A természetes és a mesterséges viszonyrendszere régóta visszatérő témája szinte a család minden tagjának.
Janka fotóin rendre jelennek meg a mesterséges elemek természetes környezetbe illesztve: Jolánról készített már olyan fotósorozatot (persze most nagy hirtelen nem találom a blogon), amikor a különböző évelő virágok előtt ülve a húga hajába a természetes virágra hasonlító, azt imitáló, kifejező (azt jobban megmutató?) művirágot tett, legutóbb a tavaszköszöntő műpillangóinkat tette a virágozni kezdő fák ágaira.
Most a klasszikus tükör-problematikát helyezte természeti környezetbe, játszva így a megmutathatóság-láthatóság, valós világ - képzelt világ, előttem-mögöttem, stb. dinamikus gondolatkörével.

(Képek: Kovács Janka)

Ha Kata Hogyan működnek a növények? írásának mintájára felteszem a kérdést, hogy Hogyan működnek a gyerekek?, akkor itthonra koncentrálódott életünket megfigyelve mindig arra jutok, hogy - amennyiben ideális körülmények adottak - öntörvényű belső dinamikájuk mindig a szellemi-testi-lelki fejlődés felé, a gyarapodás, a kiteljesedés felé tör. Játékaik csodálattal töltenek el: nemcsak a világirodalom nagy témáit, de a filozófia legnagyobb kérdéseit is rendre megjelenítik, a normális személyiségfejlődés és testfejlődés útjáról nem is beszélve: egyre rugalmasabbak, egyre ügyesebbek, egyre magabiztosabbak, egyre tudatosabbak.
Óhatatlan tehát, hogy mindig-mindig oda jutnak vissza a gondolatköreim, hogy hogyan is lehetne ezt a természetesnek értelmezett állapotot és a mesterségesen, szükségszerűen létrehozott intézményi struktúrát úgy összeházasítani, hogy gazdag gyerekek szülessenek belőle. Hogy az iskolában ne közmagányban legyenek a gyerekeink, hanem magánosított, azaz magánérdekű közösben.
Hogyan lehetne iskolai keretek között megvalósítani azt, amikor a négy különböző korú, tehetségű, stb. gyerek táncelőadást szervez nekünk: megtervezett és igényesen kivitelezett meghívót kapunk, amihez csatolva van a belépőjegy és a műsorfüzet. Kint a fűben kijelölve a színpad, előkészítve a tér, a legjobb helyre helyezve nekünk nézőknek a páholy. Amikor egyeske a telefonjáról a zenét szolgáltatja, ketteske a koreográfus, hármaska és négyeske pedig a táncos. Jöttömben-mentemben persze félszemmel meglesem a gyakorlást: az eredeti elképzelés szépen alakuló-javuló változása a napközbeni próbák során, összehangolódás, nézetek ütközése, kiabálós összeveszés, majd a nemes cél érdekében kompromisszumos kibékülés. Szép lassan annak megtanulása, hogy szakmai és magánéleti kérdéseket nem keverünk össze.
Amikor az akadémikus pedagógia projektmunkákról, projektnapokról, inkluzív pedagógiai gyakorlatokról beszél, akkor valami ilyesmi cél lebeg a szeme előtt. Ilyenkor jó értelemben építi be a családi dinamizmust, mint kézenfekvő gyakorlatot.
Úgy érzékelem, hogy a kortárs alternatív pedagógia irányok is a klasszikus családmodellből vett mintázatokat igyekeznek beépíteni az oktatásba, a mindennapokban jelentkező hiányállapotok kezelésére és lehetséges megoldására: erdőterápia, kertterápia, érintésterápia, relaxációs szoba....
A Hogyan működnek a gyerekek? kérdés pedig a Hogyan működnek a családok? kérdést generálja....

A válasz lehet egyszerű: egy tökéletesen megszerkesztett és összehangolt rendszerben, ami a moháktól a hatalmas fákig óraműpontossággal működik. Ha viszont belemászunk a témába, utána olvasunk, akkor egy minden pici részletre aprólékosan odafigyelő, molekuláris szinten, biokémiailag bonyolult folyamat tárul elénk, ami megfelelő háttértudás nélkül nehezen kezelhető. Lehetne dobálózni olyan szavakkal, mint autotrófia, ozmózis, kapillaritás, asszimilátumok, respiráció, turgor, sztómák, kloroplasztisz, stb., de akkor senki nem olvasna tovább. Egyszerűen, érthetően is leírható folyamat - remélem -, mely maga a csoda.

Lucfenyő (Picea abies)

Növény = növekvő lény, mely egész élete során növekszik. Azért látjuk zöldnek a növényeket (leszámítva a különböző fény hullámhosszok visszaverődését és elnyelődését), mert a vékony, átlátszó bőrszövet alatt zöld színtestek vannak. Ezek alakja, mérete sejten belüli eloszlása nagyon változó (moszatoknál 1-2 db változatos alakú; fejlettebb növényeknél 0,5 millió/mm2, gömb vagy lencse alakú). Ezek a színtestek az egymással szemben álló, babszem alakú zárósejtekben vannak, melyek nyílásokat zárnak körbe (gázcserenyílás). Ezeken a nyílásokon keresztül párologtat és lélegzik a növény. A levegőből felveszi a széndioxidot, melyből napfény és a gyökereken keresztül felvett víz segítségével cukrot állít elő a zöld színtestekben (fotoszintézis), és ahol a számunkra létszükségletű oxigén „csak” melléktermék. Önállóan, önműködően építi fel sejtjeit, veszi fel és alakítja át a számára nélkülözhetetlen anyagokat, melyeket el is juttat minden egyes sejtjéhez, ezáltal jelentős szerepet vállalva az ásványi anyagok körforgásában.

Szeder (Rubus fruticosus)

Na jó, de mindezt hogyan? Hogy veszi fel és juttatja el például a levelekig a vizet?
Képzeljünk el egy nagyon vékony csőrendszert a növényben (szállítónyalábok), amiben felfelé és lefelé is folyamatosan megy az anyagáramlás. Ez a csőrendszer két részből áll, a farész veszi fel és szállítja felfelé a gyökerek segítségével felvett vizet és ásványi anyagokat, a háncsrész pedig a levelekből lefelé, visszafelé, akár egészen a raktározó gyökerekig, és minden más felhasználási területre elszállítja a fotoszintézis során átalakított cukrokat, szerves anyagokat. A víz részben a fotoszintézishez szükséges, részben pedig az ásványi anyagok szállító közege. A szárban levő szállítónyalábok a levélzetben levélerezet formájában folytatódnak. A farész a levél színe felé, a háncsrész a fonák felé helyezkedik el. A gyökérzet felveszi a vizet, a szállítónyalábokban eljut a levelek összes sejtjéig, ahonnan a sejtközötti járatokon keresztül már pára formájában a gázcserenyílások alatti kis légudvarokba kerül, innen pedig a légkörbe jut a nyílásokon át és elpárolog. Ez az elpárologtatott víz a levél teljes felületével megegyező szabad vízfelület párologtatásának a felét is elérheti. A párolgás mértékét nagyban befolyásolja a levél szerkezete, formája, a növény saját víztartalma, a levegő páratartalma és hőmérséklete, valamint a légmozgás. A növény viszont képes szabályozni a légrések méretét a babszem alakú zárósejtek nyitásával / csukásával, ezáltal képes csökkenteni az elpárologtatható víz mennyiségét.

Nemes babér (Laurus nobilis)

A víz állandóan mozgásban van a növényben, folyamatosan áramlik. A gyökérben levő nyomás tolja felfelé a vizet, de ez csak 1-2 méter magasra juttatná fel a szárban vagy törzsben. A levelekben végbemenő párolgás viszont egy szívóhatást is eredményez, így a víz a legmagasabb lombkoronába is feljut. Ehhez még egy kis segítséget ad harmadik tényezőként a víz molekuláinak az összetartó ereje, így egy tökéletesen működő vízszállító rendszer jön létre.

Olajfa (Olea europea)

Ahhoz, hogy a növény a fotoszintézis során a vízből fényenergia segítségével létrehozott cukrot felhasználhassa, neki is oxigénre van szüksége. A cukor lebontásakor energia szabadul fel, így olyan, mintha a létrejöttéhez szükséges napfény energiáját adná le, vagyis raktározza a fényenergiát. Ezt a felszabaduló energiát használja fel életműködéseihez. A cukor lebomlása, lassú elégetése a növény légzése, ami a fotoszintézis folyamatának a fordítottja. Napközben – a napsütés miatt – fotoszintetizálnak a növények, éjjel pedig a folyamat megfordul – fény hiányában -, és lélegeznek. A növények folyamatosan növekednek, tehát a fotoszintézis nagyobb mértékű, mint a légzés, és cukrot és egyéb anyagokat (keményítő, olajok, zsírok, fehérje) fel is halmoznak. A rothasztó gombák és baktériumok, valamint az állatok ezeket a raktározott anyagokat a növény elfogyasztásával alakítják vissza széndioxiddá és vízzé azáltal, hogy lélegeznek. Az eközben újra felszabaduló energiát ők is a saját életműködéseikhez használják fel. Így érnek körbe a megmozgatott anyagok, így lesz kerek a világ. Az egész növény részt vesz ebben a folyamatban. A gyökérzet a víz felvételéért, a szár a szilárdításért és szállításért felelős, a levelek fő feladata a fotoszintézis. A levelek törekednek a fény teljes kihasználására, úgy állnak egymáshoz képest, hogy a lehető legkevésbé takarják egymást, viszont a többi növénytől minél jobban elvegyék a fényt. A nagy levelek sok fényt képesek felvenni, viszont nagyobb a párologtatásuk is. A növények alkalmazkodnak az adott fényviszonyokhoz, amiben élnek, így beszélhetünk fénykedvelő (heliofil) és árnyékkedvelő (szkiofil) fajokról. A levélhez eljutó fény erőssége nagyban befolyásolja a fotoszintézis mértékét. Az árnyékkedvelők légzése gyenge, így aránylag kis megvilágítással is megélnek. A teljes napfény egy tizedét kitevő fényerősség körül már elérik fotoszintetikus teljesítményük csúcsát. A fénykedvelő növények viszont gyönge megvilágításban nem is tudnak megélni. Fotoszintézisük csúcspontját csak nagy fényerősség mellett érik el, így jól hasznosítják az erős fényt, és sok szerves anyagot tudnak előállítani.

Tulipánfa (Liriodendron tulipifera)

Ami viszont még érdekesebb, hogy egy növényen belül a levelek között is megfigyelhetünk különbségeket. Lehetnek rajta fény- és árnyékkedvelő levelek is. Szabadon álló fák esetében például a lombkorona belsejében árnyékkedvelő levelek vannak, felszínén viszont fénykedvelők. Tehát nem csak egy növény képes alkalmazkodni az adott fényviszonyokhoz, hanem adott növényen belül a levelek is.

Tölgylevelű hortenzia (Hydrangea quercifolia)

Folytathatnám mindezt a fotoszintézis különböző szakaszaival (fényszakasz, sötétszakasz), azok részletezésével (pl.: Calvin-ciklus, glükóz-termelődés), majd ezt követően a lebontó folyamatokban is elmerülhetnék az utolsó részletekig (pl.: glükóz lebontása, citromsav-ciklus, stb.), de ehhez egyrészt – ahogy azt a bejegyzés elején is írtam -, nagyobb háttértudás, a részletek jobb ismerete szükséges, másrészt nem hiszem, hogy valóban szükség lenne rá a folyamat alapvető megértéséhez.

Tűzeső (Heuchera 'Green Spice')

A növények működése, létfenntartásukhoz nélkülözhetetlen anyagaiknak megszerzése és előállítása egy hihetetlenül összetett, gyönyörű folyamat, ami önmagában is érdemes a tanulmányozásra. Ha pedig még azt hozzáteszem, hogy nélkülük mi sem lennénk itt, akkor érthető, miért érdemelnek meg minden figyelmet és tiszteletet.

A fotoszintézis folyamata

A növény levelének szöveti felépítése

Iphiclides podalirius (Linnaeus, 1758), azaz kardfarkú pillangó

Reggel kiléptem az udvarra, mint mindig mostanában, ezeken a szép tavaszi napokon, örömmel, várakozással: milyenek ma a fények, a levegő? Süt-e a nap? Mit csinálnak a növények? Hogy töltötték az éjszakát? A virgonckodó macskák nem tettek-e kárt valamelyik cserépben, palántában az éjjel, nem rúgták-e szét valamelyik veteménysort? Kedves Olvasóm, ne gondolj ám valami nagy veteményesre! Az egész telek csupán százharminc négyzetméter! Ezen áll még a ház is, meg a letéglázott udvar. Hol maradna hely még veteményesnek is?! Mind hasonló méretű telkeket találsz itt, Pécsett, a Havihegy oldalában. Régen ez a rész egy Gáspár nevű pécsi püspök szőlleje volt, később pedig a Zsolnay család építtetett egyszoba-konyhás, aprótelkes házikókat a gyár munkásainak itt, a Havihegy lépcsősen kiképzett lejtőjén. A közelben ilyen neveket találunk, hogy Bosnyák utca, Zidina-környék, Cserző-köz. Zegzugos, keskeny, váratlanul meredek lépcsőkben folytatódó utcák, kicsiny, régi házak, ahol még a tapasztalt taxisok is nehezen találnak oda a címekre.

De, hogy szavamat el ne feledjem, igenis, van veteményes az apró udvarban! Úgy alig egy méterszer alig másfél méteres, az udvar legnaposabb szögletén. Van benne három tő paradicsom (már virágzik is az egyik), egy sor zsendülő zöldhagyma, egy sorocska petrezselyem, egy kicsi spenót, rézvirág, őszirózsa, egynyári mályva (épp kelőben), kék nőszirom virágban, petúnia (az a hagyományos, világos, jó illatú), rozmaring, kakukkfű, levendula, zsálya, citromfű… No, tehát, hogy szavamat el ne feledjem, kiléptem az udvarra, körülnézegettem, s látom ám, az udvar sarkában már szépen, frissen, üdén virágzik a bodza. Közelebb is mentem, hogy az illatát is érezzem, hát, mit látok!? Egy furcsa szerzetet, ahogy nyugodtan pihenget az egyik bodzavirágon! Lassan lengedeznek együtt, föl, alá, ahogy a reggeli szellő gyengéden emelgeti a bodzavirág sápadtas sárga tányérját. Színük majdhogynem összeolvad. Elő gyorsan a fényképezőgépet! De elég magasan van, távol is van, hogy lesz ebből makrófotó? Még jó, hogy kéznél (lábnál) van a fellépő! Fellépek, óvatosan közelítek, lélegezni is alig merek. Nyomom az exponálógombot – sötét! Lemerült! Épp most! Nincs mit tenni: lekászálódni, föl a töltőre a gépet és szomorkodni a kényszerűen elszalasztott pillanat miatt. Bele is fogtam a nap tennivalóiba, el is felejtkeztem a pillanatról, de később újra arra vitt az utam, és mit látok? A szerzet még mindig ugyanott, ugyanúgy! Kaptál még egy esélyt az élettől, mondom magamnak, ritka dolog! Eddigre a gép is gyűjtött már némi életet magába az őt tápláló energiából, így újra föllépek a föllépőre, sőt, még a kerítéspárkányra is, kihajolok, közelítek, lélegzetem visszafojtom… Az eredményét itt szemlélheted, kedves Olvasóm.

Kardfarkú pillangó a Havihegy oldalában

https://hu.wikipedia.org/wiki/Kardoslepke

http://jasius.hu/lepidopterology/iphpod.html

A pásztortáska is azt a kérdést feszegeti, hogy gyógynövény vagy pedig gyomnövény. Ez is, az is. Kinek ez, kinek az.
Szív alakú levelei kedvesek a női szívnek, ahogyan hatása a női testnek. Ilyentájt a legjobb szedni, főleg a délutáni napsütéses melegben.
Évek óta visszatérő kérdésem, hogy miért van az, hogy pl. a pásztortáska, vagy a közönséges galaj frissen nem készíthető el teának, mert csak zöld színű meleg vizet kapunk, ellenben, ha kiszárítjuk, ízes, hatóanyagokkal teli teát. Viszont a menták, a csalán vagy a levendula frissen is és szárítva is elkészíthetőek. A főzet és a forrázat problematika világos: a csipkebogyóból vagy a zsurlóból főzetet készítünk, mert egyszerűen több időre van szükség ahhoz, hogy a hatóanyagokat kinyerjük. De ez a friss kontra szárított verzió egyszerűen nem fér a fejembe: egyszer kell, hogy szárítással bezárjuk a növény hatóanyagainak kapillárisait, egyszer nem, egyszer meg teljesen mindegy. Ráadásul a tőlem szokásos vehemenciával végigpásztázva a szakirodalmat is úgy tűnik, hogy egyedül vagyok ezzel a kérdéssel, jaj.

Száradó pásztortáska

Száradó közönséges galaj

Szántóföldi száradás, mintha augusztus lenne....
Sivatagosodó mezőgazdászság (mezőgazdátlanság) kontra virágzó kiskertkultúrák: az amerikai amishok kertjei (amish garden) vagy az orosz dácsa-kertek (dacha garden). Középút?

A falu házai-kertjei felett a szántó (fényképezte: Kovács Janka)

A kicsi cinkék (hivatalos néven kék cinege) az odúban egyre hangosabbak - a szülők szinte már egész nap ki és be repkednek, hogy tartsák az iramot az éhesen követelőző fiókák etetésében.
Tegnap reggel Balázs készített hangfelvételt az odúhoz settenkedve - a csivitelésben jól hallatszik az odúból kibújó és tovareppenő felnőtt madár keltette hang is.

Én is sikeresen kihasználtam azt a ritka vacsora előtti rövid időszakot, amikor még senki sem kérdezi meg, hogy mit fogunk enni, hogy mikor eszünk (szinte mindig ugyanakkor), hogy mit terítsen, és még senki sem kezd el azon szócsatázni, hogy ki fürödjön elsőnek, másodiknak, vagy hogy fürödjön-e egyáltalán....

A piros tojásról majd talán valaki más....
A kicsi piros sportautó nem nálunk parkol....
Most csak a piros színről....

Különleges tavasz az idei, hiszen szinte az egész napunkat - tanulással, munkával, játékkal, álmodozással, olvasással és számunkra hihetetlenül új megfigyelésekkel - a kertben tölthetjük. Benne a kertben. A kert részeként. Belesimulva. Kertmegfigyelések.

Narcissus poeticus: az első nárciszfajták egyike, melyet termesztésbe vont az ember. Az ókoriak nárciszát többek között vele azonosítják. A görög Narkisszosz legendájának szimbóluma (mivel a virág szirmai önmaga felé hajlanak) - a túlzó önszeretet leírására Freud alkotta meg a nárcizmus, nárcisztikus kifejezéseket.

Gerald Durell és Jane Godall, csak hogy a két legismertebb nevet említsem, akik a saját kertjükben nőhettek fel szabadon. Ráértek megfigyelni. A megfigyeléshez nemcsak rászánt idő szükségeltetik, hanem lelassult és kitágult idő is. Szabadság az időben. Szabadság abban, hogy mikor gyorsít és mikor lassít az ember/ a gyerek.

Két elementáris felismeréshez jutottam eddig: a színelmélet működéséhez a kertben és a hangok intenzív átéléséhez. Kertszínek és kerthangok.

Kertolvasások: újraolvasások. Most, hogy nincsen könyvtár, így könyvtárbusz sem, kénytelen vagyok a saját könyvtárunkat használni (miközben csilingelnek a szemem előtt a képzeletbeli pénzérmék, hogy miket szeretnék még idehaza látni....), tehát a már elolvasottakat újraolvasni (megboldogult magyar tanárnőm most biztosan lassan, elmélázva, cinikusan csillogó-vibráló szemekkel azt mondaná kapadohányos-rekedt hangján, hogy na kérem, megy ez, végre nem csak a Háború és békét olvasod újra).
Szóval, most éppen az Üveggyöngyjáték van soron, cirka húsz év után. A kertben benne olvasva, a szöveget a kertbe beleolvasva eszméltem rá elementáris erővel, hogy minden szellemi és spirituális tevékenységünk a testi mozgást tekintve statikus - ha mozgással is jár, akkor is ritmikus-monoton.

Visszakanyarodva a kiindulási pontomhoz: ezen különleges tavasszal többet ülünk és fekszünk kint a kertben, mint eddig bármikor.

És akkor, egyik kintülésem alkalmával rányílt a szemem a színelmélet (merthogy amúgy éppen ebbe a témába vagyok belehabarodva) egyik lényeges tételének miértjére. A tétel a következő: a meleg színek - főként pedig a piros - kicsinyítik a teret, közelebbinek látszanak, mint amilyen távolságra a valóságban vannak. Szuper alaptétel, csak még sehol nem mondta ki senki sem, hogy miért. És akkor a kertben a piros növényeket és tárgyakat nézve rájöttem a miértre: egyszerűen azért, mert annyira intenzív szín, hogy azt vesszük minden másnál előbb észre. És mivel azt vesszük elsőként észre, azt is érezzük a legközelebbinek. És ahhoz képest értelmezzük a többi színt és formát, magát a teret.

És akkor meghallottam a kertünk hangjait is. Kerthangok. A kerthangokat mozgás kíséri: rajcsúrozó gyerekek, rohanás, civakodás, vízfröcskölés, csak hogy párat említsek a legintenzívebbek közül (emlékszünk ugyebár azon kisgyerekeinkre vonatkozó igazságra, hogy ha csöndben van, akkor rohanj, mert vagy baj van, vagy éppen bajt csinál).

Egyre több madár lakja, repüli át, vagy megpiheni fáradalmait nálunk: fecske, kékcinke, feketerigó, vörösbegy, barázdabillegető, balkáni gerle....
Egy kékcinke pár az általunk kitett odút lakja: egyre többször és többször figyelhetünk meg újat és újat az életükről. Nagyon hamar arra is rájöttünk, hogy ők is figyelnek minket.... Úgy helyeztük el az odút, hogy a konyhából is látható legyen, ha jönnek-mennek, közlekednek, de az odú nyílása ne az ajtó felé forduljon, hogy kevésbé zavarjuk az életüket. A kinti teraszról viszont panorámában szemlélődhetünk. A kedvenc jelenetünk, mikor felhallatszik messziről az ének (biztonsági ellenőrzés), majd a szilvafa koronájának tetejére leszállva spirál alakban egyre lejjebb ereszkedik az apuka (hím), csőrében a táplálékkal, amit aztán az odúból kikukucskáló anyukának (najó tojónak) egy gyors mozdulattal átad, és már repül is tova.

Kerthangjaink: A gyerekek megpróbálták felvenni a hím cinke hazaérkezését.

Mikor mi ebédelünk, úgy tűnik, hogy ők sziesztát tartanak: a biztonsági körjáratukat követően apuka és anyuka együtt térnek be az odúba.
A madárhangoknál még szelídebbek a növények hangjai, amik csak szélben hallhatóak (egyre többször fúj a szél és most már szinte csak keletről....). A magas fűféléknek van a legcirógatóbb susogása, a többi növény mozgatásához már erősebb légmozgás szükségeltetik.
Hallhatóságok és hallgatóságaink a kertben.
Pirosaink a kertben: kisebb egységekbe rendezik az amúgy végtelennek tűrő terünket, felhívó pontokként kijelölnek egy-egy részt az egészből.
Hangok és színek.

Ez az egy kép tavaly ősszel készült a halottak napi körjáratunk során a Barcs melletti ősborókásban - a japán juhar kipiroslik.

Kicsit nagyképűen írhatnám, hogy közkívánatra folyatás következik, de valójában csak annyi történt, hogy kaptam két kedves visszajelzést, amelyek felbátorítottak, hogy az amúgy is kikívánkozó további mondanivalót nyugodtan írhatom tovább – ketten legalább el fogják olvasni. (Igazából töknyugodtan írtam volna magamtól is, de hát a hiúság, ugyebár, annak persze hízelegnek az ilyen meggondolatlan visszajelzések). Az ilyen grafománoknak (jelenleg is élő, leírhatatlanul furcsa szokásokkal rendelkező, földrajzilag nem behatárolható népcsoport, tagjai elképesztő mennyiségű papírárut fogyasztanak és állandó bizsergést éreznek a kezükben, amikor éppen nem írnak), mint jómagam, nem számít, mekkora a „köz”, lehet az akár egy ember (vagy simán nulla), írnak, ha rájuk jön az ötperc. Mivel azonban most nem néprajzi kutatásokat végzünk itt, hanem a tulipánról szóló amatőr csacsogás tölti be a húsvéti hétvégét, maradjunk ennél a témánál, mielőtt a kedves Olvasó végleg elveszíti a türelmét ennyi felesleges karakterhalmozás láttán.

Azt sokan tudják, hogy a tulipán jelen van a magyar népművészetben – ebben semmi meglepő nincs, hiszen keleti gyökereink révén természetesen részévé válhatott a kultúránknak. Arról ugyan van némi vita, hogy mennyire ősi szimbólum, illetve hogy amit tulipánként tartunk számon, az eredetileg égigérőfa-jelkép vagy netán rózsabimbó, de mivel ez szakmailag számunkra itt és most teljesen lényegtelen, ebben nem merülök el. Inkább az a gondolat jutott erről eszembe, hogy ha az etnográfusok állításán kicsit elmerengünk, miszerint a tulipán a női szeméremtest jelképe és mint ilyen mindenféle hétköznapi tárgyakon szerepel (ládák, szíjak, fazekastermékek, stb.), tehát a parasztember a mindennapjai részeként folyamatosan találkozott ezzel a motívummal, akkor ez kicsit ahhoz hasonlít, ahogy a mai urak is szívesen nézegetnek kívánatos hölgyeket mindenféle erotikus öltözékben, legyen azokon az öltözéknek nem is feltétlenül nevezhető „petit rien”-darabokon (kis semmiség) tulipán, csipke vagy éppen minél több lyuk (valószínűleg nem ez izgatja adott helyzetben a férfiembert, hacsak nem botanikusról van szó). Magyarán szólva lehet, hogy a parasztembernek is hatékonyabban el lehetett (volna) adni egy tulipánnal díszített kapát (jobb lett volna a kapa marketingje), ahogy manapság egy traktor reklámján is félpucér nőcskék díszelegnek – ki tudja, miért…

Ha már az ábrázolásnál tartunk, szembejött még olvasmányaim során Jacques Le Moyne XVI. századi francia művész, illusztrátor és térképrajzoló. Róla is több mindent érdemes lenne elmesélni, röviden álljon itt csak annyi, hogy az előző szösszenetben említett id. és ifj. John Tradescanthoz hasonlóan komoly utazó volt, aki járt az Új Világban és noha az ottani helyekről készített térképei pontosságát történészek igencsak kétségbe vonták (művész lévén előfordulhat, hogy fantáziájával egészítette ki, amit nem látott vagy amire nem emlékezett – művészeknél ez talán bocsánatos bűn), bizonyos képeit jelentősen megihlette az őslakos amerikai kultúra. Ha pedig megnézzük a következő képet, feltehető, hogy nemcsak ez, hanem a nők is megihlették…

A fenti hölgyemény, kérem, semmi mást nem visel, csupán tetoválást (bár lehet, hogy bizonyos urak véleménye szerint abból túl sokat), s ez a viselet ezek szerint már a XVI. században is izgatta a férfiemberek képzeletét. Ha a tudományos magyarázatot nézzük, Le Moyne elképzelése az volt, hogy a X. századig a mai Skócia területén élő pikt népcsoport egy képviselőjét szerette volna párhuzamba állítani az őslakos amerikaiakkal, és most itt sokat lehetne írni a piktekről is, de előfordulhat, hogy Le Moyne egyszerűen két szenvedélyének hódolt, miközben a képen dolgozott. Az egyik a botanika, a másik meg… Mielőtt azonban a kedves Olvasó fantáziája teljesen más irányba terelődik, emlékeztetni szeretném, hogy mi most a tulipánok miatt vagyunk itt. A valódi tulipánok miatt. Szóval nem(csak ;-) a jelkép miatt. Tehát a lényeg, amiért ezt az ábrázolást idecsatoltam, az a szemmel látható tény, hogy a hölgy tetkói között a tulipán is fellelhető, például a térde fölött mindjárt egy-egy. Márpedig a piktek időszakában tulipán bizisten nem létezett a brit szigeteken, így aztán a művészettörténészek most jót fanyaloghatnak rajta, milyen hiányos is volt Le Moyne botanikai tudása. (Valószínűnek tartom, hogy a művészt ez legalább annyira nem izgatta, mint a térképei pontatlansága, a modellt álló hölgy ezzel szemben…) Ha pedig valakit még az angol történelem adalékai is érdeklik, akkor érdemes még azt megjegyezni a művészről, hogy ugyanúgy Angliába, egészen pontosan Londonba menekült a vallási üldözések elől, mint az előző szövegben említett Lobelius, mégpedig nagyjából ugyanazokban az években, tehát akár találkozhattak is, ezt nem sikerült eddig kinyomoznom.

Végezetül pedig álljon itt egy érdekes bizonyíték a tulipán színtörés vírus működésére: a saját kertünkben találták a gyerekek ma reggel ezt a színes tulipán-levelet. Ezek szerint nemcsak szirmokon működik.

Tegnap kimentünk a szőlőbe és elkezdtünk gyíkot fogni. A magas füvet néztük végig, hátha ott majd lesznek és sikerült is találni párat. Az elsőt elneveztük Spinjitsunak, neki egy zöld folt van a fején. Beleraktuk egy nagy átlátszó műanyag ládába, amit kibéleltünk fűvel, botocskákkal, levelekkel és virágokkal. Vizet is tettünk be neki. Először nagyon el akart szabadulni, de most már megszokta, hogy itt él. Utána fogtunk még egy barna gyíkot, a neve Barni. Mire a másik már megszokta, Barni még mindig el akart szabadulni és ekkor még egyik sem ivott. Ezután fogtunk még kettőt, az egyiknek Dínó lett a neve vagy Harapós Jóska, mert állandóan kitátotta a száját. A negyediket Mászókának neveztük el, mert mindig felmászott a kezünkön. Beceneve: Felfedező.

Papa nem engedte, hogy hazahozzuk őket, ezért azt mondtuk, hogy a joghurtos vödröket a lego miatt akarjuk hazavinni és szépen becsempésztük a gyíkokat az autóba. Az eredeti terv szerint csak kettőt hoztunk volna el, de valahogy mégis négy lett… A rázós utazást elég jól bírták: az ülések alá rejtettük őket, majd amikor elindultunk, felvettük őket a kezünkbe, mintha azt akarnánk megakadályozni, hogy a joghurtos poharak beguruljanak a pedálok közé.

Julinak Spinjitsu lett a kedvence, Ádám mind a négyet szereti és Pötyinek sincs kedvence. Először még óvatosan bántunk velük. Papa mesélt dolgokat a szokásaikról: például szeretnek ágak közé bújni éjszaka, meleg kell nekik, reggel pedig le vannak dermedve és alig bírnak mozogni. Másnap délelőtt elkezdtük őket óvatosan kiszedegetni a ládából. Eleinte nagyon csodálkoztak, hova kerültek és hogy megváltozott a környezetük, de aztán elkezdtek szaladgálni. Elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan etessük őket. Mama és Pötyi utánanézett a neten, hogy mit esznek: ízeltlábúakat, pókokat, lepkéket, legyeket, hangyákat.
Ádám csipeszkészletét vette elő, Pötyi legyet fogott, Ádám pedig csipesszel próbálta etetni a gyíkokat. A falánk Barni mindent megevett, míg a többiek csak kóstolgattak. Kiderült, hogy a döglött rovarokat is megeszik, ami nagy előny volt, hiszen így már le is csaphattuk az ennivalójukat, úgy is megették. Kicsit nehéz őket megkülönböztetni, így nem biztos, hogy ma már mindegyik evett.

Délután elkezdtük őket sétáltatni, hogy néhány lépésnyire a ládán kívüli világot is megismerjék. A néhány lépésből néhány méter lett, szaladni kellett utánuk, hogy beérjük őket. Ezután áttettük őket egy nagy malteros ládába, amelyben kiszáradt sár volt, aminek nagyon örültek, mert így könnyebben fel tudtak mászni a falán. A ház falán is sétáltattuk őket – ott is tudtak mászkálni. Elővettük Juli gördeszkáját, rátettük őket és gurítottuk rajta, ezt gyíkjáratnak vagy gyíkautónak neveztük el. Az egyik a legérdekesebb helyekre is bemerészkedett, például a fényképezőgép-állvány csavarmenetébe. A másik most éppen a monitoron kaparászik.

Amíg lehet, meg akarjuk tartani őket: ha jól bánunk velük, akár szép nagy zöld gyíkká is kifejlődhetnek.
A képeket meg is tudod nézni:

Szöveg: Szabó Juli és Szabó Ádám
Képek: Szabó Ádám

Mióta beszűkült az életterünk, azon közvetlen közelemben élő embereknek az aránya, akiket érdekel a tulipánnal kapcsolatos bármilyen információ, sajnálatos módon szintén jelentősen lecsökkent – körülbelül nulla százalékra. Valamivel azért magasabb ez az arány, mert a kisebbik lányom kertésznek készül (így, a hetedik szülinapjához közeledve komoly karrierálmai vannak), ezért őt legalább változó mértékben érdeklik a kertben nyíló tulipánok, de a bennem izzó lelkesedést nem osztja senki. Szomorú ez, és a kedves Olvasó bizonyára átérzi, milyen nehéz is annak az élete, aki meg van fosztva más tulipánrajongók társaságától… Szerencsére jelen szösszenetnek a szerzője alkatilag nem alkalmas a borongásra, helyette inkább kiéli fecsegési hajlamát és most a tulipánról fog itt összehordani hetet-havat. (Jó, havat már nem, végülis április van és 15 fok.)

Azt csak a mostani olvasmányaim kapcsán tudtam meg, hogy a tulipán Perzsiában a tökéletes szerelem jelképe, a francia virágnyelvben pedig a szerelem megvallásának a jele – feltételezem, hogy a férfi, akinek az elmúlt hetekben kétszer vagy háromszor is vittem hirtelen ötlettől vezérelve ilyen virágot, ezt szintén nem tudta, de szerencsére annyit igen, hogy vízbe kell tenni. Így aztán volt esélye a szóban forgó tulipánnak földön-kívüliként is nyiladozni, ahogy talán a szerelemnek is, amit ezek szerint jelképez.

A tulipán, mint annyi minden, számomra az angol történelem kapcsán vált érdekessé és persze egy regény kapcsán fogott meg, gondolkodtatott el. A szóban forgó regény Philippa Gregory Earthly Joys c. munkája volt, amelyben a híres id. John Tradescant (XVI-XVII. századi meghatározó angol kertész, gyűjtő, utazó) központi figuráján keresztül lehetett elmerülni nemcsak a szövevényes angol történelemben, hanem a főúri, királyi kertek történetében is. Ebben a könyvben olvastam először a tulipán nemesítéséről, a holland tulipántőzsdéről, annak későbbi összeomlásáról és túl azon, hogy látványszinten is teljesen lenyűgöz ez a növény, nagy hatással volt rám, hogy mennyi különböző műfajban tevékenykedő ember számára jelentett sokat: kertészek, gazdasági szereplők, festők, uralkodók rajongtak érte. Természetesen elég csak átröppenni Hollandiába, és máris egyértelművé válik, hogy ez a rajongás nem csökken, hanem intenzíven jelen van a mai világban is.

Mit lehet tudni a tulipánról? Csak röviden: rengeteg helyen él vad tulipánfaj (Közép-Ázsia, Észak-Afrika, Közel-Kelet, Távol-Kelet, Európa), még a Kárpát-medencében is négyféle. A törökök vették a fáradságot és a XV. században kísérleteztek új változatok kifejlesztésével, de már 1000 körül születtek olyan kertekről szóló leírások, amelyek említést tesznek róla. Majd II. Szulejmántól egy osztrák nagykövet kapott ajándékba tulipánhagymát, kicsit később pedig Carolus Clusius (Charles de L’Écluse, a XVI. század egyik legnagyobb botanikusa) ültette el az első tulipánhagymákat a leideni botanikus kertben, így került át Európába. Angliába I. Erzsébet uralkodása alatt hozták az inkvizíció elől menekülő protestánsok, nagy valószínűséggel a botanikus Lobelius (Matthias de l’Obel flamand orvos és botanikus, róla nevezték el másik nagy kedvencemet, a lobéliát), aki 1570-ben menekült Londonba. Eddig minden komolyabb leírásban azt olvastam, hogy a botanikusokat és a civileket egyaránt a tulipán változatosságra való képessége nyűgözte le leginkább, még a holland tulipántőzsde gazdasági érdekeket szem előtt tartó szereplői sem tudták kivonni magukat a szépsége bűvköréből, így egyáltalán nem csak hideg számítás vagy véletlen az oka, hogy pont ez a növény kaphatott ilyen óriási piaci szerepet az 1633-37 közötti időszakban. (Idealista bölcsész-lelkem örül, amikor ilyeneket olvas, mert ezt egy újabb bizonyítéknak lehet venni, hogy messze nemcsak a racionalitás vagy a praktikum, netán a gazdaság szabályai működtetik a világot, hanem igenis a szépség és az arra való igény is és ezt azért jó tudni. Vagy hinni.)

A tulipán szaporítása is érdekes, erről ugyan jobb lenne, ha Miklós írna itt, de amennyit tudok a történeti oldaláról, azt saját szorgalomból összeszedtem röviden. Az angol forrás, amit én olvasgattam (Literature and the Renaissance Garden from Elizabeth I to Charles II: England’s Paradise, szerző: Amy L. Tigner, Routledge 2012), azt írja, hogy James Garrettnek (szintén XVI. századi flamand gyógyszerész, aki Lobeliusszal is barátságban volt, mikor Londonban éltek mindketten) hét évig tartott, mire a magról szaporított tulipánja virágzó növénnyé fejlődött. Most képzelje el a mai világhoz szokott kedves Olvasó, hogy hét évet fordít arra, hogy magokból valamit nevelgetni próbál, mégpedig úgy, hogy minél változatosabb növényt hozzon létre végül – fantasztikus kísérlet, számomra nagyon jelzi azt is, mennyire más tempóban zajlott az élet korábbi századokban… Más botanikusok, kertészek, ahogy az John Tradescant esetében is történt, a hagymákkal kísérleteztek: az anyahagyma körül kialakult ún, fiókhagymákat választották le vagy éppen szétvágták magát a hagymát és másik típusú hagymával szorosan összekötve azt igyekeztek új változatokat kinevelni – sikerrel. Emellett pedig ott van az ún. tulipán színtörés vírus, ami ha megtámadja a tulipán töveket, szintén változatos színeket, mintázatokat hoz létre, például a cirmos tulipánokat. A XVI. században már ismerték a hollandok ezt a lehetőséget is: az egészéges hagymát ilyen fertőzött hagymával párosítva neveltek ki újabb változatokat, amelyek még többet értek. A Semper Augustus nevű tulipán ára pl. 1624 és 1637 között 1,200 holland forintról 10,000 holland forintra nőtt, ami éppen egy csatorna menti amszterdami ház ára volt... (Vicces adalék az angolok esetében, hogy ők az elején olyan szinten nem voltak képben a tulipánhagymát illetően, hogy elsőre megfőzték és megették, csak aztán világosodtak meg és fogtak hozzá a kísérletezéshez.)

Egy Semper Augustus-portré

Mivel érdekel ez a téma, megnéztem a Tulipánláz című filmet is, de ezt senkinek nem javaslom, kiábrándítóan túljátszott, unalmas és szinte semmi köze nincs ehhez a témához. Philippa Gegory korábban említett regénye viszont érdekes időutazás, mégpedig abból a szempontból is, ahogy a szerelem, hűség, ragaszkodás különböző, néha talán nagyon meglepő formáit körbejárja. Mivel id. John Tradenscant alkalmasint egy ifj. John Tradenscantot is produkált híres kertjei és gyűjteménye mellett, érdemes elolvasni a Virgin Earth című Gregory-regényt is, amely már róla és az Új Világ Angliára gyakorolt hatásáról is szól a növények szeretete mellett. Ifj. John Tradescant sem volt akárki: I. Károly és francia felesége, Henrietta Maria főkertészeként fontos kertek kialakításában, gondozásában, az apja által elkezdett gyűjtemény kibővítésében és dokumentálásában is vezető szerepet játszott.

Egy saját kerti (fogalmam sincs milyen nevű) példány

Szinte semmit ne kelljen csinálni vele és mindig jól nézzen ki....
Zitáék orfűi nyaralójának most kialakított hátsó teraszát és támfalát látványosítottam.

Elölről már kialakult extravagáns retro-nyaraló hangulat - hátulra letisztult szecessziós érzületet próbáltam csempészni.
A növényanyag kiválasztásánál a könnyen gondozhatóság, a mindig díszítsen követelmények mellett az volt a célom, hogy az első részhez hasonlóan a hátsó traktusba is napfény és vidámság kerüljön. Ezért az örökzöldeknél, illetve a levélszíneknél a világoszöldes-aranysárgás lombozatokat részesítettem előnyben. Még egy fontos kérés volt: levendula mindenképpen legyen. Tulajdonképpen ez a kérés indította el az egész gondolkodási-szelektálási-tervezési folyamatot: ide nem lehet a klasszikus, sztenderd lila virágú angol vagy francia levendulát betenni. Fehér virágú növényekkel egyáltalán nem akartam apellálni, azok egyszerűen nem illenek a házhoz. Tehát azonnal megvolt a kiindulási alapszínem: a rózsaszín. Ide rózsaszín virágú levendula illik. A támfalhoz amúgy is az volt az első gondolatom, hogy az alsó részre, tehát a földhöz közeli falrészekbe kakukkfű lenne a legjobb választás: egyszerű növény, de fűszernek, teának télen-nyáron is kiváló, ráadásul igen dekoratív, de mégis kissé bohókás rózsaszín virágai vannak.

Ezután jött maga a tervezési folyamat: a hátsó teraszról készült kép és az ott jártamkor korábban beszívott térélmény összehangolása. A fotót lehalványítva kinyomtattam és arra gondolkodtam rajzosan.

A terasz lépcsőjét kellett először is kihangsúlyozni, egyértelműsíteni, azaz kijelölni a szemnek, hogy itt lehet fel és le közlekedni. Az ilyen lépcsők szimbolikájukban kicsinyített bejáratok - azaz jelölni kell őket a szem és a térérzékelés számára. Mivel a nyaraló homlokzati ablaka kerek, ezért képzeletben arra utalva ide valamilyen kerek örökzöld kívánkozott: aranyosan cirmos, világoszöld tojásdad törpe gömbtuja (Thuja occidentalis Little Giant). Mellé, mindkét oldalra Arany Szőnyeg henyeboróka (Juniperus horizontalis Golden Carpet) került.
A terasz bal oldali sarkát a sötétzöld hátterű fenyők miatt még mindig világosítani akartam, de nem cifrázni, ezért ide szintén rózsaszín virágú, közepes magasságú (hogy csak kiemelje a teret, de ne zárja le a kilátást a kert többi része felé) amerikai édes borscserje (Cletha alnifolia Ruby Spice) került.
A nyaralókert jobb hátsó sarkát aranysárga oszlopos ciprusokkal (Cupressus macrocarpa Wilma) zártam le. A kerítés mentére rózsaszín virágú Tinkerbelle (Syringa Tinkerbelle) orgonasort tettem.
A ciprusok és az orgonasor előterébe, a terasz jobb oldali sarkába a beláthatóság maitt szintén csak közepes méretű cserje kerülhetett, lila szellősben gondolkodtam: Blauer Spatz kékszakáll (Caryopteris clandonensis Blauer Spatz) mellett döntöttem.
Eléje, a terasz jobb oldalát keretezendő került a rózsaszín virágú levendulasor.
A gömbtuja által kijelölt lépcsősortól a kékszakállig - mivel ez a rész van szinte egész nap árnyékban, és mivel az egész kertet be kell látnia a tekintetnek - világoszöld-aranyos levelű árnyliliomokat tettem, a June vagy a Liberty (Hosta June vagy Hosta Liberty) fajtákat.
A támfal elemeibe a játékosság nevében japán kígyóbajusz (Ophiopogon chingii), illetve a változatosságot és a jobb oldalsó sarok kiemelését hangsúlyozandó (azt sem szabad elfelejteni, hogy a támfalelemek kanyarodása miatt egyedül itt van megfelelő földmennyiség ennek a növénynek, de pont jól jön ki a praktikum és az esztétikum találkozása) csoportos elrendezésben valamilyen zöldes lombú tűzeső (Heuchera Green Spice vagy Heuchera Electra) került.

Najó, öntözni azért néha ezt is kell!