Nem véletlenül ezt a címet választottam a mai szösszenetnek: van a Beatles-nek (töredelmesen bevallom, számomra minden idők legjobb zenekara) egy P.S. I Love You c. dala, és nekem a futórózsa=szerelem. Judit írása olyan volt, mint felhívás a keringőre: amikor már éppen kifolyt a szemem a számítógép előtt a sok írástól és elhatároztam, hogy szünetet tartok, egyszeribe elém ugrott a Futórózsa c. írás és ott volt vége a nyugalmamnak.
1. Kerítés
Nagyon örülök, hogy a kerítés kapcsán Judit is elhatározásra jutott és éppen a futórózsát választotta, így gyanítom, hogy rövid időn belül nyálcsorgatva állok majd a kerítésük előtt és egy ilyen gyönyörűségről készített felvétel lesz az asztali háttérképem. Kerítés-ügyben egyébként én is kényes vagyok (nem mintha a miénk annyira szép lenne), nagyon nem mindegy, milyen egy kerítés, illetve hogy egyáltalán van-e. Amikor tősgyökeres dunántúliként először jártam Kecskeméten és itt, a Máriavárosban sétáltunk a(z akkor még csak jövendőbeli) Férjjel, igencsak leesett az állam a teljesen zárt, több helyen egyenesen kőből, téglából felhúzott, várfal-szerű kerítések láttán.
Bárhol jártam azelőtt a Dunántúlon, ilyesmivel nem találkoztam: mindenhol nemcsak át lehetett látni a kerítésen, hanem ki is adhattál egy pohár vizet, bátran diskurálhattál a nénivel, aki éppen a virágokat szedte bent és nem volt semmi furcsa abban, hogy így interakcióba kerülhetett a kint és a bent. Itt, Kecskeméten, nagyon bizarr lenne bárkivel a zárt kerítésen keresztül beszélgetni, mert az illetőnek minimum fel kellene mászni a tetejére és onnan kezdeményezni diskurzust, amit ritkán tesznek a helybeliek. Ehhez képest ott vannak a tipikus amerikai kertvárosok, ahol meg többnyire nincs is olyan, hogy kerítés, szépen nyírt pázsitok (már megint!) határolják a házat és mindenki tudja, az övét meddig kell nyírni és honnan kezdődik a szomszédé.
A mi kertünk egy közel kétszáz éves parasztház kertje Kecskemét ún. Máriaváros részében, mely parasztház a Férj gyerekkorában a város szélén állt, jelenleg azonban a tágabb belváros része, ahonnan tíz percen belül elérhető az igazi belváros, noha még mindig a Máriavárosban található (nem költöztették át valami skanzenbe vagy ilyesmi). Ennek ellenére szerencsére megmaradtak több-kevésbé eredeti állapotban vagy legalább az eredetihez hasonló parasztporták, polgári házak a környéken és a mai napig zárt és magas falak védik az ezekhez tartozó kertek intim szféráját. A mi kertünket például egy magas, (az ősidőkben) barnára festett fakerítés védi, amelynek a tetejére csak a macskák másznak fel vagy kalandos kedvükben a gyerekek, és olyan régi, hogy bőven ráférne a felújítás, de attól is lehet tartani, hogy ha nekiállnánk újrafesteni, szétmállana a kezünk alatt, tehát valójában egy új kerítésre lenne szükség. A kapuja valaha szintén fából volt, ezt Sógorunk pár évtizeddel ezelőtt kicseréltette egy végtelenül ronda vaskapura a praktikum jegyében, miszerint nem hullik a vendég fejére az egész alkotmány, amikor kinyitják és szépen kibetonozta az alját is, valamint akkorára lett csináltatva, hogy külön ajtószárny jutott a beálló gépkocsinak (ami akkor még nem volt a családnak). Gondolom, annak idején mindenki örült a haladó szellemű derék Sógornak, én azonban nemcsak hogy rondának találom (a kaput, nem a Sógort), de gyakorlatilag megmozdíthatatlannak is (a kaput, nem a Sógort), mert a beton valahogy az évek alatt feljebb jött, az autót beengedő ajtószárny meg valahogy megereszkedett, így kinyitni herkulesi erőre van szükség, melynek csak a Férj van birtokában (nekem ahhoz többet kellene járnom az edzőterembe a következő tíz évben). Így aztán nem nyitjuk ki, csak a kiskaput, az autó meg kint parkol a kapu előtt, nem az udvarban lévő garázsban, de hát annyi baj legyen (a garázsban így lehet hintázni és ez sem utolsó dolog ám). A kapura nyáron ihletett pillanatomban mindenféle szimbolikus népi és családi hagyományban gyökerező ábrát festettem, amitől egyből vidámabb lett az egész, ráadásul mindenki megdicséri (no meg nem olyanokat kell mondani az új látogatóknak, hogy „ott lakunk, ahol a rozzant régi Škoda áll” vagy „ahol az elvadult sövény áll”, hanem „ahol az a színesre pingált kapu van”). Így végül is minden rosszban van valami jó alapon elfogadhatóvá vált a kapu, amíg egyszer majd a távoli jövőben lesz rávaló, hogy ezen is változtassunk és igazán a saját képünkre formáljuk a dolgot.
2. (Futó)rózsák
A kertünkben rögtön ahogy befelé jövünk a kapun át a bejárati ajtók valamelyike felé, bal kéz felől hat-hét rózsatő van és minden évben gyönyörűen virágoznak többféle színben. Nekem Judittal ellentétben semmi bajom nincs a rózsák szúrós természetével, noha a mondás, hogy „nincsen rózsa tövis nélkül” se nem helyes, se nem igaz (nem tövise, hanem tüskéje van és természetesen van tüske nélküli példány is a nemesítőknek köszönhetően). Nem bánom, hogy védekezésképpen tüskét növesztenek, inkább okos dolognak tartom ezt, hiszen hol lenne a mai világunkban a rózsa (vagy sok egyéb növény) ilyenfajta védelem nélkül – már rég lelegelték volna őket és az evolúció vesztesei között tartaná számon néhány túlképzett botanikus. Éppen ezért a rózsa számomra az erős, öntudatos női karakterre asszociálódik, az olyasmit meg becsülöm.
Túl azon, hogy egy rózsa milyen gyönyörűség a szemnek, illatos példányok esetében pedig az orrnak, az a mennyiségű szimbolika, ami hozzá társult, szintén lenyűgöz. Géczi János (kedves tanárom a Pécsi Egyetemről) bőven írt a rózsa jelentőségéről mind a kereszténység, mind az iszlám világában, tessék bátran utánaolvasni, érdemes. Kettőt is ajánlok itt:
Géczi János: Allah rózsái https://terebess.hu/keletkultinfo/rozsa2.html
Géczi János: A rózsa és jelképei, A keresztény középkor http://mek.oszk.hu/13500/13536/pdf/13536_2.pdf
Ehhez jön még az angolszász rózsa-hagyomány, ami alatt nemcsak a rózsára mint motívumra gondolok pl. a Tudorok vagy egyéb nemesi házak esetében, hanem az innen eredeztethető nagyon konkrét, hihetetlenül változatos rózsakertekre, rózsakiállításokra, rózsatúrákra és a rengeteg parkban, kastélyon, kúrián, parasztházon felfuttatott rózsák óriási választékára. S ha ez még mind nem elég ahhoz, hogy lenyűgözze az embert, akkor jöhet a rózsavíz.
Tudor rózsa
S hogy a franciákat se felejtsük ki, minimum Joséphine császárnét meg kell említenünk, Napóleon feleségét, aki nem csupán odavolt a rózsákért, de Malmaisonban egy saját rózsakertet ültetett, amelyben kb. 200 fajta rózsa gyönyörködtette az arra járókat (nem kisebb alakokról beszélünk itt, mint pl. Talleyrand híres francia diplomata vagy éppen I. Sándor orosz cár) és a főkertész Aimé Bonpland vezetésével új rózsahibridek is születtek. S természetesen ki más is festhette volna meg ezeket, mint Redouté, akinek Joséphine előtt ugyancsak egy „first lady” volt a patrónusa, bizonyos Marie-Antoinette... Hát, igen, az idők változnak, de a nők csodálata a rózsák irányában valószínűleg nem.
Joséphine rózsakertje Malmaisonban
Két évvel ezelőtt egyébként én is vettem négy tő futórózsát, akik az első évben futásra ugyan nem gondoltak, maximum kocogtak, tavaly azonban már úgy belejöttek, hogy érdemes volt felszerelni mögéjük a falra a rózsafuttató rácsot: gyönyörűen mutattak, odavoltam a büszkeségtől és közben azt is kikísérleteztem, hogyan kell őket a tetvektől megszabadítani, ha netán ezek a jószágok is otthonra szeretnének lelni és éppen nálunk. A futórózsák feltételezhetően idén már egyenesen hosszútávfutónak képzelik majd magukat (már alig várom), és az elmúlt két évnek megfelelően megint társítani fogom melléjük a bazsalikomot, mert ők ketten úgy tűnik, megfelelően inspirálják egymást. Úgyhogy hajrá, Judit, nem fogod megbánni!
Végül küldöm ezt a dalt kedves rózsáimnak nagy szeretettel: jöjjön a Beatles: https://www.youtube.com/watch?v=u5l83RmSqzo és „as I write this letter, send my love to".
