Faluság

Útra kelünk

Miért is keltem útra? Egyáltalán – általában miért teszek ilyet? A hétköznapi elindulásokon és megérkezéseken túl, amikor igaziból – illa berek, nádak, erek – elindulok és meglátogatok valakit a messzeségben, vagy csak fel akarok fedezni egy helyet, netán e kettőt kombinálom, mindig arról szól a történet, hogy végül magamat fedezem fel még jobban és valójában ez is az egyik elsődleges – ki nem mondott – cél, mert már jó ideje tudom, hogy így működöm. Engedem, hogy hasson rám a világ éppen adott szeglete, kultúrája, az emberek, mindenféle előre nem látható benyomás és történés, és mire hazaérek, már egy kicsit megint más vagyok: több. Mármint nem a mérlegen (ez is megtörtént ugyan egy angol továbbképzésen két héttel a megérkezés után: nem tudtam begombolni a nadrágomat, mert 50 kilómat magam mögött hagyva 52 kiló nehézsúlyú birkózóként tértem haza), hanem emberileg.
Most a Húgomat indultunk meglepni. Már önmagában az meglepő volt, hogy anyám éppen velem akart útra kelni e célból – frászt kaptam, hogy netán újra (ötödjére) férjhez megy vagy elköltözik Kenyába vagy házat örökölt Los Angelesben egy eddig ismeretlen nagynénitől és ezt akarja velem megbeszélni. Nem vagyunk tipikus anya-lánya páros: nem beszélgetünk az érzelmeinkről (pedig vannak), sem a terveinkről (pedig azok is vannak), nem vásárolunk együtt ruhát vagy schmuckot (már így is van elég) és pláne nem utazunk együtt nyaralni. Most pedig Londonba készültünk öt napra és ez az ő ötlete volt, ráadásul mindenáron velem akart menni. Nem az öcséimmel, nem a pasijával, nem egy barinőjével, hanem éppen velem. Ha az embernek egy csöpp esze van, ilyen ötletre vagy azonnal nemet mond (anyám párját ritkító nőszemélyzet, ezért nála sose lehet tudni, mire számítson az ember) vagy azonnal igent (anyám párját ritkító nőszemélyzet, ezért nála sose lehet tudni, mire számítson az ember, tehát vele lenni kaland). Én azonnal igent mondtam és nem bántam meg. Úgy megleptük a Húgomat, hogy félóráig nem tudott beszélni, márpedig a mi családunkban ilyen sosem fordul elő senkivel.

Az utazás

A Húgom Londonban él. Pontosabban egy helyen, ami valaha London volt: most multikulti vidék és erről a speciális helyzetről még kénytelen leszek szót ejteni később. Mivel ilyen messze lakik, a racionális emberi agy azt mondja, menjünk repülővel. Én – vesztemre – mindig rábólintok az ilyesmire, mert bennem is lakozik némi racionalitás, de belül addig szűkölök, amíg végre le nem szállunk a kifutópályán, mert a frász tör ki a repüléstől és minden egyes levegőben töltött perc alatt megfogadom százszor, hogy soha többet nem ülök fel. Inkább menjünk autóval vagy vonattal vagy busszal vagy komppal, gyalogoljunk vagy simán csak ússzuk át a Csatornát, de hadd ne kelljen nekem repülőre ülni. Pedig tudom, hogy biztonságos és a családomban is az átlag magyar középosztálybeli diplomás szülőkkel (is) (a három apukából kettőnek van diplomája) rendelkező családoknál jóval nagyobb arányban található meg az a mennyiségű tag, akik az egészségesnél sokkal jobban rajonganak a repülésért, én mégis csak nézni szeretem ezt a sportágat. Ugyanakkor azt az élményt nem cseréltem volna el semmiért, még az Angliáig tartó gyaloglásért se (pedig tényleg nagyon szeretek ám gyalogolni), amikor a pilótafülkében ülő öcsém egyszer csak üdvözölt minket anyámmal név szerint a fedélzeten – úgy bőgtünk, mint a gyerekek.

Álmos pilóta-öcs álmos anyával hajnalban a reptéren.

Na és a Húg? Kiváló fedősztorival érkeztünk a Liverpool Streeten található vasútállomásra – a családunkban FBI ügynököket megszégyenítő alapossággal és körültekintéssel járnak el a tagok, ha valakit meg kell lepni. Én ugyan véletlenül majdnem lebuktattam magunkat egy bejegyzéssel a családi messenger csoportban, de végül áldottam a FB azon informatikusának nevét, aki kitalálta, hogy vissza is lehet vonni üzeneteket a chatből. Így aztán a Húg azt hitte, hogy a kisebb öcsénket és barátnőjét kalauzolja majd egy napig Londonban, őket várta a vasútnál és helyettük belénk botlott.

Döbbent Húg a vasútnál – igen, eddigi életében csak előnyösebb kép készült róla. Itt tátog, mint a tintahal. (Ami lehet, hogy nem a legszerencsésebb hasonlat, mert a tintahal nősténye a szájában párzáskor a hímivarsejteket tartja, de ebbe most nem menjünk bele…)

A gyerek annyira nem tudott mit mondani, hogy már kezdtük azt hinni, nem éppen jól sült el a meglepetésünk és nem nekünk örül, hanem majd annak, amikor ugyanitt leszünk öt nap múlva, de végül miután összerakta a mozaikokat és kávéhoz is hozzájutott, hogy a sokkot valamivel kúrálja, képes lett újra az összefüggő beszédre és el bírta habogni, hogy örül. (Ezen a ponton azért még nem voltunk meggyőzve, de az együtt töltött napok alatt végül jól eljátszotta a szerepét.)

Látnivalók szubjektív köntösben

Angolt tanítok kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhat éves korom óta (akkor küldte át aktuális pótapám haverja a lányát, az első félénk nyolcadikost és életemben először kereshettem pénzt tanítással – na, ott tudhattam volna már, hogy tanárként csak zsebpénzt keres meg az ember), de Londonban mindezidáig egyetlen esős éjjelen jártam gimisként, amikor az amúgy rokonszenves Igazgató úr, aki a csapatunkat vezette (volna), eltűnt egy rokonszenves pub mélyén egy számára rokonszenves adag whisky-vel Wales-ből hazafelé menet. Onnantól egyedül lődörögtünk vissza a buszhoz teljesen elázva (Igazgató úr is elázott, csak ő nem az esőtől) és közben láttunk pár ködbe és esőbe burkolózott, elmosódott nevezetességet, mint pl. a Big Ben, aztán be a buszba és irány a Balaton. Persze az ember tanul, olvas, (igazi) úti beszámolókat néz és mire most elindultam, rongyosra néztem a Hampton Court-palota kertjéről szóló négyévszakos videót vagy kívülről fújtam egy sereg fontos rab nevét, akit a Towerben tartottak fogva és/vagy fejeztek le. De azért azt konkrétan látni, még ha nappal egy csapat japán turista ölelésében is, hogy I. Erzsébet királynőt még csak hercegkisasszony és potenciális illegális trónbitorló minőségében egy vészterhes éjjelen melyik kapun keresztül kísérték be, majd szerencséjére később ki is a nevezetes börtönből azért egészen ihletett élmény.

Az a bizonyos Traitors’ Gate – a kapu sokaknak az utolsó útját jelentette az életben, már ha nem számítjuk, hogy még a vesztőhelyre is ki kellett sétálni.

Ha ez egy igazi úti beszámoló lenne, szépen sorjában el kellene mesélni, hol is jártunk és mit is láttunk, de akkor belehalnék az unalomba. Lista szinten azért álljon itt ennyi: Tower, Tower Bridge, Shard, St James’s Park, Shakespeare Globe színháza (az eredetiből maradt felirat és az új verzió pár utcával odébb), Millenium Bridge, St Paul Katedrális, Oxford Street, Hyde Park, Kensington Palota, Richmond, Hampton Court-palota és Kertek, Windsori Kastély, Trafalgar Square, a metró és Hayes külváros, ahol a Húg lakik becses férjével. Ebben az úti beszámolóban a listán túl azonban csak a személyes benyomások szerepelnek, minden másra ott az internet a kedves Olvasóknak.

Kultúra-özön

Mivel két tannyelvű gimiben végeztem, azután pedig angol szakos bölcsészként, életem sokkal nagyobb részében játszott fontos szerepet az angolszász kultúra, mint amennyiben nem. (Sajnos. Mert ha nem így lenne, még mindig fiatal lennék…) Az angol nyelvvel, kultúrával és történelemmel fekszem és kelek tizenöt éves korom óta (az amerikaival is, de arrafelé valószínűleg sosem lesz módom járni) – hol tanulom, hol tanítom, de többnyire tanítás közben is állandóan tanulom az egészet, mert lenyűgöz, zsigeri szinten érdekel, élet-halál kérdés (na jó, majdnem), hogy tudjam, például Hampton Court melyik kertjében milyen növényeket termesztettek a zöldségeskertben a XVIII. században.

Itt áll, hogy milyeneket…

Ha rövidre akarom fogni a lelkesedésemet, azt kell mondanom, hogy csodálattal és döbbenettel vegyes tisztelettel tölt el az a mennyiségű kultúra és történelmi emlék, amivel ebben az országban minden egyes alkalommal találkozom. Korábban jártam már többször Wales-ben és Canterbury-ben, és mindig bámulatba ejtett, hogy egy utcasarkon vagy egy ház kapujának pár négyzetméterén több kulturális emlék van, mint egy magyar kisvárosban összesen.

Azt hinné az ember, hogy a buszmegállóba menet csak a menetrend érdekli majd, ehhez képest egy átlagos lakóház átlagos kapuján ott egy plecsni, miszerint itt lakott a korántsem átlagos Sir Christopher Wren. Igen, az építész, akinek a nevéhez éppen csak 52 „sima” templom és nagyjából a belvárosi London újjáépítése fűződik az 1666-os Nagy Tűzvész után. Ja, meg persze a Szent Pál Katedrális… Itt lépten-nyomon ilyesmikbe lehet botlani.

A palotákban audioguide-ok segítenek eligazítani, hogy melyik falitapéta, könyvespolc, kandallópárkány, királynéi keszkenő, lábaskád, baldachin, festmény, arany tojástartó, gyémánt nyakék, szőnyeg és fogpiszkáló hány száz évvel ezelőtt került oda, mit látunk rajta, miért fontos, hogy nézhetett ki akkor. Minden palota minden szobájának minden négyzetcentimétere kulturális örökségi érték és mindenről tudnak mindent: az audioguide nevű kütyü éppúgy, mint a teremőr, aki az elektronikus segédeszközzel ellentétben olyan átéléssel mesél egyes részleteket, mintha legalábbis személyesen maga fürdette volna az adott királynét. A segédeszköz azonban elénk is tárja ezt az intim részletet videó formájában (noha nem a korabeli youtube-on, ami felettébb sajnálatos) – esküszöm, még az is hallatszik, ahogy I. Károly felesége, Henrietta Maria királyné fröcsköl a döbbenetesen kicsi kádban vagy ahogy a későbbi Viktória királynő gyerekként a babaházával játszik. Az angolok közelebb hozzák a látogatóhoz, amit csak lehet: még papírmasé emberekkel is megtöltik a szobákat, ha ez kell ahhoz, hogy átérezzük, mekkora tömeg szemlélhette a királyt nyilvános étkezései során és mekkora méretűek voltak a több száz évvel ezelőtt az állukon és partedlijükön vörös húslét lecsorgató főurak. (A páncéljaikon egyéb, hm, méretek is megcsodálhatók. Azt azért nem írták ki, hogy az adott méret a nyugvóponton lévő, hm, átlagos méretet vagy a csatán kívüli, hm, egyéb élethelyzetben lévő méretet jelenti. Van egy királynak is magánszférája ugyebár, annak ellenére, hogy vagy öten vetkőztették és legalább egy embernek még ott is szórakoztatnia kellett őfelségét, ahova, úgymond, gyalog járt – ez egyébként egy rendkívül fontos és befolyásos (kifolyásos?) pozíciónak számított az udvarban, úgyhogy ne tessenek nevetni vagy éppen orrot fintorgatni.)

Igazi füst igazi kályhában Hampton Court egyik konyhájában, ahol annak idején VIII. Henrik udvarában napi 5000 kcal-t tartalmazó ételt fogyasztott egyetlen ember. Na most minden nap 600 ember étkezett ebben az udvarban és egy étkezés kb. 14 fogásból állt. Ehhez képest talán nem is nagy szám, ha megtudjuk, hogy 55 helyiségben folytak konyhai munkálatok egyszerre és ez csak egy volt a számtalan palota közül, amelyben a király kegyeskedett megszállni.

A kultúra és kifinomultság érzete lengi be a számtalan kertet is, amelyek közül még sok magánkert is látogatható. Be kell vallanom, hogy engem a történelmi időszakok közül a reneszánsz előtt majdnem semmi nem hoz lázba, de például a Tudor-korabeli Angliáról szóló bármilyen információ kis világító lámpást csinál a fejemből és igyekszem mindent megjegyezni, amivel csak találkozom. Ez kiemelten vonatkozik a kertekre, ezért itt bele sem fogok, hogy erről bármit írjak, mert egy tankönyv előkészületeinek tűnne, ha elkapna a gépszíj és a mesélőkedv. A minimum, amit mondhatok, hogy elragadtatással sétáltam az összes angol kertben, ahol valaha megfordultam – akár valóságosan, akár csak virtuálisan. Engem az ilyenfajta kul-túra (ami egyben nagyon cool túra) és annak szemmel látható megbecsülése és nemzeti értékként kezelése teljességgel feltölt és fellelkesít.

Szemet gyönyörködtető részletek Hampton Court kertjeiben

A multikulti

Tanítják az egyetemen, hogy hány hullámban és hogyan zajlottak a bevándorlási fázisok a modern kori Angliában, kik jöttek és miért, hogy illeszkedtek be, melyik társadalmi rétegbe tudtak betagozódni vagy éppen nem és így tovább. Ez az elmélet, elképesztő oldalszámú szakirodalommal. A valóság szele pedig akkor csapja meg az egyébként kulturálisan felkészült utazót (pontosabban turistát, az utazók sajnos kihaltak és erről még jó sokat lehetne írni, hogy ez mit jelent, de megacélozom magam és ezt majd máskor, pedig igazán lenne erről is mondanivalóm), amikor a Húg iránymutatásával már a harmadik helyes piros emeletes buszra szállunk át és az utolsó, tehát az otthonukhoz vezető járaton hármunkon kívül nincs egyetlen árva fehér ember se. Sőt, nő sincs. És ez így marad egészen addig, amíg másnap el nem indulunk kirándulni és nem utazunk vagy félórát Hayes-től elfelé. Annyit pontosítok, hogy azért nőt láttam, de a legtöbb esetben csak azért tudtam, hogy nő, mert burkát viselt. Na most a turbános, szikár arcú férfiak fotós szemmel gyönyörű emberpéldányok, de. Hagyok helyet a képzeletnek, mi mindent lehetne a de kötőszó után leírni. Nem teszem. A Hayes-ben lakó pakisztáni, iráni, indiai, török, arab, afrikai és még ki tudja, milyen náció a lakásokat átalakító sorozatokból megismert tipikusan angol házikókban lakik. Én azt láttam, hogy kevés kivételtől eltekintve a házak rossz állapotban vannak (rájuk férne egy dekorációs műsor) és a kertben, ahol egy tipikus angol egy négyzetméteren is milliméter pontosra nyírja a pázsitot, többnyire nem virág van, hanem vagy gaz vagy felrepedezett járólap, beton, eldobált szemét. Nem fényképeztem. Sem a turbános urakat, sem a kertnek csúfolt, szomorú sorsú udvarokat. Ugyanakkor minden helyen, ahol jártunk, kedves óvónénik vagy éppen tanító nénik kalauzolták a helyes kis multikulti gyerekcsoportokat, akik bizony megnézték a palotákat, a kerteket, az oktatófilmeket csakúgy, mint mi, gúvadt szemű turisták. Aranyosak voltak, amilyenek a mindenféle gyerekek, akiket érdekel a körülöttük lévő világ, helyes kis egyenruhájukban mendegéltek ide-oda. Iskola után meg haza. Érdekes világ, elgondolkodtató jelenségek.

Úton

Végül pedig egy csavarral és befejezésképp visszatérek oda, ahonnan elindultam – az útra keléshez és hatásaihoz. Mint mondottam volt (apán fogalmazott így mindig), számomra az utazás nemcsak a kilométerek (mérföldek, yardok, lábak) megtételéről szól, hanem a belső utazásról is. Ismeretlen helyen szeretem azt játszani, hogy ott élek és úgy viselkedem, mintha tudnám, hogy viselkednék, ha valóban otthon lennék ott, ahol nem vagyok. Ez rendkívül szórakoztató, mert egy icipicit közel visz ahhoz a lehetetlen vágyamhoz, hogy párhuzamos életekben élhessek egyszerre. Ha már eddig elolvasták a kedves Olvasók, most már kár megrettenni, nem vagyok pszichopata (minden pszichopata ezt állítja), csak szoktam gondolkodni (bár ez a mai világban néha beteg ötlet) meg szeretem a képzelet erejét. Ezúttal nem játszottam ilyet, mert egyértelműen a Húg volt otthon, de tettem jó csomó megfigyelést és levontam néhány következtetést, így megint kicsit jobban érzékelem a helyem a világban, ami nekem jó.
Közben pedig úgy voltam úton, hogy otthon voltak, akik vártak és ez boldogsággal töltött el, amit még jobban átéreztem, mint a hétköznapokban, pedig bizony én akkor is nagyon megbecsülöm. Ha eszembe jutott valami, tudtam, hogy van, akivel akkor is azonnal megoszthatom, ha nincs velem, mert akkor is beszélünk és reagálunk egymásra, ha most pár napig csak a messengeren lehet. Nagyon klassz érzés ám az, amikor van kihez azonnal odafordulni és tudni, hogy mindig kapunk választ, rezdülést, reakciót – szuper dolog folyamatos beszélgetésben lenni valakivel, akit szeretünk.
No meg egy háromgyerekes anyának néha jó kicsit arrébb menni pár kilométert és venni pár levegőt egyedül is. Persze az ilyen anyákok minden nap küldenek vicces dolgokat haza képek formájában, mert azzal együtt, hogy pár napig nem a gyerekek körül pörög az agyuk, azért az ilyen típusú motor nem áll le és végül mégiscsak kiderül, hogy a gyerekek körül pörög az agyuk, csak végre lehet kicsit pihizős üzemmódra váltani.

Képes üzenetek haza a gyerekeknek

Az úton levés során pedig remekül kiderült, hogy érdemes még egy nem tipikus anya-lány párosnak is együtt útra kelni. Anyám például megtudta (és rendesen rá is csodálkozott), hogy amikor csörög az óra reggel, akkor felkelek, egyedül fel tudok öltözni és időben megyek reggelizni, ráadásul nem kések el sehonnan. Nem tudom, mi lehetett a fejében egy háromgyerekes anyáról, de ezek szerint nem ez. Én megtudtam, hogy ha olyan helyre ülünk le enni, ahol dobogón van az asztal és egy lépcsőfoknyit az asztaltól távozóban is lépni kell, csak ezúttal lefelé (minden áldott alkalommal ilyen helyen sikerült leülnünk az éttermekben), akkor anyámat majd vagy fel kell szedni a padlóról vagy jobb, ha valamelyikünk inkább odaáll és elkapja. Úton a reptérre a vonaton is ilyen helyre akart leülni, de miután kérdően felhúztam a szemöldököm, morgott valamit a hülye angolokról és átültünk máshová.
A repülés haza pedig fergeteges volt, mégpedig nem azért, mert egy órát késett a gép (erre belső információk alapján, lásd pilóta-öcskös, fel voltunk készülve), hanem mert a mosdóba menet felébresztettem egy pasast, akiről – mire a mosdóból visszaértem – kiderült, hogy már megbeszélte anyámmal, hogy szerinte melyik országba kellene kimennem angolt tanítani (Ruanda), hogy előkelő briteknek komplett konyhabútort készít és nemcsak a famunkákat végzi, hanem ő a marketinges és egyben a saját főnöke is (most éppen egy angol céggel a British Airways VIP lobbijának terveivel megnyertek egy pályázatot), hogy a korábbi felesége Ugandában él a gyerekeikkel (akiket így nem lát annyira gyakran, de amikor teheti, kirepül hozzájuk), hogy a mostani nőjével egy kutyakiképző iskolában ismerkedtek meg, mégpedig úgy, hogy pármunkában dolgozva morgásokkal kellett kommunikálniuk és az így átadott információ alapján kellett a partnernek megoldani a feladatokat. No comment. A csávó állati jó mesélő is volt, így annyit nevettünk, hogy fel sem tűnt, hogy letették a gépet és ki kell szállni. Szinte sajnáltam. Az úton tehát kiderült még az is, hogy repülni gyomorgörcs és szorongás nélkül is lehet. Ahogy élni is – csak megfelelő partner kell mindkettőhöz.

Tavaly karácsony előtt szilárd polgári értékrendű mintacsalád módjára megnéztük a Diótörőt a PÜPÁ-ban.
Borzasztó volt! Mindent színpadra tettek, amit csak találtak. Rövidítettek, de ettől érthetetlen és követhetetlen lett a darab. Egyedül a zenekar volt nagyon jó. Ha becsuktuk a szemünket, és csak a zenére figyeltünk, az mesés volt.

Idén keményen beleválasztottunk: Spiró György: Csirkefej. Hát ez rendesen odavág. A nagy nyomorúságos érzelmi hiányjel. Fájt. Annyi minden eszembe jutott, ahogy sodródtam a történettel, magányról, kényszerpályáról, kilátástalanságról. Hogy nem is mindig anyagi feltétele van a kilátástalanságnak. Sokkal inkább a tudás, az értelmi és az érzelmi intelligencia hiánya. Spiró ezt a darabot a nyolcvanas évek közepén írta, akkor, amikor már látszott, hogy a szocializmus nem tud újat mutatni. Saját elitjét kitermelte, a többieket meg lebutította, lezüllesztette. A hangzatos ideológia ellenére az egyén szintjén teljes a sivárság, a silányság. Ebben a környezetben jónak lenni nem lehet, mert borítékolva van az elbukás, nem életképes. Az egyedüli reményt a tudás, a tanulás jelentheti. Ez el is hangzik a darabban. A magánórára érkező lányok egyike a sikeres felvételitől várja sorsa jobbra fordulását.

Akkor mégis miért fáj annyira? Mert mintha el sem telt volna ez a 40 év. A karakterek és az ábrázolt helyzetek siralmasan maiak. A hangzatos ideológia ellenére az egyén szintjén teljes a sivárság, a silányság. Ebben a környezetben jónak lenni nem lehet, mert borítékolva van az elbukás, nem életképes. És hiába a darab. Napjainkban már azt sem lehet mondani, hogy az egyedüli reményt a tudás, a tanulás jelentheti. Ugyanis ma sem érdeke senkinek, hogy arról a környékről bárki is kiugorhasson a tanulásnak köszönhetően. A tanárok ma vagy arcnélküli beletörődők, vagy polgári engedetlen-, szabadon gondolkodók. De egyre fogynak, egyre kevesebben vannak. Mindkét fajtából. Akkor mi lesz velünk? Hogyan fogjuk a gyökércsakra szintjén megragadt, önnön elsődleges szükségleteinek kielégítésére szorítkozó, feltörekvő generációkat a gondolkodó ember tudásglóriájában csillogó ÉRTELMES emberré nevelni?
Nem tudom. Fáj a kérdés is.

Kevesen tudják, hogy a világon egyedülálló gyógyfürdő komplexum Balatonalmádiban található meg. Még érdekesebbé és kiváltságosabbá teszi az élményt a tény, miszerint az idelátogatóknak nem áll módjukban fürdeni vagy gyógyterápiákon részt venni, csak szétnézni és körülnézni az épületek közt. Ez azért lehetséges, mert ez a fürdőkomplexum úttörőként egy mesés makett épületegyüttes, amelynek megálmodója Dr. Teleczky József nyugalmazott gyógyszerész, aki az év minden napján szeretettel várja az érdeklődőket.

Fürdőzés, az emberiség egyik alapcselekvése, már a Római Birodalom óta fontos szokása minden társadalomnak. Az évszázadok során voltak hullámvölgyek a népszerűségében, de a felvilágosult abszolutizmus ideje alatt újra rohamos fejlődésnek indult, hiszen az uralkodók, akár a jó cégvezetők, szerettek volna jobb körülményeket, lehetőségeket biztosítani a dolgozók számára és vigyázni egészségükre.

Az Osztrák-Magyar Monarchia idején robbanásszerűen megugrott a fürdőturizmus jelentősége az egész birodalomban. Legjelentősebb fürdőközpontok: Erdélyben (Herkulesfürdő, Szováta, Tusnádfürdő), Felvidéken (Bártfa, Szilács, Pöstyén) és Balaton körül (Hévíz, Balatonfüred, Siófok) nőttek ki a földből. Ennek a folyamatnak egymástól teljesen elkülöníthető okai voltak: polgárosodás folyamata, kedvezőbb munkabérek vagy a kiegyezéssel kezdődő béke időszaka. Továbbá a nyaralás, mint nyári kikapcsolódás ekkor jött divatba, az úti cél elérését pedig a vasútrendszer hatalmas fejlesztése segítette. A nyaralás annyira lételemként épült be a társadalomba: „hogy akik nem tudtak elmenni nyaralni, több hétig lehúzott redőnyökkel bujkáltak és híresztelték, hogy elmentek otthonról.” (A kor közösségi médiája, tehát szájról szájra meséléssel programozódott.)

Azt ajánlom a kedves olvasónak, nyissunk be „egy másik gyógyterembe”, ahol az alkotó élete játszódik a kezdetektől. Dr. Teleczky József Pécsett született, már fiatal korától lehorgonyzott az alkotói tevékenységek kikötőjében. Megesett, hogy: egy Newton-távcsövet tudott egyedül megépíteni vagy, hogy a pécsi Havi-hegyi templomról készült képe kiállításra került. Érettségi után egy Központi Gyógyszertárban szerzett tapasztalatot. „Volt olyan év, amikor 800 kg kenőcsöt kellett egy évben készítenünk, néha még álmunkban is kevertünk.” Pesten járt egyetemre, diploma után gyógyszerészként kezdett dolgozni, ahol szép karriert befutva a Szent István Kórház főgyógyszerész-helyettese lett. Majd Balatonra húzta a szíve menyasszonyához és itt telepedett le. Legnagyobb szakmai sikerének tartja: 1992-ben Csopakon megalapított Salvator Gyógyszertárát, ami első gyógyszertárként a városban nagy könnyebbséget jelentett a helyi lakosoknak.
„Tovább csobogva”, a makett építés és fürdőemléktárgy gyűjtés passziója egy pillanatnyi megvilágosodás volt Velencében számára, mint Buddha és az aranyalma esete. Ezután nem volt megállás: 2000-2008 közt 8 év alatt sikerült megalkotnia. Arculata a kor fürdőiből merített ihletet.

Egy kis szójátékkal élve „vágjunk bele a közepébe”, hisz a fürdő közepe/központi része nem más volt, mint a Központi Épület vagy más néven Fürdőigazgatóság. Ebben az épületben intézhették a vendégek ügyes-bajos dolgaikat, illetve itt volt az irodája a fürdőigazgatónak, akinek ekkoriban, aki, akár egy „top Manager” korlátlan hatalommal volt felruházva. Ő szabta meg, kinek mennyi gyógydíjat és zenedíjat kellett fizetnie.
Abban az esetben, ha valaki „élő társkereső platformon” szeretett volna ismerkedni 3 különböző helyen is megtehette ezt. Az első a zenepavilon, ahol a legkülönbözőbb műfajú zenékkel szórakoztatták a mulatni vágyókat. A második ilyen helyszín a gyógyterem, ahol társalgások, politikai eszmecserék zajlottak le. Az utolsó, az egyik legkülönlegesebb, egy fedett sétány (kolonnád), ami rossz idő esetén a kényelmes beltéri időtöltést biztosította.

Beszélgetésünk során egy roppant jó humorral rendelkező alkotót ismertem meg Józsefben. „Szerintem az 1000-es szám speciális motívum a művemben, mert közel 1000 órát töltöttem a megépítésével, ráadásul 1000 virágot ültettem el rajta, 1000 hölgynek, nehogy összevesszenek a látogatás közben.” Rengeteg érdekességet mesélt a korból, ami megdöbbentően hatott rám. Példának okáért: Európában - Izlandon kívül - csak Ránk-Herlány gyógyfürdőben tört magasba gejzír (időszakos vízforrás), akárcsak a Yellow Stone Nemzeti Parkban. Másrészt egy hasonlattal tarkítva a mai Csehország nyugati része „a fürdőzés Bermuda háromszöge”, ugyanis itt fejlődött ki a világ három legnagyobb gyógyfürdője: Franzenbad, Marienbad, és Karlsbad. A dualista monarchia kínált egy másik említésre méltó különlegességet is, mégpedig, hogy ha vonattal a déli kikötői fürdőből, Abbáziából a Tátra síközpontjához utazott valaki, rövid idő alatt nyári-turizmusból téli-turizmusba váltott az ablakából szemlélhető kilátás, ugyanabban az államban.

Mindent összegezve, a 19. századi fürdő kultúra kialakulása tovább virágzik a 21. századi Magyarországon is. Ennek a virágzásnak egy kicsiny kis darabja: ez a szirom, amit Ilona-fürdőnek és József ivókútnak hívnak a készítőről és feleségéről. Aki Balatonalmádiban jár és szeretne egy páratlan kiállítás részese lenni, annak feltétlenül ajánlom!

Énekelt város és vidék: a környékbeli faluságos - legyen az publikáló vagy olvasó - csajokkal (és tiszteletbeli csajokkal, azaz pasikkal) a karácsonyi ünnepekre készülvén összeálltunk tegnap este egy közös éneklésre. Idilli, csodás este volt. Érzelmi biztonság, hogy vagyunk. Megtisztelődés.

A májusi utolsó bejegyzés, a természetes hibriditásaink minikonferencia után úgy gondoltam, hogy itt az idő az addigi négy évnyi intenzív egymás olvasást és írást befejezni. Mindenkinek mindenfelé változott az élete.... Mikor valamelyikünk küldött egy írást, azt írtam vissza, hogy elteszem talonba (merthogy jó, még mindig nagyon jó), mert egyszerűen most nem fér bele, nem akarom megtörni a blog csendjét, mert nem tudom biztosítani szerkesztőként azt a mindennapiságot, amit olyan tempósan írtunk. Beszélgetések, felvetések, hogy akkor jelenjen meg egy-egy írás havonta, hetente, félévente? Tényleg hagyjuk abba? De hát még van mondanivaló. A közös hang, amit megteremtettünk, a háttérben, publikálatlanul tovább él és működik, hát akkor mi legyen?

Mikor Mercz Dani megkeresett, hogy hogyan lehet csatlakozni, vettem egy mély levegőt és kezdtem volna neki ezeket elmondani. Aztán a beszélgetésünk során rájöttem, hogy nem kell mindig tervezni, nem kell mindig tempót diktálni. Amikor lesz lehetőség, akkor megjelenik egy írás. Üdvözlöm Danit a körünkben, írjunk és ígérem, amint tudom, szerkesztem.

Köszönöm, hogy vagyunk!

Végre megrendezésre kerül a régóta tervezett minikonferenciánk!

Európa Pont, Millenáris Park
Budapest, Lövőház u. 35.
2022. május 28. szombat 15-19h

Napjainkban jól megfigyelhető tendencia, hogy az ökológiailag és technológiailag egyaránt tudatos városi ember az elhagyott, tartalommal újra feltölthető vidék felé fordul, oda részlegesen vagy egészen kivonul, majd hidakat képez rurális és urbánus között. A minikonferencia előadói, alkotói a saját szemszögükből mutatják be ezt a helyzetet.

15:00 Megnyitó

1. szekció: fenntartható és városi kertészet

15:15 Dlusztus Miklós (DMKert): Gyümölcs újdonságok és visszatérés az értékteremtéshez.
15:35 Hajba Gergő (Zöld Folt közösségi kert): Betonból paradicsom. A városi mezőgazdaság magyarországi keresztmetszetei.
15:55 KEREKASZTAL BESZÉLGETÉS: kérdések - válaszok ideje

2. szekció: kultúraközvetítés, művészet, oktatás

16:15 Dr. Kovács Balázs (Hangfarm, Ellend): Technológia és természet kapcsolatok.
16:35 Kustos Irma (Gyümölcsoltó Alapítvány): Kert és képzőművészet - egy egyszerű, könnyen elérhető botanikai ábrázolási módszerről.
16:55 KEREKASZTAL BESZÉLGETÉS: kérdések - válaszok ideje

3. szekció: vidék és város relációk

17:15 Nemes Krisztina: A települési értéktár mint közösségépítő eszköz
17:35 Tóth Magdolna: Hová tűnt a falu? – Háztáji művészete
17:55 Kovács- Parrag Judit (Faluság blog): Vidéki és városi kapcsolódásaink.
18:15 KEREKASZTAL BESZÉLGETÉS: kérdések - válaszok ideje

18:45 től Sinkó Borbála - Hokedli - ételkóstoló

A program alatt futó kiállítások:

Nagy Anita: Faluság képeshang kiállítás
Kustos Irma: Gyümölcslenyomatok és virágarc fotók
Erdész Fanni: Kertmemóriák (memóriajáték és kertterv)
Tóth Magdolna: Tyúkudvar installáció
Perényi Zita: Képes kiállítás
Majsai-Németh Zsolt: Elektronikai bütykölde

A program vendégei:

Dlusztus Miklós - DMKert
Kovács-Parrag Judit - Faluság blog
Kustos Irma - Gyümölcsoltó Alapítvány
Hajba Gergő - Zöld Folt közösségi kert
Erdész Fanni - Faluság blog
Nagy Anita - Faluság blog
Kovács Balázs - PTE-MK Elektronikus zenei tanszékvezető
Nemes Krisztina - NMI-Baranya megyei igazgatója
Perényi Zita - Faluság blog
Tóth Magdolna - Faluság blog

Az esemény házigazdája: Gyárfás Dorka
A rendezvény ingyenesen, regisztrációt követően látogatható.
Helyszín: Európa Pont (1024 Budapest, Lövőház u. 35.)
Továbbra is javasoljuk maszk viselését.

Regisztrációs link: https://hibriditasaink.eventbrite.com
Fb-esemény: https://www.facebook.com/events/711059650320691

A kereszténység tele van ősi, pogány vagy keleti eredetű rituálé-formák megszelidített változataival. Vagy épp fordítva, azok jártak oda-vissza – ki tudja.
Tavaszi áldozat - húsvét - Platón Phaidónja.
Az életünk részei, használjuk őket és vissza-vissza térünk hozzájuk.
Mostanában lassan de elkezdtem értelmezni és a magam számára megnevezni azokat a fogalmakat, amikbe belenőttem és amiket gyerekként egy egészen más értelemben éltem meg.
Ezek között az egyik a feltámadási körmenet, amin gyerekként a következő dolgokat figyeltem meg: lezárták miattunk a Fiskális út forgalmát, egy furcsa dalt énekeltek végtelen hosszan, elcsúszva egymástól, időnként megállva, csengetve.
A dallamot alapvetően szomorúnak éltem meg, de amikor elkezdtem feltárni ezt az egészet, azzal szembesültem, hogy nem az: lehetne gyorsan, ünnepelve is énekelni, hiszen arról szól, hogy feltámadt Krisztus e napon. A "hivatalos" dallama egy kicsit más, mint amire én emlékszem, de a saját feldolgozásomban az általam ismert verziót használtam: egy nagyobb méretű virtuális énekkar adja elő, teljesen szintetikus csilingelésekkel, belerontásokkal és összeállásokkal - nem végtelenül, de sokszor.

Az alábbi feldolgozás három különböző verziót mutat.
Az egyik a tiszta kórushang; a másik egy olyan változat, ami a körmenetet messze távolról mutatja, természeti hangok között, és még azoknál is halkabb a kórus és a harang; a harmadik pedig egy videó, ami mindegyikből egy kicsi.

Íme a harmadik:

Valamint az első és második:

A feldolgozásból kétpéldányos kislemez is készült, aminek egyik oldalán csak a gépi-népi kórus, másikon csak a természethang hallható.

Boldog Húsvétot!

Trenír, család, személyiség, szabadság

Anyámat látogattuk meg, ez önmagában egy trenírozás nekem: mindig igyekszem úgy hangolni magam, hogy ne legyek útban, ne legyek sok, úgy legyek ott, hogy ne lehessen észrevenni, ne legyek teher. Megszoktam, a mi kapcsolatunk ilyen, gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy véletlenül lettem. A nehézség nem ez volt, hanem hogy hogyan ne legyek ugyanilyen más kapcsolataimban.

A családunk kutyás család lett, először a kisebb öcsémék szereztek be egy goldie-t és fantasztikus, milyen szeretettel és következetességgel nevelik – igazi szerethető, kulturált családi kutya lett belőle, aki maga is akkor boldog, ha minél többen ott vagyunk körülötte. Amikor először jöttek hozzánk úgy, hogy tudtuk, már nem lesz egész nap a kertben, mert hideg van és ő benti kutya, kicsit aggódtam, mi marad a lakásból, mire hazaindulnak. Több volt, mint kellemes csalódás: öröm! Olyan érzés töltött el, mintha egy családtag került volna közénk, aki jól érzi magát velünk, akivel jól érezzük magunkat és valahogy többek vagyunk együtt, mint nélküle.

Anyám nagy nehezen nyugdíjba ment, minden előrelátható terv és átmenet nélkül, ami nem lett volna furcsa, ha vágyott volna rá, de éppen hogy nehéz volt neki elszakadni és a hiperaktív, komoly hatalommal járó pozíciót letenni.
Egy kis téblábolás után beszerzett egy méregdrága border collie-t. Egyrészt némileg számítottam rá, mert már tizennégy éve folyamatosan vannak pulijai és pillanatnyilag éppen csak egy maradt, másrészt nagyon meglepődtem, mert komolyan elkezdett beletanulni, hogyan is kell nevelni egy állatot (a pulik amolyan alter módon nevelődtek, a legszélsőségesebb Waldorf-szellemben, s végül szent meggyőződésükké vált, hogy nekik kell nevelniük minket). Szemmel láthatóan küzd, mert életében először nevel elvek szerint egy másik lényt és ugyan még nem lépett túl az idomításon, amit velünk, gyerekeivel is csinált, mégis határozottan vannak arra utaló jelek, hogy megvan az esélye, hogy egy másik élőlény személyiségét is figyelembe fogja venni, sőt, alkalmazkodni próbál hozzá. Gyönyörűen meg is fogalmazta, hogy azért ilyen nehéz, mert ő megszokta, hogy mindig az történik, amit ő akar, most pedig a kutya nem mindig azt akarja, így muszáj neki arra is figyelnie. Azért ide 65 évesen elérni nagy pirospont egy ilyen típusú személyiségnek és ezt nem kis iróniával, ugyanakkor nem is kevés tisztelettel mondom, mert biztos kutyanehéz lehet.

A napokban sokat jártunk a kutyás családtagokkal sétáltatni az ebeket és figyelemre méltó, milyen gyorsan és okosan alkalmazkodnak az állatok, mennyire akarnak tanulni, megfelelni – persze először jutifalatért, később már a gazdi elismeréséért, szeretetéért.
Ahogy figyeltem őket, mintha tükörbe néztem volna – mennyire bennem is megvan, hogy meg akarok felelni, várom a jutifalatot és cserébe megteszek olyat is, amihez akkor éppen nincs kedvem, de tudom, hogy a másik örül majd és valamilyen módon megjutalmaz érte és ha nem is a személyiségemből fakadt az adott tevékenység, mégis örülök majd, hogy cserébe szeretnek egy kicsit – ha nem is engem, de legalább a teljesítményemet.
Elkedvetlenedtem – vajon ilyen vagyok én? Pitizek, hogy kicsit vakirgálják a hasamat? Ennyi lenne a személyiségem? És igen, az anyámmal való kapcsolatomban ilyen vagyok, nincs mit szépíteni rajta, vele ez vagyok én: az idomított, jólnevelt, ügyesen trenírozott kutya, csak velem kevesebbet foglalkozik, mert mindig a falka peremén helyezkedtem el, a mostani kutyás családunkban is. Valahol biztonságos pozíció ez, mindig tudja az ember-kutya, mire számíthat, mert pontos helye van, kiszámítható, mi fog történni, mit reagál majd a gazda. Ha őszinte akarok lenni, van ugyan bennem még mindig keserűség emiatt, pedig sokat dolgoztam rajta, hogy ne legyen, ugyanakkor bele is nyugodtam, mert annyira már nem érdekel.

A pszichológia a tudomány és misztikum határán lévő tudásanyagával sokat segített nekem gimis korom óra, hogy megértsem, miért vagyok olyan, amilyen és hogyan lehetek több, jobb – ez egy életfelfogás nálam, az állandóan magasabbra törekvés, a személyiségem nevelése, a jobbá válni akarás. Nem görcs, hanem természetes, az igazi, nem trenírozott személyiségemből fakadó igény, igényesség, vágy a bennem lévő szépség és jóság kiteljesítésére (hihetném, hittem is, hogy ez egyetemes emberi igény, de már nem hiszem). Ehhez persze kell, hogy tudjam, honnan jövök és miért reagálok valamire így vagy úgy, mert rengeteg jó és még több romboló vagy bénító idomításban volt részem mostanáig. Persze ha hagytam, úgy kell nekem. Egy ideje a rombolást nem hagyom, menekülök azokból a kapcsolatokból, ahol ebben lenne részem, függetlenedni tudok, megerősödtem abban a hitben, hogy engem önmagamért is lehet szeretni, nemcsak a teljesítményeim okán. Ugyanakkor még mindig ott van a mélyben az alapvető, belém trenírozott kétely, hogy tényleg így van-e, elhihetem-e és a nyugodt, kiegyensúlyozott felszín alatt még tud néha fodrozódni ez az örvény.
Tökéletes biztonsággal csak a barátságaimban és a gyerekeimmel való viszonyomban tudom, hogy szerethető vagyok magamban is, a hülyeségeimmel, sőt, a magamban való kételyeimmel, gyengeségeimmel együtt is.
A barátaim és a gyerekeim látnak engem igazán annak, aki valóban vagyok, velük azért nem félek gyenge, buta, nehéz és béna sem lenni, mert velük nem falkában vagyok, nincs irányító fél, egyenlőség van, elfogadás, szeretet, nincsenek hatalmi viszonyok. Mondhatnám, hogy az anya-gyerek kapcsolatban vannak, mert valóban vannak is. De nem rombolóan vagy lehúzó módon hatnak. Én így tudok szabad lenni, így tudok én lenni, és erre alkalmas is vagyok: a szabadságra – bármilyen furcsa, sokan nem azok, láthatjuk családi vagy társadalmi szinten akár.

Nem említettem a szerelmet, pedig központi jelentőségű az életemben, mindig is az volt, rengeteget voltam szerelmes, igaz, hogy mindig másképp. Most érettebben vagyok, ami egyrészt azt jelenti, hogy tisztábban látok, másrészt azt, hogy mélyebben élem meg, ugyanakkor felszabadultabban, mint valaha. Mégis, a szerelemben is van erőviszony, ott is létezik a másik idomítása, alakítása, a másikhoz való idomulás, a másik igényeihez, akár ki nem mondott elvárásaihoz való alkalmazkodás. Nem jó, ha ez gúzsba köt, mert ebből fakad végül az apró önfeladások sora, amelyek miatt eltávolodnak a felek, hiszen az ilyesmiből idővel így vagy úgy, de menekül a lélek. Ha körülnézünk, többnyire ezt lehet tapasztalni, mert valahol a földön maradnak a kapcsolatok és a fizikai sík, legyen bármilyen izgalmas is, sosem elég hosszútávon az összekötődésre. Ha csak ez van vagy ez marad, természetesen előbb-utóbb más lesz izgalmas, hiszen az érzékeinkre aztán bőven hatnak az ingerek és ez egyébként nagyon jól is van így. Ami az elején motiváló erő és a másikra való igaz rácsodálkozásból fakad, az egy idő után lehet kiüresedett, mechanikus trükk, tartalmától megfosztott, megmerevedett gesztus a spontán játék, izgalom, öröm helyett. Megszokás, mert a figyelem már másképp működik, mert már nem a másikra figyelünk, mert azt hisszük, megismertük. Holott mennyire nem így van, mennyire nehéz valakit igazán megismerni, közel engedni és hagyni, hogy ő is közel engedjen. Ez mind idő, ez mind a másik felé irányuló energia és bizony kevesen képesek így szeretni.

Én közben hiszek abban, hogy létezik a szerelem úgy, hogy mindezeken túl mégis két szabad ember szereti egymást és az alkalmazkodás, a másik életébe való jóféle belesimulás tud úgy működni, hogy ennek az állandóan változásban lévő kiegyensúlyozottságnak a dinamikája a másik személyiségének a mély megértéséből és szeretetéből fakad és így teremti meg azt a szabadságot, hogy már magam választhatom, hogy alkalmazkodom és az ilyen típusú alkalmazkodás már nem önmagam feladása a másik elvárásának kedvéért, hanem szabadon választott és a személyiségemből, a másik személyiségéből és a közös szerelemből megteremtett szabadságon, egymás lényének és a saját lényünknek a tiszteletén, szeretetén alapul. Az biztos, hogy én erre törekszem, mert ebben hiszek. Hogy a másik ebben partner-e, az idővel úgyis kiderül. Már volt olyan, hogy az derült ki, hogy nem, és mégis maradt bennem bátorság tovább próbálkozni – valahol ez volt számomra a végső bizonyíték, hogy az az egy meghatározó viszonyom, amiben jólnevelt kutya-ember vagyok, mégsem szab nekem keretet, nem tud lehúzni erre a szintre, nem köt meg, hanem ezt a fajta átkot már megtörték azok a barátságaim, emberi kapcsolataim, amelyekben egy másik dimenzióban igazi ember vagyok, nem pedig egy jutifalatért kuncsorgó eb.

Jól mondja József Attila: „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat”. Én nagyon hálás vagyok azoknak a másoknak.

Az olajfa a mediterrán világ egyik legemblematikusabb haszonnövénye, amit az emberiség az ókor óta termeszt, az ottani konyha egyik legfontosabb alapanyaga.
A közelmúltig még a szakma is csak mediterrán éghajlaton tudta elképzelni a termesztését, de ezt meghazudtolva sikeres lehet az olajfa termesztése hazánkban is, amit több éves tapasztalataink támasztanak alá.

A hidegtűrés (az előző cikkben már kifejtettük: https://falusag.hangfarm.hu/2021/01/az-olajfa-ultetveny-telepitese-es-kialakitasa) mellett az olajbogyó beérése jelentett számunkra bizonytalansági tényezőt.

Az általunk termesztett fajták nagyjából 2-3 héttel később virágoznak, mint az eredeti termőhelyen, ennek ellenére nemhogy megmarad a termésérésben a 2-3 hetes csúszás, hanem nagyjából 2 héttel korábban fordulnak termőre. Tehát hozzávetőlegesen 4-5 héttel rövidebb idő kell az olajfának a virágzástól a termésérésig nálunk, mint a melegebb mediterrán éghajlaton. Vajon mitől lehet ez az elsőre érthetetlen, nem logikus tény?

Azzal magyarázható, hogy a mediterrán éghajlatra jellemző forró, aszályos nyáron a növényeknek ebben a vízhiányos időszakban gyakorlatilag lelassulnak az életfolyamataik, ezzel a gyümölcseik érése is. Az érés két hullámban történik, tavasz közepétől nyár elejéig és a második érési hullám pedig ősszel van, amikor újra kielégítődnek a növény ökológiai igényei (hő, víz).

Nálunk viszont a nyár nem esik ki, mert az olajfa számára kielégítőek az ökológia adottságok, hiszen elegendő hőt és csapadékot kap. Ezt nevezhetjük egyhullámos érésnek. Azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hazánkban csak bizonyos fajtákkal és a legjobb mikroklímákban lehetünk az olajbogyó termesztésében sikeresek.

Idén, 2022 januárjában szereztem meg diplomámat a PTE MK szobrászművész szakán, ahol mestereim az első két és fél évben Dr. Lengyel Péter, a képzés második felében pedig Dr. Rezsonya Katalin voltak. Az utolsó, körülbelül két évet meztelencsigafóbiám aktív kutatásával töltöttem.
A legelső covid hullám előtt kezdtem bele az önreflexív kutatómunkába, melynek során a képzőművészet különböző eszközeivel próbáltam kifejezni és feloldani a pucércsigákhoz kapcsolódó félelmeimet.
Megfigyeltem és elemeztem a reakcióimat, ha valahol váratlanul összefutottam néhány csigával, és igyekeztem közelebbről szemlélni őket táplálkozás közben.
A meztelencsigák remek kapcsolódási pontok voltak, segítettek abban, hogy a művészetem közösségileg is megélhetővé váljon, mert mindig, amikor elkezdtem mesélni arról, hogy mivel foglalkozom, az embereknek általában volt egy kedves vagy kellemetlen meztelencsigákhoz fűződő története, a beszélgetéseknek köszönhetően pedig mára már széles spektrumát láthatom át a csigákkal szembeni kiskerti védekezésnek, kezdve a szintetikus szerektől egészen a kreatív elterelő hadműveletekig. Ez utóbbi beszélgetések sarkalltak a diplomamunkám elkészítésére is, mert szerettem volna a „meztelencsiga kérdést” szélesebb körben kiterjeszteni, hogy ne csak az állatokkal való furcsa viszonyomról szóljanak a munkáim, hanem könnyebben kapcsolódhassanak hozzá mások is, ugyanakkor a fóbiámat elsősorban kiváltó spanyol pucércsigák valós kártételeit is fókuszba szerettem volna helyezni, így végül Káposztáskert című munkám ökológiai és etikai dimenziókkal egészült ki.

Diplomamunkám egy beltéri installáció, amely textil káposztákból, viasz meztelencsigákból és édesanyám életnagyságú szobrából áll, műfajilag a zsáner kategóriájába sorolható.
Egy hétköznapi, mégis abszurdnak vagy szürreálisnak tűnő jelenetet látunk, amint anyukám éjszaka egy fejlámpával felszerelkezve nejlonzacskóba gyűjti össze gumikesztyűben a kertből a csigákat, hogy megvédje a termést.
A választásom akkor esett ennek a védekezési módnak a megjelenítésére, amikor egy konzultációnk során Mészáros Gergely fémöntés tanárom bizalmasan megjegyezte, hogy képzeljem el, a felesége néha kimegy éjjelente fejlámpával összegyűjteni a kertbe a meztelencsigákat! Azt hitte meg fogok lepődni, de helyette csak megértően bólogattam, hiszen az éjszakai csigavadászat nálunk már évek óta bevett gyakorlatnak számított. Sőt szinte már sport volt, egy időben anyukám és apukám is számolta, hogy mennyit gyűjtöttek össze, sőt, a faluban legendák keringenek egy kiskert tulajdonosról, aki már több ezer példányt tart számon.

Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy ugyan hová kerülnek az összegyűjtött kártevők? Sajnos mivel a spanyol pucércsigák hazánkban özönfajnak számítanak, természetes ellenségeik csekély száma miatt nem engedhetjük őket szabadon, hiszen minden területen hatalmas károkat okozhatnak, legyen az kert, mező vagy erdő. A zacskót egyszerűen becsomózzuk, a csigák pedig kimúlnak. Persze vannak, akik ilyenkor is biztosra mennek és ecetes vízbe vagy petróleumba szórják őket. A csigapopuláció kordában tartása kulcsfontosságú, talán a legetikusabb megoldás a futókacsák használata lehet, akiknek egyik fő táplálékául szolgálnak, a kertben található roppanós saláták mellett. Édesanyám ezért váltott a manuális gyűjtésre, mert a kacsák nem bizonyultak teljesen hatékonynak. Ha nem gyűjtené össze a kártevőket, a kertészkedés a csapadékos években lehetetlenné válna. Néhány éve majdnem felszámoltuk a kertünket, mert a frissen kiültetett palánták másnap reggelre szőrén- szálán eltűntek.

A diplomamunkám tehát ezt az ökológiai problémát tudatosítja, ugyanakkor a falusi élet egyik utolsóként megmaradt mozzanatát, a kiskert gondozást és annak hétköznapi nehézségeit idézi fel.
Mindezeken túl édesanyámmal való kapcsolatom leképződéseként is tekintek rá, számomra fontos volt, hogy emléket állítsak mindennapos, szinte láthatatlan munkájának, amit a családért végez.
Anyukám textilművész, így nem véletlen, hogy a munka fő anyaga a textil lett, a szobor alapjául hungarocell szolgált. Anya nem csak a kertet, de engem is megvéd azáltal, hogy összegyűjti a meztelencsigákat, így csökkentve a lehetőségét annak, hogy találkozzam velük.
További terveim között szerepel, hogy a pucércsigák témáját egy átfogó kiállítással és egy új sorozat, a Csigacsapdák elkészítésével zárjam, amelyben megelevenedhetnének a csigák elleni védekezési módszerek, ugyanakkor megjelenhetne egy sokkal groteszkebb, fiktív csapdákból álló tárgy- együttes is. Bár hosszú ideje foglalkozom a fóbiámmal, még mindig nem szűnt meg teljesen, de szerencsére egyre jobban mérséklődnek a tüneteim, így bátran szembenézhetek a kezdődő kertészeti szezonnal.

A fotókat Horváth Gábor készítette.

Tavaly munka közben újra elkezdtek előjönni a dallamaim, és télre lassan megérett egy adag, így december-januárban kompozíciókat faragtam belőlük: hangszerelést, szövegeket, fotókat készítettem hozzájuk, címük lett, mígnem összeállt a koncepció. Az így létrejött album, az Erdősáv-dalok mai szemmel arról a biztonságérzetről szól, ami a társadalomban időről-időre megtörik, miközben az általunk hátrahagyott természetben folyamatosan újraszületik. Ismerjük mind ezt az állapotot: sokáig minden kiegyensúlyozott, terveink vannak, és egyszercsak egy külső jel azt mondja, hogy most minden megváltozik, pakolni és indulni kell. Nem gondoltam akkor még, hogy ez az érzés összekapcsolódik majd a körülöttünk és felettünk zajló történelemmel, ezért most sajnos azt kell mondanom, hogy az album egy egészen boldog, de hamis biztonságérzettel teli tegnapból szól át a jelennek: "Megmosakszunk patakodban és felhullasz ránk élettelen város. // Leestünk a füvek közé, // és innen légzünk reményt fel.". (A fűszálakhoz).

Az Erdősáv-dalok albumot egy képzeletbeli kamarazenekarnak és kisebb létszámú kórusnak írtam.
Az egyes szereplőknek saját identitásuk, gyengeségeik és erősségeik vannak, és mindegyikük egészen szintetikus. Úgy tűnik, hogy a természetközeliség és annak teljes ellentéte valamiért jól megfér egymással a hangok birodalmában.
A szövegek többnyire magyar nyelvűek, de a szótagok fel vannak cserélve és kórus-szerűen rétegeztem is őket, így csak töredékeket lehet belőlük kihallani. Pedig amúgy fontosak a szövegek illetve az erdősáv zárójelbe tett, még ilyen formában sem kimondott gondolatai, ezért is csatlakozik a kiadványhoz egy magyar és angol nyelvű szövegfüzet, ami alapján akár együtt is lehet énekelni a dalokat - kicsit nehéz, de végülis miért ne. Kodály országában így képzelek el egy 21. századi hibrid kórust.

Utolsó levelek - projektfile

Az erdősáv-dalok a dióbél kiadó oldalán ismerhető meg, de elérhető a szokásos digitális csatornákon is, pl. bandcamp (amit épp tegnap vett meg egy lövöldözősjáték-fejlesztő cég, khm), spotify (róla sem hallunk sok jót), apple music, deezer stb.

Néhány felvételhez készítettem videót is, ezek itt találhatóak:

A kiadvány létrehozásában segítettek:
Mastering - Nagy Roland
Angol nyelvű lektor - Erdész Fanni
Fotódokumentáció - Horváth Gábor
Köszönöm nekik a gyors és szép munkát.