Bodza kalandjai

Bodza tehenünk, avagy a tanyasi tejautomatánk, ahogy a városi vendégeknek szoktam magyarázni, mint azt már elmeséltem róla, teljesen vad jószágként került hozzám, s bár már mondhatni, megszelídült, még mindig sok dologban megmutatkozik a csordában való neveltetése. Egyik ilyen jellegzetessége Bodzának, hogy nem lehet berakatni. (Azaz nem fogan inszeminátor által, magyarul: mesterséges megtermékenyítéssel.) Tegyük hozzá mindenképp, hogy ez teljesen normális viselkedés és hozzáállás az ő részéről, és mint oly sok esetben, itt is a világgal van probléma. Pár évtizeddel ezelőtt még természetes volt faluhelyen, hogy egyrészt: minden háznál volt tehén, másrészt minden faluban volt egy bika, akinek feladata a falu teheneinek viszonylagos rendszerességgel való megtermékenyítése. Ma már – mily meglepő – ez nem így működik. A közjót szolgáló bika megszűnt létezni, s általában csak a hizlaldákban, vagy a nagyobb tehenészetekben találunk hím ivarú szarvasmarhát. Előbbi helyre nem érdemes megpróbálni bevinni egy folyató (ivarzó) tehenet, utóbbira pedig mindenféle állategészségügyi jogszabályokra hivatkozva nem engedik be. Az embernek kezébe nyomják az inszeminátor számát, és kitessékelik. Hiába magyarázkodunk, hogy értsék már meg, nem fogan mesterségesen, ez senkit nem érdekel. No, ilyen és ehhez hasonló problémákkal szembesültem én a tehéntartó életem kezdetén. Merthogy Bodzát tényleg nem lehet berakatni (többször próbáltuk). Azt mondták erre a helyi öregek, hogy a bikához szokott tehén csak bikától fogan meg, mert szüksége van magára az aktusra a megtermékenyüléshez (őszintén szólva, ezt meg tudom érteni...!). Persze az, hogy igaza van Bodzának, még nem oldotta meg a problémát. Akkoriban már egy éve nálam volt, fejtem is minden nap kétszer, de értelemszerűen egyre kevesebb tejet adott, s ilyenkor az egyetlen megoldás, ha újra borja születik, s akkor megint visszaáll a rendes, tehéntől elvárható tejhozam. (Nem mintha kizsákmányolnám őt, mert abszolút nem. Megelégszem én a napi tizenöt liter tejjel, nem várok tőle negyvenet, mint az agyonhajszolt nagyüzemi társaitól a gyártulajdonosok.) Vártam én a megoldást, mint zsidók a messiást, s egy szép délután igencsak rendkívüli eset történt. (Ekkor még kettő tehenem volt, Bodza, és társnője Szeder, ez fogja indokolni a többes számot.) Délután sétálok lefelé az akkori legelőre, s látom egy helyen végig van szakítva a villanypásztor-vezeték. Ajajj! – gondoltam magamban, azt feltételezvén, hogy teheneimnek csak hűlt helyét találom, s ekkor ért nagy meglepetés: igen messziről úgy tűnt, a szemem káprázik, s mintha nem nulla, és nem kettő, hanem három darab tehén lenne a legelőn.
Indultam is azonnal utánajárni a dolognak, s amint közelebb értem, láttam, hogy az újonnan érkezett állat nem más, mint az a bika, aki annak idején Bodzával és Szederrel egy legelőn élt egy mintegy négy kilométerre levő tanyán. Samu – így nevezte gazdája, aki a teheneit nem, de bikáját érdekes módon néven szólította – teljes férfias pompájában tetszelgett a lányoknak, akiket nagy lelki nyugalom szállt meg, hogy végre valahára megjött, úgy hiányzott már a…! De megnyugodtam ám én is, mert bár fogalmam nem volt, hogyan fogom fejni a teheneket, az már biztos volt, hogy nem maradunk borjak nélkül. Befoldoztam a villanypásztort, aztán hívtam Samu tulajdonosát, milyen sürgősen akarja elvinni innen. Mivel Samu nem volt egészen megszelídítve (egyáltalán nem volt), ezért nem is volt sürgős a gazdának a hazaszállítás – szerintem főként azért, mert elképzelése sem volt, hogyan kezdjen neki. Így tehát közel egy hónapot élt nálunk a bika, három gyönyörű bikaborjút nemzve teheneimnek (Szeder ikreket ellett akkor).
Mikor már igazán kezdett nyűgös lenni a két részletben fejés (egyszerre csak egy tehenet lehetett kihozni, máskülönben Samu utánuk jött), elhatároztam, hogy Samut visszavisszük. Igen ám, de hogyan? Végül a gazdája odaadta a lószállítóját, azt fölakasztottuk egy terepjáróra, s már csak Samu lószállítóra való föltevése maradt hátra. Erre a feladatra egy bátor férfijelentkező sem akadt (akkoriban ilyenek voltak körülöttem, na). Annyira én sem voltam bátor, hogy megpróbáljak kötelet tenni Samu szarvai köré, ahogyan a szarvasmarhákat vezetni szokták. A minden patás állatnál bevethető örök cselhez folyamodtam: letettem a földre egy vödör korpát, és vártam. Amikor Samuban a kíváncsiság legyőzte a bizalmatlanságot, szépen odasétált a vödörhöz, és habzsolni kezdte a finomságot. Ekkor odamentem én is, s egy kicsit előrébb, a lószállítóhoz közelebb tettem a vödröt. Samu hamar rájött, hogy csak akkor fog abrakot kapni, ha szépen követ engem, s akkor tíz méterenként megkínálom pár falat erejéig. Alig fél óra alatt el is értük a lószállítót, ahova a vödör bűvkörében létezve már minden huzavona nélkül besétált. Amint bent volt, kislisszoltam elöl a kisajtón, a bátor férfiak pedig fölcsukták a hátsó rámpát, hogy ki ne menjen, ha már egyszer végre bent van. Eddig jó is volt. Gyorsan elindultunk, mert az a tapasztalatom, hogy akár tehén, akár ló, mindenképpen nyugodtabban tűri a szállítást, ha a lószállító mozog, s nem egy helyben vesztegel. Alig ötszáz métert haladhattunk, amikor is Samu megfordult bent (ez abszolút az én hibám volt, mert abban a kis térben kikötni egy ilyen vad bika fejét még én sem mertem), s menet közben kiugrott (nem írtam el, tényleg: kiugrott) a felcsukott rámpa fölötti nyitott részen. Volt ám nagy kavarodás! Végül úgy döntöttünk, nem próbáljuk Samut újra befogni, árkon-bokron át tereltük vissza otthona irányába, ahol pár nap múlva sikeresen be is fogta tulajdonosa.
Ez volt hát az első nagy attrakció a szarvasmarhák kapcsán. A tehenek szépen leellettek, majd, mivel nem volt rájuk igazából szükség (nekem viszont az ellenértékükre nagyon is), Szeder és a három bikaborjú új gazdához kerültek. Így Bodza azóta a lovak társaságában él, szemmel láthatólag igen elégedetten és boldogan. Eljött azonban újra az idő, amikor a napi tejmennyiség kezdett leapadni az elvárható szint alá. (A kíváncsi Olvasó kedvéért: Bodza ellés után napi 25 liter tejet ad, s ez évente nagyjából 10 litert apad magától, tehát második évben már csak 15-16 liter tej van, harmadik év végére pedig szinte el is apad. Ez így természetes. Illetve nem teljesen, mert a természetben, bika mellett évente lenne borja, s azt fél éves kora után nemigen hagyná szopni, hogy a pocakban levő bocira tudjon összpontosítani, tehát elapadna sokkal hamarabb, sokkal magasabb tejmennyiségnél.)
Mit tehettem volna? Samut azóta levágták (rákapott a szökésre, s sok bajt csinált a környéken), közel-s-távol nem volt hadra fogható bika. Különösen nehéz az ügy, mert az aktív (tehát napi rendszerességgel fejt) fejőstehenet nem lehet túl messzire, több napra szállítani az elapadás kockázata miatt. Vártam hát, hogy a Jóisten a kellő időben megint megoldja - s így is történt.
Egy hideg őszi reggelen egy tanítványommal mentem ki az állatokat ellátni, amikor is azt a furcsaságot tapasztaltuk, hogy a lovak a sértetlen villanypásztoron belül vannak, Bodza viszont nincs meg. Ez meglepő, mert bár előfordul, hogy a villanypásztorzsinór anyagfáradás vagy egy figyelmetlen autós nyomán elszakad, de az esetben az egész banda kiszökik, s valahol egy közeli legelőn megáll enni. Most azonban sehol sem láttuk Bodzát, így elindultunk megkeresni. Sétáltunk egy jó darabon, mire egy helyen, ahol nem volt éjjel komoly fagy (nálunk a hegyen volt, így nyom nem maradt), megláttuk a nyomát. Lelkesen követtük hát, s két kilométer után el is érkeztünk egy százhatvan centi magas kerítéshez, amin belül szürkemarhákat tartanak teljes ridegtartásban. A kerítés előtt azonban véget értek a nyomok, se jobbra, se balra, se előre, se hátra. „Mi történhetett Bodzával?” – gondolkodtam hangosan, mert hát köddé csak nem válhatott, elszublimálni sem szokása, de mégis, nyom sehol tovább. Talán csak mi vagyunk nagyon balfékek, merült föl bennem, s elindultam tovább a kerítés mentén a tanyaközpont irányába, hátha találok valami nyomot az út mentén.
Találtam is, méghozzá nem nyomot, hanem magát Bodzát, kerítésen belül (nincs más lehetőség, e kerítést átugrotta) akit éppen, khm, hogy is fogalmazzak, szóval lelkesen hágott egy szürke bika. Ismerős nyugalom áradt szét a lelkemben. A tejprobléma megoldódik, jövőre is lesz kisborjú. Bodza hirtelen aktivizálódott nemi élete ellenére a fejés nem maradhatott el, s bár a tulajdonos megengedte, hogy estig maradjon (ha már beszökött, mindenképp legyen borjú), én csak meg akartam fejni reggel. Ez kérem, annyira nem ígérkezett egyszerűnek. A tanyagazdát kérdeztem, mi a módja, hogy Bodzát kihozzuk onnan. Mire ő közölte, hogy ő ugyan be nem megy a szürkék közé, mert teljesen vadak, különös tekintettel a bikára. Hozzátette még, hogy ha mindenképp be akarunk menni, valami fegyvernek használható tárgyat vigyünk, biztos ami biztos. Így esett, hogy egy akáckaróval felvértezve elindultunk Bodza felé, akiről csak egy-egy rövidke pihenő erejéig mászott le a névtelen szürke bika.
Csodák csodája, gond nélkül megközelítettük Bodzát, s a bikát is sikerült elkergetni (kiderült, hogy csak a szarva nagy, a bátorsága már annyira nem, ha fegyvernek látszó akáckarókról van szó). Hiába kértem, mondtam, parancsoltam azonban szeretett tehenemnek, egy csepp tejet nem volt hajlandó adni, s miközben reménytelenül próbáltam kicsalogatni tőgyéből a finom italt, ő csak bánatos szemekkel csüngött az ötven méterre várakozó bikán, akire oly nagyon vágyott még. Így végül fölhagytam a fejési kísérlettel, s engedtem Bodzát tovább pajzánkodni. Este aztán ugyanezzel a módszerrel befogtuk, s hazaérve már boldogan és könnyen adta a reggeli-esti fejésnyi tejecskét.
Szóval hiába teremnek inszeminátorok minden bokorban, egy szabad állat ösztöneinek, mint azt az Olvasó is láthatja, nem lehet parancsolni. S ez így van rendjén.

In.: A szabadság íze: Bodza kalandjai

https://www.facebook.com/zakadominika


Szerző: Zaka Dominika

A 24. Faluság-szerző!