Változás szemlélés

Ahogyan így tél felé elnézegetem a kertünket, a hol dermedő, hol pedig olvadó, csöpögő, legtöbbször hó híján rothadás színű kertünket, azt látom, hogy a használt és nem használt útvonalak a kitaposottság miatt látványosabban tűnnek a szemünkbe. Minimalizáltuk a szilárd járófelületeket, engedve annak a változás-dinamikának, amit egy füves terület gyakori használata jelent: kikopások tél végére, tavasszal meg megújulások, hogy nyáron a kiperzselődések vegyék át a helyüket, de mégis, minden tavasszal harsogó zöldre fessék a járnivalót. Tarackos gyep: tulajdonképpen házikerti használatban kiirthatatlan. Az erősebben taposott részek fakérges vonalait télen mindig pótoljuk - ösvényképzési tennivalók.

enter image description here
Kedvenc nyári ösvényünk

Tereket használni: útvonalakat járni a térképre.
Szeretem a kertkép állandóan módosuló megjelenését: minden nappal, sőt minden órával, néha - ha hirtelen kisüt a nap - még percekben is mérhetően más látvány, szag, hangulat, érzet fogad. Ezért van viszonylag kevés örökzöldünk, hiszen náluk a változás észrevétele közelebbi szemrevételezést, felkészültebb tekintetet kíván meg, mondjuk ki, nem olyan látványos.
A park és köztér tervezésben az utóbbi időkben figyelemre méltó tendencia érzékelhető: a fenntarthatósággal karöltve újra a természet kezd benyomulni az épített kultúrába. A legújabb és legökologikusabb, legfenntarthatóbb parkok és terek már nem a kertet és a kertészeti növényanyagot igyekeznek megjeleníteni, azaz tudatosan nem a kertészeti növényanyaggal dolgoznak, hanem az egyszerűen kezelhető, gondozható, természetben előforduló növényeket részesítik előnyben.
A kortárs tájépítészeti alkotások közül az Ankar Park Malmöben tudatos gesztussal teszi a változást a fókuszba, azt megmutatva, hogy látható, megtapasztalható legyen. Az ökológia címszavának megfelelően a természetet a honos fafajok és fűfélék képviselik, így került a bükk, a tölgy és az éger a fásszárúak reprezentánsának, mégpedig szigetekként kiültetve. A fákat csoportokban helyezték el, mintegy kiserdőket létrehozva. Ilyetén elrendezésben nemcsak körbejárhatóság és rátekinthetőség nyílik az ember számára, hanem a térben tömegüknél fogva azonnali hangsúlyozottságot kapnak, elkerülve azt az ellentmondást, hogy hatalmas fákat tervezek, de kicsike girnyókat ültetek ki, azaz nem egy jövőbeni statikus képet akar megteremteni, amit majd ki kell várjunk, hogy ténylegesen megvalósuljon, hanem nyíltan fel tudja vállalni magának a növényzetnek az alakulástörténetét. A természet itt elérhetővé válik, megközelíthetővé, belakhatóvá, megszelidítetté, anélkül, hogy domesztikálva, azaz kertesítve lenne. Egyszerűen városi térbe hozott természet, ami nem a színeivel, hanem formáival, struktúráival, textúráival hat ránk. Maga a táj-érzet, a táj.

enter image description here
Ankar Park részlet, Malmö, SLA

enter image description here
Ankar Park részlet, Malmö, SLA

Bővebben:
https://www.sla.dk/en/projects/ankarparken

Az SLA iroda többi szemet gyönyörködtető, elgondolkoztató, még egy falusi számára is vonzóan élhetőnek tűnő munkái, tervei:
https://www.sla.dk/en/projects/

Üvegtábláink

Amikor beakadályozódik, mintegy kerítésesedik az élet, akkor nekem sokszor olyan, mint az üvegfelület, melyen a saját magam termelte vízpára csapódik le: az én meleg leheletem a hideg felületen.
Egyszerre átlátható és mégis károkozás nélkül áthatolhatatlan - haragra lobbant. Gyerekszülés közben utáltam az amúgy tisztelt és szeretett orvosomat, aki persze jókat kuncogott, mondván, ő azért van itten kérem. Gyerekszabadságoltatás közben utálom az amúgy tisztelt és elfogadott iskolaigazgatót, aki persze jókat kárörvend, mondván, lehetne rosszabb is itten kérem.
Szeretem, mikor ki lehet nyitni ezeket az ablaktáblákat és beengedni a friss levegőt: fájdalom-cseppjeim körforgásában új források keletkezhetnek.
Mindig - már gyerekként is - ki szerettem volna tárni a televízió képernyőjét, hogy ne nézzem, hanem én, azaz én is átéljem a valóságban a történetet. Ugyebár a kibírhatatlan kispadon ülés.... Álomélet. Életálom. - Calderón? Vagy Platón?
Az építészet és kert kapcsolatában is különleges státusza van a tekintetnek szabad átjárást biztosító üvegfelületnek. A kint-bent, a bentről mintha kint lennél szemlélni a kertet, miközben annak elementáris erejének nem vagy kitéve. Kintről pedig megtükröződve, rávetítve látni a kertet a benti meghittségre - a távolság, mint kulcstényező a szemlélő elhelyezkedésében van. Eddig még tükör, innen már benézhető. Üvegtető alól felnézni a csillagokra - a szemünkkel tudni érinteni és simogatni - virtuális szabadság, bennünk.
Jelenkori üvegtábláink egyre erősebbek, egyre inkább többrétegűek, sokszor szellőztetésre nem is alkalmasak, üvegfalként lesznek az alapszerkezet részei, vagy beltéri dizájnelemként jelennek meg. Hő- és hangszigeteléseink.
A kinti és a benti egyidejű, egyszerre látható lerakódásai a felületen: az átláthatóságot vagy a határt takarítjuk olyan szorgalmasan? Elkoszló rongyok.

enter image description here
Halveri fürdőszobánk ablaka: a törött katedrál üveg alatt a sima floatüveg pótlás - átutazóban.

Lecsapódásaink

Lélegzéseink és nappali tevékenységeink láthatatlanul, víz formájában a levegőben. Mindennapi életünk hideg felülettel találkozva az átlátható üveget áttetszővé lehelve és azon új tükröződési formákat alakítva vízcsepp formájában mutatkozik meg. Cseppé gyűlések és hirtelen cseppleszaladások mutatta utak az üvegfátyol felületen - vízgyűlési pontok. Szellőztetés.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Malacszabadság

Mindig izgalmas, mikor egy telefonbeszélgetésből, találkozásból, magán levelezésből publikus szöveg, bejegyzés lesz itt a blogon.

enter image description here

enter image description here

Ani azt kérte, ezt is inkább én írjam meg, mint ahogyan a Mézeskalács malacházat is.
Múlt héten elkészítettem Oláh Andival és Gyenis Lacival az interjút az állattartásról, hogy majd hosszabb szerkesztési munka után kiállítás legyen belőle az Okosházban.
Természetes igényeiket a tartás körülményeiben teljes mértékben tiszteletben tartani - ez lehetne az ő mottójuk. És Ani még hozzátehetné, hogy szabadság.
Tudatos, tudáson, emberségen - egyszóval életszereteten alapuló viszonyulás az élet minden területéhez: magunkhoz és környezetünkhöz, az állatokhoz.
És persze, akkor jövök én is mindig a gyerekfarm koncepciómmal: a gyerekeinkhez.
Pozitív és negatív szabadságaink: "freedom to" - szabadság valamire és "freedom from" - szabadság valamitől (Isaiah Berlin: Two Concepts of Liberty).
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata.

enter image description here
Fotók: Nagy Anita

Közös emlékezet

Dóri fürdőjén gyönyörködve és a fürdéshez való viszonyunkon elmélkedve, próbálva kikapcsolni a privát tényt, hogy szeretnék egy új fürdőt (mi a fenének is, kell-e egyáltalán a házban fürdő, fürdőház kéne inkább, vagy ökologikusabb lenne alulra egy lavór víz, felülre meg egy vödörnyi, jaj, nem tudom), mindig oda jutok, hogy egyik utóbbi olvasmányom még munkál bennem: Deborah Feldman Unortodox című regénye. A zsidó kultúrát, a haszidizmust, lubavicsiakat, szatmáriakat, stb. elég jól olvasom, ezért nekem úgymond csak annyiban volt új a történet, hogy végre nem egy író, vagy rebbe, esetleg maximum egy rebecen szólal meg, hanem egy alternatív, hiteles női hang. Újabb fontos "Herstory" történet a hivatalos kánon mellett, néha ellen.

enter image description here
Elena Favilli és Francesca Cavallo, Móra, 2018

Aztán rájöttem, hogy mégcsak nem is a herstory a lényeges most nekem, aminek egyébként én is egy interjúalanya lettem a minap, nem is a mikve vagy a fürdőház, hanem a spiritualitást nélkülöző bemerítkezés aktusa, a vallási motívum nélküli rituális fürdés.
Miért bogarászik bennem ez? Azt hiszem teljesen póriasan a közösségi fürdés, a közös fürdés, a közösen használt víz miatt. Hogy miért van az, hogy valakit láthatólag abszolúte nem zavar, hogy egy strandon hol a törülközőn, hol a vízben töltsön el időt, én meg visítva menekülnék, ha valaki erre kényszerítene. Hogy mikor belemerítkezem a Balatonba, azt csak és kizárólag a gyerekek miatt teszem, és próbálok nem arra gondolni, hogy hány test teszi ugyanezt, miközben mosódik a hátakról a naptej és az egyéb piszok.

Közös családi rituálé: nem rólam szól, hanem a nagycsaládról és persze főleg a gyerekekről, és elég gyanús lenne mindig azzal érvelni, hogy most nem tudok fürdeni.
Fotók, amiken mindenki vizes, mi legalább naptejnélküli barnák is. De ezekre az alkalmakra, mint nyaralásokra kell emlékeznünk, mert ezt követeli meg az udvariasság és a családi összetartozás.

enter image description here
Balaton, 1939 (Fortepan)

Az emlékezés helyei. A fotó, mint hamisított emlék. A tudatosan a jövőnek felvett mű-jelen pillanata.

Kulturális emlékezetben gyökerező, egyénileg kialakított családi és magán identitásaink.
Jan és Aleida Assmann professzorok fontos mondata: ‘If you want to belong to a community, you must follow the rules of how and what to remember’. Vagyis: ha egy közösség tagjává szeretnél válni, akkor követned kell, hogyan és mire szabad emlékezned.
Nagycsaládiasság.

enter image description here
Hadar Galron: Mikve című darabja a Pesti Színházban, 2010

Géczi János: A rózsa labirintusa

Könyv- és programajánló egyszerre: tanár úr tavaly ősszel megjelent könyvét szerettük volna előadás formájában is élvezni a Faluság minikonferencián.

enter image description here

Az Okosházban (okoshaz.hangfarm.hu) ma estétől kiállítás formájában végigmustrálható a rózsa szimbolikájának kulturális gondolati útvesztője.
Elmélyülés.

Mesés kert

Az első ábrán az alaprajz látható, ahol a növényekhez nyilakkal kötöttem a neveiket, középen a piros X pedig azt jelzi, ahonnan a következő ábrán a tér látható. A szobrokat a római szobrászathoz lehet kötni, antik-római delfinek találhatók a medencében jobb és bal oldalon, és van egy nimfa barlang is, ahol nimfák helyett Poszeidón és szintén két delfin áll, mögöttük borostyán, előttük pedig kúszó filodendron.

enter image description here

A római fürdőkből indultam ki először, illetve amit nagyon szerettem volna valahogy belevinni a kis mesés kert tervembe, az Szemiramisz függőkertje volt. Ezért is döntöttem úgy, hogy a "belső" tér, vagyis ahol a medence található, zárható legyen - ha a kinti időjárás nem lenne kedvező. Így ott a meleg, nedves levegőt kedvelő függő és kúszó növények, mint az orchidea, a könnyező pálma vagy a rózsaszín árnyalatú pompás medillina is boldogan eléldegélnének, majd idővel kicsit jobban ki is töltenék a helyiséget, esőerdő szerű hatást keltve ezzel.

A tér közepén a mennyezeten lenne egy kis üveg kupola, ami nappal fényt engedne be, de emellett a medence jobb és bal oldala is olyan üvegtéglákból állna, ami nem teljesen áttetsző, de a fényt még átengedi. A medence előtt sorakozó kannelúrázott oszlopokon borostyán futna fel, aminek szintén nagy szabadságot hagynék, hiszen a célja a kertemnek az lenne, hogy egy meseszerű, romantikus, már-már elhagyatottnak tűnő hely hatását keltse, amiről csak akkor derül ki, hogy mennyi csodás dologgal van tele, amikor az ember megáll és jobban megfigyeli.

A nem túl méretes kerti udvart, szinte előcsarnoknak is nevezhetném, hiszen a fürdőt innen lehetne megközelíteni. Benne volna egy saroknyi fedett terasz-szerűség, aminek a tartóoszlopaira és a fedelére lilaakácot futtatnék. Emellett lenne még egy szilva és egy almafa is a kertben, közöttük pedig egy hintaágy. A gyümölcsfáknak ebben a sejtelmes, édenszerű kertben nagy szerepe van, gondoljunk csak az Ádám-Éva sztorira.

Tekinthetjük időutazásnak, vagy csak az idő kikapcsolásának, amikor valaki ebbe a kertbe látogat, de azt hiszem mindenképpen az volna a célom vele, hogy a külső rohanó dolgokat kicsit ki lehessen zárni itt, reflektálva ezzel a slow filozófiára is. Egy a cél, aki ide belép, csak itt és most legyen, a hétköznapi gondoktól függetlenül.

Hálózati zenei megoldások az Okosház megnyitó performanszán

Nemrég elkezdtük a virtuális térben körvonalazni, hogy mit csinálnánk egy valós, interdiszciplináris, "akusztikölógiai" alkotó- és kutatóközpontben, és Boriék zenei csoportjának köszönhetően ezt nem is tudtuk tovább húzni, mint tegnap. Félévzárás, félévkezdés és egyéb hobbik közepette kellett is valami, ami visszarántott abba a világba, aminek semmi köze a valósághoz, és amiért tulajdonképpen minden más megéri. Mivel nap mint nap online megbeszéléseken éljük meg ezt a furcsa valóságot, már az is felüdülés, hogy "itt" történő, egyszeri, közös élményt hallunk-látunk.

A hálózati zenei megoldások már az internet kezdete előtt is jelen voltak pl. a telefonkonferencia-koncertek vagy próbák formájában. De tény, hogy az internet tette könnyen elérhetővé a teleprezencia leküzdését, még ha szaggatott, késleltett formában is. A The Hub, majd sorra a különféle hálózati zenei projektek a 2000-es évek elején tetőztek, és furamód ma már inkább le is csengtek. Pedig épp mára oldódtak meg azok a technikai problémák, amik 15 évvel ezelőtt még elérhetetlennek tűntek. Ma már természetes, hogy képet és hangot viszonylag jó minőségben, gyorsan, két irányban tudunk küldeni úgy, hogy közben még üzengethetünk is egy másik csatornán, és mindezek összege youtube vagy facebook live kimeneten keresztül a "külvilág" számára is látható.

Boriék csapatában három, egymástól távoli helyszín összekapcsolását valósították meg a a Jamulus hálózaton keresztül, melyek kimenetei Sinkó Bori gépére érkeztek, ő pedig ezeket az Open Broadcaster alkalmazással egy kép sarkaira helyezte és továbbította Görcz Andinak, és kiegészítette saját és két kollégája (Velev Milena és Borbényi Misi) által közösen, a Hydra live-coding rendszerrel valós időben generált animációval.
Ezeket összekeverve továbbította gépe egy youtube csatornára, és így lett elérhető nekünk is: kimenetét láthattuk tegnap a megnyitó performanszon, és láthatjuk ezután is, mivel a műsort automatikusan rögzíti a szolgáltató, így visszanézhető később. A kimeneti weboldal (http://okoshaz.hangfarm.hu/) ezt ágyazza be önmagába, amihez csak hozzáadtam egy egyszerű leírást. Ennek alapján néz ki így jelenleg a weboldal:

enter image description here
Pillanatkép - a rajta látható grafika Velev Milena műve

A továbbiak során az Okosház a virtuális térben alakul tovább, multimédia alkotó- és kiállítótér formájában gyarapszik újabb alkotásokkal, így a képen látszó változat később már más lesz, a performansz pedig egy menüpont alatt érhető majd el.

Egy vendéglátós naplója, 2020

Azt hiszem, életem egyik legkeményebb időszakán vagyok túl. A gondolataim kuszák, mert hétről hétre éltem életem hónapokon át, a teljes csőd, a lehetőségek, és a merre tovább ordító kérdései között.

Sok cikk jelent meg azzal kapcsolatban, hogy milyen anyagi jellegű elakadások voltak a vendéglátásban. Szerintem a probléma ennél sokkal mélyebb és összetettebb. Van egy olyan hatása is az elmúlt egy évnek, ami nehezen számszerűsíthető, ami inkább lelki, mentális impulzus. De vizsgáljuk meg mindkét oldalról a dolgot.

Magyarországon jelenleg az közterhek nagy részét a KKV szektor termeli ki, nem is akármilyen százalékban. Egy eladott étel árának több, mint a fele tulajdonképpen adóként befizetésre kerül a ki tudja hova és mibe. És akkor az alapanyag költségekről, a munkabérekről, azok jó magas járulékairól, a bérleti díjakról és az amortizáció költségeiről nem beszéltünk. Természetesen, ez a százalék a menüztetős árra értendő: sok étterem a vacsoraidőben, a la carte fogásokon tud haszonra szert tenni.

Nézzük meg a másik oldalról is a dolgot: a vásárlóktól. Míg a kínai éttermek és gíroszozók hozzák a borzalmas minőségű, nyomott árú termékeiket, nagyon nehéz megértetni egy vendéggel, hogy mi az, amiért fizet. Folyamatos árversenyben kell lenni, mivel a piac nagyon nagyon nagy, rengeteg szereplővel. Javítok: rengeteg igénytelen szereplővel. Nehézség az árazásnál az is, hogy az emberek átlagjövedelme és az élelmiszerek ára között nagyon rossz arányszám van. Akárhol járok nyugatabbra Európában, azt tapasztalom, hogy ez az olló sokkal tágasabb, és sokkal jobb minőségűek az alapanyagok.

A vírus sajnos ezen a bekerülési értéken nem javított, sőt. Tekintve, hogy akadozott a beszállítóknál is az árubeszerzés, illetve az összevissza bezáró éttermek miatt ezeknek az áruknak a megrendelése, náluk is rengeteg elbocsátás és áremelkedés volt. Egy iparág bedőlése sohasem csak adott szereplőn érződik, továbbgyűrűzik, és magával ránt más szektorokat is. Ujjal lehet mutogatni arra, hogy miért nem álltak át kiskereskedelmi vonalra ezek a cégek, de teljesen más infrastruktúra, kommunikáció, munkakörök kellenek ahhoz, ha valaki éttermi beszállító, vagy kiskereskedelmi beszállító legyen.

A nagy árérzékenység, és a túladóztatott vállalkozások eredményezik azt, hogy nagyon keskeny mezsgyén táncol minden étterem. Az árak úgy vannak belőve, hogy be is jöjjenek azért vendégek, de legyen rajtuk haszon is. Az a vendéglátós, amelyik azt állítja, hogy nem vizsgálja folyamatosan a konkurenciát, az hazudik. Nehéz kérdés ez, mert nem egyértelműen meghatározható, hogy ki a konkurenciád, a vendégek döntéshozatala komplex, sokszor szeszélyes és véletlenszerű. De az biztos, hogy nem lóghatsz ki nagyon a többiek közül árral, vagy azt meg kell indokolnod, hogy miért. Az árverseny továbbá a játékelmélet alapján veszélyes is lehet: sokszor már csak azért, hogy egy vevő adott cég mellett döntsön, számára veszteségekkel járó árakat is hajlandó meghozni. Hogy könnyebben érthető legyen: az éttermek nyomott árú menüi ebédidőben, azok sokszor ezek.

Amikor beütött a krach, hideg zuhanyként ért, hogy hogyan mentsem meg a cégem. Egyik napról a másikra tulajdonképpen nem nyithattunk ki, miközben az összes költségünk fennmaradt. Estig hívogattuk egymást a beszállítókkal, más éttermesekkel, hogy ki mit csinál. Akkor még úgy festett, hogy a Nagybani lehet, hogy leáll, mert nem érkezik áru az országba. Közben a kormány erről mélyen hallgatott, az akkori, napi 5-6 halálesetről ment a lamentálás a hírportálokon. A színfalak mögött viszont senki sem tudta, hogy mi lesz. Egy felbolydult hangyaboly voltunk, és tudtam, hogy az egyedüli esélyem az az, ha veszek egy mély levegőt, és baromira gyorsan kitalálom, hogy merre tovább.

A kérdés viszont az, hogy ha nincsenek tendenciák, teljesen idegen terepen játszol, akkor mi alapján tervezel? Kicsit úgy éreztem magam, mint egy sakkjátékos. Le tudtam vezetni a lépéseim, de egy idő után annyira komplexszé vált az egész, hogy azt már máshogy nevezném. Intuíciónak. A kérdés az volt, hogy az intuícióm helyes-e.

Az első dolgok között volt, amit anno megtanultam konyhán, az intuíció volt. Megkérdeztem az akkori séfet, hogy honnan tudja, hogy hány adag étel fog aznap elfogyni? Honnan?

Ő rám nézett, és azt mondta, hogy idővel tudni fogod. Érzed.

A vállalkozás egyfajta adrenalin, drog, amit hasznossá fordítasz, amikor belevágsz. Ha nem lenne meg a bizonytalanság, nem futna előre. Az hajtja. Egyszerre ijesztő és szép, valahol viszont egy borzalmas teher. 12 éve csinálom, és mindenféle élethelyzetemben jelen van, lebeg mellettem. Körülölel, ellök, megsimogat, aztán a következő pillanatban arcul vág. De akárhányszor történik benne valami, arra jutok, hogy szeretem. Szeretem a bizonytalanságát, mert életszagú.

Az újratervezésben viszont nem volt meg az a fajta kellemes bizsergés, mint régen, a Hokedli nyitásánál. A legrosszabb forgatókönyv, rettegés, kilépési tervek, és az összes lehetséges problémára levő felkészülés volt jelen. Nem magamért dolgoztam, hanem azért, hogy az étterem, egy eszme, egy gasztronómiai jelenlét, egy önkifejezés és az embereim megélhetése megoldódjon. Én már csak az a kar voltam a rendszerben, ami ezt generálja, elindítja, működteti, és nem hagyja, hogy véget érjen.

Azt gondolom, hogy egy vállalkozás akkor tud működni, ha képes jó ütemben változni, követi a piaci tendenciákat, és alakul a vásárlói igények alapján. Páran ezért megkövezhetnek, de nem értek egyet azokkal a vendéglátósokkal, akik lehúzták tavasszal egyből a redőnyt, és várták, hogy valaki segítsen rajtuk. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy minden helynek más működése van, de egy csomó izgalmas és jó ötletet lehetett látni itthon és külföldön is, ami működő. Nem általánosítani szeretnék, mert nyilvánvaló, hogy minden helynek egyedi piaca, vendégköre van, és vannak helyek, akik nem nagyon tudnak váltani. De láttam olyanokat is, akik megtehették volna, de meg sem próbálták, vagy ha igen, akkor nagyon lassan és nehézkesen.

Naivitás volt tavasszal és most is azt várni, hogy pár hónap alatt túl leszünk ezen. Az fog túlélni, aki elég kreatív és merész, gyorsan és hatékonyan tudja előnnyé kovácsolni a helyzetet. Úgy voltam vele, hogy ha a stáb bérét ki tudom valahogy termelni, munkát adni nekik, akkor legalább veszteségek nélkül átmehetünk az első hullámon. Ha azon túl vagyunk, akkor pedig az új vendégkör és piac, ami felé nyitottunk, akár még növekedést, nyereséget is eredményezhet.

Szerencsémre, 5 évig volt egy környezetbarát ételfutár cégem. Tudtam, hogyan kell átállni kiszállításra, milyen nehézségek vannak. Amikor abbahagytam, megfogadtam, hogy soha többé, hisz az ételkiszállítás borzasztó macerás. Nem úgy érkezik ki az étel, nem tudod ellenőrizni a futárok munkáját, kommunikációját, a vendégek mentalitása is más, más adózása van, és rengeteg a plusz adminisztrációs feladat. Sóhajtottam egy mélyet, és úgy döntöttem, hogy leporolom magamban életem eme elfeledett fejezetét, és átállunk a saját ételkiszállításra.

Nem akartam a nagyobb futárcégekkel akkor még leszerződni. Elég nagy leadási díjat kérnek az eladási árból, és mindehhez ha hozzáadjuk a magasabb Áfá-t, plusz csomagolási költségeket, akkor több, mint a duplájáért kellett volna adnom ételeket. Tudtam, hogy a vendégek ezt nem fogják kifizetni, mindenki spórol. Inkább végigzongoráztam magamban azt, hogy mitől is válhatna izgalmassá egy ételfutár cég, a rengeteg többi ételfutár cég közül. Arra jutottam, hogy azzal, ha kitűnik, ha hiteles sztorija, jó ügye, hitvallása van.

Így született meg bennem a közösségi ételfutár ötlete. Ami úgy van magáért, hogy közben másokért van. Meg is kerestem egy régi barátomat, Havasi Zolit, a Budapest Bike Maffia alapítóját, hogy kell-e valahova ételadomány. Kellett, hisz akkor a hajléktalanszállókat is zárták már le épp: a rászorulók nem tudták eldönteni, hogy ki jár jobban, aki bejutott, vagy aki kinn lehet. Féltek a gócpontok kialakulásától, de attól is, hogy nincsen hova elmenni, ha rosszabb lesz esetleg az idő.

Kitaláltunk egy közös kampányt körülbelül egy nap alatt: a Bike Maffia pénzt gyűjt, mi főzünk abból a pénzből, és kiviszik a rászorulóknak az ételeket.

Valahol szakmailag is izgalmas volt az egész. Teljesen új ételeket készítettünk, teljesen vegán vonalon, fel kellett eleveníteni egy csomó régi tudást, illetve újakra szert tenni.

Gyorsan összeraktam tehát egy üzleti tervet. Létrehoztam WordPressen egy online webshopot, ami ahhoz képest, hogy egyáltalán nem értek ehhez, egész csecse lett. Majd leültem a stábbal külön külön megbeszélni, hogy mi merre tovább. Így állt össze két nap alatt a Hokedli Delivery, következő heti kezdéssel. Összvissz 3 napot voltunk zárva, ami visszagondolva teljesen szürreális.

Mindamellett, hogy az adrenalin hajtott, az előrefelé levő menekülés közben azonban volt bennem egy nagyon mély, elemi félelem. Valami olyan, ami azelőtt még soha. Megbillent alapjaiban az egzisztenciám. Ahhoz, hogy az összes “felesleges” kiadásom lenullázzam, magamon kellett spórolnom. Nem vettem fel bért. Felmondtam az albérletem, dobozokból éltem hónapokon át, és dolgoztam heti hat napban, reggel 5 órás keléssel.

Furcsa volt látni a várost minden hajnalban, ahogy kerékpároztam végig az Andrássyn. Sehol egy lélek, apokaliptikus hangulat. Nyomasztott és fojtogatóan féltem attól, hogy mi lesz, meddig tart majd ez az állapot. Az egyedüli mentsváram az akkor indított közös kertünk volt a Capsul Farmmal. Kijárhattam borsót kötözni, meg félálomban nézni, ahogy a zöldségek locsolásánál a permetező vízben lassan kirajzolódik egy-egy szivárvány.

Úgy éreztem, hogy mentálisan egyben tart, hogy segítünk másokon. Valahol a segítség duplán jó: annak is jó, aki kapja, és annak is, aki adja. Hogy míg hullámokban előjön rajtam a pánik, az simítgatja el a lelkem, hogy még mindig van annyink, amiből tudunk adni. Míg a séfhelyettesemen kívül senkivel sem találkoztam, a kis ajándékok, vagy az önkéntesek pozitív visszajelzései adtak erőt ahhoz, hogy minden nap felkeljek és folytassuk tovább.

Heteken át várnunk kellett, hogy a kormány nyilatkozzon arról, hogy hogyan nyújt támogatást. Az, hogy ezt semmilyen értelmezhető formában nem tették meg, annyira mély érvágás volt a már alapból teljesen ingatag lelkemnek, hogy nincsenek rá szavak. Az egy dolog, hogy a cégem semmilyen támogatást nem kap, de hogy az alkalmazottaim se?

Borzalmasan voltam. Úgy éreztem, hogy elárultak, hogy 12 évnyi rengeteg befizetett adó ment a levesbe. Addig kellettem, amíg adok. Amikor nem tudok, akkor már nincsen ránk szükség. Hogy tulajdonképpen egy bántalmazó kapcsolatban élek mint állampolgár az ország vezetésével. Aki csak elvesz, aki hagyja, hogy ez történjen az emberekkel.

Azt hiszem, azokban a hónapokban végérvényesen eltört bennem valami. Talán a hazaszeretet, talán a remény, hogy ez az ország valaha talpra tud állni, és felzárkózni európai társai mellé. Komolyan fontolóra vettem, hogy mindent lezárok itthon. Laknom úgysem volt hol, az üzletem nullszaldósan eldöcögött, és lássuk be, hogy a jövő sem kecsegtetett semmi jóval.

Tehetséges és jó cégvezetőnek tartom magam. De amikor a magabiztosságom fő lapjait húzzák ki a kezemből, akkor az egyre gyengébb lapokkal elmúlik valami más is. Elmúlik a saját magamba vetett bizalmam. Elmúlik az, hogy emelt fővel új lapokat kérjek. Mert tudom, hogy az új lapok ugyanolyan rosszak.

Ez az ország nem támogatja a kezdeményezést. Nem épül, hanem sorvad el. Bonyolult, értelmezhetetlen, ósdi jogszabályi rendszerek, iszonyatos közterhek, százféle hatóság aki mindezt ellenőrzi és korrupt, és mindezek tetejébe egy pöffeszkedő, pörköltszaftos politikai rendszer röhög a képedbe, ha szeretnél valamit.

A vendéglátás, cégalapítás felelősség. Felelősséggel vagyok a vendégeim fele, hogy a lehető legjobbat kapják, felelősséggel vagyok az embereim felé, hogy támogassam a munkájukat. De mit tehetek akkor, ha a nálam nagyobb hatalom nem érzi ugyanezt a felelősséget?

Napokig nem jutottam szóhoz, amikor kiderült, hogy nem lesz támogatás. Az utolsó lehetőségünk is elveszett, csak magamra számíthattam. Befele figyeltem.

Aztán rájöttem. Az egyedüli, amit ilyenkor tenni lehet, hogy példát mutatunk. Hogyha már süllyed a hajó, akkor legalább egyenes gerinccel süllyedjünk vele. Nem érdekel, ha még inkább elvesznek, mi annál inkább adni fogunk. Mert igazából egy dolgot nem hagyok elvenni: a méltóságomat. Nem hagyom, hogy megfélemlítsen a mohóságuk. Mert igenis az alulról jövő szerveződéseknek van érdemi szerepe. A bringás, aki éjjel, mínuszokban odaadja az ételt az aluljárókban rekedteknek, az az ember számít. Hogy akármennyire is rettegek, beleállok, és csinálom tovább, mert ez a hivatásom, értek hozzá, szeretem, és nem fogom elhagyni bárhány Orbánviktor miatt sem.

És szép lassan ez meghozta gyümölcsét. Ebben a pár hónapban a világ minden pontjáról hívogattak, kerestek, annyi interjút adtam, mint jó ideje már nem. Folyamatosan kimerült voltam, összefolyik ez az egész időszak. De az energia, amivel beleálltunk páran a problémákba kipörgött, és többszörösen tért vissza. Rengeteg támogatói kéz, kedves szó tartotta és erősítette bennem azt, hogy ez a helyes út.

Valahogy, mindig akkor érzem, hogy jó irányba haladok, amikor magától nyílnak ki kapuk. A nehéz elindulást követően pofonegyszerű lett az egész. Egy önműködő rendszerré vált, amiből mindenki kivette a részét. Ki, hol, miben tudott. Így teltek napjaink, rengeteg új baráttal, akiknek a hangját csak telefonból ismertem.

És végül megtörténhetett az, hogy ami már rég nem is volt napirendben. A nyár eleji nyitásoknál a régi és új vendégek száma összeadódott, nyereségesek lettünk. Visszaálltunk a régi kerékvágásba, és végül 2020-at úgy zártuk, mint az azt megelőző évet üzletileg. Ez csoda értékű. Fel sem tudnám sorolni, hogy hány ember segített ebben. És nem, nem a politikusaink voltak azok.

Így, hogy hónapokig éltem úgy, hogy elvesztek mindent, egy évtizednyi munkát, jöttem rá, hogy mennyire súlytalan igazából ez az egész. Az, amit számok támasztottak alá hogy működik, kiderült, hogy egy szemvillantás alatt összeomolhat. Hogy nem szabad ennyire függeni ezektől a dolgoktól. Hisz ami segített és továbbvitt, az az emberek jósága. Az, hogy számíthattunk egymásra. Az emberi kapcsolatokba vetett hit. Az, hogy a szeretteimmel lehetek. Minden más csupán valahol egy díszlet ehhez az egészhez.

Tudom, hogy rengeteg probléma van, és úgy látom, hogy egyre nagyobb a feszültség. Valahogy azt gondolom, hogy az a megoldás, ha megtanuljuk ezt kezelni, és nem hagyjuk eluralkodni magunkon. Meg kell tanulni megtalálni az előnyös pontjait annak, ami történik, és abba az irányba haladni. Meg kell tanulni megbecsülni mindent, amink van, mert sokaknak még annyija sincsen. Meg kell tanulnunk nem hátra, hanem előre nézni, változtatni, elengedni azt, amin nem tudunk alakítani. Nem hiszek abban, hogy visszatér a régi, megszokott élet, túl hosszú időn át, túl sok minden változott. Erre a változásra kell felülni, mert ha nem változol, lemaradsz. Lehet, hogy pont ez eredményezi azt, hogy olyan lépéseket, amiket régóta halogattunk az életben, megtegyünk. Befejezhetünk olyan dolgokat, amik félkészen álltak évek óta.

Álljunk ki az érdekeinkért, de ne ész nélkül, mert az agressziónak soha sincs jó eredménye. Olyan utakon érvényesítsük a problémáinkat, ami nem veszélyeztet senkit és eredményeket hozhat. Nem értek egyet a beharangozott gerilla újranyitással, minden vendéglátó egység felelős a vendégeiért. Ne váljunk olyanokká, mint azok, akikre haragszunk. Nehéz rossz példa mellett jót mutatni, de aztán rákap az ember.

Örülök, hogy 2020 megtörtént. Más perspektívába helyezte az életem, sokkal boldogabb vagyok, mint ezelőtt. Kellett valahol ez a pofon az élettől, meg kellett tanulnom talpra állni, meg kellett tanulnom hálásnak lenni.

Tudom, hogy tartanak még a nehézségek, és azt is, hogy egyre nehezebb ez az egész. Mégis, azt kívánom mindenkinek, hogy találja meg ez évben azokat a dolgokat, amik fontosak, és tartson ki értük. Ez az, ami közösen sikerülni fog.