A cipőhöz, mint használati és esztétikai tárgyhoz ambivalens a viszonyom: nem a lábat, hanem csak a lábfejet fejezi ki. Egy cipő általában se nem csinos, se nem praktikus, se nem szemet gyönyörködtető, de még csak nem is kényelmes. Átlagos, semmitmondó. Benne vagy általa, sem maga a tárgy (a cipő), sem maga a láb nem érvényesül teljes szépségében: az önmagában, azaz tárgyként létező cipő a lábtól ritkán kap pluszt, egyéb ruhadarabok összhangjában tud csak igazán funkcionálni. De lehet, hogy csak megint optikai a problémám: önmagában egy lábfej kevésbé vonzó esztétikailag, mint a láb teljes hossza.

Van csizmám: egy elmenős piros (húsz év alatt három ugyanolyat használtam el, ühhümm) és egy dolgozós fekete.
Van szandálom: egy elmenős bőr (húsz év alatt most koptatom a harmadik ugyanolyat, ühhümm) és egy dolgozós itthoni. Mindig van egy lótifuti klumpa: vizes fűbe kiszaladok, kertből valamit gyorsan behozok használatra - de ez nem érdemli meg a viselet nevet, betöltött funkciója adja meg legitimitását.

A csizma vonalvezetése magának a lábnak az idealizált formája: maga a tárgy, az esztétikai objektum teljes valójában érvényesül - alatta a láb rejtőzködik, innen ered izgalmassága: mit rejt, milyen is az, amit látványilag csak sejtenünk lehet.

(Itt a zárójelben próbálom meg kicsit körbetapogatni, hogy miért van az, hogy mind egy női, mind pedig egy férfi alak vonzóbb, teljességet sugárzóbb, egységesebb - főleg vertikálisan - megjelenésű csizmában, mint cipőben. Azt hiszem az egyik fő bajom a cipővel, hogy vízszintesen hangsúlyozza ki a test kiterjedését. A cipő és a hosszú nadrág viszonyában esztétikailag megint az a nehéz, ahogyan a nadrág szára libeg a boka körül, vagy tapad, feszül, csavarodik rá a bokára.
Hasonló látványproblematika a zokni kérdése: egy cipőben nadrágban ülő férfi/nő kivillanó lábcsíkja nem vonzó (a térdzokni tulajdonképpen csizma-betét: térdig futva szépíti a lábat). Nem is játékos, hanem egyszerűen bizarr. A ruha-összeállításban rés jelenik meg, olyan, mint egy szakadás: nem felvillant, nem megmutat, hanem hasadás jellegélből adódóan hanyagságot sugall.)

A szandál a láthatósággal operál: a láb íve, formája teljes szépségében szabadon van - kitárulkozik, nem árul zsákba macskát, megmutatja, hogy mit tud. Felszabadítása a titoknak, a női identitásnak, a láb esztétikájának. (Ennek a fajta felszabadultság érzésnek a mai napig az egyik legnagyobb dizájnere Bernard Rudofsky és a Bernardo Sandals.)

Mindezek önmagukban ugyebár nem érdekesek, de amint viszonyrendszerbe helyezem a fenti kijelentéseket, máris izgalmasakká válhatnak. A szandál - nyári ruha olyannyira klisé jellegű, hogy megint még csak írásba hozni sem érdemes. A csizma - miniszoknya párosítás már kicsit sokatmondóbb (még ha elcsépelt is): itt már belép a diskurzusba mindenféle női/férfi sztereotípia, kifejezés és vágyakozás játéka - de amíg ez városi környezetben jelentéssel bír, addig a vidéki valóságban már nem: reggel még nyáron sem nagyon lehet csizma nélkül kimenni a kertbe, olyannyira vizes a növényzet. Az meg ugyebár nem kérdéses, hogy nemcsak a városi hölgyek szeretnek szoknyában járni. Sőt, ha merészebben belegondolok, a szoknyának kertészkedés közben kevésbé vulgáris jellege van, mint a nadrágnak: az átütő (nem átlátszó, hanem kérem teljesen átvonalazódó) bugyigumi vonaltól a teljes ülep megtekintéséig sokféle módozat látható a nadrágon át, igaz legtöbbször csak a nyulak és őzek számára.

Csizmában a nő azért magabiztos, mert nem látszik, aminek nem kell, mégis rejtélyes és kalandos, ráadásul a lábán viselt tárgy esztétikájában a szépet képviseli. Szandálban pedig azért magabiztos, mert a lábból semmi sincs elrejtve, itt maga a testrész szépsége az esztétikum.
A csizma és a szandál a földön jár.
A cipő eredetileg kizárólag benti használatra, főleg táncra kifejlesztett találmány: így tűnt el a magas szár és így emelkedett a sarok egyre magasabbra.
A körömcipő azért nem cipő már, mert ívénél, sarokmagasságánál fogva torzítja a lábat: az idealizált balettmozdulatú formát adja meg a táncolás vad öröme helyett. Légies, nem a földön járó, álmodozóan vágyakozó, miközben hegyessége folytán harciasan lehengerlő is - ebben van a másik nem számára a vonzereje. Ezt irigyli a többi női tekintet. A fizikai és esztétikai billegése pedig jól leplezett titok.

A lábbelik felvételének/levételének megvan a maga módja: még a szandálba sem úgy bújunk bele, mint a papucsba: nem egyenes vonalban, hanem szép ívben halad a láb, aztán már csak a sarokpántokat kell a helyére igazítani. Maga a tárgy alig igényel gondozást, hiszen olyan kicsi felületen jelenik meg a lábon, viszont a láb elkerülhetetlenül piszkolódik.
A csizmába is ívben bújik be a láb, majd a cipzárt húzó kéz szinte a térdig végigsimítja azt. Felületi nagyságából kifolyólag igényesebb ápolást, gondosabb odafigyelést igényel, lassabb elindulást jelent, viszont lábunk bármilyen időben tiszta marad (a közhiedelemmel ellentétben az igazi bőrből készült csizmában nem lesz sem büdös, sem izzadt a láb).

Összegezve talán azt szeretném megfogalmazni, hogy a csizma tudja min akar átmenni, tudja, hova akar menni (hegyen-völgyön, erdőn által) - céltudatosan magabiztos.
A szandál pedig a természetközeliséget képviseli, egyfajta természet adta szépséget hangsúlyoz ki.

Egyik rossz szokásom, hogy a komposzt felé haladva gyakran történik valami, ami miatt nem érek oda: itt vagy ott elmaradt vödröket lehet aztán összeszedegetni. Ez igazán csak akkor bosszantó, ha pl. az esővíz teljesen poshadtra változott már benne és a bomló anyagok rothadó szaga kíséri - ilyenkor bezzeg hamarost sikerül kiöntenem.

A hiedelemmel ellentétben vidéken nemcsak az időjárásról beszélünk nap mint nap, hanem az változó időjárásról, a furcsa időjárásról, a nem megszokott időjárásról, ebből kifolyólag pedig a zöldség- és gyümölcstermesztési eljárásokról, a régiek hogyan csinálták és mi hogyan csináljuk és miként változtassunk a nem megszokott időjárásban, a furcsa időjárásban, a változó időjárásban. Praktikák, ötletek, nyitottság a változás megoldására, mert egy a közös cél: egészséges, finom és gusztusos ételeket szeretnénk családjaink asztalára tenni. Meg kell termelni, be kell tározni, fel kell dolgozni. És néha a szinte semmiből kell teremteni.

Ani pár napja mesélte, hogy a nagyszülei a krumpli héját csíráztatták ki és azt tették le a földbe. Na, itt érünk el a komposzt felé haladó vödrömhöz: a krumplihéj és egyéb mindenféle jó sokáig ázhatott a kőrisfa alatt... Balázs megtalálta az ominózus vödröt és döbbenve kérdezi, hogy miért ültettem bele krumplit. Naugye, nem kell mindig elsietni a dolgokat. A növénykéket felvittem a krumpliföldre és betettem a társai közé. Ennivaló!

Megfigyeltétek már, hogy a vadrózsa (Rosa canina) virágainak tökéletesen szív alakú szirmai vannak?

Magát a virágot mi nem szoktuk fogyasztani, eddig még a csipkebogyójából sem volt türelmem lekvárt főzni, de pár maroknyi termésből szívesen készítek csipke-chipset a gyerekeknek: tulajdonképpen tisztítás után csak aszalom és (túlontúl is) népszerű mennyei csemegeként tálalom (addig meg el kell rejtsem a gyerekek elől).

Legnagyobb szolgálatot amúgy tüskés vesszői tesznek: a frissen ültetett csemetéket ezzel vesszük körbe, így védendő meg őket az őzektől és nyulaktól, az eredményessége kb. kilencven százalékos (az is inkább a mi hibánk: nem rögzítettük rendesen, stb.).

A vadrózsa mellett virágzik már a bodza és az akác is: virágaikból szörp és szárítmány (teának) készül téli fogyasztásra. A zöldek közül a citromfűből és a mindenféle fajta mentából lesz szörp, szárított formában ezek túl sokat veszítenek jótékony hatásukból, a citromfű még az ízéből is.

Szörpkészítéshez (de sok egyéb gyógynövény-feldolgozási praktikákhoz is) a "német vonalat" szeretem: a minél gazdagabb beltartalmi értékek megőrzése érdekében hidegvizes áztatással és minimális hevítéssel járok el, azaz a virágzatok, levelek két napot sötét helyen sötét lábasban lecukrozva-megcitromozva ázódnak (közben ha eszembe jut nagyritkán megkevergetem őket), ezután csak annyi hevítést kapnak, hogy éppen csírátlanítsam őket (az üvegeket - főleg a szájukat - se felejtsük el forró vízbe tenni), és már mehetnek is csatos vagy csavaros üvegbe, kinek milyen a felszereltsége. A maradékot pedig az esti gyümölcsteába lehet löttyinteni. A jeltáblázás pedig a gyerekek dolga.

Tegnap beüvegezett bodzaszörp

Tegnap annyit játszottak velünk az égiek, hogy már azt sem tudtuk, menjünk-e vagy ne: érdemes-e kimenni, vagy mire elindulunk, már jöhetünk újra be. Hangulatok, képek, viszonyok szédítő sebességű váltakozása.
Fénytörés és víztörés klasszikus esetét viszont jól lehetett tanulmányozni a begónia levelén:

Esőszem....

Csepp-tükör

Ui.: a fotókat tegnap egy órán belül készítettem: napsütés fölöttünk, felhő mellettünk - nem hittünk neki, felmentünk hát hintázni, közben észrevettük a vadrózsa szirmait a földön, hintázás közben elkezdett szakadni, lerohanás, berohanás a házba, ázott gyerekek szárítása, melegítése közben szörplezárás, utána kinézés az ajtó melletti begóniára....

Ad.1: az agyfejlődés és érzelmi fejlődés egyik kulcseleme a hintázás - amikor a hasunkon és a hátunkon hordozzuk a kölykeinket, akkor nemcsak azért tesszük, mert számtalan helyen nem lehet eltolni a babakocsit, vagy mert egyszerűen nem hajlandó benne maradni a kicsi, hanem azért is, mert tudjuk, hogy neki ez jó: testi kontaktusban és folyamatos mozgásban lenni.
Ad.2: Kaliforniában láttam először egy óceánparti játszótéren hintázva olvasó kamaszokat.
Ad.3: az ellendi játszótér hintáját két éve (tíz évnyi használat után) leszerelték, mert nem találták biztonságosnak.
Ad.4: felnőtt fejjel is szeretünk hintázni, de nem tudunk hol.

Hintafestés

A hintakészítés a gyakorlatban ott kezdődött, hogy végre megérkezett a javítóból a láncfűrész, így ki tudták a fiúk vágni az oszlopoknak való akácokat. Azon melegében érdemes háncsolni, mert így jön le a legkönnyebben a kéreg, akár két méter hosszan is csak húzza-húzza az ember, az elejétől a végéig egy darabban. A tábortűz akkor is remek, ha éppen csak annyi a célja, hogy a fák egyik végét feketére égessük, hogy a földbe leásva ne kezdjen el rohadni, hanem tartósan megmaradjon. Lazúrozás közben már lehet is gondolatban Pitagorasz-tételét alkalmazni, hogy kiszámoljuk a háromszögű tartóoszlopok hosszúságát, magasságát, dőlésszögét, stb.
A konkrét hely kiválasztása a legegyszerűbb művelet: panorámában hintázni. Nem csupán kinézni és szemlélni, hanem behintázni azt.
Gödörásás, fúrás, összeillesztés, szerelés.... És egyszercsak még a teljes naplemente előtt készen vagyunk és azon kapjuk magunkat, hogy megilletődve végre mi, felnőttek kerülünk sorra és gyönyörű és sírni valóan jó és tudom, hogy holnap hajnalban egy könyvvel a kezemben fogok felmenni és a reggeli ébresztő előtt hintázva fogok olvasni és gyönyörködni. Felváltva. Ide-oda. Hintázva.

Az estére elkészült hinta

A behintázandó panoráma

Kétfajta nő létezik: aki kaszál és aki nem.
Dédanyám is tudott kaszálni, csak nem kellett neki, mert dédapám feladata volt - csak ha nagy ritkán szükség volt rá, segített be neki.

Attilától már sok kincset kaptam: ez a Képes Híradó plakát is egy közülük (jó szórakozást hozzá!)

Dédanyám szebben tudott kaszálni, de ezt nem volt ildomos dédapám orra alá dörgölni, mert szerepcserét ugyebár senki sem akart. Tehát maradt a szótlan női tudás: meg tudom csinálni, szebben tudom csinálni, de nem csinálom, nemcsak a házitűzhely békéjének kedvéért, hanem a férfi-női szerepek megtartásának üdvéért. Meg mert - maradjunk őszinték - olyan hosszan, olyan mindennapi állandósággal és kitartással már nem tudnám és nem akarnám. Az már túllépne szoknyám apró-cseprő, mindenfélét magába foglaló mivoltát. Folyamatosan felkötött szoknyával pedig ugyan ki akar mindennap járni!?

Modern falusi nőnek modern fűkasza jár. Mi már nemcsak kaszálni tudunk, ha kell, hanem füvet polírozni is. Női finomságunk visszaköszön az ápolt gyep egyformán sima selymességén.
Márpedig kaszálnunk kell, mert a férfiak mellett/nélkül/helyett a mi feladatunk (is). Szívesen kaszálunk, mert már lehet: társadalmilag és géptechnikailag is eljött a mi időnk.
A fűnyíró ember mozgása olyan, mintha a babakocsit tolná: előre, fordul, kicsit vissza a padkánál, finom beigazítása az iránynak, manőverezés a szűkebb helyeken.... A fűnyíró előtt/mögött az ember kötött: vagy húzza az eszközt, vagy tolja, tili-toli, de uncsi....

A fűkaszával a kaszálás (a blogon már többször emlegetett ritmikus/meditatív) aktusa imitálható: szabad mozgást ad a testnek, miközben meghosszabbított karjával szépen elsimogatja az ember a rakoncátlan fürtöket. Dombra fel és dombról le, és máris mezítláb lehet az ember után suhanni.
Az akkumulátoros kasza mellett nemcsak a környezetünk minél kevésbé való megterhelésének érve szólt, hanem ugyanilyen fontos szerepet játszott csendessége is: nemcsak a saját gondolataimat hallhatom tisztán, najó, olykor zagyván (de legalább hallom), hanem a gyerekeket is mindig a fülemben tudom tartani.

A minap köztünk, falusi csajok között a körül forgott a diskurzus, hogy miért is voltak nagyapáink és nagyanyáink olyan magabiztosak, olyan egyenesek, olyan nyugodtak. És akkor Erzsi rájött a miértre: mert tudták, hogy meg tudják csinálni. Fel tudják ásni. Le tudják kaszálni. Meg tudják művelni. Nem hitték, nem remélték, hanem tudták. A karjukban, a lábukban, a fejükben.
Amióta tudom, hogy ezt már én is tudom, egyre nyugodtabb, egyre magabiztosabb, egyre megingathatatlanabb vagyok - ez nem a hosszútávfutó magányossága. Ez egyszerűen önmagunk folyamatos művelése.

Két napja megszűnt a követelőző fiókahang az odúban: a kék cinke fiókák kirepültek. Nem gyakoroltak, hanem egyszerűen elsőre kirepültek. A kirepülés előtti egy-két napban megváltozott a hangjuk: nem olyan türelmetlen-élesen követelőztek, hanem kicsit lassúbb tempójú, érettebb madárhangon csipogtak. Hallás alapján elég sokan lehettek, és mi csak ámultuk a szülők kitartását, ahogyan egész nap jöttek-mentek, hogy ellássák népes fészekaljukat. Óhatatlan volt az az érzés, hogy önmagunk paródiáját látjuk kívülről, madár alakban színre víve: bent zsúfolt alom-meleg, apa vagy anya jön-megy, hogy minden rendben legyen. Aztán meg majd csak a csend.

Egész más ez a fajta kirepülés, mint az emberi kapcsolatokat meghatározó elengedés, eleresztés: nemcsak a fiókák, hanem szüleik is elmentek, nem vár tehát senki senkit haza. Mindannyiukból egy lett a sok-sok, körülöttünk repkedő, fáink ágain megpihenő madár között, és talán csak tippelhetünk, hogy ő vagy az a másik cinke lakott-e nálunk, vagy ő volt-e az, aki a kukacokat vitte a fiókáknak? Összekeveredtek a szerepek, elmentek és mégis ittvannak mind. Aztán egyszercsak, hasonló természetességgel újra történik egy kiválasztódás, létrejön egy pár, és elindul a folyamat ismét... Csendben, vagy legalábbis észlelésünk perifériáin zajlanak ezek az események, ezért nehéz belőlük kiolvasni, hogy mi magunk is így vagyunk, ahogy sötét odúinkban élve egyszercsak kilépünk és szétszóródunk az ismeretlenben, egy új világba, aminek csak hang-árnyait hallottuk eddig.

(Én a csendig jutottam el, Balázs továbbírta.)

A természetes és mesterséges egyik legteljesebb találkozása a kert: mesterségesen hozunk létre egy természeti közeget. Kertünk határai határozott vonallal körülhatároltak, még ha nem teszünk is kerítést, így szimbolizálva a természet és kert kölcsönös kapcsolatát, azért az a jogi vonal csak ott marad. A természetközeli kert stílusa erre a szabadság-ábrándra játszik rá, mikor a kertet az azt körülvevő környezettel úgymond összemossa, egyiket a másikba minél észrevétlenebbül futtatja át.

Bükkfa kihajtás

A természetközeli kert ideológiájának ellentettjei lehetnek akár a franciakertek vagy formakertek, akár a tradicionális japánkertek. Az előbbinél a művészeti megformáltság tökéletességén, a másiknál a természeti szimbolika és a spiritualitás kiteljesítésén van a hangsúly. Vagy szabatosabban fogalmazva: az egyik a kertnek, mint az építészetnek a metaforája, az utóbbi pedig a tökéletes isteni metaforája. Mindegyik nagyon tiszta gondolati síkon dolgozik, innen ered lenyűgöző szépségük, és innen ered mesterséges mivoltuknak nyíltan hangsúlyozott jellege is.
A természetközeli kert is idillisztikus abban az értelemben, hogy egy idealizált, burjánzó erőtől duzzadó, minimálisnak tetetett beavatkozási metódussal igyekszik dolgozni, így megteremtve a kert, mint önműködő rendszer paradicsomi ideáját.

Víz-nyerés

A természetközeli kertben az emberi autoritás önmagát próbálja féken tartani: olyanokat is beenged, amiket más kertészek egy pillanatig sem tűrnének meg. Sokféle gyomnövény kap díszítő funkciót, vagy legalább is elfogadást a benn-létre, ha gyorsan körbeemlékszem az elmúlt napokra, akkor olyanok jutnak eszembe, mint a pásztortáska, a gólyaorr, a pipacs (mindjárt lehet sör-bor-pálinkát játszani!), a kerek repkény, az indás ínfű, a madársóska, a kúszó boglárka, a piros árvacsalán - najó, a pitypang a ház közeli kertből jó messzire van száműzve (persze, mikor szörphöz valót szedek, akkor milyen jó, hogy a telek végében meghagyjuk - najó, ott már nem tudunk boldogulni vele, így is minden tavasszal szép összegeket fizetek ki a gyerekeknek a ház körüli gyep pitypangtalanításáért, ühüm), mi is szép, puha, harsogóan zöld, csiklandozó fűben szeretünk játszani, heverészni.
Az általam oly nagyon szeretett borzaskatát és nefelejcset, annak ellenére, hogy én hurcoltam be a területre - sőt még az amerikai ibolyát is, ami viszont a többi kertből érkezik megállíthatatlanul -, néha gazként kell kezelnem: a borzaskata évről évre legszívesebben megtízszerezné magát, a nefelejcs és az amerikai ibolya pedig a legmesszibb parcellákba is eljuttatja könnyű, széllel szálló magvacskáit.
Amire most tulajdonképpen ki szeretnék lyukadni, az az, hogy a természetközeli kert (erdőkert, permakultúra, stb.) - bármennyire is igyekszik a természettől tanulni - is csak egyik típusa a kerteknek. Ugyanolyan gyönyörű mítosz, mint a többi stílusú kert.
Hogy mi a mesterséges és mi a természetes egy kerten belül? Vagy hogy mi a mesterséges és a mi a természetes a egy természetközeli kerten belül? Jaj, azok a gyönyörű sztyeppekertek! És ajjjaj, az a sok éhes száj!
Abban a pillanatban, hogy haszonnövényeket: zöldséget és gyümölcsöt viszek a egy növénykultúrába, máris a mesterséges irányában tolom a mutatót, hiszen az oly nagyon kedvelt paradicsom vagy paprika tájidegen. Nincs kapcsolata a természettel: nem vadul ki a kerítésen kívülre. Kultúrnövény, haszonnövény, táplálék.
Mikor a tápláléknövényeinket mulccsal takarom, mikor fokhagymával, vöröshagymával, körömvirággal védem, mikor felszíni komposztálással erősítem, és a bomlási folyamatokat gyorsított eljárásban mindent felaprítva szórok ki, akkor nem a természetet utánozom, hanem azt megfigyelve kertesítem a módszert, azaz tanulok és azt egyedi módon alkalmazom mesterségesen fenntartott környezetben.
Mikor lemondok a kényelmes megművelhetőség és betakaríthatóság gyakorlatáról, akkor két szempont vezérel: az egyik növényegészségügyi, hiszen az ültetvényes monokultúra kedvez leginkább az elszaporodó kártevőknek, másik szempont pedig esztétikai: a fajtagazdagság mindig vonzó, hiszen az ideális paradicsomi kert képzetünket igyekszik megtestesíteni. Ráadásul ez a szépségeszmény a hasunknak is kedvez: egyre többeknek fontos az olyan kert, ahol tavasztól őszig mindig érik valami, azaz mindig lehet valami frisset enni, vészhelyzetben pedig legalább valamit enni.
Minden kertnek saját növényanyaga van, legyen az dísz- vagy haszonkert. Paradox módon a dísznövényeknél látom a természetet jobban imitáló önműködést: az életigenlést, a folyamatos burjánzást - élni akarást, a szélsőséges viszonyok közötti megmaradás képességét, még a szárazság és erős szélnek kitettség elviselését is. A haszonnövényeknek mintha nem lenne saját élete, mintha mindig fenn kéne tartani a körfolyamatot: a paradicsom, a napraforgó az elszórt magjaiból szépen keledezik a következő tavasszal, no de a többiek? Magfogás, szárítás, majd magvetés melegben, nevelgetés kicsit melegben, pikírozás, palántanevelés.... Hát, nem tudom....
Minden kertnek saját élete és saját kertésze van. Nem lehet magára hagyni, az állandóan változó kert a kertész keze alatt változik évről-évre. Alakulás és alakítás játéka tavaszról tavaszra. És mielőtt elöregedne a kertünk és mi magunk, még az előtt kell gondoskodni az utánpótlásról, hogy ne hiátusok kísérjék életünket, hanem a folytonosság....
Hát, azt hiszem, kicsit összegubancolódtak a gondolataim - nem baj, ma úgyis (gondolat)gazolok.

A természetes és a mesterséges viszonyrendszere régóta visszatérő témája szinte a család minden tagjának.
Janka fotóin rendre jelennek meg a mesterséges elemek természetes környezetbe illesztve: Jolánról készített már olyan fotósorozatot (persze most nagy hirtelen nem találom a blogon), amikor a különböző évelő virágok előtt ülve a húga hajába a természetes virágra hasonlító, azt imitáló, kifejező (azt jobban megmutató?) művirágot tett, legutóbb a tavaszköszöntő műpillangóinkat tette a virágozni kezdő fák ágaira.
Most a klasszikus tükör-problematikát helyezte természeti környezetbe, játszva így a megmutathatóság-láthatóság, valós világ - képzelt világ, előttem-mögöttem, stb. dinamikus gondolatkörével.

(Képek: Kovács Janka)

Ha Kata Hogyan működnek a növények? írásának mintájára felteszem a kérdést, hogy Hogyan működnek a gyerekek?, akkor itthonra koncentrálódott életünket megfigyelve mindig arra jutok, hogy - amennyiben ideális körülmények adottak - öntörvényű belső dinamikájuk mindig a szellemi-testi-lelki fejlődés felé, a gyarapodás, a kiteljesedés felé tör. Játékaik csodálattal töltenek el: nemcsak a világirodalom nagy témáit, de a filozófia legnagyobb kérdéseit is rendre megjelenítik, a normális személyiségfejlődés és testfejlődés útjáról nem is beszélve: egyre rugalmasabbak, egyre ügyesebbek, egyre magabiztosabbak, egyre tudatosabbak.
Óhatatlan tehát, hogy mindig-mindig oda jutnak vissza a gondolatköreim, hogy hogyan is lehetne ezt a természetesnek értelmezett állapotot és a mesterségesen, szükségszerűen létrehozott intézményi struktúrát úgy összeházasítani, hogy gazdag gyerekek szülessenek belőle. Hogy az iskolában ne közmagányban legyenek a gyerekeink, hanem magánosított, azaz magánérdekű közösben.
Hogyan lehetne iskolai keretek között megvalósítani azt, amikor a négy különböző korú, tehetségű, stb. gyerek táncelőadást szervez nekünk: megtervezett és igényesen kivitelezett meghívót kapunk, amihez csatolva van a belépőjegy és a műsorfüzet. Kint a fűben kijelölve a színpad, előkészítve a tér, a legjobb helyre helyezve nekünk nézőknek a páholy. Amikor egyeske a telefonjáról a zenét szolgáltatja, ketteske a koreográfus, hármaska és négyeske pedig a táncos. Jöttömben-mentemben persze félszemmel meglesem a gyakorlást: az eredeti elképzelés szépen alakuló-javuló változása a napközbeni próbák során, összehangolódás, nézetek ütközése, kiabálós összeveszés, majd a nemes cél érdekében kompromisszumos kibékülés. Szép lassan annak megtanulása, hogy szakmai és magánéleti kérdéseket nem keverünk össze.
Amikor az akadémikus pedagógia projektmunkákról, projektnapokról, inkluzív pedagógiai gyakorlatokról beszél, akkor valami ilyesmi cél lebeg a szeme előtt. Ilyenkor jó értelemben építi be a családi dinamizmust, mint kézenfekvő gyakorlatot.
Úgy érzékelem, hogy a kortárs alternatív pedagógia irányok is a klasszikus családmodellből vett mintázatokat igyekeznek beépíteni az oktatásba, a mindennapokban jelentkező hiányállapotok kezelésére és lehetséges megoldására: erdőterápia, kertterápia, érintésterápia, relaxációs szoba....
A Hogyan működnek a gyerekek? kérdés pedig a Hogyan működnek a családok? kérdést generálja....

A legelső anyák napját a kiírtnál egy évvel tovább vártam: hiába a lépcsőzés, hiába a tonikivás, hiába a diszkrét anyai intés, hogy nosza, kifelé, Janka nagylányunk anyák napja után született csak meg.
Ezután már olyan hamar adatott meg, hogy újra és újra és újra anyává válhassak, hogy testem hol áradó, hol apadó változása egy folyamatosan tartó örömmámornak tűnt.
Azzal, hogy anya lehetek, hogy más és más gyereknek a más és más anyukája lehetek, mégis mindegyik konstellációban MI vagyunk, szóval azzal, hogy anya lehetek, azzal teljes is lehetek. Kiterjedtem, szétáradtam, négyszer annyi életet kaptam, mint nélkülük. Az ő történeteik az én történeteim is, az ő meséik színezik az én meséimet is.
Az én anyai tükreimet ők is visszatükrözik, nap mint nap meglátom önnön magam egy hajszálnyiját felnagyítva, megfinomítva, szelídítve, máshogyan egyénítve.
Balázzsal álmodtunk egy családot, ami itt lüktet, él, teljesedik, növekszik körülöttünk.
A mai nap egyrészt hála anyáinknak, hogy vagyunk, de őszintén a legnagyobb ünnep számomra ma mégis az, hogy én magam is anya vagyok.

"Anya, ezt a zenét felteheted, de reggel csak neked fogok egy sajátot játszani!"

(Kovács Jónás: Anyáknak)

Vacsora után kifürödve (icipici parfümmel meghintve), egy csinosabb itthoni szoknyát húzva, frizurát még nem lebontva, pár korty finom borocskát kóstolgatva azt a szabadságot adtuk a gyerekeknek, hogy a szobájukban az ágyban maradva addig olvashatnak, ameddig csak akarnak, mert most apa moziba viszi anyát.
A neten nem megjelenő kulturális események tekintetében mióta gyerekeink vannak, állandóan le vagyunk maradva. Mióta falun élünk, már el sem játszunk a gondolattal, hogy egy rövid este kedvéért kiruccanjunk. Néha sajnálkozunk, néha nevetünk ezen, néha megpróbáljuk bepótolni.
Tegnap este egyik ilyen lemaradásunkat orvosoltuk: Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét néztük meg a Tabán távmozijában. A mozihangulatot minden lehetséges eszközzel megteremtették: a társalgóban idővisszaszámláló mutatta, hogy hány perc múlva kezdődik az előadás, a nézőtéren az oldalvilágítás szépen lassan hunyt ki, és még filmhíradó is volt.
Évek óta játszom azzal a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha így is lehetne mozizni. Nem csak így, de így is. Nekünk most ezen a módon fér bele az életünkbe. És szívesen fizetek érte, mert fontosnak tartom ezt a fajta kulturális formát is.
A film végére már csak a nagyok kornyadoztak egy utolsó puszira várva, álmosan a paplan alatt, mi meg lélekben megrázva és elgondolkozva tértünk nyugovóra.
És persze, telhetetlen az ember: már jeleztem is a kedvesnek, hogy máskor is - minél hamarabb - meglephetné magunkat újabb két jeggyel.