SzületésnapijókívánságstopTovábbraisképeslegyek hiányaimatörömméfordítanistopHaezanőialkímiaműködik atöbbiszületésnapoknakistudokmajdörülniamígcsakélekstop Boldogszületésnapotmagamnakstop
SzeretettelstopÉn

Fanni párhuzamos életjátékainál (szó szerint a legmélyebben szép jelentésében a játéknak) engem mostanában jobban foglalkoztatnak a lehetséges világok. Nem a klasszikus értelemben vett nyelvészeti, analitikus filozófiai vagy akár az irodalomtudományi lehetséges világokra gondolok - hm, lehet, hogy jobb szót kéne kitalálnom arra, amit gondolok, ahelyett, hogy egy már sztenderddé vált szót tágítgatnék vagy módosítgatnék -, hanem saját életünk lehetségességeire. Igen, azt hiszem megvan a neve annak, amire gondolok: lehetséges életek. Valóban lehetséges életek - azaz az életünk lehetségességei? Az életünk, az élettörténetünk lehetőségei. A kiteljesedés.

Mi rajzoljuk a labirintust, vagy pedig a már megrajzolt labirintusban mi választjuk az utakat? Lehetséges utak. Minden labirintusnak van kijárata? Egy vagy több kijárata van? Tökéletes labirintusi út - zsákutca nélkül. Cél.
Fanni ajánlotta Náray Tamás Az utolsó reggel Párizsban című regényét - ír is majd róla. Rám is felszabadítóan hatott, ha máshogyan és mások miatt, mint rá. Engem konkrétan felmentett a lelkiismeretfurdalás alól: mióta elolvastam, már nem érzem rosszul magam attól, hogy több nyelvvizsgám van, vagy hosszabb a hajam, vagy több gyerekem van, vagy jobb pasim van (Balázs). Nekem is rá kellett jönnöm, hogy az én életemet és az én lehetőségeimet nekem kell kibontakoztatnom. Nem más életlehetőségével kell zsonglőrködnöm, hanem a sajátommal. Viszont felelősségem ezekből az adottságokból a lehető legjobbat kihoznom, a lehető legjobb, legteljesebb világot megalkotnom magamnak és magunknak. A jó öreg idealizmus, ugyebár.
Szeretem, hogy mi Faluság-csajok könyvajánló láncolatban vagyunk: szólunk egymásnak, ha felfedeztünk egy új könyvet, szüntelenül ajánlgatunk egymásnak - hálás vagyok érte, már csak az hiányzik, hogy legyen egy régi vágású női olvasó klubunk, ahol havonta egyszer találkoznánk és jól kibeszélnénk (gyerekek és férjek nélkül) az olvasottakat. Süti és tea is lenne, és csinos ruhák és talán éneklés is....
Önmagunknak.
Lehet magasztalni vagy kárhoztatni Náray lektűrjét, egy biztos, hogy kordokumentum. Elitista, kiváltságos, őszinte.
Talán le merem írni, hogy milyen vidéki kulturális létre vágyok. Önkulturálódás. Önprogramok, önrendezvények, öngondolkodás.
Jó lenne minden évben más-más faluba más-más által rendezett színházi előadásra, vagy koncertre menni. Mindig más háznál megrendezett kiállításon meggybort iszogatva, szemlélődve ácsorogni. Szántóföldön ott hagyott kockabálán hasalva sakkversenyen részt venni. Pajtabuliban táncolni. Pajtamoziban hajnalig filmeket nézni.
Titkok tudói a gyerekeink, amikor otthon a szobában zenélnek és koncertet adnak nekünk: belépőt készítenek, gyakorolnak, szerveznek, tereket rendeznek, összehangolnak - más nyelvre, a zene nyelvére kapcsolódnak és kapcsolnak minket.
Azt hiszem nem csupán megélni kell a mindennapjainkat a maga teljességében, hanem nap mint nap újra teremteni kell. Az élettel állunk levelezésben: folyamatosan egyeztetjük a megélt/megtett napokat a lehetőségeinkkel, a lehetségességeinkkel.
Sokszor cseng bennem Zita Nyaralóprojekt 2. írása, ahol arról elmélkedik, hogy miket csinálnának, milyenek lennének attól függően, hogy milyen házat vettek volna. Önmagunk lehetséges változatai. Igen, ez a kis nüansznyinak tűnő változtatás, a tér, amiben élni adatik vagy élni választatik, micsoda életlehetőségeket rejt magában! Összehangolódunk a lakóterünkkel. Kölcsönösen kifejeződünk egymás által. Összecsiszolódunk. Más jelentésmezőket hívunk életre, más minőségeket élünk meg. Azt hiszem, tényleg nagyot kell álmodni.

Nem titok, hogy Fannival régóta sokcsatornás barátság-viszonyban tobzódunk: telefon (végre gondolkodik, hogy legyen okostelefonja!), e-mail, levél (rendes papíron, lehetőleg tollal, de leggyakrabban valamelyik gyerek színes filcét használva), személyes találkozás családdal és anélkül.
Párszor írt már nekem angolul is (eszem ágában sem volt angolul válaszolni egy szőrszálhasogató, profi angoltanárnak), szeretem, hogy ő az, és mégsem ő olyankor. Azt meg utálom, hogy teljesen értem, és mégsem tudnék olyan könnyedén válaszolni, mint ahogyan ő írt.
Levelezés-kultúra.
Már általános iskolában leveleztem idegen nyelven: oroszul, csehül, később németül. Iskolai és tájfutó kapcsolatok voltak ezek, és persze azzal jártak, hogy a kőszótárt előre-hátra lapozta az ember nyelvkönyv hiányában. Ha nem is tanultam meg sem oroszul, sem csehül, abban viszont jártasságot szereztem, hogyan lehet kihámozni egy idegen nyelvből a fontosabb mondanivalót. Hogyan lehet megsejteni, megérezni egy-két értelemmorzsából, hogy mit akarnak az emberrel közölni. Megtanultam a szótár szócikkeinek példái alapján kikövetkeztetni egy lehetségesen működő nyelvtant, egy szavakból felépülő értelemfonalat.
És ugye a kibontakozó tini nőiség: apró küldemények a borítékban: rágópapír, hajgumi, hajcsat, matrica. Megannyi kincs egy másik világból.
Miért fontos írottan is kommunikálni magunkat? Mit is jelent a minőségi levelezés?
Átgondoltság, összeszedettség, írott műveltségre támaszkodás, lelassulás, önértelmezés, önkifejezés. Visszaolvasás és előregondolás folyamatos játéka, a leírtak és az elmondani akart szüntelen összeegyeztetése. Belemerülés a másikkal folytatott párbeszédbe, teljes odafigyelés nemcsak önmagunkra, hanem a levél címzettjére is. Ajándék magunkból, ajándék a másikból.

Nemrég megismerkedtem Michaellel, akinek gránátalma fajtagyűjteménye van Stuttgartban. Megkértem, írjon nekem róluk angolul. Aztán eszembe jutott, hogy Fanni is szeret angolul írni és el is indított ezen a nyelven egy saját oldalt, ahonnan pár szöveget mi is megkapunk. Arra gondoltam, miért ne lehetnénk ezentúl néha nemzetköziek is? Elnézést azoktól, akik nyelvtudás hiányában kizáródnak az adott szövegből, de szerencsére ezen mindenki tud magának segíteni.

Balázs sokat forgatott olvasmánya, "amelyben a dallamról és a zenei utánzásról is szó esik".

Megy a facebook-on körbe egy fénykép, melyen tanárok egy papírra kiírva mutatják be, milyen végzettségekkel és szolgálati idővel mennyit keresnek és az a mondat olvasható ezalatt, hogy "Csak azt szeretném, hogy ne legyen szégyen tanárnak lenni." Elolvasgatja az ember, hogy többen azért csatlakoztak ehhez, mert megalázónak érzik, hogy annyi a havi keresetük, amennyi, illetve szó van benne arról, hogy mivel a pedagógusbérek nincsenek a minimálbérhez kötve, hiába emelkedik látványosan az utóbbi, az előbbi egyáltalán nem változik.
Mindez persze saját érintettség okán is elgondolkodtat (és ki nem érintett? mindenki vagy szülőként, diákként vagy netán nagyszülőként, tanárként vagy éppen pedagógus ismerőssel bizony érintett), hiszen én is éppen most jutottam el odáig, hogy a gyerekeim életkora miatt adok magamnak egy időszakot és ha azon belül nem történnek meg olyan változások szakmailag, amelyek engem előrevisznek, akkor tetszik-nem tetszik, mást vagy másként kell csinálni. Azt kell látni, hogy a pedagógus hobbi-szakma lett, amit akkor lehet űzni, ha van egy kereső is a családban. Ugyanis te, ha tanár/tanító vagy, nem számítasz annak, hiszen olyan havi bevételed van, ami adott esetben annyi vagy kevesebb, mint egyes tanítványaid zsebpénze (nem túlzok). Amikor bemész az órádra és számos diákod ül ott hordozható csillivilli hangszóróval vagy éppen a legújabb IPhone-nal, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy téged lenéz a társadalom. A pedagógusok rengeteget "sírnak", amiből az egész társadalomnak elege van, többek között azért is, mert az emberek alapvetően szülőként találkoznak ezzel a szakmával és nem sok jót látnak, plusz ehhez még azt is, hogy a pedagógus három hónapig ingyen nyaral, miközben fizetést kap. A szülők rengeteget szidják a tanárokat és meglehetősen kevéssé együttműködőek (tisztelet a kivételnek), miközben a diákok ugyanezzel az attitűddel jönnek az iskolába, hiszen ezt hallják otthon. Mindemellett pedig létezik egy kormányzati politika, ami egyrészt szándékosan alacsonyan tartja a béreket és a színvonalas munkához szükséges feltételeket, másrészt magasan az óraszámot, az elvárás-szintet és a munkával járó mindenféle stressz szintjét is. Ennek a négy szereplőnek (kormányzat oktatáspolitikája, pedagógus, szülő, diák) érdemes megvizsgálni a szerepét ahhoz, hogy észrevegyük, miért nincs semmilyen pozitív változás felé mutató lépés.

A legegyszerűbben az oktatáspolitikát lehet kipipálni, mert annak csak a romboló szerepéről lehetne itt beszélni, a magam részéről legalábbis semmilyen pozitívnak ítélhető változást vagy ötletet nem látok. Az egyetlen, amit említeni lehetne, az az elvárás, hogy a pedagógusok kötelezően képezzék magukat tovább, ennek azonban olyan abszurd feltételei vannak, hogy ember legyen a talpán, aki ebből valami értelmeset ki tud hozni. Úgyhogy erre nem érdemes szót vesztegetni.

A tanárok a társadalom számára nem érzékelhető módon leterheltek, megosztottak és sokan közülük messze nem tudatosítják vagy éppen kifejezetten ellenzik, hogy a szülői oldal egy jó ideje szolgáltatásként tekint a munkájukra, és hogy a kiszélesedett elvárásoknak tényleg meg kellene felelniük ahhoz, hogy bárkit érdekeljen, mi történik valójában egy pedagógus mindennapjaiban. Persze, nem mindenben az ő felelősségük, hogy ez nem sikerül, de azt is pontosan lehet látni, hogy sokan akkor sem tesznek ezért, ha egyébként kikerülhetetlenül kellene: van ide-oda mutogatás, hogy miért nem használnak digitális eszközöket, miért nem mennek továbbképzésre (vagy éppen miért csak sóhajtozva), miért kezelhetetlenek a mai gyerekek és így tovább. Ezek egy része kifogáskeresés, egy része napi realitás, de valójában magukon a tanárokon kívül nem is érdekel senkit. Egy dolgot nem tesznek a tanárok: nem képesek arra, hogy a társadalom és a politika felé közérthetően és egységesen képviseljék az érdekeiket, illetve bemutassák, mit is csinálnak valójában és az miért hallatlanul értékes. Egyszerűen szólva: nem tudják "eladni magukat", nincs marketing- vagy éppen hírértékük. Naivitás lenne azt hinni, hogy a mostani FB-kampány majd elér egy ingerküszöböt: ez önsajnáltatás, amit én teljesen terméketlennek tartok. Értelmes módon ez ellen a helyzet ellen polgári engedetlenségi mozgalommal lehetne és kellene is tiltakozni, amikor a törvényi kereteken belül mozgunk ugyan, de mégis felhívjuk a figyelmet arra, mi történik a gyerekekkel, ha nem végezzük el a munkánkat. Ezzel is legfeljebb csak akkor lehetne bármit elérni, ha ez egységesen, tömegesen történne, amire a mai magyar kultúrában gyakorlatilag minimális esély van.

A szülő alapvetően azzal szembesül, hogy ő mint a társadalom szereplője, indirekt módon eltartja a pedagógust (a közoktatásban adó formájában vagy pl. egy alapítványi vagy magániskola esetében mert ténylegesen fizet érte havonta), ezért joga van hozzá, hogy olyan szolgáltatást nyújtson neki az iskola, amilyet ő elvár. Ehhez hozzájárul, hogy a gyerekek jogai rengeteget változtak, a gyereknevelés módjai teljesen mások, mint korábban, a gyerekek problémái meg pláne, illetve hogy a szülők többnyire annyit dolgoznak, hogy a nevelési funkciók egyre nagyobb részét átpasszolják az iskolának, utána pedig számon is kérik. Noha tudom, hogy a kollégák között sokan nem értenek ezzel egyet, nekem személy szerint a szolgáltatási formával semmi bajom nincs. Az, hogy én egy szolgáltatást nyújtok bizonyos keretek között adott áron és feltételekkel, teljesen értelmes dolog, mert mindkét fél esetében (szolgálató és ügyfél) el lehet dönteni, hogy ezt együtt vállaljuk-e. Születik egy szerződés, amit mindkét fél szabad akaratból aláír és teljesíti a feltételeit. Bizonyos iskolák tényleg így működnek. A probléma az, hogy nagy arányban nem ez történik. Egyik fél sem tud a feltételeken, a díjazáson vagy akár magán a döntésen változtatni, mert olyan törvényi keretek között történik az oktatás, amelyeken éppen a két érdekelt fél: a pedagógus és a szülő nem tud változtatni vagy csak teljesen minimálisan, a diákok igényeiről már nem is beszélve. A közoktatásban a szülő hiába sorolja fel az elvárásait: jó esetben nagy arányban teljesülnek az ígéretek, amelyekkel az intézmény reklámozza magát, hogy a szülők őt válasszák, de többnyire nem ez a helyzet sem a kimeneti oldalon, sem a hétköznapokban, így a szülő érthetően csalódott. A pedagógus meg pláne semmit nem tud megszabni: nem választhat tankönyvet vagy segédanyagokat (vagy legfeljebb nagyon korlátok között) (az új törvény alapján már a felettese személyébe sem szólhat bele), nem tud a XXI. századnak megfelelő oktatási színvonalat nyújtani önmagában (minimális kivétel csak akkor, ha az intézmény digitális, anyagi, szellemi infrastruktúrája és tőkéje ezt lehetővé teszi és ha állandóan képzi magát, de mindkettőhöz olyan anyagi feltételek kellenek, amilyenek nagy általánosságban egyáltalán nincsenek meg), és természetesen azt sem döntheti el, hogy mindezt milyen díjazás ellenében teszi. A helyzet abszurditásának ellenére tényként kellene kezelni azt a szülői magatartást, ami mindennek ellenére elvárást támaszt felé, egyszerűen mert nincs más választása, ebben élünk, kár a fejünket a homokba dugni. Nem kell szeretni, hogy ez így van, nem kell elfogadni, hogy ez jó, de ettől még ezzel szembesülünk nap mint nap és feleslegesen dühítjük magunkat, ha megpróbálunk ezzel a ténnyel szembemenni. Inkább azon kellene munkálkodni, hogy tényleg így legyen, tényleg szerződő partnerek legyünk, mert akkor nem lennénk ennyire kiszolgáltatottak és emellett még az oktatás is hatékonyabb lenne. Na, ezért érdemes lenne tenni.

A diák mindeközben egyre jobban ráébred jogaira, miközben a nagy átlag olyan motiválatlan, hogy teljesen ellentmondásos magatartásformákkal lehet az iskola hétköznapjaiban találkozni. A diákok szüleikhez hasonlóan szintén szolgáltatást várnak, méghozzá színvonalasat és szórakoztatót, ami majd elvezeti őket a vágyott célokhoz. Az otthoni nevelés minimálisra szorulásával azonban ezek a célok sok esetben teljesen irreálisak lesznek, a diákok önismerete, önfegyelme szintén megkérdőjelezhető és természetesnek veszik, hogy ha valaki jól dolgozik és érdekes órát tart, az az alap, az nekik jár. A mai középiskolás korosztály nagy többsége (én most elsősorban velük találkozom a munkám során) már nem érez tiszteletet a tanár iránt csak azért, mert az illető színvonalasan dolgozik, mert nagy tudású vagy éppen felkészült. Motivációja vagy van vagy nincs, de még ha van is, akkor sem feltétlenül képes önfegyelemmel, kitartással és kemény munkával tenni azért, hogy a kitűzött céljai megvalósuljanak (ha egyáltalán képes ilyen célokat megfogalmazni). Egyre több a tanulási nehézséggel (TN), sajátos nevelési igénnyel (SNI), autizmussal vagy valamilyen "disszel" élők, tehát a szakmában BTMN-nek nevezett diákok aránya. Ezek a gyerekek papíron igazolva tartoznak ebbe a kategóriába, tehát a törvényi keretek miatt nemcsak különleges és személyre szabott bánásmódot érdemelnek a hétköznapokban (egyszerű példa teljesen hétköznapi! gimnáziumban: készülj úgy az órádra, hogy van a csoportodban/osztályodban mindegyik kategóriából legalább egy tanuló és mivel mindegyik csoportod/osztályod ilyen, ezért gyakorlatilag mindegyik órádra így kellene készülnöd, hogy lehetőleg 4-5-felé és mindezt folyamatosan adminisztráld le személyre szabottan), hanem minderről folyamatosan elszámoltatnak téged, hogy megtörtént-e ez a gyakorlatban. Különben ott a bünti. Fejlesztőpedagógus nincs elég. Az órádon neked ehhez senki nem nyújt segítséget sem a készülésben, sem a dolgok gyakorlati oldalához. Sokat hivatkoznak ma a finn oktatási modell sikerességére: na, ott egy ilyen órán nem egy fejlesztő tanár segíti a munkádat, hanem több. Egyébként egy értelmes intézményben, ahol ezt a problémát nem söprik a szőnyeg alá, ezt is meg lehet oldani segítség nélkül is, csak kimondva-kimondatlanul ott lebeg a kérdés, hogy milyen áron. Mert ami energiát és időt ebbe belefektet a tanár, azt máshonnan kell elvennie. A diák pedig ott áll előtted és csak a saját jogaival van tisztában, a lehetőségek hiányával nem, miközben azt már tudja, hogy neki mi jár. Beszélhetnénk aztán még itt arról, hogy ezek a gyerekek már egy digitális nemzedékhez tartoznak, amihez a pedagógusok nagy része nem, de hát ez önmagában olyan probléma, hogy bele sem megyek.
Egy szó mint száz, az oktatás ma nagy mértékben konfliktusos terület, amit tudomásul kell venni, ha valaki ezt a szakmát választja. Senkit nem érdekel, hogy te a személyiségeddel hatsz, a bőrödet viszed a vásárra és szép lelked van, netán szereted a mások gyerekeit. A magam részéről úgy gondolom, ez nem is kellene, hogy téma legyen, mert mi döntünk úgy, hogy pedagógusok leszünk - ez a szakma ezzel jár, tessék kérem ezt is tudomásul venni. Amit nem lehet tudomásul venni, az az például, amikor akár a saját családodban kapsz leereszkedő megjegyzéseket és poénokat a szakmáddal kapcsolatban. Különösen dühítő tud ez lenni olyanok szájából, akik a gyereküket/unokájukat tíz percig nem tudják elviselni, miközben tőled azt várják, hogy helyettük is napi 8 órában neveld. Mindez azonban egy csapásra megszűnne abban a pillanatban, amikor többször annyit keresel, mint amennyi zsebpénzt ő a gyerekének ad. Na, ez az, ami aktív és széleskörű tiltakozás nélkül nem fog soha megvalósulni, mert ezt egészen konkrétan ki kellene kényszeríteni a politikából, amihez pedig az kellene, hogy a társadalom belássa, mit ér a munkád, ha pedagógus vagy. Magyarországon? Ma? Ezt? Megvalósítani? Hülye vagy? Majd amikor az ujjad beleér a bilibe, felébredsz, kislányom, mondaná anyám, aki maga is előszeretettel szidja a tanárokat úgy, hogy négy gyerekéből három diplomás, a negyedik meg egyszerűen olyan szakmát tanult, amivel jól keres. Na, kitől is tanultak ezek a gyerekek? Fura és lassan kihaló félben lévő állatfaj, amely a ridegtartás ellenére is a végletekig küzd a gyereked érdekében: úgy hívják, hogy pedagógus.

Itt egy kép kívülről:

A színeket végül - nem túl eredetien - egy fényfüzér szolgáltatja, és egy gyönyörű fém munkásöltözős szekrény, amitől majdnem a kardjába dőlt a vizes fickó és a férjem, mondván, hogy én még ezért pénzt is adtam. (Mogyoróbokor takarja.) De frankón elnyeli a vizes cuccokat, és szerintem nagyon jól néz ki, a színe pedig telitalálat. A székeket lomiztam. Megjegyzem ezeket a műanyag székeket Pesten 10.000,-Ft/db áron adják, veszik. A kerek ablak nagyon bevált, remekül látom a gyerekeket az asztalnál, miközben mosogatok.
A nappali ilyen:

a konyha pedig ilyen:

Ezt a konyhabútort facebookról szereztem és két centi híján pont bepasszolt, hahaha. Maradjunk annyiban, hogy papíron befért volna, csak hát a ferde falak miatt - nem. De egy ismerős apukája remek asztalos, és mindent megoldott. Ráadásul a szomszéd faluból jött át. És mivel a konyhaszekrény nagyobb volt, mint a helyszükségletünk, a megmaradt elemeket átlábazta, és így lett komódunk, és kisszekrény a gyerekeknek.
És hát a fürdő! Volt pár pillanat, amikor úgy éreztem kicsit túllőttünk a célon itt a retróval. Főleg, mikor még nem volt kifestve a helység, malteros volt a fal, és a fekete fuga folyt végig a fehér csempén. Horrordíszlet lehetett volna. De berendezve már egészen más, én nagyon szeretem.

És a korosztályomnak mondom, hogy bár én sem tudtam, létezik olyan zuhanyfülke, ami zenél és világít. Eddig úgy tudtam, hogy áram és víz nem barátok, de sikerült egy olyat vennünk, ami mindezt tudja. Vicces, mert a fő szempont az volt, hogy hátoldala legyen, azaz olyan kompakt kiveszem-berakom zuhany legyen, ne kelljen a csempét minden zuhanyfal kitörésnél újralukasztani (5 gyerek ugye). És sikerült is megvennünk. Csak a vizes hitte azt, hogy ez a túlvilág, amikor első kipróbálás közben lila fény áradt reája felülről és hang szólt hozzá. Igen, hm, legközelebb elolvassuk a leírást.
A gyerekszobák is elkészültek most hétvégén. Még rengeteg minden kell majd, szekrények pl., de ebben az a koncepció, hogy az itthoniakat kellene jobbakra cserélni, és a mostaniakat kivinni. Na majd meglátjuk.
Vissza még rengeteg minden van. Párkányok, lambéria festés, hátsó terasz befejezése, képek, sütőablak ragasztása, stb., de hát minderre előttünk az élet. De micsoda élet!

Szárazság kontra víz. Zajosan leszaladó vizek és szikkasztó napfény - folyamatos öntözés. Fű, mindenhol fű. Megbecsülik. Öntözik. Vigyáznak rá.
(Az állatok egészen fent legelnek a pásztorral/juhásszal, majd nyár végén jönnek le a faluba, ahol addigra a gondosan megszárított, elraktározott szénán fognak áttelelni.)

szénatároló gazdasági épület

A hegyi patakok vizét keskeny és jól karban tartott kanálisokba terelik és gátrendszerrel döntik el - attól függően ki fizetett elő rá -, mikor merre folyjon. A megvásárolt vízzel locsolnak - ki a füvét, ki a veteményesét.

Fa és kő - az örök hegyi páros, az alpesi építészet maradandó elemei. Kőtető, kőalap, fa lakótér - gyönyörű.

egy helybéli, zeneggen-i lakos makettje

A sors kegye?/szerencse?, mi külföldön sohasem turistaként, hanem meghívottakként/vendégekként vagyunk jelen. Kiváltságos státusz.
A 'helyi kapcsolat' azt jelenti, hogy pillanatokon belül több évnyi helyben lakás által felhalmozott tudást osztanak meg velünk. A történetek és csevegések nyomán kialakuló ismerősség birtokában nem teljesen idegen az ember. Olyan dolgokat tud, mint a helyiek, nem kívülálló, hiszen a kis falu lakói közül az egyikük fedele védőhálót von rá. De mivel vendég (ismerős idegen), mégsem kérhető rajta számon minden szabály. Elnézhető, megbocsátható sutaságok.

Barátaink házának alsó teraszáról napokig erre a képre nézhettünk ki.

A falu játszótere az erdőben, sziklák között: tiszta mosdóval (az ember fizikailag is különösen biztonságban, komfortosan érzi magát Svájcban, mivel mindenhol - még az Aletsch-gleccser kilátójánál is - ragyogóan tiszta mosdóhelyiségek állnak rendelkezésre), grillező hellyel, karban tartott minőségi játékokkal....

Katharinának és Karlnak köszönhetően bepillanthattunk egy alpesi falu átlagos nyári életébe. Jólét. Szabályozottság. Más életek. Más minőségek. Mégis, sokszor tipikusan falusinak mondható, mindenhol visszaköszönő problémák: a gyönyörű, mindennel felszerelt, minden igényt kielégíthető helyi iskola (sportpálya, színházterem, természettudományos labor, informatikai felszereltség, stb.) 13 tanulója (természetes, hogy 13 tanulónak iskola - mert mondják a helyiek, fontos, mert megtehetik, mert itt helyi német dialektust is tanulnak, mert itthon vannak) mégsem érzi valóban jól magát. Miért? Mert a gyönyörű tereket, a hihetetlen lehetőségeket nem használják. A tanárnéni....
Mert ugye kis tüzek mindenhol gyulladhatnak....

Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt, Európa Könyvkiadó, 2018

Az olasz-svájci határnál egy falu határában, a patak partján letűnt kiskertkultúra nyomaira bukkantunk: kicsi kőházak együttese - lakatlanságukban is megkapóak. Tiszta enyészet.

Igazából már három hete lenn nyaralunk és nagyon jó.

Ha szóba kerül, hogy bejöjjünk a városba, visítanak, hogy - Maradjunk! Azért persze néha kell ügyeket intézni, és így muszáj Pécsre jönni, ami most nálam a hegyen túli maceravilág lett. Az a helyzet, hogy lenn nincs internet, nem vacakolok a géppel, nem kapok emailt, továbbá rossz a telcsim, nem élvezet vele szörfölni, így rengeteg időm lett. Már ez önmagában csoda. Aztán nincs Orfűn olyan bolt, ahova érdemes lenne menni, csak olyan ahova kell (élelmiszer), oda meg a Vince elmegy cangával (egyedül!!!, lelkesen), így sok energia szabadult fel. Hovatovább nem érkezik oda posta, nincs hivatal, szóval - jajdejó!
Vicces, hogy kisebb a ház, mint az itthoni és mégis elférünk. Pedig a múlt hétig nem is volt kész a plusz szoba, sőt ott beton volt, és kosz, és retek, mégis. A csodálatos helyszaporítás! Miénk lett az utca ugyanis, 30-as táblás zsákutca, nyugodtan jöhetnek, mehetnek, cangázhatnak, átmászhatnak az út alatti csatornán (esővíz csak), lengőhintázhatnak három házzal arrébb az árok felett. Vagy olvasnak kinn a kertben a függőágyban az almafák alatt. Ez utóbbi azért vicces, mert ezt otthon sose teszik. Biztos, mert itthon cseresznyefánk van - hahahaha. Vagy lemegyünk, amikor csak akarnak a stégre, horgászunk orvul, ugrálnak, vagy matracoznak, vagy jönnek-mennek a parton és állatokat keresnek. És lett egy csónakunk! A szomszéd ugyanis vett egy újat és bagóért nekünk adta a régi vas csónakját, amitől a stég a kétszeresére nőtt, a szórakozások fajtája pedig sokszorosra. Mondjuk 5 gyerekkel nem szállok vízre, de így is jó móka bemászni, kimászni, olvasni rajta, horgászni róla, stb.

Állatok: már láttunk kis és nagy hattyút, kis és nagy kacsát, vízicsibét, siklót egy rakatot, találtunk levedlett siklóbőrt és gusztustalan rákot, végtelenül sok kagylót, és persze halakat minden mennyiségben. Egyik éjszaka pedig, amikor Beni átjött aludni, csámcsogást hallottunk, mire kilestünk és egy vaddisznó falka falta a szomszéd almáját. Zoli bácsi, a szomszéd, fanatikus horgász, akihez minden fogással teli reggel átmehetnek a gyerekek halpucolást nézni.
Barátok is jönnek ki, aludni, vagy csak szusszanni.
Szóval - lekopogom - eddig csodás az egész!

Talán már írtam valahol, hogy az én apám három éves koromban halt meg. Rá nem, de arra az éjszakára emlékszem. Szüretelni ment egy haverjához 33 évesen, ereje teljében, ígéretes karrierje kezdetén, egy egy hét múlva leadandó, utolsó átnézés előtt álló, de kész doktorival, amikor is szívrohamot kapott, és eldőlt a szőlőtőkék között. Mire elvergődött a földúton a mentő hozzá, már nem volt esély. Anyu este kapta a telefont - na, arra emlékszem -, letette és sírt az ágyon, én meg közben a haját fésültem és énekelgettem, aztán megjöttek a nagymamáék, akik szintén ott sírtak a kanapén, én meg nem értettem semmit. Azt érzékeltem, hogy anyu csúcsideg, és anyagi gondjai vannak, de én úgy érzem, hogy nagyon boldog gyerekkorom volt, anyu mindent elintézett, mindent túlélt, mindent megadott. Annyira jól csinált mindent, hogy meg voltam győződve, hogy nem sok mindenről maradtam le.
De most ennyi év után olyan sokszor elszorul a szívem, ahogy látom, mit jelent a férjem a gyerekeimnek. Voltaképpen most kezdem érezni miről maradtam le.
Az, ahogy APA besurran az óvodai előadásra késve, és a gyerek arca felragyog, mert most tényleg MINDENKI ott van. Az, hogy be tudják fészkelni magukat közénk, azaz apa és anya közé éjszaka. Az, ahogy a hisztis, általam lerakott gyereket kiveszi az apa a kiságyból mégis. Amikor kiviszi falat bontani a fiát, aztán összemérik a bicepszüket. Az, ahogy beszélget a gyerekekkel reggeli közben, miközben én rohangálok, mint fejetlen csirke föl és alá. Amikor csokis tésztát (!) készít nekik, amikor nem vagyok otthon, bármi legyen is az. Ahogy settenkedik utánuk az erdőben, amikor először engedjük őket átsétálni egyedül a kutyafuttatón. Amikor elfekszik a szoba közepén, és hagyja magát nyúzni. Vagy, hogy szobát épít nekik a nyaralóhoz a saját kezével. Ahogy vicces. Ahogy szervezi a nyaralásokat, elképesztő precizitással, és nem hagy minket heverészni a parton, hanem világot láttat velünk. Ahogy nyugtatgatja az anyjukat, amikor elszakad a cérna. Ahogy pénzt keres, hogy mindent megadjon, és munkát vált akkor is, ha nyűg, hogy jussunk valamire. Ahogy biztonságos hátországként megadja az alapokat, miközben irányt is ad a tovább haladáshoz.
Vagy, ahogy rajong a lányunkért, aki igazi női fifikával manipulálgatja, és lejátszódik az a réges-régi játék, ahogy egy lány megtanulja a férfiakat kezelni, ahogy kialakul egy ősbizalom a másik nem iránt, ahogy az apja részéről érzékelt rajongás megtölti a kis lényét rengeteg önbizalommal, hogy ő értékes, szeretni való és gyönyörű.
Éltem már apa nélkül, és élek most egy apával. Úgy sem volt rossz, de ez most jó. Boldog apák napját hát!

A földi eper még ad néhány szemet, cseresznye is akad, meggy, fekete (Morus nigra) és fehér eper (Morus alba), piros ribizli pedig bőviben terem.
A kertészetben a fehér eperfák közül a Konstantinápolyi, a feketéből pedig a Sicilia és a Trabzon számunkra a legáhítottabbak: gyümölcsnagyság, küllem és ízvilág tekintetében különösen értékesek.
És ami ezek mögött van: kiültetés után különlegesen odafigyelős gondoskodás, majd - mint a gyerekeinknél - egyszerűen csak odafigyelős, igény szerinti gondoskodás.
Egy tálat megszedni húsz-huszonöt perc (némi mélázós álmodozással), gyerekekkel néha kevesebb, néha több (több vagy kevesebb eljátszós álmodozással) - megenni hangulattól és időjárástól függetlenül (eszegetős álmodozással) viszont tíz perc. Cserében utána dudorodó, lelassító pocakkal mindenki még több álmodozásra képes.

Azon töprengek, hogy melyik munkafázis is a legkedvesebb nekem: a gyógynövények (lándzsás útifű szirup már készen, a bodza és az akác mellett eltéve a galaj, a pásztortáska, a cickafark, mindjárt jöhet a körömvirág és a levendula) leszedése, szárítása tűnik a legkönnyebbnek.
A gyümölcsökkel való pepecselés is egyszerű, talán a zöldségeket sorolnám a kedvességi sorban az utolsók közé. A borsó felszedése, leszedése, kifejtése....
Ami most még vissza van: áttűzdelni a szabadföldben magról kikelt paradicsompalántákat a borsó helyére. A paradicsom viszont hivatalosan gyümölcs. Ühüm.

A pázsithoz hasonló gazdagság státusz a saját tó/saját medence milyensége, különös tekintettel a méretére.
Hej, de jó lenne egy ökostrand!
Igen, igen, tökéletesen ökobarát száraz dizájn tavunk még picit várat magára (az örök lavina: majd ha a benne lévő dolgokat kipakolom végre, és az eltörött ásóm nyelét Balázs megcsinálja végre, és nem lesz ennyire meleg végre, és nem kell valamit mindig leszedni, megfőzni, eltenni a kamrába végre, és a gyerekek is éppen hagynak egy fél órácskát magamban végre, na akkor, akkor fog eljönni a pillanat, amikor neki tudok állni a fejemben lassan érlelődő kép/vízió kivitelezésének).
Viszont van jól működő, tiszta, igazán természetbarát vízfelhasználású/vízforgatású medencénk/dézsánk. Este feltöltjük a kútból, a másnap délutáni hazaérkezésre kellemesen meglangyosodik, a fürdőzés végeztével pedig közösen megöntözünk belőle. Aztán feltöltjük tiszta vízzel a kútból, a másnap délutáni hazaérkezésre kellemesen meglangyosodik és....
Nyaralunk!