Balázs és Fanni után úgy érzem, nekem is meg kell szólaljak Faluság-lét ügyben.
A blog elindítása előtt két dolgot érzékeltem határozottan: a kiköltöző értelmiség egyedül, magányosan kószál az egyes falvakban. Mindenki mástól várja a szellemiséget. Mintha ebben a tekintetben is különvált volna létrehozás és befogadás. Vágyunk valamire, hiányolunk valamit, de csak konstatáljuk a hiányt és nem teszünk ellene vagy helyesebben érte (az idült optimizmus, ugye?).
Egyre határozottabban úgy látom, hogy nemcsak az elit gimnáziumokban kéne filozófiát tanítani, hanem már általános iskolában. Nem arra gondolok, hogy a Tiszta ész kritikáját olvassák a hatodikosok. De arra viszont egyre többet gondolok, hogy milyen jó lenne, ha a gondolkodás, az elvonatkoztatás, a kifejezés, a szót kérés és kulturált kritikai hozzáállást természetessé lehetne tenni. A gondolkodó attitűd tanítható. Nem tudom, hogy a belső motor a gyerekeknél tényleg ösztönös-e, vagy pedig szerzett és látott, vagy, ha nem blokkolják, akkor jó esetben mindhalálig kitart - néha hajlok az utóbbira.

Fanni kiszólása a tanításmódszertanra, miszerint dolgoztatni kell a diákokat, teljesen az én hozzáállásomra hajaz: kicsi koruk óta arra szoktattuk a gyerekeket, hogy 'járj utána', 'nézd meg', 'fedezd fel'. Másoknak lassúnak tűnt ez, sőt, sokak szerint túl nagy önállóságot adok, miközben időt pazarolok. Nos a válaszom immár nekem is egyértelmű nem. Nem fogom megmondani, hogy mikor született xy, nem vetem oda a választ a flegma kérdésre, hogy minek is a fővárosa Madrid. Mindenféle és fajta eszköz elérhető, kis drágáimnak még csak súlyos lexikonokat sem kell lapozgatniuk, egyszerűen csak a géphez kell araszolniuk. Tegyék meg kérem maguk. Hamar beépült ezzel a módszerrel (ne felejtsük el, nem egyéni ötlet ez, Maria Montessori igencsak legitimálta ezt a viszonyulást a tudáshoz) az, hogy maguknak tanulnak, a tudás és önmaguk örömére, nem anyukának. Anyuka viszont mindig segít, ha bármilyen elakadás történik (ami a valóságban azt jelenti, hogy mire odaér, addigra kisdrágám mégiscsak megoldotta egyedül - a nagycsaládos létben ez az egyik legviccesebb: mire vennéd a soron következő kérdést, kérést, addigra kisdrágáim már meg is oldották - tulajdonképpen a jól működtetett tanár szerep háttérszerep, bábáskodás. Környezet- és hangulatteremtés. A legtöbbször minden megy a maga útján és csak néha kell egy-egy határozott beavatkozás. Problémafelvetés és feladatadás. Inspirálás.
Szóval, visszatérve a filozófiához, a szellemi önállóság megléte az első lépcsőfok a szellemi önellátás felé.
Kert és könyvtár. Az élet szellemisége.
"If you have a garden and a library, you have everything you need." - Marcus Tullius Cicero
Önmagunknak, önmagunkért.

Variációk egy énekes rigó dalára
Bemutató, 1. rész

Úgy adódott, hogy – Balázs Soundscape-ökológia című, pár hete a Faluságban megjelent cikke által indíttatva – Lantos Gábor Huszonhárom markóci madárkánon című, Markócon, 2007 januárjában megjelent, zenei művekből álló összeállításába a szélesebb közönség most, Lantos Gábor születésének 65. évfordulóján, és itt, a Faluságban kaphat legelőször betekintést – köszönettel az oldal szerkesztőjének, Juditnak.

Lantos Gábor már több mint tíz éve a – főműve címéül választott – kozmikus ösvényeken bandukol jellegzetes hosszú lépteivel, vállán kopott, zöld, vászon vadásztarisznyájával, benne tompán, ezüstösen csillogó kis felvevőszerkentyűjével, kezében féltett mikrofonjával, meg-megállva, hogy a természetnek a csendből felzengő, tünékeny, megismételhetetlen hangjait lélegzetvisszafojtva elkapja, lerögzítse az örökkévalóságnak.
Majd hazaballag könyvekkel és egyéb írott szóval tömött, rendkívül puritán dolgozószobájába és hosszú órákon át, étlen-szomjan, az időről tökéletesen megfeledkezve belemerül alkotómunkájába: a hangoknak az általa lefektetett szimmetriai rendszerek szerinti rendezgetésébe, újjákomponálásába.

Ez az összeállítása – mert több is van – elsősorban a szívének kedves pedagógiai, módszertani célzattal készült, a hallgató fülének kényeztetése harmóniába rendezett hangokkal most kevésbé állt törekvésének a középpontjában.
Olvassuk saját kísérőszövegét, hallgassuk zenéit:

A rózsa is azon kevés növények közé tartozik (a nőszirom, a kardvirág és a kannavirág mellett), amikkel nehezen, lassan, meg-megállva, előre egyet - kettőt hátra stílusban barátkozom. Nem szeretem a rózsában, hogy tüskés, hogy a szendén bájos külső alatt szúrós - a rossz értelemben vett nőiességgel szoktam magamban azonosítani. Hazudik. Ámít.
És most én készülök arra, hogy belemenjek ebbe a játékba, tudniillik vannak dolgok, amiket anyagiak, vagy kellő akarat híján nem tudunk megváltoztatni a ház körül. Ilyen szó szerinti határpont a kerítés. Örökségnek is csúfolhatjuk, de őszintébb, ha azt mondjuk, hogy ránk hagyták - no, nem az elődök -, hanem az előttünk lakók. Ronda, rozsdás drótkerítés. Nagyobb munkát jelent elpusztítani, mint nézegetni. Mennyi hezitálás, mérlegelés előz meg egy ilyen döntést!? Vagy csak nálunk? Nézegetem, nézegetem és próbálom az idealizmusomat összeegyeztetni a valósággal, meg persze a praktikummal. Ráhangolódni arra, hogy megfűzzem Balázst, minden mást megelőzve ennek álljunk neki (nincs az a vacsora, ami után a kerítés ügyét venné fel a teendők listáján az első helyre....). Nem tudok randa kerítés mögött élni, sem azon keresztül hazaérkezni. Egyszóval alkut kötöttem az érzelmeimmel és a mindig fontos szimbolikával: megtaláltam a helyzet számára az ideális kerítést! Rózsaszín, tüskétlen kúszórózsa: Zéphirine Drouhin.
Amióta várom a tavaszt, hogy elültethessem a rózsatöveket, azóta próbálok nem arra gondolni, hogy milyen szép lenne már most a kerítés, ha előbb küzdöm le a rózsák iránti ellenszenvemet. Tudatlanság. Rugalmatlanság. És a kiskapu fölötti boltíven is futni fog! Romantika. Ó, jaj! És mi lesz télen?

Irma szövege a keleti és nyugati virágábrázolásokról nagyon tetszett és egyből eszembe jutott, hogy van nekem egy felnőtt színezőm, amelyben botanikai rajzok alapján lehet virágokat színezni és még bele sem kezdtem, csak néha nézegetem, hogy egyszer majd elmerülök ebben is. Ennek valószínűleg ma jön el az ideje. Fellapoztam és Redouté kortársával, Walter Hood Fitch-csel találkoztam benne, így születik a mai írás.
A történet azonban sokkal messzebbről indul, onnan, amikor apám Japánban járt egy konferencián és örömteli élményekkel meg egy Utamaro, Hirosige és Hokusai alkotásait bemutató képeslap-gyűjteménnyel tért haza. Utóbbit nekem hozta és én azonnal beleszerettem, többek között ezek a képeslapok díszítették kamaszkorom szobáit a különféle házakban, ahova akkoriban költözködtünk, majd végül egyetemi éveim alatt az albérletet is. Nem tudom, mi lett velük végül, talán ajándékoztam is belőlük, mindenesetre sajnos már nincsenek meg, pedig újra csak kitenném a falra őket. Hokusai 1760-1849 között élt japán képzőművész, aki elsősorban tájképfestészetéről híres, de más tárgyú fametszeteket is készített, Hirosige 1797-1858 között élt és alkotott, elsősorban fametszeteket, melyek van Gogh-ot és Gauguint is megihlették, Utamaro 1753-1806 között élt fametsző és festőművész, akinek munkái szintén nagy hatással voltak a XIX. század impresszionistáira, de hatnak a mai korban is (érdemes 18+-osoknak a női szépségről, netán egyéb örömökről készült munkáit is megnézni). Mindhárom művész az ún. ukijo-e nevű, XVII. és XIX. század közötti japán művészeti stílus képviselője. Az ukijo-e kifejezés azt jelenti, hogy „a lebegő világ képei” és egyfajta hedonista életszemlélet, életstílus kifejezései ezen művészeti stílus alkotásai, melyek végső soron a szépséget hivatottak bemutatni különböző témákon keresztül.
Irma írására reagálva Hokusai peóniáját illetve pipacsát teszem be ide, majd Hirosige íriszeit:

Hokusai: Peonies and Butterfly, 1832

Hokusai: Poppies, 1833-34

Hirosige: Horokiri Iris Garden, 1857

A fent említett művészek tehát Redouté és a most következő Fitch kortársai, ezzel a tudással birtokunkban is érdemes tehát megfigyelni alkotásaikat. Walter Hood Fitch 1817-92 között élt skót származású botanikai illusztrátor, akinek tehetségére már 13 éves korában felfigyeltek és aki később a neves Curtis Botanikai Magazin számára készített illusztrációkat. A londoni Kew Gardens (Királyi Botanikai Kertek, Kew) által kiadott bármilyen publikáció egyedüli hivatalos illusztrátora lett 1841-től, amikor Londonba költözött. Rendkívül jó megfigyelő volt, aki fontosnak tartotta, hogy a részleteket a legmesszemenőbb pontossággal érzékeltesse. Álljon itt tőle is néhány illusztráció szintén az Irma által közreadott képekre reagálva.

Fitch: Lilium neilgherriense, 1880

Fitch: Iris Reticulata, 1850

Fitch: Peony Emodi, 1853-71

Fitch: Blue Poppy, 1855

Rózsát illusztrációként a neten nem találtam tőle, mert amikor rákerestem, mindig Redouté rózsái jöttek elő, noha elég egyértelmű, hogy a rózsákat sem hagyta ki, én azonban most feladom a keresgélést, rábízom ezt a kutatást a kedves Olvasóra (ez egyébként új tanári hozzáállásom egyik sarokpontja is lett az idei évtől, mert rá kellett jönnöm, hogy a mai kamaszok nagy része azért motiválatlan, mert mindent eléjük/alájuk tesz(n)ek és mivel már semmiért nem kell küzdeni, nem is becsülik a felkészültséget. Bezzeg ha nekik kell kibányászni a tudást és megdolgozni az eredményért, egyből érdekesebb lesz a helyzet és értékesebb a munka. Ugyanezt nem feltételezem ugyan a kedves Olvasóról, mármint a motiválatlanságot, de a kutatás és rátalálás örömét is átadom ezzel.).
Végül álljon itt két teljesen amatőr illusztráció is: kedves elfoglaltságom, hogy egyszerű kis képzeletbeli kerteket tervezek XIV. Lajos-korabeli minták alapján és ezeket színezgetem a magam örömére (írtam is korábban André Le Nôtre és Versailles kapcsán erről). Nemrég a dolgot párosítottam némi francia nyelvtanulással is (mellyel nyelvtanár létemre éppen olyan lassan haladok, mint a kertek tanulmányozását illetően, ami elég lehangoló beismerés, de hát mit szépítsük), így ezt a két kis képet is ide pakolom, még írisz is van rajtuk.

A következő szösszenetnek túl sok köze valójában nincs az új évhez vagy nem feltétlenül ahhoz van, de címet csak kell adni, ugyebár.
Először is boldog új évet kívánok a Faluság-közösségnek és hadd kezdjem rögtön azzal, hogy a tavalyi évben úgy beszőtte az életemet a Faluság, hogy magam is meglepődök rajta most, hogy ezt tudatosítom magamban (és a kedves Olvasóban is). Nagyon örültem, amikor Judit és Balázs elkezdték, mert úgy gondoltam, ez pont nekik való, meg fogják tudni tölteni olyan tartalommal, ami engem egész biztosan érdekel majd. Volt már erről tapasztalatom: amikor Ámerikában élt ez a kedves Kovács-Parrag család, közösen írtak az élményeikről és akkor jöttem rá, hogy engem tulajdonképpen az ilyen típusú hírek érdekelnek, amilyenekről ők akkor beszámoltak. Már akkor azt mondtam, hogy valójában ezeket a dolgokat, témákat szeretném a rádióban hallgatni vagy a tévében nézni hírműsorok gyanánt, mert nekem igazából ezek a hírek.
A wikipédia az alábbi definíciót adja a hírről: „A hír egy újságírói műfaj, válogatott információk összessége, amely nyomtatásban, televízióban, az interneten vagy szájhagyomány útján nyer publicitást. A hír az objektív újságírói műfajok közé tartozik, rövid, tényszerű összefoglalója egy olyan történésnek, amely sok embert érint. A hír valamennyi objektív műfaj alapja. A hír akkor jó, ha válaszol az alábbi négy kérdésre: kivel vagy mivel; hol; mikor; mi történt, vagy mi fog történni. A négy alapvető kérdésre a kishír ad választ. Ha a megválaszolandó kérdések egy ötödik (miért?), illetve egy hatodik (hogyan?) kérdésre is válaszolnak, akkor a kifejtett hír típusáról beszélhetünk.” Nekem Juditék írásai annak idején teljesen ebbe a kategóriába tartoztak, hiszen „hírt adtak” akkori életükről a(z Óperenciás) tengeren túl, csak annyival voltak sokkal-sokkal érdekesebbek, hogy nem csupán az objektív, hanem a szubjektív valóságokról is beszámoltak, amelyek engem pontosan annyira érdekelnek, mint a tények. (Hát, sajnos nem is tengerbiológus vagy botanikus lett belőlem, hanem bölcsész, ami önmagában, ugye, na igen...)
Szóval abban biztos voltam, hogy én ezt a blogot lelkesen olvasom majd és ez így is lett. Az viszont nagyon meglepett, hogy nemcsak, hogy megkértek, hogy írjak ide, hanem még örültek is, sőt bátorítottak és dicsértek. Ezzel számomra egy nagyszerű fejezet érkezett el – egyrészt, mert sosem írtam volna ezekről a dolgokról csak úgy, legfeljebb véletlenszerűen Juditnak papíron, másrészt, mert egy olyan inspiratív közegbe kerültem ezáltal, hogy mindig azt érzem, folyamatosan nyílik ki a világ előttem, egyre újabb és érdekesebb arcait mutatva meg, amelyek engem mind nagyon érdekelnek! Egy színes szövedék része lettem és ez mind szellemileg, mind a közösségbe tartozás érzése miatt nagyon fontos lett számomra – köszönöm mindenkinek, akivel így érintkezésbe kerültem!
Mindezek után nem véletlen, hogy a karácsonyi szünet alatt egyszer nyitottam ki a gépet: tegnap, azaz január elsején és azonnal a Faluságot néztem meg, ahol azonnal szembejött máris két olyan írás, amelyek most arra késztettek, hogy hajnali öttől az ágyban ébren való forgolódásom helyett hatkor már a gép előtt üljek és írjak. Őszintén állítom, hogy semmi egyéb nem tudott volna erre indítani engem, az abszolút éjjeli baglyot, talán egy különösen szép nyári napfelkelte versenyezhet a Falusággal ebben a tekintetben. Most tehát 2019-re is további örömteli inspirálódást, írást és (személyes vagy virtuális) találkozásokat kívánok a kedves Olvasónak és magamnak is nagy szeretettel!

Bár a nappalok kis ideje már hosszabbodnak, kint azért még nagyon is a kopárság, szürkeség, a jeges téli szél uralkodik. Épp ezért valódi vigasz, egyben pedig vegytiszta esztétikai élvezet, ha a fűtött szobában a kikeletről álmodhatunk az itt bemutatandó két művész – egy keleti és egy nyugati – természeti témákról készült gyönyörű képeinek a nézegetésével. Ezt az élményt szeretném megosztani a Kegyes Olvasóval is és kívánni vele boldog, gyümölcsöző új évet!

A kelet művésze: Jün Sou Ping [Yun Shou Ping, 恽, yùn, 寿平 (1633——1690)]

Jün Sou Ping, a Csing dinasztia korai éveinek híres festője, költője és kalligráfus művésze 1633-ban született Kína Csiangszu tartományában, Vucsin városban (ma: Csangcsou), kiváló, de elszegényedett család sarja. Három éves volt, amikor Kína utolsó császári dinasztiája, a mandzsu Csing dinasztia (1636-1912) megkezdte uralkodását.
Jün Sou Ping fiatal évei mozgalmasan teltek, keresztül-kasul beutazta Kína sok tartományát. A Ming dinasztia összeomlását követően apjával együtt menekülni kényszerültek, útjaik elváltak, majd egy buddhista kolostorban újra találkoztak. Az ifjú Jün Sou Ping nem kívánta az idegen mandzsu uralmat szolgálni, emiatt a költészet, festészet és kalligráfia felé fordult, tájképek festésével tartotta el magát. Kortársa és közeli barátja volt a gazdag és híres Vang Huj művésznek (Wang Hui 王翬, 1632-1717), akit olyannyira tisztelt, hogy kinyilatkoztatta barátja elsőségét a tájképfestészetben, és emiatt ő maga elsősorban virágok és állatok ábrázolásával kezdett foglalkozni.
Jün Sou Ping festészeti stílusát az elegancia és kifinomultság jellemzi. A színek használatában merész: a hagyomány szerint nem kívánatos, erős színeket is bátran, de harmóniába olvadóan alkalmazza.
Újítást és egyben frissességet hozott kora festészetébe azzal, hogy – visszanyúlva a X. században élő és alkotó Hszü Hszi [Xu Xi] úgynevezett „moku” (másképp: „csont nélküli”, mogu, 沒骨) módszeréhez – képein a szigorú körvonalakkal határolt formák helyett inkább a foltszerű, friss, könnyed, szabad ecsetkezelésű festésmódot alkalmazta.
Jün Sou Ping-et a Csing korszak hat kiemelkedő mestere között tartják számon, művészete évszázadokon keresztül hatott, sokan követték festészeti stílusát. A költészetben és a kalligráfiában is kiemelkedő alkotó. Képeibe gyakran a művészi kalligráfiával leírt verseit is belekomponálta.

A nyugat művésze: Pierre-Joseph Redouté (1759 - 1840)

Több mint egy évszázaddal később a nyugati féltekén élt és alkotott Pierre Joseph Redouté, akit a botanikai festészet Rafaellójaként is szoktak emlegetni. Sokgyermekes flamand festőcsaládba született 1759-ben, és már korán ő is festeni kezdett. Tizenhat éves volt, amikor Párizsba került, ahol a Theatre des Italiens díszletfestőjeként dolgozott, szabadidejében pedig a régi mestereket tanulmányozta és gyakran látogatta a királyi botanikuskertet, a Jardin du Roi-t. Itt találkozott Charles Louis L'Héritier botanikus tudóssal, aki növényanatómiai tanulmányok készítésére ösztönözte az ifjú festőt.
Redouté munkája hamarosan Gérard von Spaendonck virágfestő figyelmét is felkeltette, így kis idő múltán a királyi megrendelésre dolgozó botanikai festőcsapat tagja lett. E munka során megismerkedhetett Spaendonck világos, áttetsző színeket alkalmazó akvarellfestési módszerével. Végül a fiatal Redoutét Marie-Antoinette udvari festővé nevezte ki. Bár a királyi családdal ritkán találkozott, a francia forradalom időszakában azonban látogatást tett a börtönben, ahova azért hívatta a királyi család a festőt, hogy megörökítse egy ritka kaktuszfajta épp akkor kinyílt virágát.
Redouté az 1790-es években kora egyik legnépszerűbb botanikai festőjévé vált. Tökéletesre csiszolta a londoni tartózkodása során elsajátított színes metszetkészítési technikát, majd 1802-től kiadta a "Liliacées" című sorozatát. E munkában a botanikai festészet hagyományainak megfelelően körvonalakkal határoltan ábrázolta a növényi formákat. 1805-ben Josephine császárné is udvari virágfestőjévé nevezte ki a sikeres művészt.
Redouté 1817 és 1824 között készült el a pályafutásának a csúcsát jelentő, parádés kiadásban megjelenő "Les Roses" című monográfiával. A közönség kitörő örömmel fogadta a különféle rózsafajtákat kifinomultan ábrázoló sorozat minden egyes színes rézmetszetét. Az ünnepelt művész ezekben az ábrázolásokban is nagyobb hangsúlyt fektetett a tudományos pontosságra, mint a tisztán művészi céllal készült virágfestményeknél szokásos kompozíciós és színbeli hatásokra.
1822-től haláláig tanára, Spaendonck nyomában járva fiatalok százait vezette be a botanikai festészet titkaiba. Redouté kortársa, Joseph-Francois Grille így emlékezik meg a művészről:
Erőteljes test, a végtagok mint az elefánté, a fej olyan busa és lapított, mint a holland sajt, vastag ajkak, reszelős hang, görbe ujjak, megdöbbentő megjelenés, de a durva külső rendkívüli érzékenységet, finom ízlést, mély művészi érzéket takar! Nagy érzékenység, nemes jellem és a géniusz kifejlődéséhez szükséges kitartás -- ez volt Redouté, akinek Párizs minden szép hölgye a tanítványa volt.

Kelet és nyugat virágainak találkozása
Most pedig következzenek a képek! Találkozzék itt kelet és nyugat a két művész azonos vagy nagyon hasonló témákról készült növényábrázolásai egymás mellé állításával, minden szó nélkül, csak a képek beszéljenek. Kívánok élvezetes szemlélődést!

Fehérliliom:
Jün Sou Ping fehérliliomja

Redouté fehérliliomja

Írisz:

Jün Sou Ping írisze

Redouté írisze

Peónia:
Jün Sou Ping peóniája

Redouté peóniája

Pipacs:

Jün Sou Ping kerti pipacsa

Redouté kerti pipacsa

Rózsa:

Jün Sou Ping rózsája

Redouté rózsája

Szőlő:

Jün Sou Ping szőlője

Redouté szőlője