Magánszimpózium avagy az átlátható sövény

A hivatalos photoSynth előtti napokban pár külföldi alkotót vendégül láthattunk otthonunkban, amíg előkészítették a munkájukat.
Szeretem, amikor a hivatalos és a privát dolgok összemosódnak, amikor egyik oldal átitatódik a másikkal és valamilyen csodaszép egység-szerűség, valamilyen mélyebb komplexitás alakul ki. Megtiszteltetés számomra, mikor az étkezőasztalnál az én főztöm dicsérete közben szakmai dolgokról folyik a szó, mikor részesei vagyunk egymásnak - mikor a fontosságok összefonódóan futnak: a szellemiség és a tele has.

Tegnap este megnéztem a Fanni ajánlotta filmet, A virágok románcát (A Little Chaos) - angolul és franciául könnyen megtalálható -, ami a híres francia udvari főkertész, André Le Notre versailles-i kertrendezését dolgozza fel. Tulajdonképpen ő teremtette meg a franciakert típusát.

enter image description here

A titkos kert - kert a kertben, a kertnek, mint egésznek egy eleme, egy szeglete, egy látványeleme - azzal a játékossággal és titokzatossággal, amit éppen első látásra való láthatatlansága implikál.

Számomra teljesen más képzet a sövény (kint/bent, privát/publikus - markáns határvonal) és a titkos kert (privát/intimitás, társaság/magány - a privát szférán belüli elhelyezkedés mélysége).

Minden kertnek vannak "titkosabb", eldugottabb részei: kiesik az útból, ritkábban ér el oda az ember keze - kicsit önállóbb életet élő rész, ami mindig szolgál meglepetéssel: jé! Ezek a részek sokszor óhatatlanul az elhanyagoltság, a gondozatlanság, a láthatóság/láthatatlanság szimbolikáját hívják életre. A pécsi Árkád parkja lehet az extrém, negatív városi példa arra, milyen egy közkert félreeső része: törött padok, használhatatlan játékok, kosz, szemét, bandázó sihederek.

A titkos kert természetesen nem ilyen - attól nem ilyen, hogy különleges figyelem és gondoskodás övezi. Intimitás, mélység, belemerítkezés - amit csak kevesekkel lehet megosztani.

Életérzés tekintetében a titkos kertekre hajaznak a pozitív városi példák: a belső kertek, legyenek azok magán- vagy pedig közkertek, avagy parkok.

enter image description here
Károlyi-kert

A palotakertek kapui mindig átláthatóak: erősek, szépek, szélesre tárhatóak, jól zárhatóak, de átláthatóak.

enter image description here
Versailles

Újra átböngésztem a kertépítészet történetét, és megtaláltam az ideális sövényformát: az 'átlátható' sövényt, mégpedig Granadában, az Alhambra és a Generalife kertjében. Az egyes kerteket nyírott sövényfalak határolják, amelyekbe kapukat, átlátásokat nyitottak a szomszédos területek felé. (Dr. Jámbor Imre: Bevezetés a kertépítészet történetébe, 2009)

Sokáig rezonált bennem az 'átláthatóság' szó. Szép. Kifejező.
A photoSynth magán és hivatalos részei között az egyik ilyen átláthatóság az étkezőasztalunk.

Titkos kert

Juditkám,

olvasom A sövényen túl c. írásodat meg egyebeket is utána, mert a héten megint lemaradtam...

Ezt írod: "Krónikus szabadságvágyban szenvedőként nem szeretem a sövényeket. Nem szeretem a palánkokat. Nem szeretem a magas, erős, áthatolhatatlan falakat. Mindig rossz szagú titok lappang mögöttük. Elzárkózás, kizárás - ezzel pedig paradox módon ugye együtt jár a bezárkózás, ami a kapcsolatteremtés halála."

Az jutott erről eszembe, hogy én viszont nagyon izgalmasnak találom azokat a kerteket, ahol némi séta után egyszer csak ott a "titkos kert", ami teljesen el van zárva a kert többi részétől, mert sűrű sövénnyel, rózsafallal, szépen rakott kőfallal, stb. van elkerítve - belépsz a kapuján és ott van egy mese, egy álom, egy gyönyörű titok, amitől azonnal elámulsz. Igen, benne van az elzárkózás, de számomra benne van az is, hogy ide egy másfajta spirituális vagy éppen érzelmi állapot megéléséért jön az ember és nem feltétlenül mindig egyedül. Számomra fontos egy kertben az elzárkózás lehetősége, a külvilág teljes kizárásának lehetősége, egy olyan titkos kert a kertben, ahova feltöltődni, merengeni, beszélgetni, álmodozni, akár szerelmeskedni is járhat az ember. Ha kastélyom, parkom lenne, feltétlenül építenék bele egy ilyen helyet, ahova nem lehet belesni, de behúzódni egy másfajta minőségért annál inkább.

enter image description here

enter image description here

Nem tudom, láttad-e a magyarul A virág románcaként (eredetileg A Little Chaos) megjelent filmet - némi romantikus felhanggal arról szól, hogy épül meg XIV. Lajos idején Versailles-ban egy sziklakert, amely egyben egy kültéri bálterem is. Maga ez a bálterem is egy ilyen titkos hely, legalábbis abban az értelemben, hogy egy kapun keresztül kell besétálni és csak akkor tárul a látogató szeme elé minden szépség, ami ott van, de van egy teljesen elzárt gyümölcsöskert is benne - na az lenne az én helyem. :-) (Itt a második kép.)

Nagy puszi!
Fanni

Rendezvényszervezetlenkedés

Nem vagyok egy rendezvényszervező alkat. Csodálom, még ha nem is irigylem azokat, akik emberek hálózatát tudják megmozgatni, gondolnak a részletekre és a lehetséges következményekre, és mindezt úgy, hogy még jól is sikerül a programjuk... Ezzel szemben, az én eseményeimet vagy elmossa az eső, vagy nem jön el senki, mert esőt mondanak de csak másnap fog, vagy ha épp jó az idő és beltérben lennénk, akkor mégis ki akar jó időben bemenni valahová....

Rég beláttam, hogy ehhez a dologhoz is legalább annyi minden kell, mint egy étteremnyitáshoz (hajjaj), tehát inkább maradok a kihaltságtól kongó 'fesztiválok' helyett a szűkebb, szakmai ill. köztéri programoknál. A publicitással ill. annak hiányával járó rizikót ezzel legalábbis kipipáltam. Attól még a káosz megmaradt, és emiatt is minden tiszteletem azoknak az előadóknak, közreműködőknek, segítőknek, akik ebben sorsközösséget vállalnak - tartsák meg ezt a jó szokásukat!

enter image description here

Szóval a photoSynth-re készülök, ami egy szimpózium lesz, vagyis az értelmezésemben előadásokból, workshop-okból, koncertekből, beszélgetésekből összegyúrt eseménysorozat. A témát a korábbi bejegyzéseimben is taglalt önellátó, hálózatiáram-független elektronikus művészet lehetőségei adják.
Azért tartom ezt a témát fontosnak, mert a művészeti autonómiához hozzá kellene tartoznia az alkotás anyagi oldalát illető önállóságnak is, ami ebben az esetben a magunk által termelt áram, önerőből biztosított tárhely (hálózati alkotás esetén), vagy legalább az erőforrások tudatos, gazdaságos használata. Alkotóként gyakran úgy érzem, hogy pacsáljuk az erőforrásokat, és bűntudatom is van emiatt. Így most már szabadon, bűntudat nélkül lehet energiát fogyasztani. Fontos ez egy olyan városban (Pécs), aminek amúgy sem friss légkörét egy hőerőmű dúsítja, aminek környékén uránbányászat folyt és jelenleg atomhulladéklerakó épül, és aminek egyeteme egyre több zöldberuházást tesz (lásd pl. ezt).

A projekt a magam részéről már most igen eredményes: a bütyköldéken napelemeket és generátorokat használunk elemek helyett, elkezdtem napelemes-vibramotoros repedtfazekakat építeni, az Open Bidouille Camp óta rezonátor-hangszórókat is használok ( a fenti képen a cica és az asztali növény között félúton látszik), valamint egy wurlitzer-szerű napelemes-dinamós zenelejátszón dolgozom. Ez utóbbi fog szólni több helyen is, ahol a programokat tartjuk, szombaton pedig a Balokány-ligetben a Képeshang rovat munkáiból szervezett kiállítást is ez fogja lejátszani - ha süt a nap. Sajnos nem úgy tűnik, hogy ezzel visszafordíthatnánk globális folyamatokat...

És akkor íme a program:

• június 13. 10-12h Makker: The Anonymous Anthropocene workshop #1. (John-Patrick Ayson, State University of New York - Buffalo; helyszín: Makker) • június 13-15h PTE-MK Zsolnay E33. udvar: Minimal power - maximum noise! workshop - Vincze Ferenc, Kelemen Márton (PTE-MK) • június 13. 16-18h PTE-MK Zsolnay E33. épület -110-es terem: Programterv ismertetése, prezentációk • június 14. 10-12h PTE-MK Zsolnay E33. épület -110-es terem: Előadások: Bori Bálint (Berlin), Scott Smallwood (University of Alberta), Kovács Balázs (PTE-MK) • június 14. 13-15h Makker: The Anonymous Anthropocene workshop #2. (John-Patrick Ayson) • június 14. 16-18h Makker: Ralf Schreiber (Köln) workshop-ja • június 15. 10-12h PTE-MK Zsolnay E33. épület -110-es terem: Előadások: Ralf Schreiber, John-Patrick Ayson, Magnus Bjerk és Namia Leigh (Berlin) • június 15. 14-16h Nádor Galéria előtt található placc: Eco-pet meeting workshop - Bánházi Abigél (PTE) • június 15. 16-17h: Önellátó ketyerék felvonulása a Nádor Galéria - Szabadkikötő útvonalon • június 15. 17h- Szabadkikötő: Field Record Day - https://www.facebook.com/events/2006245682949100 • június 16. 13-19h Balokány Liget: photoSynth kiállítás és workshop-piknik - https://www.facebook.com/events/384113245415110/

enter image description here

melyen látszik, hogy szerdán inkább workshop-ok és megbeszélések lesznek, csütörtökön és pénteken délelőtt előadások, délután szintén workshop-ok; pénteken este (Szabadkikötő) és szombaton délután pedig koncertek, installációk, kiállítás - és workshop-ok:)
A műhelyek leírása is bőséges:

enter image description here

De igazából nem is ez a lényeg. A "szervezett" program csak apropó arra, hogy sok jó ember találkozzon, és elkezdjenek olyan dolgokat, amiket addig, maguktól biztosan nem tettek volna. Ezek a dolgok a fenti, számítógépen tervezett struktúrához képest egészen más dimenziót mozgatnak meg, és ez az, ami miatt, mégha kétbalkezesen is, de érdemes csinálni tovább.

>

A sövényen túl

A sövényen innen vagy onnan? Kívül vagy belül? Mit zárok be és mit zárok ki? Hol is vannak a határok?

A határkijelölések mindig fontosak, legyenek azok magán vagy közösségi terek, sőt nemcsak a térrendezés és a térhez való viszonyulás tekintetében, hanem bármilyen kapcsolati rendszerben az egyik fő alapvetés.
Az emberi élet maga is határátlépések, tulajdonképpen határkövek köré rendeződik: ezek a jelölők adják meg az 'előtte', 'utána' és 'akkor' kategóriákat a történetekhez, az elmesélhetőhöz: születés, keresztelő, nagylányság/nagyfiúság (legintimebb - kimondhatatlan: talán a szülő-gyerek kapcsolat zárulása?), házasság, szülés, válás, halál. Az megint más kérdés, hogy melyek azok, amelyeket kijelölnek számunkra (születés, keresztelő, halál), és melyek azok az aktusok, amelyeket mi magunk alakíthatunk (házasság, szülés, válás).
Ezeket a nagy eseményeket teszik érthetővé, társadalmilag legitimmé a rítusok: egyszerre közösségi elfogadás és egyéni spiritualitás.

A telekhatár rendezés is valami hasonló rítus: szomszédok megegyezése, földmérés. Kerítésszabályozás. Kerítéstől való ültethetőség szabályozása. Kerítéslátvány-szabályozás. Itt is a rítusok és a társadalmi elfogadás.

A kerítésen belül én vagyok, a kerítésen túl Ők vannak. Érdekes, sohasem Te - a Te mindig a kapuban áll. Azt hiszem, ez igencsak Buberesre (Martin Buber) sikeredett. Még mindig szeretem a perszonalista filozófusokat.

enter image description here

Kapu. Erről külön kéne írni - a kapu fontosabb, mint a kerítés: a kapu a szép (a szó legrétegzettebb és legtágabb értelmében) határátlépés. Várakozás, megérkezés, befogadás. Az olyan farmok (ranch) a kedvenceim, ahol nincsen kerítés, csak egy kapu jelöli az úton azt, hogy megérkeztél, hogy otthon vagy, hogy egy publikus térből egy magántérbe léptél be.

enter image description here

A kerttervezés egyik fontos eleme a pergola kapu (rózsakapu) - szimbolikus átlépés egyik términőségből a másikba.

enter image description here

A spirituális átlépés szimbolikája talán a zen kapuknál a legletisztultabbak.

enter image description here

Krónikus szabadságvágyban szenvedőként nem szeretem a sövényeket. Nem szeretem a palánkokat. Nem szeretem a magas, erős, áthatolhatatlan falakat. Mindig rossz szagú titok lappang mögöttük. Elzárkózás, kizárás - ezzel pedig paradox módon ugye együtt jár a bezárkózás, ami a kapcsolatteremtés halála. A kapcsolatteremtés lehetőségének teljes kizárása. Én szeretek kapcsolatban lenni a dolgokkal. Hm.
Láthatónak vagy láthatatlannak lenni....

Szeretem a finn, a dán, a norvég, az angol stb. vidéki kerítésnélküliséget. Minek is materializálni a belső kerítést? Az enyém az enyém. A tiéd a tiéd. A láthatatlan kapun is lehet kopogni. Az együtt élés pedig kulturáltság dolga.

enter image description here

Ahogy utánaböngésztem, a sövények tulajdonképpen az idealizált kerítésséget akarják megvalósítani: van kerítés, de mégis élő, mégis zöld, mégis kicsit mintha nem lenne.

A kertépítők általában három magasságról beszélnek: alacsony - jelzés értékű, középmagas - még átlátni fölötte, magas - átláthatatlan. Lombhullató, örökzöld. Sűrű ültetés. Metszés. Kordában tartás. Szabályozottság. Kertszobrászat. Az egyedi növény habitusának teljes megszüntetése. Sövénynövények - amik bírják az erőszakot.

Kérdéses számomra, hogyan lehetne kerítés nélkül állatokat - akár csak kutyát is - tartani. Az a fránya praktikum, jaj....

Szeretek a kapuig menni a vendégek elé, szeretem kikísérni őket a kapuig - szeretnék majd egyszer egy szép kaput. A bejárati ajtónk már szép. Fontos, hogy szép legyen. A legfontosabb határunk kint és bent között, még akkor is, ha tavasztól őszig mindig nyitva van.

A kapu és a bejárati ajtó közötti tér építészetileg egység. A kert a ház folytatása. A kastélyépítők még külön figyelmet szenteltek annak, hogy melyik ablakból a park/kert melyik részletét lehet szemlélni. Fontos, hogy bentről hogyan nézünk ki. Fontos, hogy melyik ablakból mit látunk. A homokozó helyét mi is így határoztuk meg, hogy a konyhából oda lehessen látni. Én bent, ők kint - mégis egymásnak láthatóan.

A kert - most a kapu és a bejárati ajtó közötti térként értve - tulajdonképpen az intim (bejárati ajtó mögött, a házban levés) és a publikus (utcán levés) közötti privát tér: már nem intim, de még nem teljesen nyilvános. A kapu a személyiségem tere, a bejárati ajtó pedig az intimitásom tere.

Számomra döbbenetes élmény volt, mikor először voltam lakótelepen, amikor először voltam panellakásban - pedig a pécsi kertváros még állítólag a szellős, tágas, nyitott elrendezésű struktúrához tartozik. Sokáig nem értettem, hogy miért gondolkodom annyit azon, hogy a fal másik oldalán egy másik élet zajlik, miért érthetetlen, hogy a fejem fölött, a lábam alatt körös-körül mindenhol emberek lélegeznek. Nem értettem, hogy tudnak reggel a folyosón egymásnak köszönni, amikor éjszaka mindent hallottak a másikról. Aztán kommunikációelméletből megtanultam a lift-effektust és legalább megértettem. Belső kapu, belső kerítés - áthatolhatatlanabb, mint a materiális változata. Köszönünk, de nem nézünk egymás szemébe.

Különösen kedves gesztus nekem a vidéki köszönés: messziről egy jól látható intés. A hang úgysem érne el a másikig (aki ugyebár vagy füvet nyír, vagy traktoron ül, vagy a gyerekeit kergeti haza). Haza: be a házba.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Természetesen Janka fotók

Furcsa(?) párok

Mentás eper, bazsalikomos málna, chilis csoki.

Nagyon szeretem ezeket az első hallásra kicsit furcsának tűnő íz-párosokat. A helyi fagylaltost mindig azzal nyaggatom, mikor lesz már bazsalikomos málna a pultban. (Nem lesz, mert én lennék az egyetlen aki megenné, így nem is fogyna el.)
Amikor befőzök, szinte kizárólag lekvárt, szoktam kísérletezni az ízekkel is. Felfőzöm az adott gyümölcsöt magában, a vége felé kiveszek egy kisebb lábosba egy adagot. Ezt aztán kedvemre bolondítom, és szokásos közepes és nagy méretű lekváros üvegek helyett egész kicsikbe töltve rakom el őket. Lehet belőlük így ajándék is, szépen felcímkézve.

Így készült már jó néhány apró különlegesség: mentás eper, csokis meggy, rumos megy, fahéjas szilva, csokis szilva.

Amit még nem próbáltam lekvárnak, de biztosan érdekes lehet az az eper-rebarbara kombó, a levendula a sárgabarackban, a cseresznyében. A levendulát magában kipróbáltam már magában szirupnak, de csak úgy limonádénak mentával is finom lehet.

Ti milyen párosokat próbáltatok már ki?

Mártának köszönthetően a mentás csoki után a chilis csoki is belépett kedvenceim sorába.
Találtam egy - már címében és borítójában is - inspiráló könyvet (ez lesz a következő, amit megkérek majd a könyvtárbuszból):

enter image description here

Diólikőr - most elkezded, télen pedig élvezed

Azokat a gasztro témájú blogbejegyzéseket szeretem, amik gyorsan adnak ötletet, az éppen aktuális, gyorsan beszerezhető alapanyagokból valami finom elkészítésére. Ha június végén bukkanok egy jó epres receptre az már nem igazi. Így most, hogy az eper már nem igazán aktuális, - szerintem az idén nagyon hamar leérett - senkit nem bosszantanék egy epres-rebarbarás pite recepttel, de azért megmutatom azt amit a múlt héten sütöttem.

enter image description here

De hogy aktuális legyek, most kell elkezdeni a diólikőr, illetve a diólekvár elkészítését! Az érési folyamat sokáig tart, de megéri most egy órát foglalkozni vele. Tavaly már kipróbáltam mindkettőt. A likőr nagy sikert aratott, a lekvárról Judit tud nyilatkozni, mert ellentétben velem, ő már kóstolta. Én csak elkészítettem. (Ez is az a lekvár, ami szépen sorban áll a kamrámban…)

Mindenképp legyen otthon, mielőtt neki kezdtek: SOK finomszesz vagy vodka vagy törkölypálinka. Egy két literes csatos üveghez kb. 1 literre van szükség. Fontos még a fűszer: 1-2 kisebb rúd egész fahéj, egész szegfűszeg, csillagánizs, illetve lehetőleg biocitrom.

Ha ezek vannak, akkor már csak a diószedés van hátra. Addig kell a zöld diót leszedni, amíg még nem kezd el csontosodni. Nálunk, pontosabban a szomszéd fáján, ez pont most jó. A diót leszedjük, de csak olyat, ami nem hibás. A hibásakat, már most dobjuk ki. Jól megmossuk, GUMIKESZTYŰT húzunk, és a diókat négybe vágjuk. Ha tényleg nem kezdett el csontosodni, akkor egy jó éles késsel ez egy közepesen nehéz mozdulat. Tényleg fontos a gumikesztyű, mert egy pillanat alatt olyan feketévé festi a kezet a dió, hogy napokig kell majd dugdosni, 10 kiló meggy pucolása nem fogja meg annyira a kezet, mint ez a 20-30 szem dió.

enter image description here

Beletöltjük a felvágott diót az üvegbe, rátesszük a fűszereket és a megmosott citrom felvágott héját, ráöntjük a szeszt, az üveget lezárjuk és várunk.

enter image description here

Nekem már másnap elkezdett barnulni, de nem kell megijedni. Ez a klasszikus ronda és finom dolog. Minél jobban bebarnul, annál jobb.

enter image description here

40 napig nincs vele munka, legfeljebb annyi, hogy egy nap egyszer kicsit rázzuk meg az üveget. 40 nap után szirupot kell főzni, amivel további 20 napig kell érlelni a diót. Ezután leszűrjük, a diót kidobjuk, és csatos üvegekbe zárjuk karácsonyig. Minél tovább érleljük az üvegben, annál jobb állítólag, de nálunk hamar elfogyott a tavalyi adag, pedig tényleg megvártuk a karácsonyt.

enter image description here

Hogyan nyissak éttermet?

Szinte minden második ismerősömtől azt a korszakalkotó ötletet hallom, hogy a pályáját ott hagyva, egy új irányba nyit: a vérverejtékkel összespórolt,vagy örökölt pénzét belefekteti egy étterembe, kávézóba, mert az majd milyen jó lesz.
Félreértés ne essék, örülök, hogy ennyire csábító ez a szakma, viszont már nagyon régóta érlelődik bennem, hogy véleményt formáljak e téren, mindenféle személyeskedést és udvariasságot félretéve.
Kezdjük a legelején.
Nagyon kevés olyan ember van a földön, aki életében még soha, semmit nem főzött, soha, semmilyen alapanyaggal nem dolgozott. Semmi baj nincs velük, mindenki sokféle, és én elfogadom ezt a sokszínűséget. Ha ők nem lennének, nekem nem lenne munkám, és valószínűleg ők pedig a saját szakmájukban pengébbek ezerszer, mint én a főzésben, kölcsönösen előrevisszük egymást, mindenki hepi. Hurrá. Természetesen sokan vagyunk olyanok is, akik amellett, hogy főztünk már életünkben pár dolgot, még élveztük is, ezért urambocsá’, megismételtük újra a sikeresnek vélt ételt. A vakmerőbbek pedig vállalkoztak arra, hogy újabb receptekkel is kísérletezgessenek, fejlesszék magukat, és elkezdjék megtanulni a szakmát.
Csak, sajnos páran, egy idő után, mivel pár alapanyagon vagy szimplán a fűszerezésen változtatnak, dagadó mellel, és büszkén jelentik ki, hogy –Na, ez az én pizzatésztám, aminek sohasem adom ki a receptjét! -. Bevallom, egy kicsit mindig frusztrált leszek egy ilyen kijelentésnél, még egy afféle kerti-partin is (ahol pedig imádok inkognitóban maradni, mert véged, ha megtudják, hogy szakács vagy! :D), mert egy: miből gondolja az alkotó, hogy nem tudom pár perc alatt rekonstruálni a dolgot, ha jobban átgondolom, mi van a tányéron? Kettő: miért félt ennyire valamit, miért tulajdonít ekkora jelentőséget önmagának, és a receptjének? Persze, az utóbbi kérdés nagyon messzire visz, ezért nem is szoktam firtatni a dolgot. Magánügy. Általában kilépőként elmesélem az egyik kedvenc séfem idézetét, aki szerint bármikor nyugodtan el lehet kérni tőle receptet, hisz ő olyan kreatív, hogy addig tíz másikat rak össze fejben. Aztán hirtelen valami nagyon fontos dolgom lesz, és elfelejtek visszamenni a delikvenshez.
Persze, van a másik véglet is, aki nem titkol: sőt! A világhálón izzadtságszagú és „nagyonspontán” önmenedzsmenttel, lehetőség szerint névvel hímzett séfkabátban feszít valami olyan recepttel, amit a jó, régi magyar bloggerszokás szerint valami külföldi oldalról nyúlt. Ha bénább, akkor magyar oldalról. Ha a legeslegbénább, akkor úgy magyar oldalról, hogy közben az eredeti recept fényképét is lopja, amiből utána óriási catfight lesz az eredeti szerzővel.
Mindig azon töprengtem, hogy basszus, bennem van a hiba, vagy ezek az emberek tényleg úgy jöttek ki az anyjuk méhéből, hogy a tökéletes sodó recept már a kisujjukban volt? Ha pedig esetleg nem, akkor tényleg olyan ostobák, hogy elhitessék magukkal, hogy ők találták ki a dolgot? Sokan még jogvédést is szeretnének „A Receptnek”, és értem, hogy a Coca-Cola Company-nek rohadt fontosak a kóla összetevői, de könyörgöm, egy Közép-európai kis országban mit is feszülünk torokra emiatt? Kész röhej az egész, kicsinyes baromság.
Hogy lehet az, hogy azok a séfek, akiket kedvelek és elismerek, és urambocsá, akár Michelin csillagosak is, sokkal kevesebb gőgöt mutatnak, mint az a pár csillifitti főzősulit elvégzett arc, akikkel a trendi oktatások alatt elhitetik, hogy már képzett emberek? Hogy mert be tudják nyomni a thermomixeren a play gombot, akkor már ők a királyok, de egy 16 órás műszak első negyven perce után már kinn bőgnek a dohányzóban, mert nem bírják ezt a stresszt, nem erről volt szó?
Akik nem ismernek, azoknak szeretném elmesélni, hogy nekem éveken át nem volt merszem magamat szakácsnak hívni. Azt éreztem, hogy nincs jogom hozzá, még nem vagyok azon a szinten. Pedig akkor már saját ételfutár cégem volt, alkalmazottakkal, rendezvényeztettem, és grill büfét vittem. Heti hat napban dolgoztam, amiből a csütörtöki beosztásom úgy nézett ki, hogy reggel nyolctól hajnali kettőig, és utána pénteken ismét nyolckor kezdtem. Vagy aznap nyomtam még le egy ugyanilyen napot, vagy egy másik napon egy éjszakázást, de ismétlem, nem volt merszem magamat szakácsnak hívni, mert éreztem, hogy baromira távol vagyok még attól, hogy bármit hasonlót is merjek nyilatkozni. Pár ilyen eltelt év után jött meg az önbizalmam, miután heti 5 napban 4 különböző ételt készítettem, más országok, más séfek receptjei alapján, hogy ha kérdezték egy társaságban, hogy - És te mivel foglalkozol? - válaszoljam, hogy - Főzök. - . Ki lehet számolni, hogy mennyi különböző elgondolás, eljárás, megközelítés ment át a kezem alatt, mire bele mertem állni ebbe a pozícióba. Ja, és persze hófehér séfkabát akkor sem volt, azt csak akkor vettem, amikor eljuthattam az Onyxba tanulni, hogy ne lógjak ki a sorból hájend szakácsok mellett, de aranybetűs Sinkó Bori? Szart. Időm sem lett volna elmenni hímeztetni egyet. Bocsánat, hogy ennyire elszaladt velem a ló, és nagyon szélsőséges sarkítás lenne, ha nem említeném meg, hogy léteznek olyan gasztrobloggerek is, akiket abszolút elismerek, és tényleg nagy ölelés és riszpekt annak a karcsú kivételnek, akik nem hívogatják magukat a „gasztronómia nagyasszonyának”, meg még én nem tudom hogy, hanem lelkiismeretes munkával átadják azt a tudást, amit megszereztek a szakmáról.

enter image description here

Ezután a heves kitérő után térjünk vissza eredeti témánkhoz, ami az étteremnyitás első, és legalapvetőbb problémáját próbálta felvázolni: mégpedig a hozzá-nemértést. Ahogy fent is említettem, senki nem akkora ász, hogy úgy jöjjön világra, hogy ismeri azt, hogy ennek az egésznek hogy is kéne működnie, tehát nem probléma, ha belátjuk, hogy egy online marketinges, vagy közgazdász, vagy esetleg gasztroblogger nem feltétlenül tud irányítani, és sikeressé tenni egy éttermet. A probléma ott rejtőzik, hogy azt hiszi, hogy de.
Mert ugye mindenki úgy képzeli el a dolgot, hogy na, akkor nyitok egy hangulatos kis kávézót, kiválasztom a Mac-emről, hogy melyik szám duruzsoljon, miközben cuki tányérdesszertekkel meg haboskakaóval kényeztetem az engem istennek tekintő, csillogószemű vendégeket. Csak aztán kiderül, hogy a pultos lop, hogy nem akkora fun emiatt napi 16 órát benn lenni, és elfelejteni a hajtásban a saját anyád születésnapját. Hogy folyamatosan kajaszagod van, mert pénz zuhanyzót kialakítani már nem volt az egységben, hogy a vendégek vagy nem jönnek egyáltalán, vagy elárasztanak, a lényeg, hogy mindig az ellenkezője történjen, mint amit te okosan kitaláltál, és sorolhatnám. Addigra a párkapcsolatod – ha esetleg volt - már rég megszűnt, mivel a folyamatos anyagi parák miatt csak a morgást vagy alvást látják belőled abban a kevés időben is, amikor végre otthon vagy. Közben a melletted levő helyen teltház, és eljön az a pont, hogy nem érted, mi a baj, te tényleg elvégezted a tanfolyamot, meg el is olvastad a Gordon Ramsey könyvet, és azt mondják, hogy a muffinod is isteni, hogy lehet, hogy nem a Dining Guide címlapján pózolsz valami modoros pózban, mint az év felfedezett titánja?
Nem akarom véka alá rejteni a véleményemet. Ez azért van, mert ez is egy szakma. Vátászöprájz.
Rengeteg olyan helyet látni, ami nagy fenszin van berendezve, olyan konyhagépekkel, hogy a meghatottságtól a könnyem kicsordul (mert tudom, hogy nekem sosem lesz olyan anyuapu, aki vesz ilyet, hogy éttermesdit játsszak - bocs Mama, nem a te hibád, szeretlek! ☺) egy olyan üzlethelyiségben, aminek a havi bérleti díja több mint a diplomás minimálbér egy évre.
Besétálsz, és mi fogad? Ha jobban megfigyeled a konyhát, teljesen értelmetlenül vannak egymás mellé pakolva a többmilliós gépek, egy inkompetens szakács, aki még egy omlettet sem képes rendesen elkészíteni dumál épp vissza a tulajnak, hogy mit hogy kell, aki kinn feszül a pultban, mert valamiért nem megy a kávégép. Aztán kiderül, hogy a laktózmentes tej is elfogyott, és valamiért Adrika, a pultos megint késik, ezért nem tud elszaladni a sarki Cba-ba venni rohadtdrágán egyet a szomszéd asztalnál ülő biggyedtszájú, csalódott vendégnek. Az étlapon csupa nem szezonális elem, össze-vissza árazva, az omlett, amit fél órája kikértél, sehol sincs még, senki sem tudja, miért. Az, hogy addigra már udvariasan összegeztem magamban, hogy nem rendezek jelenetet, hisz szakmabéli vagyok, kezd átfordulni az ellenkezőjébe, amikor kiérkezik a túlkészült omlettem, és kijön a több, mint kétezer forintos számla. Aztán pedig kicsit tovább gondolom a dolgot, és a saccolt költségeiket összeadva rájövök, hogy a hely még így is valószínűleg cső veszteséges, de legalább az addigra már elszelelt tulaj elmondhatja magáról este majd a haveroknak, hogy neki van egy étterme.
Pedig nem olyan bonyolult ez. Ha pedig van pénzed, pláne nem az.

enter image description here

Azt gondolom, a Hokedli azért lehetett sikeres, mert százszor is át kellett gondolni, hogy milyen költség mire megy majd. Nem volt meg a gazdagapu, aki segít, aki ha baj van, az aduász. És pont emiatt nem volt coach sem, aki csilliárdokért félreinformál, hanem fogtam magam, letöltöttem a HACCP könyvet, és megtanultam az előírásokat töviről hegyire. Aztán az aktuális jogszabályoknak megfelelően megterveztünk egy olyan konyhát, ami a lehető legolcsóbban megvalósítható. Definiáltuk a munkafolyamatokat, amik a helyen történni fognak, és minden úgy lett kialakítva, hogy kéznél legyen minden. Ja, mert 20 négyzetméter az egész üzlet. Vendégtérrel. Nem százhúsz. Sokan azt sem tudják, hogy a túl nagy konyha problematikus, mivel rohadt sok ideje elmegy a szakácsoknak azzal, hogy egyik pontjából a másikba rohangál szervízidőszaknál. Kiveszik, mert milyen jó lesz. Lehet majd vele menőzni.
Helyek nagy részénél hallom, hogy mennyi idő volt a kialakítás, az engedélyek megszerzése. A Hokedli megnyitását egy éves üzleti tervezés előzte meg, pályázatírás. Mire megtaláltuk az üzlethelyiséget, minden kérdésre válasz volt, amire lehetett. Piackutatás, vendégkör felmérés, ár, és kínálat kialakítása, marketing stratégiával. Egy hónap alatt az összes engedélyetetéssel felhúztuk az egész üzletet, úgy, hogy nem egy bazidrága építőbrigád malmozott rajta. Csak páran, haverok, mivel nem volt keretünk arra, hogy hónapokig zárva legyünk, és a bérleti díjat, meg a céggel járó költségeket csengessük bevétel nélkül, miközben a rózéfröccs mellett rinyálunk, hogy mindenszar.
És leszámítva, hogy a pulton még száradt a festék amikor megnyitottunk, két hónap után már nullszaldón ment az üzlet. Nem kellett egy év hozzá, ami aranyszabály. Miután később az üzleti tervben szereplő számokat összevetettem azzal, ami két év után realizálódott, magam is megdöbbentem, hogy mennyire aszerint alakult a forgatókönyv, ahogy azt kitaláltam. És ez nem mázli. Sok embernél ugyanis azt érzem, hogy az étteremnyitás nem egy hivatás, egy álom, amiért bármennyit hajtanának, hanem egy szexi illúzió, amit az, akinek van pénze, megszerez magának. Láttam már családi vagyonokat elúszni értelmetlenül, hiába próbálta az egész stáb a tulajok tudtára adni, hogy baromság, amiket csinálnak, hogy folyamatosan rossz döntéseket hoznak meg.

enter image description here

Hívnak is helyekre, hogy húzzam ki őket a szarból, és keresnek is meg lelkes kezdők, hogy adjak tanácsokat. Mindkettőnek mindig ugyanazokat tudom elmondani. Rohadt sok tanulás, rohadt sok meló. De legalább nem nagyon hibázhatsz, mert a vendéglátásban kábé akkora a vendégek érzékenysége, mint az orvosi műhibánál a pácienseké.
Ez nehezen megérthető, és nehezen elfogadható. Mert mindenki csak azt látja, hogy x,y,z a semmiből milyen sikeres vendéglátós lett. Igen? Mivel volt mellette egy baromi profi stáb, mivel belátta, hogy egy hamburgerező nyitásánál nem szétkólázva kell a séffel azon ordítozni, hogy a hamburgerhús miért legyen csak 10 dkg-os. Senki nem lesz „csak úgy” sikeres, semmiben. És ez most nem a spiri „nincsenek véletlenek” duma, hanem az, hogy el kell dönteni, hogy mi van előtérben. Az egónk, aki elmondhatja, hogy van egy helyünk, vagy a cél, ami az, hogy a vendégünk elégedett legyen. És az, hogy a vendégünk elégedett, nem feltétlenül az, amivel mi elégedettek vagyunk.
Ha nincsen definiálva, vizionálva az az emberréteg, aki majd hozzánk jár, nincsen tökéletesen kiismerve a döntéshozása, akkor esélyünk sincsen kielégíteni az igényeit. Akkor igazából arról van szó, hogy imádjuk a tapast, ezért nyitunk egy tapasbárt, mert azt akarjuk zabálni egész nap. Persze, ez a második hét után ez már elég uncsi lesz, de utána még mindig lehet valamelyik segítőkész barátunkat megkérni pultozni, és otthon henyélni ahelyett, hogy megértenénk, mitől fog menni az üzlet.
Amikor a Hokedli megnyílt, tudtam, hogy baromira nehéz melónk lesz, mert a főzelékekről mindenkinek horror élményei vannak a menzáról. Döntést hoztam egy olyan étel mellett, ami kész öngyilkosság volt. Ahelyett, hogy megnyitottuk volna az ezredik kézművessöröshamburgeres kicsit tudálék-hipszter, kicsit alkoholizmust- „műértésként”- kezelő, feketefehér-naturfa dizájnnal megáldott tutisiker helyét, inkább meg lett célozva egy olyan piaci rés, ami nagyon rizikós volt, bevállalva annak a lehetőségét, hogy felkopik az állunk. A nyitásnál már definiálva volt annak a kockázata is, hogy mi lesz, ha becsődölünk, és hogy arra mik a megoldásaink. Álom volt, hittünk benne. De persze így is óriási para volt, hogy összejön-e a dolog, mivel az üzleti tervezés az oké,hogy van, de az adrenalin az ezredik KSH-s adat után is megvan az első napokban, hisz az egész ugye, egy feltételezésre épül.
Nem azért kell tervezni, mert akkor tuti az fog történni, amit kitalálunk, hanem azért, hogy minél kevesebb olyan dolog történjen, aminek megoldására semmilyen opciónk nincsen. Kizárod mindennek a lehetőségét, és csak egynek engedsz teret: amit szeretnél. Szűröd az információkat.
És félreértés ne essék, nem gond, ha szeretnél egy éttermet és nem értesz hozzá, csak könyörgöm, bízd szakemberre. Ha a konyhafőnököd mond valamit, azt azért mondja, mert felvetted egy munkakörre, és megbíztad azzal, hogy hozza ki a lehetőségekből a maximumot. Azért vetted fel, mert hiszel abban, hogy ő jó. Akkor higgyél már neki, kérlek. Persze, ha többször téved, és hülyeségeket csinál, rúgd ki, keress mást. Sokan az éttermeket érzelmi tényezőknek kezelik, pedig nem azok. Ez egy üzlet. Szerelemgyerek, oké, de a szerelemgyerek is fázik télen, ha nincs ruhája. A mindentvivő szereteted nem fogja megóvni a gyereked a kétoldalú tüdőgyuszitól hidegben, a mindentvivő szereteted sem fogja kitermelni az egész stáb bérét, járulékokat, könyvelőt, anyagköltségeket. Hidd el, hogy az ELMŰ-t, és a NAV-ot hidegen hagyják a rohadt nagy érzéseid, meg hogy miben hittél, mit gondoltál, és utána mi lett.
Ahhoz, hogy valamiben sikeres legyél, értened kell a működését. Persze, ha tehetséges vagy, ez gyors, de ha kevésbé, akkor szorgalommal minden kompenzálható. Számomra nem elfogadhatóak a rinyálós vendéglátósok, akik mindenkit okolnak a sikertelenségükért, csak magukat nem. Azt kell eldönteni, hogy akarod-e csinálni. És ha eldöntötted, hogy igen, akkor folyamatosan tanulni a hibákból. A vendégnél őszintébb feedback nincsen. „Ő fizetett egy szolgáltatásért”, nem fog sunnyogással, meg szar kajával megelégedni. És itt kell eldönteni, hogy vendéget akarsz-e látni, vagy magadat a vendéglődben. Ha az utóbbi, akkor ez a fent említett szexi illúzió, amit egyrészről értek, másrészről viszont felesleges rá vagyonokat áldozni. Pincérnő jelmez olcsóbban is beszerezhető. Ha pedig nem ez a szempont, akkor komolyan mérlegelj. Számolj. Keress szakembereket. A team-mel alakítsátok ki a helyet, mutassátok meg, hogy kell ezt jól csinálni. Ne másoljatok, hanem alkossatok, hogy titeket másoljanak. Figyelj, legyél érzékeny, ismerd a piac folyamatos változását, az igényeket. Azok figyelnek a kifele, a külsőségekre, akiknek belül van mit takargatni. Ne ez legyen a lényeg. Higgy abban, amit csinálsz, és csináld mindig maximálisan. Az érzelmeid motiváljanak, de a szakmaiság maradjon előtérben. Ne keverd össze a kettőt. A víziód definiáld, és valósítsd meg. Sajnos az, hogy otthon 5 emberre főzöl minden nap, az teljesen más, mint hogy napi 100 embert megetetsz. Amikor konyhán tanítok embereket, nem arról beszélgetünk, hogy a besamel mártás az mi, az alap, hogy tudd. Azok az apró trükkök viszont, amiktől a muffinod mindig szuperjó állagú lesz, hogy mit csinálj, ha elzárják a vizet építkezés miatt egy napra a helyeden, hogy hogy kezeld a stresszt, és a személyzeti parákat, az más tészta. A vendégnek soha, semmit nem szabad érzékelnie a munkafolyamatokból eredendő feszültségekből, nem azért jött hozzád, nem ez érdekli, hanem, hogy jól érezze, magát. Ha tanulni akarod a szakmát, tanuld, kéredzkedj be számodra szimpatikus konyhákra kisegítőnek, figyelj, szívj magadba minden apró rezdülést. Lassan, és tudatosan haladj a célod fele. Legyen benned szakmai alázat, mindenkitől, minden helyzetben tudsz egy új trükköt ellesni, a sarki lángosostól elkezdve a kicsit szenilis, de nagyon szerethető nagymamádon át a penge séfekig. Ez olyan, mint egy nyelvtanulás. Ha még a betűkészletet sem ismered, miért beszélünk összetett mondatokról? És nem, nem, nem a nagyhangú szakácsok feltétlenül a legjobbak, ne vigyen ez félre. Egy konyhán mindig, mindenki vetít, és keménykedik, komoly hierarchia van, túlélésre játszanak. Vedd észre azokat, akik igazán jók, és nyújtanak számodra tudást. Merj kérni tanácsot. Merj bekérni magadat helyekre, mert a legrosszabb, ami történhet, hogy azt mondják, hogy bocs, de nem, de ez akkor is ezerszer jobb, mint nem megpróbálni, és keménykedni valami sutyerák konyhán. Legyél igényes, és tiszta. A főzés felelősség, az étteremvezetés is az. Gondozd a helyed, magad, a vendégeid. Minden helyen, amikor belépsz, fogalmazd meg az első élményt, ami jön. Valószínűleg olyan a vezetés is. Kutass, olvass rengeteget. És ha mindez megvolt, dönts, hogy bele akarsz-e vágni. Addig felesleges.
Azt gondolom, hogy mindenki saját sorsának a kovácsa, és abszolút támogatom, aki bátor, és mer lépni. De bátrak legyünk, és ne vakmerőek, nem hősködni kell értelmetlenül, hanem higgadtan, profin, és tudatosan létrehozni egy jól működő dolgot. Fogunk hibázni, de az nem hibázik, aki nem csinál semmit, és általában az beszél a hibáidról, akinek erre van ideje, mert nem csinál semmit. Ne törődj velük. A vendégeiddel törődj.
Mindenkinek nagyon sok sikert kívánok ebben, és remélem, pár légből-kapott álmot sikerült a helyére rakni, és megmutatni, nekem hogy sikerült.
Aztán Illéri, előre, és szóljatok, mikor-hova lehet menni enni egy jót! ☺

enter image description here

Makker, bütyköldék, pályázati hírek

Amikor januárban szubjektív pályázati ajánlót írtam, egyben meg is fogadtam saját tanácsaimat, és be is adtam, adtuk ezeket a pályázatokat. A napelemes pályázat egy kicsit kacifántosnak tűnik (azóta vagy ötödször kellett beadni teljesen nonszensz, pl. 1 ft-kerekítésre vonatkozó korrekciókat, hiánypótlásokat, javításokat), de a többi kettő sikerült. Így azokból el tudtuk kezdeni utaztatni az Elektronikai bütykölde nevű foglalkozásokat, valamint helyet tudtunk bérelni egy makerspace, vagyis egyfajta kreatív technológiai műhely számára. A pályázatot egyesületünk, a Moiré, a nyomdai kísérletekkel foglalkozó Műintézettel párhuzamosan adta be, így a helyet is együtt indítjuk: ők Drukker, mi Makker néven. A Drukker profilja ún. letterpress nyomdai műhely lesz, amiről egyébként még nem tudom hogy micsoda, mindenesetre régi, kézi gépekkel dolgoznak majd, a tervek szerint ősztől (a Drukker fb-oldala itt található).

Mi szintén a manufaktúra útjait keressük a technológia területén: csináld magad (DiY), kódolás, prototípusok, modellek farigcsálása, valamint az ezek köré épülő vagy akár ezektől egészen független, mégis minket érdeklő műhelyek, előadások, szakkörök formájában. Már van weboldala (makker.hu), természetesen van fb-oldala is (makkerpatch), ill. már hirdetjük első, megnyitó eseményünket is, június 3-ra, a többi program pedig alakul, és egyben maga a hely is alakul vele.

bütykölde Dunaszekcsőn, napelemekkel

A hétvégén az Open Bidouille Camp rendezvényén jártam, ahol működésben láttam, miként teremt ez a megközelítés közösséget nemcsak ezen a szűk területen belül, hanem mindenféle más irányba is: a barkácsolástól kezdve az elektromos motorkerékpár építéséig bőven belefértek a napelemes repedtfazék-hangszereim vagy az egyetemisták oszcillátorai, szenzoros projektjei. A franciák ezt rendszeresen megrendezik, kb. úgy, mint mi egy termelői piacot, csak épp itt a kapcsolatok, ötletek, kreatív megoldások csere-beréje zajlik, amellett, hogy persze az alkatrészek, félkész projektek is vándorolnak. Szeretném, ha ez a Makker által is így történne, vagy legalább elindulhasson a folyamat ebbe az irányba.

Mindezközben pedig folyamatosan járunk bütyköldéket is tartani, a tervek szerint olyan falvakba, kisvárosokba, ahol érdeklődés mutatkozik rá: júliusban Dunaszekcsőre megyünk vissza, ill. Komlón tartunk nyári tábort, augusztus elején pedig Bonyhádon tanítunk napközis webprogramozást! Egyébként azt vettük észre, hogy bárhová mehetünk, mindenhol van rá pozitív fogadtatás, talán csak épp a nagyváros a kivétel, hiszen ott a kulturális bőség és a tempó nem könnyen fér össze ezzel a kontemplatív megközelítésű, inkább a kísérletezésre és kombinálásra mint a látványra építő foglalkozással. Ha tudsz olyan települést a Dél-Dunántúlon (a pályázat szerint Baranya-Tolna-Somogy megyét érinthetjük), ahol van erre érdeklődés, üzenj! Itt a bütyiweblap, témaleírásokkal: http://butykolde.hangfarm.hu/, ill. itt a facebook-os oldalunk (ahol fotók is láthatóak a korábbiakról): https://www.facebook.com/elektronikaibutykolde/

enter image description here Egy tipikus bütykölde, ez most épp a BP 5. Ker. Szt. István Ált. Iskolában, tegnap

Füstölő

Hezitáltam, hezitáltam: Márta Kamra írását, vagy pedig Fanni Sövény írását gondoljam-e a magam módján tovább.
Szeretem az írásaikat (a blogon mindenki írását szeretem), gondolatébresztőek, sokrétűek, önkritikusak - és megadják azt az érzelmi biztonságot is, hogy apró-cseprő dolgaival nincsen egyedül az ember, egyfajta (főleg női) kordokumentum privát és akár társadalmi helyzetekről, jelenségekről.
Írásaink intenzitása kicsit lelassult, jól mutatja, hogy sokkal többet vagyunk kint, mint bent - miközben az évszaknak megfelelően sokkal könnyebben lépjük át a kint-bent határokat. Térhasználatunk sokkal rugalmasabb lett, hiszen nem kell becsukni az ajtót, nem kell felöltözni-levetkőzni, hanem egyszerűen csak jönni-menni.
Mindig megdöbbent, hogy egy ház térelosztása milyen mélyen érinti a mindennapi szokásaink alakulását. Egy nő amúgy is rengeteget jön-megy az otthonában (mindenki ismeri azt a ritmikus, a másik számára nem feltétlenül egyértelmű ingamozgást, aminek során tisztaság és rend alakul.... ), de amióta ebben a házban élünk én szó szerint folyamatosan jövök-megyek. Szeretem. A legtöbbször megtett oda-vissza utam a konyha és a füstölő között van, mert más lehetőség hiányában, az lett a kamránk.
A konyhánk eredetileg szabadkéményes lehetett, csak nem építettek a mennyezetbe kürtőt, hanem egyszerűen a padlástérbe távozott a konyha füstje - már nem füstöskonyha volt, de még nem is oldották meg teljesen a füst házon kívülre vezetését.

enter image description here
padlástérbe épített szikrafogó

Középmagyar háztípushoz tartozó félereszes hosszúház otthonunk tehát úgy néz ki, hogy az első helyiség a tisztaszoba, a második a konyha (itt van a bejárat is), majd két lakószobát követően a füstölő/kamra. Eleink itt is csaltak: kürtőt építettek, de visszabontott kéménynek semmi nyoma, valószínűleg a húsfüstölés füstje ebben a helyiségben is egyszerűen a padlásra távozott. Lehet, hogy ezért nem volt sok egér (a gerenda körül a kontyolások ezért maradtak meg olyan szépen?).

enter image description here

Mivel a füstölőnek csak ajtaja van, de ablaka nincs, tökéletes kamrának - a padlásfeljárat is innen van (értsd úgy, hogy van egy létra fel a padlásra), és még mélyhűtőnek, szárítógépnek is bőven jut hely. Mit nekem amerikai típusú mosó- és raktárhelyiségek!
Megpróbálok a lényegre térni: én a kamrába nem csak úgy benyitok, ha kell valami, én kérem bevásárolni megyek oda, mielőtt nekiállnék valaminek a konyhában: jól össze kell gondolni, hogy mire van szükségem, ha nem akarok mindenért két szoba hosszat gyalogolni. Esőben a féleresz igencsak jó szolgálatot tesz: éppen elférek alatta, éppen nem leszek vizes - igaz, nem tornác, de a célnak tökéletesen megfelel.

enter image description here

Ti milyen házban éltek? Ti hogyan használjátok a tereiteket?