Megy a facebook-on körbe egy fénykép, melyen tanárok egy papírra kiírva mutatják be, milyen végzettségekkel és szolgálati idővel mennyit keresnek és az a mondat olvasható ezalatt, hogy "Csak azt szeretném, hogy ne legyen szégyen tanárnak lenni." Elolvasgatja az ember, hogy többen azért csatlakoztak ehhez, mert megalázónak érzik, hogy annyi a havi keresetük, amennyi, illetve szó van benne arról, hogy mivel a pedagógusbérek nincsenek a minimálbérhez kötve, hiába emelkedik látványosan az utóbbi, az előbbi egyáltalán nem változik.
Mindez persze saját érintettség okán is elgondolkodtat (és ki nem érintett? mindenki vagy szülőként, diákként vagy netán nagyszülőként, tanárként vagy éppen pedagógus ismerőssel bizony érintett), hiszen én is éppen most jutottam el odáig, hogy a gyerekeim életkora miatt adok magamnak egy időszakot és ha azon belül nem történnek meg olyan változások szakmailag, amelyek engem előrevisznek, akkor tetszik-nem tetszik, mást vagy másként kell csinálni. Azt kell látni, hogy a pedagógus hobbi-szakma lett, amit akkor lehet űzni, ha van egy kereső is a családban. Ugyanis te, ha tanár/tanító vagy, nem számítasz annak, hiszen olyan havi bevételed van, ami adott esetben annyi vagy kevesebb, mint egyes tanítványaid zsebpénze (nem túlzok). Amikor bemész az órádra és számos diákod ül ott hordozható csillivilli hangszóróval vagy éppen a legújabb IPhone-nal, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy téged lenéz a társadalom. A pedagógusok rengeteget "sírnak", amiből az egész társadalomnak elege van, többek között azért is, mert az emberek alapvetően szülőként találkoznak ezzel a szakmával és nem sok jót látnak, plusz ehhez még azt is, hogy a pedagógus három hónapig ingyen nyaral, miközben fizetést kap. A szülők rengeteget szidják a tanárokat és meglehetősen kevéssé együttműködőek (tisztelet a kivételnek), miközben a diákok ugyanezzel az attitűddel jönnek az iskolába, hiszen ezt hallják otthon. Mindemellett pedig létezik egy kormányzati politika, ami egyrészt szándékosan alacsonyan tartja a béreket és a színvonalas munkához szükséges feltételeket, másrészt magasan az óraszámot, az elvárás-szintet és a munkával járó mindenféle stressz szintjét is. Ennek a négy szereplőnek (kormányzat oktatáspolitikája, pedagógus, szülő, diák) érdemes megvizsgálni a szerepét ahhoz, hogy észrevegyük, miért nincs semmilyen pozitív változás felé mutató lépés.
A legegyszerűbben az oktatáspolitikát lehet kipipálni, mert annak csak a romboló szerepéről lehetne itt beszélni, a magam részéről legalábbis semmilyen pozitívnak ítélhető változást vagy ötletet nem látok. Az egyetlen, amit említeni lehetne, az az elvárás, hogy a pedagógusok kötelezően képezzék magukat tovább, ennek azonban olyan abszurd feltételei vannak, hogy ember legyen a talpán, aki ebből valami értelmeset ki tud hozni. Úgyhogy erre nem érdemes szót vesztegetni.
A tanárok a társadalom számára nem érzékelhető módon leterheltek, megosztottak és sokan közülük messze nem tudatosítják vagy éppen kifejezetten ellenzik, hogy a szülői oldal egy jó ideje szolgáltatásként tekint a munkájukra, és hogy a kiszélesedett elvárásoknak tényleg meg kellene felelniük ahhoz, hogy bárkit érdekeljen, mi történik valójában egy pedagógus mindennapjaiban. Persze, nem mindenben az ő felelősségük, hogy ez nem sikerül, de azt is pontosan lehet látni, hogy sokan akkor sem tesznek ezért, ha egyébként kikerülhetetlenül kellene: van ide-oda mutogatás, hogy miért nem használnak digitális eszközöket, miért nem mennek továbbképzésre (vagy éppen miért csak sóhajtozva), miért kezelhetetlenek a mai gyerekek és így tovább. Ezek egy része kifogáskeresés, egy része napi realitás, de valójában magukon a tanárokon kívül nem is érdekel senkit. Egy dolgot nem tesznek a tanárok: nem képesek arra, hogy a társadalom és a politika felé közérthetően és egységesen képviseljék az érdekeiket, illetve bemutassák, mit is csinálnak valójában és az miért hallatlanul értékes. Egyszerűen szólva: nem tudják "eladni magukat", nincs marketing- vagy éppen hírértékük. Naivitás lenne azt hinni, hogy a mostani FB-kampány majd elér egy ingerküszöböt: ez önsajnáltatás, amit én teljesen terméketlennek tartok. Értelmes módon ez ellen a helyzet ellen polgári engedetlenségi mozgalommal lehetne és kellene is tiltakozni, amikor a törvényi kereteken belül mozgunk ugyan, de mégis felhívjuk a figyelmet arra, mi történik a gyerekekkel, ha nem végezzük el a munkánkat. Ezzel is legfeljebb csak akkor lehetne bármit elérni, ha ez egységesen, tömegesen történne, amire a mai magyar kultúrában gyakorlatilag minimális esély van.
A szülő alapvetően azzal szembesül, hogy ő mint a társadalom szereplője, indirekt módon eltartja a pedagógust (a közoktatásban adó formájában vagy pl. egy alapítványi vagy magániskola esetében mert ténylegesen fizet érte havonta), ezért joga van hozzá, hogy olyan szolgáltatást nyújtson neki az iskola, amilyet ő elvár. Ehhez hozzájárul, hogy a gyerekek jogai rengeteget változtak, a gyereknevelés módjai teljesen mások, mint korábban, a gyerekek problémái meg pláne, illetve hogy a szülők többnyire annyit dolgoznak, hogy a nevelési funkciók egyre nagyobb részét átpasszolják az iskolának, utána pedig számon is kérik. Noha tudom, hogy a kollégák között sokan nem értenek ezzel egyet, nekem személy szerint a szolgáltatási formával semmi bajom nincs. Az, hogy én egy szolgáltatást nyújtok bizonyos keretek között adott áron és feltételekkel, teljesen értelmes dolog, mert mindkét fél esetében (szolgálató és ügyfél) el lehet dönteni, hogy ezt együtt vállaljuk-e. Születik egy szerződés, amit mindkét fél szabad akaratból aláír és teljesíti a feltételeit. Bizonyos iskolák tényleg így működnek. A probléma az, hogy nagy arányban nem ez történik. Egyik fél sem tud a feltételeken, a díjazáson vagy akár magán a döntésen változtatni, mert olyan törvényi keretek között történik az oktatás, amelyeken éppen a két érdekelt fél: a pedagógus és a szülő nem tud változtatni vagy csak teljesen minimálisan, a diákok igényeiről már nem is beszélve. A közoktatásban a szülő hiába sorolja fel az elvárásait: jó esetben nagy arányban teljesülnek az ígéretek, amelyekkel az intézmény reklámozza magát, hogy a szülők őt válasszák, de többnyire nem ez a helyzet sem a kimeneti oldalon, sem a hétköznapokban, így a szülő érthetően csalódott. A pedagógus meg pláne semmit nem tud megszabni: nem választhat tankönyvet vagy segédanyagokat (vagy legfeljebb nagyon korlátok között) (az új törvény alapján már a felettese személyébe sem szólhat bele), nem tud a XXI. századnak megfelelő oktatási színvonalat nyújtani önmagában (minimális kivétel csak akkor, ha az intézmény digitális, anyagi, szellemi infrastruktúrája és tőkéje ezt lehetővé teszi és ha állandóan képzi magát, de mindkettőhöz olyan anyagi feltételek kellenek, amilyenek nagy általánosságban egyáltalán nincsenek meg), és természetesen azt sem döntheti el, hogy mindezt milyen díjazás ellenében teszi. A helyzet abszurditásának ellenére tényként kellene kezelni azt a szülői magatartást, ami mindennek ellenére elvárást támaszt felé, egyszerűen mert nincs más választása, ebben élünk, kár a fejünket a homokba dugni. Nem kell szeretni, hogy ez így van, nem kell elfogadni, hogy ez jó, de ettől még ezzel szembesülünk nap mint nap és feleslegesen dühítjük magunkat, ha megpróbálunk ezzel a ténnyel szembemenni. Inkább azon kellene munkálkodni, hogy tényleg így legyen, tényleg szerződő partnerek legyünk, mert akkor nem lennénk ennyire kiszolgáltatottak és emellett még az oktatás is hatékonyabb lenne. Na, ezért érdemes lenne tenni.
A diák mindeközben egyre jobban ráébred jogaira, miközben a nagy átlag olyan motiválatlan, hogy teljesen ellentmondásos magatartásformákkal lehet az iskola hétköznapjaiban találkozni. A diákok szüleikhez hasonlóan szintén szolgáltatást várnak, méghozzá színvonalasat és szórakoztatót, ami majd elvezeti őket a vágyott célokhoz. Az otthoni nevelés minimálisra szorulásával azonban ezek a célok sok esetben teljesen irreálisak lesznek, a diákok önismerete, önfegyelme szintén megkérdőjelezhető és természetesnek veszik, hogy ha valaki jól dolgozik és érdekes órát tart, az az alap, az nekik jár. A mai középiskolás korosztály nagy többsége (én most elsősorban velük találkozom a munkám során) már nem érez tiszteletet a tanár iránt csak azért, mert az illető színvonalasan dolgozik, mert nagy tudású vagy éppen felkészült. Motivációja vagy van vagy nincs, de még ha van is, akkor sem feltétlenül képes önfegyelemmel, kitartással és kemény munkával tenni azért, hogy a kitűzött céljai megvalósuljanak (ha egyáltalán képes ilyen célokat megfogalmazni). Egyre több a tanulási nehézséggel (TN), sajátos nevelési igénnyel (SNI), autizmussal vagy valamilyen "disszel" élők, tehát a szakmában BTMN-nek nevezett diákok aránya. Ezek a gyerekek papíron igazolva tartoznak ebbe a kategóriába, tehát a törvényi keretek miatt nemcsak különleges és személyre szabott bánásmódot érdemelnek a hétköznapokban (egyszerű példa teljesen hétköznapi! gimnáziumban: készülj úgy az órádra, hogy van a csoportodban/osztályodban mindegyik kategóriából legalább egy tanuló és mivel mindegyik csoportod/osztályod ilyen, ezért gyakorlatilag mindegyik órádra így kellene készülnöd, hogy lehetőleg 4-5-felé és mindezt folyamatosan adminisztráld le személyre szabottan), hanem minderről folyamatosan elszámoltatnak téged, hogy megtörtént-e ez a gyakorlatban. Különben ott a bünti. Fejlesztőpedagógus nincs elég. Az órádon neked ehhez senki nem nyújt segítséget sem a készülésben, sem a dolgok gyakorlati oldalához. Sokat hivatkoznak ma a finn oktatási modell sikerességére: na, ott egy ilyen órán nem egy fejlesztő tanár segíti a munkádat, hanem több. Egyébként egy értelmes intézményben, ahol ezt a problémát nem söprik a szőnyeg alá, ezt is meg lehet oldani segítség nélkül is, csak kimondva-kimondatlanul ott lebeg a kérdés, hogy milyen áron. Mert ami energiát és időt ebbe belefektet a tanár, azt máshonnan kell elvennie. A diák pedig ott áll előtted és csak a saját jogaival van tisztában, a lehetőségek hiányával nem, miközben azt már tudja, hogy neki mi jár. Beszélhetnénk aztán még itt arról, hogy ezek a gyerekek már egy digitális nemzedékhez tartoznak, amihez a pedagógusok nagy része nem, de hát ez önmagában olyan probléma, hogy bele sem megyek.
Egy szó mint száz, az oktatás ma nagy mértékben konfliktusos terület, amit tudomásul kell venni, ha valaki ezt a szakmát választja. Senkit nem érdekel, hogy te a személyiségeddel hatsz, a bőrödet viszed a vásárra és szép lelked van, netán szereted a mások gyerekeit. A magam részéről úgy gondolom, ez nem is kellene, hogy téma legyen, mert mi döntünk úgy, hogy pedagógusok leszünk - ez a szakma ezzel jár, tessék kérem ezt is tudomásul venni. Amit nem lehet tudomásul venni, az az például, amikor akár a saját családodban kapsz leereszkedő megjegyzéseket és poénokat a szakmáddal kapcsolatban. Különösen dühítő tud ez lenni olyanok szájából, akik a gyereküket/unokájukat tíz percig nem tudják elviselni, miközben tőled azt várják, hogy helyettük is napi 8 órában neveld. Mindez azonban egy csapásra megszűnne abban a pillanatban, amikor többször annyit keresel, mint amennyi zsebpénzt ő a gyerekének ad. Na, ez az, ami aktív és széleskörű tiltakozás nélkül nem fog soha megvalósulni, mert ezt egészen konkrétan ki kellene kényszeríteni a politikából, amihez pedig az kellene, hogy a társadalom belássa, mit ér a munkád, ha pedagógus vagy. Magyarországon? Ma? Ezt? Megvalósítani? Hülye vagy? Majd amikor az ujjad beleér a bilibe, felébredsz, kislányom, mondaná anyám, aki maga is előszeretettel szidja a tanárokat úgy, hogy négy gyerekéből három diplomás, a negyedik meg egyszerűen olyan szakmát tanult, amivel jól keres. Na, kitől is tanultak ezek a gyerekek? Fura és lassan kihaló félben lévő állatfaj, amely a ridegtartás ellenére is a végletekig küzd a gyereked érdekében: úgy hívják, hogy pedagógus.
Büdöske
Fiókhagymák
Paradicsom
Egynyári mályvarózsa
Közönséges mahónia
Ebszékfű
Pipacs
Istenfa
Szeder
Kerti hortenzia
Ágyásrózsa
Mandula: Tétényi bőtermő
Páfrányfenyő
Kerti szarkaláb
Borágó
Konkoly
Cserszömörce
Sárga cickafark
Kaliforniai kakukkmák
Kokárdavirág
Szurokfű
Hagymavirág