avagy Miért nem fenyeget minket se hó-, se épület-, se növényvakság?

Még az adventi időszakban beszélgettünk Judittal mindenféléről Lengyel Attila növényvaksággal kapcsolatos, inspiráló írása nyomán. Akkor mondta Judit, akinek a letisztult, egyszerű, hajszálpontos megfogalmazásai számomra mindig megrendítőek, hogy az élete során az ember látni tanul. Milyen igaz, erről szól az egész – kicsit sajnáltam, hogy ez nem nekem jutott eszembe, de közben örültem, hogy a barátném ilyen okos. ;-)

A nagy karácsonyi pihenés alatt a napi futáson kívül nem volt késztetésem kimenni, de egyik délelőtt már annyira gyönyörűen sütött a nap, hogy képtelenség lett volna otthon maradni, felkerekedtünk hát. Azt ugyanis nagyon szeretjük, ahogy a környékbeli kis utcákat járva megbeszélhetjük, melyik épület miért tetszik vagy éppen nem tetszik nekünk. Rengeteg időt el tudunk ezzel tölteni, bírálgatjuk a már hatszázszor látott házat, kertet és mindig van róla valami mondanivalónk egymásnak. Persze így karácsony táján arról is jól el lehet diskurálni, mennyire ízléses a díszítés.

A mostani séta alatt két nagyon érdekes dolog történt. Az egyik, hogy a következő virágzó növényekkel találkoztunk: kutyabenge (a saját kertünkben), petúnia (szintén a saját kertünkben) rózsa, körömvirág és többféle százszorszép. Azért ezt csak a vak nem látta volna meg, annyira furcsa érzés decemberben sétálgatva ezekkel a virágokkal találkozni. Én most itt nem kezdek rá sem a kéztördelésre, sem a fontoskodásra, de ami tény, az tény – többek között az is, hogy 20 évvel ezelőtt Anyám majdnem kilőtt a holdra mérgében, amikor meglátta, hogy egyszál bőrkabátban meg sálban futkározok az utcán télvíz idején, idén meg még egyszer sem kellett felvennem a télikabátot…

A másik igencsak érdekes dolog és ez rendszeresen előfordul a gyerekeimmel való séta közben (ugye, milyen jó lehet még az is, ha az ember/asszony annyira béna, hogy nem tud ügyesen vezetni, így muszáj sétálni!), hogy valami nagyon kreatív ötlet születik az ilyen „mozgásos” beszélgetések alatt. Nem tudom, honnan jött Pötyi ötlete, hogy milyen jó lenne egyszer egy villa alakú villa, ahol éttermet lehetne működtetni. Persze akkor már elfilóztunk, hogy kellene egy kanál meg kés alakú épület is oda, meg ha már étterem, akkor legyen saját biokertje, de akkor már lehessen is ott lakhatásért cserébe dolgozni, ehhez pedig legyen egy hotel, de ha már hotel, akkor a kanál alakú épület éppen jó lenne medencének és így tovább szépen sorban. Mire hazajöttünk, összeállt egy egész komplexum, amit aztán muszáj volt megrajzolni is, annyira tetszett mindenkinek az ötlet és annyi egyéb igény felmerült még, mintha valóban neki akarnánk állni egy ilyen miniverzum megépítésének. Egy csomó dolog láthatóan nem került rá a tervre, például a torta és muffin alakú cukrászdák sem, de sokminden jelölve van, lehet bogarászni.

Késvillakanál-komplexum

Új világ kitárulása és megteremtése magunknak: az áhított, vágyott mikroszkóp.

Egy-két virágpor mikroszkopikus képét igazán felhasználhatnák a textiltervezők....

Minden Jolán szemszögeivel kezdődött: a másként, máshonnan is látni igényével. Családi játékaink és érdeklődéseink összeértek és közössé váltak - a mikroszkópban. Azt hiszem jól példázza a világ dolgaihoz való viszonyunkat az, hogy a földgömb és a mikroszkóp egymás mellett kapott helyet az asztalon - kalandos utazások, hm.
A bónusz: Jolán egyszemes távcsövet is kért és persze kapott. Szülőként különleges élmény mindig, ahogyan egy-egy gyerekünk eljut addig, hogy mit kérjen az Angyaltól. Joli is tette-vette, hogy messze szeretne látni, de nem praktikus a kétszemes távcsövünk és amúgy is mindig veszekedés tárgya, hogy ki használja, olyat szeretne, ami kicsi, egy kézzel használható és könnyen hordozható, és mivel a kalózok vagányak, ezért kitalálta, hogy egyszemes távcső lenne az igazi. Őszintén szólva - tájfutás, vándortáborozás, kirándulás ide vagy oda - én nem tudtam, hogy létezik ilyen. Ott volt a fa alatt. Seperc alatt rózsaszínű vállpántot is horgolnom kellet hozzá, természetesen rózsaszínű csattal. Gyermeki teljesség.

Bevásárlólista - hozzávalók.
Három napja sütünk, előkészítünk.
Tervezés - folyamatos variálás.

Jónást egyre inkább érdekli a zongora belseje is, ő készítette a fotót

Hajnalban kipattan az ember szeme, annyi a teendő. Szoknyatánc a konyhában és a konyha körül: konyhapult-sütő-mosogató-füstölő-pince csillagvonalában zajlik a nap.
Nőnek lenni életművészet: hajnali bevásárlás után reggeli előkészítés és napi megvalósítás. Közben a szokásos itthoni ritmus megtartása: reggeliztetés, ebédeltetés, vacsoráztatás, közben kicsi gyümölcs, kicsi finomság (és mosás, és teregetés.... a vasalni valót eldugtam a kályha mögé....) - tulajdonképpen kétféle ritmus egyszerre: a tevékeny várakozás és a mindennapiság.

Mindenévi betlehemi figurák készítése színes gyurmából

Jakab minecraft báránya

Janka újraértelmezett Máriája

Ügyes kezek olykor segítenek, olykor akadályoznak - asszonyi intelem önmagamnak: így jó. Együtt jó. Ez már jó. Csak így jó. Ez már csak családi. Ez már a család.
Az elmúlt hét a Gyere cica, ütközünk össze! hangulatában telt (gondolom a legtöbbünknél): gyerekeket reggel elszállít, munkába rohan, kapkodva ünneplőbe átöltözik (büdös lábra tiszta harisnya és szoknya) és átöltöztet - minden délután fellépés, közben begyújt, elpakol, életteret teremt, az uzsonnáról sem megfeledkezni, mert éhes gyereknél és felnőttnél (férjnél) nincsen rosszabb, este hazaesik, vacsora (legalább a gyertyákat nem felejtjük el), fürdés és gyerekmasszírozás közben az elalvás ellen küzdeni, mert a holnapi napot is elő kell készíteni. És akkor azzal szembesültem, hogy egy átlag család egész évben ebben a tempóban él. A gyerekek arról számolnak be, hogy osztálytársaik rendszeresen este 7-8 körül érnek haza (szülővel vagy anélkül), és tulajdonképpen - mivel reggeli a futás miatt nincsen - csak a hideg vacsora közben találkoznak a családtagok. Nekünk egy évben egy hét ebből a tempóból bőven elég. Egymásból viszont még mindig nem. Családi jó.

Amikor a dolgok végül elrendeződnek....

Kinyílik a szeme a világra.

Nálunk viccesen már nem azt kérdezzük, hogy ettél-e almát, hanem azt, hogy Budai Domokost vagy pedig Gálát ettél.
Ismerethalmozás. Differenciálódás. Tudás.

Budai Domokos

Gála

Irodalmi művekről beszélve elengedhetetlen, hogy a kezünkben legyen a könyv. A tárgy, az objektum. Megmutatás. A digitalizálás problematikája. A tárgy konkrétsága. De a képernyőn is meg lehet mutatni magát a szöveget. Létezésformák. Létezésspecifikumok.

Épületvakság. A gyerekeket meg kell tanítani látni. Meg kell mutatni, hogyan lehet észrevenni a dolgokat - ehhez ugyebár nyitott szemű felnőttnek kell lennünk, aki észrevesz, aki megtanít észrevenni. Aki megmutatja a homlokzatokat, azokon a táblákat, de még a tetőket is. Azt hiszem, az élet legtöbb területén vakok és süketek vagyunk.

Úton lenni tudni. Gyerekként és fiatalként sokat autóztam apukámmal. Nem egy szószátyár típus, de útközben mindig mutatott dolgokat: fényeket, állatokat, táblákat, útlefagyásokat. Más autósok mozgásait mindig megmagyarázta: nézd, ez előttünk lévő nem tette ki balra az indexét, de mivel lassít és egyre bizonytalanabb a mozgása, ráadásul kissé balra húzza a járgányt, tuti, hogy váratlanul be fog kanyarodni - és úgy lett.
Nézd, előttünk annál az erdőnél a kanyarban megcsillant a napfény az úttesten, mintha röpke délibáb lenne, tuti, hogy le van fagyva - erdőrésznél és hídon mindig számíts lefagyásra - és úgy volt.

Szak- és tudományterületek. Összekapcsolni a gyakorlatot az elmélettel. Összehozni az írót az irodalmárral, a néprajztudóst a falusi emberrel. Megmutatni az elméleti botanikusnak a fűkaszát. Polihisztorság. Egymásra nyitni őket, hogy térben láthassunk.

Gyerekkoromban megpróbáltak minket arra tanítani, hogy egyszerre egy dolgot csinálni, azt viszont kitartóan. Hát kérem nem. Sokféle dolgot és sokfélén mélyebb tudással - ez azért is jó cél, mert biztos sohasem unja meg az ember (és persze, sohasem éri el - dehát kellenek a távlatok, ugyebár).
Régimódi apukám egyszer majdnem visszafordult az ajtóból, amikor éppen arra a mondatra érkezett meg hozzánk: kislányom, de hiszen egyszerre több mindent is tudnál csinálni, hát nőből vagy, nem?

Amit Balázs csinál a Bütyköldéken, azt kéne minden egyetemi szakon megvalósítani: a hallgatók igenis tartsanak kisebb és nagyobb gyerekeknek szakköröket. Több legyet és egeret is le lehetne ezzel a módszerrel csapni: megvan az utánpótlás, megvan az egyetemi hallgatóknak a pedagógiai és szakmai tapasztalat, megvan a fiatalokban a vágy, a cél, hogy mifelé is lehetne haladni, megvan az áramlás a két világ között, létrejöhet párbeszéd - kölcsönhatások.

Jolánka nagyon szereti/nagyon nagy hatással van rá egyik osztálytársnője, Ada, akinek ugyanolyan tankönyvei vannak, mint az osztály többi tanulójának, csak az ő betűi Braille-írásosak. Már tavaly, első osztályban is lyukasztgatta Joli a papírt, így készítve neki üzeneteket, rejtvényeket, kedvességeket. Jolán idén már csak néha-néha használja a kinyomtatott Braille-ábécét, fejből ír Adának. Az öreg asztallap résébe szúrva ceruzával vagy horgolótűvel lyuggatja a papírt. Mindenkinek azon a nyelven üzenni, amit ért. Megtanulni a másik nyelvét, hogy üzenhessünk.

Amikor a szálak összeérnek, de nem gubancolódnak, hanem szövedékké rendeződnek.
Az egyik szál: nemrégen ismerhettem meg személyesen Klárát és az ő mindent átható leheletfinom, mégis természeterős nőiességét, ami képeinek is sajátja.
A másik szál: szokásos autodidakta tanulóköreimet futottam éppen vegetációtan témában, amikor megtaláltam Lengyel Attila sokdicséret kutatói blogját és vettem egy nagy entert és írtam neki. Persze, számítottam én erre: semmi válasz. És persze, a női megérzések (vagy csak az idült optimizmusom) azt súgta, hogy nem kapta meg a levelemet. Újra. (Szabadkozás: mi van, ha csak diszkrét a pasas és hallgatásával jelezte, hogy nem tetszik neki a blog.) Aztán megérkezett a válasz: hátán a kisfia.
A harmadik szál: mikor megvettük az ellendi házunkat, úgy irtottuk a bozótot, hogy közben négyeske (Jolánka) a hátamon aludt, nekem pedig nemcsak a három másikra, hanem őrá is nagyon figyelnem kellett, nehogy egy visszacsapódó lián megüsse az arcocskáját. (Rozi néni és Kati néni a mai napig emlegetik a látványomat....)
Maga a választás-szövet: ezért kértem Klárától mára ezt a képet.

Faragó Klára Vagyok. 2009 óta készítem a képeimet. Hosszú évek alatt kísérleteztem, fejlesztettem ki ezt a technikát. Természetes anyagokból dolgozom. Sokat járok a természetbe, ahol örömmel gyűjtöm a szebbnél szebb alapanyagokat, melyeket felhasználok a képeimhez. Faágakat, kérgeket, gyökereket, magokat, különleges formájú terméseket.

https://faragoklara.weebly.com/megvaacutesaacuterolhatoacute-keacutepek--pictures-for-sale.html

Kaptam egy alkalmi ruhát (már tizenöt éve mindig ugyanazt variáltam): olyandeolyan zöld (ugyebár a szemem színe, a Jónás készítette medál), amit mindig is szívesen hordok. Klasszikus szabás és anyagválasztás, némi alternatív extravaganciával. Esküvői cipő még mindig jó (a ruhához is), és a tükör előtt állva megállapítom, hogy elégedett vagyok a látvánnyal. Sorolhatnám az érveket: négy gyerek után, x évesen, mindenféle mesterséges fazonírozás nélkül stb.
Miért van az, ha egy kicsit is merek elégedett lenni, biztosan jön a hideg zuhany? Anyuka tüncibünci nagylányának is kedve szottyan felpróbálni a ruha-cipő összeállítást és....
Soha többet nem húzom fel azt az estélyi ruhát!
Sorolhatnám az érveket: négy gyerek után, xx évesen, mindenféle fiatalítás nélkül jó lesz nekem az eddigi variálása - az újat pedig hordja már az új nemzedék. Tündöklések és bukások egy generáción belül.

Anyám és nővérem sejhaja - a mózeskosárban pár hetesen én

A hivatalos iskolai kommunikációkban (lást szülői értekezletek, mikor is meg/nemtudjuk, hogyan kéne csemetéinkkel bánni) nemrég új hang csendült fel: legyenek a szülők többet együtt gyermekeikkel. Majd kiugrottam a bőrömből, hogy végre, ki merik mondani a felkent pedagógusok, hogy közös a buli, anya-tanár együtt terelgeti báránykáit a nagy, megváltó közös cél felé: az emberré/felnőtté válás felé.
Úgy gondoltam, azt hittem, hogy végre nem kell majd megmagyaráznom, hogy miért visszük mindig magunkkal a gyerekeket a külföldi útjainkra, hogy végre nem kell majd részletesen szabadkoznom amiatt, hogy nagyritkán megengedjük magunknak azt a természetes igényt, hogy ha valamilyen tanulós témában éppen nagyon benne vagyunk, akkor azt a szabadnapjaink rovására szabadon élvezhessük.
Puff. Egyik gyerek feldúlva, másik sírva érkezik haza. Nincs olyan, hogy szabadnap. Tán ha majd hó esik, akkor sem jöttök iskolába? Mire persze a legkisebb őszintén bevallotta, hogy ha esik a hó (mivel annyira ritkán esik), anya megígérte már, hogy természetesen nem kell iskolába menni (mivel még mindig vannak szabadnapjaink).
Elfelejtettem a lényeget: ötös tanulók a gyerekek....

Ezért tegnap, mikor hátramentem a füstölőbe és a kutya-macska védelmi eszközök ellenére egérmotozást hallottam, odaléptem a faládához és egy doboz gyümölcslével a láda oldalához szorítottam az egeret. Igen, tudom.... De legalább már ezen is túl vagyok. Megtörtént végre: sikerült (ha nem is puszta kézzel, de) eltennem egy egeret láb alól. És nem érzek lelkiismeret furdalást. Csak megnyugvást, hogy megvédtem a család élelemkészletét. A miénk. Nem adom.
És persze közben próbálok nem haragudni Balázsra, aki éppen Norvégiában konferenciázik.... Remélem, ott sokkal hidegebb van....

Anita megkérdezte, hogy vagyok.

Válasz: Negyedik gyermekem lassan kezdené az iskolát és javasolták, hogy járassam logopédiára, néptáncra és tornára, ami jó ötlet, főleg mert mindenhova jár. Ja és ezeken kívül úszni, németre és sakkra. Aztán anyósom javasolta, hogy gyakoroljak vele logopédiát, ami tök jó, mert gyakorolok. Aztán anyám javasolta, hogy öltöztessem fel a gyerekeimet rendesen, ami tök jó, mert ezen vagyok naponta, továbbá soványnak találta őket, így javasolta, hogy etessem őket, ami szuper jó ötlet, nem is értem, miért nem jutott eszembe. Mindenki javasolja, hogy a Misi éjszakai hat ébredése elkerülése végett, álljak le a szopival, ami baromi jó ötlet, csak Misike akkor nem szopi és megnyugszik, hanem üvölt végig hat órát. A logopédus javasolja, hogy gyakoroljak többet az S-sel, mert naponta nem elég, a gyógytornász javasol napi tornát vele szintén, mert az milyen jó lenne. B-vel is kellene naponta tornázni, mert az milyen király lenne, és az nem járja, hogy a V. nem olvas naponta, ezért nem ártana gyakorolni (nagymamák). P. lányom nem igazán hasít matekból, ez így nem maradhat, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Cserkészetre kellene vinni papírt, ceruzát, Rg-re karikatartót, oviba új benti cipőt, focira sípcsontvédőt, gitárra pengetőt. Emellett a közösség szerint kellene Asszonyklubot tartanom, valami Szerelmi kalandtúrát szervezni, ja és alkalmakra járni rendszeresen. Jó lenne ha tornáznék, mert akkor formás lenne a popsim, de anyám szerint, ha nem hízok valamennyit, akkor maradok ilyen szotyi képű. A kolléganőim nem értik miért nem megyek velük ebédelni, idősebb rokon javasolja, hogy tartsam a kapcsolatot a munkahelyemmel, hogy legyen hova visszamenni. A konzulensem javasolja, hogy a bibliográfiát 11-es garamondra cseréljem és ABC-rendbe szervezzem, továbbá a leadandó kisdolgozataimat készítsem el időben. Férj javasolja, hogy pihenjek többet, nem is érti miért nem alszom.

Ezért ma, amikor javasolta egy pasi, hogy tolassak vissza, bemutattam, mondtam neki, hogy a jó édes anyádat, és amikor kiszállt és meg akart verni, keresztbe álltam előtte a kocsival, kiszálltam, karba tettem a kezem és közöltem, hogy nosza, gyere cica, ütközzünk meg.

Visszaszállt. Biztos, hogy házas volt.

Ma reggelre itthon az igazi Mikulás járt, este pedig majd a falu Mikulás napi ünnepségére kerül sor a Kultúrházban.
Minden általános iskolás gyerek rajta van a listán és általában a falu valamelyik férfija, vagy éppen idén egy éppenhogymajdnem férfija lesz a Mikulás (mi felnőttek már tudjuk ezt egy ideje, mert idén rövid, találó jellemzést kellett írjunk a gyerekekről, hogy aki felismeri magát, az menjen ki majd az ajándékáért).
A falubeli kamaszokra egyik szokványos vád sem illik, amit általában a felnőttebbek szoktak hangoztatni. Mindig előre, jól hallhatóan köszönnek és nem csinálnak úgy, mintha nem vették volna észre az embert. Jó nekik, végre kezdik elfogadni a köszönést fogadók, hogy ők nem fognak csókolomot mondani, hanem teljesen jó kifejezés a jó napot! is. Ügyesen jelzik, hogy hátrább a véleményekkel, és kéretik nem letegezni. Az időseknek én a mai napig csókolomot köszönök és egyértelmű, hogy mivel a lányuk, unokájuk lehetnék, le is tegeznek. Azt, aki jónapotot köszön, nem illik letegezni, ugyebár.
Külön hálás vagyok nekik azért, hogyha senki más nem látja, akkor még arra is hajlandóak, hogy a kisebbeknek bekössék a cipőjét, vagy behúzzák a hátizsákjuk cipzárját (amin az enyémek először teljesen megrökönyödtek: édesanya, képzeld, XY, aki mindig olyan morcos arcot vág és titokban a patak partján szokott bagózni, odajött és segített behúzni a cipzáromat!).
Legjobban pedig annak örülök, amikor nyáron vacsora után kimennek a játszótér melletti kivilágított parkba és társasoznak, kártyáznak, vagy egyszerűen csak rihegnek-röhögnek.
Ha már a mostani kamaszoknál időzök, el kell mondjam, hogy a lányoknál az egyik kedvenc divatdarabom az olyan zokni, ami csak éppenhogy kilóg a cipőből, a nadrág pedig még fel is van kicsit tűrve, hogy a boka egésze szabadon maradjon (brrrr, én ilyenkor már rég csizmában járok....). Ha félreteszem (és persze hogy félreteszem) anyai aggodalmaimat, miszerint télvíz idején így csak megfázni lehet, azt kell mondjam, hogy Kosztolányi, Arany János, vagy Petőfi Sándor, de még akár Krúdy is folyamatosan férfias lázban fetrengenének ilyen női provokáció láttán. Kivillanó boka: véletlennek álcázott kacérság, kihívás, női frivolitás, csábítás - egyszóval tetszeni vágyás. Ha most anyáink meg mernének szólalni, akkor elég nekik csak annyit felelni, hogy az ő miniszoknyájuk alig-alig takart el abból a bizonyos sejhajból, amit tornáztatni kéne, hogy formás maradjon.

Várakozással teli éjszaka

Gyerekviselkedés megfigyeléseim azt támasztják alá, hogy az ajándékozás nem feltétlenül tanult dolog, hanem sokkal inkább belső igény, ösztön. Viszonzás. Kölcsönösség. Egyensúly.
Sohasem tanítottuk a gyerekeket arra, hogy adjanak az ajándékokért cserébe bármit is a Mikulásnak vagy az Angyalnak. Ők maguktól ezt mégis mindig megteszik: igaz nem kekszet és tejet tesznek ki, hanem rajzolnak, vagy kicsi kedvességeket készítenek ki (én meg éjszaka alig bírok aludni az izgatottságtól, nehogy elfelejtsem az összeset begyűjteni....).

És amikor még a főrendezőt is meglepik: reggeli üzenet Norvégiából a telefonomon a Mikulástól, miszerint a fenti mosógépbe érdemes lenne belenéznem. Gyereköröm felnőtt testben is.

Csodálattal töltenek el a kamaszok - bennük látom azt a föld alatti változást, amiből bármi és minden lehetséges. Az előkészület egy másik jövő felé. Vajúdás és csírázás egyszerre: gyökérkialakítás, szárba szökkenés és köldökzsinór elvágás. Határhibridizáció.

A fenti kép első ránézésre anyuka tüncibünci szíve csücske nagylánya teljesíti gyermeki és testvéri feladatainak egyikét: megfesti a faangyal arcát.
Közbevetésként elárulom, hogy nálunk markáns szabály az, hogy legkésőbb ebédre fel kell öltözni - értik és tudják (azaz nem üres szülői tekintély-elfogadásról, hanem megértett és belátott tudásról lenne szó), hogy miért ez a kulturális elvárás nemcsak felénk, hanem önmaguk felé is (szerintem elég, ha csak a test- és evéskultúra jelentésére és jelentőségére utalok).

Ha alaposabban megnézzük: ezen az ebéd után lopva készült képen, ezen a leányon bizony pizsamanadrág van, amit még a szigorú anyai tekintet sem vett észre evés közben, hiszen az asztalnál ülve csak a csinos blúzt láttam (és persze az már szinte mellékes, hogy kisdrágám itt éppen az én kedvenc kabátomban ücsörög, és persze párnát sem tett a hideg lépcsőre....).
Na, ezt szeretem leginkább ebben a korosztályban: ezeket az apró nüanszokat, amivel egyrészt kifejezik, hogy önálló véleményük is van, másrészt pedig úgy csúsznak át a rendszeren, hogy észre sem veszi először az ember. Diszkrét báj, ugye?

A rénszarvas még vissza van....