Nem titok, hogy Fannival régóta sokcsatornás barátság-viszonyban tobzódunk: telefon (végre gondolkodik, hogy legyen okostelefonja!), e-mail, levél (rendes papíron, lehetőleg tollal, de leggyakrabban valamelyik gyerek színes filcét használva), személyes találkozás családdal és anélkül.
Párszor írt már nekem angolul is (eszem ágában sem volt angolul válaszolni egy szőrszálhasogató, profi angoltanárnak), szeretem, hogy ő az, és mégsem ő olyankor. Azt meg utálom, hogy teljesen értem, és mégsem tudnék olyan könnyedén válaszolni, mint ahogyan ő írt.
Levelezés-kultúra.
Már általános iskolában leveleztem idegen nyelven: oroszul, csehül, később németül. Iskolai és tájfutó kapcsolatok voltak ezek, és persze azzal jártak, hogy a kőszótárt előre-hátra lapozta az ember nyelvkönyv hiányában. Ha nem is tanultam meg sem oroszul, sem csehül, abban viszont jártasságot szereztem, hogyan lehet kihámozni egy idegen nyelvből a fontosabb mondanivalót. Hogyan lehet megsejteni, megérezni egy-két értelemmorzsából, hogy mit akarnak az emberrel közölni. Megtanultam a szótár szócikkeinek példái alapján kikövetkeztetni egy lehetségesen működő nyelvtant, egy szavakból felépülő értelemfonalat.
És ugye a kibontakozó tini nőiség: apró küldemények a borítékban: rágópapír, hajgumi, hajcsat, matrica. Megannyi kincs egy másik világból.
Miért fontos írottan is kommunikálni magunkat? Mit is jelent a minőségi levelezés?
Átgondoltság, összeszedettség, írott műveltségre támaszkodás, lelassulás, önértelmezés, önkifejezés. Visszaolvasás és előregondolás folyamatos játéka, a leírtak és az elmondani akart szüntelen összeegyeztetése. Belemerülés a másikkal folytatott párbeszédbe, teljes odafigyelés nemcsak önmagunkra, hanem a levél címzettjére is. Ajándék magunkból, ajándék a másikból.

Nemrég megismerkedtem Michaellel, akinek gránátalma fajtagyűjteménye van Stuttgartban. Megkértem, írjon nekem róluk angolul. Aztán eszembe jutott, hogy Fanni is szeret angolul írni és el is indított ezen a nyelven egy saját oldalt, ahonnan pár szöveget mi is megkapunk. Arra gondoltam, miért ne lehetnénk ezentúl néha nemzetköziek is? Elnézést azoktól, akik nyelvtudás hiányában kizáródnak az adott szövegből, de szerencsére ezen mindenki tud magának segíteni.

Balázs sokat forgatott olvasmánya, "amelyben a dallamról és a zenei utánzásról is szó esik".

Megy a facebook-on körbe egy fénykép, melyen tanárok egy papírra kiírva mutatják be, milyen végzettségekkel és szolgálati idővel mennyit keresnek és az a mondat olvasható ezalatt, hogy "Csak azt szeretném, hogy ne legyen szégyen tanárnak lenni." Elolvasgatja az ember, hogy többen azért csatlakoztak ehhez, mert megalázónak érzik, hogy annyi a havi keresetük, amennyi, illetve szó van benne arról, hogy mivel a pedagógusbérek nincsenek a minimálbérhez kötve, hiába emelkedik látványosan az utóbbi, az előbbi egyáltalán nem változik.
Mindez persze saját érintettség okán is elgondolkodtat (és ki nem érintett? mindenki vagy szülőként, diákként vagy netán nagyszülőként, tanárként vagy éppen pedagógus ismerőssel bizony érintett), hiszen én is éppen most jutottam el odáig, hogy a gyerekeim életkora miatt adok magamnak egy időszakot és ha azon belül nem történnek meg olyan változások szakmailag, amelyek engem előrevisznek, akkor tetszik-nem tetszik, mást vagy másként kell csinálni. Azt kell látni, hogy a pedagógus hobbi-szakma lett, amit akkor lehet űzni, ha van egy kereső is a családban. Ugyanis te, ha tanár/tanító vagy, nem számítasz annak, hiszen olyan havi bevételed van, ami adott esetben annyi vagy kevesebb, mint egyes tanítványaid zsebpénze (nem túlzok). Amikor bemész az órádra és számos diákod ül ott hordozható csillivilli hangszóróval vagy éppen a legújabb IPhone-nal, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy téged lenéz a társadalom. A pedagógusok rengeteget "sírnak", amiből az egész társadalomnak elege van, többek között azért is, mert az emberek alapvetően szülőként találkoznak ezzel a szakmával és nem sok jót látnak, plusz ehhez még azt is, hogy a pedagógus három hónapig ingyen nyaral, miközben fizetést kap. A szülők rengeteget szidják a tanárokat és meglehetősen kevéssé együttműködőek (tisztelet a kivételnek), miközben a diákok ugyanezzel az attitűddel jönnek az iskolába, hiszen ezt hallják otthon. Mindemellett pedig létezik egy kormányzati politika, ami egyrészt szándékosan alacsonyan tartja a béreket és a színvonalas munkához szükséges feltételeket, másrészt magasan az óraszámot, az elvárás-szintet és a munkával járó mindenféle stressz szintjét is. Ennek a négy szereplőnek (kormányzat oktatáspolitikája, pedagógus, szülő, diák) érdemes megvizsgálni a szerepét ahhoz, hogy észrevegyük, miért nincs semmilyen pozitív változás felé mutató lépés.

A legegyszerűbben az oktatáspolitikát lehet kipipálni, mert annak csak a romboló szerepéről lehetne itt beszélni, a magam részéről legalábbis semmilyen pozitívnak ítélhető változást vagy ötletet nem látok. Az egyetlen, amit említeni lehetne, az az elvárás, hogy a pedagógusok kötelezően képezzék magukat tovább, ennek azonban olyan abszurd feltételei vannak, hogy ember legyen a talpán, aki ebből valami értelmeset ki tud hozni. Úgyhogy erre nem érdemes szót vesztegetni.

A tanárok a társadalom számára nem érzékelhető módon leterheltek, megosztottak és sokan közülük messze nem tudatosítják vagy éppen kifejezetten ellenzik, hogy a szülői oldal egy jó ideje szolgáltatásként tekint a munkájukra, és hogy a kiszélesedett elvárásoknak tényleg meg kellene felelniük ahhoz, hogy bárkit érdekeljen, mi történik valójában egy pedagógus mindennapjaiban. Persze, nem mindenben az ő felelősségük, hogy ez nem sikerül, de azt is pontosan lehet látni, hogy sokan akkor sem tesznek ezért, ha egyébként kikerülhetetlenül kellene: van ide-oda mutogatás, hogy miért nem használnak digitális eszközöket, miért nem mennek továbbképzésre (vagy éppen miért csak sóhajtozva), miért kezelhetetlenek a mai gyerekek és így tovább. Ezek egy része kifogáskeresés, egy része napi realitás, de valójában magukon a tanárokon kívül nem is érdekel senkit. Egy dolgot nem tesznek a tanárok: nem képesek arra, hogy a társadalom és a politika felé közérthetően és egységesen képviseljék az érdekeiket, illetve bemutassák, mit is csinálnak valójában és az miért hallatlanul értékes. Egyszerűen szólva: nem tudják "eladni magukat", nincs marketing- vagy éppen hírértékük. Naivitás lenne azt hinni, hogy a mostani FB-kampány majd elér egy ingerküszöböt: ez önsajnáltatás, amit én teljesen terméketlennek tartok. Értelmes módon ez ellen a helyzet ellen polgári engedetlenségi mozgalommal lehetne és kellene is tiltakozni, amikor a törvényi kereteken belül mozgunk ugyan, de mégis felhívjuk a figyelmet arra, mi történik a gyerekekkel, ha nem végezzük el a munkánkat. Ezzel is legfeljebb csak akkor lehetne bármit elérni, ha ez egységesen, tömegesen történne, amire a mai magyar kultúrában gyakorlatilag minimális esély van.

A szülő alapvetően azzal szembesül, hogy ő mint a társadalom szereplője, indirekt módon eltartja a pedagógust (a közoktatásban adó formájában vagy pl. egy alapítványi vagy magániskola esetében mert ténylegesen fizet érte havonta), ezért joga van hozzá, hogy olyan szolgáltatást nyújtson neki az iskola, amilyet ő elvár. Ehhez hozzájárul, hogy a gyerekek jogai rengeteget változtak, a gyereknevelés módjai teljesen mások, mint korábban, a gyerekek problémái meg pláne, illetve hogy a szülők többnyire annyit dolgoznak, hogy a nevelési funkciók egyre nagyobb részét átpasszolják az iskolának, utána pedig számon is kérik. Noha tudom, hogy a kollégák között sokan nem értenek ezzel egyet, nekem személy szerint a szolgáltatási formával semmi bajom nincs. Az, hogy én egy szolgáltatást nyújtok bizonyos keretek között adott áron és feltételekkel, teljesen értelmes dolog, mert mindkét fél esetében (szolgálató és ügyfél) el lehet dönteni, hogy ezt együtt vállaljuk-e. Születik egy szerződés, amit mindkét fél szabad akaratból aláír és teljesíti a feltételeit. Bizonyos iskolák tényleg így működnek. A probléma az, hogy nagy arányban nem ez történik. Egyik fél sem tud a feltételeken, a díjazáson vagy akár magán a döntésen változtatni, mert olyan törvényi keretek között történik az oktatás, amelyeken éppen a két érdekelt fél: a pedagógus és a szülő nem tud változtatni vagy csak teljesen minimálisan, a diákok igényeiről már nem is beszélve. A közoktatásban a szülő hiába sorolja fel az elvárásait: jó esetben nagy arányban teljesülnek az ígéretek, amelyekkel az intézmény reklámozza magát, hogy a szülők őt válasszák, de többnyire nem ez a helyzet sem a kimeneti oldalon, sem a hétköznapokban, így a szülő érthetően csalódott. A pedagógus meg pláne semmit nem tud megszabni: nem választhat tankönyvet vagy segédanyagokat (vagy legfeljebb nagyon korlátok között) (az új törvény alapján már a felettese személyébe sem szólhat bele), nem tud a XXI. századnak megfelelő oktatási színvonalat nyújtani önmagában (minimális kivétel csak akkor, ha az intézmény digitális, anyagi, szellemi infrastruktúrája és tőkéje ezt lehetővé teszi és ha állandóan képzi magát, de mindkettőhöz olyan anyagi feltételek kellenek, amilyenek nagy általánosságban egyáltalán nincsenek meg), és természetesen azt sem döntheti el, hogy mindezt milyen díjazás ellenében teszi. A helyzet abszurditásának ellenére tényként kellene kezelni azt a szülői magatartást, ami mindennek ellenére elvárást támaszt felé, egyszerűen mert nincs más választása, ebben élünk, kár a fejünket a homokba dugni. Nem kell szeretni, hogy ez így van, nem kell elfogadni, hogy ez jó, de ettől még ezzel szembesülünk nap mint nap és feleslegesen dühítjük magunkat, ha megpróbálunk ezzel a ténnyel szembemenni. Inkább azon kellene munkálkodni, hogy tényleg így legyen, tényleg szerződő partnerek legyünk, mert akkor nem lennénk ennyire kiszolgáltatottak és emellett még az oktatás is hatékonyabb lenne. Na, ezért érdemes lenne tenni.

A diák mindeközben egyre jobban ráébred jogaira, miközben a nagy átlag olyan motiválatlan, hogy teljesen ellentmondásos magatartásformákkal lehet az iskola hétköznapjaiban találkozni. A diákok szüleikhez hasonlóan szintén szolgáltatást várnak, méghozzá színvonalasat és szórakoztatót, ami majd elvezeti őket a vágyott célokhoz. Az otthoni nevelés minimálisra szorulásával azonban ezek a célok sok esetben teljesen irreálisak lesznek, a diákok önismerete, önfegyelme szintén megkérdőjelezhető és természetesnek veszik, hogy ha valaki jól dolgozik és érdekes órát tart, az az alap, az nekik jár. A mai középiskolás korosztály nagy többsége (én most elsősorban velük találkozom a munkám során) már nem érez tiszteletet a tanár iránt csak azért, mert az illető színvonalasan dolgozik, mert nagy tudású vagy éppen felkészült. Motivációja vagy van vagy nincs, de még ha van is, akkor sem feltétlenül képes önfegyelemmel, kitartással és kemény munkával tenni azért, hogy a kitűzött céljai megvalósuljanak (ha egyáltalán képes ilyen célokat megfogalmazni). Egyre több a tanulási nehézséggel (TN), sajátos nevelési igénnyel (SNI), autizmussal vagy valamilyen "disszel" élők, tehát a szakmában BTMN-nek nevezett diákok aránya. Ezek a gyerekek papíron igazolva tartoznak ebbe a kategóriába, tehát a törvényi keretek miatt nemcsak különleges és személyre szabott bánásmódot érdemelnek a hétköznapokban (egyszerű példa teljesen hétköznapi! gimnáziumban: készülj úgy az órádra, hogy van a csoportodban/osztályodban mindegyik kategóriából legalább egy tanuló és mivel mindegyik csoportod/osztályod ilyen, ezért gyakorlatilag mindegyik órádra így kellene készülnöd, hogy lehetőleg 4-5-felé és mindezt folyamatosan adminisztráld le személyre szabottan), hanem minderről folyamatosan elszámoltatnak téged, hogy megtörtént-e ez a gyakorlatban. Különben ott a bünti. Fejlesztőpedagógus nincs elég. Az órádon neked ehhez senki nem nyújt segítséget sem a készülésben, sem a dolgok gyakorlati oldalához. Sokat hivatkoznak ma a finn oktatási modell sikerességére: na, ott egy ilyen órán nem egy fejlesztő tanár segíti a munkádat, hanem több. Egyébként egy értelmes intézményben, ahol ezt a problémát nem söprik a szőnyeg alá, ezt is meg lehet oldani segítség nélkül is, csak kimondva-kimondatlanul ott lebeg a kérdés, hogy milyen áron. Mert ami energiát és időt ebbe belefektet a tanár, azt máshonnan kell elvennie. A diák pedig ott áll előtted és csak a saját jogaival van tisztában, a lehetőségek hiányával nem, miközben azt már tudja, hogy neki mi jár. Beszélhetnénk aztán még itt arról, hogy ezek a gyerekek már egy digitális nemzedékhez tartoznak, amihez a pedagógusok nagy része nem, de hát ez önmagában olyan probléma, hogy bele sem megyek.
Egy szó mint száz, az oktatás ma nagy mértékben konfliktusos terület, amit tudomásul kell venni, ha valaki ezt a szakmát választja. Senkit nem érdekel, hogy te a személyiségeddel hatsz, a bőrödet viszed a vásárra és szép lelked van, netán szereted a mások gyerekeit. A magam részéről úgy gondolom, ez nem is kellene, hogy téma legyen, mert mi döntünk úgy, hogy pedagógusok leszünk - ez a szakma ezzel jár, tessék kérem ezt is tudomásul venni. Amit nem lehet tudomásul venni, az az például, amikor akár a saját családodban kapsz leereszkedő megjegyzéseket és poénokat a szakmáddal kapcsolatban. Különösen dühítő tud ez lenni olyanok szájából, akik a gyereküket/unokájukat tíz percig nem tudják elviselni, miközben tőled azt várják, hogy helyettük is napi 8 órában neveld. Mindez azonban egy csapásra megszűnne abban a pillanatban, amikor többször annyit keresel, mint amennyi zsebpénzt ő a gyerekének ad. Na, ez az, ami aktív és széleskörű tiltakozás nélkül nem fog soha megvalósulni, mert ezt egészen konkrétan ki kellene kényszeríteni a politikából, amihez pedig az kellene, hogy a társadalom belássa, mit ér a munkád, ha pedagógus vagy. Magyarországon? Ma? Ezt? Megvalósítani? Hülye vagy? Majd amikor az ujjad beleér a bilibe, felébredsz, kislányom, mondaná anyám, aki maga is előszeretettel szidja a tanárokat úgy, hogy négy gyerekéből három diplomás, a negyedik meg egyszerűen olyan szakmát tanult, amivel jól keres. Na, kitől is tanultak ezek a gyerekek? Fura és lassan kihaló félben lévő állatfaj, amely a ridegtartás ellenére is a végletekig küzd a gyereked érdekében: úgy hívják, hogy pedagógus.

A falu, a falusi muskátli feletti járt és járatlan utakon ismerős virágok, de mégis ismeretlenek, hasonlítanak a már ismertekhez, de mégsem hasonlóak.
Tudáshiány: nem tudom megnevezni őket. A megismerés a névvel, a névadással kezdődik. El kell neveznem a dolgokat ahhoz, hogy közelebb kerüljek hozzájuk, hogy beszélni tudjak róluk. Ahhoz viszont, hogy el tudjak nevezni egy dolgot, már valamennyire ismernem kell. Közöm kell hozzá legyen. A nyelvfilozófia örökösen visszatérő tojás-tyúk kérdésköre a név (a megnevezés) és nyelv, illetve a gondolkodás viszonya.

A leghíresebb virága az Alpoknak az Alpesi rózsa (Alpenrose, Rhododendron ferrugineum). Nem tudtam jó fotót készíteni róla, ezért egy botanikai rajzot hozok inkább:

A többi fotó túrázás közben, a hóhatár közelében és persze alatta készültek. Van, akit be tudtam azonosítani, van, aki még mindig kérdéses, van, akit eddig még meg sem találtam a határozókban.... (Szívesen és hálásan veszem a segítséget!)

Cirsium spinosissimum

Potentilla aurea

Aster bellidiastrum

Cerastium uniflorum

Tussilago farfara

Sempervivum montanum

?Dianthus carthusianorum?

673 alpesi virág leírása található a következő oldalon: http://www.alpineflowers.ch/index.php?page=1

Itt egy kép kívülről:

A színeket végül - nem túl eredetien - egy fényfüzér szolgáltatja, és egy gyönyörű fém munkásöltözős szekrény, amitől majdnem a kardjába dőlt a vizes fickó és a férjem, mondván, hogy én még ezért pénzt is adtam. (Mogyoróbokor takarja.) De frankón elnyeli a vizes cuccokat, és szerintem nagyon jól néz ki, a színe pedig telitalálat. A székeket lomiztam. Megjegyzem ezeket a műanyag székeket Pesten 10.000,-Ft/db áron adják, veszik. A kerek ablak nagyon bevált, remekül látom a gyerekeket az asztalnál, miközben mosogatok.
A nappali ilyen:

a konyha pedig ilyen:

Ezt a konyhabútort facebookról szereztem és két centi híján pont bepasszolt, hahaha. Maradjunk annyiban, hogy papíron befért volna, csak hát a ferde falak miatt - nem. De egy ismerős apukája remek asztalos, és mindent megoldott. Ráadásul a szomszéd faluból jött át. És mivel a konyhaszekrény nagyobb volt, mint a helyszükségletünk, a megmaradt elemeket átlábazta, és így lett komódunk, és kisszekrény a gyerekeknek.
És hát a fürdő! Volt pár pillanat, amikor úgy éreztem kicsit túllőttünk a célon itt a retróval. Főleg, mikor még nem volt kifestve a helység, malteros volt a fal, és a fekete fuga folyt végig a fehér csempén. Horrordíszlet lehetett volna. De berendezve már egészen más, én nagyon szeretem.

És a korosztályomnak mondom, hogy bár én sem tudtam, létezik olyan zuhanyfülke, ami zenél és világít. Eddig úgy tudtam, hogy áram és víz nem barátok, de sikerült egy olyat vennünk, ami mindezt tudja. Vicces, mert a fő szempont az volt, hogy hátoldala legyen, azaz olyan kompakt kiveszem-berakom zuhany legyen, ne kelljen a csempét minden zuhanyfal kitörésnél újralukasztani (5 gyerek ugye). És sikerült is megvennünk. Csak a vizes hitte azt, hogy ez a túlvilág, amikor első kipróbálás közben lila fény áradt reája felülről és hang szólt hozzá. Igen, hm, legközelebb elolvassuk a leírást.
A gyerekszobák is elkészültek most hétvégén. Még rengeteg minden kell majd, szekrények pl., de ebben az a koncepció, hogy az itthoniakat kellene jobbakra cserélni, és a mostaniakat kivinni. Na majd meglátjuk.
Vissza még rengeteg minden van. Párkányok, lambéria festés, hátsó terasz befejezése, képek, sütőablak ragasztása, stb., de hát minderre előttünk az élet. De micsoda élet!

Igazából már három hete lenn nyaralunk és nagyon jó.

Ha szóba kerül, hogy bejöjjünk a városba, visítanak, hogy - Maradjunk! Azért persze néha kell ügyeket intézni, és így muszáj Pécsre jönni, ami most nálam a hegyen túli maceravilág lett. Az a helyzet, hogy lenn nincs internet, nem vacakolok a géppel, nem kapok emailt, továbbá rossz a telcsim, nem élvezet vele szörfölni, így rengeteg időm lett. Már ez önmagában csoda. Aztán nincs Orfűn olyan bolt, ahova érdemes lenne menni, csak olyan ahova kell (élelmiszer), oda meg a Vince elmegy cangával (egyedül!!!, lelkesen), így sok energia szabadult fel. Hovatovább nem érkezik oda posta, nincs hivatal, szóval - jajdejó!
Vicces, hogy kisebb a ház, mint az itthoni és mégis elférünk. Pedig a múlt hétig nem is volt kész a plusz szoba, sőt ott beton volt, és kosz, és retek, mégis. A csodálatos helyszaporítás! Miénk lett az utca ugyanis, 30-as táblás zsákutca, nyugodtan jöhetnek, mehetnek, cangázhatnak, átmászhatnak az út alatti csatornán (esővíz csak), lengőhintázhatnak három házzal arrébb az árok felett. Vagy olvasnak kinn a kertben a függőágyban az almafák alatt. Ez utóbbi azért vicces, mert ezt otthon sose teszik. Biztos, mert itthon cseresznyefánk van - hahahaha. Vagy lemegyünk, amikor csak akarnak a stégre, horgászunk orvul, ugrálnak, vagy matracoznak, vagy jönnek-mennek a parton és állatokat keresnek. És lett egy csónakunk! A szomszéd ugyanis vett egy újat és bagóért nekünk adta a régi vas csónakját, amitől a stég a kétszeresére nőtt, a szórakozások fajtája pedig sokszorosra. Mondjuk 5 gyerekkel nem szállok vízre, de így is jó móka bemászni, kimászni, olvasni rajta, horgászni róla, stb.

Állatok: már láttunk kis és nagy hattyút, kis és nagy kacsát, vízicsibét, siklót egy rakatot, találtunk levedlett siklóbőrt és gusztustalan rákot, végtelenül sok kagylót, és persze halakat minden mennyiségben. Egyik éjszaka pedig, amikor Beni átjött aludni, csámcsogást hallottunk, mire kilestünk és egy vaddisznó falka falta a szomszéd almáját. Zoli bácsi, a szomszéd, fanatikus horgász, akihez minden fogással teli reggel átmehetnek a gyerekek halpucolást nézni.
Barátok is jönnek ki, aludni, vagy csak szusszanni.
Szóval - lekopogom - eddig csodás az egész!

Az ebéd utáni szieszta megtörése: gyógynövénygyűjtés.
A tűző nap érlelése. Szedés, aprítás, szárítás, raktározás - kamratöltögetés: készülés a télre. Az ínségre.
Bodza, akác, pásztortáska, fodor- és borsmenta, levendula - éppen most cickafark, körömvirág és kasvirág. Sokféleség.

Plant by Plant: a nőiség, az otthon.
Sztyepp by Step: a férfiasság, a világ.

Illékony víz, mely növényi életet ment: lassítja a párologtatást. Táplál, aztán lassan elcsillog a napfényben. Mire a gyerekek felébrednek, már nyoma sincs. Nyár reggeli felnőtt harmatjárat.

Büdöske

Fiókhagymák

Paradicsom

Egynyári mályvarózsa

Közönséges mahónia

Ebszékfű

Pipacs

Istenfa

Szeder

Kerti hortenzia

Ágyásrózsa

Mandula: Tétényi bőtermő

Páfrányfenyő

Kerti szarkaláb

Borágó

Konkoly

Cserszömörce

Sárga cickafark

Kaliforniai kakukkmák

Kokárdavirág

Szurokfű

Hagymavirág

Napindító kertbejárás. Hideg borzongás, ahogyan a nedves növények az ember bőréhez érnek. Jóleső fázósság a nagy meleg előtt.

Egy kis levelezőlap-elemzés. Tulajdonképpen képelemzés. Adatok: dátum, ár, bélyeg, pecsét - hivatalos kordokumentumok.

Én még vagy már nem töltöttem ki soha levelezőlapot. Képeslapot igen. Táborokból, üdülésből, kirándulásról mindig küldtem a nagyszüleimnek és dédszüleimnek. Arra már nem emlékszem, hogy ez szülői elvárás vagy pedig belső indíttatás volt. Semmi lényegi mondanivaló, csak jelzés, hogy itt vagyok, megvagyok, és még idegenben is gondolok rátok.

Beszédes megszólítások - formalitások. Érdekes műfaj a levelezőlap- és képeslap-írás. Két ember úgy vált üzenetet, hogy azt bárki elolvashassa. Olyan üzenet, olyan jelzés, amiről mindenki tudhat. Nincs intimitás, nincs titok, csak bárhol bárki számára nyilvánvalóan nyílt kommunikáció. Olyan üzenet, ami pusztán a kapcsolattartást, kapcsolatmegtartást szolgálja.

Szépr., azaz Szépreményű Farkas Mária tanulónak.
Lehet-e ennél kifejezőbb címzése egy minden reményeinek megvalósulása előtt álló hajadonnak? Aligha.
A megszólítás vicces: Kedves Farkaskám! Nem Mária, nem Mari, hanem olyan középiskolásan, fiúsan Farkaskám. Hány évesek lehetnek ezek a lányok? Nyelvileg középiskolásoknak tűnnek, emellett szól az is, hogy valószínűleg egyik társuk esküvőjéről tesz említés a levelezőlap írója, Babi. 1952-ben milyen középiskolát látogatott egy szigetvári és egy ellendi lány? Keresgélés, kutakodás, de nem boldogulok. (A tulajdonlapon közben Balázs megtalálta a születési dátumot: 1935. Tehát az első feltételezés, hogy 16-17 éves lányírást olvasunk, helytálló volt.) Egy lehetőség marad már csak: megkérdezni Rozi nénit, Teri nénit, esetleg Kati nénit, Margit nénit - vagy inkább mindegyikőjüket.

Ahogy teszem fel félhangosan a kérdéseket, Balázs odadörmögi, hogy a tornácos házat a Farkas Máriától vettük. Okos Józsi megőrizte a húga levelezőlapját. A lassan-lassacskán megtisztuló pitvar egyik szekrényéből került elő. Ízlelgetve ennek a lapnak a világát azon mélázok, hogy hogyan maradt meg és miért éppen ez a lap került megőrzésre. Aztán beugrik egy saját mozdulat: a fontosnak, szépnek talált cetlit, gyerekrajzot, fecnire firkantott üzenetet - mivel annyira nem fontos, hogy megfelelő dobozban, borítékban konkrét megőrzési és megtalálhatósági helyre kerüljön - egyszerűen beleteszem a könyvespolcról leemelt egyik kötetbe. Janka szokott szólni, mikor olvas valamit, hogy anya, itt egy cetli, megnézed? Igen! Mit csináljak vele? Hagyd csak benne, köszi!
Miért? Talán mert cetlit találni különösen jó érzés. Üzenet a múltból, visszalesés az elmúltba, az olyan pillanatokba, amiket amúgy nem szoktunk megörökíteni, mégis fontosak. Mindennapian fontosak.

És természetesen a különösen fontos eseményeink az életben. Egy esküvő. Értékítélet. Megítélés. Kívülről látás. Rálátás? Ő nagyon meggondolatlanul ment férjhez. Neki a ruha tetszett, nem a fiú.
Ruhacsere. Lényünkkel megtölteni a ruhát. Átitatódni. Mindegyik ruhánkat tudni hordani. Meglátni a fiút a másik ruhájában is. Látni előre, hogy miket fog viselni. Szép remény.

Ő nagyon meggondolatlanul ment férjhez. Neki a ruha tetszett, nem a fiú.
Vágyni az egyetlen egyszer felhúzható ruhára: menyasszonynak lenni. Nem a fiút nézni, hanem az eseményt, a beavatást, az asszonnyá válás aktusát. Oly erős vágyat érezni, hogy a vágy beteljesítője, a lehetőség megadója nem meggondolt figura. Csak a kaput látni. A szoba belsejébe nem bekiváncsiskodni. Szép remény.

Itt a tanév vége, a gyerekek végre kiszabadultak a levegőre, a nyárba, a szabadság minden reggel a lehetőségek végtelenjét sugározza az emberre - már akire, természetesen, hiszen a múlt hét számomra és majdnem minden kollégám számára a szóbeli érettségiztetés jegyében telt, ahogy ez a hét is. Pedig már húdenagyonvárom, hogy ne kelljen végre óracsörgésre kelni, gyerekeket időre összepakolni, munkahelyre bejárni. Nem a munkával van a gond, kérem szépen (hiszen ez a nyár sem lesz csupán sétagalopp és tűzoltóparádé), csupán magával a lélekölő rutinnal, amiből erre a tanévre egyszerűen elég volt. Türelmem már "csak" az iskola emberi oldalához van és a vizsgázók sikeréért megtett lépésekhez - az adminisztráció, belső képzések, többórás értekezletek és egyéb csemegék nem férnek bele. Pont. Idén elfáradtam és megint nem a gyerekekben, hanem abban, ami a kreativitásomat fojtogatja. Olvasom Csányi-Géczi beszélgetős könyvében (Őszi kék), ahogy Csányi kifejti, mit kéne ezen a téren tenni, hogy jó legyen - három sorba belefér az egész, mégis megállapítja: reménytelen, hogy ezt valaha a politikusok megértsék. És tényleg az, hiába élt köztünk egy Ranschburg, él egy Vekerdy. Nem és nem.
Miért?
Miért jövünk be minden reggel repesve az iskolába?
Miért jövünk lelkesen - azaz lélekkel, sőt, többnyire szívvel-lélekkel?
Miért jövünk felkészülve?
Miért, hogy a legnagyobb hajtás közepette is időt kerítünk rá, hogy a nyugdíjas kollégának meglepetésbulit szervezzünk és ott mindenki jelen van?
Miért üljük végig a szóbeli érettségit minden diákra és egymásra is odafigyelve, humorral és jókedvvel? (Pedig ott néha olyanokat is hallani, hogy annak idején Hitler a sarkvidéket is elfoglalta. Vagy hogy Olaszország cári nagyhatalom volt Napóleon idejében. Hm, mindig tanul az ember.)
Miért megyünk három különböző helyszínre tesiből érettségiztetni egyetlen diákot, ami egyébként öt ember négy óráját emészti fel?
Miért, hogy sosem késünk? Akkor sem, amikor három gyereket gardíroz a pedagógus-házaspár minden reggel háromfelé, miközben mindkettőnek van első órája. Akkor sem, amikor a felhőszakadás miatt uszoda a város, az udvar és gyalog nem lehet bejönni, legfeljebb beúszunk. A gyalogos kollégák meg libasorban várják a kapuban autós kollégájukat, akik befuvarozzák őket a maradék pár száz méteren. Akkor sem, amikor a vihar kellős közepén kell este 6-ra visszaérni az ünnepélyes érettségi bizonyítvány átadására és az ember (az asszony) óriási esernyő védelmében rövidnadrágban és futópólóban, gumicsizmás kandúrként (macskacicóként) startol otthonról, majd a mosdóban varázsolja elő kiskosztümjét és körömcipőjét. (Mert öltöző nincs. Étkező sincs amúgy. Büfé vagy menza sincs persze. Ja, hogy tesiterem vagy uszoda sincs, az már fel sem merül - uszoda különben is van, amikor jön a felhőszakadás, mi kell még? Zuhanyzó esetleg? Könyvtár? Ja, csak úgy mondtam.)
Jó, persze, tudom, nekünk ez a dolgunk és kész, nem kell ezt kitenni a kirakatba.
Ahogy nem kell keseregni sem (különben sem érdekel senkit, többnyire minket magunkat se), de néha azért az ember felteszi magának a nagy kérdéseket és sajnos még mindig csak az jön ki válaszként, hogy vagy megszoksz vagy megszöksz. Ha máshogy nem, hát körömcipőben, ami ugyan nagyon csinos kívülről, de sok helyen szorít belülről - pont, mint az iskola. Pedig ez az otthonunk is. Legalábbis nekünk. Ehhez képest alig várom a mostani tanév végén, hogy hazamehessek, ahogy majd augusztusban alig várom, hogy hazajöhessek. Úgyhogy hamarosan elő a szandállal, majd a szünet után jöhet újra a körömcipő!

A házfal mellé lapulva suhanni fel és le. A féleresz éppen úgy van kicentizve, hogy a házfalat megvédje, de a vállamra már rá-rácsöppen az eső. Eleinknek csak öt centivel kellett volna kijjebb hozniuk a tetőt - ugye ilyenkor álmodozik az ember a tornácos házról, a gazdagságról. Esővédelem. Kényelem.

Minden növény a föld felé konyul - veri az eső, súlya van minden cseppnek.

Mezei katáng, muskotályzsálya, évelő len, petúnia igyekeznek benőni a járdát

A járda, mint a kert és a ház közötti járásra szolgáló felület. Szárazon maradni, miközben a határon egyensúlyozol: a vizes növények cirógatják a lábamat, miközben éppen nem ver rám az eső.

Járdakijelölés: én engedem a járdáig, néhol a járdára a virágokat, egyszerűen odajönnek és én eldöntöm, hogy maradhatnak-e vagy sem. Zavarnak-e vagy sem. Még éppen elférek, még éppen nem leszek igazán vizes tőlük. Szeretem, hogy a kertben sokszor csak annyi a dolgom, hogy hagyom, működjön, nőjön mindenki a maga örömére, és csak akkor avatkozom bele a dolgokba, ha érdekek sérülnek: túlzott területfoglalás, túlzott beárnyékolás, túlzott jelenlét más rovására. Egyensúly. Harmónia.