Budapesten, amíg nagymamámmal laktunk, emlékszem, hogy a nappalinak - négyéves énem számára - érthetetlenül sok négyzetmétere jutott a szobanövényeknek. Pedig kell a Zöld, a városban beleszürkül az ember a sok betonba.

Mostanában saját palántákat ajándékoztam másoknak, és szerencsére én is elkezdtem növénykülönlegességeket kapni ajándékba, többek között a Vénusz légycsapója nevű húsevő fenevadat. Kezdő vénuszgazda vagyok, így egyelőre csak utánanézni tudtam pár érdekességnek, gondozása és eredete terén.

Dionaea muscipula, azaz Vénusz légycsapója. Nem fogok tudományos értekezésbe kezdeni, de ez a cím sokmindent elmond.

Nevét nem a légyevésről kapta. Konszolidáltabb magyarázata, hogy virága Dioné istennő lánya, Aphrodité (=Vénusz) szépségét idézte a botanikusoknak. Egyes anekdoták szerint pedig a férfitudósok, a”fejet”, azaz a csapdát meglátva elragadta a fantáziájuk, és bizonyos női testrészekre asszociálva keresztelték el így. Ezért vagy sem, több híres férfi rajongója volt már a növénynek. Thomas Jefferson amerikai elnök saját maga próbálta magról termeszteni, sikertelenül. Charles Darwin, ő könyvet írt és illusztrált a rovarevő fajtákról, melyben minden növények közt a legcsodálatosabbnak nevezi a légycsapót.

Mára a kihalás fenyegeti ezt a fajtát is. Klímaváltozás, orvvadászat… mondhatni “csak a szokásos”, sajnos.

Népszerűségét fellendítette a Rémségek kicsiny boltja című, 1986-os musical horror vígjátékban szereplő emberevő egyed. Ilyen persze nincs a valóságban, egy csapda alig 3 centire nő meg. A filmet nem néztem meg, mert kicsit fenntartásaim vannak a musicalekkel, de szórakoztatónak tűnt a beszélő palánta. Mindenesetre bátran nézze meg, aki rajong a ’80-as évek hangulatáért.

A ’86-os film plakátja, J. Ibusukiby munkája. Kép forrása: allaboutmovies.com

A Vénusz légycsapóját állítólag nem/ritkán szabad csak megkínálni kis lényekkel, mert rendkívül megterhelő számukra a „szájuk” becsukása. Pláne az emésztés. Átlagosan egy hét/rovar időbe kerül, ha elkapnak valamit. Én nem örülnék, ha kényszerből kéne egy hétig emésztenem valamit, úgyhogy empátiából a szabad akaratukra bízom az étkezést.

Meg nem emészthető részek. Ha a vacsorajelölt megbirizgál legalább kettőt a három érzékelőszőrből, a Vénusz légycsapója kevesebb mint 1 másodpercen belül összezárul. A rovarok külső vázát megtalálhatjuk, miután kinyílik a csapda.

Körülbelül annyira igényes, mint egy mezei fűcsomó. Egyetlen “luxussal” él, ami a desztillált vagy esővíz. Szülőföldjén, Wilmingtonban (Észak-Karolina, USA) a tápanyagszegény talajhoz alkalmazkodott, így a csapvízben található ásványi anyagok pusztítják el tulajdonképpen. A csapdákat pontosan azért fejlesztette ki, hogy amit a földből nem tud, azt áldozataiból nyerje ki.

Nos, az esővizet városban egyáltalán nem merem megkockáztatni. És sajnos előbb locsoltam csapvízzel, minthogy ennek utána olvastam, úgyhogy most várom, hogy mikor kezdenek el tiltakozni a ballépésem ellen.

Középről nőnek az újoncok, kihajtogatják magukat és végül kifejlődik a levél végén található csapda. Szeretik a sok napfényt, ilyenkor pirosodik be a szájuk, de árnyékosabb helyen is eléldegélnek.

Majd ha felbátorodok, lehet, hogy a levágott hajtás újragyökereztetésével is megpróbálkozom, mivel ez is lehetséges. Most, hogy jönnek a hidegebb idők, még nem akarom gyötörni őket, kicsit félek, hogy megsínylik a kíváncsiskodásom. De remélem, hogy ismerőseim tavasszal bejelentkezhetnek nálam frissen ültetett vénuszcsemetékért. Kizárólag párkány/erkély Zöldítésére!

Mostanában többször felteszem magamnak a kérdést, hogy a kertet festészetként, szobrászatként vagy irodalomként tartom-e inkább értelmezhetőnek.
Amikor elképzelem, rajzolom, tervezem, akkor festek. Papírra, két dimenzióban, síkban.
Amikor csinálom, ásom, metszem, akkor térplasztikázok. Formára, háromdimenziósan.
Amikor beszélek róla, gondolkodok felőle, akkor írok. Papírra, két dimenzióban.
Elképzelt kert - alakuló kert.
Ideális - valóságos.
Mikor a kettő találkozik, ott kezdődik a művészet.

Nem hiányzik a futás? - kérdezik, akik tudják, hogy valaha tájfutottam.
Nincs hova. Nincs miért. A helyemen vagyok. Kifutottam magam. Anyai nagyanyám szava járása szerint: én már megfutottam a magamét.
Úgyis mondhatnám, hogy elég sokat futottam azért, hogy most ott lehessek, ahol vagyok: a megteremtett Kert.
Najó, a gyerekekkel hajlandó vagyok versenyt futni a hintáért. Móka-kacagás. Én hintázok a legtöbbet, mert mindenki velem akar és mert mindegyikkel más és más. Micsoda beszélgetések! Néha egyikkel-másikkal megyek csak fel - olyan, mint a levelezés. Elmondhatóvá válnak a dolgok. Megosztás. Feloldás. Bizalom. Tér.

Tudom, hogy mit tudok, tudom, hogy mennyit bírok, tudom a testem - ezt mind a futásból tanultam. Tudom a technikáját annak, hogy a testem harmonikusan mozogjon akár hegynek fel, akár hegynek le, akár sziklás terepen, akár bokáig süllyedő homokban, ráadásul, hogy kitartóan bírjon. Néha azért álmodom, hogy erdőben futok. Jó. A magabiztos fizikai szabadság, ami csak belső-külső kitartással érhető el.

A gyerekek pillanataiban folyton jelen lenni. Figyelem, felelősség, néha áldozat, mely helyhez köt. Közös szabadságok. Lelassulni hozzájuk, a külső futást belső mélyítésre használni. Ásni.

Tudom, hogy mennyi idő alatt mekkora parcellát tudok feltörni. Tudom, hogy egyszerre mekkora talicskát tudok eltolni. (Hej, dejó, mikor a fúk beültetnek a talicskába és tolnak! Még jó, hogy nem vagyok Joli, mert vele száguldoznak, terepbuszozósat játszanak és ő meg csak kapaszkodik, miközben belesikít a sebességbe és az erőbe.)

Tájfutótérkép a teljesítendő pályával

És mit tanultam még? Hogy a nagyok, és az igazán nagyok is teljes természetességgel leülnek a gyermekember mellé a fűbe és megkérdezik, hogy merre mentél? Elmondja, hogy szerinte mi volt a jó döntés és mit lehetett volna jobban csinálni. És ugyanolyan könnyed viszonyulással előveszi a saját térképét és megmutatja, hogy ő merre ment. Azt nem verbalizálja, hogy ő háromszor-négyszer akkora távot teljesített, szóra sem tartja érdemesnek, hogy technikailag is háromszor-négyszer nehezebb pályán ment végig. Egyszerűen rendjén való, hiszen ő profi felnőtt én meg csak süldő gyerek. Mikor leguggolsz az apró gyereked elé, hogy az arcotok egy szintben legyen. Alázat a (tudás)lehetőség előtt. Tanítás.
És még mit? Hogy bármilyen térképezési módon értem a földrajzi világot. Tájékozódok. Télen elméleti edzésünk is volt: térképismeret, erdőismeret. Elmélet és gyakorlat. Meg persze fagysérülések. Sokminden egyben.

UltraBalaton? Őrültség. Minek futkosnak emberek a Balaton körül? Miért időre? Éjszaka is??? Mi van? Hát ezek nem normálisak. Aki meg egyedül futja körbe, az nem is ember, hanem droid. Na, ez az, amire engem sosem lehetne rávenni.

Akkor.
A Balaton körül biciklizni kell vagy sétálni, szépen lassan, komótosan, élvezni a tájat, a tó nyugalmát. Éjjel meg aludni kell, utána aztán lehet hajnalban felkelni, frissen (és álmosan) a tavon csónakázni egy izgalmas fiúval, aki nem éppen a horgászat iránt lelkesedik. Utána lehet kézen fogva andalogni a parton, csobbanni a hűs vízben, kiterülni és élvezni a napot, lángost enni, beúszni mélyen, kártyázni a füvön, kiülni lábat lógatni a sziklákra, este csörögni valami béna koncerten a parton – ez a balatoni nyár. Ősszel is sétál az ember lánya, hol egyedül, hol barátokkal, családdal: beszélgetős, nyugalmas, fontolgató, örömmel teli barangolások ideje ez, amikor a külföldi turista végre nem nyerít az arcunkba, nem mossa a samponos haját a Balatonba és nem kell udvarias mosollyal elviselni, hogy mutogatja a szőrös sörhasát (szőrhasát?) álló nap még az információs irodában is, ahol persze csupa értelmes kérdést fogalmaz meg választékos irodalmi németjével, mint pl. hogy körbe lehet-e sétálni a Balatont belülről. Igen, jól tetszett érteni, a vízben sétálva. Anyám tyúkja! Télen jó esetben korizik a nép, kevésbé jó esetben lemegy a szeles partra sálakba, kesztyűkbe és divatcsizmákba bugyolálva és miután kellően lefagyott az összes végtagja és szomorkodott egy kellemeset, hogy miért is nem inkább nyár van, felmászik a fűtött lakásba, gubbaszt a radiátoron egy forró teával, miközben bámulja a télen is csodaszép tavat. Tavasszal aztán megindul az élet, jönnek a nyugdíjas nénik vihorászni, fess öregurak és kevésbé fess bácsikák korzózni (meg hangosan politizálni) a Tagore sétányra, a sportosabbak kutyával rohangásznak, a családosok kiabálnak a gyereknek, hogy menjonnanmindjártbeleeselhidegmégavíz, a budapesti butik- és étteremtulajok meg kezdik fenni a fogukat, hogy nemsokára lecsaphatnak az ártatlan (?) külföldi prédára és eladhatnak neki matyóhímzéses palacsintát meg kalocsai mintás halászlevet. Ez volt dióhéjban az én Balatonom gyerek- és kamaszkoromban, imádtam az egészet mindenestül (jó, leszámítva a szőrös németeket) és azóta sem telik el évszak anélkül, hogy hazamennék. (Gondolom, feltűnt a kedves Olvasónak, hogy futás szó nem szerepelt ebben a bekezdésben…)

Nemrég.
Gyakorlatilag évek óta kacérkodom a futással, tulajdonképpen csak azért, mert mások is futnak és meggyőzően mesélik el, ez milyen jó nekik. Én meg naivan elhiszem. Én is akarom, hogy nekem is jó legyen. Először elmegyek a gyerekekkel futni, akik végigcsicsergik az első 100 métert és csak azért ennyit, mert én nem bírom tovább, ott helyben meg akarok fulladni. A gyerekek nevetnek. Én nem. Én csak szeretnék levegőt kapni. Mi van velem? Ennyire rossz formában lennék? De hiszen évek óta táncolok! Hagyom is a futást vagy egy évig, hiszen ott van nekem a torna, a gyerekekkel való mindenhova gyaloglás, biciklizés no meg a tánc. De nem hagy nyugodni a dolog, újra kipróbálom a futást és pont ugyanolyan vacakul megy, mint az előző évben, a térdem is fáj. A futás marketingje azonban közben egyre jobb: egyre több ismerősöm fut és egyre meggyőzőbbek a történeteik meg csinosabbak a futónadrágjaik. Kapok egy rendes futócipőt, igaz, hogy használt, de pont jó méret és akkor nekiindulok igazán. Kiderül, hogy még mindig ki akarom köpni a tüdőmet az első tíz perc után, de a lábam már nem fáj. Egyre többen futnak szembe, még többen hagynak le a futással való szerény és bizony szánalmas próbálkozásaim közepette, de most már vérszemet kapok: futni akarok, bírni akarom! Nem lehetek puhány és nyavalyás! Ez így megy két évig, a fejlődés állati lassú, ahogy a futótempóm is, de végül vannak pillanatok, amik végre nekem is jók, így már nem hagyom abba, futok, amikor tudok. Aztán észreveszem, hogy egyre jobban bírom és ekkor jön a kihívás: mehetnék futóversenyre. Mit futóversenyre! A Futóversenyre, tehát az UltraBalatonra. Én? Minek? Bírni fogom egyáltalán? A csapatban mindenkinél kevesebbet és lassabban futok, sosem voltam még semmilyen versenyen, különben is, nem vagyok éppen versenyző alkat. Van ennek valami értelme? Hozzá tudok én ehhez tenni valamit? Vajon miért akarnak elvinni éppen engem? Egy sor kérdés, állandóan a kétségek magamban, de már befészkelte magát a gondolat, hogy talán képes vagyok rá, még ha elsőre nem is futok majd sokat. Hogy fegyelmezett vagyok, azt tudom: ha már elmegyek, igyekszem odatenni magam. Mint mindig, most is van egy lelki oldal – úgy tűnik, én nem tudok semmit úgy csinálni az életben, hogy az ne valami magam kreálta, idióta személyiségfejlesztő tréning újabb pontja legyen. Foghatnám a fejem, de mindegy, ez vagyok én, már elfogadtam. Legalább látom a szeretett tavamat.

És most.
Elmentem az UltraBalatonra és lefutottam a vállalt távokat. Annyira boldog vagyok! Napokig tele vagyok örömmel akkor is, amikor majdnem lecsukódik a szemem, mert igencsak fáradt vagyok, többnyire robotpilótán megy a mindennapi üzem a verseny utáni héten. Nem érdekel, hogy másokhoz képest ezek igencsak rövid szakaszok voltak, az sem zavar, hogy a szokásos lassú tempóm miatt mindenki lehagyott. A Balatonból alig láttam valamit, mert amikor nézhettem volna, akkor éppen izgultam, éppen az utat néztem, ahol futok, a nyilat kerestem, ami eligazít vagy a futó hátát láttam, aki lehagyott. Akkor is megcsináltam, amit kitűztem! Ez nemcsak azért fontos nekem, mert most már elhiszem, hogy erre képes vagyok, hanem mert volt ott egy csapatnyi ember, akik már előbb elhitték ezt, akik már azelőtt hittek bennem, hogy én hittem volna magamban. Amikor ezt felismerem, elönt a hála, hogy olyan társakkal lehetek együtt nap, mint nap, akik azzal, hogy hisznek bennem, segítenek abban is, hogy erősebb, jobb, szerethetőbb, bátrabb, ügyesebb, egyre inkább önmagam legyek. Szóval igen, ha őrültség is, egészen jófajta, kedvemre való. És igen, megyek legközelebb is, ha akarnak vinni. Ha nem, akkor térden állva rimánkodom, hogy vigyenek. Talán majd kicsivel többet vállalok, talán majd kicsivel gyorsabban futok. Mert most már ha nem megyek futni, hiányzik. Ha pedig megyek, akkor jó nekem – nem mindig közben, de már sokszor akkor is. Most már én vagyok, aki azt meséli a barátnőjének, hogy élvezi: terjesztem és fejlesztem a marketinget. Szóval nincs több kérdés: egyértelmű, hogy innentől kezdve futok és kész!

Négyből egy. Legalább már egy. Egy már legalább gimnáziumba jár. Talán.

Pompeii gymnasium

Minden kapcsolat iskola és család között megszűnőben. A szimbolikus kerítések vasrácsokká váltak. Újra hatalmat kapott a portás. Döntési pozícióba került: szól-e a gyereknek vagy sem.
Balázs a minap majdnem elméleti csőbe húzott minket azzal a kérdésével, hogy mit választanánk: egy agyontetovált, de szuperaranyos tanítónénit, vagy egy szupercsinos, de hidegrideg tanítónénit. Amíg a gyerekek gondolkodóba estek, és látszott, hogy komolyan veszik a kérdést, én segítettem ki őket azzal, hogy ez nem választás. Két rossz között választani nem jelent igazi választást. Választani csak lehetőségek között lehet. A kényszerválasztás csapda.
Kiderült, hogy megkaptuk: tetovált portás már van - bár nem látjuk, halljuk a hangját a telefonban....
Cirkusz.

Az első ismert tetovált női cirkuszművész Maud Stevens Wagner 1907-ben

Legkisebbünk osztálytársa nem használhat az iskolában fehér botot, nehogy a többiek elessenek benne. Hm. Jogosulatlan előny? Jogos igény? Annyit tudok, hogy az én hármam nem fog elesni abban a botban. Nem azért mert különleges szenzomotoros képességük van, hanem mert egyszerűen gyerekek, egyszerűen emberek, akiknek figyelmességgel még a szenzomotoros képességeik is javíthatóak.
Kezdjük elfelejteni, hogy értéket nemcsak vallás vagy ideológia mentén lehet létrehozni, hanem létezik a jó öreg minőség fogalma is. Minőségi élet, ami minősít.
Szellemi ínség?
Platóni dialektus?

Nemesi származású japán harcos - szamuráj az 1860-as évekből

Egyre többször figyelmeztetnek kedvesen, hogy el kéne takarni a kertet - tegyél sövényt, határold le fákkal, valahogy oldd meg, hogy ne lehessen belátni -, mert túl szép. Kihívó.

A sparhelt teteje a legjobb lerakodó: állomás. Várakozás arra, hogy a helyére kerülhessen. Általában, hogy kiszáradjon, vagy hogy elmosódjon, néha, hogy hátrakerüljön a füstölőbe, fel a pajtába....
Ősztől tavaszig viszont fűtőtest. Melegen tart. Minket, ételt. A takarékosság mintapéldánya. Lucskos kintlét után hamargyors száradás. Hulladékfa.

Gyufásdoboz játékok. Andrea tanítónéninek készített huncut kedvességek.

Gyufameleg. Belőle mindig többszörös tartalék.

Eső utáni színes gazdasági kertjárat:

A kicsírázott héjként lerakott krumplit is felszedtem: egy leszáradófélben lévő növényke alatt általában édeskettecsként lettek:

Tudásőrzés ínség idejére - a szaporodás dialektikája.

Gazolós-fokhagymalerakós időszak következik....

Digitális növénygyűjtemény.
Janka nagylányunk most építi a sajátját és ez több mindennel is együtt jár: 1. egyre többször kéri el a telefonomat, hiszen nekem jobb kamerám van, 2. egyre többször kéri el a gépemet, hiszen nekem van, 3. egyre többször hoz zavarba a kérdéseivel....

Vonzódni egy növényhez.... A 'fehér gombocska' névre hallgató évelőt a piacon láttam meg, ahogyan kis darabka földjével körülölelve egy nejlonzacskó nedvességtartó ölelésében kuporgott társai között az alumínium asztalra téve. Reggel lett kivéve a néni kertjének szabadföldjéből.
Párszor nekifutottam, hogy kiderítsem az igazi nevét, de igazán csak héba-hóba, valahogyan mindig maradt 'a kis fehér gombocska'. Kedves növény, az idén a kertbe érkező ligetszépe és a rozmaring mellett olyan szépen festi a parcellát, mintha ezt a hármas együttállást tudatosan terveztem volna meg. A rozmaring-gombocska párost az én kezem tette a helyére (mégpedig levélzetük hasonlósága, de eltérő habitusuk miatt finoman kiegészítve ellenpontozzák egymást), de a ligetszépe hívatlan vendégként is jól tudta, hogy hol a helye, hiszen önmaga előtt - mint a jó háziasszony a kötényét - tartja a tervezett párost.
Még mindig meglep, még inspiráló tanár esetében is, még dicsért tanár esetében is, hogy a kamasz korosztály nem/sem mer tanórai keretek között kérdezni. Az újabban elérhető privát kontaktokat sem merik szakmai kérdésfeltevésre használni. Olyan szinten tabuzálta oktatásunk a tanár elérhetetlen, megközelíthetetlen, megzavarhatatlan státuszát, hogy még szülőként is nagy levegőt kell venni ahhoz, hogy merjünk az elérhető/megengedett csatornákon bátorkodni....
És szerencsére Irmánál mindig lehet bátorkodni és egy gyors levélváltással megtudni, hogy a kis fehér gombocska az amúgy védett Kenyérbél cickafark.
Achillea ptarmica. A cickafarkok nevüket a trójai Achilleuszról kapták, akit csecsemő korában a sarkánál (Achilles-ín) fogva cickafark-fürdőbe (Achillea millefolium, azaz közönséges cickafark) mártottak, hogy sebezhetetlen legyen, más történetek azt emelik ki, hogy csaták után a katonái sebét cickafark levelével gyógyította.

Olyan viszonyban (helyzetben?) leledzeni, hogy lehessen merni kérdezni.... Tőled Irma meg merem kérdezni, mert.... hiszen.... 1. utolérhetetlen tudásod van, 2. féltékenységet nem ismerve szórod azt magadból, 3. átadó-befogadóként elfogadsz.

A Ligetszépe a lemenő fénypírban szinte narancssárga:

Csiverem-csavaromok az életünkben: háládatos szívvel magasztalt, sőt ajnározott középiskolai német tanárnőm és nagylányunk ebben az évben összetalálkoztak. És egy igazi tanár tudja, hogy a kontextus valójában csak köztük teremtődik.

A görög mitológiai történetek igazán csak az első irodalomtörténet szigorlatra készülve kezdtek el számomra teljes jelentőségükben élni. Akkor, ott, az ágyon hasalva és ütemes olvasást magamra kényszerítve világosodott meg az eredet fogalma, a mindent behálózó utalásrendszer misztikuma. Tudásalap. Viszonyrendszer és viszonyítási rendszer. Szövegösszefüggések és szöveghálózatok. Történet-élések.

A kertben a szellőrózsa és az őszirózsa egymás-mellettisége fokozza mindkét növény légiességét, miközben csendesen mélyülő színeikkel méltóságot adnak környezetüknek.

J.W.Waterhouse, Windflowers, 1902

A szellőrózsa, azaz Anemone (gör. 'a szél leánya') a görög Anemos (gör. 'szél') szóból ered és a pásztor és vadász Adónisz - akit egyszerre két nő: Perszephoné (a római mondakörben Ízisszel azonosítják) és Aphrodité (a szerelem istennője a római mondakörben Vénusz néven szerepel) is szeretett és mivel nem tudott közöttük választani, megosztotta idejét közöttük a föld alatti, illetve feletti világban - földre hulló vércseppjeiből született, amikor a csodálatos szépségű ifjút egyik vadkanná változott riválisa felöklelte az erdőben.

Az őszirózsa neve Aster, csillagot jelent. Maga a virág csillagformájú, százszorszépszerű megjelenésű.
Amikor Zeusz vízözönnel készült sújtani a háborúzó emberiséget, Astraea (a második generációs titán Astraeus és a hajnal istennő Eos lánya, az igazságosság, az ártatlanság és a tisztaság szűz istennője) mély szomorúságában azt kívánta, hogy csillaggá változhasson. Kérése valóra vált, de amikor látta a vízözön pusztítását a földön, fájdalmában sírva fakadt az elveszett életekért és ezek a könnycseppek azóta minden évben őszirózsaként bomlanak ki....

Pemberley fikció. Képzeletbeli kert. Irodalmi színhely.
A filmes/lehetséges fizikai megfelelője Lyme Park.
A letisztult barokk és a palladiánus építészet ihletése.
Jane Austen regényeiben - mint általában a romantikus szövegekben - a tájnak, esetünkben az angol vidéki nemesi tájnak kiemelt szimbolikus jelentése van.

Austen hősei/hősnői rendszeresen a kertbe mennek, ha elvonulásra vágynak, ha nyugodtan végig akarnak gondolni valamit (figyelem! nem ábrándoznak, főleg nem szenvelegnek, hanem gondolkodnak!), vagy ha tisztába kell jöjjenek saját érzelmeikkel, belső vívódásaikkal.
Ez nem meditatív kert, nem a zen-kertek belső megnyugvást kereső tere, hiszen ezek a kertek - helyesebb lenne parkokat mondani - olyan tágasak, hogy neki lehet futni a tájnak, neki lehet indulni a semminek, mozgással lehet levezetni a belső felindulásokat - a hősök nem meditálnak ezekben a terekben, testileg nem mozdulatlanok, hanem éppen a séta tempójával fejezik ki a belső erők cikázását, intenzitását. A japánkertbe belépve azonnali átkapcsolás, átlépés a cél egy másfajta lelki, spirituális regiszterbe, az austen-i parkokban pedig a belső és a kert egymás megfelelői és magának a hősnek kell ebben a bonyolultságban önmagának, önmaga számára megtalálnia a választ. Tehát nem maga a tér, nem a kert a válasz, amit a belsőbe kéne interiorizálni, hanem a kerttől független egyéni választ kell találni. A kert csak abban segít, hogy a válasz megszülessen. Nem a kertben van a megoldás, hanem önmagunkban.
A romantika irodalmában általában - légyen az költészet vagy próza - az időjárás és a táj a belső én, a lélekállapot kivetülése, annak jellemzésére szolgáló költői eszköz, de Austen-nál ennél több: gondolati tér.

Balázs fotója 2011-ben készült egyik balatonkenesei sétánk alkalmával - gondolati kert vagy gondolkodó kert?

A Mansfieldi kastély című regényben egyértelmű utalások történnek kortárs tájépítészeti és kerttervezési ismeretekre, név szerint Humphry Repton-ra is.
Jane-nek nővéréhez, Cassandrához írt leveleiből is egyértelmű a kerthez és magához a növényekhez való vonzódás, illetve azok alapos, széles körű ismerete.

Pemberley kastélya és kertje nemcsak díszletként funkcionál a történet számára, hanem fontos hangsúlyozottságot kap a történet alakulása szempontjából is: hiszen ezen a helyen kereshető az a pont, amikor Elisabeth viszonyulása elutasítóból elgondolkodóvá, elfogódóvá, sőt talán elfogadóvá válik Darcy irányába. A látvány. A férfi mögött meghúzódó erő. A férfi igazi arca. A férfi kertje. A férfi, aki majd teljességében lehet. Vonzódás.
Darcy itt, a saját terében tud kedves, figyelmes lenni, ez az tér, mely személyiségének pozitív oldalát reprezentálják. Az otthon, a család, a hagyomány adta magabiztosság. A biztonság. A személyiség kiteljesedéséhez szükséges kontextus. Otthonosság. Kertem határa az én határom.

Érdekes társadalmi-kapcsolati hálózatot takar a 'publikus magánkert' fogalma. A látogatható magánkert. A nyitott magánkert. Társadalmi felelősség a szépség azon törvénye, hogy az mindenki számára átélhető legyen. A gazdagság kötelező kitárultatása a szép megmutatásának érdekében.