„Töröm a diót a karácsonyi kalácsba.” Milyen egyszerű, hétköznapi mondat volt ez nemrég, s ma már milyen ünnep maga az, hogy törhetem, mert van.

Pár éve történt. Szép, üde, meleg nyári nap volt, kedves illatok szálldostak a légben, méhek zsongtak, amidőn a NÖDIK, a NÉBIH és az Ölbei Faiskola zselici gyümölcsfajtagyűjtő úton járó jeles munkatársai, valamint – helyi erőként – jómagam, a délelőtti terepi munka után eltikkadtan üldögéltünk Dióspusztán, a Diós Kertvendéglő kertjének szellőző árnyékjában, a ház specialitására, a Diós-tálra várakozva, és arról beszélgettünk, hogy Dióspuszta méltán kapta a Diós előnevet, mert itt bőségben tenyésznek és teremnek a sokszor madárpottyantotta, de szebbnél szebb diók. Hirtelen ötletből így született meg – Zsolt javaslatára – a szeptemberi dióérésre tervezett fajtamentő-gyűjtő megmozdulás, az I. Országos Dió Szépségverseny gondolata.

A plakát

A nyertes dió: Dióspusztai fehérbélű

Szeptemberre – széles összefogással, lelkes támogatókkal – mindent előkészítettünk, mindenre felkészültünk, csak arra nem, hogy szerte e hazában alig lesz dió, ami a szépségversenyre benevezhető lenne, pedig a kiírás szerint egy-egy fajtából csupán huszonöt szem tört és tisztított, és huszonöt szem héjas diót kellett volna beküldeni. Megdöbbenve tapasztaltuk Dióspusztán is, hogy az addig mindig gyönyörű, hibátlan és bő termést adó fáinkon a diószemek burka már az érés előtt, júliusban-augusztusban elfeketedett, s amikor szedni próbáltuk, fekete, elfolyó, bűzös, ocsmány burokból, nagy, kövér, fehér nyüvektől nyüzsgő fertőből kellett valahogy kihámozni a diót, aminek lemoshatatlanul elfeketedett a szépséges, világos, kemény héja is, és sokszor már belül is károsodott a bele.

Hamarosan megvilágosodtunk, hogy immár – a glóbuszon nyugatról keletre haladó útján – nálunk is megjelent a nyugati dióburok-fúrólégy névre hallgató károsító, és hogy mostantól már soha semmi nem lesz úgy a dióval, mint rég. Az Ex oriente lux példájára: Ex occidente pestibus – vélhetné a kertjeinkben katasztrófával felérő károkat okozó kártevőktől szenvedő, elkeseredésében általánosító szőlősgazda (lásd pl.: filoxéra), mezőgazda (lásd pl.: krumplibogár) vagy gyümölcsész (lásd pl.: nyugati dióburok-fúrólégy).

A kártevő életmódjáról, kártételéről, a megelőzés lehetőségeiről többek közt itt olvashatunk részletesebben:

https://portal.nebih.gov.hu/-/megjelent-diofaink-ujabb-karositoja-a-nyugati-dioburok-furolegy-rhagoletis-complet-1

https://hu.wikipedia.org/wiki/Nyugati_di%C3%B3burok-f%C3%BAr%C3%B3l%C3%A9gy

http://www.csalomoncsapdak.hu/5kartevoklatinnevszerint/pdffajonkentik/rhagoletiscompletadioburoklegy.pdf

Eltelt három, diószeretőknek keserű év, amikor tehetetlenül figyelhettük a termés teljes megsemmisülését. Eluralkodott a tanácstalanság. Hallani lehetett olyan elkeseredett hangokat is, hogy vágjuk ki a diófákat, már úgysem lesz termésünk rendes sohasem. Igaz az is, hogy a médiában olvasható javaslatok elsősorban a nagy ültetvényeken valósíthatók meg (mint pl. a nagyteljesítményű permetezőgéppel, júliustól szeptemberig tartó, kéthetenként való permetezés), de mi, kiskertesek – mint jobbára más területeken is – a magunk találékonyságára vagyunk utalva. Tettünk is megfigyeléseket a saját kis körünkben. Egyik zselici tündérkertes társunk, Panni például, a saját szemével látta, hogy abban a pillanatban, ahogy a dió lepottyan, a burokban lévő nyüvek azonnal usgyi, a földbe bele. Arra is végeztünk megfigyelést, hogy vajon számít-e, ha a diófa tyúkudvar közepén áll, ahol a népes baromfihad, tyúkok, kacsák, libák, elvileg fölcsipegetnék a nyüveket, de sajna: ez a diófa is rendre épp úgy károsodott, mint a tyúkudvaron kívüliek.

Az első diólegyes évek megdöbbenése, bénultsága és hiányérzete után azonban az idei év kétféle ötletet, tanulságot is hozott. Egyrészt arra gondolva, hogy semmiképp sem szeretném idén már nélkülözni azt a sok jót, amit a királyi dió – Juglans regia – nekünk nyújtani tud (és amiről sok-sok élvezetes és érdekes olvasnivaló található Orosz Péter bio-diótermesztőnek ebben a szabadon letölthető, de közvetlenül az interneten is olvasható, értékes könyvében: https://dioskonyv.hu/), június elején, biztos, ami biztos, megszedtem a zsenge zölddiót és elkészítettem belőle a karácsonyra beérendő zölddió-likőrt és kandírozott zölddiót, aminek jó hasznát venni ajándékként is, a karácsonyi püspökkenyér hozzávalójaként, és csak úgy is.

Másrészt figyeltem a károsítás megjelenését, ami valami ok miatt idén később, csak augusztus közepe táján következett be. Nagyon bőtermő év volt az idei, régen láttunk ennyi diót a fákon. Csodában reménykedtem, hogy talán valami titkos itteni kór támadt a fúrólégyre, vagy ilyesmi, és egy csapásra eltűnik ez a nyomasztás az életünkből. Sajnos nem. Szeptemberre szárazon ráfeketedett a burok a diókra, amik szilárdan ültek az ágakon, potyogni sem a rendes időben, hanem csak október elején, az esős idő megérkeztével kezdtek. Néhány szem azonban majdnem olyan volt, mint régen: alig feketedett be a héja, a bél pedig szép világos, jóízű volt. Mindenképp menteni szerettem volna, ami menthető. A régi diószedésnél százszor küzdelmesebb munkával, a fekete gusztustalanság miatt gumikesztyűben, minden szemért egyenként megharcolva sikerült is valamennyit, a régen megszokott mennyiség töredékét összegyűjteni, menet közben a csúszós, nyálkás feketeséget a külsejéről a fűben valahogy lekapargatni-letörölgetni.

Rendszeresen olvasgatom a közösségi médiában a hasonlóan szenvedelmes gyümölcsbarátok alkotta csoportok beszélgetéseit, így bukkantam arra a hozzászólásra is, miszerint nem lenne szabad a diót, még ha fekete is, a fán rajtahagyni, hogy majd magától lepotyog, hanem igenis a szokott érési idejében, szeptemberben kézzel le kell szedni, majd egy edényben a fekete, rászáradt burkot rövid úton, vízben föláztatni, aztán fúrógéppel, keverőszárral azt a dióról lecsapatni. Ezután a dió gyors szárítása-törése-szárítása következik, amivel megelőzhetjük a bél másodlagos károsodását, penészedését.
Megalapozottnak tűnő módszer, jövőre kipróbálom.
Az is fontos, hogy amilyen módon csak bírjuk, saját házikerti körülményeink között is, a kártevőnek legalább a gyérítésére törekedjünk (lásd fönt a csalomoncsapdákról szóló cikket és a médiában fellelhető más sokféle ötletet), hiszen így legalább valamennyit megmenthetünk a termésből, hogy ne kelljen nélkülöznünk a dió jó ízét, áldásait.

A Dióspusztai fehérbélű dió fája, levele és hajtása tavasszal

Töröm tehát a diót a karácsonyi kalácsba, a kedvenc karácsonyi mézeskalácsunkba, a Dédi receptje szerint készülő zserbóba, a kajszilekváros-diós linzerkarikába és a diós hókiflibe, és ha sok kidobnivaló rossz van is közte, azért magamban örvendezgetek, hogy dejó, hogy idén is van egy kis dió!
Boldog karácsonyt kívánok!

Kultúra vetületek: tudományos, szellemi, műveltségi, érzelmi, lelki, szakrális, kommunikációs... A különféle területek és részterületek magasabb tudatossági szinten való összekapcsolása. Művelni (colere: beépít, ápol, tisztel).
Cultura agri (Cato: föld művelése). Cultura animi (Cicero: lélek művelése).

A szakemberek és elemzők többször vészharangot fújtak már a nyelv, a kommunikációkultúra és beszédkultúra elcsökevényesedése ügyében - teljesen jogosan. Nade, az egyoldalú vizuális kommunikáció túlsúlyát a vírushelyzet és a technikai adottságok miatt felváltotta újra a rádiózás: kontakt órákon, hogy megmaradjon az adatforgalom jobb minősége, meg hogy privát szféránk láthatatlan legyen, kikapcsoljuk a kamerát. Hallgatjuk egymást. Rádiózunk. Mégpedig úgy, hogy megtartjuk a műsorvezető (tanár) autoritását, de immár a kérdésekre mint hallgató, azonnali választ tudunk adni, sőt lehet kérdezni, beleszólni - egyre ügyesebben, egyre bátrabban. Interaktív rádiózás. Mik ennek a pozitív hozadékai? Megfigyelésem szerint szebben, artikuláltabban, jobban hallhatóan-érthetően kezdtünk el (újra) beszélni. Hangkultúra. Hangigény. Merthogy most újra tétje van a hangsúlyoknak, a hanglejtésnek, a hang érzelmi színezetének, ritmusának - árnyaltság. Hangok által összekötve lenni, miközben testi valónk elfe(le)désbe vonult. És pillanatnyilag úgy néz ki, hogy a hangjaink őszintébben csengenek, mint a képernyőn megjelenő sokszor torz(ított) képeink - a hangokban ugyebár nincsenek pixelek. Adatmennyiségeink.

Tegnap a szőlőhegyen: terméssel telirakott almafa. Elhagy(at)ott termékenység.

Virtualitás helyett virtuóz játékmunka: elfogultság nélkül mondhatom, hogy lenyűgözően koreografált, elmélyült, szenzációs ötleteket végigvivő, ugyanakkor folyamatában ösztönös rugalmassággal alakuló munkában vannak. Kovácsbanda, amiben még a gimnazista is szerepet vállal.
Mesés idejű, belső dinamizmusú és azt a külvilágra projektáló játékterek és szituációk. Napjában többször átváltoznak a tereink: játékjelentésekkel telnek meg.
A mélyen megélt és ezáltal belsővé is tett (interiorizált) játékszituációimra és azoknak egyre csak gyűrűző folyamára, ami akár hetekig is kitartott, a mai napig emlékszem: rohanás haza az iskolából, hogy tovább alakíthassam a történeteket.
Történetekben élünk. A narráció hatalma. A gyerekeink életében mi vagyunk a szűrők és nap mint nap igyekszünk megtanítani azt, hogy ezt hogyan alakítsák ki önmaguknak. Eszköz-, média- és véleményhasználat.
Jakab titokban felment a pajtába és lehozta a gyerekkori legóimat, felépítette nekem a régi városomat: tűzoltóállomás, orvosi rendelő, malom.... (igen anya, tudjuk, a doktornő a malmosba volt szerelmes, aki meg is kérte a kezét....) Örömszerzés a másiknak és kíváncsiság a másikra - továbbjátsszák a nekik belőlem tetsző részt - családi kiemelések, egyénítések. Új kontextusok teremtése, variációs folytatás. Családi mítoszok: játék és történetek.

Vágyakozás. Az örök bizonytalanság, hogy olyat kérj, ami hatalmas álom, de még megkapható. Megvalósulható. Nem túlzás, nem elérhetetlen. Kétségek és hitek.
Nálunk senki sem mondja ki, még akkor sem, ha esetleg sejt valamit. Az Angyal különlegessége.
Megtanultunk várni és megtanítottuk a gyerekeinket arra, hogy minden nap tevőlegesen, a jövőbe nézve, de a jelent megélve kivárják azt a pillanatot, amikor a jelenbeli, jövőre irányuló vágy beteljesülésének pillanata elérkezik.
Jakab a legfegyelmezettebb várakozónk: mindig az éppen még megkaphatót kéri, nap mint nap csendben, szótlanul nézegeti a prospektusképeket, elképzeli, hogy hogyan fogja összetenni, mit fog a régi elemekből hozzá választani és milyen új lehetőségeket rejt magában a továbbiakra nézve az éppen áhított legó. Helyet csinál a reménybelinek, és mindig bebiztosítja magát második, harmadik kéréssel, ha netán az első mégsem sikerülne.
Tulajdonképpen már kicsinek ilyen volt: kimérte és előkészítette a duplo vonatsínek körét és körbeépítette várossal, hogy majd karácsonykor, ha megkapja a síneket, azokat már csak a kijelölt területre kelljen tenni. Nem hibázott, pont odafértek. És mikor beteljesedik a vágya, örül neki és még további örömforrást fedez fel benne. Elmélyül a lehetőségben.
Jónás mindig nagyobbat kér, mint a megengedettek, de mindig megindokolja, hogy miért. Van, hogy megkapja, van, hogy nem. Elgondolkodni való.
Janka először sohasem tudja, hogy mit kérjen, mert mindene megvan. Aztán szép komótosan csak összeáll az a lista. Megfontoltan, mérlegelve, reálisan felépítve. Semmi túlzás, de mindig olyasmi, ami kerekebbé teszi az életét.
Jolán annyi mindent akar, hogy alig tudja fontossági sorba rendezni, de aztán végül úgy dönt, hogy meglepetést kér. Találja ki az Angyal, hogy őt mi tenné boldoggá, mert ő tulajdonképpen bárminek és mindennek örül.
Nem emlékszem olyan listára, amin Balázs neve mellett ne könyv vagy lemez szerepelt volna.
Én hasonlóan unalmas listás vagyok a gyerekek szerint, hiszen mindig ugyanazt kérem: könyvet és parfümöt. Anya, hogy tudsz te minden évben ennek ennyire örülni!?

A karácsonyi listát évek óta Janka készíti, egyre szebbeket, egyre kidolgozottabbakat - én meg gyűjtöm őket, hogy majd egyszer egy eljövendő, már felnőttségünkben közös alkalomkor elővegyem és megmutassam nekik. Mint ahogyan mindegyiknek van kincses doboza, amiben ott lapulnak a keresztelői ajándékoktól a kedvenc kisingen vagy hajcsaton kívül a kezdetük történetének legfontosabb tárgyi emlékmorzsái.

Toporgok, bizonytalankodok, nem tudok semmit. Legyen közös ünneplés? Ne legyen? Kérdezgetem az ismerősöket: ti hogyan? Találkoztok a nagyszülőkkel? Nem találkoztok? Mikor vagyok okos? Mikor vagyok felelőtlen? Mit döntsek el én?
Roli szerint kicsi az esély a fertőzésre, de nagy a baj, ha megtörténik. Igaza van. Anyósom szerint is. Aztán mégis felhív, mert kolbászt márpedig kell tölteni, és karácsony előtt, nem lehet februárban, márciusban, vagy még később. És meghalt Jancsi bácsi menni kell a temetésre. Egy kocsiban, négy órán át, maszk nélkül. Innentől persze már mindegy is akár. Vagy mégsem? És ha ők fittyet hánynak, csak anyukám legyen egyedül? Hogy találkozzunk velük? Vagy egyáltalán ne? Férj szerint felelőtlenség és lám mégis csak lemegy tölteni, csak elviszi őket temetésre. Kompromisszumos javaslat lenne, hogy 28-a körül ünneplünk, amikor már 10 napja itthon vagyunk amúgy is. Vagy tartsuk az udvaron? De órákig a hidegben úgysem maradunk. Közös séta? Vegyek ajándékot? Ne vegyek? A nagyszülők vegyenek a gyerekeknek, vagy ne vegyenek? Most találkozunk vagy nem? Vegyek négy napra ünnepi ebédnek valót, és ha igen hány főre? És közben Gyuszi, aki fiatalabb mint én és erős, egészséges már felkerült Pécsről Pestre, és lélegeztetőn van, és nagy a baj. És közben Áront kivizsgálják, mert 10 napja beteg és nem javul…. szintén 40, szintén nem beteg. Ugyanakkor a cukros, rákos, alkesz szomszéd csak a szaglását veszítette el, és komplett ismerős családoknak csak láza volt. Közösségünk spontán adventi koncertet akar tartani a főtéren. Hiába mondod, hogy jogszabályba ütközik, erre a válasz az, hogy a hangosítást akkor majd hozza a Laci, mint szokta mindig. És ha nem mehetünk a Pálos misére, akkor találkozzunk a belvárosi templomban. A jó megoldást persze senki nem tudja. De egyáltalán ki döntse el? Én 40 évesen, vagy anyukám 70 éves cukrosként? Az én családom? Te családod? Ej, de fura egy karácsony ez.
Legyen már végre vége.

Iskola privát térben. Karantén helyzet az itthoni valóságban (azaz hat főre írt eszköz- és térhasználati élmények): két nagy digitális tantermi oktatásban, két kicsi feladatkapós házirendben. Balázs itthonról tanít. Én itthonról dolgozom és tanítok.
3 laptop és öt telefon. Balázs gépe sérthetetlen és hozzáérhetetlen - a teljes személyes, családi és szakmai élet lenyomata. Az én gépem elvileg az enyém, gyakorlatilag Janka használja, mert sok olyan órája van, ami telefonról nehezen követhető - az ő székhelye a lányszoba. Van olyan napja, amikor folyamatban hét órája van, ilyenkor csak azt sérelmezi, hogy nem ebédelhet velünk nyugodtan, beszélgetve a konyhában, hanem a rövid szünetek miatt beviszem neki az ételt az asztalára és óra közben eszik - itt kezdődik ugyebár az első börleszk: hallani a saját lányodat úgy felelni, hogy tudod, próbálja leplezni, hogy tele a szája. És nem szép dolog, de még én is meglestem egy-két óráját.... A másik kedvenc jelenetem a telefonnal-fülhallgatóval mosdóba rohanó gyerek, hogy visszaérjen, mire őt fogják felszólítani. Egyébként ez a korosztály már minden cselt és fortélyt a kisujjában tud, ami a túléléshez kell: kötelezően bekapcsolt monitorral és hangszóróval dolgozatot írni, miközben az aktív telefon ott lapul a becsukott könyv tetején, tanárt meetben kétszer is kidobni a saját órájáról, mert sohasem fog rájönni, hogy nemcsak meghívni, hanem kizárni is lehet egymást, unalmas óra közben egymással chatelni és az éppen lefotózott tanárra karikatúrát applikálni.... (ugye mindig azok a vagány srácok, akik minden lánynak tetszenek és mindegyik kérdés nélkül el is küldi nekik az elkészített német, angol vagy éppen biológia leckét).
A gyerekek közös gépét Jakab használja, ha olyan órája van, ami telefonról nehezen követhető - az ő székhelye a fiú szoba, Balázzsal felváltva, néha közösen, headsettel képezve hangtompító falat maguk körül.
Kicsiké a telefon, néha türelmes/türelmetlen várakozás a gépre, hogy lehessen nyomtatni, egy zenét hangfalon meghallgatni, stb.

Jónás végre az áhított saját csellóval: a Neked című zenéjéért kapott tiszteletdíjat Mimi egészítette ki. Nekem is ilyen emlékeim vannak a nagyszüleimről: teszed-veszed az álmaidat, ők meg anyagilag hozzátesznek, hogy megvalósulhasson. (Háttérüvöltés: anya, szólj már rá, hogy halkabban húzza, mert dolgozatot írok és nem tudok figyelni!)

Ja, hogy addig én? Félpercenként váltogatom a szerepeimet: takarítónő, szakácsnő, konyhatündér, informatikus, technikai személyzet, élő lexikon és nyelvtanár, egyszóval családanya. És közben türelmesen megvárom az estét, amikor a saját gondolataimhoz és gépemhez juthatok, péntekente meg tudom, hogy alig várják, hogy nekem legyen órám és én vonuljak el a fiúszobába, mert akkor idézem: "lazulááás, anyának tanítááás, itt kint meg lanyhulááás...", de még ha meg is lesnek és hallgatóznak, legalább csendben vannak és nem égetnek.
Családi tanoda.
Kulturális otthon.
Egy jól működő művelődési ház...

Az első években kézzel húztuk fel a vizet a kútból - az embert lendíti az akarat. Aztán apa megsajnált minket és kaptunk szivattyút - egészen a fenti gazdasági veteményesig eljut a víz, a legnagyobb súlyok cipelése radikálisan kevesebb lett.
Először csak annyi pénzünk volt, hogy kaszáljunk, sarlózzunk - bármilyen nehéz volt, azért nem számított, mert reméltük, hogy majd lesz jobb és tudatosítottuk magunkban, hogy ilyen alapossággal csak így ismerhetjük meg a kertünket: mindenkit egyenként, két kézzel számba venni. Erőt ad az embernek, mikor úgy építkezik, hogy tudja, hogy az összes tégla vagy tetőcserép átment a kezei között. Hozzá ért. Belakása a térnek.

Az ellendi házfelújításnál visszatérő szlogenem volt, hogy hú de jó, hogy nem lettem régész, a fene akar a föld alatt más szemete után kutatni! Itt értettem meg, hogyan kerülnek a dolgok a föld alá.... A legnagyobb kincsem egy föld alól kiásott vadonatúj Kawasaki kipufogódob és egy monitor volt, amúgy csak olyasmikre akadtam, mint pillangós bicska, nejlon harisnya, hamis gyöngysor, és rengeteg-rengeteg tejeszacskó - állítólag itt régen teheneket tartottak.... A falusiak jóslata eddig szerencsére nem vált valóra: orosz katonát még nem találtunk....

Láncfűrész, fűnyíró és fűkasza - a legfontosabbak. Kordában tartani a természetet, megtartani formájában a kertet. Kapálni, sekélyen ásni a mai napig kéziszerszámmal teszem. Mivel nem vágyunk több gépre, ezért csak mindig egyre jobbakra áhítozunk....

Apa írását szerkesztve azon merengtem magamban, hogy nekem személyesen milyen is a viszonyom a gépekhez.
Használjuk őket, természetesen vesszük igénybe munkakönnyítő szerepüket, de általában csak akkor gondolunk hálával rájuk, amikor elromlottak és a megszerelésig, vagy az új megérkezéséig nehézségként éljük meg a hiányukat.
A háztartási géphasználatban (de úgy általában mindenféle géphasználatban) két tényező, ami különösen fontos egy háziasszonynak (a háziurat miért mindig statikus-csinosan képzeljük el? miért nem munka közbeni férfikép ugrik be erre a szóra? Szólítottak meg már titeket idegenek kinti munka közben? Az első puhatolózó kérdés: Jó napot kívánok, Ön a ház ura?): az idő és az erő. Vagy az adott munkafolyamatra szánt időt tudom lerövidíteni, vagy a fizikai erőmet meghaladó munkát tudom én is elvégezni.
Zita a dugót kihúzó Kéz és a mosógép közé vetné magát (https://falusag.hangfarm.hu/2020/01/visszateres-az-ipari-forradalom-elotti-korba) - szerintem a legtöbbünk így van ezzel. Elég csak a pelenkás időszakokra visszagondolni, brrr......
A mosógépemet én is nagyon szeretem - mivel semmilyen kemikáliát nem használok, a szürkevíz mehet a kertbe. A saras-vályogos-homokos-földes-trutyis ruhákat egyszerűen először bedobom valamelyik kerti hordóba - előmosás, hogy egyáltalán a gépbe kerülhessen.
A tűzhelyem iránt viseltetek a leggyengédebb elkötelezettséggel: ennek tüzén és tüzében készül minden finomság, ami táplál minket. Ő a leghelyettesíthetetlenebb.

Mamánál a minisütő éppen babaágy funkcióban. Amikor sokan vagyunk, a gyerekek fejtől-lábtól szoktak egy ágyban aludni.

A hűtőszekrény és a fagyasztó megőrzi az ételeket a felhasználásukig - a mieink azért olyan kicsik, mert a ház rengeteg más variálható alternatívát is kínál számunkra: füstölő, kamra, pince. Az alapanyagokat sokféleképpen lehet tárolni, a mindennapi főzésből pedig sohasem marad semmi....
A habverő és a dagasztó nélkül messze nem olyan szívesen sütnék annyit, mint velük. Hokedlin ülő, ölében kerámia mélytálat tartó dédanyám ritmikusan remegő blúza-szoknyája-kendője a habverő kéz ütemére.

Németországban (Halver) is pakolnak az erdősávba az emberek - amúgy mellette egy gyönyörű tanyán laktunk.

A porszívóban az a legjobb, hogy a legkorábban adható gyerekkézbe, két legyet ütve ezzel egy csapásra: mindenki örül, és még relatív tisztaság is lesz. A vasalóban pedig az az illat, ami olyankor betölti a házat.
A legnélkülözhetetlenebbnek persze a számítógép tűnik: az egész életünk rá és vele íródik, világkapcsolatunk.

Házlomtalanítás közben Janka azt játssza, hogy működő számítógépen játszik....

Szeretem, hogy mindegyik gép egyre szebb, csendesebb és takarékosabb. Asszony boldog, nincsen gondod - ehhemm.

Asimovval és Lemmel, meg úgy az egész sci-fi világgal középiskolásan ismerkedtem meg, aztán az egyik kedvelt kurzusom irodalomelméletből ezen szövegek tudományos, irodalmi, filozófiai, rendszerelméleti vizsgálata volt, immár felkészült háttértudással.
Űrbiológia, űrbotanika - mára teljesen releváns kutatási területek.
Még a Földet sem ismerjük igazán, bár papírjogilag minden egyes porcikája valakié.
Mi kell ahhoz, hogy élővé tegyünk egy helyet?
Mi tesz élővé egy kertet? A növények? Az, hogy ott vagyunk és történetekkel, emlékekkel töltjük meg, azaz aurát képezünk? Menni vagy maradni?

Supremacy Overlord - 2010-ben játszódó űrstratégia-játék a múltból

Ezt a cikket az iskolaújságba (https://kodalyparlando.wixsite.com/website) írtam, Zöld Napok címszó alatt. Az ötleteim közül végül azért ezt a témát választottam, mert úgy érzem, hogy a természet sokak számára fontos, ahogy nekem is. Az elmúlt években sok helyen lehetett olvasni a “Vigyázz a természetre”, “Ügyelj arra, mit fogyasztasz” és így tovább. Az én generációm (16 éves), már egy olyan világban nőtt fel, ahol a többség a városi életet részesíti előnyben. Én szerencsének érzem magamat, hiszen kertes házban lakom. Ezzel a cikkel szeretném felhívni a fiatalság figyelmét arra, hogy ne csak olvassanak a témában, hanem cselekedjenek is.

Az Ember és a Természet vagy a Természet és az Ember?

E két fogalom között szoros kapcsolat áll. Mai felfogás szerint az embereknek nincs szüksége a Természetre, mert a város tökéletesen kielégíti a vágyaikat. Ez a felfogás nagyon rossz és elfogadhatatlan. Az Ember számára a Természet a legfontosabb. E nélkül mit sem ér az élet. Melyiket helyezzük előtérbe? A kézenfekvő dolgokat, amik nekünk egyszerűbbek, vagy odafigyelünk arra, mit cselekszünk, fogyasztunk és hagyunk magunk után.
Nagy tisztelettel kell lennünk a Természethez, hiszen az volt előbb. Az Ember csak egy apró dolog, de nagyon csúnya dolgokat tud csinálni percek alatt. A Természet több milliárd éve kezdte kibontakoztatni tökéletes formáját. Ezt a felülmúlhatatlan rendszert az Emberiség, akár egy perc alatt is tönkre tudja tenni, le tudja rombolni. A semmibe vesszük azt a folyamatot, amit a Világ az Emberiség fennmaradása érdekében hozott létre.
A növények levele ugyanis oxigént termel és a koszos szmogot, szén-dioxidot csökkenti, de ezt nem vesszük észre, hiszen ez oly természetes a számunkra. Tiszteletben kell tartani az Ős-Anya-Természetet. Ezt a problémát orvosolni tudjuk azzal, hogy a tömegközlekedést használjuk, de még jobb, ha biciklivel vagy akár gyalog közlekedünk.
Ezeket a csodálatos dolgokat, amit a Természet nyújt, ki kéne használni, mert egyszerű és kézenfekvő. Az Országos Kéktúra útvonala rengeteg helyre eljuttat minket. Ez egybe van kötve egy állomásos pecsét rendszerrel. Vannak olyanok is, amiért nem kell messzire menni. Iskola után egy napsütéses délután a barátaiddal menjetek el fogaskerekűzni, libegőzni. Vagy akár rétesezni egyet a Normafára és csodáljuk meg a tájat. Ha kerékpározni szeretsz, az sem lehet akadály, hiszen kiépítettek egy bicikliutat a Nagykörút mentén.

Milyen jól esik egy séta a szabadban. A Nap süti az arcod, a Szellő megfújja a hajad. Érzed, hogy az erő, amelyet a Természet küld, beléd szivárog és újult erőre kapsz. A gondolataidat a szabadjára tudod engedni és olyan dolgokon tudsz elmélkedni, amelyekre máskor nincs időd. Ilyenkor csak Te vagy és a Természet.
Minden kis apró részletet meg tudsz figyelni, amikor a szabadban vagy. Milyen madár hangját hallom? Erről a növényről mintha tanultunk volna az iskolában. Ez csipkebogyó, viszek haza teának. Megéheztem, itt egy kis kökény, eszem belőle, mert már megcsípte a dér és nem olyan savanyú. Mi mindent ad a Természet az állatoknak, nekünk a megélhetésre, a túlélésre.

A legnagyobb probléma az, hogy olyan eszközöket használunk kényelemünk érdekében, ami tönkreteszi ezt a minket körülvevő csodát. Gondoljunk csak a fast fashion-re, de ott vannak a gyárak és a rengeteg szemét, amit nap mint nap termelünk. Mindenre van megoldás, csak lehet, hogy több odafigyelést és időt igényel. Vásároljunk fenntartható, hosszú életű tárgyakat. Nézzünk körül otthon, milyen sok mindent találunk, amiből ruhát, esetleg használati tárgyat tudunk készíteni. Ne pazaroljuk a pénzünket se, hordjunk second hand ruhát, kérdezzük meg kinek van a családban olyan ruhája, amit már nem hord, és hordjuk mi, vagy alakítsuk át. Legyünk kreatívak, okosak és előrelátóak.
Gondoljunk csak bele, azt szeretnénk, ha a gyerekünk is egy ilyen világban nőjön fel? Nem! Tegyünk lépéseket az ő érdekükben is. Teremtsük meg nekik azt a világot, élőhelyet, ahol szívesen felnevelnénk őket. Ugyanezt tették a nagyszüleink és a szüleink is. Óvták és vigyáztak a Természetre, hogy egy élhető hely legyen számunkra.
Ha ezeket a dolgokat nem tartjuk tiszteletben, nem érdemeljük meg azt a fantasztikus érzést, hogy a Természet befogadjon és szeretettel várjon minket, Embereket, akik tönkre teszik a világot.

Nézd meg ezt a képet. Mit látsz rajta? Gondold végig magadban, hiszen mindenkinek más a véleménye egy képről. Én azt látom, hogy a tó tükre sima, a fák levelei lehullottak. Még egy nagy fehér fát látok a kép közepén, tehát arra következtetek, hogy ő az uralkodója a tájnak. Felkészültek a télre. Várják a hideget, a havat és a békességet.

Nem várom meg a köszönömökkel az év utolsó napi szokásunkat, amikor is mindenki felírja egy papírra, hogy mi volt jó és mi volt rossz abban az évben, aztán bedobjuk a sparheltbe, hogy egy új kezdettel nézhessünk a következő tiszta lap elébe.
Igyekszünk a múltból csak azt tovább vinni, ami él(het)ővé teszi a holnapot. Éltetem. Élelem.

Rendhagyó köszönöm listám:
Mindegyikőtöknek köszönöm az igeneket arra, hogy hivatalos felkérés nélkül is tovább csináljuk a minikonferenciát, hogy folyamatosan értéket teremtünk úgy, hogy személyesen nem is mindig ismerjük egymást. A szövegeink, az írásaink, a munkáink beszélgetnek egymással, nyitott tisztelettel a mindennapi apróságoktól kezdve a bármilyen szakmai fejtegetésig. Ilyenkor mindig tovább hihetem, hogy ezek oszcilláló nemes játékban vannak egymással.
A gyerekeim minden tanárának, akik építően vesznek részt az életünkben, az ő személyiségük jobbik oldalának kibontakoztatásában, beleérző kedvességgel terelgetve őket az egyes tantárgyi látásmód kötött világában.
Azoknak a tanároknak is köszönöm, akik negatívan vannak jelen az életünkben, mert folyamatosan arra sarkallnak, hogy keressek jobbat, hogy ne elégedjek meg az 'ez van ezt kell szeretni' hozzáállással.
A kertművészet szemináriumom minden hallgatójának a szüntelenül jelen lévő kíváncsiságot és igényes munkák megszületését - a minőségi és őszinte párbeszédet.
A barátaimnak, hogy megértő elfogadásból épített hidakon közlekedhetek.
A családomnak, hogy mikor a külvilág számára az erdőben futok, akkor valójában belül repülhetek.

Kint-bent járó köszönömök:
A gyerekek már füzérkészítéssel, díszítéssel várják a ma este érkező ellendi Mikulást és a holnap reggeli igazit.

Sétából hazaérkezve a kosárkötő fűzeinknek kacsintani.

Luca hangfarmos mogyoróvajas-vajkrémes kenyerére gondolni.