Egy kis levelezőlap-elemzés. Tulajdonképpen képelemzés. Adatok: dátum, ár, bélyeg, pecsét - hivatalos kordokumentumok.

Én még vagy már nem töltöttem ki soha levelezőlapot. Képeslapot igen. Táborokból, üdülésből, kirándulásról mindig küldtem a nagyszüleimnek és dédszüleimnek. Arra már nem emlékszem, hogy ez szülői elvárás vagy pedig belső indíttatás volt. Semmi lényegi mondanivaló, csak jelzés, hogy itt vagyok, megvagyok, és még idegenben is gondolok rátok.

Beszédes megszólítások - formalitások. Érdekes műfaj a levelezőlap- és képeslap-írás. Két ember úgy vált üzenetet, hogy azt bárki elolvashassa. Olyan üzenet, olyan jelzés, amiről mindenki tudhat. Nincs intimitás, nincs titok, csak bárhol bárki számára nyilvánvalóan nyílt kommunikáció. Olyan üzenet, ami pusztán a kapcsolattartást, kapcsolatmegtartást szolgálja.

Szépr., azaz Szépreményű Farkas Mária tanulónak.
Lehet-e ennél kifejezőbb címzése egy minden reményeinek megvalósulása előtt álló hajadonnak? Aligha.
A megszólítás vicces: Kedves Farkaskám! Nem Mária, nem Mari, hanem olyan középiskolásan, fiúsan Farkaskám. Hány évesek lehetnek ezek a lányok? Nyelvileg középiskolásoknak tűnnek, emellett szól az is, hogy valószínűleg egyik társuk esküvőjéről tesz említés a levelezőlap írója, Babi. 1952-ben milyen középiskolát látogatott egy szigetvári és egy ellendi lány? Keresgélés, kutakodás, de nem boldogulok. (A tulajdonlapon közben Balázs megtalálta a születési dátumot: 1935. Tehát az első feltételezés, hogy 16-17 éves lányírást olvasunk, helytálló volt.) Egy lehetőség marad már csak: megkérdezni Rozi nénit, Teri nénit, esetleg Kati nénit, Margit nénit - vagy inkább mindegyikőjüket.

Ahogy teszem fel félhangosan a kérdéseket, Balázs odadörmögi, hogy a tornácos házat a Farkas Máriától vettük. Okos Józsi megőrizte a húga levelezőlapját. A lassan-lassacskán megtisztuló pitvar egyik szekrényéből került elő. Ízlelgetve ennek a lapnak a világát azon mélázok, hogy hogyan maradt meg és miért éppen ez a lap került megőrzésre. Aztán beugrik egy saját mozdulat: a fontosnak, szépnek talált cetlit, gyerekrajzot, fecnire firkantott üzenetet - mivel annyira nem fontos, hogy megfelelő dobozban, borítékban konkrét megőrzési és megtalálhatósági helyre kerüljön - egyszerűen beleteszem a könyvespolcról leemelt egyik kötetbe. Janka szokott szólni, mikor olvas valamit, hogy anya, itt egy cetli, megnézed? Igen! Mit csináljak vele? Hagyd csak benne, köszi!
Miért? Talán mert cetlit találni különösen jó érzés. Üzenet a múltból, visszalesés az elmúltba, az olyan pillanatokba, amiket amúgy nem szoktunk megörökíteni, mégis fontosak. Mindennapian fontosak.

És természetesen a különösen fontos eseményeink az életben. Egy esküvő. Értékítélet. Megítélés. Kívülről látás. Rálátás? Ő nagyon meggondolatlanul ment férjhez. Neki a ruha tetszett, nem a fiú.
Ruhacsere. Lényünkkel megtölteni a ruhát. Átitatódni. Mindegyik ruhánkat tudni hordani. Meglátni a fiút a másik ruhájában is. Látni előre, hogy miket fog viselni. Szép remény.

Ő nagyon meggondolatlanul ment férjhez. Neki a ruha tetszett, nem a fiú.
Vágyni az egyetlen egyszer felhúzható ruhára: menyasszonynak lenni. Nem a fiút nézni, hanem az eseményt, a beavatást, az asszonnyá válás aktusát. Oly erős vágyat érezni, hogy a vágy beteljesítője, a lehetőség megadója nem meggondolt figura. Csak a kaput látni. A szoba belsejébe nem bekiváncsiskodni. Szép remény.

Itt a tanév vége, a gyerekek végre kiszabadultak a levegőre, a nyárba, a szabadság minden reggel a lehetőségek végtelenjét sugározza az emberre - már akire, természetesen, hiszen a múlt hét számomra és majdnem minden kollégám számára a szóbeli érettségiztetés jegyében telt, ahogy ez a hét is. Pedig már húdenagyonvárom, hogy ne kelljen végre óracsörgésre kelni, gyerekeket időre összepakolni, munkahelyre bejárni. Nem a munkával van a gond, kérem szépen (hiszen ez a nyár sem lesz csupán sétagalopp és tűzoltóparádé), csupán magával a lélekölő rutinnal, amiből erre a tanévre egyszerűen elég volt. Türelmem már "csak" az iskola emberi oldalához van és a vizsgázók sikeréért megtett lépésekhez - az adminisztráció, belső képzések, többórás értekezletek és egyéb csemegék nem férnek bele. Pont. Idén elfáradtam és megint nem a gyerekekben, hanem abban, ami a kreativitásomat fojtogatja. Olvasom Csányi-Géczi beszélgetős könyvében (Őszi kék), ahogy Csányi kifejti, mit kéne ezen a téren tenni, hogy jó legyen - három sorba belefér az egész, mégis megállapítja: reménytelen, hogy ezt valaha a politikusok megértsék. És tényleg az, hiába élt köztünk egy Ranschburg, él egy Vekerdy. Nem és nem.
Miért?
Miért jövünk be minden reggel repesve az iskolába?
Miért jövünk lelkesen - azaz lélekkel, sőt, többnyire szívvel-lélekkel?
Miért jövünk felkészülve?
Miért, hogy a legnagyobb hajtás közepette is időt kerítünk rá, hogy a nyugdíjas kollégának meglepetésbulit szervezzünk és ott mindenki jelen van?
Miért üljük végig a szóbeli érettségit minden diákra és egymásra is odafigyelve, humorral és jókedvvel? (Pedig ott néha olyanokat is hallani, hogy annak idején Hitler a sarkvidéket is elfoglalta. Vagy hogy Olaszország cári nagyhatalom volt Napóleon idejében. Hm, mindig tanul az ember.)
Miért megyünk három különböző helyszínre tesiből érettségiztetni egyetlen diákot, ami egyébként öt ember négy óráját emészti fel?
Miért, hogy sosem késünk? Akkor sem, amikor három gyereket gardíroz a pedagógus-házaspár minden reggel háromfelé, miközben mindkettőnek van első órája. Akkor sem, amikor a felhőszakadás miatt uszoda a város, az udvar és gyalog nem lehet bejönni, legfeljebb beúszunk. A gyalogos kollégák meg libasorban várják a kapuban autós kollégájukat, akik befuvarozzák őket a maradék pár száz méteren. Akkor sem, amikor a vihar kellős közepén kell este 6-ra visszaérni az ünnepélyes érettségi bizonyítvány átadására és az ember (az asszony) óriási esernyő védelmében rövidnadrágban és futópólóban, gumicsizmás kandúrként (macskacicóként) startol otthonról, majd a mosdóban varázsolja elő kiskosztümjét és körömcipőjét. (Mert öltöző nincs. Étkező sincs amúgy. Büfé vagy menza sincs persze. Ja, hogy tesiterem vagy uszoda sincs, az már fel sem merül - uszoda különben is van, amikor jön a felhőszakadás, mi kell még? Zuhanyzó esetleg? Könyvtár? Ja, csak úgy mondtam.)
Jó, persze, tudom, nekünk ez a dolgunk és kész, nem kell ezt kitenni a kirakatba.
Ahogy nem kell keseregni sem (különben sem érdekel senkit, többnyire minket magunkat se), de néha azért az ember felteszi magának a nagy kérdéseket és sajnos még mindig csak az jön ki válaszként, hogy vagy megszoksz vagy megszöksz. Ha máshogy nem, hát körömcipőben, ami ugyan nagyon csinos kívülről, de sok helyen szorít belülről - pont, mint az iskola. Pedig ez az otthonunk is. Legalábbis nekünk. Ehhez képest alig várom a mostani tanév végén, hogy hazamehessek, ahogy majd augusztusban alig várom, hogy hazajöhessek. Úgyhogy hamarosan elő a szandállal, majd a szünet után jöhet újra a körömcipő!

A házfal mellé lapulva suhanni fel és le. A féleresz éppen úgy van kicentizve, hogy a házfalat megvédje, de a vállamra már rá-rácsöppen az eső. Eleinknek csak öt centivel kellett volna kijjebb hozniuk a tetőt - ugye ilyenkor álmodozik az ember a tornácos házról, a gazdagságról. Esővédelem. Kényelem.

Minden növény a föld felé konyul - veri az eső, súlya van minden cseppnek.

Mezei katáng, muskotályzsálya, évelő len, petúnia igyekeznek benőni a járdát

A járda, mint a kert és a ház közötti járásra szolgáló felület. Szárazon maradni, miközben a határon egyensúlyozol: a vizes növények cirógatják a lábamat, miközben éppen nem ver rám az eső.

Járdakijelölés: én engedem a járdáig, néhol a járdára a virágokat, egyszerűen odajönnek és én eldöntöm, hogy maradhatnak-e vagy sem. Zavarnak-e vagy sem. Még éppen elférek, még éppen nem leszek igazán vizes tőlük. Szeretem, hogy a kertben sokszor csak annyi a dolgom, hogy hagyom, működjön, nőjön mindenki a maga örömére, és csak akkor avatkozom bele a dolgokba, ha érdekek sérülnek: túlzott területfoglalás, túlzott beárnyékolás, túlzott jelenlét más rovására. Egyensúly. Harmónia.

Tápláló kert: érkeznek a gyümölcsök, zöldségek a konyhába - folyamatos szelektálás (végre! - hiszen most kezd el annyit teremni a saját kert, hogy lehessen bővebben elraktározni), mit együnk meg most és mit tegyünk el szűkebb időkre. Klasszikus hőség-vacsora a tejszínes cigánymeggy leves, vacsora közben pedig három üveg fekete eper lekvár is elkészül, most még az ágyneműtartóban hűlnek a téli dunyhák alatt.

Hála körforgalom: egy új telekkel kaptuk a fekete eperfát, tavaly télen kiszabadítottuk iszalagos fogságából és mostanra rengeteg gyümölccsel hálálta meg az életmentést. Mi pedig hálásan lakmározunk és annyideannyi van, hogy lekvárnak is futja. A lekvár színe és ízvilága olyan, mintha szedret kereszteztek volna áfonyával - izgalmas, érdekes, különleges.
Az eper szedése is hálás feladat, mert tulajdonképpen nem kell a szó klasszikus értelmében szedni, hanem csak éppen hozzáérni és már pottyan is a markunkba. A szár leszedésével sem kell bajlódni, elfődögél a gyümölccsel együtt és észre sem lehet venni a kész lekvárban.

Tavalyelőtti szőlőhegyi szabadító akciónk gyümölcse egy hatalmas szemű, különlegesen édes, sárga húsú cseresznye, aminek a hivatalos nevét még nem tudom, de majd Miklós biztosan be tudja azonosítani - ha netán ismeretlen fajta, akkor Ellendi cseresznye lesz a neve. Jó értelemben mindentudó Kati néni mesélte, hogy fiatalsága idején híresen jó fa volt, a fél szőlőhegyet ellátta gyümölccsel, mindenki igyekezett is oltóvesszőt szerezni róla.

Saját telepítésű siker gyümölcsünk a fanyarka. Már degeszre tudjuk tömni magunkat, de még lekvárnak nincsen elég - talán jövőre. Maga a fa nekem az egyik kedvencem: légiesen nőies, kecses ágrendszerű, finoman ívelt levelekkel és pirosas-lilás gyümölcsökkel.

Talán már írtam valahol, hogy az én apám három éves koromban halt meg. Rá nem, de arra az éjszakára emlékszem. Szüretelni ment egy haverjához 33 évesen, ereje teljében, ígéretes karrierje kezdetén, egy egy hét múlva leadandó, utolsó átnézés előtt álló, de kész doktorival, amikor is szívrohamot kapott, és eldőlt a szőlőtőkék között. Mire elvergődött a földúton a mentő hozzá, már nem volt esély. Anyu este kapta a telefont - na, arra emlékszem -, letette és sírt az ágyon, én meg közben a haját fésültem és énekelgettem, aztán megjöttek a nagymamáék, akik szintén ott sírtak a kanapén, én meg nem értettem semmit. Azt érzékeltem, hogy anyu csúcsideg, és anyagi gondjai vannak, de én úgy érzem, hogy nagyon boldog gyerekkorom volt, anyu mindent elintézett, mindent túlélt, mindent megadott. Annyira jól csinált mindent, hogy meg voltam győződve, hogy nem sok mindenről maradtam le.
De most ennyi év után olyan sokszor elszorul a szívem, ahogy látom, mit jelent a férjem a gyerekeimnek. Voltaképpen most kezdem érezni miről maradtam le.
Az, ahogy APA besurran az óvodai előadásra késve, és a gyerek arca felragyog, mert most tényleg MINDENKI ott van. Az, hogy be tudják fészkelni magukat közénk, azaz apa és anya közé éjszaka. Az, ahogy a hisztis, általam lerakott gyereket kiveszi az apa a kiságyból mégis. Amikor kiviszi falat bontani a fiát, aztán összemérik a bicepszüket. Az, ahogy beszélget a gyerekekkel reggeli közben, miközben én rohangálok, mint fejetlen csirke föl és alá. Amikor csokis tésztát (!) készít nekik, amikor nem vagyok otthon, bármi legyen is az. Ahogy settenkedik utánuk az erdőben, amikor először engedjük őket átsétálni egyedül a kutyafuttatón. Amikor elfekszik a szoba közepén, és hagyja magát nyúzni. Vagy, hogy szobát épít nekik a nyaralóhoz a saját kezével. Ahogy vicces. Ahogy szervezi a nyaralásokat, elképesztő precizitással, és nem hagy minket heverészni a parton, hanem világot láttat velünk. Ahogy nyugtatgatja az anyjukat, amikor elszakad a cérna. Ahogy pénzt keres, hogy mindent megadjon, és munkát vált akkor is, ha nyűg, hogy jussunk valamire. Ahogy biztonságos hátországként megadja az alapokat, miközben irányt is ad a tovább haladáshoz.
Vagy, ahogy rajong a lányunkért, aki igazi női fifikával manipulálgatja, és lejátszódik az a réges-régi játék, ahogy egy lány megtanulja a férfiakat kezelni, ahogy kialakul egy ősbizalom a másik nem iránt, ahogy az apja részéről érzékelt rajongás megtölti a kis lényét rengeteg önbizalommal, hogy ő értékes, szeretni való és gyönyörű.
Éltem már apa nélkül, és élek most egy apával. Úgy sem volt rossz, de ez most jó. Boldog apák napját hát!

A földi eper még ad néhány szemet, cseresznye is akad, meggy, fekete (Morus nigra) és fehér eper (Morus alba), piros ribizli pedig bőviben terem.
A kertészetben a fehér eperfák közül a Konstantinápolyi, a feketéből pedig a Sicilia és a Trabzon számunkra a legáhítottabbak: gyümölcsnagyság, küllem és ízvilág tekintetében különösen értékesek.
És ami ezek mögött van: kiültetés után különlegesen odafigyelős gondoskodás, majd - mint a gyerekeinknél - egyszerűen csak odafigyelős, igény szerinti gondoskodás.
Egy tálat megszedni húsz-huszonöt perc (némi mélázós álmodozással), gyerekekkel néha kevesebb, néha több (több vagy kevesebb eljátszós álmodozással) - megenni hangulattól és időjárástól függetlenül (eszegetős álmodozással) viszont tíz perc. Cserében utána dudorodó, lelassító pocakkal mindenki még több álmodozásra képes.

Azon töprengek, hogy melyik munkafázis is a legkedvesebb nekem: a gyógynövények (lándzsás útifű szirup már készen, a bodza és az akác mellett eltéve a galaj, a pásztortáska, a cickafark, mindjárt jöhet a körömvirág és a levendula) leszedése, szárítása tűnik a legkönnyebbnek.
A gyümölcsökkel való pepecselés is egyszerű, talán a zöldségeket sorolnám a kedvességi sorban az utolsók közé. A borsó felszedése, leszedése, kifejtése....
Ami most még vissza van: áttűzdelni a szabadföldben magról kikelt paradicsompalántákat a borsó helyére. A paradicsom viszont hivatalosan gyümölcs. Ühüm.

A pázsithoz hasonló gazdagság státusz a saját tó/saját medence milyensége, különös tekintettel a méretére.
Hej, de jó lenne egy ökostrand!
Igen, igen, tökéletesen ökobarát száraz dizájn tavunk még picit várat magára (az örök lavina: majd ha a benne lévő dolgokat kipakolom végre, és az eltörött ásóm nyelét Balázs megcsinálja végre, és nem lesz ennyire meleg végre, és nem kell valamit mindig leszedni, megfőzni, eltenni a kamrába végre, és a gyerekek is éppen hagynak egy fél órácskát magamban végre, na akkor, akkor fog eljönni a pillanat, amikor neki tudok állni a fejemben lassan érlelődő kép/vízió kivitelezésének).
Viszont van jól működő, tiszta, igazán természetbarát vízfelhasználású/vízforgatású medencénk/dézsánk. Este feltöltjük a kútból, a másnap délutáni hazaérkezésre kellemesen meglangyosodik, a fürdőzés végeztével pedig közösen megöntözünk belőle. Aztán feltöltjük tiszta vízzel a kútból, a másnap délutáni hazaérkezésre kellemesen meglangyosodik és....
Nyaralunk!

Piros rózsa virít a senkinek.

Kifosztott ház - elhagyott kert. Határlebontások, na nem az enyészet, hanem a minden hátrahagyottat széthordó kezek által. Messziről nézve még megmaradt valami jókedvet árasztó hangulat, de közelebb érve egyértelmű a pusztítás.

Miért? Megint csak találgatni lehet....
Ki lakhatott itt? Miért ment el? Miért, hogy a folyamatos jelenléttel nem őrzött nem vár meg?

Városi demarkációs vonalak, városi szürrealitás. A sínen innen és túl. Jelentéspárhuzamok. A sínen innen az Aldi csak vásárlóknak fenntartott parkolója, a sínen túl egy tavaly még lakott és gondozott szolgálati ház. Érdekes a vasút tereket összekötő és ugyanakkor szociológiailag elválasztó szerepe. Egy utolsó bakterház.

Inkább szék, mármint az alakját és a formáját tekintve, de hangulatát, mondanivalóját nézve határozottan fotel.
Munkába jövet-menet az egyik kiskertben többször látom - kacag az emberre a pirossága a zöldben. Történetek, magyarázatok kavarognak a fejemben: miért pont ez a szék, miért éppen ott és mi végre is?
Ki ül rá, mikor és miért? Kilátás/meglátás? Perspektíva?
Kényelmet és életkedvet sugall - megelégedettséget. A napi munka befejeztével a megpihenő test és a szemügyrevevően elszámolós körbenézés helye lenne?

Benézni a kertet: tervezni, majd ellenőrizni. Megpihenni. Jól lenni.
Én és a székem.

Jó lenne már írni a fürdőszobáról, de még nincs mit, mert nincs kész. De addig is, amíg elkészül - ha már a RETRO a stílusunk, és ha már nincs kampánycsend -, akkor szeretnék egy témába vágó verset küldeni mindenkinek , aki szereti:

Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij:
Ivan Kozirev vasöntő elbeszélése arról, hogyan költözött új lakásba

Proletár vagyok.
Mindent megmondtam ezzel.
Éltem,
ahogy anyám világra vétkezett.
És lám,
új lakást
adott ma reggel
nekem
a Munkáslakásépítő
Szövetkezet.
Szélessége - ilyen!
Magassága -
olyan!
Szellős,
világos
és meleg.
Minden szobája jó,
de a legjobban
nekem
ez
tetszett meg!
A hold
sugaránál ragyogóbb!
Kánaánnál
sokkal több üdvöt ád,
mi ez -
de mit is gagyogok, -
ez a
fürdőszoba, a fürdőkád.
Kinyílik az egyik csap,
kezedre - hideg víz csap.
Másik csapot csavarod,
ujjad rögtön elkapod.
Hideg vízzel
mosd a tested,
vagy forróval - bőröd piszkát.
Egyik
csapra "H" van festve
másik csapról -
"M"
sandít rád.
Hazajössz fáradtan,
minden jaj de vacak.
Nem ízlik a leves,
s a bugyborgó csája,
de belépsz a kádba -
s még a halott is felkacag
ennek a
hullámzó víznek a csiklandozására.
Mintha
a szocializmus lenne vendéglátód,
az élvezettől - elakad a szusz.
A blúzod - lehúzod,
nadrágod lerántod,
kézbe a szappant
és...
zsuppsz!
Mosakszol,
mint akinek
nincsen egyéb dolga.
Hosszan...
szóval addig,
ameddig csak jó.
A fürdőszobában
egyszerre csak itt van
a nyár és a Volga.
Csak halak nem úsznak,
s nincs gőzhajó.
Lehet akár
tízesztendős piszok a karon,
lemorzsolódik,
mint a nyírfaháncs,
akár a kéreg,
válik le a korom,
leszedi a szappan a nyavalyást.
Párázik a bőröd,
piros lesz, mint a rák.
Na most -
csavarj csak egyet:
finom,
hűvös esőjét záporozza rád
a százlyukú vasfelleg.
Oly jólelkű és gyengéd a fürdő zuhanyja!
Rossz kedved
nyakát
kitekered:
paskolja búbod,
s nyakadra zuhanva
a két lapocka
közötti vályún lepereg.
Nedves
tested
bepakolod
bolyhos-prémes,
nagy törülközőbe.
Hogy száraz lábbal lépj ki
a kádból,
talpad alatt
rugalmasan nyúlik el
a parafa-szőnyeg.
A tükörhöz lépsz most, -
ott lóg a falon,
tiszta inget húzol
s elgondolod:
hogy szó, ami szó,
bizony finom dolog
ez a
szocialista
szovjethatalom.

(Hidas Antal fordítása)