A telek felső végében álló hintára már akkor szemet vetettem, amikor a házigazdák részéről Balázs először körbevezetett a végeláthatatlannak tűnő területen. Nem volt konkrét tervem, amikor megérkeztem a Hangfarmra, de azt erősen éreztem, hogy a helyszín adottságaiból kiindulva kellene kitalálnom valamit, mégpedig talán egy hanginstallációt. Mivel a szóban forgó hinta – mint minden hinta – már eredendően, definíció szerint egy interaktív, kinetikus installáció, kézenfekvőnek tűnt, hogy ezt a jól működő rendszert egészítsem ki valamiféle hangzó aspektussal.
Itt most álljunk is meg egy kis magyarázkodásra: a kiegészítés mint művészi aktus (mondjuk a semmiből való létrehozáshoz képest) elsőre amolyan nem-eredeti, energiatakarékos, lustaságból fakadó hozzáállást sejtethet; ne feledjük azonban, hogy a létező dolgok kisebb-nagyobb gesztusokkal történő átértelmezése/továbbgondolása hatásos eszköz tud lenni és komoly hagyományokra tekint vissza (public art, intervenció, helyszínspecifikus installációk).
Itt nekem a morális dilemmát és a művészi-technikai kihívást nem is ez, hanem sokkal inkább az okozta, hogy hogyan tegyek hozzá a meglévő struktúrához anélkül, hogy túlságosan beleavatkoznék az ökoszisztémába, elfedve vagy elrontva benne valamit, ami jó. A hinta ugyanis szervesen kapcsolódik a környezetéhez, amely jelen esetben különösen hangsúlyos és gazdagon tagolt: mögöttünk erdős rész, előttünk egy dús és változatos növényzetű rét, körben szántóföldek és gyümölcsfák, a távolban hegyek. Mindezeknek ráadásul hangjuk is van: a közelben rovarok, szél, távolabb harangozás, közeledő vihar hangjai. Maga a hintázás mint tevékenység is ebben a kontextusban teljesedik ki és válik multiszenzoriális élménnyé.
A hinta két, egymástól függetlenül mozgó ülőkével rendelkezik; bár egyedül is élvezhető, a benne rejlő teljes potenciál csak társas felhasználás során mutatkozik meg – ilyenkor a két személy nemcsak a környezethez, hanem egymáshoz is viszonyítja a saját mozgását: törekedhetnek szinkronra vagy függetlenségre, versenyezhetnek, hogy ki tud nagyobb kilengést produkálni vagy extrémebb hintázási technikát bevetni. Ez adta az ötletet, hogy a hanginstalláció-hintát is csak ketten lehessen maradéktalanul kihasználni – egyébként is régóta foglalkoztatnak olyan művészeti projektek, amelyek felfedezéséhez több látogató közötti együttműködésre van szükség.
A kettő mint résztvevői létszám ugyanakkor nemcsak az egyhez, hanem a sokhoz képest is speciális minőséget képvisel, ezt talán nem is kell nagyon magyaráznom. Elkezdtem gondolkozni a ketten létrehozható, kétrétegű, kétszólamú stb. zenei anyagok, illetve általánosságban a párbeszéd és a közös alkotás mentén. A kínálkozó asszociációs mezőből – engedve a kísértésnek – a romantikus-ismerkedős-párkapcsolati tematikára esett a választásom, így született meg a fejemben a szerelmi duett mint a páros hintázás szinte magától értetődő (potenciális) jelentésrétege. Ezzel az is eldőlt, hogy nem absztrakt hangtextúrákat, hanem hagyományos, felismerhető dallamokat fogok használni. Ha már lúd, legyen kövér – gondoltam, és egy kissé szentimentális, de számomra kedves, egyúttal közismert részletet választottam a Bernstein-féle West Side Story-ból. A Somewhere című dal úgy szerelmi duett, hogy valójában egyetlen énekszólam van benne (amelyet hol külön-külön, hol együtt énekel a két főszereplő), viszont a zenekari kíséretben végig jelen van egy második, ellenpontozó szólam. Mivel egyenrangú szerepeket szántam a hintáknak, ezt a két szólamot tartottam meg az eredeti zenéből, minden más kíséretet elhagytam. Hangszínek tekintetében mindenképp szerettem volna eltávolodni az eredetitől és reagálni az új kontextusra, ezért a dúdolás-zümmögés-szél háromszögben keresgéltem szintetikus hangzást, amelyet mesterségesen elbizonytalanított intonációval próbáltam még organikusabbá, életszerűbbé, ember- és állatközelibbé tenni. (Megint nem eredetit alkottam tehát, hanem egy “talált tárgyat” adaptáltam.)
A célként kitűzött felhasználói élmény: minél nagyobb lendülettel hintázok, annál hangosabban szóljon az én hintámhoz tartozó szólam – a mozdulatlan hintához tartozó alapállapot pedig a csend (illetve a környezet által biztosított soundscape). A két résztvevő így behatárolt keretek között ugyan, de változatos helyzetekkel kísérletezhet. Ez első ránézésre két egyforma, egymástól függetlenül működő rendszert feltételez; igen ám, de a romantika érdekében gondoskodni kell arról is, hogy közben a két szólam – még ha az egyik vagy mindkettő olykor teljesen el is némul – mindvégig szinkronban legyen.
A technikai megvalósítás mikéntje csak utólag tűnik magától értetődőnek. Eleinte úgy gondoltam, hogy a vezérlésről egy (vagy két) szenzorokkal felszerelt Arduino és/vagy Raspberry Pi vagy hasonló mikroszámítógép fog gondoskodni, csak aztán jöttek a kétségek a viharbiztosságtól kezdve az áramellátáson át egészen a szenzorokkal kapcsolatos szakértelmem hiányáig. Egy ponton rájöttem, hogy igazából az összes szükséges komponens együtt van a zsebemben lapuló okostelefonban, amelyen ráadásul simán tudom futtatni az algoritmusaimat is. Annál azért gyakorlatiasabb beállítottságú vagyok, hogy túlságosan nehezemre esett volna a barkácsolással járó cool-faktor elengedése – és ekkor még nem is sejtettem, hogy mennyire jól döntöttem.
Vannak különböző telefonos applikációk, amelyek lehetővé teszik számítógépen, a Pd (http://puredata.info/) audiovizuális fejlesztői környezetben összerakott algoritmusok mobileszközön való futtatását. Nekem a MobMuPlat (http://danieliglesia.com/mobmuplat/) app használatával volt már korábbról tapasztalatom, így most is ezen az úton indultam el. Nem mondhatnám, hogy elsőre eltaláltam volna az optimális működési mechanizmust: talán az ötödik-hatodik verzió volt az, amelyik a hintánál való teszteléskor már nagyjából a kívánt eredményt produkálta. A telefonba épített giroszkóp és akcelerométer (gyorsulásmérő) adataival próbálkoztam, először az ülőke maximális dőlésszögéből, majd pedig a maximális gyorsulásból következtetve a hinta kilengésére. Végül ez utóbbi kezdett használhatóan működni, nagyjából akkortájt, amikor az egész Hangfarmot elmosta egy apokaliptikus vihar és a nyomában érkező árvíz.
Mivel a közelgő szombati prezentációs esemény idejére is hasonló időjárást jósolt az összes illetékes szerv, és a szervezők az összes szabadtérre tervezett programot beköltöztették a házba, hamar beletörődtem, hogy itt most semmiféle hintás projekt nem lesz. Az ominózus nap délutánján azonban olyan váratlan optimizmust kezdett sugározni a természet, hogy úgy döntöttem, teszek egy kísérletet az installálásra. És itt jött nagyon jól a technikai setup egyszerűsége: a beépítés gyakorlatilag abból állt, hogy rászigszalagoztam a két mobileszközt (egy iPhone és egy iPad lett végül) az ülőkék aljára, a két bluetooth hangszórót pedig ízlésesen elrejtettem a környező susnyásban – semmi kábel. A szinkront úgy oldottam meg, hogy a lejátszás indításához egyszerre kellett megnyomni egy gombot a két eszközön; egy másik gomb segítségével pedig azt hoztam az adott eszköz tudomására, hogy a mindkét szólamot tartalmazó sztereó hangfájl melyik sávját kell lejátszania a hozzá tartozó hangszórón. A hangszórókat a releváns hinta oldalán, de több méter távolságban, és kifelé fordítva rejtettem el; ezzel nemcsak a páros hintázás inherens sztereóságát kívántam fokozni, hanem azt az érzetet is, hogy az installáció minimál-invazív módon, organikusan simul bele a környezetébe, illetve egészíti ki a meglévő infrastruktúrát. Mivel így az egész technika majdhogynem láthatatlan volt, megszülethetett az elvi lehetősége annak, hogy egy mit sem sejtő hangfarmlátogató (pár) mintegy véletlenül, ártatlan hintázás közben fedezze fel a hozzáadott hangi aspektust.
Ez meg is maradt az elvi lehetőség szintjén: az időjárás jóindulata rövidtávúnak bizonyult, így történhetett, hogy a beépítésben és a tesztelésben önzetlenül segédkező Orsi, T.Bali és Nándi lettek az installáció optimális verziójának egyedüli tanúi. (Orsi és T.Bali amúgy jó teszterek módjára olyan fokú lelkesedéssel feszegették az konstrukció határait, hogy rajtuk kívül a sorsnak is hálával tartozom, amiért sem a rendszer, sem a hinta nem omlott össze…) Alighogy végeztünk, az eső megint esni kezdett, én pedig begyűjtöttem a hangszórókat a rétről, és mindenféle nejlonokba csomagolva a hinta melletti farönkökre helyezem őket. Miközben menekültünk lefelé a fokozódó esőben, reménykedtem abban, hogy ez az állapot csak ideiglenes lesz, és utána a többi érdeklődő is eredeti pompájában látogathatja majd a műalkotást. Persze nem így lett, de ezzel együtt is nagy öröm volt pozitív élménybeszámolókat hallani mindazoktól, akik az este folyamán a körülményekkel dacolva felzarándokoltak a hintához. (Bónusz meglepetés volt, hogy amikor 3-4 órával később felmentem sötétben és szemerkélő esőben, hogy leszereljem az eszközöket, még mindig tökéletesen működött minden, holott meg voltam róla győződve, hogy minden beázott, tönkrement, vagy legalábbis már régen lemerült.)
Természetesen felmerültek távlati tervek, ötletek a projekttel kapcsolatban; nyilvánvaló, hogy lenne még benne lehetőség azon túl, amit így pár nap alatt összedobtam. Egyrészt nekem már közben eszembe jutott, milyen jó lenne, ha a páros tevékenység nem merülne ki a hangerőarányokkal való játékban: például irányíthatná a hintázás tempója az adott szólam tempóját, és lehetne az a feladat, hogy szinkronba hozzuk (és ott is tartsuk) a zenét. Na, ez volna csak az igazi párterápiás tréning! A másik ötlet Balázséktól jött, akik szemmel láthatóan kedvet kaptak ahhoz, hogy a hintájuk állandó hangi komponenst kapjon. Ebben a kontextusban olyan megoldás is felmerült, amely minden elektronikát mellőzve, teljesen mechanikus módon működne – nem lepődnék meg, ha a jövő évi Hangfarmon már egy ilyen, továbbfejlesztett hinta fogadná a résztvevőket.
Az installáció efemer jellegét csak erősíti, hogy semmiféle videódokumentáció nem készült róla (nekem ugye mindkét kamerás eszközöm be volt építve, és éppen a segítőimnél sem volt ilyesmi). Az itt látható fotókat Zsófi készítette a Gábor által vezetett stop-motion workshop keretében.
Ez pedig egy utólag készített, demonstrációs célú hangfelvétel, modellezett (azaz hamisított) réttel és fiktív hintázási tempókkal.
Címe sokáig nem volt a műnek, de aztán gondoltam, nem ártana, ha mégiscsak elnevezném valahogy. Mondjuk így: Swing for Two, Somewhere.
