A SÁMSONHÁZI KERTRENDEZÉSI SZOKÁSOK ÉS AZ AZT BEFOLYÁSOLÓ NÖVÉNYVILÁG
I. Bevezető
Sámsonháza Nógrád megyében a Kis-Zagyva patak völgyében helyezkedik el a Mátra és a Kelet-Cserhát találkozásánál. A legközelebbi város Pásztó alig 10 km-re található, de autóval húsz perc távolságra van Bátonyterenye és Salgótarján is. Budapest az M3-as autópálya és a 21-es jelzésű gyorsforgalmi út miatt kevesebb, mint ötven perc alatt megközelíthető. A Kelet-Cserhát Tájvédelmi Körzethez tartozik, ennek kiemelt része a Novohrad-Nógrád Geopark nevezetű geológiailag és ornitológiailag is védett kőfejtő. A Kék-túra, a Gyöngyök útja illetve a Mária zarándokút szintén keresztezik Sámsonházát. Mindössze 260 lelkes lakossága ellenére három önkormányzat működik a faluban: magyar, szlovák és cigány. Elöregedő település, a szlovák gyökerekre igen büszke lakosság száma egyre csökken, melynek okai az idős generáció elhalálozása, valamint a szlovák-magyar aktuálpolitika problémái.
Miért került érdeklődésem homlokterébe e védett kis nógrádi falu?
Feleségemmel 2018-ban találtunk rá Sámsonházára. Erdélyből hazaköltözve, kétévnyi néptánc tanítás után, egy dolog volt biztos számunkra: Nógrád megyében szeretnénk letelepedni. A szüleink közelsége és Budapest megközelíthetősége segítette az elhatározásunkat. 2020-ban költöztünk be az ekkorra felújított, a falu egyik legrégebbi házának számító otthonunkba.
Dolgozatomban ennek a kis településnek a kertrendezési szokásait és növényeit mutatom be, egyrészt a rendelkezésre álló szakirodalomból, valamint az egyik ősi, helyi család tagjaival, a Bukrán-családdal készített interjú anyagából.
Nagybárkány felé
II. A sámsonházi építkezés, kertrendezés
A Kapros Márta által szerkesztett Nógrád megye népművészete című könyv Az épített környezet: település, építkezés fejezetében többször megemlíti Sámsonházát.
„A megyében olyan falvak is voltak, ahol a hosszú szalagtelkes fundusok kialakítására nem volt lehetőség. A hosszú beltelkek kimérését akadályozhatta az azok mögött húzódó hegy (Sámsonháza, Hollókő), az évenként ismétlődő árvíz (Őrhalom).”
Településszerkezeti részlet
Sámsonházán szűk és rövid házhelyek voltak a Kis-Cserhát dombjai, kezdődő lankái miatt, így az istállók és pajták elhelyezésére más területet kellett keresni. Így a pajták (jelenleg 21-es út túloldalán lévő) Tar és a szomszédos Nagybárkányt összekötő országút jobb oldalán helyezkedtek el. Mivel a faluban minden gazdának az előbbi elosztásból két beltelke származott, ezért Sámsonháza is a kétbeltelkű települések közé tartozik. Ez a második világháború után az állatállomány csökkenésével megváltozott, ez az útszakasz ma már teljesen be van építve lakóházakkal, és a falu fő utcáját, a Petőfi utat alkotják, míg a korábbi „falu” utcái a mellékutcáivá szorultak vissza.
Szlovák Porta
III. A Bukrán-család
A Bukrán-család ősi sámsonházi família, akik az új életforma és a modern eszközök mellett, megtartottak sok régi praktikát a mindennapokban, például a kertrendezésben és kerttervezésben. A falu határában lévő tehenészetükben húsmarhákat tartanak, valamint a tehenek tejéből házi tejtermékeket készítenek, amelyeket a salgótarjáni piacon árusítanak (alább olvasható régi hagyományt visznek tovább).
Bukrán Pál 1964-ben született Pásztón, dédszülőkig visszamenően a családjából mindenki Sámsonházán született és lakott. Ágostai hitvallású evangélikusnak tartja magát, aktív templomba járó.
Bukrán Pálné, 31 éve él Sámsonházán, de békéscsabai származású.
Bukrán Valér, 25 éves, sámsonházi származású, evangélikus, magát szlováknak valló lakos.
Bukránné Kovács Erzsébet, 24 éves, hajdúböszörményi származású, a tavalyi évben költözött Sámsonházára, Bukrán Valér feleségeként. Férjével együtt mezőgazdasági egyetemi diplomát szereztek a Debreceni Tudományegyetemen.
IV. A sámsonházi kertrendezési szokások és az ezt befolyásoló növényvilág
Az alábbiakban velük együttesen készített interjú tanulságain keresztül foglalom össze a Termelőszövetkezetek megjelenése előtti sámsonházi kertrendezési szokásokat és a hozzájuk tartozó növényvilágot.
Az interjúban elmondottak szerint, Sámsonházán régen a házak mellett volt:
- a kiskert virágokkal,
- a konyhakert – maguknak megtermelt növények,
- és a baromfiudvar.
A második földön, a falu szélén:
- ólak: disznó, birka, tehén és ló,
- csűrök: a takarmányok tárolására,
- eladásra, piacra szánt termések: burgonya, bab, mák és kukorica,
- valamint gyümölcsfák: saját használatra.
A határban:
- gyümölcsös (nem mindenkinek),
- termések: búza, rozs,
- valamint a kender- és len áztatók.
Sámsonházán nem volt tipikus formája a kerteknek, hogy azt meg lehessen említeni, a földrajzi adottságok miatt. A legfontosabb, hogy minden kert – mérettől és elhelyezkedéstől függetlenül – örökösödés után osztódott. Így lettek a legnagyobb gazdaságokból is elaprózódott töredék kertek. Sokkal több volt az ember, mint az igazi, valós termőföld, ezért elkezdték vegyíteni a növényeket, s egy kertrészt többször is használtak egy évben.
Februárban elültették a mákot, a máksorok közé pedig a marharépát tették, de csak a fagy után. Addigra a mák már jó magas volt. A marharépát az állatoknak vetették. Minden portán tartottak állatokat: tyúkot, kacsát, libát, disznót és birkát, amelyek (mint a legtöbb vidéki életformában) elengedhetetlenek voltak. Az állatok ürülékéből jól tudták trágyázni a földeket, nem volt olyan időszak, hogy ne tették volna ezt meg. Nagyon figyeltek, hogy ne váljon meddővé a föld, és mindig pótolják a hiányzó anyagokat. Minden állat trágyájának megvolt a helye: a kender és len földeket csak baromfi trágyával, lehetőleg tyúkéval és csirkéével táplálták. Ahol paradicsomot, paprikát, burgonyát, sárgarépát és zöldséget termeltek ott csak kérődző trágyát használtak, vagy birkáét, vagy tehénét. Ló és disznótrágyát sosem használtak.
A mindennapi élelmet szolgáló konyhakerti növények, és a fentebb felsoroltak mellett sárgadinnyét és görögdinnyét is termesztettek. Jellemzően a sárgadinnye mindig beérett és állítólag nagyon finom volt, de a görögdinnye – zöld színű, „simafajta” – sokszor nem érett be a korai fagyok miatt, ezért befőzték az asszonyok télire. Ezt a szomszédos, magyar asszonyoktól tanulták, a szlovákoknál nem volt szokás.
Sámsonházán minden a piac miatt volt, amelyet minden héten Salgótarjánban tartottak. Az asszonyok többsége járt árulni, amit megtermeltek azt vitték is eladásra. Ha a piacon nem tudták eladni a dolgaikat, akkor a Salgótarján környéki bányászkolóniáknál próbáltak szerencsét, ahol nagy eséllyel, sikerrel jártak.
A bab fontos cikk volt a piacon, ezért a faluban is sokan termeltek saját használatra is, így körülbelül 18-20 féle babot is megkülönböztettek. A legjobb savanyú babot „cseszkónak”, a legjobb édes babot pedig „gyöngybabnak” hívták, melyek a mai napig megtalálhatók a faluban. A jobbakat maguknak hagyták az asszonyok, de piacra főleg a „cukorbabot” és a „májbabot” vitték, mert nagyon szép, feltűnő volt a hüvelye, oda vonzotta a városi asszonyok szemét. A „cigánybab” és „Juliska bab” is kedvelt volt a helyiek körében. Az asszonyok semmiféle olyan babot nem szerettek, amely „kukorgott”, tehát bokrosodott, csak az volt a jó bab, amely fölmászott. Sosem karózták, hanem a kukorica vagy a kerítés mellé ültették.
A faluban nem volt jellemző a borsó, azzal nem foglalkoztak az emberek. Ismerték, megették, de nem nagyon termelték eladásra. Sokkal inkább szerették a lencsét, mert a rossz, agyagos földben is jól termett. Helyi megnevezése a „sosovica”. A káposzta nem termett meg, de az uborka egész nyáron fontos volt, valamint a cékla is. A céklát festékként is használták a savanyítás mellett. Az asszonyok viszont nem bírtak a tormával, mert mindent kiölt, ezért ha valaki akart tormát enni, akkor a mezőről ásták ki mindig maguknak, lereszelték és megsütötték.
Minden kert végébe ültettek valamilyen gyümölcsfát, hogy árnyékoljon, főleg almát, körtét, cseresznyét és szilvát, de például barackot sosem, mert nem termett meg. A diófát legtöbbször hátra ültették. Levelei miatt a fa alatt más nem termett meg, mint egy bizonyos fajta fokhagyma, amit „jegyinyáknak” hívtak. Ennek nem voltak gerezdjei, hanem egyben volt az egész fő. Nem dugványozták, hanem magról ültették. A hagymát csak saját használatra termelték, a konyhakertben volt az újhagyma, a „cíbika”, kint a határban pedig a többi (vörös-, és lilahagyma), a krumplival és kukoricával együtt. Annyi krumpli megtermett, hogy az állatok is azt kaptak, nem pedig abrakot. Sámsonházán (a tót hagyományok okán) az ételek 92%-a krumpli alapú, ezért volt fontos, hogy mindenki termelje. Kétfajta kukoricát vetettek, az egyik fehér magú volt és pattogatni való, a másik pedig az úgynevezett „magyar” fajta. Az állatok sokkal hamarabb, nagyon szépen híztak tőle. Mikor törték a kukoricát, a csövek közepét, a legszebb részét hagyták magnak. Emellett búzája is mindenkinek volt, kivétel a kicsi, töredéktelkes parasztnak nem, illetve a zselléreknek, akiknek már szinte nem is volt földje. Ezek az emberek elmentek bérmunkásnak, marokszedőknek, s a munkájukért cserébe kaptak búzát, reggelit és uzsonnát, nem pedig pénzt.
A salátát nem ismerték, nem termesztették, csak a szocializmus után a szomszédos falvakból csempészték be a kertekbe, de akkor is inkább a kacsáknak adták csalánnal keverve. Ezzel szemben a sóskát viszont nagyon kedvelték. A tövet a mezőn keresték, ősszel a magokat leszedték róla, majd a kertekben elültették, így telepítették be a kertekbe. Bukrán Pál állítása szerint „a sámsonházi sóskafőzeléknek híre van (!)”.
A sütőtök nagy kedvencnek számított a falubeliek körében. A kukorica közé volt ültetve, így olyan, hogy „tökföld” sosem volt, mert a kukorica törése után még sokáig bent hagyták a tököt a földben. Töréskor magától szétesett olyan darabokra amekkorára kellett. A magyarok úgy hívták, „Istengyalló”.
Minden háznál volt cirok, amelyből seprűt készítettek. Mindenki a saját maga által készített seprűt használta. A kender és a len áztatók a falutól távolabb voltak. Nagy hagyománya volt a szövésnek, de kimondottan fonóházak nem voltak. Mindenkinek a tisztaszobába volt beállítva a szövőszék.
Fűszernövények közül a legfontosabb a „raszca”, azaz a köménymag volt, ami vadon termett és a mezőn lehetett szedni. A fűszerpaprika itt nem volt divat, nem is ismerték. Főzéshez a legfontosabb a majoránna, a só és a bors volt.
A rozst olyan földre vetették, ahova már az ember csak gyalog tudott felmenni.
A szőlőket is nehezen megközelíthető helyekre ültették, nagyon meredek és apokás (azaz agyagos) talajba. Ebből kifolyólag ezért ezek a szőlők nem voltak túl jók, ízletesek. Egyetlen, jobb ízű szőlőjük, a „delevár”, amit a gyermekeknek adtak, mint csemegeszőlő. A rosszabb helyeken „nova” (szőlőfajta) volt, amelyből a savanyú bor hamar az emberek fejébe szállt, illetve az „elvira”, amit csak festéknek tudtak használni. Ezektől függetlenül mindenkinek volt saját szőlőse és saját bora. A szőlő mellett még megtermett a piszke és berkenye.
A kártevők ellen semmilyen vegyszert nem használtak. A krumplibogár ellen később kipróbálták az ún. Matador-vegyszert, de rájöttek, hogy többet árt a földnek és a növényeknek, mint használ. Ezért visszatértek a régi módszerhez, ahol csalánt és hamut összefőztek és azzal kezdték el locsolni a bogarakat. Gyakran kellett ismételni, de használt.
A ház előtti kiskertben voltak a virágok, de nagyon sokat nem foglalkoztak vele. Az egyszerű házi szegfű, a nárcisz, a tulipán, a jácint és a pünkösdi rózsa jelent meg. A gangok (tornácok) párkányain a muskátli és a rozmaring volt a jellemző. A rozmaringgal sosem főztek, csak dísz volt.
Amit csak tudtak, maguk készítettek és csak a legfontosabb dolgokat vásárolták meg, mint a rézüst és a teknő. A kosarakat is maguknak fonták, de nem fűzfából, hanem juhszalagból.
Fehérkő vára vagy Szentkút felé
V. Befejezés
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a sámsonházi kertek szabálytalan formája, mérete és elhelyezkedése okán a termesztett növények elhelyezése sokkal inkább a praktikumból fakadt: többször használták ugyanazt a földet, kihasználva minden szegletét, ismerve a növények párosíthatóságát. A családok saját felhasználás mellett piaci árusítással keresték meg azokra a cikkekre pénzüket, amelyeket önmaguk nem tudtak megtermelni, beszerezni. Alkalmazkodva az anyagos talaj adottságaihoz, valamint a környék terepviszonyaihoz, olyan életmódot alakítottak ki, amellyel egész évben, kialakítva a növényviláguk „ritmusát” tudtak a legfontosabb alapanyagokhoz hozzájutni.
Bukrán Pál szavaival zárnám dolgozatomat, amely nemcsak a sámsonházi mentalitás, hanem alapvetően a paraszti gondolkodásmód egyik mottója lehet:
„Akinek nincs fejőstehene, szőleje és gyermeke, annak nincs munkája.”
A 21-es út felől
Felhasznált szakirodalom:
Bajnokné Képes Gyöngyi: Sámsonháza szlovák nemzetiségi múltja és jelene. Szakdolgozat, 2012.
https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/szlovakok/samsonhaza/samsonhaza_szlovak_nemzetisegi_multja_es_jelene/pages/000_szakdolgozat.htm, 2020. december 21. 17:38.
Kapros Márta (szerk.): Nógrád megye népművészete, Európa Kiadó, Balassagyarmat, 2000.
Oltóvesszők
