Faluság

Minden ott kezdődött, hogy vasárnap reggel odaégettem a rizst. De talán nem is, inkább hogy a Főszerkesztő asszonynak volt egy mondata, amire reagáltam, aztán ő is, aztán megint én és így tovább a végtelenségig – mióta ismerjük egymást, ez megy és persze szokásához híven most is biztatott, hogy írjam meg: női láncreakció. (Nyugodjon meg a kedves Olvasó, tudom, hogy csak az escort lányok miatt kezdett bele az olvasásba, mindjárt jön az is, megyünk szépen sorjában.)
Nem is tudja azt az átlagember elképzelni, milyen trauma az odaégett rizs. Először is bosszantó, hogy kellemes (?) pirítósszag szállja meg a lakást és még egy hónap múlva is érződne a függönyön, ha tapasztalt kozmatikusként nem mosnám ki azonnal, azután füstbe megy miatta az ebédterv, amit olyan szépen kigondolt a szakácsnő (ugyanazon nő-személy-zet), de főképpen emelkedik a gondosan felépített feladatlista által okozott hétvégi stressz-szint. Nem boldogító tehát a dolgok ilyetén alakulása, mert a következő tevékenységek megnyugtató (?) láncolata esik áldozatul egy ilyen balszerencsének: ebédfőzés (helyette: újratervezés, boltba rohangálás), gyerekekkel való tanulás (ellenőrzés és kikérdezés helyett fásult anyai bólogatás arra a mondatra, hogy „szerintem nincs házi belőle”), korábbi vizsgák újbóli kreatív elkészítése (egyszerűen halasztódik), beadott feladatok javítása (egyszerűen halaszt.), tankönyvrendelés előkészítése (egysz. hal.), a vizsgákhoz szükséges adminisztráció szerteágazó feladatainak előkészítése (egysz. hal.), a fürdőszoba takarítása (egysz. hal.), kerti munkák (egysz. hal.) és a női vonzerő emelésének eszközei (ez a legegyszerűbb: eddigre a nő egysz. hal., értsd: egyszerűen halott).
Pontosan tudom, hogy ha férfi a kedves Olvasó, ezt nevetséges túlzásnak tartja, a női Olvasóknak viszont kár is volt leírnom, felesleges fecsegés, mert az ő titkos listájuk esetleg még hosszabb. (Az egyik oldal nem hisz nekem, a másik unja: akár már most be is fejezhetném ezt a szösszenetet, de akkor hol maradnának az escort lányok, ugyebár. Tessék tehát nyugodtan tovább olvasni.)

Szóval az escort lányok. Minden tekintetben megbízható forrásom megosztotta velem egy érdekes cikk tartalmát arról, kik és milyen céllal keresnek fel ilyen szakmában dolgozó hölgyeket. A forrásom nagyon helyesen fejleszti ezen a téren csiszolatlan műveltségemet, cserébe én felkutatom, miért hívják a rózsafüzért éppen így vagy honnan jön az a szó, hogy „baldachin”. Együtt művelődünk. Is. Na, szóval röviden a cikk lényege az volt, hogy mindenféle pasi korra, anyagi háttérre, szakmára, nemre (ja, arra nem, inkább igen) tekintet nélkül szeretne ilyen tökéletes bombanőt magának, ki rendszeresen, ki – anyagi okból – csak néha, ki pedig – szintén anyagi okból – legalább egyszer. Nem számít, hogy ő maga messze áll a férfiszépség ideáljától, neki tökéletes nő kell. Nem számít, hogy otthon van egy, aki szereti (vele levitetni a szemetet), neki tökéletes nő kell. Nem számít, hogy rámegy minden spórolt pénze, neki tökéletes nő kell, legalább egyszer. Nem számít, hogy egy kis (jó, megengedem, esetleg sok) munkával érzelmileg gazdag párkapcsolata is lehetne, neki tökéletes nő kell. Nem számít, ha otthon is megkapja, amit az escort szolgáltatás során, csak éppen otthon lehet, hogy anya már szült három gyereket és nem minden este ugyanakkora a kebelmérete, mint az adott hölgynek, neki mégis tökéletes nő kell. Mit tökéletes nő? Egy wonderwoman, legalábbis ami a testi oldalát illeti a dolgoknak. Ennyi.
Ne értsük félre, sem azt nem mondtam, hogy minden férfi lép is ebben az ügyben (esetleg feláll, de a lépést már nem teszi meg), csak azt, hogy mindenféle. És azt se gondolja a kedves Olvasó, hogy prűd vagyok meg előítéletes meg konzervatív meg katolikus meg nagycsaládos meg jobboldali meg álszent. Szögezzük le, hogy semmi bajom ezzel az egész intézményrendszerrel mindaddig, amíg ez egy felvállalt ügy (nem kell a Kossuth Rádióban bemondani, elég, ha önmaga előtt felvállalja) és a fickó rendben van magával, a világgal és amikor escortozik, senkit nem sért vagy aláz meg. Ha ez neki jó így, van hozzá pénze, ízlése, ideje, természetesen élvezze: az életben igenis fontos mindenféle öröm és nagyon jó lenne egy olyan világban élni, ahol nem folyamatosan ítélkezünk. Akkor meg minek írok erről, kérdezhetné az Olvasó, aki már éppen szaftos megjegyzéseket fontolgat magában, most meg látja, hogy a jó kis botrányos beszólások elmaradnak, nem lesz mi mellett (mi mellet) kardoskodni, érvelni, vitatkozni, és így tovább. És különben is, hogy jön ide a rizs? Mi van?
Hát az van, kedves Olvasó, hogy én ugyan nem vagyok feminista, de nőpárti igen. Férfipárti is: az ágyban (jó, megengedem, lehet más helyszín is, csak a megbízható forrás buzogjon a mellemen, pardon, mellettem). A barátságokban meg hasonlóképpen fontosak nekem a női és a férfi barátságaim. Az viszont nagyon tudja szúrni a szemem, amikor a pasas az escort lányra spórol, az asszony meg közben odakozmálja a rizst. (És nemcsak azért, mert utóbbi miatt büdös lesz.) Legyen a fickónak fantáziája, természetesen – az escort lányok kétségtelenül feltüzelik a képzeletet, sőt, láthatóan és tapinthatóan felállítanak egy mércét. Kétségtelenül ritka, hogy egy odaégett rizs miatt éppen elkeseredett nő megüti ezt a szintet azon a vasárnapon. Ugyanakkor az sajnos még ritkább, hogy a pasi képes a kettő közötti összefüggést meglátni, pedig ez nem atomfizika (az escort lányok képeivel ellenétben: ott fizikai értelemben tökéletesen formált atomi részecskék is megcsodálhatók). A FB-on olvastam egy ilyen szalagcímet: a nők nagy része időszegénységben él. Elég hülye cím meg nem is mond egy másik nőnek semmi újat, elismerem. Ennek ellenére ordító tény, mégsem sok férfit ismerek, aki rájön, hogy odahaza is olyan bombanője van/lehetne, amilyet csak akar, amennyiben képes felismerni, mi kell a nőnek. Nem, tévedni tetszik, nem az újabb párducmintás bundára gondolok.

A nőnek figyelem kell:
amikor csacsog, vihog, röhög, szomorkodik, idegbajos, szerelmesen suttog, meg kell hallgatni, oda kell rá figyelni.

A nőnek gyengéd erő kell:
amikor gyengének, sebezhetőnek, törékenynek érzi magát, szorosan meg kell ölelni. Úgyis van neki annyi saját ereje, hogy összeszedi magát, de annyival könnyebb egy ölelés után.

A nőnek idő kell:
a feladatai miatt olyan ösvényekre téved, amelyekről néha alig tud már visszaevickélni, hogy megtalálja, mit is akart ő eredetileg, ki is ő valójában a szerepein túl. A nő tud szolgálni, de ha nem marad magára ideje, azt a személyiséget és varázserőt veszti el, ami miatt ő lehetne az igazi wonderwoman a férfi számára.

A nőnek tér kell:
hagyni kell tevékenykedni, jönni-menni, elrepülni, mert ha igazi és értékes a hely, ahonnan repkedhet, úgyis hazajön és még oda is ad mindent, amit közben tapasztalattá, életté, örömmé gyúrt magában és ettől a környezetében mindenki csak több lesz.

A nőnek az kell,
hogy a férfi a tenyerén hordozza és büszke legyen rá, hogy ő a nője.

A nőnek még hatszáz dolog kell attól függően, hogy éppen melyik nőről beszélünk és akkor a shopping-listáját még meg sem említettük. Azt próbáltam csupán ábrázolni, hogy mindenkinek lehet saját escort lánya, aki képes szórakoztatóvá, teljesebbé, varázslatosabbá, szebbé, izgalmasabbá, örömtelivé tenni a fickója életét és szívesen karban (vagy egyéb testrés/z/ében) tartja a, hm, szóval az állóképességét is. Persze, valamilyen szinten melós dolog ez, mert éreztetni kell vele, hogy tisztelik és szeretik, méghozzá olyan nyelven, amilyenből ért. Viszont cserébe simán előfordulhat, hogy ha oda is égeti a rizst megint, nem bőgni kezd, hanem röhögni és ha nem is lesz aznap ebéd, csillapítani tudja a pasija éhségét alternatív módokon is – ahogy csak ő tudja és egy képzett szakmabeli nem.

(Tudom én, mennyi baj van egy nővel, hogyne tudnám, én vagyok az és ki kell bírjam magamat is az emberiség egyéb képviselői mellett. Azt is tudom, hogy egy férfi a maga látószögéből frappánsan és nálam rövidebben meg tudná fogalmazni, egy nő mivel döngöli a földbe az esélyét is, hogy mindezt megkapja a férfitól. Szóval hajrá, urak, ha van bátorságuk, vegyék fel a kesztyűt!)

A kert fogalma önmagában feltételezi a megműveltség tényét. A kert, mint megművelt terület.
A kertelméleti, kertfilozófiai gondolatkörben a kert a természetből kivett és onnan lehatárolt, mesterségesen fenntartott területként jelenítődik meg.
A kert a természetbe ágyazottságból indul.
De ez csak az egyik irány, mely kimondva-kimondatlanul a természet-falu-város útvonalon jut el a beépítettség diskurzusáig, a városig, mint a természeti közeg minimalizáltságáig - itt érhető tetten látványosan az elidegenedettség kérdésköre.
Az ókori városi parkok történetét tanulmányozva azt találjuk, hogy az épített közeg szövetébe nyitott terek inkább a tömeg elhelyezéséről, mintsem az elhagyott természet élvezetéről szólnak.
A parkok története az újkor hajnalától amúgy is általában a város és természet találkozásánál kezdenek alakulni (zöldövezetek, villanegyedek, kastélyparkok), majd az erős urbanizációs hullámok kényszerítik rá a városvezetőket a tudatosan kitágított belső (t)erek zöldítésének szükségességére.

A másik irány már a mi korunk története: amikor az épített közeget törjük fel kertté, azt rendszerint a szükség és a hiány hozza életre - a közösségi kertek és az ehető városok új koncepciótörténete példázza ezt a legjobban.

Andernach, az ehető város
https://www.urbangreenbluegrids.com/projects/the-bible-city-andernach/

A közösségi kertek rövid történetéhez jó összefoglaló:
Grown from the Past: A Short History of Community Gardening in the United States
https://communityofgardens.si.edu/exhibits/show/historycommunitygardens/intro

Az első közösségi kertek az 1890-es években üres telkeken létesültek Detroitban (Vacant Lot Gardens), mégpedig kiterjedt önkormányzati segítséggel és egyértelmű céllal: a recesszió hatásának enyhítésére minél több önkezűleg előállított élelmiszer termelése. A program olyan sikeresnek bizonyult, hogy nagyvárosi lehetőségláncként sorra alakultak az ürestelek-kertek.

Az 1900-as évektől alakulnak az USA-ban az első iskolakertek (School Gardens) - ahol is a fő motivációk között a következőket találjuk: különösen az alsóbb rétegek és a bevándorlók gyerekeire gondolnak, hiszen ők anyagi lehetőségek híján nem jutnak elegendő friss zöldséghez és gyümölcshöz, az egyre burjánzó városi létforma negatív hatásainak ellensúlyozása, a természethez való kötődés erősítése és a felelősségre nevelés, és nem utolsó sorban a fizikai egészség megőrzésének fontossága (Fannie Griscom Parsons, DeWitt Clinton Park in NYC).

És egyenes sorban folytathatjuk az egyértelműen hiány állapotokra adott válaszokként létrejövő további kertmozgalmakat: a háborús kerteket (Wartime Gardens) az első világháború átvészelésére, a takarék-kerteket (Thrift Gardens) az 1930-as évek nagy világválságának túlélésére, a győzedelmi kerteket (Victory Gardens) a második világháború élelmezési nehézségeinek áthidalására.

A közösségi kertek történetében először a hatvanas-hetvenes évek hippimozgalmainak köszönhetően fogalmazódik meg az örömkert igény: ahol nem a hiány a fő motiváló tényező és cselekvésre serkentő erő, hanem az életszeretet, az élmény, az alulról és önként szerveződő közösségi élet megélése, illetve a pazarlásmentesség ellen való tudatos tenni akarás.

https://www.etsy.com/listing/957690412/hippie-garden-poster-no-frame-or-canvas?ga_order=most_relevant&ga_search_type=all&ga_view_type=gallery&ga_search_query=hippie+garden&ref=sr_gallery-1-3&from_market_listing_grid_organic=1

Az ehető város (The Edible City) koncepcióhoz olyan diskurzusok tapadnak, mint az önellátó helyi élelmezési rendszer, városi kertészet, városfarm, minőségi élelmiszer, jó étel (Good Food Movement), lassú étel (Slow Food Concept), stb. Nemcsak egyfajta konkrét hiányra adott válaszokként jelennek meg ezek a város-átrajzolások, hanem ezekben a város-átformálási tervekben ugyanolyan hangsúlyozottságot kap az önállóság és az életöröm.
A betonfeltörés katartikus élvezete.

Az úgy volt, hogy az idén elhatároztam, nem veteményezek. A kicsi még csak 10 hónapos, különben is van éppen elég dolgunk enélkül is, és amúgy se sikerül sose úgy, ahogy szeretném. Nevelgetem a palántákat, majd rálocsolok többszáz liter vizet, és a végén az összes paradicsomot lezabálják a poloskák. Sőt, paradicsomszezonban a boltban is botrányosan alacsony áron jutok jó paradicsomhoz. Na, meg anyuék is adnak bármennyit, bármikor, ha kérek. Ennyi remek indok mellett ki szeretne egy veteménnyel szórakozni.
Mikor beköltöztünk, első dolgunk volt, hogy magaságyásokat építettünk. Meg volt az a romantikus elképzelésünk a veteményezésről, amit az ember gondol róla, amíg el nem kezdi. Pécsváradon nőttem fel, ahol a házunk mellett hatalmas veteményeskertet gondoztak a nagyszüleim naponta. Minden nap, gyakorlatilag egész nap. Sok mindent ellestem és megtanultam tőlük, de azért nem mondanám, hogy nagyon profi voltam, amikor először nekiálltam. Azóta kikupálódtam valamennyire, és szívesen is csinálom, na de a döntés az döntés… idén nem lesz vetemény.
Egy dolgot nem vettem csak számításba. Azt, hogy Zengővárkonyban ez nem ám csak így megy. Jön egy szomszéd itt, egy barát ott, egy dédimama amott: Szilvikém maradt egy kis paradicsompalántám (a paradicsom szó helyettesíthető karalábéval, paprikával, uborkával…stb.). Na jó, akkor legyen csak egy kis paradicsom. Befőzni való. Meg persze akkor már koktél is, mert a gyerek azt jobban szereti. Ja, maradt egy kis sárgaparadicsom palánta is. Hát jó, akkor még azt. Karalábé? Szeretjük persze. De 100 forintért dobják utánam a boltban ilyenkor. Persze, ez bio. Ok, csak egy párat. Így lett végül karalábé, uborka, paradicsom (több fajta), saláta, fokhagyma… Egyelőre itt vége a sornak, de ezt csak félve írom le. Ki tudja, mi jön még hozzá.
Ezért (is) szeretek annyira Zengővárkonyban élni. Itt a te dolgod sose csak a te dolgod, de éppen ez a szép benne. Így lett nekem idén veteményesem. Most már csak a bogarakkal kell felvennem a harcot. Ötlet?

Eredeti megjelenés:
http://www.rozmaringvendeghaz.hu/a-majdnem-sosemvolt-vetemeny/

Jakab a fennsíkon tőlem balra

Jónás a fennsíkon tőlem jobbra

Amikor elkezdtünk családot alapítani, sohasem felejtem el azt az idősebb, többgyerekes női megszólalást, hogy vigyázz, nehéz lesz abbahagyni. Aztán persze én is megértettem, hogy miért: örömködésből fakadnak, folyamatos sikerélményt és életélvezet jelentenek - aztán elmúlik az idő. És akkor jönnek a kísértések. Talán még egy utolsócskát? Vagy fogadjunk inkább örökbe? Balázs folyamatos duruzsolásának hárítására a következőket idézem magam elé, hogy legyen erőm teljes határozottsággal állítani, hogy nem: amikor a szülés előtti héten már csak ülve volt kényelmes aludni, hogy sohasem volt rajtam tiszta ruha, mert mindenhol vagy csöpögött, vagy kenődött, vagy ömlött valami rám, hogy néha kínzással ért fel az, hogy egyetlen éjszaka sem lehetett megszakítások nélkül aludni, hogy.... végteleníteni lehetne a sort, de minek, mikor az elmúltság perspektívájából vagy nevetés vagy csak állóképpé kimerevített szépségek maradnak meg. És bevallom, hogy mégsem az előbbiek jelentik a tényleges nem melletti voksolást, hanem egyszerűen az anyagi lehetőségek, hogy nem fér bele több, mert az részünkről már tényleg felelőtlenség lenne.

Újabb parcellát török fel, hogy minél több tápláló élet érlelődjön körülöttünk, nekünk. Még ásás közben sem vagyok egyedül: ott viháncolnak önálló emberré körülöttem. A lokális globalitás, amit oly fontosnak tartunk: látható és láthatatlan kötelékeink egymás és a világ felé, hogy ne csak a földet lássák maguk előtt, hanem merjék felemelni a tekintetüket és a messzeséget fürkészni.
Megértése a családi idill működésének: az ünnepnapok kivételezettsége. Ilyenkor én nem akarok semmi mást, ilyenkor én vagyok teljesen benne a mi közös történetünkben, ilyenkor én rendezem a színt tökéletesre, mert ilyenkor kizárólag erre figyelek. És talán sajnálom kicsit, hogy miért vonz más is. És talán nem értem, hogy miért nem elég csak ez. Megdöbbent a felismerés: ezért nem akarták sosem, hogy a nők tanuljanak. Mert akkor kiegyenesítik a nézésüket és a határokra figyelnek. És el akarnak oda jutni. Túlra. Bizonyén.

Janka rajza: Patroklosz és Akhilleusz - feladata van az időnek

Joli saját készítésű kínai nyelvfüzete: számunkra a távközeli magánoktatás lehetősége jól hasznosul, hiszen hosszadalmas utazások nélkül tudunk jelenvalóként lenni és tanulni, így még a külön nyelvleckék sem jelentenek akadályt.

Távolsági és jelenléti oktatásban is részt venni. Távolsági alatt értsd: elvártak teljesítése, de egyéni utakon. Jelenléti alatt értsd: konzultációs, bekapcsolódós. Az ötvözetek különleges ereje.

Balázs is egyre ritkábban tudatosul a fényképezőgépre a telefon helyett, de még mindig megéri. Fényérzékelések. Ő látott és én csacsogok hozzá.

Az Okosház spalettái: reggeli átmenetel kinyitni a házat, esti becsukódás az egész napos szellőztetés után.

A fennsíkunkról letekintve a völgy felé a falura: szeretnék a templomtorony mind a négy oldalára órát adományozni, hogy a szélrózsa minden irányából láthatóvá váljon az idő.

A tavaszi óraátállítást még nem követte a templomi harang, most öt helyett hatkor harangoznak: csendre kelni. A téli átállásnál nem bírtam ki, és szóltam: öt helyett négykor ébresztődni - jaj.

Megtanulnak valaha is akklimatizálódni a barackfák? Genetikai program és környezeti hatás - lassú átállás. Virágféltés a fagyban: kifüstölni a lefolyó hideget. Északi szél.

A Zselicet mindig is szerettem, mert gyönyörű, mert tájfutó koromban itt mindig dobogós helyezést értem el - most meg már azért is, mert mutassanak nekem kérem még egy olyan falut, ahol az ember lánya a polgármesterrel és feleségével a főutcán végigsétálva a következő jelenet főszereplője lesz: "Te, nagyon jó a csizmád! Ivett, nézd már meg, milyen jó csizmája van! Letépjük róla? Vagy szerzel nekünk is?".

Irmának köszönhetően a vásárosbéci faluszépítési program és az általam vezetett parkművészeti szeminárium közös munkát tervezett: a helyieknek először kicsit segítünk ötletelni, hogyan lehetne növényesítéssel szebbé varázsolni a faluképet, aztán pedig az ültetésben is részt vennénk. A hallgatókkal közös kirándulás és tervezés a legnagyobb bánatunkra jelen helyzetben nem megvalósítható. Így egyelőre csak én mentem.
A terek ámulatba ejtettek: dombok közé nagy telkekkel tagolt, széles utcákkal vezetett szellős falukép fogadott. Tágasság, melyet a patak általi osztottság játékosít. És persze a határban az erdő.
Gyüttmaradtak: a kiköltöző értelmiségi családok teremtő és aktiváló ereje. Tudással, akarattal és megéltséggel szőtt romantikus faluvágy.

A falu szövetkezeti boltja balról

és jobbról

Fanni tulipános asztalának az egyik széke lehetett volna az enyém is, ha....
Ha egy önfeledten spontán ötlettől vezérelve mondjuk vasárnap reggel gondolkodás nélkül bepattanok az autóba és indulok. Fél másodperc alatt már át is villan, hogy milyen jó lesz bömböltetni a zenét - szerintem Carly Paolival fogok kezdeni - és csak azt hallgatni, amit én szeretnék, hogy milyen pihentető lesz maga az út csupán attól, hogy önmagam gondolataival versenyre kelve haladhatok és csak akkor állok meg pihenőzni, amikor nekem van szükségem rá. A gyakorlatias anya-én közben azonnal figyelmeztet, hogy el ne felejtsem elvinni Ádinak a sohasem használt vadiúj túrabakancsot és Pötyikének azt a pár szép ruhát, ami Joli után még egy kislány turnust is csinosan elvisel.
A telefonhívás és a bepattanás közti két napban már tervezem, hogy szombaton mit főzök és sütök előre, hogy nekik majd csak ebédet, vacsorát kelljen melegíteni, a reggelit indulás előtt csak ki kell készíteni, pörögnek tovább a gondolatok, hogy mit is lehet még előre megcsinálni, hogy hiány-nyomaim ne akasszák a napi ritmus anya-igenlős rendjét. Megnyugszom, hogy alapvetően mindenki önálló, tudja a dolgát és amúgy is dézsával van öntve rájuk a szeretet, úgyhogy a féltékenységen kívül más gondjuk nem akadhat azzal a ténnyel, hogy cirka tizenkét órát nem itthon leszek. Persze, majd legalább kétszer felhívom őket, hogy minden rendben van-e, én merre vagyok éppen, stb. Persze, vállalom, hogy mikor hazajövök, akkor nem arra jövök haza, ahogyan én hagytam magam után a házat, a kertet, a tereket, hanem arra, ahogyan öt elszabadult ember maga után használta. Nem baj, ahogyan Fanni mondaná, mindennek van ára, egy jó teázás után mit számít, ha a bilibe lóg az ujjunk.
És akkor rájössz, hogy feminizmus ide vagy oda, bizony ezt még jóvá kell hagyatni a társsal. Ha pusztán szerető státuszban lenne, akkor könnyen menne: miniszoknya. Ha csak férj lenne, akkor szintén nem lenne annyira nagyon nehéz: egy jó vacsora. Ha csak szellemi társ lenne, akkor megvitatnánk egy pohár bor mellett. Ha csak lelki társ, akkor hiúságot kicselezve kéne lelki okokat felsorakoztatnom.
Nade mit tegyek mindezek kombinációjával? Milyen hangot használjak? Mit vegyek fel? Mi legyen a vacsora? Mit ígérjek? Olyan unalmas tud lenni, hogy mindig minden szabályt betartunk, hogy mindig felelősségteljes, tudatos állampolgárok mintájára viselkedünk.... de hiszen semmilyen szabályt nem szegünk meg, időben hazaérek, két évnyi telefonbarátság után egyszerűen csak újra személyesen csacsogunk...
És annyira tudni akarom már a családpolitikai hozzáállást, hogy a telihasas-mosogatós ebédutáni társ-idillben szempillákat rebegtetve (szerintem még csinos is voltam) megkérdezem. Felelősség. Lefegyverez. Most túl nagy ára lenne. Inkább ne. Családi idill. Miért kell választani?

Barbie-baba magassarkújából Janka készített nekem fülbevalót. Csizmában és metszőollóval a kezemben.

Mindig arról bizonyosodok meg, hogy az általunk alkalmazott szigorú(bb) ökológiai életmód gyermeki akarattal párosulva előbb-utóbb kreatív megoldásokat teremt.
Évek óta vita tárgya a szívószál. Nem vagyok hajlandó megvenni és pont. Nincs kérdőjel, nincs felkiáltójel, csak és kizárólag pont azoknak az okfelsorolásoknak a végén, amit már hallani sem akarnak.
Ma megszületett a megoldás. Zöldhagyma: letéped, a csúcsát lerágod és már szürcsölhetsz, bugyborékolhatsz, de mindenek előtt elérted, hogy szívószál legyen a házban. Legalább is a kertben.

kép: Nagy Anita
hang: Kovács Jónás

avagy változatok egy anyára a harmonikus káosz idején

Három héttel ezelőtt
Úristen, már megint jön ez a rém! Megint ez lesz! Szörnyűség! Nem akarom! Eltapos! Lerohan! Szétcincálja az idegeimet! Felzabálja a jobbik énemet! Félek! Nincs elég gép, nincs elég net, nincs elég kaja, nincs elég inas, sem elég szobalány, szoba meg pláne, na és a szakács is felmondott! Ja, nem is volt, a kiszolgálószemélyzet (és nem az állam) én vagyok (tetszik tudni, ki az a Napkirály, ugye? mi az, hogy nem, hát hova tetszett járni, az iskola mellé?)… Áááá, nem akarom, félek!

Közben
Mondhatjuk azt is, hogy:
Jaj, de cukik ezek a gyerekek, ahogy játszanak, még a feladatukat is milyen szépen megcsinálják, egy szavam nem lehet, míg én itt tanítok, ők is teszik a dolgukat, kiszolgálják magukat a tízórainál, segítenek egymásnak, a középső még el is mosogat ebéd után, most, hogy nem kell korán kelni, mindenki kipihent, jókat eszünk, sokat vagyunk együtt, rengeteget röhögünk, micsoda harmónia! Mindenre van időm nekem is, türelmes vagyok, tüncibünci anyuka, aki dorombol már akkor, amikor csak meghallja a gyerekei szuszogását. No igen, főleg akkor…

Ehhez képest a hétköznapokban ilyen hangfoszlányokat sodor a szél, hogy:

Micsoda? Hogyhogy egyest adott? De hát miért nem adtad be határidőre? Kérdezd meg, hogy még be lehet-e fényképezni, akkor gyorsan megcsinálom. És kérj elnézést! Hallod? Hallod? Kérj elnézést!

Micsoda? Te mit csetelsz itt, hát órán kellene már lennetek, Neked is meg a vihogós barátnődnek is! Sipirc feljelentkezni és ez meg ne történjen még egyszer!

Micsoda? Már megint éhes vagy? De hát ott volt a szendvics a pulton, miért nem ettél? Még nincs kész az ebéd!

Micsoda? Miért sírsz? Hogyhogy fejbe vágott? Mit mondott? Miért, Te mit mondtál? Na, gyerekek, nekem órám van, nincs ilyenekre időm, ezt beszéljétek meg szépen vagy nem kaptok délután pilóta kekszet!

Micsoda? Hogyhogy eldugult? Hát hogy mosogattál, gyerekem? Nem, a csülökcsontot a kukába dobjuk…

Micsoda? Mi az, hogy nem akarsz felkelni, hát mennyit aludtál, a hasadra süt a nap, jó nem ma, de máskor! Na, gyere szépen, Pötyikém, finom fánk van reggelire. Még banánturmixot is csináltam, na gyere!

Micsoda? Miért nem kérsz fánkot? Mi az, hogy unalmas, más gyerekeknek az anyukája nem is főz, sőt, nem is készíti ki a reggelit, sőt, nincs is! Örülj neki, hogy a Tiéd itt óbégat reggel, sipirc azonnal mosakodni!

Micsoda? Hogyhogy megszülettek a kismacskák? HOVA? AZ ÁGYNEMŰTARTÓBA? Ja, ó, de ügyes vagy! Akkor azért hallom a nyervogást a padlásról. Még szerencse…

Most
Most könnyű, mert a hétvégére szabadságra jöttem. Igen, én, az anya, otthoni használatban: a Mama (nem a József Attiláé, szerencsére, én kevesebbet teregetek meg már mosógépem is van). Azért ezt a képet úgy el kell ám képzelni: a barátnőm lakásában vagyok a hétvégén, egyedül és teljes csendben. Ha akarom, akkor tévét nézek. Vagy ha kedvem szottyan, akkor sétálok. Ha ahhoz van kedvem, szundítok ebéd után. Sőt, nem is főztem! És holnap sem fogok! (Mert tegnap főztem előre és azt hoztam magammal, de ezt nem kell mindenkinek tudnia, hadd gondolják, hogy teljes a luxus.) A lakásban tisztaság, rend, nyugalom, az asztalon egy piros tulipáncsokor, előttem egy csésze tea és sütemény. Mmmm…. Ha lehetne, mindenkinek az orra alá dörgölném, hogy milyen jó nekem itt, de közben rágondolok arra a tömérdek mennyiségű anyára, akik a barátnőim és most is otthon vannak.

Egyrészt ilyenkor piszkálni kezd a lelkiismeret-furdalás (ilyenkor egy férfi: a micsoda?), hogy én hogy mertem csak úgy eljönni és ott hagyni a gyerekeimet a hétvégére az apjuk karmai között. Jó, ennyire nem drámai, mert az apjuk szereti őket, elviszi őket kirándulni és megveszi nekik a rántott sajtot, hagymakarikát, gombát, cukkinit, husit és sült krumplit, majd a cukrászdai süteményt is, amire nekem nincs pénzem: én többnyire otthon sütöm meg mindezt és a szomorú igazság az, hogy nem feltétlenül jobb minőségben (persze szeretem jobb napokon azzal áltatni magam, hogy a hazai koszt az igazi, de egyszer sütök majd Neked egy szülinapi tortát, Kedves Olvasó és akkor majd meglátod, hogy helyesen a mondat: a hazai kosz az igazi). Szóval amint megnyugodna a lelkiismeret, hogy a gyerekeknek jó, tehát nekem is jó lehet (ez egy olyan anyai tétel, mint Descartes-nak a cogitója) (hogyhogy mije? hát a cogitója, nem tetszett odafigyelni középiskolában? nem röhög, ez egy fontos filozófiai tétel, igenis!), máris újra ficánkolni kezd: akkor valójában lehet, hogy a gyerekeknek amúgyis jobb az apjukkal? Vajon elég jó anya vagyok én, aki folyton ott lógok rajtuk az unalmas hétköznapokban és túl azon, hogy nem röhögök az összes sztárvárszos viccen (jól van, na, tudom, hogy kell helyesen írni: sztár vórsz, na így jobb?), arra biztatom őket minden nap, hogy tegyenek rendet a szobájukban? Lehet, hogy én is unalmas vagyok már… Bánom is, hogy a héten egyszer elfutott a méreg és rákiabáltam a középsőre… Jaj, miért nem öleltem meg hosszabban, miért kell nekem folyton sietni… És ez így mehetne tovább, mert mi, anyák a végtelenségig lelkiismeretesek (értsd: komplett idióták) tudunk lenni, amit igencsak súlyosbít a helyzet, hogy nők vagyunk (jól van, na, tudom, hogy az anyák nők, ez egy olyan fordulat akart itt lenni, hangsúlyozás). Mert egy apa már akkor elfelejti a rákiabálást, amikor a mondat végére ér, és halál büszke magára, hogy egy hotel konyhájáról hoz ebédet a gyerekeinek. Mert férfi. Mi, nők azonban még akkor is az elszabadult hajtincset vesszük észre a tükörben, amikor éppen a tökéletes ruhában vagyunk a tökéletes partnerrel (ilyenkor egy nő: a mivel?) a tökéletes estélyen…

És itt jön a másrészt. Én ugyanis már kifundáltam, mit lehet tenni a lelkiismeret-furdalás ellen, hihihi, úgy kell ennek a nyavalyás lelkiismeretnek, minek pattog folyton! Először is végre külön élek a férjemtől, így senki nem ül a nyakamon, aki még a lelkiismeretnél is fondorlatosabban tud piszkálni. Éppen elég jól tudom én magamat hajtani, nem kell egy plusz hajcsár az életemben, ha egyébként már csak ilyen minőségben óhajtott funkcionálni. (Funkcionáljon felőlem mással, ha hagyják meg ha tud, hihihi. Mármint funkcionálni. Na, jó, ez persze gonosz volt, de hát állította azt valaki, hogy én egy angyal vagyok?) Másodszor pedig két alkalommal is volt rá lehetőségem a gyerekeim születése után, hogy rácsodálkozzak, hogy még egymagamban én is vagyok valaki, nemcsak mint valakiknek az anyja, felesége, satöbbije (ne részletezzük, minden nő tudja a felsorolást folytatni). Előbb egy továbbképzésen tíz éve, amikor úgy bolyongtam Canterbury-ben, mint Thomas Becket szelleme, csak nőben (hogyhogy ki az? töri órán sem tetszett figyelni? lefogadom, hogy azt sem tetszik tudni, ki volt Szent Ágoston!, gondoltam…), hiszen nem voltak velem a gyerekeim. Aztán pár nap után rájöttem, hogy a gyerekeim nélkül is bírok még levegőt venni, sőt, barátkozni, tanulni, kirándulni is tudok nélkülük. (Minő felfedezés!) Nyilvánvalóan élni nem tudnék nélkülük, de két hétig azért nagyon jól kibírtam, hogy nem csak a játszóteret és mások gyerekeit látom, ha felnőtt emberek között vagyok. Utóbb pedig másfél éve volt egy hasonló alkalom, amikor egy hétig a napjaim nagy részében tök egyedül jártam Barcelona igencsak szemet gyönyörködtető utcáit és tengerpartját, és megint csak nagyon jól kibírtam, hogy miközben én éppen a Casa Battlót nézegetem komótosan (ne tessék mondani, hogy rajzórán is a modell mellét tetszett nézni ahelyett, hogy valami kultúrát szívott volna magába! juszt se mondom meg, ott a gugli), nem szól közbe senki, hogy unja és menjünk már, netán hogy pisilni kell vagy éppen éhes.

Ezért aztán már tudom, hogy ha az a fantasztikus kilátás lebeg a horizonton, hogy még hetekig bezártság lesz és onlány oktatás (igen, a fiúknak is, de ezt ne úgy tessék érteni, hogy a lányokon lesznek, bár gondolom, némelyik az online oktatás ilyetén felfogásának igencsak örülne), akkor bizony preventív intézkedésekre is szükség van, mert a gyerekeim állandó hozzám való beszélgetése ellen hiába teszek fel maszkot. Amennyire imádom őket, annyira ki is kell őket pihenni néha (ezek szerint átlag tízévente kétszer), ahogy a hétköznapi monoton rutint és az állandóan lesben álló házimunkát is (ezeket sokkal gyakrabban is ki tudnám éppen pihenni, csak a nemlétező amerikai nagybácsi öröksége, egy kastély meg a személyzet hiányzik hozzá), mert ezek folyton-folyvást lecsapnak az emberre. (Á, mindig ez a pongyola fogalmazás! Az asszonyra. Minden rájuk csap le. Még a fickók is, bár ha akad egy jobb darab, akkor ritkán panaszkodunk. Itt jegyzem meg szép csendben, hogy én éppen egyáltalán nem panaszkodom ebben a tekintetben.)

Úgyhogy a lelkiismeret-furdalásnak ezennel útilaput kötök a talpára, jómagam pedig a firkálást megszakítván felvettem a csodálatosan piros balerinámat és eltipegtem egy adag süteményért, ami már itt illatozik előttem, és amit ezúttal egyedül fogok kiélvezni. (Még a lelkiismeretnek sem hagyok belőle egy falatot sem, bebeee!)