Tegnap kimentünk a szőlőbe és elkezdtünk gyíkot fogni. A magas füvet néztük végig, hátha ott majd lesznek és sikerült is találni párat. Az elsőt elneveztük Spinjitsunak, neki egy zöld folt van a fején. Beleraktuk egy nagy átlátszó műanyag ládába, amit kibéleltünk fűvel, botocskákkal, levelekkel és virágokkal. Vizet is tettünk be neki. Először nagyon el akart szabadulni, de most már megszokta, hogy itt él. Utána fogtunk még egy barna gyíkot, a neve Barni. Mire a másik már megszokta, Barni még mindig el akart szabadulni és ekkor még egyik sem ivott. Ezután fogtunk még kettőt, az egyiknek Dínó lett a neve vagy Harapós Jóska, mert állandóan kitátotta a száját. A negyediket Mászókának neveztük el, mert mindig felmászott a kezünkön. Beceneve: Felfedező.

Papa nem engedte, hogy hazahozzuk őket, ezért azt mondtuk, hogy a joghurtos vödröket a lego miatt akarjuk hazavinni és szépen becsempésztük a gyíkokat az autóba. Az eredeti terv szerint csak kettőt hoztunk volna el, de valahogy mégis négy lett… A rázós utazást elég jól bírták: az ülések alá rejtettük őket, majd amikor elindultunk, felvettük őket a kezünkbe, mintha azt akarnánk megakadályozni, hogy a joghurtos poharak beguruljanak a pedálok közé.

Julinak Spinjitsu lett a kedvence, Ádám mind a négyet szereti és Pötyinek sincs kedvence. Először még óvatosan bántunk velük. Papa mesélt dolgokat a szokásaikról: például szeretnek ágak közé bújni éjszaka, meleg kell nekik, reggel pedig le vannak dermedve és alig bírnak mozogni. Másnap délelőtt elkezdtük őket óvatosan kiszedegetni a ládából. Eleinte nagyon csodálkoztak, hova kerültek és hogy megváltozott a környezetük, de aztán elkezdtek szaladgálni. Elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan etessük őket. Mama és Pötyi utánanézett a neten, hogy mit esznek: ízeltlábúakat, pókokat, lepkéket, legyeket, hangyákat.
Ádám csipeszkészletét vette elő, Pötyi legyet fogott, Ádám pedig csipesszel próbálta etetni a gyíkokat. A falánk Barni mindent megevett, míg a többiek csak kóstolgattak. Kiderült, hogy a döglött rovarokat is megeszik, ami nagy előny volt, hiszen így már le is csaphattuk az ennivalójukat, úgy is megették. Kicsit nehéz őket megkülönböztetni, így nem biztos, hogy ma már mindegyik evett.

Délután elkezdtük őket sétáltatni, hogy néhány lépésnyire a ládán kívüli világot is megismerjék. A néhány lépésből néhány méter lett, szaladni kellett utánuk, hogy beérjük őket. Ezután áttettük őket egy nagy malteros ládába, amelyben kiszáradt sár volt, aminek nagyon örültek, mert így könnyebben fel tudtak mászni a falán. A ház falán is sétáltattuk őket – ott is tudtak mászkálni. Elővettük Juli gördeszkáját, rátettük őket és gurítottuk rajta, ezt gyíkjáratnak vagy gyíkautónak neveztük el. Az egyik a legérdekesebb helyekre is bemerészkedett, például a fényképezőgép-állvány csavarmenetébe. A másik most éppen a monitoron kaparászik.

Amíg lehet, meg akarjuk tartani őket: ha jól bánunk velük, akár szép nagy zöld gyíkká is kifejlődhetnek.
A képeket meg is tudod nézni:

Szöveg: Szabó Juli és Szabó Ádám
Képek: Szabó Ádám

Régi húsvétokra gondolok. Naftalin szagú zakóban, verejték-glóriás kalapban beköszönő rég nem látott nagybácsik, kirepülés előtt álló unokatesók, egymást ugrató vők, és a fáradhatatlan nagymamám társaságára. Bár akkor még nem volt se okos-, se buta telefon, a rokonok valahogy mégis tudták, hogy mikorra kell odaérni. És azok is, akik nem jelentkeztek be, csak váratlanul betoppantak. Vagyis nem váratlanul, mert bárki jött, mindenkit örömmel fogadtak. Az igazság az, hogy borzasztóan untam ezeket az ünnepeket. Mindig a nagymamámhoz mentünk, és ahogy érkeztek a rokonok, megkaptam a csokinyulamat, meg egy-két ajándékot, aztán senki nem foglalkozott velem. A mamám kertjéből rózsaszín és kék, illatos jácint is mindig került a kezembe. Húsvét hétfőn meg annyiszor hallottam a „zöld erdőben jártam…”-ot, hogy már visszafelé is el tudtam volna mondani. Arról nem is beszélve, hogy a hajam bűzlött az olcsó, kisüveges pacsulitól, amit ha óvatlan voltam, még a szemembe is locsoltak. Mégis, varázslata volt ezeknek a húsvétoknak. A felnőttek beszélgettek egymással, régi történeteket meséltek, nagyotmondtak. Én csak hallgattam őket, csillogtak a szemeim egy-egy izgalmas résznél. Akkor vették észre, hogy a gyerek is hallja, és ha nagyon veszélyes területre tévedtek, hirtelen átváltottak horvát nyelvre, nehogy megértsem. Ez is egy régi örökség, mert a családom Verőce mellől származott. A háború utáni etnikai tisztogatások elől menekültek az óhazába. Anyu mindhárom idősebb testvére „kint” született, csak ő őshonos magyar. És persze már horvátul sem tanult meg. Illetve mégis, tökéletesen tud káromkodni, mert gyermekkorában a csúnya szavakat előtte is horvátul mondták, nehogy megértse a gyerek.

Talán az volt a legfurcsább ezekben az ünnepekben, hogy lelassultak a felnőttek. Előtte mindig mindenki dolgozott, de ilyenkor szép ruhát vettek fel, és csak beszélgettek. Semmi munka. Kivéve a mamámat, aki fergeteges ebédet főzött. Hatalmas daragombócok úsztak a gyöngyöző, sárga húslevesen. Nem tudom hány csirkét vágott le, hogy a nagy lábas megteljen pörkölttel, és a nokedlit is egy hatalmas vájlingba keverte. Ha későbbre esett a húsvét, akkor már fejes saláta is került anyukám fóliasátrából az asztalra. Persze akkora asztal nem volt, hogy ennyien tudjuk körül ülni. Ezért a lakásból összehordtuk az asztalokat, székeket, és így terítettük meg a hosszúasztalt. Mindig nagy kérdés volt, hogy ki éri fel az asztalt a sezlonyon ülve, és kinek a feneke alá tesznek rendes széket. A terítés a nők és a gyerekek dolga volt. Tiszta konyharuhával töröltük át a tányérokat és evőeszközöket. Anyukámnak és a szeretett rokonoknak igyekeztem a legszebbnek tartott edényeket kiosztani. Akkor voltam csalódott, ha nem az ült a kiválasztott helyre, akit odaszántam. A nap fénypontja volt a délutáni közös filmnézés. A másfél TV-csatorna húsvéti csúcskínálata egy-egy Bud Spencer film, vagy délután egy igazi Tarzan Johnny Weissmuller-rel. Mindenki fogta a székét, és bevonultunk a nagyszobába, ahol a fényesre törölt fekete-fehér TV-n, Afrikába repített a történet bennünket. A legemlékezetesebb dzsungel kaland az volt, amikor az egész família rátapadt a képernyőre, és azt sem vettük észre, hogy a fáradt nagymama közben elszenderedett. A következő izgalmas jelentet Feri bátyám megelőlegezte, és mindenkit sokkolva megjegyezte: jön az orrszarvú! A mamám ijedten eszmélt fel: az Országné? Mit akar itt az Országné? Így hívták a szomszédot. Sajnos elvesztettük a történetet. Az egész család fergeteges röhögésbe tört ki. Azóta is így emlékszünk rájuk.

A testvéremmel elszármaztunk otthonról. Ő a fővárosban, és Pécsen telepedtem meg. Házastársaink is vidékről származnak, így a családi ünneplések mindig komoly szervezést igényelnek, hogy minden nagymamának jusson belőlünk, és mi is eljussunk mindenhova. A húsvétokat úgy találtuk ki, hogy nagypénteken a férjem családjánál vagyunk. (Az anyósom isteni halászlét főz. Ezzel kezdjük az ünnepi menüsort.) Vasárnap reggelig a tesómék is a férje családjánál ünnepelnek. Mi nagyszombaton hazamegyünk a szüleimhez, a gyerekek végre kiszabadulhatnak a panelszorításból, és boldog örömmel rohangálnak az udvaron. Vasárnap aztán mindenki összejön otthon, amíg reggelizünk, a nyúl kommandózik az udvaron, és piros tojással meg ajándékokkal szórja tele. Ha szerencsénk van, a kutya sem hordja szét, mire a gyerekek összeszednék. Délután egy séta a Balaton parton, és örülünk, hogy együtt lehetünk.

Néhány évvel ezelőtt kitaláltuk, hogy átbicajozunk az unokatestvéremék családjához. Több generáció él együtt, és a két unokahúgomnál már öt gyerkőc szaladgál. Volt, hogy az ottani vők a kisfiúkkal ugrottak át hozzánk locsolkodni, aztán másik évben felhívtuk őket, hogy mi mennénk át. Az elmúlt két évben, mindenféle egyeztetés nélkül, csak úgy mentünk. Már vártak bennünket, a sok, ki tudja hányad fokú uncsitesó az udvaron játszott. A felnőttek beszélgettek, ünneplőbe öltöztek, a vők ugratták egymást. A legnagyobb mutatvány a csoportkép elkészítése volt, amikor nyolc gyereket és még több felnőttet próbáltunk egy képre terelni. Most itthon ülünk. A nyuszi, a panel ablakban virító százszorszépek és kankalinok tövébe tojta hímes tojásait. Miközben a gyerekek az ünnepi terítékhez törlik a tányérokat, daragombócot főzök a levesbe, és nokedlit szaggatok a kakaspörkölthöz. Mindenki szomorúan gondol a régi, közös húsvétokra. Én mégis boldog vagyok, mert bár tőlünk távol, de megvannak a mamák-papák és kis rokonok, akikre vigyázva a távollétet is könnyebb elviselni.

Tudom, Judit, hogy most a fotoszintetizálásról kellene írnom, de ezek a gondolatok most kikívánkoznak belőlem. Hiszen ma van zöld csütörtök, amikor a nagymamámtól eredő hagyományhoz híven valami zöldet kell enni. Ez nálunk mindig spenót főzelék volt bundás kenyérrel (szerk.megj.: mi is azt ettünk tegnap - fotoszintézis helyett elfogadva).

Tulipán

Szeretem a hagyományokat. Van bennük egyfajta nyugalom, ami valahonnan az ősi időkből finoman fújdogál felénk, és ha az ember arra fordítja az arcát, akkor érzi a bőrén a gyengéd, de határozott erejét. Holnap, nagypénteken pedig úgy tartotta Mamó, hogy a tűzhelyet már nem lehet begyújtani az ünnep előtt, így ezen a napon mindig hideget ettünk ebédre. Tejfölös babsaláta, körözött, olajos hal, friss zöldségek. Imádtam. De ez is együtt jó igazán. Mint ahogy a frissen sült húsvéti kalácsot is együtt jó megvágni. Milyen természetes volt egészen mostanáig mindez. Persze a nagyszülők hiánya sok-sok éve egy megbújó érzés valahol a kalács illata mellett, de ennyire szűk körben soha nem töltöttem még ezt az előttünk álló hétvégét. Ez a húsvét az első, amikor csak hárman ünnepeljük a tavaszt, az újjászületést. Jelen helyzetben az a legtöbb, amit adhatok a szüleimnek, hogy nem megyek el hozzájuk. Milyen paradox…

Kankalin

Árlevelű lángvirág

Csendes, napsütéses, nyugodt hétvége elé nézünk, ellentétben gyerekkorom húsvétjaival, amikor kilencen vártuk a nyuszit, hárman építettünk, díszítettünk fészket a gyümölcsfák tövében. Ez volt az első alkalom sokszor, hogy elmentünk Fenyvesre az adott évben. Nagyszüleim, unokahúgomék és mi. Ott tanultam meg biciklizni egy kék camping biciklin, amit a nyuszi hozott. Mindig kötelező program volt elsétálni a Balaton partjára és megnézni a vizet. Általában szép időnk volt, de előfordult, hogy bent „jött a nyúl”, mert annyira hideg volt. Icipici házikó kilenc emberrel, nevetéssel, vidámsággal, finomságokkal, az együtt lét örömével. De jó is volt.

Pázsitviola

Ilonka körte

Azzal, hogy anya vagyok, a családi hagyományok átadása a lányomnak egy csodálatos, megtisztelő feladat lett. Életünk fontos építőkockái, amik arra várnak, hogy megéljük, ismételjük, kicsit a saját szánk ízére formáljuk őket, ezzel is tovább éltetve az erőt, melyet magunkkal hoztunk.

Nárcisz

Almavirág

Szívvirág

Aki földutakhoz, erdőkhöz, mezőkhöz van szokva, hihetetlen egyensúlyérzéket fejleszt ki magában. Mert ahol földutak és ösvények szolgálnak közlekedésre, ott minden lépésünkre figyelni kell (egy idő után ez ösztönössé válik, és nem kell rá külön figyelmet fordítanunk, természetesen).
Ugyanaz az út lehet száraz, lehet poros, majd saras, esetleg jeges, havas, és olykor ezek kombinációja meglepetésszerűen (ahol több napsütés éri, már saras, ahol kevesebb, ott még jeges; esetleg a jég alatt kilágyul sárral, ami az egyik legizgalmasabb).

Az ember egy idő után mégis egyensúlyban marad és semmi sem billenti ki. Sem egy váratlan vaddisznótúrás, sem egy meredek és fölázott rézsű, sem egy különösen mély, hófúvásban fölhalmozódott bucka.
Sőt, olyan is adódik, hogy egy napfényes nyári napon az ember sétálni indul (akár kedvtelésből, akár szükségből), s amikor már elég messze van, beborul az ég, s hirtelen zápor zúdul a nyakába. A földút elázik, a szandál pedig alkalmatlan a sárban való közlekedésre. Ilyenkor nincs más lehetőség, az ember leveszi a szandálját, cipőjét, s mezítláb folytatja az útját. Ugyanígy járhat télen, amikor fagyon indul el, s kisüt a Nap, ami megolvasztja a megfagyott sarat és vizeket. Ilyen esetben is vetettem már le a cipőt, hiába volt mindössze egy-két fok.
Sőt, kora tavasszal az is előfordult, hogy bakancsos kirándulásra indultunk, majd utunkat egy elárasztott láprét keresztezte, amin nem tudtunk száraz bakanccsal átkelni. Így, hogy az utunk további része is kellemesen, száraz lábbal teljen, inkább levettük a lábbelit, zoknit, a nadrágot feltűrtük, s úgy gázoltunk át a jeges-hideg, harminc-negyven centi mély vízen. Végül egy köves pataknál lábat mostunk, felöltöztünk, s élveztük a (lábunkhoz képest) meleg zoknit és cipőt a hideg víz és sár után.
A városban élő, és azt soha el nem hagyó ember számára ismeretlen mindez. El sem tudja képzelni, hogy mezítláb hagyja el a lakását, megcsúszik az első jégfolton és talán képtelen végigsétálni egy alaposan fölázott, agyagos úton.

Aki az aszfaltot választja, az Egyensúlyát áldozza föl (nem tudatosan és nem akarattal). Én a "kényelmet" áldoztam föl, hogy mindig és mindenhol Egyensúlyban éljek. Mert a fizikai és lelki egyensúly sincs minden összefüggés nélkül, s mintha kölcsönösen erősítenék egymást: minél régebb óta élek fizikai egyensúlyban, annál stabilabb a belsőm is, s minél inkább megingathatatlan a belsőm, annál könnyebb a járás a legnehezebb terepen is.

In.: A szabadság íze
https://www.facebook.com/zakadominika

Ebben a télies tavaszban már azt sem tudom, hol áll a fejem. Egyik olyan családi receptünkkel szeretném megörvendeztetni a Faluság kegyes olvasóit, ami nem éppen tavaszra való, sokkal inkább októberre, novemberre, ámbár… nem elképzelhetetlen, hogy van, aki mostanság is örülne egy kis házi savanyúkáposztának: nosza, a recept alapján, akár kisebb mennyiségben, egy-két fej káposztából, nagy üvegben elkészítve, még most is érdemes nekiállnia.

Gyalulásra várva

A családi házi savanyúkáposztánk receptje

Az alábbi mennyiség egy 50 literes fedeles műanyagedényre van számítva.
Az edényt a káposzta forrása (tejsavas erjedése) alatt kármentőben kell tartani (azaz pl. egy nagyobb dézsában), mert erjedés közben esetleg kiforr az edényből a káposzta leve.
Végy úgy 32 kg káposztát legyalulva – a laposfejű káposzta a jófajta, annak vékony a levele és a levélere.

Kézi káposztagyalu

Egy erős összemarék gyalult káposzta egy réteget képez az edényben. Rétegenként le kell nyomkodni döngölőfával (ennek híján egy vízzel megtöltött palack is megteszi), majd ezután következik a só és a fűszerek, majd az újabb káposztaréteg és a sulykolás.

Káposztataposás

Összesen 20 dkg sót használunk – vagy másik változat szerint:
1 evőkanál sót egy összemarék gyalult káposztára (így kevesebbre jön ki a só mennyisége, mint a 20 dkg). Szóval egy réteg káposztára kb. egy jó evőkanál só kell.

Ha nincs kedved cifrázni, vagy nem kedvelitek a borsikafüvet például, akkor készítsd az alapfűszerezéssel: só, pár szem egész feketebors, néhány egész babérlevél – ennyi az egész. Marika barátnőm Dióspusztán így csinálja, és így is nagyon finom a házikáposztája!

Babérlevél

Nálunk viszont mindenki szereti a „cifrább” fűszerezésűt, ezért mi így szoktuk készíteni már régóta: a már ledöngölt káposztára szórjuk rá, rétegenként, a következőket:

1. friss vagy szárított torma, 5-6 centis, vékony szeletekben – rétegenként kb. 2 szelet (!)
2. összesen ½ zacskó zöld szemesbors rétegenként elosztva
3. összesen 10-12 gramm házi fűszerkeverék szárított fűszerekből, ami így készül:

• 10 g szárított borsikafű (mozsárban megaprítva)
• 10 g szárított kapor (mozsárban megaprítva)
• 8 g őrölt feketebors
• 8 g őrölt köménymag
• 4 g őrölt babérlevél

Fűszerek

Fűszerkeverék

Ez a keverék összesen 40 grammot ad ki, de a fenti káposztamennyiséghez nem kell több, mint kb. 10-12 gramm.
Vagy kevesebbet kell készíteni, vagy jól záró kisüvegben, sötétben, jól eltartható évekig is, a következő évek káposztájához.
(Megjegyzésem: itt nagyon is indokolt a grammokban számolás! Óvatosan a fűszerezéssel!)

Őszi sarjúpaprika

Szárított torma

Zöldbors

Kiegészíthető még az egész – ha van – érett pirospaprikával, sárgarépával, birsalmaszeletekkel. Mind jó bele, de anélkül is finom.

Fűszerezés

(Régi népi módszer, nemrég hallottam, de még nem próbáltam: kemény vadkörtét, vackort – amit éretten Süsü is szeretett – kell a tetejére rétegezni, ez nagyon jó ízt ad neki. Nem tudom, hogy közé is keverhető-e, mint a birs. Szerintem igen. Ki kéne egyszer próbálni...)

Az utolsó káposztarétegre már nem teszünk fűszert. A ledöngölt káposzta tetejére egy erős nájlont kell borítani („vízzáró rétegként”), majd vízzel (vagy búzaszemekkel, homokkal…?) töltött nájlonzsákokkal le kell nyomtatni. Az a lényeg, hogy levegő ne férkőzhessen a káposztához, nem tesz neki jót.
A vizeszsák: 2-3 nagyobb átlátszó műanyag zsákot egymásba kell húzni, majd kb. 6 liter vizet tölteni bele súlynak. Lazán bekötni, hogy majd lazán terüljön el a káposzta teljes felületén a víz. Légmentes zárás kell. Most tesszük rá az edényre a tetejét. Ezzel a lezárási módszerrel kivenni is könnyű később a káposztából, és könnyű újra légmentesen visszazárni.
Az is jó módszer, hogy eleve egy (-két) nájlonzsákot teszünk a savanyítóedénybe, abba megy az egész káposztaanyag, majd a végén (a forrás után) mindig légmentesen lekötjük a zsák száját. A lényeg, hogy mindig levegő nélkül legyen a káposzta!
A forrás ideje alatt szobahőmérsékleten kell tartani. Kb. két hét alatt leforr, azaz végbemegy a tejsavas erjedés. Ezután hűvös/hideg helyen kell tárolni. Magában, salátaként is nagyszerű például egy kis sült krumpli mellé.

Az ínyesmester nagy szakácskönyve, 381. oldal

Az ínyesmester nagy szakácskönyve, 382. oldal

Az ínyesmester nagy szakácskönyve, 383. oldal

Kellemes kísérletezést, finom házikáposztát kívánok minden kedves próbálkozónak!

Nem is rossz. Persze borzasztó. Főleg mert megint jön a létbizonytalanság, a megélhetési kérdések köre, és ki tudja mi lesz.
De a jelen, az én kis mikrovilágomban határozottan nem rossz. Adott ugye egy egyébként is éppen otthon levő anyuka (igen ez mázli), és az öt gyerek.
Minden nyári szünettel úgy vagyok, hogy az előtte levő két hétben – főleg azért, mert mindenki előre sajnál, lamentál és kelti a feszkót – rettegek, hogy mit csinál majd az 5 gyerek itthon, aztán kiderül, hogy tök jó az egész, minden gyerek tök normális, nagyon kedves és baromi jó fej. Most is így van ez. Csináltunk egy napirendet és tartják a gyerekek. A napirend az alábbi:

A lincshangulat elkerülése végett ki szeretném hangsúlyozni, hogy a séta a mellettünk levő erdőbe megy, és muszáj, mert Benit februárban műtötték, most tanul újra járni, és muszáj kimozgatni. És persze a többieket is. És bámulatosan hatékony a módszer: Beni első alkalommal kifulladva ért fel az emelkedőre, és fordulhattunk is vissza, most már csak kicsit lassabb mint mi, és elmegy a lejtő végéig, majd kb. 25ször lecsúszik a hóban és visszasétál a dombtetőre. Külön örülünk a hónak, ez most felüdülés, gyógytorna, kaland.

Visszatérve a digitális oktatás nálam eddig ötös, csak egy-két túllengés van benne. Például akkor, amikor rajzból és technikából küldtek leckét, felkaptam a vizet, erre nem számítottam. Ennél a pontnál azért tollat - egeret - ragadtam, hogy legalább hangolják össze az egész alsós évfolyamnak ezt a két tantárgyat, hogy ne kelljen már egy nyuszit, egy bárányt és egy cseresznyefát csináltassak már a három gyerekkel, hanem csinálhassak három bárányt. Az is túlzás, mert minek. De lehet erre rákontrázni, mert az óvónéni írt, hogy az óvodai fejlesztési tervet megtalálhatjuk a honlapjukon, és hajrá fejlesszük a gyereket itthon. Kackackukac. De a legviccesebb eddig az, hogy most 17 órától a Panna lányom ritmikus gimnasztika edzője online edzést tart majd. Hm, na már a kíváncsiság miatt is bejelentkeztem rá. (Update. Annyira klafa volt, hogy szerdától én is csinálom itthon.)

A gitárt tanuló gyerekek is haladnak, íme ilyen egy online gitár óra:

Viszont külön pont jár a fiam foci egyesületének, aki a legjobb edzésvideót beküldő gyerekeknek felajánlott egy-egy pizzát. Mondanom se kell, hogy egész hétfő délután ezen pörögtünk, és íme az eredmény:

Összességében tehát jól vagyunk, és minden várakozáson felüli.
MI (még) jól vagyunk.
És bár összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy mi lesz a vége az egésznek, a keressünk minden rosszban valami jót elvnek megfelelően az alábbiakat szedtem össze:

1, Köszönöm, hogy az a vírus nem ebola, vagy bármi olyan szörnyűség, amiben meghalhatna a családom fele, vagy mindenki. Vagy nem olyan, mint volt a gyermekbénulás, ami a gyerekeket érintette.
2, Hálás vagyok, hogy márciusban van ez az egész, és nem télen, hidegben. (Update: hó van, de ez a háromnapos hó, így hogy nem megyünk úgysem sehova felüdülés.)
3, Jó, hogy mi már a sokadik ország vagyunk, és vannak előttünk jó és rossz példák járványügyben.
4, Bár nagyon rosszul érinti majd ez a gazdaságot, de mégiscsak jó, hogy egy kis konszolidáció után jött, és nem 2008-ban mondjuk.

És bár ez nem a koronavírusnak köszönhető, hálás vagyok, hogy az internet népe a jó magyar cinizmusból átlibbent a hétvégén a fogjunk össze kommunikációra.
Eddig ennyire futotta, ezen is nagyon kellett gondolkodni, de azért ez nem is kevés.
És még egy kis kiegészítés: múlt vasárnap nagyon lekonyultam, de ekkor a csajok rámcsörögtek, hogy találkozzunk online. Nos fantasztikus volt! Íme egy kép az onlájn csettingről fejenként egy fél üveg bor elfogyasztása után:

A rendkívüli általános helyzetünket tetézte a márciusi hó. Állandóan figyelve az időjárás előrejelzéseket (szakmai ártalom) sem gondoltuk, hogy ennyit kapunk belőle. Mintha a karácsonyt pótolná az elmaradt élmény.
Mindenki itthon, 20 cm hó, hógolyózás, szánkózás, hóember építés, meleg süti. Talán csak az maradt el, hogy most nem erről beszél mindenki a hírekben, sajnos.

Suttyó annyira fázott a hideg széllel érkező havazásban, hogy elő kellett vennem a gondosan elpakolt téli takaróját. Évente pár nap van szükség rá.

A libáink is értetlenül néztek ránk a reggeli etetésnél. Sajnos a zord idő a rókát is a baromfi udvar felé csalta.

Peti örült legjobban a szép havas tájnak, két lecke között rohant ki havazni Apával.

Az énekes madarak viszont nem örültek az új helyzetnek, de próbáltunk nekik több helyen terülj-terülj asztalt tálalni.

Végül úgy döntöttem, mindenki megkapja a kabátját, amíg intenzíven havazik.

Akác-, bodza- és mentaszörp.
Tavasszal, akác- és bodzaérés idején még szinte felfoghatatlanul messzinek tűnik az a pillanat, amikor a szüret eredményét élvezni fogjuk. A tavaszt megelőző nyár munkálatai után életmentőként legurított sör üvegei kimosva kerülnek a nekik kialakított polcra. Kérlek, vegyél még csatos üvegű sört!
Őrzi az ember a kamra polcain ücsörgő teli üvegeket, pakolja jobbra-balra a lefagyasztott csemegéket és vár: még nem, most még nincsen rá szükség, most még van más is, mára mást találtam ki, van még a meggyből?, és akkor eljön a pillanat, amikor a kamrából a konyhába érkezik a kiszemelt áru.

Meggyespite.
Tavaly nyáron Jankával puttyogattuk a cigánymeggyet - minden második szemnél megállapítva, hogy jó dolog a nemesítés: nagyobb szemű, könnyebben feldolgozható gyümölccsel hamarabb elkészül az ember (lánya).
A munkát megosztottuk: a fiúk leszedték a gyümölcsöt, a lányok kimagozták, én pedig eltettem - tegnap csak elővettem, és feldolgoztam. Megettük.

Tavasztól tavaszig - nyártól nyárig kiszámítani az évadot: ősszel már kísértésbe esik az ember, télen könnyedén kapkod a teli befőttes üvegek után, tavasszal pedig ünnepnapnak számít egy-egy csemegés üveg felbontása: sakkozás, kitartson a készlet a frissig.

Tanítunk és tanulunk.

Balázs órát tart, azt hiszem itt éppen webszerkesztést.

Hócsatára felkészülve és várakozva a többiekre, általam meglesve és megörökítve

Havas virágzó ringló

Délutáni zongoraóra Bea nénivel - a kamera a kezekre irányítva

Most: vacsorakészítés közben kitekintve.

Szürkület előtti utolsó pillanat

Most: vacsora után Jónás zenélt hozzá.