Van egy pont a tavaszt jellemző általános kibomlásban, amikor a dolgok elkezdenek túlbomlani, konkrétan pedig eláraszt bennünket a növényzet. Ez az időszak épp mostanra tehető, és társul hozzá valamekkora reménytelenségérzet, amiért napról-napra felülíródik az ősztől-tavaszig kialakított "rend". A természet ilyenkor könnyedén legyőzi a kertünkben fel-alá rohangáló kétlábúakat, akik egy idő után inkább már nem is próbálnak fellépni a derékig érő füvek térhasználata ellen, hanem egyszerűen csak elkezdenek gyönyörködni bennük.
Újra és újra ráeszmélek, mennyiféle növény is lakik nálunk, és ezek változatossága évről-évre hogy gyarapszik. Szeretném tudni a nevüket is, de csak perje-, csenkesz-, komócsin, tippanféléből is annyi van, hogy mire megnézem őket a gépemen és visszamegyek hozzájuk, hogy megszólítsam őket, már el is felejtem a nevüket.
A helyzet hasonló a bükkönyök esetében is, azzal a különbséggel, hogy ők önmagukban is vannak 231-en, vagyis szerintem legalább 4x annyian, mint a fűfélék (nézd csak). Ha botanikus lennék, valószínűleg a bükköny (vicia) nemzetség kutatója lennék, és amellett érvelnék, hogy a 232-ik tagjuk a baltacím (amit egyébként annak latin neve jelez is, hiszen bükkönylevelűnek, onobrychis vicilifolia-nak mondja), mivel tökre ugyanolyan jegyekkel bírnak: pillangósvirágúak (annak összes pozitív hozadékával), évelők és legyezőszerű leveleik vannak.

Visszakanyarodva a tavaszi túlburjánzáshoz: általános szokás nálunk, hogy az ilyen esetekben legalább egy útvonalat fenntartunk, ahol mi és a fáinkat önként szétrágó őzek (sosem egyszerre) kényelmesen tudnak közlekedni, mígnem a szomszédos növények elvirágoznak, magot hoznak, és szép lassan szélesítve az ösvényt, mulcs lesz belőlük a fűkasza-fűnyíró kombó segítségével. Tavaly is ez történt az egyik hátsókertben, ahol az ott lakozó kevésbé becses perjék mezejét szabdaltam fel ilyen módon. Erre aztán úgy válaszoltak az itt-ott viruló pannonbükkönyök, hogy idénre ellepték ezeket a tisztásokat. Ennek folytán tavasszal bükkönyerdő várt a tavaly használt ösvényeken, magyarán vághattam mellettük, köröttük az újabb járatokat, amiket vélhetően jövőre ismét belepnek ezek a - változatlanul értékesnek tartott (lehet hogy mégis gyom?) - lények. De arra még idén nem akarok gondolni, hogy hol fogunk (mi és az őzek) akkor közlekedni. Hanem inkább csak mutatom, mi van most:

A képen jól látszanak a tavalyi ösvények bal oldalon és jobb középen, nomeg talán a háttérben is, melyeket kénytelen voltam keresztbevágni (a kép közepén), hogy mégis el lehessen járni ott. Épp az a hely az, ahol nemcsak a növényeket, de a virágaikat végigjáró rovarokat is surround-ban lehet megfigyelni.

Bükkönyerdő

Virágai

A bükkönyök szeretnek kapaszkodni más növényekre vagy egymásra. Nem fojták el őket, egyszerűen csak közéjük nőnek. A mieinknek is vannak ilyen célból növesztett kacsai a levelek folytatásainál, de azt vettem észre, hogy elég erős a száruk amúgy is ahhoz, hogy önmagukban megálljanak.

Kacsok

A kontextus

Két napja megszűnt a követelőző fiókahang az odúban: a kék cinke fiókák kirepültek. Nem gyakoroltak, hanem egyszerűen elsőre kirepültek. A kirepülés előtti egy-két napban megváltozott a hangjuk: nem olyan türelmetlen-élesen követelőztek, hanem kicsit lassúbb tempójú, érettebb madárhangon csipogtak. Hallás alapján elég sokan lehettek, és mi csak ámultuk a szülők kitartását, ahogyan egész nap jöttek-mentek, hogy ellássák népes fészekaljukat. Óhatatlan volt az az érzés, hogy önmagunk paródiáját látjuk kívülről, madár alakban színre víve: bent zsúfolt alom-meleg, apa vagy anya jön-megy, hogy minden rendben legyen. Aztán meg majd csak a csend.

Egész más ez a fajta kirepülés, mint az emberi kapcsolatokat meghatározó elengedés, eleresztés: nemcsak a fiókák, hanem szüleik is elmentek, nem vár tehát senki senkit haza. Mindannyiukból egy lett a sok-sok, körülöttünk repkedő, fáink ágain megpihenő madár között, és talán csak tippelhetünk, hogy ő vagy az a másik cinke lakott-e nálunk, vagy ő volt-e az, aki a kukacokat vitte a fiókáknak? Összekeveredtek a szerepek, elmentek és mégis ittvannak mind. Aztán egyszercsak, hasonló természetességgel újra történik egy kiválasztódás, létrejön egy pár, és elindul a folyamat ismét... Csendben, vagy legalábbis észlelésünk perifériáin zajlanak ezek az események, ezért nehéz belőlük kiolvasni, hogy mi magunk is így vagyunk, ahogy sötét odúinkban élve egyszercsak kilépünk és szétszóródunk az ismeretlenben, egy új világba, aminek csak hang-árnyait hallottuk eddig.

(Én a csendig jutottam el, Balázs továbbírta.)

A szamárbogáncs akár két méteresnél is magasabbra növő, óriási termetű, ágas lágyszárú. Kétéves életciklusú, első évben csak tőleveleket fejleszt. Az egész növényt fehéres szőrzet borítja. Levelei karéjosak, a karéjok tövisekben végződnek. A szár szélesen szárnyas. A virágzat 3-5 cm-es fészek, melyben lila pártájú virágok vannak.

A szamárbogáncs egy közönséges gyomnövény, amellyel árokpartokon, útszéleken, bolygatott élőhelyeken találkozhatunk. Európában és Nyugat-Ázsiában őshonos, Észak- és Dél-Amerikába, valamint Ausztráliába betelepítették és özönnövénnyé vált.

A bejegyzés eredeti megjelenése: https://lengyel-attila.blogspot.com/2019/06/tegyunk-novenyvaksag-ellen-5.html

A természetes és mesterséges egyik legteljesebb találkozása a kert: mesterségesen hozunk létre egy természeti közeget. Kertünk határai határozott vonallal körülhatároltak, még ha nem teszünk is kerítést, így szimbolizálva a természet és kert kölcsönös kapcsolatát, azért az a jogi vonal csak ott marad. A természetközeli kert stílusa erre a szabadság-ábrándra játszik rá, mikor a kertet az azt körülvevő környezettel úgymond összemossa, egyiket a másikba minél észrevétlenebbül futtatja át.

Bükkfa kihajtás

A természetközeli kert ideológiájának ellentettjei lehetnek akár a franciakertek vagy formakertek, akár a tradicionális japánkertek. Az előbbinél a művészeti megformáltság tökéletességén, a másiknál a természeti szimbolika és a spiritualitás kiteljesítésén van a hangsúly. Vagy szabatosabban fogalmazva: az egyik a kertnek, mint az építészetnek a metaforája, az utóbbi pedig a tökéletes isteni metaforája. Mindegyik nagyon tiszta gondolati síkon dolgozik, innen ered lenyűgöző szépségük, és innen ered mesterséges mivoltuknak nyíltan hangsúlyozott jellege is.
A természetközeli kert is idillisztikus abban az értelemben, hogy egy idealizált, burjánzó erőtől duzzadó, minimálisnak tetetett beavatkozási metódussal igyekszik dolgozni, így megteremtve a kert, mint önműködő rendszer paradicsomi ideáját.

Víz-nyerés

A természetközeli kertben az emberi autoritás önmagát próbálja féken tartani: olyanokat is beenged, amiket más kertészek egy pillanatig sem tűrnének meg. Sokféle gyomnövény kap díszítő funkciót, vagy legalább is elfogadást a benn-létre, ha gyorsan körbeemlékszem az elmúlt napokra, akkor olyanok jutnak eszembe, mint a pásztortáska, a gólyaorr, a pipacs (mindjárt lehet sör-bor-pálinkát játszani!), a kerek repkény, az indás ínfű, a madársóska, a kúszó boglárka, a piros árvacsalán - najó, a pitypang a ház közeli kertből jó messzire van száműzve (persze, mikor szörphöz valót szedek, akkor milyen jó, hogy a telek végében meghagyjuk - najó, ott már nem tudunk boldogulni vele, így is minden tavasszal szép összegeket fizetek ki a gyerekeknek a ház körüli gyep pitypangtalanításáért, ühüm), mi is szép, puha, harsogóan zöld, csiklandozó fűben szeretünk játszani, heverészni.
Az általam oly nagyon szeretett borzaskatát és nefelejcset, annak ellenére, hogy én hurcoltam be a területre - sőt még az amerikai ibolyát is, ami viszont a többi kertből érkezik megállíthatatlanul -, néha gazként kell kezelnem: a borzaskata évről évre legszívesebben megtízszerezné magát, a nefelejcs és az amerikai ibolya pedig a legmesszibb parcellákba is eljuttatja könnyű, széllel szálló magvacskáit.
Amire most tulajdonképpen ki szeretnék lyukadni, az az, hogy a természetközeli kert (erdőkert, permakultúra, stb.) - bármennyire is igyekszik a természettől tanulni - is csak egyik típusa a kerteknek. Ugyanolyan gyönyörű mítosz, mint a többi stílusú kert.
Hogy mi a mesterséges és mi a természetes egy kerten belül? Vagy hogy mi a mesterséges és a mi a természetes a egy természetközeli kerten belül? Jaj, azok a gyönyörű sztyeppekertek! És ajjjaj, az a sok éhes száj!
Abban a pillanatban, hogy haszonnövényeket: zöldséget és gyümölcsöt viszek a egy növénykultúrába, máris a mesterséges irányában tolom a mutatót, hiszen az oly nagyon kedvelt paradicsom vagy paprika tájidegen. Nincs kapcsolata a természettel: nem vadul ki a kerítésen kívülre. Kultúrnövény, haszonnövény, táplálék.
Mikor a tápláléknövényeinket mulccsal takarom, mikor fokhagymával, vöröshagymával, körömvirággal védem, mikor felszíni komposztálással erősítem, és a bomlási folyamatokat gyorsított eljárásban mindent felaprítva szórok ki, akkor nem a természetet utánozom, hanem azt megfigyelve kertesítem a módszert, azaz tanulok és azt egyedi módon alkalmazom mesterségesen fenntartott környezetben.
Mikor lemondok a kényelmes megművelhetőség és betakaríthatóság gyakorlatáról, akkor két szempont vezérel: az egyik növényegészségügyi, hiszen az ültetvényes monokultúra kedvez leginkább az elszaporodó kártevőknek, másik szempont pedig esztétikai: a fajtagazdagság mindig vonzó, hiszen az ideális paradicsomi kert képzetünket igyekszik megtestesíteni. Ráadásul ez a szépségeszmény a hasunknak is kedvez: egyre többeknek fontos az olyan kert, ahol tavasztól őszig mindig érik valami, azaz mindig lehet valami frisset enni, vészhelyzetben pedig legalább valamit enni.
Minden kertnek saját növényanyaga van, legyen az dísz- vagy haszonkert. Paradox módon a dísznövényeknél látom a természetet jobban imitáló önműködést: az életigenlést, a folyamatos burjánzást - élni akarást, a szélsőséges viszonyok közötti megmaradás képességét, még a szárazság és erős szélnek kitettség elviselését is. A haszonnövényeknek mintha nem lenne saját élete, mintha mindig fenn kéne tartani a körfolyamatot: a paradicsom, a napraforgó az elszórt magjaiból szépen keledezik a következő tavasszal, no de a többiek? Magfogás, szárítás, majd magvetés melegben, nevelgetés kicsit melegben, pikírozás, palántanevelés.... Hát, nem tudom....
Minden kertnek saját élete és saját kertésze van. Nem lehet magára hagyni, az állandóan változó kert a kertész keze alatt változik évről-évre. Alakulás és alakítás játéka tavaszról tavaszra. És mielőtt elöregedne a kertünk és mi magunk, még az előtt kell gondoskodni az utánpótlásról, hogy ne hiátusok kísérjék életünket, hanem a folytonosság....
Hát, azt hiszem, kicsit összegubancolódtak a gondolataim - nem baj, ma úgyis (gondolat)gazolok.

Kertünkben a pirosak Ani szemével.

A kidobásra ítélt öreg piros lábasok kaspó funkcióban élnek nálunk.
Vidámságot, erőt, vitalitást adnak intenzív színükkel. Létjogosultságuk csak a ház körül van - így kiterjesztve a bentet a kintre. A ház közelében értelmezhetőek, a bent-kint mozgás természetes részeként lépnek fel, de pl. egy ház nélküli kertben, vagy a háztól messze eső kertrészbe téve már zavaróan hatnak, sőt, giccsként jelennek meg.

A pirosat és a kéket egyre jobban szeretem együttes megjelenésükben: a két alapszín, mint a teljesség két pólusa ad erőt a tereknek.

Míg a piros virágúak bárhányan lehetnek, a bordóspiros lombozatú növényekkel óvatosan kell bánni a kertben: egynéhány bőven elég belőlük, hogy figyelemfelkeltőek legyenek. Jó térelosztásban stabilitást adva ritmizálják a kert terét. Viszont ha túl sokat teszünk belőlük, már nyomasztóvá teszik a kertet: nem a színűk érdekessége és különlegessége kap hangsúlyt, hanem túlsúlyukkal úgymond lenyomják a tér hangulatát, nyomasztóvá téve azt. Esetükben is érvényes az a kerttervezési szabály, hogy a különleges színű, formájú, habitusú, megjelenésű növényekből csak keveset szabad egyszerre egy kertben alkalmazni, mert ha sokan vannak, már nem érdekesek, hanem nyomasztóak - tulajdonképpen elfárasztják a szemet, a tekintetet, a figyelmet.
Nálunk a piros levelűeket hárman képviselik: egy piroslevelű cserszömörce, egy vörös nyár és egy japán borbolya.

A természetes és a mesterséges viszonyrendszere régóta visszatérő témája szinte a család minden tagjának.
Janka fotóin rendre jelennek meg a mesterséges elemek természetes környezetbe illesztve: Jolánról készített már olyan fotósorozatot (persze most nagy hirtelen nem találom a blogon), amikor a különböző évelő virágok előtt ülve a húga hajába a természetes virágra hasonlító, azt imitáló, kifejező (azt jobban megmutató?) művirágot tett, legutóbb a tavaszköszöntő műpillangóinkat tette a virágozni kezdő fák ágaira.
Most a klasszikus tükör-problematikát helyezte természeti környezetbe, játszva így a megmutathatóság-láthatóság, valós világ - képzelt világ, előttem-mögöttem, stb. dinamikus gondolatkörével.

(Képek: Kovács Janka)

Ha Kata Hogyan működnek a növények? írásának mintájára felteszem a kérdést, hogy Hogyan működnek a gyerekek?, akkor itthonra koncentrálódott életünket megfigyelve mindig arra jutok, hogy - amennyiben ideális körülmények adottak - öntörvényű belső dinamikájuk mindig a szellemi-testi-lelki fejlődés felé, a gyarapodás, a kiteljesedés felé tör. Játékaik csodálattal töltenek el: nemcsak a világirodalom nagy témáit, de a filozófia legnagyobb kérdéseit is rendre megjelenítik, a normális személyiségfejlődés és testfejlődés útjáról nem is beszélve: egyre rugalmasabbak, egyre ügyesebbek, egyre magabiztosabbak, egyre tudatosabbak.
Óhatatlan tehát, hogy mindig-mindig oda jutnak vissza a gondolatköreim, hogy hogyan is lehetne ezt a természetesnek értelmezett állapotot és a mesterségesen, szükségszerűen létrehozott intézményi struktúrát úgy összeházasítani, hogy gazdag gyerekek szülessenek belőle. Hogy az iskolában ne közmagányban legyenek a gyerekeink, hanem magánosított, azaz magánérdekű közösben.
Hogyan lehetne iskolai keretek között megvalósítani azt, amikor a négy különböző korú, tehetségű, stb. gyerek táncelőadást szervez nekünk: megtervezett és igényesen kivitelezett meghívót kapunk, amihez csatolva van a belépőjegy és a műsorfüzet. Kint a fűben kijelölve a színpad, előkészítve a tér, a legjobb helyre helyezve nekünk nézőknek a páholy. Amikor egyeske a telefonjáról a zenét szolgáltatja, ketteske a koreográfus, hármaska és négyeske pedig a táncos. Jöttömben-mentemben persze félszemmel meglesem a gyakorlást: az eredeti elképzelés szépen alakuló-javuló változása a napközbeni próbák során, összehangolódás, nézetek ütközése, kiabálós összeveszés, majd a nemes cél érdekében kompromisszumos kibékülés. Szép lassan annak megtanulása, hogy szakmai és magánéleti kérdéseket nem keverünk össze.
Amikor az akadémikus pedagógia projektmunkákról, projektnapokról, inkluzív pedagógiai gyakorlatokról beszél, akkor valami ilyesmi cél lebeg a szeme előtt. Ilyenkor jó értelemben építi be a családi dinamizmust, mint kézenfekvő gyakorlatot.
Úgy érzékelem, hogy a kortárs alternatív pedagógia irányok is a klasszikus családmodellből vett mintázatokat igyekeznek beépíteni az oktatásba, a mindennapokban jelentkező hiányállapotok kezelésére és lehetséges megoldására: erdőterápia, kertterápia, érintésterápia, relaxációs szoba....
A Hogyan működnek a gyerekek? kérdés pedig a Hogyan működnek a családok? kérdést generálja....

A válasz lehet egyszerű: egy tökéletesen megszerkesztett és összehangolt rendszerben, ami a moháktól a hatalmas fákig óraműpontossággal működik. Ha viszont belemászunk a témába, utána olvasunk, akkor egy minden pici részletre aprólékosan odafigyelő, molekuláris szinten, biokémiailag bonyolult folyamat tárul elénk, ami megfelelő háttértudás nélkül nehezen kezelhető. Lehetne dobálózni olyan szavakkal, mint autotrófia, ozmózis, kapillaritás, asszimilátumok, respiráció, turgor, sztómák, kloroplasztisz, stb., de akkor senki nem olvasna tovább. Egyszerűen, érthetően is leírható folyamat - remélem -, mely maga a csoda.

Lucfenyő (Picea abies)

Növény = növekvő lény, mely egész élete során növekszik. Azért látjuk zöldnek a növényeket (leszámítva a különböző fény hullámhosszok visszaverődését és elnyelődését), mert a vékony, átlátszó bőrszövet alatt zöld színtestek vannak. Ezek alakja, mérete sejten belüli eloszlása nagyon változó (moszatoknál 1-2 db változatos alakú; fejlettebb növényeknél 0,5 millió/mm2, gömb vagy lencse alakú). Ezek a színtestek az egymással szemben álló, babszem alakú zárósejtekben vannak, melyek nyílásokat zárnak körbe (gázcserenyílás). Ezeken a nyílásokon keresztül párologtat és lélegzik a növény. A levegőből felveszi a széndioxidot, melyből napfény és a gyökereken keresztül felvett víz segítségével cukrot állít elő a zöld színtestekben (fotoszintézis), és ahol a számunkra létszükségletű oxigén „csak” melléktermék. Önállóan, önműködően építi fel sejtjeit, veszi fel és alakítja át a számára nélkülözhetetlen anyagokat, melyeket el is juttat minden egyes sejtjéhez, ezáltal jelentős szerepet vállalva az ásványi anyagok körforgásában.

Szeder (Rubus fruticosus)

Na jó, de mindezt hogyan? Hogy veszi fel és juttatja el például a levelekig a vizet?
Képzeljünk el egy nagyon vékony csőrendszert a növényben (szállítónyalábok), amiben felfelé és lefelé is folyamatosan megy az anyagáramlás. Ez a csőrendszer két részből áll, a farész veszi fel és szállítja felfelé a gyökerek segítségével felvett vizet és ásványi anyagokat, a háncsrész pedig a levelekből lefelé, visszafelé, akár egészen a raktározó gyökerekig, és minden más felhasználási területre elszállítja a fotoszintézis során átalakított cukrokat, szerves anyagokat. A víz részben a fotoszintézishez szükséges, részben pedig az ásványi anyagok szállító közege. A szárban levő szállítónyalábok a levélzetben levélerezet formájában folytatódnak. A farész a levél színe felé, a háncsrész a fonák felé helyezkedik el. A gyökérzet felveszi a vizet, a szállítónyalábokban eljut a levelek összes sejtjéig, ahonnan a sejtközötti járatokon keresztül már pára formájában a gázcserenyílások alatti kis légudvarokba kerül, innen pedig a légkörbe jut a nyílásokon át és elpárolog. Ez az elpárologtatott víz a levél teljes felületével megegyező szabad vízfelület párologtatásának a felét is elérheti. A párolgás mértékét nagyban befolyásolja a levél szerkezete, formája, a növény saját víztartalma, a levegő páratartalma és hőmérséklete, valamint a légmozgás. A növény viszont képes szabályozni a légrések méretét a babszem alakú zárósejtek nyitásával / csukásával, ezáltal képes csökkenteni az elpárologtatható víz mennyiségét.

Nemes babér (Laurus nobilis)

A víz állandóan mozgásban van a növényben, folyamatosan áramlik. A gyökérben levő nyomás tolja felfelé a vizet, de ez csak 1-2 méter magasra juttatná fel a szárban vagy törzsben. A levelekben végbemenő párolgás viszont egy szívóhatást is eredményez, így a víz a legmagasabb lombkoronába is feljut. Ehhez még egy kis segítséget ad harmadik tényezőként a víz molekuláinak az összetartó ereje, így egy tökéletesen működő vízszállító rendszer jön létre.

Olajfa (Olea europea)

Ahhoz, hogy a növény a fotoszintézis során a vízből fényenergia segítségével létrehozott cukrot felhasználhassa, neki is oxigénre van szüksége. A cukor lebontásakor energia szabadul fel, így olyan, mintha a létrejöttéhez szükséges napfény energiáját adná le, vagyis raktározza a fényenergiát. Ezt a felszabaduló energiát használja fel életműködéseihez. A cukor lebomlása, lassú elégetése a növény légzése, ami a fotoszintézis folyamatának a fordítottja. Napközben – a napsütés miatt – fotoszintetizálnak a növények, éjjel pedig a folyamat megfordul – fény hiányában -, és lélegeznek. A növények folyamatosan növekednek, tehát a fotoszintézis nagyobb mértékű, mint a légzés, és cukrot és egyéb anyagokat (keményítő, olajok, zsírok, fehérje) fel is halmoznak. A rothasztó gombák és baktériumok, valamint az állatok ezeket a raktározott anyagokat a növény elfogyasztásával alakítják vissza széndioxiddá és vízzé azáltal, hogy lélegeznek. Az eközben újra felszabaduló energiát ők is a saját életműködéseikhez használják fel. Így érnek körbe a megmozgatott anyagok, így lesz kerek a világ. Az egész növény részt vesz ebben a folyamatban. A gyökérzet a víz felvételéért, a szár a szilárdításért és szállításért felelős, a levelek fő feladata a fotoszintézis. A levelek törekednek a fény teljes kihasználására, úgy állnak egymáshoz képest, hogy a lehető legkevésbé takarják egymást, viszont a többi növénytől minél jobban elvegyék a fényt. A nagy levelek sok fényt képesek felvenni, viszont nagyobb a párologtatásuk is. A növények alkalmazkodnak az adott fényviszonyokhoz, amiben élnek, így beszélhetünk fénykedvelő (heliofil) és árnyékkedvelő (szkiofil) fajokról. A levélhez eljutó fény erőssége nagyban befolyásolja a fotoszintézis mértékét. Az árnyékkedvelők légzése gyenge, így aránylag kis megvilágítással is megélnek. A teljes napfény egy tizedét kitevő fényerősség körül már elérik fotoszintetikus teljesítményük csúcsát. A fénykedvelő növények viszont gyönge megvilágításban nem is tudnak megélni. Fotoszintézisük csúcspontját csak nagy fényerősség mellett érik el, így jól hasznosítják az erős fényt, és sok szerves anyagot tudnak előállítani.

Tulipánfa (Liriodendron tulipifera)

Ami viszont még érdekesebb, hogy egy növényen belül a levelek között is megfigyelhetünk különbségeket. Lehetnek rajta fény- és árnyékkedvelő levelek is. Szabadon álló fák esetében például a lombkorona belsejében árnyékkedvelő levelek vannak, felszínén viszont fénykedvelők. Tehát nem csak egy növény képes alkalmazkodni az adott fényviszonyokhoz, hanem adott növényen belül a levelek is.

Tölgylevelű hortenzia (Hydrangea quercifolia)

Folytathatnám mindezt a fotoszintézis különböző szakaszaival (fényszakasz, sötétszakasz), azok részletezésével (pl.: Calvin-ciklus, glükóz-termelődés), majd ezt követően a lebontó folyamatokban is elmerülhetnék az utolsó részletekig (pl.: glükóz lebontása, citromsav-ciklus, stb.), de ehhez egyrészt – ahogy azt a bejegyzés elején is írtam -, nagyobb háttértudás, a részletek jobb ismerete szükséges, másrészt nem hiszem, hogy valóban szükség lenne rá a folyamat alapvető megértéséhez.

Tűzeső (Heuchera 'Green Spice')

A növények működése, létfenntartásukhoz nélkülözhetetlen anyagaiknak megszerzése és előállítása egy hihetetlenül összetett, gyönyörű folyamat, ami önmagában is érdemes a tanulmányozásra. Ha pedig még azt hozzáteszem, hogy nélkülük mi sem lennénk itt, akkor érthető, miért érdemelnek meg minden figyelmet és tiszteletet.

A fotoszintézis folyamata

A növény levelének szöveti felépítése

Iphiclides podalirius (Linnaeus, 1758), azaz kardfarkú pillangó

Reggel kiléptem az udvarra, mint mindig mostanában, ezeken a szép tavaszi napokon, örömmel, várakozással: milyenek ma a fények, a levegő? Süt-e a nap? Mit csinálnak a növények? Hogy töltötték az éjszakát? A virgonckodó macskák nem tettek-e kárt valamelyik cserépben, palántában az éjjel, nem rúgták-e szét valamelyik veteménysort? Kedves Olvasóm, ne gondolj ám valami nagy veteményesre! Az egész telek csupán százharminc négyzetméter! Ezen áll még a ház is, meg a letéglázott udvar. Hol maradna hely még veteményesnek is?! Mind hasonló méretű telkeket találsz itt, Pécsett, a Havihegy oldalában. Régen ez a rész egy Gáspár nevű pécsi püspök szőlleje volt, később pedig a Zsolnay család építtetett egyszoba-konyhás, aprótelkes házikókat a gyár munkásainak itt, a Havihegy lépcsősen kiképzett lejtőjén. A közelben ilyen neveket találunk, hogy Bosnyák utca, Zidina-környék, Cserző-köz. Zegzugos, keskeny, váratlanul meredek lépcsőkben folytatódó utcák, kicsiny, régi házak, ahol még a tapasztalt taxisok is nehezen találnak oda a címekre.

De, hogy szavamat el ne feledjem, igenis, van veteményes az apró udvarban! Úgy alig egy méterszer alig másfél méteres, az udvar legnaposabb szögletén. Van benne három tő paradicsom (már virágzik is az egyik), egy sor zsendülő zöldhagyma, egy sorocska petrezselyem, egy kicsi spenót, rézvirág, őszirózsa, egynyári mályva (épp kelőben), kék nőszirom virágban, petúnia (az a hagyományos, világos, jó illatú), rozmaring, kakukkfű, levendula, zsálya, citromfű… No, tehát, hogy szavamat el ne feledjem, kiléptem az udvarra, körülnézegettem, s látom ám, az udvar sarkában már szépen, frissen, üdén virágzik a bodza. Közelebb is mentem, hogy az illatát is érezzem, hát, mit látok!? Egy furcsa szerzetet, ahogy nyugodtan pihenget az egyik bodzavirágon! Lassan lengedeznek együtt, föl, alá, ahogy a reggeli szellő gyengéden emelgeti a bodzavirág sápadtas sárga tányérját. Színük majdhogynem összeolvad. Elő gyorsan a fényképezőgépet! De elég magasan van, távol is van, hogy lesz ebből makrófotó? Még jó, hogy kéznél (lábnál) van a fellépő! Fellépek, óvatosan közelítek, lélegezni is alig merek. Nyomom az exponálógombot – sötét! Lemerült! Épp most! Nincs mit tenni: lekászálódni, föl a töltőre a gépet és szomorkodni a kényszerűen elszalasztott pillanat miatt. Bele is fogtam a nap tennivalóiba, el is felejtkeztem a pillanatról, de később újra arra vitt az utam, és mit látok? A szerzet még mindig ugyanott, ugyanúgy! Kaptál még egy esélyt az élettől, mondom magamnak, ritka dolog! Eddigre a gép is gyűjtött már némi életet magába az őt tápláló energiából, így újra föllépek a föllépőre, sőt, még a kerítéspárkányra is, kihajolok, közelítek, lélegzetem visszafojtom… Az eredményét itt szemlélheted, kedves Olvasóm.

Kardfarkú pillangó a Havihegy oldalában

https://hu.wikipedia.org/wiki/Kardoslepke

http://jasius.hu/lepidopterology/iphpod.html

A pásztortáska is azt a kérdést feszegeti, hogy gyógynövény vagy pedig gyomnövény. Ez is, az is. Kinek ez, kinek az.
Szív alakú levelei kedvesek a női szívnek, ahogyan hatása a női testnek. Ilyentájt a legjobb szedni, főleg a délutáni napsütéses melegben.
Évek óta visszatérő kérdésem, hogy miért van az, hogy pl. a pásztortáska, vagy a közönséges galaj frissen nem készíthető el teának, mert csak zöld színű meleg vizet kapunk, ellenben, ha kiszárítjuk, ízes, hatóanyagokkal teli teát. Viszont a menták, a csalán vagy a levendula frissen is és szárítva is elkészíthetőek. A főzet és a forrázat problematika világos: a csipkebogyóból vagy a zsurlóból főzetet készítünk, mert egyszerűen több időre van szükség ahhoz, hogy a hatóanyagokat kinyerjük. De ez a friss kontra szárított verzió egyszerűen nem fér a fejembe: egyszer kell, hogy szárítással bezárjuk a növény hatóanyagainak kapillárisait, egyszer nem, egyszer meg teljesen mindegy. Ráadásul a tőlem szokásos vehemenciával végigpásztázva a szakirodalmat is úgy tűnik, hogy egyedül vagyok ezzel a kérdéssel, jaj.

Száradó pásztortáska

Száradó közönséges galaj

Szántóföldi száradás, mintha augusztus lenne....
Sivatagosodó mezőgazdászság (mezőgazdátlanság) kontra virágzó kiskertkultúrák: az amerikai amishok kertjei (amish garden) vagy az orosz dácsa-kertek (dacha garden). Középút?

A falu házai-kertjei felett a szántó (fényképezte: Kovács Janka)