Megfigyeltétek már, hogy a vadrózsa (Rosa canina) virágainak tökéletesen szív alakú szirmai vannak?

Magát a virágot mi nem szoktuk fogyasztani, eddig még a csipkebogyójából sem volt türelmem lekvárt főzni, de pár maroknyi termésből szívesen készítek csipke-chipset a gyerekeknek: tulajdonképpen tisztítás után csak aszalom és (túlontúl is) népszerű mennyei csemegeként tálalom (addig meg el kell rejtsem a gyerekek elől).

Legnagyobb szolgálatot amúgy tüskés vesszői tesznek: a frissen ültetett csemetéket ezzel vesszük körbe, így védendő meg őket az őzektől és nyulaktól, az eredményessége kb. kilencven százalékos (az is inkább a mi hibánk: nem rögzítettük rendesen, stb.).

A vadrózsa mellett virágzik már a bodza és az akác is: virágaikból szörp és szárítmány (teának) készül téli fogyasztásra. A zöldek közül a citromfűből és a mindenféle fajta mentából lesz szörp, szárított formában ezek túl sokat veszítenek jótékony hatásukból, a citromfű még az ízéből is.

Szörpkészítéshez (de sok egyéb gyógynövény-feldolgozási praktikákhoz is) a "német vonalat" szeretem: a minél gazdagabb beltartalmi értékek megőrzése érdekében hidegvizes áztatással és minimális hevítéssel járok el, azaz a virágzatok, levelek két napot sötét helyen sötét lábasban lecukrozva-megcitromozva ázódnak (közben ha eszembe jut nagyritkán megkevergetem őket), ezután csak annyi hevítést kapnak, hogy éppen csírátlanítsam őket (az üvegeket - főleg a szájukat - se felejtsük el forró vízbe tenni), és már mehetnek is csatos vagy csavaros üvegbe, kinek milyen a felszereltsége. A maradékot pedig az esti gyümölcsteába lehet löttyinteni. A jeltáblázás pedig a gyerekek dolga.

Tegnap beüvegezett bodzaszörp

Tegnap annyit játszottak velünk az égiek, hogy már azt sem tudtuk, menjünk-e vagy ne: érdemes-e kimenni, vagy mire elindulunk, már jöhetünk újra be. Hangulatok, képek, viszonyok szédítő sebességű váltakozása.
Fénytörés és víztörés klasszikus esetét viszont jól lehetett tanulmányozni a begónia levelén:

Esőszem....

Csepp-tükör

Ui.: a fotókat tegnap egy órán belül készítettem: napsütés fölöttünk, felhő mellettünk - nem hittünk neki, felmentünk hát hintázni, közben észrevettük a vadrózsa szirmait a földön, hintázás közben elkezdett szakadni, lerohanás, berohanás a házba, ázott gyerekek szárítása, melegítése közben szörplezárás, utána kinézés az ajtó melletti begóniára....

Az egyik klasszikus nézet szerint „a virág a hajtással homológ képződmény, mégpedig korlátolt növekedésű, törpe szártagú, módosult leveleket viselő, szaporító hajtás” – olvasható az egyik növényszervezettan könyvemben (Haraszty, 1978). Persze. Biológiai szempontból.

Metélőhagyma (Allium schoenoprasum)

De az emberi nézőpont ennél sokkal színesebb. Egy vibráló, élettel teli, jövőbe mutató színes csoda, ami lehet légiesen könnyed vagy robusztusan nehéz, de mindenképpen gyönyörű a maga nemében. Maga a csoda. Forma- és színgazdagsága hihetetlenül sokrétű, éghajlatot, fényviszonyokat, a beporzás lehetőségeit maximálisan figyelembe vevő növényi rész. Kialakulásának okát az egyre jobb alkalmazkodás esélyének növelésében kell keresnünk. Hiszen sok olyan növény is él, mely virág nélkül is képes szaporodni a gyökér, a szár vagy a levél módosulásával. Viszont ez a fajta, ún. vegetatív szaporodás csak az egyedszámot növeli, jobb tulajdonságokat nem tud létrehozni. A két szülő jellemzőit ötvöző új kombináció - generatív szaporodás - egy jobb életképességű új egyedet alkothat, aminek nagyobb a túlélési esélye, és új területeken is gyökeret verhet.

Csomós harangvirág (Campanula glomerata)

1937-ben Oroszországban látott napvilágot az az elmélet, mely szerint van egy virágzási hormon, ami minden növényben azonos. Újabb kutatások sem tudták bizonyítani azt, hogy csak ez lenne felelős a virágzásért. Sokkal valószínűbb, hogy ez is egy összetett, sok tényezőtől függő dolog, amit az ember még nem tudott teljesen kiismerni. Az viszont már biztos, hogy a virágrügy kifejlődése, majd a virág kinyílása sok időt vesz igénybe. A Pompás tulipán (Tulipa gesneriana – a legtöbb ma termesztett tulipán őse) esetében ez 25 hétig tart. A hőmérsékletnek nagy hatása van a három szakaszra bontható folyamat mindegyikében (Szalai, 2009). Emellett a fény erőssége és hossza is jelentősen befolyásolja a virágzást, gondoljunk csak a rövid vagy hosszú nappalt igénylő növényekre. Vannak fajok, melyek mindkét környezeti hatásra (hőmérséklet, fény) érzékenyek, vannak, akik csak egyik vagy másik változására reagálnak.

Cserjés hortenzia (Hydrangea arborescens 'Annabelle')

Kerti hortenzia (Hydrangea macrophylla)

A virág színének kialakulása általában már kinyílás előtt végbe megy. Persze itt is vannak kivételek, pl. a kertünkben pompázó Cserjés hortenzia egyik fajtájának (Hydrangea arborescens ’Annabelle’) gömb virágzata eleinte halvány zöld, majd hófehérré változik, végül újra visszazöldül. Sőt, ha már a hortenziáknál tartunk, a Kerti hortenzia (Hydrangea macrophylla) virágának színét a talaj pH értéke is befolyásolhatja, hiszen alacsony pH esetében kék, magas értéknél rózsaszínű lesz.

Krókusz (Crocus sp.)

A színek mellett egy másik érdekesség a kinyílás/becsukódás kérdése. Többségük a kinyílás után már nem csukódik be. Vannak azonban olyanok, mint pl. a tulipán vagy a krókusz, melyek a hőmérséklet változására reagálva nyitódnak illetve csukódnak. A másik csoport azoké, akik a napi ciklikus változások szerint működnek, ilyen pl. a hajnalka (Ipomoea purpurea), amely csak a délelőtti órákban tartja nyitva virágait, vagy az estefelé szirmokat bontó estike (Matthiola bicornis).

Évelő len (Linum perenne)

Persze mindennek a végső célja az, hogy termések, magok szülessenek, amik tovább vihetik az életet. Elképesztő fegyvertára van a növényvilágnak ahhoz, hogy a megtermékenyítés létrejöjjön. A lényegében ugyanolyan virág-felépítések szinte csak a beporzás különböző módjai miatt térnek el egymástól.

A virág részei

Bár kevés van, de léteznek vízporozta növények, pl. a hínárok, ahol a vízáram sodorja a bibéhez a virágport. Rengeteg növény használja a szelet beporzáshoz, hazánkban nagyjából 400 ilyen faj van. Általában nagyobb csoportokban élnek együtt, lombfakadás előtt virágoznak, apró virágúak, nektárt nem tartalmaznak, de rengeteg pollent termelnek. Már egy gyengébb szellő is lerázza a hosszan kilógó porzókról a virágport, ami nagy tömegben szóródik szét a levegőben. Fenyvesek fölött lehet látni néha egész pollen-felhőket lebegni. Óriási mennyiségű virágpor kis helyen, arra várva, hogy eljussanak a bibékre, amik általában nagyok, tollas szerkezetűek, így könnyen befogadják a pollent. Pollenszámolások kimutatták (Bárcsak pollenszámoló lehetnék!), hogy a „szélporozta kukorica egy porzójában 3000, egy virágában 15 000, egy egész virágzatban 18 500 000 pollenszemecske termelődik" (Haraszty, 1978).

Paradicsom (Lycopersicon esculentum)

A harmadik nagy csoportot a rovarporozta növények képviselik, itthon kb. 82%-a a növényvilágnak ide tartozik. Méhek, darazsak, lepkék, legyek és bogarak látogatják az általában élénk színű, nektárt termelő virágokat. Szemben a sima felületű, ragasztó nélküli szélpollenekkel, a rovarpollenek tüskés felületűek, a pollenszemek összetapadnak a rajtuk levő ragacs miatt, így csomókban tapadnak a rovarok testéhez, akik egyébként csak éhségüket szeretnék csillapítani a nektárral vagy pollennel. Az istenek eledeléül is szolgáló nektár nem más, mint cukros víz. Vannak édesebb virágok, pl. a vadgesztenye nektárjában 69% cukor van, míg az almáéban csak 21%.

Mézvirág (Lobularia maritima)

Ritkán, de előfordul denevérek porozta növény is, ilyen például a majomkenyérfa Kenyában vagy egy csavarpálma fajta. Jellemzően ezek éjszaka nyílnak ki, erős illatúak és nagyok. A trópusi égövben léteznek olyan fajták is, melyek beporzását kolibrik végzik. Sőt, vannak elméletek a meztelencsigák ilyen szerepéről bizonyos növények esetében, de ezzel szemben sok a kételkedő gondolat.

Tulipánfa (Liriodendron tulipifera)

Mivel a virág illatát csak egészen közelről lehet érezni rovar szemszögből, így számukra a csalogató inkább a szín és a forma. Sok esetben másként látják a színeket, mint az ember. Pl.: a mézelő méh a vörös színt nem látja, ezért ezeket a virágokat a nappali lepkék látogatják előszeretettel, akik a vörös színre különösen érzékenyek. A méhek csak akkor keresik fel a piros virágokat - például a pipacsot -, ha azok színe kékesen vörös, mert ők azt kéknek látják. Akik viszont nagyon jó színlátók, akár még alkonyatban is, azok a szenderek. Ők még akkor is meg tudják különböztetni a színeket, amikor mi már képtelenek vagyunk rá.
A szín mellett a tagoltság játszik még döntő szerepet a rovarok szempontjából, akik sokkal szívesebben szállnak rá egy tagolt virágra, vagy összetett virágzatra, mint egy egyszerű formára.

Bazsarózsa (Paeonia sp.)

Földünk flórája egy emberi ésszel szinte fel sem fogható világ, ami a mai napig is rengeteg megválaszolandó kérdést rejteget. Hihetetlen részletgazdagság, bonyolult folyamatok, a szivárvány minden színében és árnyalatában pompázó virágok elképesztő sokfélesége. Az már csak hab a tortán, hogy még ehető termések széles választékát is adják, de erről majd legközelebb.

Vadrózsa (Rosa canina)

Rózsa (Rosa sp.)

Többféle viszonyban jól lenni egymással: Ani a kertünkben a kamerájával. Ilyenkor nincs csacsogós összetalálkozás, mindenki teszi a dolgát, aztán már csak küldjük egymásnak az eredményt.
Borzaskata magot mindenkinek szívesen adok: minden adással felvillan a kezdet, az, ahogyan én kaptam. Nemcsak emberi találkozásainknak vannak ugyebár hol banális, hol csodálatos megtörténései vagy folytatólagos történetei, hanem minden más létezővel is: növényekkel, tárgyakkal vagy tulajdonképpen bármi egyébbel.
A környezetünkben már mindenki tudta, hogy sikerült: megvan a föld. Kicsit olyan, mint mikor az ember alig várja, hogy elérkezzen a biztonságos idő arra, hogy bejelenthesse: gyerekünk lesz! Földünk lesz!
Gyerekzsúrra hozzánk - még a belvárosba - érkező egyik anyuka a kezembe nyomott egy dobozkát, amiben koromfekete borzaskata magok voltak. Az első elszórást követő kikelést megértendő bukkantam a magtanra, a levélállástanra, a szelekciós nemesítésre....
A borzaskata (Nigella damascena, ang.: love-in-a-mist) a romantikus egynyáriak sorába tartozik, amit csak egyszer kell ősszel vagy kora tavasszal elszórni és onnantól kezdve már csak irtani szükséges ott, ahol nagyon elszemtelenedne (egyébként zöldszárral és már elvirágzott, elszáradt állapotban is kiváló mulcs illetve talajtakaró anyag).
Liláskéktől az egyre világososodó kéken át egészen a fehérig terjed a színskálája, amit május közepétől igencsak hosszan élvezhetünk. A bazsarózsákkal kissé giccsesen, művien hat, de zsályával, harangvirággal, sőt még körömvirággal is természetes kecsessége és légiessége jól érvényesül. A pipacsok piros kontrasztjában pedig egyszerűen lélegzetelállító.
Szeretem a borzaskata nőiességét: csupa kecs, csupa tánc, csupa illem, miközben kézzel alig eltéphető erős szárain csodaszép összevisszaságban szárnyalnak minden irányban vékony, csupaszeldelés levelei. Lágyságot sugárzó, elringató, de erős, egészséges. Magjait különleges formájú tokba zárja, ami a száradással szép lassan nyílik fel, hogy váratlanul elpergesse addig őrzött mag-kincseit.

Habár hajlamosak vagyunk elfelejteni, egy kerten belül természetesen a zöld az alapszín, az alapértelmezett szín, amihez képest jelennek meg a virágok, gyümölcsök színei. A kertben zöld alapszínre festjük a kiültetéseinket.

Nem véletlen az udvar és kert megkülönböztetés. Az udvar esetében az építészeti struktúrák képviselik az alapszerepet, így a zöldnek, mint alapszínnek kisebb jelentősége van.
A formakertek esetében például az építészeti látásmód oly módon folytatódik a növényzetben, hogy a formák jelentőségére és szintén nem a színekre esik a hangsúly.

A zöld másodlagos szín: azaz két elsődleges szín - esetünkben a kék és sárga - azonos arányú keveréke.
A zöld komplementere, más néven kiegészítő színe a piros, azaz úgy "ellentettjei", kontrasztjai egymásnak, hogy egységben vannak, színelméletileg kioltják egymást, a nézőben pedig megnyugtató hatást keltenek. Tehát - elvileg - a rengeteg zöldben bátran használhatjuk a pirosat, ha kiegyensúlyozott, statikusan megnyugtató hatást akarunk elérni, sőt - elvileg - csak azt kellene használnunk.

A kora tavasszal kizöldülő kertjeink egyre inkább színesednek: a tavalyról áttelelt körömvirágok már sárgállanak, az évelő len és a borzaskata kékje egyre harsogóbb, most bontogatja lila és rózsaszín kelyheit a harangvirág és hatalmas üstökeit a bazsarózsa. Kora tavasszal kizöldül a kert, hogy aztán majd szinte észrevehetetlenül ki is színesedjen, ezzel a színesedéssel az is jár, hogy már alig vesszük észre, hogy a felénk kiáltó és igencsak sokféle zöldek, amelyek nemrég még megdobogtatták az életkedvünket, most háttérré, sőt észrevétlenné (transzparenssé) alakulnak - visszahúzódva csak a zöldje keltette élet marad velünk, de már igazán csak az egyre élénkülőbb színeket értelmezzük.

Van egy pont a tavaszt jellemző általános kibomlásban, amikor a dolgok elkezdenek túlbomlani, konkrétan pedig eláraszt bennünket a növényzet. Ez az időszak épp mostanra tehető, és társul hozzá valamekkora reménytelenségérzet, amiért napról-napra felülíródik az ősztől-tavaszig kialakított "rend". A természet ilyenkor könnyedén legyőzi a kertünkben fel-alá rohangáló kétlábúakat, akik egy idő után inkább már nem is próbálnak fellépni a derékig érő füvek térhasználata ellen, hanem egyszerűen csak elkezdenek gyönyörködni bennük.
Újra és újra ráeszmélek, mennyiféle növény is lakik nálunk, és ezek változatossága évről-évre hogy gyarapszik. Szeretném tudni a nevüket is, de csak perje-, csenkesz-, komócsin, tippanféléből is annyi van, hogy mire megnézem őket a gépemen és visszamegyek hozzájuk, hogy megszólítsam őket, már el is felejtem a nevüket.
A helyzet hasonló a bükkönyök esetében is, azzal a különbséggel, hogy ők önmagukban is vannak 231-en, vagyis szerintem legalább 4x annyian, mint a fűfélék (nézd csak). Ha botanikus lennék, valószínűleg a bükköny (vicia) nemzetség kutatója lennék, és amellett érvelnék, hogy a 232-ik tagjuk a baltacím (amit egyébként annak latin neve jelez is, hiszen bükkönylevelűnek, onobrychis vicilifolia-nak mondja), mivel tökre ugyanolyan jegyekkel bírnak: pillangósvirágúak (annak összes pozitív hozadékával), évelők és legyezőszerű leveleik vannak.

Visszakanyarodva a tavaszi túlburjánzáshoz: általános szokás nálunk, hogy az ilyen esetekben legalább egy útvonalat fenntartunk, ahol mi és a fáinkat önként szétrágó őzek (sosem egyszerre) kényelmesen tudnak közlekedni, mígnem a szomszédos növények elvirágoznak, magot hoznak, és szép lassan szélesítve az ösvényt, mulcs lesz belőlük a fűkasza-fűnyíró kombó segítségével. Tavaly is ez történt az egyik hátsókertben, ahol az ott lakozó kevésbé becses perjék mezejét szabdaltam fel ilyen módon. Erre aztán úgy válaszoltak az itt-ott viruló pannonbükkönyök, hogy idénre ellepték ezeket a tisztásokat. Ennek folytán tavasszal bükkönyerdő várt a tavaly használt ösvényeken, magyarán vághattam mellettük, köröttük az újabb járatokat, amiket vélhetően jövőre ismét belepnek ezek a - változatlanul értékesnek tartott (lehet hogy mégis gyom?) - lények. De arra még idén nem akarok gondolni, hogy hol fogunk (mi és az őzek) akkor közlekedni. Hanem inkább csak mutatom, mi van most:

A képen jól látszanak a tavalyi ösvények bal oldalon és jobb középen, nomeg talán a háttérben is, melyeket kénytelen voltam keresztbevágni (a kép közepén), hogy mégis el lehessen járni ott. Épp az a hely az, ahol nemcsak a növényeket, de a virágaikat végigjáró rovarokat is surround-ban lehet megfigyelni.

Bükkönyerdő

Virágai

A bükkönyök szeretnek kapaszkodni más növényekre vagy egymásra. Nem fojták el őket, egyszerűen csak közéjük nőnek. A mieinknek is vannak ilyen célból növesztett kacsai a levelek folytatásainál, de azt vettem észre, hogy elég erős a száruk amúgy is ahhoz, hogy önmagukban megálljanak.

Kacsok

A kontextus

Két napja megszűnt a követelőző fiókahang az odúban: a kék cinke fiókák kirepültek. Nem gyakoroltak, hanem egyszerűen elsőre kirepültek. A kirepülés előtti egy-két napban megváltozott a hangjuk: nem olyan türelmetlen-élesen követelőztek, hanem kicsit lassúbb tempójú, érettebb madárhangon csipogtak. Hallás alapján elég sokan lehettek, és mi csak ámultuk a szülők kitartását, ahogyan egész nap jöttek-mentek, hogy ellássák népes fészekaljukat. Óhatatlan volt az az érzés, hogy önmagunk paródiáját látjuk kívülről, madár alakban színre víve: bent zsúfolt alom-meleg, apa vagy anya jön-megy, hogy minden rendben legyen. Aztán meg majd csak a csend.

Egész más ez a fajta kirepülés, mint az emberi kapcsolatokat meghatározó elengedés, eleresztés: nemcsak a fiókák, hanem szüleik is elmentek, nem vár tehát senki senkit haza. Mindannyiukból egy lett a sok-sok, körülöttünk repkedő, fáink ágain megpihenő madár között, és talán csak tippelhetünk, hogy ő vagy az a másik cinke lakott-e nálunk, vagy ő volt-e az, aki a kukacokat vitte a fiókáknak? Összekeveredtek a szerepek, elmentek és mégis ittvannak mind. Aztán egyszercsak, hasonló természetességgel újra történik egy kiválasztódás, létrejön egy pár, és elindul a folyamat ismét... Csendben, vagy legalábbis észlelésünk perifériáin zajlanak ezek az események, ezért nehéz belőlük kiolvasni, hogy mi magunk is így vagyunk, ahogy sötét odúinkban élve egyszercsak kilépünk és szétszóródunk az ismeretlenben, egy új világba, aminek csak hang-árnyait hallottuk eddig.

(Én a csendig jutottam el, Balázs továbbírta.)

A szamárbogáncs akár két méteresnél is magasabbra növő, óriási termetű, ágas lágyszárú. Kétéves életciklusú, első évben csak tőleveleket fejleszt. Az egész növényt fehéres szőrzet borítja. Levelei karéjosak, a karéjok tövisekben végződnek. A szár szélesen szárnyas. A virágzat 3-5 cm-es fészek, melyben lila pártájú virágok vannak.

A szamárbogáncs egy közönséges gyomnövény, amellyel árokpartokon, útszéleken, bolygatott élőhelyeken találkozhatunk. Európában és Nyugat-Ázsiában őshonos, Észak- és Dél-Amerikába, valamint Ausztráliába betelepítették és özönnövénnyé vált.

A bejegyzés eredeti megjelenése: https://lengyel-attila.blogspot.com/2019/06/tegyunk-novenyvaksag-ellen-5.html

A természetes és mesterséges egyik legteljesebb találkozása a kert: mesterségesen hozunk létre egy természeti közeget. Kertünk határai határozott vonallal körülhatároltak, még ha nem teszünk is kerítést, így szimbolizálva a természet és kert kölcsönös kapcsolatát, azért az a jogi vonal csak ott marad. A természetközeli kert stílusa erre a szabadság-ábrándra játszik rá, mikor a kertet az azt körülvevő környezettel úgymond összemossa, egyiket a másikba minél észrevétlenebbül futtatja át.

Bükkfa kihajtás

A természetközeli kert ideológiájának ellentettjei lehetnek akár a franciakertek vagy formakertek, akár a tradicionális japánkertek. Az előbbinél a művészeti megformáltság tökéletességén, a másiknál a természeti szimbolika és a spiritualitás kiteljesítésén van a hangsúly. Vagy szabatosabban fogalmazva: az egyik a kertnek, mint az építészetnek a metaforája, az utóbbi pedig a tökéletes isteni metaforája. Mindegyik nagyon tiszta gondolati síkon dolgozik, innen ered lenyűgöző szépségük, és innen ered mesterséges mivoltuknak nyíltan hangsúlyozott jellege is.
A természetközeli kert is idillisztikus abban az értelemben, hogy egy idealizált, burjánzó erőtől duzzadó, minimálisnak tetetett beavatkozási metódussal igyekszik dolgozni, így megteremtve a kert, mint önműködő rendszer paradicsomi ideáját.

Víz-nyerés

A természetközeli kertben az emberi autoritás önmagát próbálja féken tartani: olyanokat is beenged, amiket más kertészek egy pillanatig sem tűrnének meg. Sokféle gyomnövény kap díszítő funkciót, vagy legalább is elfogadást a benn-létre, ha gyorsan körbeemlékszem az elmúlt napokra, akkor olyanok jutnak eszembe, mint a pásztortáska, a gólyaorr, a pipacs (mindjárt lehet sör-bor-pálinkát játszani!), a kerek repkény, az indás ínfű, a madársóska, a kúszó boglárka, a piros árvacsalán - najó, a pitypang a ház közeli kertből jó messzire van száműzve (persze, mikor szörphöz valót szedek, akkor milyen jó, hogy a telek végében meghagyjuk - najó, ott már nem tudunk boldogulni vele, így is minden tavasszal szép összegeket fizetek ki a gyerekeknek a ház körüli gyep pitypangtalanításáért, ühüm), mi is szép, puha, harsogóan zöld, csiklandozó fűben szeretünk játszani, heverészni.
Az általam oly nagyon szeretett borzaskatát és nefelejcset, annak ellenére, hogy én hurcoltam be a területre - sőt még az amerikai ibolyát is, ami viszont a többi kertből érkezik megállíthatatlanul -, néha gazként kell kezelnem: a borzaskata évről évre legszívesebben megtízszerezné magát, a nefelejcs és az amerikai ibolya pedig a legmesszibb parcellákba is eljuttatja könnyű, széllel szálló magvacskáit.
Amire most tulajdonképpen ki szeretnék lyukadni, az az, hogy a természetközeli kert (erdőkert, permakultúra, stb.) - bármennyire is igyekszik a természettől tanulni - is csak egyik típusa a kerteknek. Ugyanolyan gyönyörű mítosz, mint a többi stílusú kert.
Hogy mi a mesterséges és mi a természetes egy kerten belül? Vagy hogy mi a mesterséges és a mi a természetes a egy természetközeli kerten belül? Jaj, azok a gyönyörű sztyeppekertek! És ajjjaj, az a sok éhes száj!
Abban a pillanatban, hogy haszonnövényeket: zöldséget és gyümölcsöt viszek a egy növénykultúrába, máris a mesterséges irányában tolom a mutatót, hiszen az oly nagyon kedvelt paradicsom vagy paprika tájidegen. Nincs kapcsolata a természettel: nem vadul ki a kerítésen kívülre. Kultúrnövény, haszonnövény, táplálék.
Mikor a tápláléknövényeinket mulccsal takarom, mikor fokhagymával, vöröshagymával, körömvirággal védem, mikor felszíni komposztálással erősítem, és a bomlási folyamatokat gyorsított eljárásban mindent felaprítva szórok ki, akkor nem a természetet utánozom, hanem azt megfigyelve kertesítem a módszert, azaz tanulok és azt egyedi módon alkalmazom mesterségesen fenntartott környezetben.
Mikor lemondok a kényelmes megművelhetőség és betakaríthatóság gyakorlatáról, akkor két szempont vezérel: az egyik növényegészségügyi, hiszen az ültetvényes monokultúra kedvez leginkább az elszaporodó kártevőknek, másik szempont pedig esztétikai: a fajtagazdagság mindig vonzó, hiszen az ideális paradicsomi kert képzetünket igyekszik megtestesíteni. Ráadásul ez a szépségeszmény a hasunknak is kedvez: egyre többeknek fontos az olyan kert, ahol tavasztól őszig mindig érik valami, azaz mindig lehet valami frisset enni, vészhelyzetben pedig legalább valamit enni.
Minden kertnek saját növényanyaga van, legyen az dísz- vagy haszonkert. Paradox módon a dísznövényeknél látom a természetet jobban imitáló önműködést: az életigenlést, a folyamatos burjánzást - élni akarást, a szélsőséges viszonyok közötti megmaradás képességét, még a szárazság és erős szélnek kitettség elviselését is. A haszonnövényeknek mintha nem lenne saját élete, mintha mindig fenn kéne tartani a körfolyamatot: a paradicsom, a napraforgó az elszórt magjaiból szépen keledezik a következő tavasszal, no de a többiek? Magfogás, szárítás, majd magvetés melegben, nevelgetés kicsit melegben, pikírozás, palántanevelés.... Hát, nem tudom....
Minden kertnek saját élete és saját kertésze van. Nem lehet magára hagyni, az állandóan változó kert a kertész keze alatt változik évről-évre. Alakulás és alakítás játéka tavaszról tavaszra. És mielőtt elöregedne a kertünk és mi magunk, még az előtt kell gondoskodni az utánpótlásról, hogy ne hiátusok kísérjék életünket, hanem a folytonosság....
Hát, azt hiszem, kicsit összegubancolódtak a gondolataim - nem baj, ma úgyis (gondolat)gazolok.

Kertünkben a pirosak Ani szemével.

A kidobásra ítélt öreg piros lábasok kaspó funkcióban élnek nálunk.
Vidámságot, erőt, vitalitást adnak intenzív színükkel. Létjogosultságuk csak a ház körül van - így kiterjesztve a bentet a kintre. A ház közelében értelmezhetőek, a bent-kint mozgás természetes részeként lépnek fel, de pl. egy ház nélküli kertben, vagy a háztól messze eső kertrészbe téve már zavaróan hatnak, sőt, giccsként jelennek meg.

A pirosat és a kéket egyre jobban szeretem együttes megjelenésükben: a két alapszín, mint a teljesség két pólusa ad erőt a tereknek.

Míg a piros virágúak bárhányan lehetnek, a bordóspiros lombozatú növényekkel óvatosan kell bánni a kertben: egynéhány bőven elég belőlük, hogy figyelemfelkeltőek legyenek. Jó térelosztásban stabilitást adva ritmizálják a kert terét. Viszont ha túl sokat teszünk belőlük, már nyomasztóvá teszik a kertet: nem a színűk érdekessége és különlegessége kap hangsúlyt, hanem túlsúlyukkal úgymond lenyomják a tér hangulatát, nyomasztóvá téve azt. Esetükben is érvényes az a kerttervezési szabály, hogy a különleges színű, formájú, habitusú, megjelenésű növényekből csak keveset szabad egyszerre egy kertben alkalmazni, mert ha sokan vannak, már nem érdekesek, hanem nyomasztóak - tulajdonképpen elfárasztják a szemet, a tekintetet, a figyelmet.
Nálunk a piros levelűeket hárman képviselik: egy piroslevelű cserszömörce, egy vörös nyár és egy japán borbolya.