározott lakóhely.

Az otthon, mint az emberi mindennapi lét elsődleges territóriuma, ahol a családi vagy társadalmi interakciók, rituálék, szokások zajlanak, mind beépülnek az ember helyidentitásába, önmeghatározásának szerves része lesz. Marcus (2006) szerint az otthon a szelf szent szimbóluma, amelynél nem létezik magasabb megtestesülés ember-hely viszonylatában. A mindennapi rutincselekvéseink nem igényelnek különösen aktív mentális erőfeszítést, mégis ezen szokások járulnak hozzá ahhoz, hogy irányításunk alatt érezzük környezetünket, otthonunkat. Ezen, nem különösen fontosnak tartott ámde állandósult tevékenységek végzésekor a személy „önmagát adhatja”, olyannyira, hogy az otthonlevés állapotában hatnak ránk az ott lakók, akikkel tudati összehangolódást, strukturált együttlétet és találkozásokat élünk át (Dúll, 2010a).

Azon helyekhez, ahol az ott élő főbb szükségleteit kielégítő élményeket él át, helykötődés alakul ki és ezek beépülnek helyidentitásába és így a szelfje részévé válnak, különösen az olyan környezetek esetén, ahol pozitív élményeket él át az egyén és a figyelmi működése megújul. A helyreállító élmények lényege, hogy az egyén feltöltse a kimerült figyelmi kapacitását, tehermentesítse az irányított figyelmi folyamatait. Ennek egyik formája az alvás, mely nem mindig elégséges.

Kísérletekkel is alátámasztották, hogy a figyelmi újraépülés folyamatában elsősorban a természeti helyeknek (erdő, park, tengerpart stb.) van főbb szerepe, a lakókörnyezet mint másodlagos regenerációs helyszín jelenik meg. Dúll (2010a) javasolja, ezen helyeket környezetpszichológiai szempontból szakrálisnak tekintsük, a vadon-élmények bemutatás során említett értelemben.
Az alábbi tulajdonságokat emeli ki Kaplan (1989) a figyelem-helyreállító elmélet kapcsán, melyek mind közreműködnek az ember mentális helyreállító folyamataiban:
- távollét: ezen természeti helyek lehetővé teszik az eltávolodást a hétköznapi, szokásos rutinoktól és állandó társas közegtől.
- gyönyörködtetés: ezen természeti helyek különleges jellemzőivel, látványával lekötik a szemlélő figyelmét anélkül, hogy energiát kellene belefektetnie. A különböző színek, hangok és illatok pihentetik az akaratlagos figyelmi rendszerünket, így az újratöltődhet. Egy séta a napsütéses erdőben, azaz a „lágy gyönyörködtetés”, és egy izgalommal teli vadvízi evezés, azaz „kemény gyönyörködtetés”, is megvalósítja a gyönyörködtetés élményét.
- kiterjedtség: a természet azon gazdagsága és végtelensége, mellyel a szemlélőt felfedezésre, bóklászásra hívogatja. Amikor ránézésre érzékelni lehet, hogy több van benne, mint, amennyit a szem lát. Erre a hatásmechanizmusra építenek a kerttervezés során is.
- illeszkedés: a környezetnek kompatibilisnek kell lennie az ember céljaival, szándékaival és állapotával (Dúll, 2012).

A természetben végzett tevékenységek, mint például a kertészkedés is számos pszichológiai előnnyel jár: az esztétikai élményen kívül a mindennapi rutinból való kiszakadás (távollét) nyújtja a rekreációs élményt. A természetes tájak kedveltségét is nagyfokú figyelem-helyreállító erejével magyarázzák, mely elősegíti a mentális feltöltődést, ami gyakran spirituális élménnyel jár. A pszichológiában egyetértés van abban, hogy ezekre alapvető szükség van az embernek.
A megélt harmónia a természettel, egy fontos megélt élmény, melynek során az ember újabb célokat tűzhet ki („önaktualizál”), összhangban önmagával. Ez az élmény legtisztábban az érintetlen természetben, a vadonban lép fel.

Hivatkozásjegyzék

Dúll, A. (2012). Környezet–pszichológia–egészség.

Demetrovics Zsolt, Urbán Róbert, Rigó Adrienn, Oláh Attila (szerk.) Az egészségpszichológia elmélete és alkalmazása I.: Személyiség, egészség, egészségfejlesztés, 337-392.

Dúll, A. (2010a). „Vannak vidékek legbelül”. Szakralitás a helyhasználatban – környezetpszichológiai megközelítésben. HELIKON Irodalomtudományi Szemle, Térpoétika. 1-2, 227–238.

Dúll, A. (2010). Helyek, tárgyak, viselkedés. Környezetpszichológiai tanulmányok. L’Harmattan Kiadó.

D. Seamon: Creativity: Center and horizon. In: (Ed.) A. Buttimer: Creativity and context. Gleerup, The Royal University of Lund, Department of Geography, 1983, 546–5.

Gifford, R. (2014). Environmental psychology matters. Annual review of psychology, 65. 5

Marcus, C. C. (2006). House as a mirror of self: Exploring the deeper meaning of home. Nicolas-Hays, Inc.

Kaplan, S. (1995). The restorative benefits of nature: Toward an integrative framework. Journal of environmental psychology, 15(3), 169-182.

PEDAGÓGIAI, E., & KAR, É. P. Az egészségpszichológia elmélete és alkalmazása I.

Proshansky, H. M., Fabian, A. K., & Kaminoff, R. (1983). Place-identity.