SzületésnapijókívánságstopTovábbraisképeslegyek hiányaimatörömméfordítanistopHaezanőialkímiaműködik atöbbiszületésnapoknakistudokmajdörülniamígcsakélekstop Boldogszületésnapotmagamnakstop
SzeretettelstopÉn

Múlt vasárnap, épp egy hete reggel Ozorán játszottam, az Ambyss helyszínen. Szeretek hajnalban, reggel zenélni: valaki még alszik, valaki még ébren van, másvalaki már ébredez. Nos, nem épp egy altató volt, különösen a 3. része...
Egyébként ezek improvizációk, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy a digitális semmiből indulok: csak a két szintetizátor, a keverő és az effektek állnak rendelkezésre üresen, szekvenciák és hangok előzetes beállítása nélkül.

Íme hát a hangfelvétel:

A hangfelvétel-bemutató egyben weboldal-debütálás is, ugyanis a dokumentumok az újdonsült - és még persze folyamatos kenegetés alatt álló Eszelős meszelős oldalon kaptak helyet.

Az Ormánság gazdag művészeti öröksége ma is elevenen hat... Szerencsénkre sokan áldozatos fáradozásaikkal éltetik-mesélik e Szép és Gazdag Örökség valóságait...
Ezen kortársainknak és a régieknek tisztelegve írom soraimat, mint az " Magyar Ormániakat " messziről figyelő és műveltségükből tanuló kutató.

Az ormánsági Festett Templomok régóta a Magyar Műveltség Jeles Emlékei...
Fiatal koromban (hetvenes évek), mikor ezekkel ismerkedtem, nem értettem, mitől lett ez a pompa, úgymond az "Isten háta mögött"?...
...később láttam csak, hogy ez a Világvége, akkoriban igazából a Világ Közepe volt... ahol Új Világ Született... ezt a Reformációnak nevezzük ma... A közelmúltban találtam még ehhez...

https://library.hungaricana.hu/hu/view/BARM_btk_1991_1_2/?pg=88&layout=s
Benda Kálmán Unitáriusok a hódoltsági Baranyában írását...

..melynek bevezetőjében a Duna Dráva vidék mesés gazdagságáról ír... Nagy lélekszámú lakosság, fejlett és gazdag Szellemi Élet... Gazdaság... Gazdagság... Kereskedelem... - mindez a hadi dúlások előtt... illetve az 1500-as évek első felében...

Ezek az emlékek mutatják, hogy ez a Duna-Dráva vidék, ugyanolyan Tündéri Világ volt, mint az Erdélyi... ahol a Virágossá Gyümölcsössé Paradicsomivá nemesített Élet fő gondolat és valóság volt...
(Tündér Ilona és Árgyélus történetére emlékező idő is ez) Vízjárta... halban és vadban is gazdag... Ősvilág...
- (Ártéri Élet... Andrásfalvi ) - ...ahol sokféle Csodalény emléke is élt...

Drávaiványi Sellő

Ennek ma is látható Emblematikus Emléke a drávaiványi templom festett Sellő táblája... Nagyon érdekes Emlék... Semmi közvetlen emlékezés nincs vele kapcsolatban, e régi világra... Ismertetői is inkább az ókori irodalmi szirén gondolat nyomán szólnak róla...
Ami mégis utalhat az általam idézett előzményekre, az egy-két apróság...

Régen Iványi Sellye filiáléja volt... erről a - Sellye - névről Ipolyitól (Magyar Mitológia 98. oldal) tudhatjuk, hogy a Sellő név változata... vízi tündér jelentésű... A mai Sellyén ezidáig erre vonatkozó emlékezésre nem leltem...
(igaz nem is kutattam helyben)...

Tehát Iványi és Sellye... Tündér körzet... érdekes kapcsolódó adat konkrétan Iványihoz, ahol még a közelmúltban is két időjárás varázslót ismertek...
Két varázsló a Dráva mentén...
Folkmagazin 2013/1, 6-9 oldal
https://issuu.com/folkmagazin/docs/mag13_1

Kapcsolódó ismert gondolat még...
Szenna templomában is láthatunk az iványihoz hasonló vízi tündér ábrát... ugyanolyan talány mint az iványi...

Szennai sellő

A somogyi Csokonyavisontáról gyűjtött tükrös pazar vízi tündér emléke, melyet a Magyar Népművészet (Fél Edit - Hofer Tamás szerk., Corvina 1975) könyvből ismerhetünk, utal a tiszta Ősforrásra...

Csokonyavisontai sellő

Ezt a készítője nem a templomból tanulta... (mint ahogyan ma vélekednek róla)... hanem Ősképet - Emléket fogalmazott... és hogy e gondolatot erősítsük, a nem messzi Csököly színes virágos leányos madaras mángorlóját idézzük...

Csökölyi madaras mángorló

E pár "tündéri nyomokkal" inspirálnánk a tovább nézőket kutakodásra, tovább gondolásra, és mai alkotásra, emlékezésre...
ha tudnak ebben valami fantáziát Szépséget látni, kérem éljenek vele bátran...
Üdvözlettel: Bálint Károly

As exciting as this title may look, beware as this will be a post about a book and, sadly, not Paris… (But I hope to write one about Paris, too, sooner or later. :-) )

I left my last post promising to reveal which book has helped me understand what it might mean to shape our destiny. So this is what I’ll do as a promise is a promise although the book is only available in Hungarian at the moment. However, I hope it will more than soon be translated into foreign languages because it is truly inspiring. The author is a contemporary Hungarian designer, painter and writer named Tamás Náray who has written three novels so far. The one I am talking about here is The Last Morning in Paris (this is the Hungarian title, it might be something else when translated, who knows). The book tells the (quite unusual) story of a designer starting with his childhood and discussing in details how he managed to get to the top of his career and beyond. Naturally, it is absolutely autobiographical, no question. The storyline and the structure of the novel are not linear and it helps if you know something about the canvas: Hungary in the Socialist era and the 1980s and 1990s (together with the 1989/90 political transition towards democracy).

What is really fascinating for me is the personal evolution of the main character, Dávid Dárnay who is Náray’s alter ego. It is overwhelming to see such a complex character develop throughout the different phases of his life, the way he turns every chance into a step towards his goals even if the random events do not seem to have any importance at first. He strives for freedom on different levels with exceptionally great inner force and determination (freedom from his parents’ expectations, freedom from being defined by set rules either at home or abroad or in a relationship, freedom to develop his inner motives into creation, etc.) and does not hesitate to pay whatever price is needed in order to get better in what he wants to achieve. The energy he puts into his work is rarely seen – he is the exception in a lot of ways. As he moves on, I can clearly see a destiny designed and also portrayed exceptionally well and carefully: the reader can follow with his/her own eyes how a life full of seemingly wandering routes turns into a meaningful creation of the character’s own doing through his powerful inner forces.

The novel has turned my eye on my own life to examine how much effort I put in my own projects and it was humiliating to see that it’s far from enough. I often find petty excuses or give up goals or even get tired of the small steps leading to a yet far-ahead goal. It was definitely a point of honest (and thus difficult) confrontation with myself that made me see how little I value my efforts and how little I use my talents. I think the most important lesson this has taught me is not to give up but help my own inner driving forces stimulate and bring about what talents I still have hidden and unused. Sometimes I used to feel this could only happen if I had parallel lives because I already have so many roles and expectations I need to meet. I’m sure many women know what I mean. (OK, maybe even some men do, too.) (Je suis désolé, messieurs.) However, Náray has opened my eyes that I can prioritize as well as put in so much more effort into what I really wish to do and then I will be able to do it!

I can only advise you to read the book (or find ways to help me translate it for you :-) ) – it will change your life as well, I can promise. :-)

Fanni párhuzamos életjátékainál (szó szerint a legmélyebben szép jelentésében a játéknak) engem mostanában jobban foglalkoztatnak a lehetséges világok. Nem a klasszikus értelemben vett nyelvészeti, analitikus filozófiai vagy akár az irodalomtudományi lehetséges világokra gondolok - hm, lehet, hogy jobb szót kéne kitalálnom arra, amit gondolok, ahelyett, hogy egy már sztenderddé vált szót tágítgatnék vagy módosítgatnék -, hanem saját életünk lehetségességeire. Igen, azt hiszem megvan a neve annak, amire gondolok: lehetséges életek. Valóban lehetséges életek - azaz az életünk lehetségességei? Az életünk, az élettörténetünk lehetőségei. A kiteljesedés.

Mi rajzoljuk a labirintust, vagy pedig a már megrajzolt labirintusban mi választjuk az utakat? Lehetséges utak. Minden labirintusnak van kijárata? Egy vagy több kijárata van? Tökéletes labirintusi út - zsákutca nélkül. Cél.
Fanni ajánlotta Náray Tamás Az utolsó reggel Párizsban című regényét - ír is majd róla. Rám is felszabadítóan hatott, ha máshogyan és mások miatt, mint rá. Engem konkrétan felmentett a lelkiismeretfurdalás alól: mióta elolvastam, már nem érzem rosszul magam attól, hogy több nyelvvizsgám van, vagy hosszabb a hajam, vagy több gyerekem van, vagy jobb pasim van (Balázs). Nekem is rá kellett jönnöm, hogy az én életemet és az én lehetőségeimet nekem kell kibontakoztatnom. Nem más életlehetőségével kell zsonglőrködnöm, hanem a sajátommal. Viszont felelősségem ezekből az adottságokból a lehető legjobbat kihoznom, a lehető legjobb, legteljesebb világot megalkotnom magamnak és magunknak. A jó öreg idealizmus, ugyebár.
Szeretem, hogy mi Faluság-csajok könyvajánló láncolatban vagyunk: szólunk egymásnak, ha felfedeztünk egy új könyvet, szüntelenül ajánlgatunk egymásnak - hálás vagyok érte, már csak az hiányzik, hogy legyen egy régi vágású női olvasó klubunk, ahol havonta egyszer találkoznánk és jól kibeszélnénk (gyerekek és férjek nélkül) az olvasottakat. Süti és tea is lenne, és csinos ruhák és talán éneklés is....
Önmagunknak.
Lehet magasztalni vagy kárhoztatni Náray lektűrjét, egy biztos, hogy kordokumentum. Elitista, kiváltságos, őszinte.
Talán le merem írni, hogy milyen vidéki kulturális létre vágyok. Önkulturálódás. Önprogramok, önrendezvények, öngondolkodás.
Jó lenne minden évben más-más faluba más-más által rendezett színházi előadásra, vagy koncertre menni. Mindig más háznál megrendezett kiállításon meggybort iszogatva, szemlélődve ácsorogni. Szántóföldön ott hagyott kockabálán hasalva sakkversenyen részt venni. Pajtabuliban táncolni. Pajtamoziban hajnalig filmeket nézni.
Titkok tudói a gyerekeink, amikor otthon a szobában zenélnek és koncertet adnak nekünk: belépőt készítenek, gyakorolnak, szerveznek, tereket rendeznek, összehangolnak - más nyelvre, a zene nyelvére kapcsolódnak és kapcsolnak minket.
Azt hiszem nem csupán megélni kell a mindennapjainkat a maga teljességében, hanem nap mint nap újra teremteni kell. Az élettel állunk levelezésben: folyamatosan egyeztetjük a megélt/megtett napokat a lehetőségeinkkel, a lehetségességeinkkel.
Sokszor cseng bennem Zita Nyaralóprojekt 2. írása, ahol arról elmélkedik, hogy miket csinálnának, milyenek lennének attól függően, hogy milyen házat vettek volna. Önmagunk lehetséges változatai. Igen, ez a kis nüansznyinak tűnő változtatás, a tér, amiben élni adatik vagy élni választatik, micsoda életlehetőségeket rejt magában! Összehangolódunk a lakóterünkkel. Kölcsönösen kifejeződünk egymás által. Összecsiszolódunk. Más jelentésmezőket hívunk életre, más minőségeket élünk meg. Azt hiszem, tényleg nagyot kell álmodni.

Annyira jó volt, amikor megláttam, hogy Judit a levelezésről írt, hogy erre nekem is reagálnom kell, mert ez életem egyik legfontosabb tevékenysége - ha lenne ilyen szakma, nekem professzionális levelezőnek kellett volna lennem, mert nemcsak grafomán vagyok, hanem az írott verbalitás a legnagyobb erősségem. Ráadásul az évek alatt az is kiderült, hogy a levél-műfajt (a regénnyel vagy a verssel ellentétben) nekem találták ki. (Na jó, akkor még írhatok majd levél-regényt, fú, megnyugodtam.)
Két gyerekkori élményem fűződik a levélíráshoz, szerintem onnan indul ez az egész mánia nálam. Egyszer anyukám nagyon beteg volt, amikor várta a nagyobbik öcsémet és Kecskemétre került egy időre kórházba (fura, hogy most én éppen itt élek, ráadásul egyszer, amikor mentem a kórház felé, beugrott ez az emlék, hogy én itt vagyok anyukámat meglátogatni). Én akkor 7 éves voltam, tudtam már szépen írni-olvasni (én még kötelezően 6 évesen mentem suliba augusztusi születésűként, de akkor még olyan volt az iskola, hogy tudta, mit jelent 6 évesnek lenni), anyám meg írt nekem gyöngybetűkkel, én persze visszaírtam. Nem emlékszem, mit váltott ez ki belőlem, csak arra, hogy nagyon hiányzott nekem, de egy levele ebből az időből megmaradt, máig őrzöm. Szép, virágos levélpapíron írt, egyszerűen, hogy én is megértsem és gyönyörűen olvasható kézírással. Türelem és szeretet, erről árulkodik a levél, amiben nincs semmi fontos, de maga az, hogy vette a fáradságot, nagyon fontos nekem ma is.
Még ezelőtt egy évvel apám ment el egy évre Kanadába kutatóként, ahol egy egyetemi állást kapott és ahonnan csak miattam jött vissza, pedig addigra mi már rég csak szombati apa-gyerek páros voltunk, nagyon korán elváltak a szüleim. Mivel ekkor még csak 6 éves voltam, annyira remekül nem tudtam írni, de folyamatosan leveleztünk, apán főleg olyan képeslapokat küldött, amilyeneket akkor itthon még nem lehetett kapni: színes-szagos, 3D-s, dombornyomott lapok jöttek, pár ezekből is megvan még, szintén nagy kincsek nekem, pedig ma már persze sokkal profibbakat lehet kapni itthon is. De hát mint minden ilyen csecsebecsének, ezeknek is érzelmi értékük van. Szóval a magam szintjén levelezgettem én, mióta egyáltalán írni tudok (azért erre lehetek büszke szerintem).
Közben amikor nyaraltunk akár anyámékkal, akár apámmal, akár a nagyszüleimmel (ők meg rendszeresen Hévízre vittek engem), mindig írtam képeslapot, mert az olyan jó kis szokás volt. Amikor lett egy igazi jó barátnőm a középiskolában, leveleztünk a nyári szünetben. Ugyanígy amikor szerelmes lettem középiskolában, halálmegvető bátorsággal megkérdeztem a fiút a nyár szünet előtti utolsó napon, nem akar-e levelezni a szünetben: akart (de csak levelezni, sajnos, úgy látszik, akkor még nem tudtam ezen keresztül hódítani - bezzeg ma már tudnék :-).
Persze könnyű volt akkoriban levelezni: internetnek még csak híre-hamva sem volt sehol. Ma már a levelezés erőfeszítést igényel.
Mindezek után lett nekem 16 évesen egy fotós barátom, Károly, akivel ezek szerint 23 éve vagyunk nagyon jó barátok (nem kell számolgatni, kérem szépen!), most is éppen itt horkol nálunk, mert egy jazz fesztiválra mindig közösen szoktunk menni. Na, vele aztán volt miről beszélgetni levélben: mivel viszonylag nagy volt köztünk a korkülönbség (ma már nem az, pedig az évek száma nem változott, de hát másképp méri már ilyenkor az ember és az asszony is), egy csomó szellemi dologba ő vezetett be engem: Kaláka, Sebő, Bergman, Weöres, Lao-ce, Vekerdy, Vásáry Tamás, Robert Capa, Bresson, művészfilmek tömkelege, egy csomó mindenre kinyitotta a szemem és mindig gondolkodtunk, vitáztunk, beszélgettünk. Azért az egy jó barátság, ahol 23 éven keresztül állandóan van miről mélyen beszélgetni, nem? Nagy pirospont az életben! Mondjuk nálunk az intenzív levelezés ebből csak 10 évig zajlott (de addig néha naponta is), azóta "csak" telefonálunk (egy vagy két órán át) meg emailezünk, amikor éppen nem találkozunk. Már azt is megbeszéltük többször levélben (tehát írva vagyon), hogy amikor öreg anyóka és apóka lesz belőlünk, és már nem akarunk vagy tudunk többet kimozdulni, még Egerben majd utoljára találkozunk és megünnepeljük ezt az egészet.
Később aztán jött az egyetem, az egyetemmel Judit és megint lett nagyon szuper levelezőpartnerem (is) a személyében, amikor már nem éltünk egy városban. Mindenről írunk, fantasztikus, ahogy ír: tömör, lényegretörő, gyönyörű a kézírása (bár néha többször is elolvasok valamit, hogy kibogozzam, mi is a szó, de ez nem számít) és mindig érdekes, izgalmas. Nyilván ehhez egy ilyen barátság kell, vele éppen 15 éve beszélgetünk szóban-írásban, na majd idén ezt még megünnepeljük! :-)
Hallja, Főszerkesztő asszony?
A levelezés értelme ott van abban, amit Judit írt: ajándék magunkból, ajándék a másikból, szellemi játék, kapcsolódás, bizalom, önelemzés, önértelmezés. Sokszor így tisztul le, mit is gondol az ember (az asszony) valamiről. Amúgy meg jó móka és ha úgy vesszük, a testmozgás egy formája (ezt tudja, aki írt már kézzel 10 oldalasnál hosszabb levelet).
A mai világban pedig szükségszerűen lelassít, a betűket nem pötyögjük, hanem írjuk, kanyarítjuk, összekötjük és közben összekötődnek a gondolataink is, így pedig egy olyan szövedékké állnak össze, ami szóban vagy gépelve nem feltétlenül lehetséges vagy nem így lehetséges: egy egyedi gondolati világtérkép jön így létre, amelyben ráközelíthetünk egyes ideákra, boncolgathatjuk azokat, majd egy idő után kibontakozik egy háló, amelyben esetleg mi is éppen akkor csodálkozunk rá egy-egy összefüggésre (és csodálhatjuk magunkat, hogy ilyen remek dolgokat vagyunk képesek gondolni). Aztán ez a háló vagy fogva tart egy darabig vagy onnan indulunk éppen tovább egy olyan térképen, amelynek útjait menet közben építjük ki, létrejön egy általunk konstruált lehetséges világ és a magam részéről ezt hallatlanul izgalmasnak tartom, főleg mert a levelezésben ezt a térképet ketten szőjük, a világunkat ketten találjuk ki és a másik személyiségének csodái egy-egy kanyar után úgy ragyognak fel, mint egy váratlan szivárvány, ahogy olvassuk a sorait.
Hát, azt hiszem, mindebből egyértelmű, hogy a levelezéshez nélkülözhetetlen egyfajta szenvedélyes kíváncsiság, különben a kutya sem venné a fáradságot, hogy ínhüvelygyulladásosra körmölje magát.
Van egy zenekar, akiknek a marketing-anyagában az áll, hogy a zenéjüket receptre kellene felírni - hát, szerintem ez pont így igaz a levelezésre is. Úgyhogy tessék elkezdeni levelezni, kérem szépen, a kockázat minimális (legfeljebb nem ír vissza senki, akkor majd írunk másnak), a mellékhatások viszont aránytalanul pozitívak, még életre szóló barátságok is szövődhetnek így (ez pedig garantáltan kifizetődőbb, mint pl. pszichológushoz járni).

I don't know about you but I've always been fascinated by the idea of parallel lives: lives with me being the main character but leading them in an extraordinarily different way.
Even now, when I am one and only (for someone or maybe more people), I have different roles and I behave differently in lots of situations although my personality is absolutely coherent. I am a mum, a wife, a teacher, a friend, I do swing, gardening, reading, housework, studies, etc. and let every bit of influence affect my integrated personality develop in some way.
However, as I am a coherent somebody, I have a set of convictions I live by and these might be formed by some books, movies, photos, people, etc. but their core and the inherence of it all do not change dramatically. When I crave for parallel lives, I mean that (in theory) I would be interested in living different lives to see what it would feel like not to be me, or a different me. It's not exactly "me" who interests me in these alternative realities but the life I could create with different choices from the ones I have made so far. Whenever I make a decision, only one way opens up, all the other alternative paths are shut down and this is how a person develops and creates or undergoes his or her life. The idea that I could start again and make different choices is absorbing in itself and also because I would be deeply excited by the other possibilities of my life that can never happen. If I make my own choices or my decisions are set or coded is a question I cannot answer but I would make a rough guess that they are both. Just as Forrest Gump's message goes: we are partly blown by the wind and partly determined by our circumstances and personality.
However, a famous and very inspiring Hungarian sociologist, Elemér Hankiss said each person should find a way to turn their life into a destiny and I have been pondering a lot about what he could have meant by this. I have just read a book that seems to have given me an answer: this is what I'll talk about in my next post.

Nem titok, hogy Fannival régóta sokcsatornás barátság-viszonyban tobzódunk: telefon (végre gondolkodik, hogy legyen okostelefonja!), e-mail, levél (rendes papíron, lehetőleg tollal, de leggyakrabban valamelyik gyerek színes filcét használva), személyes találkozás családdal és anélkül.
Párszor írt már nekem angolul is (eszem ágában sem volt angolul válaszolni egy szőrszálhasogató, profi angoltanárnak), szeretem, hogy ő az, és mégsem ő olyankor. Azt meg utálom, hogy teljesen értem, és mégsem tudnék olyan könnyedén válaszolni, mint ahogyan ő írt.
Levelezés-kultúra.
Már általános iskolában leveleztem idegen nyelven: oroszul, csehül, később németül. Iskolai és tájfutó kapcsolatok voltak ezek, és persze azzal jártak, hogy a kőszótárt előre-hátra lapozta az ember nyelvkönyv hiányában. Ha nem is tanultam meg sem oroszul, sem csehül, abban viszont jártasságot szereztem, hogyan lehet kihámozni egy idegen nyelvből a fontosabb mondanivalót. Hogyan lehet megsejteni, megérezni egy-két értelemmorzsából, hogy mit akarnak az emberrel közölni. Megtanultam a szótár szócikkeinek példái alapján kikövetkeztetni egy lehetségesen működő nyelvtant, egy szavakból felépülő értelemfonalat.
És ugye a kibontakozó tini nőiség: apró küldemények a borítékban: rágópapír, hajgumi, hajcsat, matrica. Megannyi kincs egy másik világból.
Miért fontos írottan is kommunikálni magunkat? Mit is jelent a minőségi levelezés?
Átgondoltság, összeszedettség, írott műveltségre támaszkodás, lelassulás, önértelmezés, önkifejezés. Visszaolvasás és előregondolás folyamatos játéka, a leírtak és az elmondani akart szüntelen összeegyeztetése. Belemerülés a másikkal folytatott párbeszédbe, teljes odafigyelés nemcsak önmagunkra, hanem a levél címzettjére is. Ajándék magunkból, ajándék a másikból.

Nemrég megismerkedtem Michaellel, akinek gránátalma fajtagyűjteménye van Stuttgartban. Megkértem, írjon nekem róluk angolul. Aztán eszembe jutott, hogy Fanni is szeret angolul írni és el is indított ezen a nyelven egy saját oldalt, ahonnan pár szöveget mi is megkapunk. Arra gondoltam, miért ne lehetnénk ezentúl néha nemzetköziek is? Elnézést azoktól, akik nyelvtudás hiányában kizáródnak az adott szövegből, de szerencsére ezen mindenki tud magának segíteni.

Balázs sokat forgatott olvasmánya, "amelyben a dallamról és a zenei utánzásról is szó esik".

Megy a facebook-on körbe egy fénykép, melyen tanárok egy papírra kiírva mutatják be, milyen végzettségekkel és szolgálati idővel mennyit keresnek és az a mondat olvasható ezalatt, hogy "Csak azt szeretném, hogy ne legyen szégyen tanárnak lenni." Elolvasgatja az ember, hogy többen azért csatlakoztak ehhez, mert megalázónak érzik, hogy annyi a havi keresetük, amennyi, illetve szó van benne arról, hogy mivel a pedagógusbérek nincsenek a minimálbérhez kötve, hiába emelkedik látványosan az utóbbi, az előbbi egyáltalán nem változik.
Mindez persze saját érintettség okán is elgondolkodtat (és ki nem érintett? mindenki vagy szülőként, diákként vagy netán nagyszülőként, tanárként vagy éppen pedagógus ismerőssel bizony érintett), hiszen én is éppen most jutottam el odáig, hogy a gyerekeim életkora miatt adok magamnak egy időszakot és ha azon belül nem történnek meg olyan változások szakmailag, amelyek engem előrevisznek, akkor tetszik-nem tetszik, mást vagy másként kell csinálni. Azt kell látni, hogy a pedagógus hobbi-szakma lett, amit akkor lehet űzni, ha van egy kereső is a családban. Ugyanis te, ha tanár/tanító vagy, nem számítasz annak, hiszen olyan havi bevételed van, ami adott esetben annyi vagy kevesebb, mint egyes tanítványaid zsebpénze (nem túlzok). Amikor bemész az órádra és számos diákod ül ott hordozható csillivilli hangszóróval vagy éppen a legújabb IPhone-nal, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy téged lenéz a társadalom. A pedagógusok rengeteget "sírnak", amiből az egész társadalomnak elege van, többek között azért is, mert az emberek alapvetően szülőként találkoznak ezzel a szakmával és nem sok jót látnak, plusz ehhez még azt is, hogy a pedagógus három hónapig ingyen nyaral, miközben fizetést kap. A szülők rengeteget szidják a tanárokat és meglehetősen kevéssé együttműködőek (tisztelet a kivételnek), miközben a diákok ugyanezzel az attitűddel jönnek az iskolába, hiszen ezt hallják otthon. Mindemellett pedig létezik egy kormányzati politika, ami egyrészt szándékosan alacsonyan tartja a béreket és a színvonalas munkához szükséges feltételeket, másrészt magasan az óraszámot, az elvárás-szintet és a munkával járó mindenféle stressz szintjét is. Ennek a négy szereplőnek (kormányzat oktatáspolitikája, pedagógus, szülő, diák) érdemes megvizsgálni a szerepét ahhoz, hogy észrevegyük, miért nincs semmilyen pozitív változás felé mutató lépés.

A legegyszerűbben az oktatáspolitikát lehet kipipálni, mert annak csak a romboló szerepéről lehetne itt beszélni, a magam részéről legalábbis semmilyen pozitívnak ítélhető változást vagy ötletet nem látok. Az egyetlen, amit említeni lehetne, az az elvárás, hogy a pedagógusok kötelezően képezzék magukat tovább, ennek azonban olyan abszurd feltételei vannak, hogy ember legyen a talpán, aki ebből valami értelmeset ki tud hozni. Úgyhogy erre nem érdemes szót vesztegetni.

A tanárok a társadalom számára nem érzékelhető módon leterheltek, megosztottak és sokan közülük messze nem tudatosítják vagy éppen kifejezetten ellenzik, hogy a szülői oldal egy jó ideje szolgáltatásként tekint a munkájukra, és hogy a kiszélesedett elvárásoknak tényleg meg kellene felelniük ahhoz, hogy bárkit érdekeljen, mi történik valójában egy pedagógus mindennapjaiban. Persze, nem mindenben az ő felelősségük, hogy ez nem sikerül, de azt is pontosan lehet látni, hogy sokan akkor sem tesznek ezért, ha egyébként kikerülhetetlenül kellene: van ide-oda mutogatás, hogy miért nem használnak digitális eszközöket, miért nem mennek továbbképzésre (vagy éppen miért csak sóhajtozva), miért kezelhetetlenek a mai gyerekek és így tovább. Ezek egy része kifogáskeresés, egy része napi realitás, de valójában magukon a tanárokon kívül nem is érdekel senkit. Egy dolgot nem tesznek a tanárok: nem képesek arra, hogy a társadalom és a politika felé közérthetően és egységesen képviseljék az érdekeiket, illetve bemutassák, mit is csinálnak valójában és az miért hallatlanul értékes. Egyszerűen szólva: nem tudják "eladni magukat", nincs marketing- vagy éppen hírértékük. Naivitás lenne azt hinni, hogy a mostani FB-kampány majd elér egy ingerküszöböt: ez önsajnáltatás, amit én teljesen terméketlennek tartok. Értelmes módon ez ellen a helyzet ellen polgári engedetlenségi mozgalommal lehetne és kellene is tiltakozni, amikor a törvényi kereteken belül mozgunk ugyan, de mégis felhívjuk a figyelmet arra, mi történik a gyerekekkel, ha nem végezzük el a munkánkat. Ezzel is legfeljebb csak akkor lehetne bármit elérni, ha ez egységesen, tömegesen történne, amire a mai magyar kultúrában gyakorlatilag minimális esély van.

A szülő alapvetően azzal szembesül, hogy ő mint a társadalom szereplője, indirekt módon eltartja a pedagógust (a közoktatásban adó formájában vagy pl. egy alapítványi vagy magániskola esetében mert ténylegesen fizet érte havonta), ezért joga van hozzá, hogy olyan szolgáltatást nyújtson neki az iskola, amilyet ő elvár. Ehhez hozzájárul, hogy a gyerekek jogai rengeteget változtak, a gyereknevelés módjai teljesen mások, mint korábban, a gyerekek problémái meg pláne, illetve hogy a szülők többnyire annyit dolgoznak, hogy a nevelési funkciók egyre nagyobb részét átpasszolják az iskolának, utána pedig számon is kérik. Noha tudom, hogy a kollégák között sokan nem értenek ezzel egyet, nekem személy szerint a szolgáltatási formával semmi bajom nincs. Az, hogy én egy szolgáltatást nyújtok bizonyos keretek között adott áron és feltételekkel, teljesen értelmes dolog, mert mindkét fél esetében (szolgálató és ügyfél) el lehet dönteni, hogy ezt együtt vállaljuk-e. Születik egy szerződés, amit mindkét fél szabad akaratból aláír és teljesíti a feltételeit. Bizonyos iskolák tényleg így működnek. A probléma az, hogy nagy arányban nem ez történik. Egyik fél sem tud a feltételeken, a díjazáson vagy akár magán a döntésen változtatni, mert olyan törvényi keretek között történik az oktatás, amelyeken éppen a két érdekelt fél: a pedagógus és a szülő nem tud változtatni vagy csak teljesen minimálisan, a diákok igényeiről már nem is beszélve. A közoktatásban a szülő hiába sorolja fel az elvárásait: jó esetben nagy arányban teljesülnek az ígéretek, amelyekkel az intézmény reklámozza magát, hogy a szülők őt válasszák, de többnyire nem ez a helyzet sem a kimeneti oldalon, sem a hétköznapokban, így a szülő érthetően csalódott. A pedagógus meg pláne semmit nem tud megszabni: nem választhat tankönyvet vagy segédanyagokat (vagy legfeljebb nagyon korlátok között) (az új törvény alapján már a felettese személyébe sem szólhat bele), nem tud a XXI. századnak megfelelő oktatási színvonalat nyújtani önmagában (minimális kivétel csak akkor, ha az intézmény digitális, anyagi, szellemi infrastruktúrája és tőkéje ezt lehetővé teszi és ha állandóan képzi magát, de mindkettőhöz olyan anyagi feltételek kellenek, amilyenek nagy általánosságban egyáltalán nincsenek meg), és természetesen azt sem döntheti el, hogy mindezt milyen díjazás ellenében teszi. A helyzet abszurditásának ellenére tényként kellene kezelni azt a szülői magatartást, ami mindennek ellenére elvárást támaszt felé, egyszerűen mert nincs más választása, ebben élünk, kár a fejünket a homokba dugni. Nem kell szeretni, hogy ez így van, nem kell elfogadni, hogy ez jó, de ettől még ezzel szembesülünk nap mint nap és feleslegesen dühítjük magunkat, ha megpróbálunk ezzel a ténnyel szembemenni. Inkább azon kellene munkálkodni, hogy tényleg így legyen, tényleg szerződő partnerek legyünk, mert akkor nem lennénk ennyire kiszolgáltatottak és emellett még az oktatás is hatékonyabb lenne. Na, ezért érdemes lenne tenni.

A diák mindeközben egyre jobban ráébred jogaira, miközben a nagy átlag olyan motiválatlan, hogy teljesen ellentmondásos magatartásformákkal lehet az iskola hétköznapjaiban találkozni. A diákok szüleikhez hasonlóan szintén szolgáltatást várnak, méghozzá színvonalasat és szórakoztatót, ami majd elvezeti őket a vágyott célokhoz. Az otthoni nevelés minimálisra szorulásával azonban ezek a célok sok esetben teljesen irreálisak lesznek, a diákok önismerete, önfegyelme szintén megkérdőjelezhető és természetesnek veszik, hogy ha valaki jól dolgozik és érdekes órát tart, az az alap, az nekik jár. A mai középiskolás korosztály nagy többsége (én most elsősorban velük találkozom a munkám során) már nem érez tiszteletet a tanár iránt csak azért, mert az illető színvonalasan dolgozik, mert nagy tudású vagy éppen felkészült. Motivációja vagy van vagy nincs, de még ha van is, akkor sem feltétlenül képes önfegyelemmel, kitartással és kemény munkával tenni azért, hogy a kitűzött céljai megvalósuljanak (ha egyáltalán képes ilyen célokat megfogalmazni). Egyre több a tanulási nehézséggel (TN), sajátos nevelési igénnyel (SNI), autizmussal vagy valamilyen "disszel" élők, tehát a szakmában BTMN-nek nevezett diákok aránya. Ezek a gyerekek papíron igazolva tartoznak ebbe a kategóriába, tehát a törvényi keretek miatt nemcsak különleges és személyre szabott bánásmódot érdemelnek a hétköznapokban (egyszerű példa teljesen hétköznapi! gimnáziumban: készülj úgy az órádra, hogy van a csoportodban/osztályodban mindegyik kategóriából legalább egy tanuló és mivel mindegyik csoportod/osztályod ilyen, ezért gyakorlatilag mindegyik órádra így kellene készülnöd, hogy lehetőleg 4-5-felé és mindezt folyamatosan adminisztráld le személyre szabottan), hanem minderről folyamatosan elszámoltatnak téged, hogy megtörtént-e ez a gyakorlatban. Különben ott a bünti. Fejlesztőpedagógus nincs elég. Az órádon neked ehhez senki nem nyújt segítséget sem a készülésben, sem a dolgok gyakorlati oldalához. Sokat hivatkoznak ma a finn oktatási modell sikerességére: na, ott egy ilyen órán nem egy fejlesztő tanár segíti a munkádat, hanem több. Egyébként egy értelmes intézményben, ahol ezt a problémát nem söprik a szőnyeg alá, ezt is meg lehet oldani segítség nélkül is, csak kimondva-kimondatlanul ott lebeg a kérdés, hogy milyen áron. Mert ami energiát és időt ebbe belefektet a tanár, azt máshonnan kell elvennie. A diák pedig ott áll előtted és csak a saját jogaival van tisztában, a lehetőségek hiányával nem, miközben azt már tudja, hogy neki mi jár. Beszélhetnénk aztán még itt arról, hogy ezek a gyerekek már egy digitális nemzedékhez tartoznak, amihez a pedagógusok nagy része nem, de hát ez önmagában olyan probléma, hogy bele sem megyek.
Egy szó mint száz, az oktatás ma nagy mértékben konfliktusos terület, amit tudomásul kell venni, ha valaki ezt a szakmát választja. Senkit nem érdekel, hogy te a személyiségeddel hatsz, a bőrödet viszed a vásárra és szép lelked van, netán szereted a mások gyerekeit. A magam részéről úgy gondolom, ez nem is kellene, hogy téma legyen, mert mi döntünk úgy, hogy pedagógusok leszünk - ez a szakma ezzel jár, tessék kérem ezt is tudomásul venni. Amit nem lehet tudomásul venni, az az például, amikor akár a saját családodban kapsz leereszkedő megjegyzéseket és poénokat a szakmáddal kapcsolatban. Különösen dühítő tud ez lenni olyanok szájából, akik a gyereküket/unokájukat tíz percig nem tudják elviselni, miközben tőled azt várják, hogy helyettük is napi 8 órában neveld. Mindez azonban egy csapásra megszűnne abban a pillanatban, amikor többször annyit keresel, mint amennyi zsebpénzt ő a gyerekének ad. Na, ez az, ami aktív és széleskörű tiltakozás nélkül nem fog soha megvalósulni, mert ezt egészen konkrétan ki kellene kényszeríteni a politikából, amihez pedig az kellene, hogy a társadalom belássa, mit ér a munkád, ha pedagógus vagy. Magyarországon? Ma? Ezt? Megvalósítani? Hülye vagy? Majd amikor az ujjad beleér a bilibe, felébredsz, kislányom, mondaná anyám, aki maga is előszeretettel szidja a tanárokat úgy, hogy négy gyerekéből három diplomás, a negyedik meg egyszerűen olyan szakmát tanult, amivel jól keres. Na, kitől is tanultak ezek a gyerekek? Fura és lassan kihaló félben lévő állatfaj, amely a ridegtartás ellenére is a végletekig küzd a gyereked érdekében: úgy hívják, hogy pedagógus.