Nagypapa kanapéja

Zita nagypapáját nem ismertük, viszont a bútorait annál inkább, tudniillik több darabját mi élvezhetjük.
Hamisítatlan fehér konyhai hokedlik, a négy darabból egy még felnyitható tetejű is: szerszámokat, kincseket lehet benne tárolni. Gyerekkorom kedvence a fiókos hoki volt, a fiók közepén helyre kis fogantyúval. Kiskalapács, kombinált fogó, egy-két szög, hogy bármikor bármit meg lehessen javítani. Kéznél levőség. Azonnaliság.
Érdekes pszichológiája van a reparálásnak: nyomban neki kell állni, mert különben már olyan mértékűvé válik a romlás, hogy nem lehet könnyen orvosolni. Azt hiszem, ez megint olyan tanulság, ami az élet minden területére érvényes....
A fehér konyhaasztalnak is van fiókja - az atádiban is csomagolópapírok, madzagok, cédulák, rejtvényújságok, és mindig csak egy ceruza volt.
Sötétkék kinyitható kanapé. Egyszer már feldobtam az alváskultúra témát, de persze senki sem mert nekifogni, hogy meg is írja. Nos, radikális leszek, elkezdem. Nem szeretem a hálószobákat. Feleslegesnek, életidegennek, hidegnek, mondjuk ki, halottnak tekintem őket: egy franciaágy számomra lelkileg és testileg is a ravatalt jelképezi. Direkt és túl egyszerű. Vagy ez, vagy az jut eszembe róla - a láthatatlan történések (a szemlélő számára, akinek nincsen helye abban az ágyban) színpadiasan látványosított dekorációja. Ágytakaró - mit is takarok le/el vele? Nappal használhatatlan objektum, ha mégis, akkor külön igazolás/alibi kell hozzá.
A franciaágynál még beszédesebb, mikor a duplaágy közé diszkréten egy vagy netalán két éjjeliszekrényke is bekéretőzik. Külön olvasólámpa. Külön szokásrendszer.
A régi paraszti lakberendezés - hely hiányában is - nem ismerte az összetolt ágy megoldást. Mikortól lép be a lakáskultúrába? A leírások szerint csak a huszadik században, de ennek még utána kell nézzek. A franciaágy (ami ugyebár két összetolt ágynál keskenyebb és egybefüggő sima felület) királyi találmány.
Zita nagypapájának sötétkék kinyitható kanapéja multifunkcionális (örökölhetőség, minőség, gazdaságosság, pazarlás nélküliség, sokszínűség, kreativitás és még sok egyéb). Mindent és bármit lehet rajta csinálni anélkül, hogy bárki erre vagy arra gondolna. Nem álszemérmes, nem takartatja le magát, hanem egy élettel teli tér. Játékosság.
Sőt, most már külön nimbusza is van, tudniillik bárki is jön hozzánk, a szobánkat (az utcafronti, eredendően tisztaszoba a felnőtt szoba, ami nappal tulajdonképpen családi szoba: mindenki itt zenél, olvas, tanul, vagy csak zsizseg és álmodozik) meglátva átlagosan (a bátortalanabbaknak) az az első kérdése, hogy ti melyik szobában alszotok, majd mikor kiderül, hogy igen, ebben a szobában, akkor jön a teljesen önkéntelenül megrökönyödött következő kérdés: ezen? Igen, ezen.
Én minden este átváltoztatom a szobát nappaliból éjszakaira - átöltöztetem, mint ahogyan a saját testünket is átlényegítjük nappaliból éjszakaira és fordítva. Felöltöztetés. Rituálé.
Mintha a régi paraszti tisztaszoba és az újabb kori hálószoba picit hajaznának egymásra abban a tekintetben, hogy a ház mindennapi apró-cseprő életében nem vesznek rész. Használaton kívüli terek. Elzárt és csak alkalmakra megnyitott ajtók. Hálószobatulajdonos ismerősöknél járva mindig érzékelem a feszengést, hogy mutassam, ne mutassam, becsukjam az ajtaját, vagy sem, hiszen nincs mit titkolni, de tulajdonképpen semmi közöd hozzá. Igen, semmi közöm hozzá. Nincs közöd hozzá, ezért nincs is ilyenem, mivel helyünk sohasem volt hozzá. Igazi életjáték.

Szokol

Javítás.

Már csak népmeséből ismerem a drótostót foglalkozását (cserépedények dróttal való javítása). Cipészt alig találok a városban, szemüvegjavítót csak egyet. A gyerekeim már nem fogják tudni mekkora úr volt egy TV szereplő régen.
A fényképezőgép-szerelő pasi száma kézről kézre jár, a hangtechnikai eszközök javítására Pécsett három céget ismerek, de utóbb kiderült, hogy igazából ebből a háromból kettő ugyanaz. Ruhát már nem javít a varrónő - steppelni, stoppolni sem steppel, stoppol senki. A szemfelszedői foglalkozás már nem létezik. Az autószerelő nem felfedezi a hibát és megjavítja, hanem kicseréli az alkatrészt egy újra.
A mosógépszereplő, kazános, víz- és villanyszerelő száma féltve őrzött, holott ők is csak cserélnek és nem szerelnek.

Észre se vettük és elfogytak a javítók. Értve ezalatt azokat a szakmákat, szakembereket, akik megjavították az elromlottakat. Akik addig kurkászták a meghibásodottat, amíg rá nem jöttek, hogy az hol romlott el, és akik újjávarázsolták a régit.

Pedig a javításhoz kellett szakértelem. Kellett a szakma szeretete, a kihívások kedvelése, a dolgok helyrehozatalának igénye. A szerelőket meg is becsülték régen.

Hazudnánk, ha letagadnánk, hogy kellett a dolgok véges volta is, azaz hogy régen egy TV megvétele a jövedelemhez viszonyítva nagyon nagy kiadás volt.

De kellett az a szemlélet is, hogy az ember az elromlottat is értéknek tekintette, amit meg kellett menteni az enyészettől. Amíg valami működött, ha nem is tökéletesen, megtartották. Most nagy a kísértés, hogy ami nem működik, ami tökéletlen, ami döcögve működik, az mehet a kukába és cseréljük le egy újra.

Beszivárog mindez a kapcsolatokba is. Ma könnyebb újra váltani azt is, mint megjavítani a régit. Tűrhetetlen, ha valami nem álomszerű, könnyed, és olajozottan működő. Ebben is kevés a javító, és alig látni javítottat.

Pedig erről eszembe jutott, hogy nagypapám halála után fél évvel a szomszédja azzal hívott egy reggel halálra rémülve, hogy az üres lakásból hangokat hall. Mikor kinyitottuk a lakást, teljes hangerőn ordított nagypapám hat éve működésképtelen Szokol rádiója.

enter image description here

Van, hogy valami, ami nem működik, még életre kelhet.

Mediterrán kert

Helyesebben mediterrán arborétum.
És én kérem benne sétáltam, sőt gyönyörködhettem, szívhattam magamba a növénycsodák látványát és illatát!
A Villányi-hegység déli lejtőinek mediterrán mikroklímájában immár tíz éve nemcsak szőlőbirtokok vigadoznak, hanem a világ különböző helyeiről származó mediterrán fásszárúak is!
Gyűjteményes kert - próbálom magamban is analizálni, mi hajtja az embert, amikor elkezd növényeket gyűjteni. Ki fákat, ki dísznövényeket, ki pozsgásokat, a szúrósabbak pedig kaktuszokat. Mi végre is?
Témák, tematikák. Mélyülő tudás? Tudásmaterializáció? Talán.
Szeretem.

Annyit emlegettük mostanában a gránátalmát, hogy én is ültetek, mégpedig az üzbég gránátalmát fogom magunknak becserkészni.

enter image description here

Tövisessége ellenére még a vadcitromot is határozottan szépnek láttam ebben a kertben.

enter image description here

enter image description here

Itt láttam először élőben paratölgyet:

enter image description here

A kivi is új megvilágításba került a számomra:

enter image description here

enter image description here

Itt a rozmaringot sem kell takargatni - elképzeltem, elég vicces lenne....

enter image description here

Kálmán, köszönöm a lehetőséget!

Éljen a király!

Éljen a király! A választás eleje óta nem olvasok híreket. Presszer Gábor mondta, hogy hozzá csak az hír ér el, ami már egy éves, mert az tényleg hír volt, a többi meg nem érdekes. Milyen igaza van.
Nade. A minap a felületes internetezés közben megütötte a szemem egy bulvárhír címe:
Meghan hercegné becsukta maga után a kocsi ajtaját.
Aztapasztacipőpaszta! Ezt nem bírtam kihagyni, hát elolvastam. Történt pedig, hogy az új hercegné, kiszállt egy kocsiból, de már várta a vendéglátó, és kezet fogott vele. Ez önmagában még nem hír. Ámde a kézfogás után útban volt az autó ajtaja, és hercegnénk megfeledkezve magáról, mint egy egyszerű földi halandó - most tessék figyelni! - visszakézből becsukta az ajtót.
Mellékelem a videót.
https://youtu.be/RX40gmww9Hc

Hátszóval. Erről videó, cikk született és rengeteg komment. Hogy micsoda malőr. Csukják be a parasztok az ajtókat, ne a hercegnék. Hogy már megint etikettet sértett. Hogy nemzeti hős, mert mint egy mezei halandó, becsukta az ajtót. Hogy elvette a királyi autóajtóbecsukó munkáját. Hogy lám közülünk való (ezt egy angol írta egy amerikaira, hahahahahha), hogy nem közülünk való (ezt gondolom egy pedigrésebb angol írta). Egy nő azt írta, hogy Meghan hercegné ihletésére, aznap munkába menet becsukta maga után a háza ajtaját. És észrevettem, hogy én is - ma legalább tízszer.
E hír kapcsán csapongtak a gondolataim:
Rögzítendő ugyanis, hogy egyes országokban máig vannak királyok, királynék. Akik nem csuknak ajtókat. Persze egyenlőek, de azért... nem szólítjuk, érintjük meg őket, mint másokat... Szóval hogy is van ez? Az angolok hisznek az emberi jogokban, az emberek egyenlőségében, mégis eltűrik, sőt imádják, hogy Vilmos főherceg és Harry herceg ezüstkanállal született, nyilvánvalóan száguldottak és száguldani fognak mindenféle ranglétrán. Aztán arra gondoltam, hogy vajon nyugodtabban alszanak-e az angolok a karrierjük, érvényesülésük kérdéseiben? Hiszen, ha tudjuk, hogy nem minden ember egyenlő, nem is hajt a tatár, hogy beteljesítsük azt az álmot, hogy bármik lehetünk, bármire képesek vagyunk. El tudom képzelni, hogy ha olyan rendszerben élsz, ahol kisgyermekként megtanulod, hogy bármi - például walesi herceg - nem lehetsz, boldogabb leszel és gondtalanabb.
Akkor most jó nekik, hogy vannak egyenlőbbek, vagy sem?
Aztán látod azt is, hogy bár vannak olyanok, akikkel soha nem leszel egyenrangú, de azok is emberek, sokszor hülyék. Színpadon vannak mindennap, ahol be kell bizonyítaniuk, el kell játszaniuk, hogy méltók a kegyekre, ők jobban, szebben élnek. És bár a jóra való törekedés az angol királynőn és családon egyértelműen látszik, ők is bakiznak (például becsukják az ajtót maguk után). Lehet ennek is az üzenete az, hogy csinálhatsz te is bénaságot, botorságot, hiszen a nálad "jobbak" is hibáznak. Erről a kedvenc királyi sztorim az, amikor Harry herceg a Holokauszt 60 évfordulójának évében farsangkor náci tisztnek öltözött.
Hatalmas botrány lett belőle, keringtek a fotók, nyilatkozott mindenki, amíg egy királyi családtag úgy nem kommentálta az esetet, hogy tényleg megbocsájthatatlan és ízléstelen volt a jelmez, de "Mit csináljunk, hülye szegény." Mennyire összefoglalta ez a mondat azt az életérzést, amikor az ember megcsinál valami orbitális baromságot, mert akkor éppen jó ötletnek tűnt, vagy amit az osztályfőnök előtt érez egy ember a kamasz gyereke okozta balhé miatt.
Vajon mi a jobb: látni, hogy vannak jobbak, szebbek, gazdagabbak, mert példák lehetnek, vagy látni, hogy egy példának szánt valaki is hibázik?
És akkor nem beszélünk arról, hogy azt is látjuk, hogy egyenlőbbnek lenni sem tréfadolog, nem csak öröm és nem csak napsütés. Károly hercegnek nyakába varrtak egy butácska naívát, Katalin hercegné szoknyája hosszát szakembergárda határozza meg, Harry herceg nem öltözhet bárminek farsangkor és Vilmos herceg sem böffenthet egy nagyot ebéd után. Persze még így is cserélnénk velük, de.... tényleg cserélnénk? Az én napomat is áthatja az állandó megfelelés, de azért ritkán csámcsog az ország azon, ha valamelyik gyermekem lefekszik a kövezetre.
Nemrég olvastam Stephen Hawking halálakor valahol, hogy Erzsébet királynő élete egyik legkínosabb incidensének tartja, hogy amikor találkozott Stephennel, és annak tolókocsija megakadt a szőnyeg egyik gyűrődésében, nem hajolhatott le az etikett szerint. Akkor dőltem hátra végképp, hogy én bizony nem lennék királynő. (Megjegyzem nem tartom emberinek, hogy ilyen esetben nem alap átlépni az illemszabályokat.)

Vajon könnyű vagy nem kiválasztottnak lenni? Aztán továbbmenve azon is gondolkodtam, hogy van az emberben bizonyos igény az állandóságra a hatalom szempontjából. Még a legfeketeövesebb demokráciákban is hajlamosak az emberek a biztosan ismertet az ismeretlennel szemben újraválasztani (Bush, Clinton, Obama, Merkel). Ezt az igényt mennyivel szebb betölteni egy uralkodói házzal, és leváltani a mindig aktuális minisztereket, kormányokat?
Megjegyzem, az állandó hatalom az ideiglenessel szemben távlati célokat is kijelölhet, és mennyivel nagyobbakat álmodtak akkor, amikor évszázadoknak, netalán az örökkévalóságnak építettek (Piramisok, Versailles, stb.). Ezt az időtlenséget a királyságokon kívül csak a vallások tudják nyújtani (már amelyik nem a világvégét jósolja). Az egész keresztény hit, de voltaképpen más vallások is arra próbálnak rávezetni, hogy "isteni" szemszögből, globálisan, egészében vizsgáljuk a világunkat. 100 év távlatából fityfirity egy kastély építése.
Szóval Meghan hercegné etiketti malőrjéről szóló cikk megihletett. Megyek is, és jól becsapom az ajtót.

Pozitív mellékhatások

Van az úgy, hogy egy település civil szervezete markáns profilt ad tevékenységével környezetének: legyen az egy alkalmi fesztivál, alkotótelep vagy hullócsillag-nézés megszervezése, de akár állandó jelenlét vagy közösségszervező tevékenység. Tipikusan elég hozzá egy ember is, vagy esetleg kettő, akik kitalálják, egyeztetik, és magukkal húzzák a többieket, kik szintén lényeges szerepet vállalnak az egészben: elmennek az eseményre és jól érzik magukat. Sem szervezőként, sem közreműködőként nem gondoljuk, mekkora nagy dolgok ezek a lokális szintű események, mígnem kívülről csöppenünk egy ilyen szervezvénybe: akkor érezzük át, hogy egy-egy kicsi, egészen anakronisztikus asztaldísz, előre nem tervezett esemény, a keresztül-kasul rohangáló gyerekek és egyéb állatok micsoda emlékhalmazt képeznek majd. Majd egyszer. Ez az a majd, amiben mi, ügyesebb/kevésbé ügyesebb szervezők bízunk, és annak elérkeztéig mi is jól éreznénk magunkat.

enter image description here

Amikor Dunaszekcsőre gondolok, elsőként azok a dolgok ugranak be, amiken nem is jártam, főleg pl. a Control Stúdió egyesület által szervezett Képköznapok alkotótelep: elképzelem a gyerekeket: kisebbeket-nagyobbakat, helyieket és vendégeket, ahogy film-ötleteiket megvalósítják az iskola, mit iskola: kastély udvarán és parkjában, ebédszünet és nagy játék után megvágják saját, vacsi után a helyi, immár nem működő moziban megnézik mások filmjeit. Figyelnek, tanulnak, játszanak. Közben lesétálnak a Dunához vagy átmennek Bárba a homokos folyópartra. Lehet, hogy nincs így, de az elbeszélésekből így képzelem el. Képzeletemet azért megalapozza az, hogy már háromszor is jártam ott idén, egyszer Bütyköldén, másszor egy nyári táborban szervezett foglalkozáson, a legutóbbiról pedig most fogok írni. Mindegyik alkalommal azzal találkoztam, hogy 1: simán lehet sőt kell is kortárs művészeti alkotásokat, performanszokat és megközelítéseket bemutatni periferiális területeken, különösen ha a szervezőknek is ez a profilja, pláne ha sok a gyerek, 2: ezek mellett simán el tud férni a hagyományos horgolós-ügyességi játékos-krumplirétes-sütős világ, sőt, egymást kölcsönösen jól is lakatják.

enter image description here
Krumplifesztivál (mindenféle krumplilepények) és otthonkák (a szervező: Otthonka Egyesület..)

enter image description here
Hangerdő (Szabó Klarisz, 2014)

Egy eredeti és jó terv adagolásával együttjáró pozitív mellékhatás tehát ez. Nem épp úgy, miként a vasárnap tartott krumplifesztiválon a vendég sombereki színjátszócsoport előadásában, ahol (Walter Béla Mellékhatás c. örökérvényű kabaréja) a beteg az orvosságok -negatív- mellékhatására adott gyógyszerek sorában végül visszaér az eredeti problémához. Itt egyszerűen jó megélni a résztvevők által hozott kézimunkák, ételek és az enyhén experimentális utcaszínház egytérben-létét, vagy épp Szabó Klarisz alkotásainak hangulatát. Emiatt is jöttem ide.

Klarisz munkáit már régóta ismerem, mert hangzó szobrok vagy szoborhangszerek, hangzó interaktív installációk: szépek, ösztönösen megszólaltathatóak, olykor bizony keresni is kell bennük a hangot, közben eltörhetnek, kötéseik elszakadhatnak. Vagyis így egészükben életszerűek, még akkor is, ha maga az élet, ami mögöttük áll, nehéz.

enter image description here
Kiállítótér

Mégis, és pont ezért öröm az, amikor nem kell cédula, hogy nyúlj hozzá, mert úgyis, önkéntelenül megteszed, hiszen a térbe már eleve egy csengő-bongó kerámiafüggönyön érkezel (Hangerdő), s így ugyanezen lendülettel ütögeted-pengeted-simogatod végig a többit is. Van olyan munka, amit nem látsz, hanem csak a tapintásoddal érzékelheted és a füleddel hallhatod (Vakerdő); van olyan, amit nem foghatsz meg, mert vitrinben van, de mégis mozog, talán attól, hogy nézed? (Szalag). Aztán vannak a hangszóróval egybeépített objektumok: a formajátékok és persze a bádoggubacsokból ízelt Búgócsiga (lásd lenti kép). Játékok, nyomokban hangszerek, van, hogy nagyon kell keresni, mi is szól, szól-e egyáltalán, biztosan szól...

A megnyitó után továbbfut a szervezett program és a belőle kiágazó szervezetlen oldalszárnyak: templomnézés, folyóparti ácsorgás (bezzeg a túloldal még napos), italozás. Jó lehet így gyereknek lenni, vagy visszalátogatni ide, ha már elköltöztél épp. És jók az ilyen programok, amik nem nőttek még fesztivállá, de már nem is csak annak a közösségnek szólnak, amely a helyhez, helyiekhez kötődik.

enter image description here

Szénahordás

Az előző írásomban kicsit csaltam, mivel az utolsó képen nem szénát, hanem szalmát pakolunk a gyerekekkel. De annyira jó élmény volt, amilyen lelkesen segített Peti fiunk és barátnőm ikrei, pedig nagyon meleg volt, szúr, csíp és még nehéz is a bála (15-20kg). Büszke vagyok rájuk!
Megpróbálok válaszolni a közben felmerült kérdésekre. Széna vagy szalma? Igen, a réti széna alapvető takarmánya legelő állatainknak, mivel a legeltetési szezonban ehető növényeket szárítva tartósítjuk a téli ínséges hónapokra. Szalma a gabonafélék (búza, árpa, rozs, zab) aratás után meghagyott szára, amely alapvetően alomanyag, az állatok pihenőhelyének kényelmét javítja, de takarmányként is kiegészíti a téli etetést. A zabszalmát kimondottan szeretik a lovak, jól kiegészíti az adagolt réti széna és abrak táplálékot. A ló napi 24 órából 16-ot eszegetéssel tölt, mivel kicsi a gyomra, így a téli adagolt takarmányozást jól kompenzálja a folyamatos szalmaszálazgatás lehetősége.
Kicsi vagy nagy, kerek vagy szögletes? Hát igen, ez a felhasználás módjától, a gazdaság méretétől és a gépesítéstől függ, nem azért alakult ki, hogy boldogabbak legyünk a választás lehetőségétől. Kicsi kocka bála 15-20kg, nagy körbála 150-400kg, nagy kocka bála 450-700kg méretben készülnek a gép típusától és a bálázott anyagtól függően. Tehát a kézi mozgatásra kisebb gazdaságban egyértelmű, hogy az ömlesztett vagy a kis kockabála alkalmas. Az állatlétszám növekedésével persze háztáji gazdaságokban is használnak nagyobb bálákat, ahol egyszerre 10-nél több nagyállatot tartanak.
Egyelőre mi még a kisbálánál maradunk.

enter image description here

Frida

Frida Kahlo tudott festeni.
Gyermekbénulást kapott, buszbalesetben - lássuk be - nyomorék lett, nem lehetett gyereke, és emellett csalta a férje, nem éppen diszkréten. Elárulta mind a teste, mind a szerelme, és ő ezt a sok-sok tragédiát mind kifestette magából. Ma már hitelesített dolgok a zene-, művészi- és munkaterápia, meg Freud a kanapéjával, de vajon Frida mennyiben lehetett mindezekkel tisztában? Vajon mennyire lett volna lélekben is csonka, ha nem fest?
Vagy azért festett, mert lélekben erős és egészséges volt? Nem volt neki megalázó élete minden kudarcát megmutatni, kiállítani?
Frida Kahlo tudott festeni nemcsak technikailag, hanem lélektanilag is. Ki és meg tudta festeni azt, ami ő, ami neki fáj, ami neki rossz. Amihez tudnia kellett azt is, hogy mi ő, mi az ami fáj és mi az ami neki rossz.
Ezt kevesen tudják úgy általában.
Mert azt szögezzük le, hogy e testben és szerelemben megalázott nő a képein ironizál, humorizál, a kiállítás videóin elképesztően vonzó (igen, bajusszal is), van saját stílusa és nem mellékesen rendelkezett szeretőkkel, méghozzá színvonalas és izgalmas férfiakkal. Valahogy az összkép róla nem beteges, hanem egészséges. Egy próbatételekkel, tragédiákkal megvert nő azt üzeni, hogy bár mindene fáj, de CSAKAZÉRTIS, MINDEN ELLENÉRE, MÉGIS él, hogy tudja ki ő, mit rontott el, mi romlott el.
Életműve tehát minden felvállalt, megfestett kudarcával együtt is vonzó, őszinte, felkavaró, elgondolkodtató. Ezért válthatott Frida ikonná.
Ennyire:

enter image description here

Frida Kahlo

Milyen érzés két vidéki nagycsaládos nőnek Frida Kahlo kiállításra menni?
Nos: bonyolult és megrázó.
Helyszín: Budai Vár, Magyar Nemzeti Galéria.
Időpont: szerda, icipici lelkiismeret furdalással, hogy nem a családnak szóló, hanem inkább privát nőiségünknek adózunk.
Rengeteg kérdés, számtalan választási és válaszadási lehetőség.
Ritkán hajtok nagyon mélyen fejet. Most magamban megtettem. Nem a művészi/művészeti kvalitása késztetett erre, hanem az a női sors, amit nem kell átélnem, ami nem az enyém. Fájdalom. Fájdalmak.

enter image description here

Milyen nőiség élhető család nélkül? Milyen asszonyiságot lehet élni gyermek nélkül? Milyen feleség lehet az ember szeretőkkel együtt? Hogyan lehet a testi és a lelki/szellemi társ fogalmát értelmezni egy párkapcsolaton belül?
Hogyan lehet önmagunk nőiségét kicsi fekete bajusszal az ajkunk fölött kifejezni?

enter image description here

Egymásba fonódások. Életigenlés. Elvetélt életek. Halott gyerekek.
Post mortem fotózás.
Kahlo a Gyermekkirály című képén egy ismerős család halott gyermekét festette meg.
Provokáció.

Falustopp és uzsonna

200 fős faluban lakni a falun kívül azt jelenti, hogy összetartozunk. A városban még azok is köszönnek egymásnak, akik amúgy látványosan (mivel falun nem lehet láthatatlanul) elslisszolnának egymás mellett/mögött. Viszonylag ritka buszjáratoknak köszönhetően gyalogló ember az első arra járó autóba már be is szállhat.
Fanni tegnapi írásában azt kérte, gondoljunk vissza 20, 30 évvel ezelőttre. Minden stoppos láttán ezt teszem, hiszen akkor, anno megfogadtam, amikor csak tehetem, persze megfelelő biztonsági szűrőt használva, felveszem, akit csak lehet. Tehát felveszem. Olyan emberi törvény ez egyébként, mint a hegyekben túrázva mindenkinek köszönni: lehet, hogy ő az utolsó ember, akit láttam, de az is lehet, hogy öt perc múlva ő fogja megmenteni az életemet. Vagy én az övét. Kiszolgáltatottság. Egymásra utaltság. Bizalom.

Fanni a minap küldött nekem Jánossomorjai cikóriakávét (mivel elpanaszoltam, hogy sehol sem lehet jó cikóriát kapni - a postás Lalit külön szeretem, mert amorfabbnál amorfabb érkező/induló csomagjainkat mindig a kellő tapintattal és humorral kezeli), amivel prousti magaslatokba emelkedtek prózai gondolataim - átröpül az ember az időn!

enter image description here

A cikória a mezei katáng nemesített változata

enter image description here

Gyerökkori kedvenc reggelim a langyosra melegített, tejes cikóriakávéba áztatott kiflikarikák voltak. Közben pedig a Nők lapját olvastam, természetesen nagyanyáméknál. A nőiség, a család, a gyereknevelés akkoriban még nem volt számomra központi téma, de a bennük lévő meséket mindig elolvastam. A keresztrejtvényt pedig úgy fejtettük a mamámmal, hogy én kérdeztem, ő pedig válaszolt - én voltam az íródeák, mivel ő már az ebédet készítette.

Nos, hogy Fanni tündérkezeivel még nekem is csomagolt, ki kell jelentenem, hogy gránátalmát ültetni pedig igencsak jó ötlet!

enter image description here

Pécsett két gyönyörű, idős bokorról is tudok, melyek jókedvűen hoznak termést: az egyik a Belvárosi Óvoda kertjében, a másik pedig a Ferencesek utcájának egyik belső udvarában található. Tényleg finom! Ültetek!
Itt az egyik megfelelő alkalom előkészíteni az unokák uzsonnacsomagját!

Gránátalma

avagy Több dolgok vannak földön és egen, Fannika, mintsem azt bölcselmed felfogni képes...

A gránátalma engem eddig körülbelül annyiban érdekelt, hogy ez a gyümölcs volt a jelképe Aragóniai Katalinnak, VIII. Henrik első feleségének, aki egyben a híres protestáns-üldöző Mária királynő (Bloody Mary, hogy a kultúra egyéb tájaira is elkalandozzunk, legalább gondolatban) anyja is volt és innentől kezdve erről a témáról is szót ejthetnék, mert sok egyéb dologgal együtt erről aztán van mondanivalóm és tényleg mélyen érdekel. Fájó szívvel kell most erről lemondanom (bezzeg majd legközelebb!!!), mert hát sok témát produkál az élet, ami mind kevésbé érdekes, mint az angol történelem, de ezekkel is foglalkozni kell néhanapján.
Ahogy Judit is írta, elkezdődött az ősz igaziból is, vele pedig a tanév, ami - néha úgy érzi az ember vagy legalábbis az asszony - teljesen hiábavaló remények azonnali szertefoszlását hozza magával. Nem sorolom, mi mindenben reménykedem mindig az új tanév kezdetével, kiábrándító lenne már csak szembesülni is azzal, milyen hosszú a lista, amelynek tételei sosem valósulnak meg (vagy nem úgy, ahogy ideális lenne). Úgy látszik, én valahogy úgy maradtam, mint középiskolás koromban vagy még az egyetemen is, hogy még elhiszem, hogy minden ősz valami újat hoz, valami jót: új érdeklődést, új elmélyedést, új hobbit, új szerelmet, új barátokat, új kalandokat. Nem hiszem, hogy én változtam volna ennyit, hogy most nem ezt látom meg, szerintem a világ változott drasztikusan sokat az elmúlt két-három évtized alatt és ha bárki visszagondol arra, milyen volt egy húsz vagy harminc évvel ezelőtti hétköznap, meg vagyok róla győződve, hogy sokkal nagyobb változást érzékel, mint mondjuk nagyanyám, amikor 60 évesen visszagondolt 40 éves korának egy átlagos napjára. Ne tessék nagyon bosszankodni, hogy itt ennyit búsongok meg depressziós hangulatot szórok szét a virtuális életterünkben, mindjárt jön az egyik ok.
Szóval a gránátalma. Jön reggel a gyerök (Kecskeméten vagyunk, ugyebár), akinek amúgyis sok különféle ötlete van, hogy lehetne a hajnali órákat még színesebbé tenni: egyik reggel kér joghurtot, máskor nem, egyik reggel két szendvicset óhajt elvinni, máskor egyet sem, néha alma kell neki, de aszalt gyümölcsöt aztán nehogy merjek tenni mellé, mert hiszen tudnom kell, hogy ő nem kíván napközben édeset, hanem inkább csak sósat, de akkor már nem mindegy, milyen kekszet teszek oda, mert most éppen az kell, amit a legkisebb kapott, mert végighányta az éjszakát és más nem megy le a torkán. Én meg azt pakolom, amit kér. (Hogy vigye magával az otthon melegét az a drága gyermek, fogalmaz az én tündérlelkű Barátném és mélyen átérzi az ember, de főleg az asszony, milyen rokonszívek dobognak itt.) Igyekszem reggel magamat is szalonképessé tenni, netán a másik két gyerek és a Férj is igényel reggelit, sőt, akár tízórainak vagy uzsonnának valót is, esetleg a macskákat is meg kell etetni, mielőtt elmegyünk, talán az sem nagy baj, ha szellőztetünk, beágyazunk, elmosogatunk magunk után (bár mindezen tevékenységeket nyugodtan mondhatom csupán király/női többesben, mert reggel ezekre, ugye, senkinek nincs ideje - rajtam kívül), én pedig még a fogmosáshoz is ragaszkodom (beteges, tudom, de hát ez van) és azt is szeretem, ha mindenki normális öltözékben indul útnak nagyjából normálisnak mondható frizurával együtt. Szóval egy ilyen reggelbe jön a lány és közli, hogy legközelebb gránátalmát pakoljak neki uzsonnára. Mondom álmosan, mit? (Fülkürthurut mellett mindenféle dolgot hall az ember, álmosan meg még annál mindenfélébbeket is.) Megismétli: gránátalmát (anyám tyúkja, tényleg nincs ma reggel bedugulva a fülem, de jó!). Majdnem megkérdeztem, felébredt-e tényleg, de látszott, hogy ezt most tök komolyan gondolja, úgyhogy azt kérdeztem, hol evett ő életében gránátalmát és mikor (hűha, milyen anya vagyok én, hogy még ezt sem tudom, mindjárt itt a kamaszkor és ha egy gránátalma ilyen titokban csúszik le, mi lesz itt még ennél súlyosabb dolgokkal?). Kiderült, hogy az iskolában a Hannának vagy a Pannának vagy kinek az anyukája minden nap szépen gerezdekre vágja a gránátalmácskát, beteszi egy dobozkába és az osztálytárs a szendvics meg a keksz meg a gyümölcslé mellett ilyet fogyaszt a suliban. Sokmindent tudtam volna első felindulásomban mondani, de csak annyit kérdeztem meg a gyeröktől, hogy hány testvére van ennek a kislánynak és hányszor eszi meg az iskolában a számára befizetett tízórait, ebédet, uzsonnát. A lányom meghökkenten nézett rám, hogy ez meg hogy jön ide, de azért kiderült, hogy a kislánynak egy testvére sincs, édesanya csak délelőtt dolgozik, mert műkörmös és apuka amúgyis jól keres, hát nem láttam még, hogy béemvével járnak és hát persze, hogy a Hanna vagy a Panna vagy a nemtomki nem szokta megenni a tízórait/uzsit/ebédet többnyire, hiába van befizetve, mert mindig panaszkodik, hogy nem jó a kaja és az ő iskolai tízóraija/uzsija landol először a szemétkosárban. De a múltkor olyan kedves volt (mert idén már hajlandó kicsit barátkozni a lányommal, aki az elmúlt három évben nem volt neki elég menő, hiszen, mint kiderült, nem a legújabb divat szerinti cipő, tolltartó, iskolatáska, stb. tulajdonosa), hogy adott neki egy szelet gránátalmát és hát az milyen finom és épp ideje, hogy ő is kapjon ilyet minden nap! Jó, hogy nem ettem éppen semmit, mert szerintem biztos félrenyeltem volna. Így három dolgot közöltem a gyerökkel: 1. én sem ettem még életemben gránátalmát, 2. noha mindketten elég rendesen dolgozunk az apjával (egyik mérnök, másik tanár), három gyerek mellett nem az a legnagyobb gondunk, hogy mangót, ananászt vagy éppen gránátalmát vegyünk-e, 3. akkor vesz gránátalmát a zsebpénzéből, amikor csak akar, de innentől kezdve a szendvics mellé almát kap meg vizet, reggel pedig joghurtot a kedvenc kekszével és ha bármi nem elég menő, akkor szépen megcsinálja reggelente magának a tízórait, uzsonnát, míg én a hajamat fogom rendbe szedni és magamnak készítek uzsonnát, slussz. Egyéb dolgokban is kicsit helyre kellett tenni mostanában ezt a középső gyereket, de a gránátalmás sztori végképp kiverte nálam a biztosítékot.
Biztattam a kedves Olvasót, hogy gondoljon vissza 20 vagy akár 30 évvel ezelőttre - én ezután a reggel után az iskolába menet igencsak visszagondoltam és konkrétan 30 évvel ezelőtt egy évvel voltam csak fiatalabb, mint az én nagyobbik lányom aznap reggel. Láttam magam, amint ott ülök a reggeli előtt: kakaó kiflivel, aztán indulok az iskolába mindenféle tízórai meg uzsonna nélkül, és megérkezem az osztálytársaimmal gyalog a suliba, ahol ugyanazt a tízórait esszük mindannyian: margarinos kifli vagy zsemle párizsival és egy szelet paprikával, ugyanazt az ebédet esszük: olyan, amilyen leves olyan, amilyen másodikkal és ugyanazt az uzsonnát esszük: margarinos kifli vagy zsemle párizsival és egy szelet paprikával, néha esetleg briós. Nem mondom, hogy minden jobb volt, eszem ágában sincs ilyen marhaságot állítani, hiszen ma már csak azért is minden sokkal jobb, mert olyan családom van, amilyen után mindig is vágytam és olyan szeretetben élek, hogy minden nap hálát adok érte és boldogít a tudat, hogy nálunk senki nem azért dolgozik, hogy több gránátalmát vegyen vagy éppen béemvét. Ettől függetlenül nem bánnám, ha néha mások is visszanéznének és észrevennék, hogy őket sem kergették kaviáros békacombbal a vasárnapi ebédlőasztal körül s akkor talán a mi gyerekeink is felnőnek gránátalma vagy éppen béemvé nélkül. Egyébként még csak nem is ezzel van a bajom, mert hát egye azt a gránátalmát, ha egyszer egészséges (tényleg az!) és vegye azt a béemvét, ha egyszer más nem elég kényelmes neki. Csak utána ne dobja ki a gyerek a tízóraira kapott kiflit, hanem mondjuk adja oda a suli mellett lévő bolt ajtajában lézengő ismerős hajléktalan bácsinak és ne parkoljon a béemvéjével a más háza előtt lévő fűre, hanem mondjuk amikor integet ki a kocsiból és látja, hogy a három gyerekkel sétálok haza egy gitárral meg négy hátizsákkal, akkor engedjen már át a zebrán. Ennyi tapintat elég lenne ahhoz, hogy emberként éljünk egymás mellett, ha már egymásért nem tudunk manapság.