A falu, a falusi muskátli feletti járt és járatlan utakon ismerős virágok, de mégis ismeretlenek, hasonlítanak a már ismertekhez, de mégsem hasonlóak.
Tudáshiány: nem tudom megnevezni őket. A megismerés a névvel, a névadással kezdődik. El kell neveznem a dolgokat ahhoz, hogy közelebb kerüljek hozzájuk, hogy beszélni tudjak róluk. Ahhoz viszont, hogy el tudjak nevezni egy dolgot, már valamennyire ismernem kell. Közöm kell hozzá legyen. A nyelvfilozófia örökösen visszatérő tojás-tyúk kérdésköre a név (a megnevezés) és nyelv, illetve a gondolkodás viszonya.

A leghíresebb virága az Alpoknak az Alpesi rózsa (Alpenrose, Rhododendron ferrugineum). Nem tudtam jó fotót készíteni róla, ezért egy botanikai rajzot hozok inkább:

A többi fotó túrázás közben, a hóhatár közelében és persze alatta készültek. Van, akit be tudtam azonosítani, van, aki még mindig kérdéses, van, akit eddig még meg sem találtam a határozókban.... (Szívesen és hálásan veszem a segítséget!)

Cirsium spinosissimum

Potentilla aurea

Aster bellidiastrum

Cerastium uniflorum

Tussilago farfara

Sempervivum montanum

?Dianthus carthusianorum?

673 alpesi virág leírása található a következő oldalon: http://www.alpineflowers.ch/index.php?page=1

Itt egy kép kívülről:

A színeket végül - nem túl eredetien - egy fényfüzér szolgáltatja, és egy gyönyörű fém munkásöltözős szekrény, amitől majdnem a kardjába dőlt a vizes fickó és a férjem, mondván, hogy én még ezért pénzt is adtam. (Mogyoróbokor takarja.) De frankón elnyeli a vizes cuccokat, és szerintem nagyon jól néz ki, a színe pedig telitalálat. A székeket lomiztam. Megjegyzem ezeket a műanyag székeket Pesten 10.000,-Ft/db áron adják, veszik. A kerek ablak nagyon bevált, remekül látom a gyerekeket az asztalnál, miközben mosogatok.
A nappali ilyen:

a konyha pedig ilyen:

Ezt a konyhabútort facebookról szereztem és két centi híján pont bepasszolt, hahaha. Maradjunk annyiban, hogy papíron befért volna, csak hát a ferde falak miatt - nem. De egy ismerős apukája remek asztalos, és mindent megoldott. Ráadásul a szomszéd faluból jött át. És mivel a konyhaszekrény nagyobb volt, mint a helyszükségletünk, a megmaradt elemeket átlábazta, és így lett komódunk, és kisszekrény a gyerekeknek.
És hát a fürdő! Volt pár pillanat, amikor úgy éreztem kicsit túllőttünk a célon itt a retróval. Főleg, mikor még nem volt kifestve a helység, malteros volt a fal, és a fekete fuga folyt végig a fehér csempén. Horrordíszlet lehetett volna. De berendezve már egészen más, én nagyon szeretem.

És a korosztályomnak mondom, hogy bár én sem tudtam, létezik olyan zuhanyfülke, ami zenél és világít. Eddig úgy tudtam, hogy áram és víz nem barátok, de sikerült egy olyat vennünk, ami mindezt tudja. Vicces, mert a fő szempont az volt, hogy hátoldala legyen, azaz olyan kompakt kiveszem-berakom zuhany legyen, ne kelljen a csempét minden zuhanyfal kitörésnél újralukasztani (5 gyerek ugye). És sikerült is megvennünk. Csak a vizes hitte azt, hogy ez a túlvilág, amikor első kipróbálás közben lila fény áradt reája felülről és hang szólt hozzá. Igen, hm, legközelebb elolvassuk a leírást.
A gyerekszobák is elkészültek most hétvégén. Még rengeteg minden kell majd, szekrények pl., de ebben az a koncepció, hogy az itthoniakat kellene jobbakra cserélni, és a mostaniakat kivinni. Na majd meglátjuk.
Vissza még rengeteg minden van. Párkányok, lambéria festés, hátsó terasz befejezése, képek, sütőablak ragasztása, stb., de hát minderre előttünk az élet. De micsoda élet!

Igazából már három hete lenn nyaralunk és nagyon jó.

Ha szóba kerül, hogy bejöjjünk a városba, visítanak, hogy - Maradjunk! Azért persze néha kell ügyeket intézni, és így muszáj Pécsre jönni, ami most nálam a hegyen túli maceravilág lett. Az a helyzet, hogy lenn nincs internet, nem vacakolok a géppel, nem kapok emailt, továbbá rossz a telcsim, nem élvezet vele szörfölni, így rengeteg időm lett. Már ez önmagában csoda. Aztán nincs Orfűn olyan bolt, ahova érdemes lenne menni, csak olyan ahova kell (élelmiszer), oda meg a Vince elmegy cangával (egyedül!!!, lelkesen), így sok energia szabadult fel. Hovatovább nem érkezik oda posta, nincs hivatal, szóval - jajdejó!
Vicces, hogy kisebb a ház, mint az itthoni és mégis elférünk. Pedig a múlt hétig nem is volt kész a plusz szoba, sőt ott beton volt, és kosz, és retek, mégis. A csodálatos helyszaporítás! Miénk lett az utca ugyanis, 30-as táblás zsákutca, nyugodtan jöhetnek, mehetnek, cangázhatnak, átmászhatnak az út alatti csatornán (esővíz csak), lengőhintázhatnak három házzal arrébb az árok felett. Vagy olvasnak kinn a kertben a függőágyban az almafák alatt. Ez utóbbi azért vicces, mert ezt otthon sose teszik. Biztos, mert itthon cseresznyefánk van - hahahaha. Vagy lemegyünk, amikor csak akarnak a stégre, horgászunk orvul, ugrálnak, vagy matracoznak, vagy jönnek-mennek a parton és állatokat keresnek. És lett egy csónakunk! A szomszéd ugyanis vett egy újat és bagóért nekünk adta a régi vas csónakját, amitől a stég a kétszeresére nőtt, a szórakozások fajtája pedig sokszorosra. Mondjuk 5 gyerekkel nem szállok vízre, de így is jó móka bemászni, kimászni, olvasni rajta, horgászni róla, stb.

Állatok: már láttunk kis és nagy hattyút, kis és nagy kacsát, vízicsibét, siklót egy rakatot, találtunk levedlett siklóbőrt és gusztustalan rákot, végtelenül sok kagylót, és persze halakat minden mennyiségben. Egyik éjszaka pedig, amikor Beni átjött aludni, csámcsogást hallottunk, mire kilestünk és egy vaddisznó falka falta a szomszéd almáját. Zoli bácsi, a szomszéd, fanatikus horgász, akihez minden fogással teli reggel átmehetnek a gyerekek halpucolást nézni.
Barátok is jönnek ki, aludni, vagy csak szusszanni.
Szóval - lekopogom - eddig csodás az egész!

Az ebéd utáni szieszta megtörése: gyógynövénygyűjtés.
A tűző nap érlelése. Szedés, aprítás, szárítás, raktározás - kamratöltögetés: készülés a télre. Az ínségre.
Bodza, akác, pásztortáska, fodor- és borsmenta, levendula - éppen most cickafark, körömvirág és kasvirág. Sokféleség.

Plant by Plant: a nőiség, az otthon.
Sztyepp by Step: a férfiasság, a világ.

Illékony víz, mely növényi életet ment: lassítja a párologtatást. Táplál, aztán lassan elcsillog a napfényben. Mire a gyerekek felébrednek, már nyoma sincs. Nyár reggeli felnőtt harmatjárat.

Büdöske

Fiókhagymák

Paradicsom

Egynyári mályvarózsa

Közönséges mahónia

Ebszékfű

Pipacs

Istenfa

Szeder

Kerti hortenzia

Ágyásrózsa

Mandula: Tétényi bőtermő

Páfrányfenyő

Kerti szarkaláb

Borágó

Konkoly

Cserszömörce

Sárga cickafark

Kaliforniai kakukkmák

Kokárdavirág

Szurokfű

Hagymavirág

Napindító kertbejárás. Hideg borzongás, ahogyan a nedves növények az ember bőréhez érnek. Jóleső fázósság a nagy meleg előtt.

Egy kis levelezőlap-elemzés. Tulajdonképpen képelemzés. Adatok: dátum, ár, bélyeg, pecsét - hivatalos kordokumentumok.

Én még vagy már nem töltöttem ki soha levelezőlapot. Képeslapot igen. Táborokból, üdülésből, kirándulásról mindig küldtem a nagyszüleimnek és dédszüleimnek. Arra már nem emlékszem, hogy ez szülői elvárás vagy pedig belső indíttatás volt. Semmi lényegi mondanivaló, csak jelzés, hogy itt vagyok, megvagyok, és még idegenben is gondolok rátok.

Beszédes megszólítások - formalitások. Érdekes műfaj a levelezőlap- és képeslap-írás. Két ember úgy vált üzenetet, hogy azt bárki elolvashassa. Olyan üzenet, olyan jelzés, amiről mindenki tudhat. Nincs intimitás, nincs titok, csak bárhol bárki számára nyilvánvalóan nyílt kommunikáció. Olyan üzenet, ami pusztán a kapcsolattartást, kapcsolatmegtartást szolgálja.

Szépr., azaz Szépreményű Farkas Mária tanulónak.
Lehet-e ennél kifejezőbb címzése egy minden reményeinek megvalósulása előtt álló hajadonnak? Aligha.
A megszólítás vicces: Kedves Farkaskám! Nem Mária, nem Mari, hanem olyan középiskolásan, fiúsan Farkaskám. Hány évesek lehetnek ezek a lányok? Nyelvileg középiskolásoknak tűnnek, emellett szól az is, hogy valószínűleg egyik társuk esküvőjéről tesz említés a levelezőlap írója, Babi. 1952-ben milyen középiskolát látogatott egy szigetvári és egy ellendi lány? Keresgélés, kutakodás, de nem boldogulok. (A tulajdonlapon közben Balázs megtalálta a születési dátumot: 1935. Tehát az első feltételezés, hogy 16-17 éves lányírást olvasunk, helytálló volt.) Egy lehetőség marad már csak: megkérdezni Rozi nénit, Teri nénit, esetleg Kati nénit, Margit nénit - vagy inkább mindegyikőjüket.

Ahogy teszem fel félhangosan a kérdéseket, Balázs odadörmögi, hogy a tornácos házat a Farkas Máriától vettük. Okos Józsi megőrizte a húga levelezőlapját. A lassan-lassacskán megtisztuló pitvar egyik szekrényéből került elő. Ízlelgetve ennek a lapnak a világát azon mélázok, hogy hogyan maradt meg és miért éppen ez a lap került megőrzésre. Aztán beugrik egy saját mozdulat: a fontosnak, szépnek talált cetlit, gyerekrajzot, fecnire firkantott üzenetet - mivel annyira nem fontos, hogy megfelelő dobozban, borítékban konkrét megőrzési és megtalálhatósági helyre kerüljön - egyszerűen beleteszem a könyvespolcról leemelt egyik kötetbe. Janka szokott szólni, mikor olvas valamit, hogy anya, itt egy cetli, megnézed? Igen! Mit csináljak vele? Hagyd csak benne, köszi!
Miért? Talán mert cetlit találni különösen jó érzés. Üzenet a múltból, visszalesés az elmúltba, az olyan pillanatokba, amiket amúgy nem szoktunk megörökíteni, mégis fontosak. Mindennapian fontosak.

És természetesen a különösen fontos eseményeink az életben. Egy esküvő. Értékítélet. Megítélés. Kívülről látás. Rálátás? Ő nagyon meggondolatlanul ment férjhez. Neki a ruha tetszett, nem a fiú.
Ruhacsere. Lényünkkel megtölteni a ruhát. Átitatódni. Mindegyik ruhánkat tudni hordani. Meglátni a fiút a másik ruhájában is. Látni előre, hogy miket fog viselni. Szép remény.

Ő nagyon meggondolatlanul ment férjhez. Neki a ruha tetszett, nem a fiú.
Vágyni az egyetlen egyszer felhúzható ruhára: menyasszonynak lenni. Nem a fiút nézni, hanem az eseményt, a beavatást, az asszonnyá válás aktusát. Oly erős vágyat érezni, hogy a vágy beteljesítője, a lehetőség megadója nem meggondolt figura. Csak a kaput látni. A szoba belsejébe nem bekiváncsiskodni. Szép remény.

Itt a tanév vége, a gyerekek végre kiszabadultak a levegőre, a nyárba, a szabadság minden reggel a lehetőségek végtelenjét sugározza az emberre - már akire, természetesen, hiszen a múlt hét számomra és majdnem minden kollégám számára a szóbeli érettségiztetés jegyében telt, ahogy ez a hét is. Pedig már húdenagyonvárom, hogy ne kelljen végre óracsörgésre kelni, gyerekeket időre összepakolni, munkahelyre bejárni. Nem a munkával van a gond, kérem szépen (hiszen ez a nyár sem lesz csupán sétagalopp és tűzoltóparádé), csupán magával a lélekölő rutinnal, amiből erre a tanévre egyszerűen elég volt. Türelmem már "csak" az iskola emberi oldalához van és a vizsgázók sikeréért megtett lépésekhez - az adminisztráció, belső képzések, többórás értekezletek és egyéb csemegék nem férnek bele. Pont. Idén elfáradtam és megint nem a gyerekekben, hanem abban, ami a kreativitásomat fojtogatja. Olvasom Csányi-Géczi beszélgetős könyvében (Őszi kék), ahogy Csányi kifejti, mit kéne ezen a téren tenni, hogy jó legyen - három sorba belefér az egész, mégis megállapítja: reménytelen, hogy ezt valaha a politikusok megértsék. És tényleg az, hiába élt köztünk egy Ranschburg, él egy Vekerdy. Nem és nem.
Miért?
Miért jövünk be minden reggel repesve az iskolába?
Miért jövünk lelkesen - azaz lélekkel, sőt, többnyire szívvel-lélekkel?
Miért jövünk felkészülve?
Miért, hogy a legnagyobb hajtás közepette is időt kerítünk rá, hogy a nyugdíjas kollégának meglepetésbulit szervezzünk és ott mindenki jelen van?
Miért üljük végig a szóbeli érettségit minden diákra és egymásra is odafigyelve, humorral és jókedvvel? (Pedig ott néha olyanokat is hallani, hogy annak idején Hitler a sarkvidéket is elfoglalta. Vagy hogy Olaszország cári nagyhatalom volt Napóleon idejében. Hm, mindig tanul az ember.)
Miért megyünk három különböző helyszínre tesiből érettségiztetni egyetlen diákot, ami egyébként öt ember négy óráját emészti fel?
Miért, hogy sosem késünk? Akkor sem, amikor három gyereket gardíroz a pedagógus-házaspár minden reggel háromfelé, miközben mindkettőnek van első órája. Akkor sem, amikor a felhőszakadás miatt uszoda a város, az udvar és gyalog nem lehet bejönni, legfeljebb beúszunk. A gyalogos kollégák meg libasorban várják a kapuban autós kollégájukat, akik befuvarozzák őket a maradék pár száz méteren. Akkor sem, amikor a vihar kellős közepén kell este 6-ra visszaérni az ünnepélyes érettségi bizonyítvány átadására és az ember (az asszony) óriási esernyő védelmében rövidnadrágban és futópólóban, gumicsizmás kandúrként (macskacicóként) startol otthonról, majd a mosdóban varázsolja elő kiskosztümjét és körömcipőjét. (Mert öltöző nincs. Étkező sincs amúgy. Büfé vagy menza sincs persze. Ja, hogy tesiterem vagy uszoda sincs, az már fel sem merül - uszoda különben is van, amikor jön a felhőszakadás, mi kell még? Zuhanyzó esetleg? Könyvtár? Ja, csak úgy mondtam.)
Jó, persze, tudom, nekünk ez a dolgunk és kész, nem kell ezt kitenni a kirakatba.
Ahogy nem kell keseregni sem (különben sem érdekel senkit, többnyire minket magunkat se), de néha azért az ember felteszi magának a nagy kérdéseket és sajnos még mindig csak az jön ki válaszként, hogy vagy megszoksz vagy megszöksz. Ha máshogy nem, hát körömcipőben, ami ugyan nagyon csinos kívülről, de sok helyen szorít belülről - pont, mint az iskola. Pedig ez az otthonunk is. Legalábbis nekünk. Ehhez képest alig várom a mostani tanév végén, hogy hazamehessek, ahogy majd augusztusban alig várom, hogy hazajöhessek. Úgyhogy hamarosan elő a szandállal, majd a szünet után jöhet újra a körömcipő!

A házfal mellé lapulva suhanni fel és le. A féleresz éppen úgy van kicentizve, hogy a házfalat megvédje, de a vállamra már rá-rácsöppen az eső. Eleinknek csak öt centivel kellett volna kijjebb hozniuk a tetőt - ugye ilyenkor álmodozik az ember a tornácos házról, a gazdagságról. Esővédelem. Kényelem.

Minden növény a föld felé konyul - veri az eső, súlya van minden cseppnek.

Mezei katáng, muskotályzsálya, évelő len, petúnia igyekeznek benőni a járdát

A járda, mint a kert és a ház közötti járásra szolgáló felület. Szárazon maradni, miközben a határon egyensúlyozol: a vizes növények cirógatják a lábamat, miközben éppen nem ver rám az eső.

Járdakijelölés: én engedem a járdáig, néhol a járdára a virágokat, egyszerűen odajönnek és én eldöntöm, hogy maradhatnak-e vagy sem. Zavarnak-e vagy sem. Még éppen elférek, még éppen nem leszek igazán vizes tőlük. Szeretem, hogy a kertben sokszor csak annyi a dolgom, hogy hagyom, működjön, nőjön mindenki a maga örömére, és csak akkor avatkozom bele a dolgokba, ha érdekek sérülnek: túlzott területfoglalás, túlzott beárnyékolás, túlzott jelenlét más rovására. Egyensúly. Harmónia.

Tápláló kert: érkeznek a gyümölcsök, zöldségek a konyhába - folyamatos szelektálás (végre! - hiszen most kezd el annyit teremni a saját kert, hogy lehessen bővebben elraktározni), mit együnk meg most és mit tegyünk el szűkebb időkre. Klasszikus hőség-vacsora a tejszínes cigánymeggy leves, vacsora közben pedig három üveg fekete eper lekvár is elkészül, most még az ágyneműtartóban hűlnek a téli dunyhák alatt.

Hála körforgalom: egy új telekkel kaptuk a fekete eperfát, tavaly télen kiszabadítottuk iszalagos fogságából és mostanra rengeteg gyümölccsel hálálta meg az életmentést. Mi pedig hálásan lakmározunk és annyideannyi van, hogy lekvárnak is futja. A lekvár színe és ízvilága olyan, mintha szedret kereszteztek volna áfonyával - izgalmas, érdekes, különleges.
Az eper szedése is hálás feladat, mert tulajdonképpen nem kell a szó klasszikus értelmében szedni, hanem csak éppen hozzáérni és már pottyan is a markunkba. A szár leszedésével sem kell bajlódni, elfődögél a gyümölccsel együtt és észre sem lehet venni a kész lekvárban.

Tavalyelőtti szőlőhegyi szabadító akciónk gyümölcse egy hatalmas szemű, különlegesen édes, sárga húsú cseresznye, aminek a hivatalos nevét még nem tudom, de majd Miklós biztosan be tudja azonosítani - ha netán ismeretlen fajta, akkor Ellendi cseresznye lesz a neve. Jó értelemben mindentudó Kati néni mesélte, hogy fiatalsága idején híresen jó fa volt, a fél szőlőhegyet ellátta gyümölccsel, mindenki igyekezett is oltóvesszőt szerezni róla.

Saját telepítésű siker gyümölcsünk a fanyarka. Már degeszre tudjuk tömni magunkat, de még lekvárnak nincsen elég - talán jövőre. Maga a fa nekem az egyik kedvencem: légiesen nőies, kecses ágrendszerű, finoman ívelt levelekkel és pirosas-lilás gyümölcsökkel.

Talán már írtam valahol, hogy az én apám három éves koromban halt meg. Rá nem, de arra az éjszakára emlékszem. Szüretelni ment egy haverjához 33 évesen, ereje teljében, ígéretes karrierje kezdetén, egy egy hét múlva leadandó, utolsó átnézés előtt álló, de kész doktorival, amikor is szívrohamot kapott, és eldőlt a szőlőtőkék között. Mire elvergődött a földúton a mentő hozzá, már nem volt esély. Anyu este kapta a telefont - na, arra emlékszem -, letette és sírt az ágyon, én meg közben a haját fésültem és énekelgettem, aztán megjöttek a nagymamáék, akik szintén ott sírtak a kanapén, én meg nem értettem semmit. Azt érzékeltem, hogy anyu csúcsideg, és anyagi gondjai vannak, de én úgy érzem, hogy nagyon boldog gyerekkorom volt, anyu mindent elintézett, mindent túlélt, mindent megadott. Annyira jól csinált mindent, hogy meg voltam győződve, hogy nem sok mindenről maradtam le.
De most ennyi év után olyan sokszor elszorul a szívem, ahogy látom, mit jelent a férjem a gyerekeimnek. Voltaképpen most kezdem érezni miről maradtam le.
Az, ahogy APA besurran az óvodai előadásra késve, és a gyerek arca felragyog, mert most tényleg MINDENKI ott van. Az, hogy be tudják fészkelni magukat közénk, azaz apa és anya közé éjszaka. Az, ahogy a hisztis, általam lerakott gyereket kiveszi az apa a kiságyból mégis. Amikor kiviszi falat bontani a fiát, aztán összemérik a bicepszüket. Az, ahogy beszélget a gyerekekkel reggeli közben, miközben én rohangálok, mint fejetlen csirke föl és alá. Amikor csokis tésztát (!) készít nekik, amikor nem vagyok otthon, bármi legyen is az. Ahogy settenkedik utánuk az erdőben, amikor először engedjük őket átsétálni egyedül a kutyafuttatón. Amikor elfekszik a szoba közepén, és hagyja magát nyúzni. Vagy, hogy szobát épít nekik a nyaralóhoz a saját kezével. Ahogy vicces. Ahogy szervezi a nyaralásokat, elképesztő precizitással, és nem hagy minket heverészni a parton, hanem világot láttat velünk. Ahogy nyugtatgatja az anyjukat, amikor elszakad a cérna. Ahogy pénzt keres, hogy mindent megadjon, és munkát vált akkor is, ha nyűg, hogy jussunk valamire. Ahogy biztonságos hátországként megadja az alapokat, miközben irányt is ad a tovább haladáshoz.
Vagy, ahogy rajong a lányunkért, aki igazi női fifikával manipulálgatja, és lejátszódik az a réges-régi játék, ahogy egy lány megtanulja a férfiakat kezelni, ahogy kialakul egy ősbizalom a másik nem iránt, ahogy az apja részéről érzékelt rajongás megtölti a kis lényét rengeteg önbizalommal, hogy ő értékes, szeretni való és gyönyörű.
Éltem már apa nélkül, és élek most egy apával. Úgy sem volt rossz, de ez most jó. Boldog apák napját hát!