Faluság

Az úgy volt, hogy az idén elhatároztam, nem veteményezek. A kicsi még csak 10 hónapos, különben is van éppen elég dolgunk enélkül is, és amúgy se sikerül sose úgy, ahogy szeretném. Nevelgetem a palántákat, majd rálocsolok többszáz liter vizet, és a végén az összes paradicsomot lezabálják a poloskák. Sőt, paradicsomszezonban a boltban is botrányosan alacsony áron jutok jó paradicsomhoz. Na, meg anyuék is adnak bármennyit, bármikor, ha kérek. Ennyi remek indok mellett ki szeretne egy veteménnyel szórakozni.
Mikor beköltöztünk, első dolgunk volt, hogy magaságyásokat építettünk. Meg volt az a romantikus elképzelésünk a veteményezésről, amit az ember gondol róla, amíg el nem kezdi. Pécsváradon nőttem fel, ahol a házunk mellett hatalmas veteményeskertet gondoztak a nagyszüleim naponta. Minden nap, gyakorlatilag egész nap. Sok mindent ellestem és megtanultam tőlük, de azért nem mondanám, hogy nagyon profi voltam, amikor először nekiálltam. Azóta kikupálódtam valamennyire, és szívesen is csinálom, na de a döntés az döntés… idén nem lesz vetemény.
Egy dolgot nem vettem csak számításba. Azt, hogy Zengővárkonyban ez nem ám csak így megy. Jön egy szomszéd itt, egy barát ott, egy dédimama amott: Szilvikém maradt egy kis paradicsompalántám (a paradicsom szó helyettesíthető karalábéval, paprikával, uborkával…stb.). Na jó, akkor legyen csak egy kis paradicsom. Befőzni való. Meg persze akkor már koktél is, mert a gyerek azt jobban szereti. Ja, maradt egy kis sárgaparadicsom palánta is. Hát jó, akkor még azt. Karalábé? Szeretjük persze. De 100 forintért dobják utánam a boltban ilyenkor. Persze, ez bio. Ok, csak egy párat. Így lett végül karalábé, uborka, paradicsom (több fajta), saláta, fokhagyma… Egyelőre itt vége a sornak, de ezt csak félve írom le. Ki tudja, mi jön még hozzá.
Ezért (is) szeretek annyira Zengővárkonyban élni. Itt a te dolgod sose csak a te dolgod, de éppen ez a szép benne. Így lett nekem idén veteményesem. Most már csak a bogarakkal kell felvennem a harcot. Ötlet?

Eredeti megjelenés:
http://www.rozmaringvendeghaz.hu/a-majdnem-sosemvolt-vetemeny/

Jakab a fennsíkon tőlem balra

Jónás a fennsíkon tőlem jobbra

Amikor elkezdtünk családot alapítani, sohasem felejtem el azt az idősebb, többgyerekes női megszólalást, hogy vigyázz, nehéz lesz abbahagyni. Aztán persze én is megértettem, hogy miért: örömködésből fakadnak, folyamatos sikerélményt és életélvezet jelentenek - aztán elmúlik az idő. És akkor jönnek a kísértések. Talán még egy utolsócskát? Vagy fogadjunk inkább örökbe? Balázs folyamatos duruzsolásának hárítására a következőket idézem magam elé, hogy legyen erőm teljes határozottsággal állítani, hogy nem: amikor a szülés előtti héten már csak ülve volt kényelmes aludni, hogy sohasem volt rajtam tiszta ruha, mert mindenhol vagy csöpögött, vagy kenődött, vagy ömlött valami rám, hogy néha kínzással ért fel az, hogy egyetlen éjszaka sem lehetett megszakítások nélkül aludni, hogy.... végteleníteni lehetne a sort, de minek, mikor az elmúltság perspektívájából vagy nevetés vagy csak állóképpé kimerevített szépségek maradnak meg. És bevallom, hogy mégsem az előbbiek jelentik a tényleges nem melletti voksolást, hanem egyszerűen az anyagi lehetőségek, hogy nem fér bele több, mert az részünkről már tényleg felelőtlenség lenne.

Újabb parcellát török fel, hogy minél több tápláló élet érlelődjön körülöttünk, nekünk. Még ásás közben sem vagyok egyedül: ott viháncolnak önálló emberré körülöttem. A lokális globalitás, amit oly fontosnak tartunk: látható és láthatatlan kötelékeink egymás és a világ felé, hogy ne csak a földet lássák maguk előtt, hanem merjék felemelni a tekintetüket és a messzeséget fürkészni.
Megértése a családi idill működésének: az ünnepnapok kivételezettsége. Ilyenkor én nem akarok semmi mást, ilyenkor én vagyok teljesen benne a mi közös történetünkben, ilyenkor én rendezem a színt tökéletesre, mert ilyenkor kizárólag erre figyelek. És talán sajnálom kicsit, hogy miért vonz más is. És talán nem értem, hogy miért nem elég csak ez. Megdöbbent a felismerés: ezért nem akarták sosem, hogy a nők tanuljanak. Mert akkor kiegyenesítik a nézésüket és a határokra figyelnek. És el akarnak oda jutni. Túlra. Bizonyén.

Janka rajza: Patroklosz és Akhilleusz - feladata van az időnek

Joli saját készítésű kínai nyelvfüzete: számunkra a távközeli magánoktatás lehetősége jól hasznosul, hiszen hosszadalmas utazások nélkül tudunk jelenvalóként lenni és tanulni, így még a külön nyelvleckék sem jelentenek akadályt.

Távolsági és jelenléti oktatásban is részt venni. Távolsági alatt értsd: elvártak teljesítése, de egyéni utakon. Jelenléti alatt értsd: konzultációs, bekapcsolódós. Az ötvözetek különleges ereje.

Balázs is egyre ritkábban tudatosul a fényképezőgépre a telefon helyett, de még mindig megéri. Fényérzékelések. Ő látott és én csacsogok hozzá.

Az Okosház spalettái: reggeli átmenetel kinyitni a házat, esti becsukódás az egész napos szellőztetés után.

A fennsíkunkról letekintve a völgy felé a falura: szeretnék a templomtorony mind a négy oldalára órát adományozni, hogy a szélrózsa minden irányából láthatóvá váljon az idő.

A tavaszi óraátállítást még nem követte a templomi harang, most öt helyett hatkor harangoznak: csendre kelni. A téli átállásnál nem bírtam ki, és szóltam: öt helyett négykor ébresztődni - jaj.

Megtanulnak valaha is akklimatizálódni a barackfák? Genetikai program és környezeti hatás - lassú átállás. Virágféltés a fagyban: kifüstölni a lefolyó hideget. Északi szél.

A Zselicet mindig is szerettem, mert gyönyörű, mert tájfutó koromban itt mindig dobogós helyezést értem el - most meg már azért is, mert mutassanak nekem kérem még egy olyan falut, ahol az ember lánya a polgármesterrel és feleségével a főutcán végigsétálva a következő jelenet főszereplője lesz: "Te, nagyon jó a csizmád! Ivett, nézd már meg, milyen jó csizmája van! Letépjük róla? Vagy szerzel nekünk is?".

Irmának köszönhetően a vásárosbéci faluszépítési program és az általam vezetett parkművészeti szeminárium közös munkát tervezett: a helyieknek először kicsit segítünk ötletelni, hogyan lehetne növényesítéssel szebbé varázsolni a faluképet, aztán pedig az ültetésben is részt vennénk. A hallgatókkal közös kirándulás és tervezés a legnagyobb bánatunkra jelen helyzetben nem megvalósítható. Így egyelőre csak én mentem.
A terek ámulatba ejtettek: dombok közé nagy telkekkel tagolt, széles utcákkal vezetett szellős falukép fogadott. Tágasság, melyet a patak általi osztottság játékosít. És persze a határban az erdő.
Gyüttmaradtak: a kiköltöző értelmiségi családok teremtő és aktiváló ereje. Tudással, akarattal és megéltséggel szőtt romantikus faluvágy.

A falu szövetkezeti boltja balról

és jobbról

Fanni tulipános asztalának az egyik széke lehetett volna az enyém is, ha....
Ha egy önfeledten spontán ötlettől vezérelve mondjuk vasárnap reggel gondolkodás nélkül bepattanok az autóba és indulok. Fél másodperc alatt már át is villan, hogy milyen jó lesz bömböltetni a zenét - szerintem Carly Paolival fogok kezdeni - és csak azt hallgatni, amit én szeretnék, hogy milyen pihentető lesz maga az út csupán attól, hogy önmagam gondolataival versenyre kelve haladhatok és csak akkor állok meg pihenőzni, amikor nekem van szükségem rá. A gyakorlatias anya-én közben azonnal figyelmeztet, hogy el ne felejtsem elvinni Ádinak a sohasem használt vadiúj túrabakancsot és Pötyikének azt a pár szép ruhát, ami Joli után még egy kislány turnust is csinosan elvisel.
A telefonhívás és a bepattanás közti két napban már tervezem, hogy szombaton mit főzök és sütök előre, hogy nekik majd csak ebédet, vacsorát kelljen melegíteni, a reggelit indulás előtt csak ki kell készíteni, pörögnek tovább a gondolatok, hogy mit is lehet még előre megcsinálni, hogy hiány-nyomaim ne akasszák a napi ritmus anya-igenlős rendjét. Megnyugszom, hogy alapvetően mindenki önálló, tudja a dolgát és amúgy is dézsával van öntve rájuk a szeretet, úgyhogy a féltékenységen kívül más gondjuk nem akadhat azzal a ténnyel, hogy cirka tizenkét órát nem itthon leszek. Persze, majd legalább kétszer felhívom őket, hogy minden rendben van-e, én merre vagyok éppen, stb. Persze, vállalom, hogy mikor hazajövök, akkor nem arra jövök haza, ahogyan én hagytam magam után a házat, a kertet, a tereket, hanem arra, ahogyan öt elszabadult ember maga után használta. Nem baj, ahogyan Fanni mondaná, mindennek van ára, egy jó teázás után mit számít, ha a bilibe lóg az ujjunk.
És akkor rájössz, hogy feminizmus ide vagy oda, bizony ezt még jóvá kell hagyatni a társsal. Ha pusztán szerető státuszban lenne, akkor könnyen menne: miniszoknya. Ha csak férj lenne, akkor szintén nem lenne annyira nagyon nehéz: egy jó vacsora. Ha csak szellemi társ lenne, akkor megvitatnánk egy pohár bor mellett. Ha csak lelki társ, akkor hiúságot kicselezve kéne lelki okokat felsorakoztatnom.
Nade mit tegyek mindezek kombinációjával? Milyen hangot használjak? Mit vegyek fel? Mi legyen a vacsora? Mit ígérjek? Olyan unalmas tud lenni, hogy mindig minden szabályt betartunk, hogy mindig felelősségteljes, tudatos állampolgárok mintájára viselkedünk.... de hiszen semmilyen szabályt nem szegünk meg, időben hazaérek, két évnyi telefonbarátság után egyszerűen csak újra személyesen csacsogunk...
És annyira tudni akarom már a családpolitikai hozzáállást, hogy a telihasas-mosogatós ebédutáni társ-idillben szempillákat rebegtetve (szerintem még csinos is voltam) megkérdezem. Felelősség. Lefegyverez. Most túl nagy ára lenne. Inkább ne. Családi idill. Miért kell választani?

Barbie-baba magassarkújából Janka készített nekem fülbevalót. Csizmában és metszőollóval a kezemben.

Mindig arról bizonyosodok meg, hogy az általunk alkalmazott szigorú(bb) ökológiai életmód gyermeki akarattal párosulva előbb-utóbb kreatív megoldásokat teremt.
Évek óta vita tárgya a szívószál. Nem vagyok hajlandó megvenni és pont. Nincs kérdőjel, nincs felkiáltójel, csak és kizárólag pont azoknak az okfelsorolásoknak a végén, amit már hallani sem akarnak.
Ma megszületett a megoldás. Zöldhagyma: letéped, a csúcsát lerágod és már szürcsölhetsz, bugyborékolhatsz, de mindenek előtt elérted, hogy szívószál legyen a házban. Legalább is a kertben.

kép: Nagy Anita
hang: Kovács Jónás

avagy változatok egy anyára a harmonikus káosz idején

Három héttel ezelőtt
Úristen, már megint jön ez a rém! Megint ez lesz! Szörnyűség! Nem akarom! Eltapos! Lerohan! Szétcincálja az idegeimet! Felzabálja a jobbik énemet! Félek! Nincs elég gép, nincs elég net, nincs elég kaja, nincs elég inas, sem elég szobalány, szoba meg pláne, na és a szakács is felmondott! Ja, nem is volt, a kiszolgálószemélyzet (és nem az állam) én vagyok (tetszik tudni, ki az a Napkirály, ugye? mi az, hogy nem, hát hova tetszett járni, az iskola mellé?)… Áááá, nem akarom, félek!

Közben
Mondhatjuk azt is, hogy:
Jaj, de cukik ezek a gyerekek, ahogy játszanak, még a feladatukat is milyen szépen megcsinálják, egy szavam nem lehet, míg én itt tanítok, ők is teszik a dolgukat, kiszolgálják magukat a tízórainál, segítenek egymásnak, a középső még el is mosogat ebéd után, most, hogy nem kell korán kelni, mindenki kipihent, jókat eszünk, sokat vagyunk együtt, rengeteget röhögünk, micsoda harmónia! Mindenre van időm nekem is, türelmes vagyok, tüncibünci anyuka, aki dorombol már akkor, amikor csak meghallja a gyerekei szuszogását. No igen, főleg akkor…

Ehhez képest a hétköznapokban ilyen hangfoszlányokat sodor a szél, hogy:

Micsoda? Hogyhogy egyest adott? De hát miért nem adtad be határidőre? Kérdezd meg, hogy még be lehet-e fényképezni, akkor gyorsan megcsinálom. És kérj elnézést! Hallod? Hallod? Kérj elnézést!

Micsoda? Te mit csetelsz itt, hát órán kellene már lennetek, Neked is meg a vihogós barátnődnek is! Sipirc feljelentkezni és ez meg ne történjen még egyszer!

Micsoda? Már megint éhes vagy? De hát ott volt a szendvics a pulton, miért nem ettél? Még nincs kész az ebéd!

Micsoda? Miért sírsz? Hogyhogy fejbe vágott? Mit mondott? Miért, Te mit mondtál? Na, gyerekek, nekem órám van, nincs ilyenekre időm, ezt beszéljétek meg szépen vagy nem kaptok délután pilóta kekszet!

Micsoda? Hogyhogy eldugult? Hát hogy mosogattál, gyerekem? Nem, a csülökcsontot a kukába dobjuk…

Micsoda? Mi az, hogy nem akarsz felkelni, hát mennyit aludtál, a hasadra süt a nap, jó nem ma, de máskor! Na, gyere szépen, Pötyikém, finom fánk van reggelire. Még banánturmixot is csináltam, na gyere!

Micsoda? Miért nem kérsz fánkot? Mi az, hogy unalmas, más gyerekeknek az anyukája nem is főz, sőt, nem is készíti ki a reggelit, sőt, nincs is! Örülj neki, hogy a Tiéd itt óbégat reggel, sipirc azonnal mosakodni!

Micsoda? Hogyhogy megszülettek a kismacskák? HOVA? AZ ÁGYNEMŰTARTÓBA? Ja, ó, de ügyes vagy! Akkor azért hallom a nyervogást a padlásról. Még szerencse…

Most
Most könnyű, mert a hétvégére szabadságra jöttem. Igen, én, az anya, otthoni használatban: a Mama (nem a József Attiláé, szerencsére, én kevesebbet teregetek meg már mosógépem is van). Azért ezt a képet úgy el kell ám képzelni: a barátnőm lakásában vagyok a hétvégén, egyedül és teljes csendben. Ha akarom, akkor tévét nézek. Vagy ha kedvem szottyan, akkor sétálok. Ha ahhoz van kedvem, szundítok ebéd után. Sőt, nem is főztem! És holnap sem fogok! (Mert tegnap főztem előre és azt hoztam magammal, de ezt nem kell mindenkinek tudnia, hadd gondolják, hogy teljes a luxus.) A lakásban tisztaság, rend, nyugalom, az asztalon egy piros tulipáncsokor, előttem egy csésze tea és sütemény. Mmmm…. Ha lehetne, mindenkinek az orra alá dörgölném, hogy milyen jó nekem itt, de közben rágondolok arra a tömérdek mennyiségű anyára, akik a barátnőim és most is otthon vannak.

Egyrészt ilyenkor piszkálni kezd a lelkiismeret-furdalás (ilyenkor egy férfi: a micsoda?), hogy én hogy mertem csak úgy eljönni és ott hagyni a gyerekeimet a hétvégére az apjuk karmai között. Jó, ennyire nem drámai, mert az apjuk szereti őket, elviszi őket kirándulni és megveszi nekik a rántott sajtot, hagymakarikát, gombát, cukkinit, husit és sült krumplit, majd a cukrászdai süteményt is, amire nekem nincs pénzem: én többnyire otthon sütöm meg mindezt és a szomorú igazság az, hogy nem feltétlenül jobb minőségben (persze szeretem jobb napokon azzal áltatni magam, hogy a hazai koszt az igazi, de egyszer sütök majd Neked egy szülinapi tortát, Kedves Olvasó és akkor majd meglátod, hogy helyesen a mondat: a hazai kosz az igazi). Szóval amint megnyugodna a lelkiismeret, hogy a gyerekeknek jó, tehát nekem is jó lehet (ez egy olyan anyai tétel, mint Descartes-nak a cogitója) (hogyhogy mije? hát a cogitója, nem tetszett odafigyelni középiskolában? nem röhög, ez egy fontos filozófiai tétel, igenis!), máris újra ficánkolni kezd: akkor valójában lehet, hogy a gyerekeknek amúgyis jobb az apjukkal? Vajon elég jó anya vagyok én, aki folyton ott lógok rajtuk az unalmas hétköznapokban és túl azon, hogy nem röhögök az összes sztárvárszos viccen (jól van, na, tudom, hogy kell helyesen írni: sztár vórsz, na így jobb?), arra biztatom őket minden nap, hogy tegyenek rendet a szobájukban? Lehet, hogy én is unalmas vagyok már… Bánom is, hogy a héten egyszer elfutott a méreg és rákiabáltam a középsőre… Jaj, miért nem öleltem meg hosszabban, miért kell nekem folyton sietni… És ez így mehetne tovább, mert mi, anyák a végtelenségig lelkiismeretesek (értsd: komplett idióták) tudunk lenni, amit igencsak súlyosbít a helyzet, hogy nők vagyunk (jól van, na, tudom, hogy az anyák nők, ez egy olyan fordulat akart itt lenni, hangsúlyozás). Mert egy apa már akkor elfelejti a rákiabálást, amikor a mondat végére ér, és halál büszke magára, hogy egy hotel konyhájáról hoz ebédet a gyerekeinek. Mert férfi. Mi, nők azonban még akkor is az elszabadult hajtincset vesszük észre a tükörben, amikor éppen a tökéletes ruhában vagyunk a tökéletes partnerrel (ilyenkor egy nő: a mivel?) a tökéletes estélyen…

És itt jön a másrészt. Én ugyanis már kifundáltam, mit lehet tenni a lelkiismeret-furdalás ellen, hihihi, úgy kell ennek a nyavalyás lelkiismeretnek, minek pattog folyton! Először is végre külön élek a férjemtől, így senki nem ül a nyakamon, aki még a lelkiismeretnél is fondorlatosabban tud piszkálni. Éppen elég jól tudom én magamat hajtani, nem kell egy plusz hajcsár az életemben, ha egyébként már csak ilyen minőségben óhajtott funkcionálni. (Funkcionáljon felőlem mással, ha hagyják meg ha tud, hihihi. Mármint funkcionálni. Na, jó, ez persze gonosz volt, de hát állította azt valaki, hogy én egy angyal vagyok?) Másodszor pedig két alkalommal is volt rá lehetőségem a gyerekeim születése után, hogy rácsodálkozzak, hogy még egymagamban én is vagyok valaki, nemcsak mint valakiknek az anyja, felesége, satöbbije (ne részletezzük, minden nő tudja a felsorolást folytatni). Előbb egy továbbképzésen tíz éve, amikor úgy bolyongtam Canterbury-ben, mint Thomas Becket szelleme, csak nőben (hogyhogy ki az? töri órán sem tetszett figyelni? lefogadom, hogy azt sem tetszik tudni, ki volt Szent Ágoston!, gondoltam…), hiszen nem voltak velem a gyerekeim. Aztán pár nap után rájöttem, hogy a gyerekeim nélkül is bírok még levegőt venni, sőt, barátkozni, tanulni, kirándulni is tudok nélkülük. (Minő felfedezés!) Nyilvánvalóan élni nem tudnék nélkülük, de két hétig azért nagyon jól kibírtam, hogy nem csak a játszóteret és mások gyerekeit látom, ha felnőtt emberek között vagyok. Utóbb pedig másfél éve volt egy hasonló alkalom, amikor egy hétig a napjaim nagy részében tök egyedül jártam Barcelona igencsak szemet gyönyörködtető utcáit és tengerpartját, és megint csak nagyon jól kibírtam, hogy miközben én éppen a Casa Battlót nézegetem komótosan (ne tessék mondani, hogy rajzórán is a modell mellét tetszett nézni ahelyett, hogy valami kultúrát szívott volna magába! juszt se mondom meg, ott a gugli), nem szól közbe senki, hogy unja és menjünk már, netán hogy pisilni kell vagy éppen éhes.

Ezért aztán már tudom, hogy ha az a fantasztikus kilátás lebeg a horizonton, hogy még hetekig bezártság lesz és onlány oktatás (igen, a fiúknak is, de ezt ne úgy tessék érteni, hogy a lányokon lesznek, bár gondolom, némelyik az online oktatás ilyetén felfogásának igencsak örülne), akkor bizony preventív intézkedésekre is szükség van, mert a gyerekeim állandó hozzám való beszélgetése ellen hiába teszek fel maszkot. Amennyire imádom őket, annyira ki is kell őket pihenni néha (ezek szerint átlag tízévente kétszer), ahogy a hétköznapi monoton rutint és az állandóan lesben álló házimunkát is (ezeket sokkal gyakrabban is ki tudnám éppen pihenni, csak a nemlétező amerikai nagybácsi öröksége, egy kastély meg a személyzet hiányzik hozzá), mert ezek folyton-folyvást lecsapnak az emberre. (Á, mindig ez a pongyola fogalmazás! Az asszonyra. Minden rájuk csap le. Még a fickók is, bár ha akad egy jobb darab, akkor ritkán panaszkodunk. Itt jegyzem meg szép csendben, hogy én éppen egyáltalán nem panaszkodom ebben a tekintetben.)

Úgyhogy a lelkiismeret-furdalásnak ezennel útilaput kötök a talpára, jómagam pedig a firkálást megszakítván felvettem a csodálatosan piros balerinámat és eltipegtem egy adag süteményért, ami már itt illatozik előttem, és amit ezúttal egyedül fogok kiélvezni. (Még a lelkiismeretnek sem hagyok belőle egy falatot sem, bebeee!)

Általában süteményekről és húsételekről szoktam áradozni, mert azokat szeretem a legjobban. Azonban most egy zöldségről, vagyis egy rokonságról szólnék, mely ma, főzelék főzés közepedte ihletett meg.
Amikor az isten az embereknek adta a káposztát, nem is gondolta milyen csodát teremtett. Eszik édesen, eszik sósan, eszik savanyúan. A töltött káposzta az ételek királya. Ettem Hajdú-Biharban szálas káposzta nélkül, a káposztalevelekbe töltött gombóccal, Kárpátalján és Erdélyben egytálételnek, Baranyában szárma néven, de előkelő állófogadásokon is adják chafing-ből adagolva. Mondjuk a töltött káposzta nevet eufémizmusnak tartom, mert én annyit töltök töltéssel, amíg az edénybe rakom a káposztát, mert bizony én gombócokba valósítom meg magam. Szóval inkább mondanám a főztömet gombócos káposztának. De a paradicsomos káposztát is nagyon szeretem. Olyan főzelékfélének is, jóféle sült oldalassal, vagy ressen, ahogy anyukám csinálja, a húst belefőzve. A káposztástésztát én cukorral eszem, nem is kevéssel. Az uram borsozza. Szeretem a káposztasalátát. Akár lila, akár fehér. Azonban a biológiai fegyver a savanyú káposzta. Minden szempontból. Novemberi sötét estéken, vallatni lehet a lépcső alól terjengő fertelmes szaggal, ahogyan a melegben erjed a káposzta.

Az egy csoda, ahogyan a család káposztát tesz el. A pengeéles gyalut csak az arra felkent apa használhatja. A rétegezést, a fűszerezést az anya csinálja. Só minden mennyiségben, bors, babérlevél, néhány szál torma, és birsalma szelet. A gyerekeknek marad a torzsarágcsálás, és a döngölés. Annak külön technikája van. Nem lehet ám csak úgy odacsűrni, mert akkor szétcsapódik. Finoman, kis ejtésekkel, körbe araszolni, egyenletesen ledöngölni. Erről eszembe jut, hogy anyu egyszer egy alföldről származó ismerősével beszélgetett a káposztaeltevésről, és a néni azt mesélte, hogy nincs is annál jobb, mint ahogyan a papa megtapossa a káposztát. Hát, anyu azt hiszem inkább halt volna éhen, mint fogadott volna el a káposztájukból. Pedig ennek nagy hagyománya volt, hogy lábbal tapossák a dézsában a káposztát. Szóval, ha megvolt a döngölés, akár lábbal, akár sulyokkal, utána jönnek a lezáró deszkák és a végén a káposztás kő. Ez egész évben a speizban várja türelmesen az évi egyszeri fellépését. Aztán egy terítővel leterítik, és várnak, és várnak és szagolnak. Na, amikor jön a szag, lehet kezdeni lemosogatni! Nem lehet mihez hasonlítani ezt a tömény trotty-szagot, ami a csodás savanyodást kíséri. Szóval ez az elsődleges fegyver forrás, a szaga. Másodsorban viszont a hatalmas c-vitamin tartalma, és a csodálatos élettani hatásai, amivel a téli időszakban segíti a fogyasztóját, az az igazi fegyvertény!

A káposzta nyersen is csodálatos. Mindenféle gyulladásra tökéletes borogatás. Lehúzza a bokáról a duzzadást, a bőr alól a kelést. Anyu számtalan betegséget tud vele gyógyítani. Most már én is. Ami hihetetlen, hogy a káposztából sütemény is készül. A káposztás hajtóka gyakori kiegészítő fogása egy egy gazdag gulyáslevesnek. De ha anyukám kedvezni akar apukámnak, a meggyes és a túrós mellé, káposztás rétest is süt. Teljes az étkezési paletta, de akadnak még ebben a családban más jó kis rokonok is.

A kelkáposzta olyan, mint egy bolondos nagybácsi. Hetykén félrecsapott kalapja alól kikandikál hosszú, vörös, göndörfürtös haja, így képzelem. Szakállas vicceit már a legkisebbek is ismerik, de nélküle unalmas lenne az étkezés. Legjobban rakott kelnek szeretjük, de főzeléknek is finom. Nem említettem a leveseket. Az édeskáposzta leves, vagy ahogyan mi mondjuk, a pulutyka, laktató leves, főleg, ha egy kis főzőkolbászt vagy virslit is beleölünk. De egészen más íze lesz, ha kelkáposztából készül. Már már frankfurti.

A karfiol pedig a végzet asszonya-típusú nagynéni. Buja, telt idomai, fimon kerekded formái mindenkit rabul ejtenek. Rántva klasszikus, de levesnek is kitűnő. Csőben sütve, vagy rakott formában is kellemes. Távolkeleti rokona a pagodakarfiol. Rajzolni sem lehet szebbet.

Az olasz unokaöcs a brokkoli. Friss zöld színe, és mindig hibátlanul fésült hajkoronája megdobogtatja a női szíveket. Pláne, ha nagyon egészségesen akarnak étkezni. A brokkolikrém leves igen trendi. Mondjuk nálunk egy ilyen levesfőzésem szerencsétlenül egybe esett Zoli isiben elkapott hányós-fosós fertőzésével, ezért jó időbe telt, míg elfogadta a brokkoli ártatlanságát. De rehabilitáltuk, és rántva kifejezetten rajongunk érte.

Szóval, amikor az isten káposztázott, nem gondolta, hogy nem csak a kecskét fogjuk megenni, hanem a káposztát is. Ezért figyelmeztetésül megteremtette a káposztalepkét, amely szárnyasan igen tetszetős, de hernyónak mód felett kártékony. Belátta, hogy ez hülye ötlet volt, és hogy jóindulatát és játékosságát bizonyítsa, megalkotta a kelbimbót. Nem elég, hogy a neve a férfiak erotikus fantáziáját folyton éberen tartja, de a megjelenése egy csoda. Apró pici káposztafejek ülnek egy félméteres nyélen. A háziasszonyok nem szokták ősszel felszedni a földből, hanem a kertben hagyják. A fölszántott kertben, a havas barázdák között dülöngélő szárak elhagyatott kopjafákra hasonlítanak. De januárban, amikor elmúlik a karácsonyi bőség, kifejezetten jól jön egy kis főzelékezés. Ilyenkor csak le kell tördelni a szárról a csöpp káposztákat. A múltkor levest főztem belőle, és hogy a kis rokongyereket is evésre bírjam, azt mondtam neki, hogy ez manókáposzta. Manók termelik, és ugyanúgy használják kicsi házaikban, mint ahogyan mi a rendes káposztát itthon. Nem hatotta meg a mesém, de esküszöm, nekem jobban esett a fogyasztása. Nem csak a manók főzik, hanem a Barbie babák is. Miközben a konyhában sürögnek, a „Hej Vargáné káposztát főz, kontya alá ütött a gőz” kezdetű népdalt éneklik. Így megy ez a játékban és a valóságban is. Amíg van káposzta, nincs éhezés.

Hogyan gondoljam el a kertem terét? Milyen is a kert-tér?

Kertem terére tudok egyrészt abszolutista tekintettel nézni: hiszen mozdulatlan, külön levő, saját struktúrával rendelkező, a dolgokat (entitásokat) magába foglaló, áthatolható és elmozdíthatatlanul rögzített. Határjogi és tulajdonjogi lekötöttség. Térképen jelölhető, kijelölhető és beazonosítható.

A kert-tér, amiből nap mint nap láthatóan és érzékelhetően más és más kép bontakozik ki, a bennelevőség tekintetében állandóan változó, sőt mozgó, ezáltal a teret máshogyan és máshogyan beszövő és belakó, kiterjedését a vertikálisba is (felfelé láthatóan, lefelé számomra láthatatlanul) szüntelenül kinyújtóztató minőséggel bír. Tehát a létezők közötti viszonyrendszer alakítja a teret - relativitás.

Kertem levegő terének hol a határa, hol kezdődik a hivatalos légtér? Égig érő fám nem lehet....

Kertem mások által tudomásul vett és magunk által folyamatosan megélt terének története kettős iratú: kintről megítéltetik, a kardinális változás-pontok (ja, hogy így gondoltad?, mikor láttam, hogy csinálod, nem értettem, mit fogsz belőle kihozni!) a környezet részeként értelmeződik, bentről, a mi történetünkben pedig az imaginárius álomkép felé törekvés napi szintű megvalósítási útja zajlik.
Belső kertünk is állandóan egyeztetésben van az önmagunknak már megírt álomkert és a kerti folyamatokra reflektáló napi szintű átiratainkban, mikor a térben a rövid és hosszú távú hatásokat az időben előre érzékelnünk és cselekvési szinten befolyásolnunk kell.

Kert-terem alakításakor a spontán időn kívül lelki szemeim és cselekvő kezeimben a jövőbeli státuszra irányított figyelem van - a változás elfogadása és legitimálása során mégiscsak ott a végcél, amit el akarok érni, vagy el akarok kerülni. A tudás és a szakmai felkészültség révén előre tudom az aktuálisan észrevehetően zajló folyamatok kimeneti eredményét, ezért a látható pontokon kínálkozik beavatkozási lehetőség. A rejtett és nyilvánvaló közötti határvonalak módosulása és nyíltsága, illetve rejtettsége okából ered az, hogy hibázok és már csak a következő tenyészidőszak alatti munkafolyamatba van lehetőségem integrálni az idei év tapasztalatait.

Kert-terem, mint cselekvési mező a kezem által csak a lehetőségek kibontakozásának a tere és a természeti tényező miatt mindig is csak az esetleges siker előkészítője. Az ismeretlen és a kiszámíthatatlan mechanizmusok hibaként íródnak bele a térbe (pl. csenevész, beteg növény), hiányként jelennek meg (pl. ki nem bújt, meg nem eredt növény hagyta üresség).
A hagymásokat ősszel előre megtervezett hímzéses partelbe rendezem. A terv tökéletes megvalósulása, a kivitelezési aktus nem egyedül az én kezemben, hanem a természet erejében is van. Tavaszi kibújáskor már nem tudom pótolni a ki nem bújt hagymákat, a terv tökéletes mivoltát felülírja a természeti tényező és hiányként mutatja meg magát.

hang: Kovács Balázs

Edward W. Soja Harmadiktér fogalmának együtt-hatása folyamatosan zajlik - de láthatatlanul, az elbeszélés, az elmesélés, sőt, a kint és bent párbeszéde révén tudom csak feloldani a dialektikát és az áhított trialektika felé irányulni. Az átélt szövegkorpuszok összeolvasásában lesz majd egy új szövegdinamikai esélyem a megértés bonyolultabb egymásra-hatásainak megmutatására.

A kert, mint szövet vagy mint szöveg.
A kert élő szövete rányomul az élettelen, az épített részek széleire és folyamatosan elnyeléssel fenyeget. A természeti erő, mely mindent képes betakarni, elrejteni. A járdára nyomuló gyepfelület, a futónövények homlokzatfedő szerepe. Kétfajta textúra összeillesztésének módozatbeli kérdései: a létformák nem egybefonódnak, hanem egymásra nyomulnak, alágyűrnek.
A kert írott és festett valóság a papíron: szövegként, vagy képként jelenik meg. Panorámafotó, mint a tér közepén álló falfestmény szemlélője. A történetek tereként megjelenő leírás, mely valósságában és elképzeltségében már a képzeletbeliség révén is az irodalmiság fogalmába tartozik.