Tisztelt Uraim, a holnap reggeli viszont látásra!
Csajok, ti maradjatok! Ez most női szalon lesz!
Többször morfondíroztam már azon, hogy mit is jelentenek a különféle kézimunkafajták, milyen is a viszonyom hozzájuk, mit is fejezünk ki velük, milyen érzés, milyen folyamat az, miközben megalkotjuk az egyes darabokat. Talán legfőképpen a folyamaton van a hangsúly, az alakuláson, a megtörténésen. A kézimunkázás - mint egy átlagos háztartás elengedhetetlen kelléke - mindig is nagy jelentőséggel bírt a női nem körében. A szükség és az időtöltés furcsa kettőssége, misztikus elegye a mai napig meghatározója: ha nincs pulóverünk, kötünk egyet, ha nincs lepedőnk, szövünk egyet, ha jól szeretnénk aludni, akkor hímzünk párnahajat, ha nincsen szoknyánk, varrunk egyet, ha nincsen függöny az ablakon, vagy üres a komód teteje, akkor horgolunk rá csipkefüggönyt, csipketerítőt. A kézimunkázás alapvetően tehát használati és lakberendezési kellékek előállítása - esztétikai igénnyel, tulajdonképpen a mindennapok művészetéről beszélhetünk. Minden nap: minden nap hozzáteszünk valamit a majd elkészülő alkotáshoz, és mindennapi, miszerint nem a magas művészethez sorolandó, hiszen bárki megtanulhatja, bárki elsajátíthatja.

Viszont minden kézimunkázó ismeri azt a különös késztető érzést, hogy egyszerűen kell csinálni, valamit kell csinálnia a kezemnek - na ez már a női meditáció kapuja. Ha valami fontosat kell átgondoljak, ha belső kérdésem van, ha döntenem kell, akkor leülök horgolni, vagy fonni és a tapintható szálak alakulása folytán egyszerűen rendeződnek a gondolataim. A fonal fogása, a finom, szelíd ritmikusság a belső zűrzavarból átlátható rendet varázsol. "Anya, horgolj egy sort!" - nálunk szállóige lett Jónás nyomán, aki egy alkalommal annyira felbosszantott, hogy csak ezt az egy kiutat látta a menekülésre. Bevált.

Kötés: két tűvel dolgozunk, az egyik tűről kötjük a szemeket a másikra - az a bizonyos viccben szereplő sima-fordított, folyamatos libikóka, ide-oda ingázás. Kislánykoromban a babáimnak én kötöttem a ruhákat és igen, én is a nagymamámtól tanultam meg - a kézimunkázást miért nem anyáinktól, hanem nagyanyáinktól kapjuk?

Szövés (váltós kereten): itt nem a tűre szedjük fel a szemeket, mint a kötésnél, hanem felvetjük a felvetőszállal a keretet. Itt is meg van az ide-oda játék, az egyik sornál balról jobbra megyek a vetélővel, a másiknál pedig jobbról balra. A szövésnél már kétféle szálam van: a felvetésnek egy erősebb (ez tartja az egész szövetet), a textúrának pedig tetszőleges. A gyapjú és a kender a kedvencem.

A szövésnél a felvetésen nagy hangsúly van: ez az a váz, amire építjük majd a szövetet, a legkisebb lazaság is a textúra kárára fog válni. Az elkészült szövet levágása és a szálak elkötése a szüléshez hasonlítható: ahogy lecsúszik a szövet a keretről, ahogy elkötözgeti az ember a felvetőszálakat - aztán meg persze gyönyörködik önnön alkotásában, mint ahogyan gyermekeink újonnan megismert pofikájában szoktunk.

Horgolás: egy tű - egy szál. Tökéletes! Mikor mélyebben belegondolok, mindig megdöbbent, hogy egyetlen szállal és egyetlen tűvel micsoda csodákat lehet létrehozni! Az ember bekucorodik a fotelbe, nyáron kiül a fűbe egy ötperces pihenőre és már repül is egy másik világba. Minden kézimunkázás sajátja, hogy a munkadarab pillanatnyi alakulását mindig összevetjük az elképzelt késszel. A horgolásban azt szeretem különösen, hogy - mivel sohasem használok mintát vagy leírást - el kell képzelni a formát, a mintát, a kalapokat pl. gondolatban ráhorgolom a fejünkre (még a szobrászok sem tudnak ám ilyet!). A horgolás a legkönnyebben, legdiszkrétebben mobilizálható, kabátzsebben vagy női kistáskában is elfér.

Fonás: miután megismerkedtem a szövéssel, elkezdett érdekelni maga a szál - Balázstól kaptam egy rokkát: 'egylábintós' (egy pedálos) régi sváb (szász típusú) rokkám van, annyira szeretem, hogy kimondani nem, csak leírni merem, hogy majd egyszer valamikor, ha lehet, azért kipróbálnék egy vadonatúj Ashford vagy Kromski rokkát is. A szövést még könyvekből, a fonást már youtube-videóval tanultam - én is élvezem és kihasználom ezt a fajta távoktatási lehetőséget. Balázs egyik éjjel kidörmögött a paplan alól, hogy milyen angol ez, mert egy szót sem ért - drágám, fonni tanulok! A kanadaiaknál és az ausztráloknál igencsak elterjedt technika a fonás - általában a saját gyapjújukat mosatják, kártoltatják és az elkészült fonalat kézimunkázzák. Nálunk Füzes Zsuzsannának vannak idevágó munkái, és a Gyapjúfesztiválnak is ő az egyik fő mozgatója.

Botond unokaöcsém találkozása a rokkával

Maga a fonás, mint élmény, szó szerint a végtelenséggel való találkozás: a kerék már önmagában is erős szimbólum, ütemes hajtásával az anyag állapotát megváltoztatjuk, a szárnyas orsóra (Leonardo da Vinci egyik találmánya) fonallá forgatjuk. Végtelen maga a szál is: soha sincs vége, mindig folytatható ( a folyamatnak csak az orsó nagysága szab határt).

Hímzés: gyerekkoromban szerettem hímezni, ahogyan szinte minden kislány szeret színezni, kitölteni, színekkel feltölteni az előrajzolt mintát. Hímzéskor tulajdonképpen a tiszta, előrajzolt teret apránként töltögetjük ki - ráírunk magára a textúrára, ezáltal adunk a már megrajzoltnak magasságot, mélységet. Lesznai Anna költőnőnk hímzéstervei előtt nagyon jó ácsorogni a pécsi Új Magyar Képtárban.

A kézimunkázás a nap mint nap való alkotás öröme, az új dolgok létrehozása fölött érzett sikerélmény. Megelégedettség, magabiztosság: meg tudom csinálni, képes vagyok rá. Egyszerűen jó!!! A befejezett darabokat pedig az egész család élvezheti.

Időszakonként változik, hogy épp mi az az alapanyag, amibe beleszeretek, és jelenleg ez nem más, mint a káposzta. Lehet fejes, kel, savanyú, készíthető sósan, édesen, főzve, párolva, pirítva, töltve, rakottan, vagy akár salátába nyersen, egy szó, mint száz: egy végtelenül sokszínűen felhasználható zöldségről beszélünk, ami teljesen méltatlanul váltotta ki az emberek utálatát. Így jobban átgondolva, a káposztaimádat réges-rég gyökeret vert a családomban. Alföldi dédnagymamám a lecsóba aprította szemrebbenés nélkül nyáron, apai nagymamám megdinsztelte, majd gofri-tésztába keverte, és jó borsosan kisütötte nekünk. Győri nagymamám házitésztát gyúrt (amit persze az unokák feladata volt felszelni szép kockákra), majd a finomra szelt fejeskáposztát karamellán pirította a gyereksereg csillogó szemei láttára. Sok-sok szép emlék, melyeket nem csorbított a menzás paradicsomos káposzta, vagy a még rettegettebb kelkáposzta-főzelék! Abbéli felindulásomban, hogy felfedeztem így tél közepén ezt a végtelenül hálás zöldséget, nem átallottam mindenféle módon kipróbálni és játszadozni vele: készült belőle currys leves, vagy tárkonnyal, sült kápia paprikával és bulgurral töltöttem batyuként. Láttam olyan receptet, ahol egészben megsütik sütőben (a lila változatot), és aztán abból lesz párolt káposzta, a külső héjakat óvatosan lefejtve. Végtelen a lista, aki egyszer rákap az ízére, függő lesz.

Azt gondolom, a káposzta abszolút joker: minden évszakban megtalálható, olcsó, könnyen tartósítható, édes és sós ételbe is pazar, tehát mindenképp javaslom, hogy legyen otthon egy fej dugiban, ha már minden kötél szakad! És ha már ezt megbeszéltük, akkor már egy receptet is javaslok kipróbálásra, íme:

Pirított kelkáposztás, szalonnás puliszkalepény, fokhagymás tejföllel

Hozzávalók, 4 főre: Libazsír 2 ek Magas zsírtartalmú tej 5 dl Kukoricadara (finomra őrölt) 40 dkg Tejföl 5 dl Tojás 2 db Lilahagyma 2 kisebb fej (20 dkg) Kelkáposzta 50 dkg Császárszalonna 20 dkg Fokhagyma 1 kisebb fej Őrölt bors, só

Elkészítés: A libazsír egyharmadát rakjuk fel egy serpenyőben olvadni közepes lángon, és adjuk hozzá az apróra vágott szalonnát. Amikor a szalonna elkészült, szűrőkanállal vegyük ki, és a zsiradékon kezdjük el pirítani magasabb lángon a finomra vágott, és alaposan átmosott, majd lecsepegtetett káposztát. Ne sózzuk még, mert akkor levet enged, és nem pirulni, hanem párolódni fog. Időnként megkevergetve karamellizáljuk ízlés szerint, borsozzuk, majd rakjuk félre. Kenjünk ki egy tepsit libazsírral, majd tegyük félre, erre majd szükség lesz még később. 2 literes nyeles lábosban a maradék zsiradékon dinszteljük meg a lilahagymát, majd adjuk hozzá a lereszelt fokhagyma felét, épp csak forgassuk össze, majd öntsük hozzá a tejet, és fél liter vizet. Ez egy olyan trükk, melynek hála nem ég le a tej, illetve nem kell a puliszka mellett rostokolni, és folyamatosan kevergetni, amíg meg nem puhul. Tehát megvárjuk, amíg felforr a hagymás-tejes alapunk, sózzuk, majd nagyon lassan, habverővel történő folyamatos kevergetés mellett hozzáadjuk a puliszkát. Vigyázzunk, mert a legutolsó stádiumban már nagyon rotyog az étel, könnyen megégethetjük magunkat. Nem kell megvárni a következő forrást, amikor az összes puliszka a lábosban van, húzhatjuk is le a tűzről, és folyamat kevergetés mellett oszlassuk el egyenletesen a már kikent tepsiben. A tejfölt keverjük el a megmaradó fokhagymával, tojásokkal, sózzuk, borsozzuk. Ha van otthon kis juhtúró, az is mehet bele, meg egy kis kapor. Ezalatt az idő alatt pont megdermed a puliszka teteje, kenjük rá óvatosan a tejfölt, helyezzük rá egyenletesen a szalonnás káposztát, ízesítsük még után sóval, majd 180 fokos sütőben 20 perc alatt süssük készre a lepényt. A „feltétekkel” lehet játszani, kéksajt, parmezán is jó barátja a káposztának, de mehet hozzá pirított gomba, vagy aszalt paradicsom is nyugodtan. Remélem, ezzel a recepttel a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad!

(Káposzta + Bori) / 2 = Hokedli

Lehetne még bőven mit mondani a vályogról is, hiszen a múlt héten nem tárgyaltam túl. De most csak részlegesen, a mésszel párba állítva fogom ezt pótolni. És azt is elég kacskaringósan. Mindkét anyag jelenléte együttesen járult hozzá ahhoz a biztonságérzethez, amivel elmondhatom, hogy meg tudok csinálni kisebb-nagyobb javításokat a ház körül. Ez nem volt így korábban: (bel)városi srácként inkább mesterekre bíztam ezt (de közben legalább eltanultam tőlük!). Ahogy viszont falusi házasok lettünk, valamiért egyértelművé vált, hogy úgy csináljuk a dolgokat, ahogy "a régiek" csinálhatták: sárral tapasztunk, mésszel festünk - ez a szisztéma még nekem is leképezhető volt, nem beszélve arról, hogy olcsó. A sár és víz helyben van, mészre pedig évente költünk 4 ezer ft-ot.

A két anyag, mint írom majd, valamiképp szembenálló természetű, de ugyanakkor egymást is kiegészítő módon kapcsolódik össze. Hagyományosan a tapasztott falat száradás után kimeszelték. Aztán ha megsérült, újra meszelték, vagy ha nagyon megsérült, tapasztották és meszelték. Nem kötelező ezt az utat járni.

Tehát, feltételezzük, hogy elkészült az ízlés szerint kirepesztett vagy simára sikárolt, de mindenképpen csontszáraz vályogfalunk. Amúgy így is szép, nem? Ha erős, akkor nem porlik, és ha nem bánod, hogy a résekbe társbérlők költöznek, így is hagyhatod. Van olyan hely a világon, ahol száraz a klíma és elég márgás (tufás) a helyi agyag, így viszkozitásánál fogva felhasználható akár még olyan helyeken is, ahol víz éri. Van, ahol utólag kezelik olíva- vagy más olajjal (a mi vidékünkön a fritőzolaj is menő lehetne), szappannal, hogy víztaszító legyen. Egyébként nálunk erre használták /-ják a jó friss tehéntrágyát: annyi zsír van benne, hogy részben pótolja az olaj szerepét.

Az egyik Santa Barbara-i misszió márgás fala

Mindamellett még a mi klímánkon is érdemes kipróbálni, hogy milyen lesz a tapasztott fal, ha bekenjük egy-két réteg lenolajjal - kinézetre olyan, mintha nem száradt volna meg rendesen, viszont ha nedvesség éri, az rögtön le is pereg róla (és meszelni sem lehet rá emiatt egykönnyen). Csakhát elég drága így: egy liter lenolaj, ami ezer ft körüli, 5-6 m2-re elég. Szóval ha a nyers földszínre vágysz, akkor érdemes inkább hagyni úgy, ahogy van, és néha-néha kijavítgatni.

Node most a mészről (lime) lenne szó. Ha valamiért mégis amellett döntesz, hogy kimeszeled, akkor a kezdeti lépéseket talán segítik az alábbiak.

Meszeljem vagy ne?

Amíg az agyag alumínium, szilicium (!) és egyéb ásványok apró szemcsés keveréke, addig a mész(kő) főleg kalcium (ill. ennek égetett változata, a kalcit). Az előbbit háztáji keretek között meg lehet találni és fel lehet dolgozni, addig egyre kevesebben vállalják be a mészégetést. Ez talán amiatt van, mert az ipar átvette a helyét.

Az agyag égetésével egyirányú folyamatban kerámia jön létre, ezzel szemben a mészkő égetésével viszont egy körkörös folyamat másik félkörébe, az égetett mész (CaO, én K.O.-nak hívom) állapotába érünk. Ez egy fehér por, amit rögtön vízzel fel is itatnak (=oltott mész), hogy mész-hidrátként (ami szintén fehér pornak látszik) vagy mészpépként (ami már emlékeztet egy kenhető anyagra) árulják. Ha festek, inkább az utóbbit használom. Szerintem jobb a minősége, talán amiatt, mert többet ázott sok vízben. A port inkább mészhabarcs készítéséhez, vakoláshoz, nagyobb lyukak eltűntetéséhez használom, szóval olyan helyeken, ahol inkább építészeti szerepe mint a látványa a fontos.

Legyen akár porból vagy pépből készült a festék, a körkörös folyamat benne fog lezárulni. Ugyanis azzal, hogy felkenjük valahová, egyúttal kiszáradni hagyjuk, és a száradással együtt beindul a mészégetés ellenfolyamata: beszippantja magába környezetének CO2 tartalmát (lélegezz ki sokat a száradó meszelés mellett!), és ismét mészkővé alakul (valahogy úgy, hogy CaO + CO2 = CaCO3)! Habár a száradás viszonylag gyors, a mészkővé alakulás (karbonátosodás) több évig is tarthat. Ezt már nem nagyon látjuk, inkább csak érezzük, ahogy elveszíti mész-illatát, miközben vele élünk, és kicsit magunk is mészkővé válunk benne.

Pinceablak a pajtán

Nem volt szó arról sem, hogy hogyan, mennyi rétegben, milyen állagú festékkel dolgozzunk! Erre nem is térnék ki, mert itt, a "Meszelés" szekció alatt frankón le van írva. Én is eszerint tanultam. Aztán elfelejtettem, majd saját káron újra megtanultam. Ami a leíráshoz képest viszont saját véleményem:

1. a mészpépet nem kell leszűrni. Ha marad a vödör alján sűrű anyag, tedd félre, és használd fel később mészhabarcsnak (mész és homok 1:3 aránya, én szalmát is rakok bele) falazáshoz. Ugyanígy felhasználhatod a korongecset elmosásakor keletkező híg levet is;

2. ha már az 5-6-ik réteg sem képez átlátszatlan felületet, és gyanakodni kezdesz, hogy mi nem stimmel, akkor az a gond, hogy kihagytad az olajat. Kell bele tenni valamennyit, egy vödörhöz elég egy-két kiskanálnyi. Túl sokat se tegyél, mert lezárja a fal szellőzését, ill. később elég nehéz lesz új mészréteget felhordani rá. Az első réteghez amúgy nem szoktam olajat tenni, ott csak lucskolok, jó híg meszes vízzel.

3. ha kültérre, esőnek kitett felületre meszelsz, az olaj mellett érdemes a legolcsóbb sovány túróból is belekeverni, mert a belőle kicsapódó kazein kopogós keménnyé teszi a felületet.

A mészfestéket az általános nézettel ellentétben hatékonyan lehet színezni is: a festékboltokban kapható Casati Arlecchino színezőpaszták mellett kerámiaboltokban kapható réz-, vas-, mangánoxidok, pigmentek is jól használhatóak - nagyobb arányban kellenek bele, mintha olajfestéket készítenél, de a mész kötési ereje is nagyobb.... Ezért is használjuk természetes kötőanyagnak homok, szalma vagy más olyan anyagok mellett, amit amúgy a vályogba is keverünk. De erről majd máskor.

Ha meg akarnám ragadni az agyag és a mész lényegi különbségét, akkor abból indulnék ki, hogy a sár mindig az életet vonzza, a mész pedig inkább a pusztulást. Lúgos marása megöli az élet (legyen az nekünk kedves vagy nemkedves) formáit, és rövidebb ideig távol is tartja az új csírák megjelenését. Kicsit szárít is, emiatt sem célszerű vele puszta kézzel dolgozni, mint a vályoggal. A vályog viszont kézbarát, és otthont ad a csíráknak. Talán emiatt is kapcsolódik össze ez a két anyag olyan erősen a mi kultúránkban.

A Janus-arcú kender és mák a gyógynövény szakirodalom szerint a termesztett növények közül talán a két legintelligensebbnek nevezhető növényeink (minden része nemcsak hogy felhasználható, de különböző hatóanyagokat is tartalmaz - okos növény).

Mindkettőt szeretem, bár egyiket sem élvezeti forrásként használom.

A tavalyi máktermés igazán jól sikerült: nemcsak enni jutott (nagyfejűek), hanem díszítésre is maradt (kicsi fejűek). Az előírásokat nem betartva, nem egyeltem - a mai napig képtelen vagyok egyelni, biztos, hogy jól döntök?, meg persze minek is?, hiszen mindig kiesszük az éppen legnagyobb répát, céklát, a betakarítottak helyére meg belenőhetnek az addig éppen kicsiknek nyilvánítottak. Fokozatos helycsinálás - fokozatos betakarítás, nekünk eddig bevált.

A kendert előbb ismertem spárga/madzag/zsineg formájában, mint növény formájában.

Magamban most azt számolom, hogy mikor is volt a nagy találkozás ezzel az anyaggal - szerintem nagyjából tíz éve.... A gyerekek miatt át kellett térjek a kötésről a horgolásra: a két hegyes tűt túl veszélyesnek és túl nagynak is találtam, a horgolótűt meg egyszerűen zsebre lehetett vágni. Én is a nagymamák útján haladtam: csipketerítő, függöny, sapka. Örök visszatérő problémám volt: a táska - minden nő lényegiségének kifejezője. Egyetemista éveimben azért varrtam magamnak ruhákat, mert egyszerűen nem lehetett kapni olyat, amiben jól tudtam volna érezni magam, hát elkészítettem őket, a kedvenc kollekció: virágos kordbársony trapéznadrág, természetesen kockás blúzzal, kötött mellénykével. Varrtam táskákat is, kicsit, nagyot, csíkosat, csipkéset - a homokozóba menet különösen jó szolgálatot tettek, de szerettem volna egy igazit! Aztán meg már nem tudtam abbahagyni.... Így alakult ki a Herbbag, főként kendermadzag és bármilyen bőrdarabka, ami valahol, valakinél maradt, kombinációja.

Balázs táskája

Az én kedvenc táskám

Számomra csodálatos anyagnak bizonyult: tartós és formatartó, de nem durva. Nem koszolódik, de ha szükséges, könnyen mosható. Különös illatát mindvégig megőrzi. Nem csak nőies, férfias megjelenést ugyanúgy lehet adni neki. A legfőbb érv mellette vidéken: a komposzthalmon majd lebomlik (még egy sem került oda). Korábban készítettem már belőle szőnyegeket, lábtörlőt, kalapot, de az idei tél nagy szenzációja a tutyi volt. Balázstól jött a kérés, miszerint olyan benti valamit szeretne, ami nem mamusz (férfiatlan és tunya), nem papucs (férfiatlan és slampos), nem cipő (de olyasmi, de mégse kelljen bekötni) és természetesen még jól is nézzen ki. Huuuúúú, megszületett a bőrtalpú kendertutyi, mindenki kapott belőle!

Jolánka topánka

Pár év múlva szeretnék saját kenderföldet, a gyerekeknek meg majd kenderházat....

Házunk padlásán találtunk régi tilolót és kártolót is, de a kendertermesztés és a kenderfeldolgozás még várat magára.

Egyébként az Első Magyar Kenderfonó szegedi épülete ma bevásárlóközpont.

Új év, új fogadalmak. Falun, de kicsit városias háztartásban élünk, sok hulladékot termelünk. Korábban a falunkban is voltak szelektív hulladékgyűjtő szigetek, de ahogy szinte mindenhol, itt is megszüntették. Helyette a szemétszállító társaság lehetőséget ad arra, hogy a szelektíven gyűjtött hulladékot (papír, műanyag) külön kihelyezve, egy hónapban kétszer elszállítja. Erre sajnos túlzottan nem hívja fel a figyelmet, csak egy rövid tájékoztatót küld az éves szemétszállítási jogosultságot biztosító matrica mellé. Szerencsétlenségünkre az ügyfélszolgálat sem túl segítőkész. Mindez azonban nem szegheti kedvünket és nem akadályozhat meg minket abban, hogy az év elején tett fogadalmunkat be ne tartsuk: tudatosabban éljünk, szelektáljuk szemetünket!

Rögtön az első héten felmerült, hogy ha a műanyag narancsleves flakont csak úgy belerakom az általunk kijelölt benti szemetesbe, akkor a benne maradt néhány milliliter maradék néhány napon belül penészedésnek indul. Ok, tehát ez így biztos nem jó, ki kell mossuk! Tejes-dobozok: 1) ezt is ki kell mosni! 2) ez most műanyag vagy papír? Folyékony mosószeres flakon, alján némi maradék mosószerrel. Mi legyen vele? Természetesen nem az okozott gondot, hogy megállapítsam, a műanyagos hulladékok közé kerül, de akkor ezt is ki kell mosni?

És igen! Mindent ki kell mosni, legalábbis öblíteni! Ez azért elég nagy dilemma számomra. Még akkor is, ha a lakótelepen, ahol felnőttem, természetes volt, hogy a vizet használjuk, és fizetünk azért, hogy tiszta víz folyjon a csapból és a koszos lefolyjon a lefolyón. Itt falun is fizetünk, bár csatorna híján nem csatornadíjat, hanem szippantást. Azt pedig - mivel nem szivárog el az emésztőnkből szabálytalanul a szennyvíz - látom, hogy hamar megtelik az akna a sok mosogatás és mosás után.

Szóval! Védem a környezetet azzal, hogy szelektíven gyűjtöm a hulladékot, de minden egyes szelektíven gyűjtött üdítős palackot, tejes dobozt, tejfölös poharat mielőtt kidobok, elöblítek. Vagyis vizet használok!

Nem értem. Segítsetek légy szíves!

Szerkesztői hozzászólás: minden összegyűjtött szemetet, legyen az szelektív gyűjtőből, vagy kommunális edényből származó, leválogatnak - igen!, amit mi bekötözgetünk kukazsákba, azt valaki kibontja és szétválogatja (régi alapszabály, hogy semmi személyes vagy hivatalos papírt ne dobj a kukába - pl. égesd el - , mert azt valaki látni fogja!, és amit látni lehet, azzal vissza is lehet élni....). A Biokomtól származó információ szerint azért igyekeznek a közösségi szelektív gyűjtőket a magánszférába utalni (egyéni gyűjtés ), mert az emberek megbízhatatlanok: össze-vissza dobálnak mindent mindenhova - tehát nem működik a közös dolog, sajnos. A környezetvédelmi dilemma feloldásához szakmabelinek kéne hozzászólnia!

Finnországban a tél hosszú. Nagyon hosszú. Ez nekem most a hatodik. Hogy megszoktam-e? Inkább azt vettem észre magamon, hogy míg az első években a kíváncsiság szemüvegén keresztül szemléltem az éghajlat sajátosságait, az évszakok másságát, az elmúlt ősszel mintha első ízben lettem volna úgy istenigazából tisztában azzal, mi is következik: egy újabb véget érni nem akaró tél - és a gondolattól gombócot éreztem a gyomromban. Beszélgettem finnekkel erről, ők azt vallják: nincs gond a téllel, csak hó legyen. Azért én látom rajtuk, milyen nagyon tudnak örülni egy meleg nyári napnak - tán egy nép se ennyire, mint ezek az északiak! Ilyenkor télen viszont sietősek a lépteik, és napszámra nem látni a szomszédokat, úgy bevackolják magukat jó meleg házikóikba.

De a hófedte vidék tényleg gyönyörű! Amikor mindent beborít a puha fehér hótakaró, barátságosabbá válik a táj, tompul a sötétség. És a gyerekek boldogok, az udvar igazi gyerekparadicsommá válik: négykézláb kúsznak-másznak, épül a hódomb, hóalagút, hókunyhó, siklik a szánkó.

És lehet felnőttként is újra gyereknek lenni, közösen építeni a hókunyhót vagy felülni a kicsi mögé a szánkóra, és fékezés nélkül (ez fontos!) siklani az utca végi lejtőn, ááááá! Aztán kipróbálni a még meredekebbet, de ez még a jövő zenéje.

És akkor - a kissé kacskaringósra sikeredett bevezető után - elérkeztünk a korcsolyázáshoz. A korcsolya a szememben egy nagyszerű téli örömforrás. Lehetőség van rá bőven: Finnországban a sportpályák télen korcsolyapályákká változnak, melyeket bárki szabadon használhat. Hát nem fantasztikus?!

Akkor most elmesélném az én korcsolyás történetemet... Még az első télen vettünk korcsolyát mindketten: Robi is, én is. Egyszer vittük jégre. Aztán Robi bevallotta, félti a fájós derekát: egy rossz mozdulatnak (hát még egy esésnek!) beláthatatlan következményei lehetnek. Én meg hamarosan várandós lettem, és én sem szándékoztam korcsolyázással növelni sokszorosára az elesés kockázatát. Bőven elegek voltak a jeges-síkos utak. Egy szó mint száz, a korcsolyák visszakerültek a dobozukba, költözéskor pedig fel az emeleti kisszobába, ami jelenleg is raktárként szolgál. Azóta eltelt pár év. A gyerekek már nem olyan kicsik, léteznek hosszabb-rövidebb időkre már nélkülem is, gondoltam hát: elő azokkal a korcsolyákkal, legalábbis az enyéimmel. Szegény Robi nem kis küzdelmek árán szabadította ki azt a bizonyos dobozt az időközben szintén az emeleten elszállásolt kacat-tömkelegből.

A falunk sport- illetve korcsolyapályája (lásd a fenti képen) közvetlenül imádott játszóterünk mellett található. Múlt szombaton felkerekedtünk. Úgy terveztem, hogy én korizok kicsit, közben a gyerekek átmehetnek Robival a játszótérre.

Egyszerre értünk oda egy apukával, aki szánkón húzta két pöttöm kislányát és egy nagy Hello Kittys táskát. A táskából a leánykák lábára korcsolyák kerültek, és a két csöppség már ment is a jégre! Kitartóan gyakoroltak, ha elestek, feltápászkodtak, mentek tovább, miközben az apuka - szintén korcsolyával a lábán, könnyedén - tolta le a havat a pályáról. Én is gyakoroltam, ha nem is könnyedén, de legalább esés nélkül. Csak kicsit tudok korizni, jó lenne belejönni, ügyesedni. Gyerkőceim egy ideig csoszogtak a jégen, aztán bóklásztak kicsit a behavazott játszótéren, csúsztak egyet a csúszdán. Végül még egy traktor is elindult nagy örömükre a közelben. Közben más családok is érkeztek, újabb korcsolyázó apróságokkal. És egy 7 éves forma kisfiúval, hokiütővel, koronggal felszerelkezve.

Ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja, a finn gyerekek igencsak hamar elkezdenek ismerkedni a téli sportokkal. Az óvodában és az iskolában is oktatják a síelést, korcsolyázást. Ádám ovijában is volt tavaly egy síelős hét, elsősorban a nagyobbaknak, de Ádám - aki akkor még csak 3 és fél éves volt - nagyon érdeklődött a dolog iránt, így vettünk neki felszerelést, hogy csatlakozhasson. A korcsolya iránt most nem mutat akkora érdeklődést (feltételezem, hogy fél az eséstől), inkább rögtön jégkorongozna...

Itt tartunk a korcsolyás történettel. Folytatásban reménykedem.

(Kép: Nagy Gábor; hang: Kovács Balázs)

Korábbi posztomban megmutattam első próbálkozásaimat a horgolás területén. A Nagymamáim csipke terítői nem nekem valók, de az amigurumik megtetszettek. Vettem hát egy halom színes fonalat és a mintákat kezdtem keresni. Felfedeztem néhány FB csoportot is, ahol az ingyenes minták százait cserélik a tagok. Persze van aki már üzletszerűen horgol. Van aki csak horgol és a kész figurákat adja el, de van egy-két (száz) nagyon ügyes kolléga, akik terveznek is figurákat és különböző kézműves oldalakon nemcsak kész figuráikat, hanem a leírásaikat is értékesítik. Ha valaki annyira bátortalan, mint én, akkor is talál magának rengeteg ingyenes mintát, amit meghorgolhat.

Ősszel sálhoz, sapkához való fonalakat is vettem az egyik bolt "középső során". A sálak nem sikerültek jól, mert túl merevek lettek és a családban senki nem akarja őket hordani. A fonal így megmaradt. Bármi-tartónak puhának tartom a fonalakat (Crelando: 70% poliakril, 30% gyapjú), ahhoz jobb lesz a pólófonal vagy a zsineg, de egy-egy nem túl aprólékos figurához ez is el fog fogyni. Így születtek a baglyok.

4-es, 5-ös tűvel egy rövidebb, sokszor látott film alatt hamar elkészül. Minta itt.

Mivel a narancs színű bagoly ajándékba repült és még tetszést is aratott, gondoltam, nagyobb munkába is belevághatom a horgolótűmet.

Gyerekeimnél nagy sláger Rumini, az egérmatróz. Kerestem ehhez is mintát és megpróbáltam. Mivel Rumini egy jogvédett figura, így igazi mintát csak fizetőset talál Google barátunk, de van jó néhány egyszerűbb egér minta, ami ingyenesen elérhető és egy kis átalakítással remek kis figurák lehetnek belőlük. Így született meg Olivér Ruminije is.
Az alapminta innen.
A magam számára igyekeztem fázis-fotókat és leírásokat is készíteni, hogy az esetleges következő "megrendeléseket" is tudjam teljesíteni.

Fázis 1.

Nem tudom, hogy más hogyan van vele, de számomra ebben a figurahorgolásban az összeállítás a legnehezebb. Mindig félek tőle, hogy a nagy türelemmel, szépen meghorgolt alkatrészek összevarrása csúnya vagy csálé lesz. A tapasztalat az, hogy míg a csúnyára sikerült horgolási részeket szépen visszabontom és kezdem elölről, az összevarrt részeket felbontani már nem ilyen egyszerű, sőt szinte sérülés nélkül számomra lehetetlen.

Részekben

És a majdnem végleges formája:

Még egy farkincát kellett neki horgolni! :-)

Pite, pie, tarte? - melyik legyen? Nagyanyám csak almás pitét sütött: alja/teteje tészta, közepe reszelt alma, fahéj, cukor. Kizárólag hagyományos gáztepsiben, mindig kis négyzetekre felvágva. Sok porcukorral szerettük.

Mikor Pesten elkezdtek nyílni a kávézók és pékségek (pl. Briós), egyre több helyen árultak kis tarte-nek nevezett valamiket. Fogalmam sem volt mik ezek, de ízlettek. Utána néztem, és így lett nagy szerelem a minden-mindegy milyen pite. Találtam hozzá egy elronthatatlan és sokáig eltartható tészta receptet, amit ha van türelmem nagyobb adagban készítek, és a fel nem használt részt teszem is a fagyasztóba. Így ha megkívánom, bármikor lehet gyorsan finom ebédet, könnyű vacsorát varázsolni.

Az alaprecept: 25 dkg liszt, 15 dkg puha vaj feldarabolva, 1 tojás, 1 evőkanál víz, 1 teáskanál só - a vajat összemorzsolom a liszttel, beleütöm a tojást, gyorsan dolgozva összegyúrom a többi hozzávalóval. Fontos a gyorsaság, hogy ne legyen túl lágy, ne olvadjon meg a vaj túlságosan. Ebből a mennyiségből két gombócot szoktam gyúrni, és úgy teszem őket a hűtőbe pihenni. Ha rögtön használni fogom, akkor az egyiket egy fél órára berakom a fagyasztóba, és azt használom fel először. Kinyújtom a hideg tésztát a pite formába, a sütőt előmelegítem 180 fokra, és már mehet is be 15-20 percre. (Több recept írja, hogy használjunk az elősütéshez sütőgyöngyöt, vagy száraz babot. Bevallom sosem teszem rá a sütéshez egyiket se. Néhány helyen megszurkálom villával, hogy a beragadt gőz kijöjjön, ne legyen púpos.)

Amíg sül, jön a varázslat: a töltelék. Ehhez is lehet receptet keresni, de mivel nagyjából mind egyforma, tényleg csak bármi a konyhából, hűtőből, kertből, egy csipet fantázia és már kész is. Készült már zöldborsós, spenótos, cukkinis, paradicsomos, lecsós. Egyszóval nincs két egyforma.

A zöldborsósat egy ismert gasztroblogger (Fűszeres Eszter) könyvében olvastam. A vajon megdinsztelünk egy kevés újhagymát, rádobjuk a zöldborsót, zúzott fokhagymát és megpároljuk. Teszünk bele tejet és/vagy tejszínt, tojást, parmezánt, vagy bármilyen reszelt sajtot, és fűszerezzük. Ezután összeturmixoljuk, úgy, hogy kicsit darabos maradjon. Ezalatt megsült a tészta is, úgyhogy csak ráöntjük, és tovább sütjük kb. 20 percig. Hidegen, melegen egyaránt finom. Erre Juditék a tanúim, akikhez ezzel a pitével mentem tavasszal látogatóba.

(Valaki árulja el nekem, hogy ez a kerámia pitesütő miért engedi át a vajat sütés közben? )

Ha pedig nincs kedvem még ezt a tésztát sem összegyúrni, akkor jön a francia tejes pite, a clafoutis. Legközelebb.

Írok egy sorozatot az anyagokról, amiket használok - ezek egyike a vályog. A vályog igazából sár, amit építéshez lehet használni. Vidéken a sár nem pejoratív fogalom, egészen más, mint a piszok, amit lesöprünk a járdáról: a sár az az univerzális, gyúrható valami, amit azzal, hogy felhasználjuk és kiszárítva megköt, egyben meg is szelidítjük. Ha újra "kivadul", vagyis összedől a ház, elkopik vagy elázik a fal vagy épp eláraszt minket az iszap, ismét porrá válik a szemünkben: termékeny talaj lesz, tehát beindul benne a slow wood processz. Szóval a vályog az a sár, ami a cipőnkre akar ragadni. A lényeg a ragadás: cuppog, lehúz, bármin fennragad, csak hogy velünk jöhessen. Hiszen a piszok is gyökeret ver bármin, és azért ennyiben mégiscsak hasonlítanak. Ha valamit össze tudunk piszkolni, akkor vályogozni is tudunk rá.

(Kenti Nito Throwing for the Unforeseen c. installációja, 2012)

A vályoghoz amúgy szoktunk használni különféle adalékokat: szalmát vagy más szálas anyagot, homokot. Azért van ez, mert anyagának elég nagy része agyag, ami nedvességre kitágul (emiatt lehet belőle vízzáró réteg), száradásra összemegy = kireped. Az adalékok segítik abban az egész trutymót, hogy a mérete ne változzon annyira, ezáltal nem is tágul, nem is törpül = nem nagyon repedezik. Az emberek amúgy általában tartanak a kirepedezéstől, úgy érzik, hogy ez valami rossz előjele: kireped a plafon, mielőtt leszakad stb. Én viszont azt vettem észre, hogy a málló agyag-kirepedés mellett van az erős repedés is, ami mögött a fal továbbra is egyben van, és ha tetszik, így is hagyhatjuk, de egy újabb réteggel ki is tölthetjük a réseket, amik már csak kevésbé fognak repedni, míg egy újabb átkenés azt is elfedi. De mondom, lehet akár szalmát vagy más hasonlót (akármit, ami szálas anyag, és később bomlik, mint megszárad: gyapjú, kender, műszál:) stb.) is használni hozzá, ami kicsit meggyorsítja a folyamatot, meg dekoratív is lehet. Ki hogyan. Szóval eddig van cuppogós és szálas anyag. A recepthez még víz kell, ízlés szerint: ha falra kenjük, lehet hígabb, ha fal lesz belőle, lehet sűrűbb. Valamivel érdemes összekeverni őket (én egy rudat használok, amivel átforgatom), aztán lehet menni mást csinálni egy pár órát, és ha esetleg a napon állt a cucc, akkor nemsokára puha meleg vályog vár minket. Lehet kenni, dobni, hangulat szerint!

(vályog-glitch stílusú fal nem túl szószátyár pinterest-forrásból)