A sövényen innen vagy onnan? Kívül vagy belül? Mit zárok be és mit zárok ki? Hol is vannak a határok?

A határkijelölések mindig fontosak, legyenek azok magán vagy közösségi terek, sőt nemcsak a térrendezés és a térhez való viszonyulás tekintetében, hanem bármilyen kapcsolati rendszerben az egyik fő alapvetés.
Az emberi élet maga is határátlépések, tulajdonképpen határkövek köré rendeződik: ezek a jelölők adják meg az 'előtte', 'utána' és 'akkor' kategóriákat a történetekhez, az elmesélhetőhöz: születés, keresztelő, nagylányság/nagyfiúság (legintimebb - kimondhatatlan: talán a szülő-gyerek kapcsolat zárulása?), házasság, szülés, válás, halál. Az megint más kérdés, hogy melyek azok, amelyeket kijelölnek számunkra (születés, keresztelő, halál), és melyek azok az aktusok, amelyeket mi magunk alakíthatunk (házasság, szülés, válás).
Ezeket a nagy eseményeket teszik érthetővé, társadalmilag legitimmé a rítusok: egyszerre közösségi elfogadás és egyéni spiritualitás.

A telekhatár rendezés is valami hasonló rítus: szomszédok megegyezése, földmérés. Kerítésszabályozás. Kerítéstől való ültethetőség szabályozása. Kerítéslátvány-szabályozás. Itt is a rítusok és a társadalmi elfogadás.

A kerítésen belül én vagyok, a kerítésen túl Ők vannak. Érdekes, sohasem Te - a Te mindig a kapuban áll. Azt hiszem, ez igencsak Buberesre (Martin Buber) sikeredett. Még mindig szeretem a perszonalista filozófusokat.

Kapu. Erről külön kéne írni - a kapu fontosabb, mint a kerítés: a kapu a szép (a szó legrétegzettebb és legtágabb értelmében) határátlépés. Várakozás, megérkezés, befogadás. Az olyan farmok (ranch) a kedvenceim, ahol nincsen kerítés, csak egy kapu jelöli az úton azt, hogy megérkeztél, hogy otthon vagy, hogy egy publikus térből egy magántérbe léptél be.

A kerttervezés egyik fontos eleme a pergola kapu (rózsakapu) - szimbolikus átlépés egyik términőségből a másikba.

A spirituális átlépés szimbolikája talán a zen kapuknál a legletisztultabbak.

Krónikus szabadságvágyban szenvedőként nem szeretem a sövényeket. Nem szeretem a palánkokat. Nem szeretem a magas, erős, áthatolhatatlan falakat. Mindig rossz szagú titok lappang mögöttük. Elzárkózás, kizárás - ezzel pedig paradox módon ugye együtt jár a bezárkózás, ami a kapcsolatteremtés halála. A kapcsolatteremtés lehetőségének teljes kizárása. Én szeretek kapcsolatban lenni a dolgokkal. Hm.
Láthatónak vagy láthatatlannak lenni....

Szeretem a finn, a dán, a norvég, az angol stb. vidéki kerítésnélküliséget. Minek is materializálni a belső kerítést? Az enyém az enyém. A tiéd a tiéd. A láthatatlan kapun is lehet kopogni. Az együtt élés pedig kulturáltság dolga.

Ahogy utánaböngésztem, a sövények tulajdonképpen az idealizált kerítésséget akarják megvalósítani: van kerítés, de mégis élő, mégis zöld, mégis kicsit mintha nem lenne.

A kertépítők általában három magasságról beszélnek: alacsony - jelzés értékű, középmagas - még átlátni fölötte, magas - átláthatatlan. Lombhullató, örökzöld. Sűrű ültetés. Metszés. Kordában tartás. Szabályozottság. Kertszobrászat. Az egyedi növény habitusának teljes megszüntetése. Sövénynövények - amik bírják az erőszakot.

Kérdéses számomra, hogyan lehetne kerítés nélkül állatokat - akár csak kutyát is - tartani. Az a fránya praktikum, jaj....

Szeretek a kapuig menni a vendégek elé, szeretem kikísérni őket a kapuig - szeretnék majd egyszer egy szép kaput. A bejárati ajtónk már szép. Fontos, hogy szép legyen. A legfontosabb határunk kint és bent között, még akkor is, ha tavasztól őszig mindig nyitva van.

A kapu és a bejárati ajtó közötti tér építészetileg egység. A kert a ház folytatása. A kastélyépítők még külön figyelmet szenteltek annak, hogy melyik ablakból a park/kert melyik részletét lehet szemlélni. Fontos, hogy bentről hogyan nézünk ki. Fontos, hogy melyik ablakból mit látunk. A homokozó helyét mi is így határoztuk meg, hogy a konyhából oda lehessen látni. Én bent, ők kint - mégis egymásnak láthatóan.

A kert - most a kapu és a bejárati ajtó közötti térként értve - tulajdonképpen az intim (bejárati ajtó mögött, a házban levés) és a publikus (utcán levés) közötti privát tér: már nem intim, de még nem teljesen nyilvános. A kapu a személyiségem tere, a bejárati ajtó pedig az intimitásom tere.

Számomra döbbenetes élmény volt, mikor először voltam lakótelepen, amikor először voltam panellakásban - pedig a pécsi kertváros még állítólag a szellős, tágas, nyitott elrendezésű struktúrához tartozik. Sokáig nem értettem, hogy miért gondolkodom annyit azon, hogy a fal másik oldalán egy másik élet zajlik, miért érthetetlen, hogy a fejem fölött, a lábam alatt körös-körül mindenhol emberek lélegeznek. Nem értettem, hogy tudnak reggel a folyosón egymásnak köszönni, amikor éjszaka mindent hallottak a másikról. Aztán kommunikációelméletből megtanultam a lift-effektust és legalább megértettem. Belső kapu, belső kerítés - áthatolhatatlanabb, mint a materiális változata. Köszönünk, de nem nézünk egymás szemébe.

Különösen kedves gesztus nekem a vidéki köszönés: messziről egy jól látható intés. A hang úgysem érne el a másikig (aki ugyebár vagy füvet nyír, vagy traktoron ül, vagy a gyerekeit kergeti haza). Haza: be a házba.

Természetesen Janka fotók

A kert gyepén mindig hagyok egy-két folt lándzsás útifüvet: szeretem magát a növényt, változatos zölddé teszi a gyepet és nem utolsó sorban a leveléből köhögés és megfázás elleni szirupot készítek.

Írás közben megpróbáltam előkeresni azt a német szerzőtől való gyógynövényes könyvet, ahonnan az én szirupom elkészítési módja származik, de nem emlékszem, hogy kölcsönadtam-e, vagy csak a másik szobában kéne-e keresnem, úgyhogy ha megtalálom, akkor pontos adatokkal fogom magam kiegészíteni.
A neten található receptekhez képest különösen egyszerűnek tűnik az eljárás (én már elég régóta így csinálom): semmi cukor, semmi forrázás, semmi hónapokig való áztatás, hanem egyszerűen a virágzás előtt frissen leszedett leveleket felaprítom, mint a snidlinget, felmelegített mézbe teszem és tíz percig tartom a hőfokot: meleg legyen a méz, de ne forrjon, gondolom a precízeknek kb. ez hatvan fokot jelenthet, én egyszerűen csak a kisujjamat dugom bele - anyóskámtól tanultam, hogy a kisujjunk mindig a legtisztább, hm, nekem eddig bevált. Ha kihűlt a méz, akkor leszűröm és üvegbe teszem, lezárom, felcímkézem és csücsülhet is a kamrapolcra.
A leszárított levelek szintén finomak teának, de a gyerekek a szirupot jobban szeretik és persze gyorsabban is hat.
Az sem baj, ha a sok tennivaló miatt tavasszal lemaradunk az elkészítésről, ősszel újra fog virágozni, felhasználni meg jó esetben úgyis csak ősz végétől fogjuk.
Mindenkinek ajánlom!

Közben megtaláltam a keresett könyvet:

És ha már könyvek, akkor ajánlom két legújabb szerzeményemet is:

Hát......
Nos.......
Hm......
Ühüm.......

Na, belevágok az ígért beszámolóba: vegyes és távoli.
Szombat délelőtt Jónással mentünk el a PTE Botanikus Kertjébe. Ritka kincs az olyan kirándulás, amikor csak egy gyerek van velem/velünk. Koncentráltabb figyelem egymásra, elmélyültebb beszélgetések, nyugalomban harmonizáló tempó. Élvezzük az ilyen helyzeteket, miközben óhatatlanul nagyon hiányoznak a többiek.
Váratlan és hatalmas tömeg fogadott minket - majdnem meghátráltunk, de aztán láttuk, hogy mindenkit csak az üvegházak és a vásárrész érdekel, magában a kiterjedtebb kertben rajtunk kívül még két pár sétálgatott. Őket meg még egyetemista korunkból ismertük - vicces.
A kertet tényleg szépen megújították, igényes a látvány, szépek maguk a növények, tényleg mindenhol jól olvashatóak a táblák, az ösvények gondozottak - a padok pedig a régiek. Tele emlékkel. Jó volt Jónással azokon a padokon teázva és csicseregve ücsörögni, ahol tizenöt-húsz éve Balázzsal tettük ugyanezt.
Azért persze mi is bemerészkedtünk a Pálmaházba és a Kaktuszházba, igyekeztünk tartani a tömeg tempóját, de végül inkább elsomfordáltunk. Szomorú volt látni, ahogyan sok látogató bánt a növényekkel, mélyen elkeserítő, hogy az ott dolgozóknak őrt kell állniuk a növények mellett - hogy az informatív és kulturáltan figyelmeztető táblák ellenére - ne tegyenek bennük kárt.
Maga a nőszirom kiállítás számomra teljesen váratlan volt. Azt hittem, hogy élő, egész növények lesznek teljes pompájukban kiállítva, hogy a növény egész habitusát látni lehessen. A hiba bennem van, hiszen nem vagyok szakember és virágkiállításokra sem szoktam járni, tehát csak a naiv feltételezésemet és az egyéni érdeklődésemet tudtam magammal vinni. Így nekem lehangoló volt egy hatalmas fehér abrosszal leterített asztalon üvegekbe állítva látni az egyes vágott virágzatokat. Kicsit olybá tűnt, mint az orchidea kultusz egyszerűsített változata.
Több indokom is van, miért nem készítettem fényképeket: egyrészt Janka egy másik faluban volt szülinapi bulin, másrészt a tömegben nem volt kedvem még csak elő sem venni a gépet, harmadrészt Jónival annyira belemerültünk a kerti sétába, hogy el is felejtettem.
A Szabadkikötőben finom ebédet ettünk, majd Balázst is összeszedtük és nevetve azon, hogy Jónás mennyire élvezi az egyetlen gyerek helyzetet, hazarepültünk.
Néha elmélázok azon, hogy hasznos lenne-e, ha az itthoni kertünkbe is becsempésznénk a tanító attitűdöt, minden növény kapna egy szép kis táblácskát, összegyűjtve rá a fontosabb információkat. Lehet, hogy a gyerekek akkor még többet tudnának a növényekről? Valószínű, csak el kéne szánnom magam, mire kész lennék, én biztosan szélesebb tudásra tennék szert.
Meg persze még vissza vannak a padok is....

Szombaton és vasárnap 10 - 18 óráig Nőszirom kiállítással egybekötött Kertészeti kiállítás és vásár lesz a PTE Botanikus Kertjében.

Bevallom, a nőszirommal sokáig gondjaim voltak, magam sem tudom igazán, miért. Nem igazán éreztem vágyat arra, hogy a kertemben lássam. Talán túl fallikus? Talán túl durva levelű és éles, miközben a virágai olyan nagyon esetlennek tűnnek? Nem tudom.

Idén viszont megbékéltem vele (a kardvirággal még mindig nem sikerült), hiszen Erzsitől kaptam jó pár tövet (köszönöm!) és méretéből kifolyólag az egyik virágos parcella középtáján kapott helyet.
A növényszimbolika szerint bölcsességet, értékelt barátságot, hitet, reményt szimbolizál, kard alakú levelei Mária hét fájdalmát testesítik meg, a házasság huszonötödik évének virága (hm, akkor lassan tényleg aktuális volt az érkezése a kertbe....).

Egyetemista korunkban igencsak sokat andalogtunk, olvasgattunk a botanikus kertben. Szép volt! 2011-ben és 2015-ben megújították kertet, én azóta még nem jártam benne, úgyhogy kíváncsi vagyok!
Hétfőn beszámolok!

Ui.: 16 szem, nem csak gyerekszemmel, hanem valójában piros eper érkezett a vacsoraasztalra desszertnek! Nagyon finom.

Márta írásához szerettem volna kapcsolódni, napközben folyamatosan jöttek-mentek is a gondolatfoszlányok, hiszen valós problémahalmazról, most és itt megoldandó fontos feladatokról írt tegnap.
De még nem szöszmöszöltem eleget az idevágó gondolataim körül és a szemem vészes sebességgel le fog csukódni, ezért röviden csak pár sort írok.

A veszélyekről is szeretnék írni és naná, hogy a falusi hírekről is: a mai napig lenyűgöz a kommunikációnak ez a suhogó, mindent begyűjtő valósága. Pletyka. Tényleg mindenki mindent tud, amiről tudni akar. Tényleg mindenki mindent lát, amit látni akar. Titokfeltárás és valóságboncolgatás egyszerre. Igazi szamizdat!

Kerti pletyka (Tradescantia)

A vidéki, helyesebben a természeti veszélyekről is lenne még mit mondanom, most röviden csak két dolog: medvehagyma és gyöngyvirág. A skacok tudják az alaptechnikát, ha hagymaszagú a levél, akkor ehetem, ha nem, akkor az gyöngyvirág, tehát szigorúan tilos. Idén tényleg szinte egyszerre kandikáltak ki a levelek a földből. Volt is egy pillanatra ijedelem: Jakab rohan, hogy mégsem olyan büdös ez a levél, de finom volt, de most már tulajdonképpen fáj a hasa, mert rájött, hogy lehet, nem jót evett.... Szerencsére a két növény teljesen más helyen van, gyöngyvirágból pedig egyelőre mindössze három tövem van (köszi Andi!). De igen, mindenre meg kell tanítanunk őket.

Nem írok újabb kertriportot, de....
Találtam egy szem rózsaszín epret!
Virágzik a kaliforniai mákvirág.

Holnap, holnap után lehet szedni a bodzavirágokat.
Termést kötött a paprika.
És tele a mélyhűtő egyik fiókja spenóttal!

Pár nap alatt annyi minden változott a kertben, hogy szinte új kertriportot van kedve írni az embernek.

Egyrészt minden úgy van, ahogyan tegnap előtt, másrészt annyi minden új nyílt, növekedett, kelt ki, bukkant elő, hogy alig győzöm sorba venni. Szegény seprűcirokot minden nap leellenőrzöm. Rozi néni azt mesélte, hogy mikor még fiatal volt, ő is mindig vetett egy sort, Jóska bácsi pedig rendre seprűt is kötött belőle - vele is jóban kell lennem!

A borágó teljes pompájában virít, szeretem bohókás rózsaszín és kék virágait. Egynyári virág lévén, ő is a meglepetés növények közé tartozik: idén hol leszel, a kert melyik szegletében fogsz előbukkanni? Számomra még mindig az újdonság erejével hat, hogy saját magját elszórva évről évre valahol megjelenik, ráadásul általában egészen jó helyen!

Ugyanilyen a körömvirág és a büdöske is: mindig más helyen találkozik vele az ember, mint amire amúgy számítani lehetett volna. A borzaskatát csak halkan említem, mert belőle mindig annyi van, hogy Balázs csak borzalmas katának nevezi - én még mindig nem tanultam meg elég határozottan irtani, kivéve, mikor a szarkalábakat és az estikét akarja teljesen beárnyékolni.
A paradicsom saját magjáról viszont mindig a legidétlenebb vagy határozottan a legbosszantóbb helyen köszönt be: vagy az ágyás peremén, vagy a már kialakított és letakart ösvény kellős közepén szeretne fejlődni - vagy elkanyarítom az ösvényt, vagy pedig veszek egy nagy levegőt és költöztetek. Érdemes, mert saját magról lesznek a legszebb, legerősebb növények.

A len továbbra is nagy kék kedvenc, de csak délelőtt, mert délutánra lehullatja szirmait - a növény tövénél kéklik a szirmoktól a fű. Viszont minden nap új virágok nyílnak, döbbenetes mennyiségben - zuhatagszerű az egész léte. Tavaly a len a harangvirággal egy időben virágzott, de idén még csak egyetlen egy lila harangcsomócskát fedeztem fel. Arra pedig sajnos nem emlékszem, hogy pontosan melyik Campanula változatom van. Közben persze eszembe jutott: Csomós harangvirág.

A nefelejcs mindig alig észrevehetően bújik el valamerre - és magjait a szél rendre másik parcellába viszi.
A macskamenta világos lilája mellet az orvosi zsálya is virágba borult. A macskamenta a mi cicáinkra szerencsére semmilyen hatással sincs, a zsálya levelei pedig mennek száradni, aztán papírzacskóban (nagymamák jó szokása szerint az alaposan kiporolt lisztes vagy cukros zacskó a legpraktikusabb) a kamrapolcra kerülnek.

A citromfű, a borsos- és fodormenta után tegnap előtt volt az első nagy szüret nálunk: akácvirágszedés (bocsi méhecskék). A hófehér virágok nyersen is mézédes finomak, talán az ízük a manduláéra hajaz a legjobban. Lé, szörp és szárítmány is készül belőle. A lé ugyanúgy készül, mint a bodzalé: a virágokat sötét lábosba teszem, felengedem vízzel, megszórom cukorral és bőségesen facsarok rá citromot, szelek rá meghámozott citromkarikát. Sötét fedővel lefedve megy ázni egy napot a jó hűvös pincébe. Elvileg néha meg kéne kavargatni, de valahogyan sosincs időm csak ezért leszaladni a pincébe, de eddig mindig felolvadt magától is a cukor. A délutáni melegben már kínálhattam is, és az esti vacsorához is nagyon jól esett. A szörp annyiban különbözik a létől, hogy sokkal több cukor kerül bele és felforrósítás után teszem a légmentesen lezárt üvegekbe.

Elég sok virágot szoktam szárítani is - télen ugyanolyan jó az áthűlt, elgyötrődött testnek, mint a bodzavirág. Átmelegít, enyhíti a köhögést, oldja a nyákot és elnyugtat. A függőleges szárítás nekem semelyik gyógynövénynél sem vált be, viszont lapos kosarakba téve az ilyenkor nem használt sparhelten kiváló minőségű lesz a szárítmány. Mivel kéznél van, nem felejtem el néha megforgatni, a konyha elég szellős és száraz, és mivel a nap sem süt be jobban a kelleténél, szép színe lesz minden leszárított növényemnek. Ha picit zörögnek a virágok, akkor már készen is van - túl sokáig sem érdemes hagyni száradni, mert a színe nem lesz szép. A leszárított virágok is mennek a papírzacskóba, majd a kamrába. A mai napon pedig beérkezett a konyhába az első szedés spenót! A helyére pedig frissen melegében ment a bab és a cékla (nekem eddig tényleg bevált ez a klasszikusnak számító jó szomszédi viszony), illetve az uborka. Az ágyások peremét mindig teleszórom kaporral, már azok is kezdenek kikukucskálni a földből. Az uborka a biztonság kedvéért kapott még egy adagot.

Kedves asztalosunk szerint nekünk tulajdonképpen park-kertünk van. Mikor ezt mondta, annyira megtetszett nekem a kifejezés, hogy igen, azt hiszem, az a legtalálóbb, hogy nekünk park-kertünk van.

Az összes fotót Janka készítette - eddig is nyitott szeme és füle volt a dolgokra, de most már a kert szinte minden lakóját ismeri! Ma dupla biológia órája volt!

Igazán szép májust mindenkinek!

Rövid kertjelentés:
A gyümölcsfák már elvirágoztak....
A tulipánok és a nárciszok száradnak le.
Az akácvirágot most kezdik kóstolni a méhek.
A spenót, a borsó, a cékla, a répa, a mák már szépen erősödnek. A lóbab mindenkit kezd lekörözni. A paradicsom és a paprika mindjárt virágzik.
Új lakója is van a konyhakertnek: a seprűcirok - még sohasem láttam élőben, kíváncsi vagyok!

A borsos- és fodormentát, a citromfüvet már lehet inni.
Teljes pompájában virágzik a gyöngyvirág, a kakukkfű, a snidling, a tavalyról áttelelt körömvirág, a díszlen, és ma felfedeztem az első kinyílt borzaskatát is!

borzaskata

évelő len

Az eperágyások fehérek, mint a menyasszonyi fátylak, egy icike-picike gyümölcsre is rábukkantam. Amúgy pedig csupa kékség és lilaság a kert.

A ti kertetekben mi újság?

A reggeli fagy után tegnap végre elkezdett olvadni! Még kicsit motoszkálni is ki lehetett menni a kertbe. A hó végre leolvadt a friss pitypanglevelekről, a sóskáról, a snidlingről, a ragadós galajról és a nagy kedvencről, a zamatos turbolyáról is!

A pitypangból ritkán csinálok mézet, jobban bevált nekünk a lékészítés - üdébb, frissebb, mint a szörp, hamar elfogy és biztosan nem marad rajtunk.

sokféle, igazán kifejező néven ismerjük ezt a gyógynövényt: gyermekláncfű, pongyola pitypang, kutyatej, kákics, láncfű

Ilyenkor, kora tavasszal a levelei még nem keserűek, szendvicsbe friss zöldnek használom, vagy összekeverem tyúkhúrral, snidlinggel és zamatos turbolyával. Bármit képes vagyok megszórni ezzel a keverékkel: a sajtos-tejfölös lepénytől a rizibiziig tényleg mindenre rápakolom. Ezzel szerencsére nem vagyok egyedül, fiúk barátja Peti tavaly tavasszal megállapította, hogy 'anya is mindig ezt csinálja.'

A pitypanglé úgy készül, mint a bodzalé, vagy bármilyen növényi lé. A levek és a szörp között az a különbség, hogy a lé hideg áztatással készül, hígabb és csak kevés cukor van benne, a szörpöt pedig fel kell főzni és sokkal több cukor szükséges hozzá, hogy tényleg elálljon télire.

Pitypanglé elkészítése: a gyerekekkel szedess tele egy kisebb vödröt a szép, egészséges virágfejekkel, kösd a lelkükre, hogy amelyiken méhecske vagy bogárka táncol, azt hagyják békén. Én egy fél órára ki szoktam borítani papírra vagy tálcára, hogy tényleg mindenki távozhasson a virágfejekről. Lábosba teszem, meglocsolom citrommal és felöntöm vízzel, majd lefedem (az üveg fedő nem jó, mert a citrom ellenére is megbarnul a világosságtól) és hűvösre teszem - a kamra vagy a pince hidege pont megfelelő. Gondolom egyéb lehetőség híján a hűtőszekrény is megteszi. Másnap leszűröm, mézet vagy nádcukrot keverek bele és már iható is. Icipicit kesernyés, ha a gyerekeknek mégsem lesz a kedvencük, a felnőttek akkor is biztosan megisszák.
Ugyanígy készítem a fodormenta- és a borsosmentalevet, vagy a citromfűlevet. Az orgonából és ibolyából készült italok nekünk nem váltak be, olyan, mintha a nagyi virágos parfümjét innánk....

A sóskát szándékosan a bejárathoz közeli virágoskertbe tettem, szeretem, mikor a gyerekek csak úgy kilépnek pár levélért, sajthoz, almához, vagy csak úgy, az íze kedvéért.

Gyerekkorom sóskamártása rémálommal egyenlő emlék (szín, szag, állag - egyszerre három érzékszervem kapott negatív impulzust), úgyhogy mi még sohasem ettük főzve, mindig csak nyersen.
Nektek van vonzó elkészítési ötletetek?

A ragadós galaj mehet a salátába is, de teakánt az igazán finom. És persze elvileg belőle is minden nap kéne inni egy csésze teát.......

Ha azt hiszed, hogy nincs a kertedben, akkor nézz jobban körül, biztosan találsz, csak eddig azt hitted, hogy csak gaz. Tévedhetetlenül felismered, amikor gyomlálás közben a kesztyűdre ragad.

És végül a nagy tavaszi kedvenc, a zamatos turbolya is mindenhol megtalálható, csak meg kell állni, hogy észrevegye az ember.

Az illata csodás, az íze mesés, petrezselyem- és zellerrajongók - mint én - le sem fogják tudni tenni. Egyszerűen elég egy vajas zsemlébe begyömöszölni és már jól is érzi magát a pocak.

A snidling (metélőhagyma) szerencsére már a városi ablakpárkányokat is meghódította. A virágja különösen dekoratív, virágcsokorban is megállja a helyét.

És ha a tavaszi salátába nem elég a zöld, akkor lehet bedobni pár fej százszorszépet is. Kicsit mogyoróízű, de vagány látvány a salátában.

Egy kedves emlék: Janka kiskorában nagyon szeretett bárhol a fűben szemlélődve ücsörögni és komótosan járt közben a keze. Maga körül mindig megette az elérhető százszorszépeket. Lassan megrágta és lenyelte. Akár egy egész regényt is ki tudtam olvasni mellette! Lehet, hogy ezért lett olyan szép?

Pár általam kedvelt könyv, igaz, ezek most nem a könyvtárbuszból:

Jó tavaszolást mindenkinek!

Mostanság hamar elkészülnek a leckék, mindenki lelkesen bármiben (komposzt elvitele, elpakolás, terítés, gyors fürdés és tényleg bármi, ami kérhető!) segít, csak hogy minél több vacsora előtti és vacsora utáni olvasás beleférjen a napunkba.
Harry Potter - immár harmadszor. Immár tényleg mindenkinek. És még én is ugyanúgy élvezem. Visszatérő kérdések, felmerülő újak. Nagy létkérdések és feloldhatatlan dilemmák.
Gimnáziumi magyartanárom próbált arra megtanítani, hogy a fontos könyveket mindig vegyem elő újra meg újra. Ő minden nyáron átolvasta magát az egész középiskolai tananyagon! Brrrr.....
Eddig egyetlen egy könyv volt, amit tudatos rendszerességgel - de ezt is csak ötévente - veszek elő: Tolsztoj Háború és békéje. Harry Potter kezd beelőzni!
Bevallom, volt azért egy kósza piszok gondolatom: hogy ne nekem kelljen olvasnom, megveszem a hangoskönyvet - de persze elszégyelltem magam, hiszen pont az a lényeg, hogy én vagy Balázs olvasunk. És a hangoskönyv úgysem tud a megfelelő helyeken elérzékenyülni, elcsukló hangot használni, vagy egyszerűen szamár módjára bőgni.
Eddigi szülői karrierünkben egyetlen könyv volt, amit még Balázs sem bírt száraz szemmel felolvasni: Bálint Ágnes Lepke az írógépen című munkája.

"Jaj, apa, ne már! Jaj, olyan, mint anya!"

Visszakanyarodva Harry történetéhez, éppen a második kötetnél tartunk, amelyben fontos szerepet kap Bimba tanárnő gyógynövénytan óráján a mandragóra. Nem tudom, hogy mennyien néztek utána, hogy igen, valóban létező növényről van szó.

A valóságban is egyes példányok gyökere emberi alakra hasonlít. Mikor a nebulók a hármas számú üvegházban a palánták átültetését gyakorolják, fülvédőt kell viselniük, nehogy megsüketüljenek a mandragóra üvöltésétől. (90-91.o.)
"Márciusban a mandragórák hajnalig tartó házibulit rendeztek a hármas számú üvegházban, Bimba professzor nagy örömére. - Amint megpróbálnak átköltözni egymás cserepébe, kifejlettnek tekinthetjük őket - magyarázta Harrynek. - Akkor aztán életre keltjük azokat a szerencsétleneket ott a gyengélkedőn." (236-237.o.)

Démokritosz csaknem egy évszázaddal Arisztotelész előtt kimondta már, hogy mivel minden - még a mozdulatlannak látszó dolgok is - folyton mozgó atomokból áll, azaz, minden mozog, tehát a növények is mozognak. "Sőt azon a véleményen volt, hogy a fák az emberekhez hasonlóak, csak fordítva élnek, a fejük a talajban van rögzítve, lábuk pedig a levegőben van."
Az utalás és az idézet Stefano Mancuso - Alessandra Viola: A fák titkos nyelve (A növényi intelligencia meghökkentő bizonyítékai) című műből származik. (16-17.o.)

Rowling mandragóra leírásában a démokritoszi növényelképzelés köszön vissza!

Egyébként a nagy Arisztotelész először élettelennek nyilvánította a növényeket, "később azonban újra kellett gondolnia elméletét, hiszen hogyan lennének képesek a növények szaporodni, ha élettelenek? (...) A növényeknek alacsonyabb rendű lelket tulajdonított, egy vegetatív lelket, amely kizárólag a szaporodást tette lehetővé a számukra. Az arisztotelészi gondolatok évszázadokon keresztül hatottak a nyugati kultúrára, mindenekelőtt a botanikára, amely egészen a felvilágosodás koráig ezt az elvet vallotta. Így nem meglepő, hogy a filozófusok hosszú ideig 'mozdulatlannak' tartották a növényeket, nem zavartatván magukat a gyakorlati megfigyelésektől." (17.o)
Valószínűleg kevés ideig jártam a filozófia szakra, mert ilyesmikről sohasem volt szó. De lehet, hogy csak azóta érdekel az ókori görög filozófia, mióta határozottan beszippantott a botanika láz! Nemrég döbbentem meg, hogy nemcsak az én tudásom hiányos e téren, hanem a tudósok is alig tudnak még valamit a növényekről!

Benedek István Mandragórája különös olvasmány: gyógynövényismeret, kultúrtörténet, varázslás és orvoslás. "Az arányról szól ez a könyv: arról, hogyan, hol s miképp érvényesül a misztika, a mágia, hogyan hálózza be az ésszerű gondolkodást - és megfordítva: hol s hogyan aknázza kis az értelem a hiszékenység nyújtotta lehetőségeket." - olvashatjuk a fülszövegben.

Benedek István: Mandragóra 1. Tibet

Benedek István: Mandragóra 2. India

A Janus-arcú kender és mák a gyógynövény szakirodalom szerint a termesztett növények közül talán a két legintelligensebbnek nevezhető növényeink (minden része nemcsak hogy felhasználható, de különböző hatóanyagokat is tartalmaz - okos növény).

Mindkettőt szeretem, bár egyiket sem élvezeti forrásként használom.

A tavalyi máktermés igazán jól sikerült: nemcsak enni jutott (nagyfejűek), hanem díszítésre is maradt (kicsi fejűek). Az előírásokat nem betartva, nem egyeltem - a mai napig képtelen vagyok egyelni, biztos, hogy jól döntök?, meg persze minek is?, hiszen mindig kiesszük az éppen legnagyobb répát, céklát, a betakarítottak helyére meg belenőhetnek az addig éppen kicsiknek nyilvánítottak. Fokozatos helycsinálás - fokozatos betakarítás, nekünk eddig bevált.

A kendert előbb ismertem spárga/madzag/zsineg formájában, mint növény formájában.

Magamban most azt számolom, hogy mikor is volt a nagy találkozás ezzel az anyaggal - szerintem nagyjából tíz éve.... A gyerekek miatt át kellett térjek a kötésről a horgolásra: a két hegyes tűt túl veszélyesnek és túl nagynak is találtam, a horgolótűt meg egyszerűen zsebre lehetett vágni. Én is a nagymamák útján haladtam: csipketerítő, függöny, sapka. Örök visszatérő problémám volt: a táska - minden nő lényegiségének kifejezője. Egyetemista éveimben azért varrtam magamnak ruhákat, mert egyszerűen nem lehetett kapni olyat, amiben jól tudtam volna érezni magam, hát elkészítettem őket, a kedvenc kollekció: virágos kordbársony trapéznadrág, természetesen kockás blúzzal, kötött mellénykével. Varrtam táskákat is, kicsit, nagyot, csíkosat, csipkéset - a homokozóba menet különösen jó szolgálatot tettek, de szerettem volna egy igazit! Aztán meg már nem tudtam abbahagyni.... Így alakult ki a Herbbag, főként kendermadzag és bármilyen bőrdarabka, ami valahol, valakinél maradt, kombinációja.

Balázs táskája

Az én kedvenc táskám

Számomra csodálatos anyagnak bizonyult: tartós és formatartó, de nem durva. Nem koszolódik, de ha szükséges, könnyen mosható. Különös illatát mindvégig megőrzi. Nem csak nőies, férfias megjelenést ugyanúgy lehet adni neki. A legfőbb érv mellette vidéken: a komposzthalmon majd lebomlik (még egy sem került oda). Korábban készítettem már belőle szőnyegeket, lábtörlőt, kalapot, de az idei tél nagy szenzációja a tutyi volt. Balázstól jött a kérés, miszerint olyan benti valamit szeretne, ami nem mamusz (férfiatlan és tunya), nem papucs (férfiatlan és slampos), nem cipő (de olyasmi, de mégse kelljen bekötni) és természetesen még jól is nézzen ki. Huuuúúú, megszületett a bőrtalpú kendertutyi, mindenki kapott belőle!

Jolánka topánka

Pár év múlva szeretnék saját kenderföldet, a gyerekeknek meg majd kenderházat....

Házunk padlásán találtunk régi tilolót és kártolót is, de a kendertermesztés és a kenderfeldolgozás még várat magára.

Egyébként az Első Magyar Kenderfonó szegedi épülete ma bevásárlóközpont.