Kardfarkú pillangó

Iphiclides podalirius (Linnaeus, 1758), azaz kardfarkú pillangó

Reggel kiléptem az udvarra, mint mindig mostanában, ezeken a szép tavaszi napokon, örömmel, várakozással: milyenek ma a fények, a levegő? Süt-e a nap? Mit csinálnak a növények? Hogy töltötték az éjszakát? A virgonckodó macskák nem tettek-e kárt valamelyik cserépben, palántában az éjjel, nem rúgták-e szét valamelyik veteménysort? Kedves Olvasóm, ne gondolj ám valami nagy veteményesre! Az egész telek csupán százharminc négyzetméter! Ezen áll még a ház is, meg a letéglázott udvar. Hol maradna hely még veteményesnek is?! Mind hasonló méretű telkeket találsz itt, Pécsett, a Havihegy oldalában. Régen ez a rész egy Gáspár nevű pécsi püspök szőlleje volt, később pedig a Zsolnay család építtetett egyszoba-konyhás, aprótelkes házikókat a gyár munkásainak itt, a Havihegy lépcsősen kiképzett lejtőjén. A közelben ilyen neveket találunk, hogy Bosnyák utca, Zidina-környék, Cserző-köz. Zegzugos, keskeny, váratlanul meredek lépcsőkben folytatódó utcák, kicsiny, régi házak, ahol még a tapasztalt taxisok is nehezen találnak oda a címekre.

De, hogy szavamat el ne feledjem, igenis, van veteményes az apró udvarban! Úgy alig egy méterszer alig másfél méteres, az udvar legnaposabb szögletén. Van benne három tő paradicsom (már virágzik is az egyik), egy sor zsendülő zöldhagyma, egy sorocska petrezselyem, egy kicsi spenót, rézvirág, őszirózsa, egynyári mályva (épp kelőben), kék nőszirom virágban, petúnia (az a hagyományos, világos, jó illatú), rozmaring, kakukkfű, levendula, zsálya, citromfű… No, tehát, hogy szavamat el ne feledjem, kiléptem az udvarra, körülnézegettem, s látom ám, az udvar sarkában már szépen, frissen, üdén virágzik a bodza. Közelebb is mentem, hogy az illatát is érezzem, hát, mit látok!? Egy furcsa szerzetet, ahogy nyugodtan pihenget az egyik bodzavirágon! Lassan lengedeznek együtt, föl, alá, ahogy a reggeli szellő gyengéden emelgeti a bodzavirág sápadtas sárga tányérját. Színük majdhogynem összeolvad. Elő gyorsan a fényképezőgépet! De elég magasan van, távol is van, hogy lesz ebből makrófotó? Még jó, hogy kéznél (lábnál) van a fellépő! Fellépek, óvatosan közelítek, lélegezni is alig merek. Nyomom az exponálógombot – sötét! Lemerült! Épp most! Nincs mit tenni: lekászálódni, föl a töltőre a gépet és szomorkodni a kényszerűen elszalasztott pillanat miatt. Bele is fogtam a nap tennivalóiba, el is felejtkeztem a pillanatról, de később újra arra vitt az utam, és mit látok? A szerzet még mindig ugyanott, ugyanúgy! Kaptál még egy esélyt az élettől, mondom magamnak, ritka dolog! Eddigre a gép is gyűjtött már némi életet magába az őt tápláló energiából, így újra föllépek a föllépőre, sőt, még a kerítéspárkányra is, kihajolok, közelítek, lélegzetem visszafojtom… Az eredményét itt szemlélheted, kedves Olvasóm.

enter image description here
Kardfarkú pillangó a Havihegy oldalában