Nekem valahogy mindig azt tanították, hogy a könyvtárba az ember céltudatosan megy keresni - mint az üzletbe bevásárolni, akkor megyek oda, ha tudom, hogy mire van szükségem. Fiatalkorom régi pécsi Megyei Könyvárában is ezt erősítették meg: 'Miben segíthetek?', 'Mit keresel?'. Zárójelben megjegyzem, természetesen ez egy kamasznak sokszor tényleg életmentő, hiszen megkímélik a látványos ügyetlenségtől, miért nem találom?!? Azt is megemlíteném, hogy ebben a könyvtárban tanítottak meg a könyvtárosok kutatni. Komolyan vettek, kerestek, ötleteltek, sőt tudatosan ajánlottak és felépítve a haladási sorrendet toltak előre az úton. Köszönöm!

Az épület, a légkör, a miliő számomra sokat jelentett, hiányzik, főleg, hogy a gyönyörű copf stílusú épület a mai napig üresen kong és csak az enyészet és a gaz tör utat boldogan magának. Ugyebár már megint a növényeknél vagyunk! A fájdalmat szeretem kreatív energiává alakítani (a boldogságot jobban), így sikerült egy ültömben recehorgolással kiírni, hogy ZÁRVA.
1-es tűt és hófehér Honleány horgolófonalat használtam - ilyenekkel készítettem egyébként az összes függönyünket.

Mikor bátrabb könyvtározó lettem, rájöttem, hogy a könyvkeresésnek nem az irányozottság a legjobb módja. Megtanultam andalogva figyelni, csak nézelődni, mint mikor az ember egy új városba érkezik és beszippant, szemlél, hogy azután nekivágjon a kalandnak. A könyvespolcok között sétálva és nézelődve találom a mai napig a legjobb könyveket - mármint a számomra éppen aktuálisan legfontosabb műveket. Idővel aztán persze az ember ötvözi a kétféle technikát: két tudatos keresés közben andalog egy kicsit, és már meg is telt a bevásárlókosár.

Mióta vidékre költöztünk a szellemi bevásárlásaimat helyben tudom megoldani - hurrá! és éljen! -, hiszen a faluba kéthetente jön a könyvtárbusz. Imádom! Bármit meg lehet kérni és kihozzák! és ha andalogni nem is, de ácsorogni itt is igazán hatékonyan lehet - ami természetesen a könyvtárbusz anyagát összeállítók érdeme. Újabb hatalmas köszönöm!

Igyekszem ám a lényegre térni és nem túl sokat andalítani, nos, Fráter Erzsébet egyik könyvét, nevezetesen az Egzotikus piacokon címűt így fedeztem fel.

Botanikai leírások, gyönyörű növény- és piaci fotók, kultúrtörténeti adalékok, növények főbb felhasználási módjai, receptek - a fűszerpolcról nap mint nap használt tasakok új életre keltek, én meg új tudástárral gyarapodtam.

Legújabb könyve tavaly jelent meg A biblia növényei címmel és a karácsonyfa alatt várt rám. Hősiesen megvártam, mire az összes legó felépült és csak utána fogtam bele, jól tettem! Gyönyörű!

Az egzotikus piacokhoz hasonlóan gazdag munka: a Szentföld földrajzától és mezőgazdaságától elindulva kanyargunk végig a gabonaféléken, a gyümölcsfajtákon, a zöldségeken, a fűszer- és gyógynövényeken, a füstölő- és illatszereken, a vadvirágokon és gyomnövényeken át múlton és jelenen, mindez pontos idézet- és forrásmegjelöléssel, remek képekkel színesítve. Az olyan ismertnek vélt növényekről is, mint a tönkölybúza, a len vagy a dió, számos új adalékot tudhatunk meg.

Az elmúlt év másik nagy könyvélménye Jane Goodall növényekről! írt munkája: A remény magvai - a növények varázslatos világa, mely már 2014-ben megjelent - és bár szeretem és ismerem Goodall munkáit, ezt valahogyan csak három év késéssel fedeztem fel.

Azonnal megvettem! Végre ő is ír a növényekről! Személyesen, mondhatni - jó értelemben - nőiesen ír, de nem szépít, nem kendőz, a szokásos szókimondás, de immár mélyen megértő bölcsességgel átitatva. Botanika, kert, mezőgazdaság, élelmiszeripar, gasztronómia, élvezeti- és luxusnövények, ruházkodás. Ez a könyv döbbentett rá, hogy minden-minden, amit eszünk és iszunk, amit viselünk, és amivel ápoljuk magunkat, amit belélegzünk, amiben lakunk, az mind-mind növény.... Külön örültem, hogy végre ő is kimondja, mit jelent egy kert - erről majd még szeretnék írni - nemcsak az idilli gyerekkort, hanem a természet szeretetét és a természetvédelem kezdetét, ami átadható, tanítható.

Mikor közeledett Ádámom 3. születésnapja, és már szépen beszélte a magyar nyelvet, azon kezdtem gondolkodni, hogy jó lenne neki heti pár nap óvoda, ahol elkezdhetne finnül tanulni.

Finnországban három óvodatípus van: 1. Päiväkoti: ez hasonlít leginkább a magyar óvodákhoz. 2. Perhepäivähoito, azaz családi napközi. 3. Ryhmäperhepäivähoito, közismert nevén "ryhmis" (mert ember nincs, aki végigmondaná a négyszeres összetett szót...). Ez egy kis létszámú óvodai csoport, amolyan középút az előző két alternatíva között.

Nem tudtam dönteni, ezért családilag bevonultunk a közeli kisváros, Alavus illetékes irodájába, hogy segítsenek, melyik típus lenne Ádámnak a legmegfelelőbb. A konkrét intézmények véleményét kikérve, közös megegyezéssel a "ryhmis"-re esett a választás, mondván egy kisebb csoport kedvezőbb a nyelvtanulás ezen kezdeti szakaszában. Örültem a döntésnek, úgy éreztem, a családias méretek kevésbé lesznek megterhelőek Ádám számára, hamarabb otthon érzi majd magát. A vegyes korosztály gondolata is megnyugtató volt: Ha vannak a csoportban kisebb gyerekek is, akik tán még egyáltalán nem vagy csak alig tudnak beszélni, akkor Ádám számára is kevésbé lesz zavaró, hogy még nem tud finnül. A nagyobbaktól pedig tanulhat.

Rendkívül korrekt dolognak tartom, hogy mivel Ádám a nyelvtanulás végett jár óvodába (hiszen én még itthon vagyok a kistesóval), változatlanul kapom a gyerekek után járó támogatást. Az óvoda Finnországban alapvetően költségtérítéses, a havi díj a család egy főre jutó bevételétől függ - nekünk ennek alapján jelenleg nem kell fizetnünk.

Ádám immár másfél éve jár - többnyire - lelkesen a "ryhmis óvodába" (ahogy ő nevezi), a fent említett Alavus városkába. A falunkban működő ryhmist ugyanis pár éve bezárták. Ezt követően a helyi iskola (alsó tagozat: 1-6. osztály) kapujára is lakat került - hiába a helyiek tiltakozása, aláírásgyűjtése. Bár a bezárásokat szívből fájlalom, nekünk (sok más családdal ellentétben!) kényelmi szempontból nem jelent nagy különbséget. A távolság kicsit nagyobb, de még így is mindössze 3 kilométer. Oda is autóval jártunk volna, ide is autózunk. A forgalom gyér, hipphopp ott vagyunk.

A következőkben bemutatnám Ádám óvodáját, ahol heti 3 délelőttöt tölt. A csoportba összesen 9 gyerek jár, de többségük - Ádámhoz hasonlóan - nem jön minden nap. A legfiatalabb az alig 1 éves kis Hilda, a legidősebb pedig (miután tavaly a nagyok "elballagtak") az én Ádámom. Két óvónőjük van, mindketten falunkbéliek, és korábban a saját otthonukban vezettek családi napközit. Ügyesek, rátermettek, egyikük a katonásabb fegyelem- és rendfelelős, másikuk csupaszív nagyanyó, szóval remek páros. Ádám hamar, gond nélkül beilleszkedett. Szépen halad a nyelvvel, már elkezdett mondatokban beszélni, szókincse hatalmas, ügyesen kommunikál, megérteti magát. A nyelvtanulás mellett még sok más jó hatása is van az óvodának: Ádám önállóbb, ügyesebb lett, sok újat tanult - tanul. A csoporttársait számon tartja, nevüket hamar megtanulta, megismeri őket a szupermarketben, és ha valaki hiányzik, az óvónőktől érdeklődik felőle. Vannak kis barátai is, az egyik kisfiúval már kölcsönösen meglátogatták egymást.

Az óvónők voltak olyan kedvesek és megengedték, hogy készítsek pár képet a helyről, persze gyerekek nélkül. Ezek következnek, néhány hozzáfűzött gondolattal.

A ryhmis egy sorházi lakásban kapott helyet - ez igen gyakori itt, Finnországban. A bejárat körül nemrég készült el a kerítés, hogy a már felöltöztetett gyerekeket biztonságban kitehessék a szűk előtérből.

Előszoba: reggel 8-kor érkezünk. Az egyik óvónéni várja, fogadja Ádámot, néhány korai gyerek kukucskál, ki érkezett. Hangos "Huomenta!" (Jó reggelt!). Mindig van idő pár mondatot váltani, elmondhatom, ha Ádámnak rossz éjszakája volt, stb.

Fogasok, polcok - névvel ellátva. Érdekes, hogy a finn óvodákban a gyerekeknek nincs jele. Fontosnak tartják, hogy a gyerekek minél hamarabb fel tudják ismerni és le tudják írni a nevüket. Ádámnak is megtanították, nekem még eszembe nem jutott volna!

Az óvónéni ragaszkodott hozzá, hogy a mosdóról is készítsek képet. Láthatóan nagyon örül az új fenékmosónak és a pelenkázóasztalnak.

A finn óvodákba beveszik a pelusos gyerekeket is, már csak azért is, mert Finnországban nincs külön bölcsőde, így a babák is rögtön óvodába kerülnek. Az óvoda egyébként senkinek sem kötelező, csak az iskola-előkészítő 6 éves kortól.

Nappali-étkező: a kis asztaloknál esznek és rajzolnak, barkácsolnak a gyerekek. Reggeli zabkása 8 órakor, ebéd 11.15-kor.

A délelőtt egy részét bent töltik játékkal, olvasgatással, barkácsolással, másik részét pedig a szabadban.

December 6. (!) Finnország legnagyobb állami ünnepe, a függetlenség napja. Tavaly ünnepelte az ország a 100 éves függetlenségét, az egész év a "Suomi 100" jegyében telt. Erre a nagy ünnepre készítették a gyerekek a falon látható kék-fehér zászlócskákat, amelyek aztán az óvodai csoportkép hátteréül is szolgáltak.

Tetszik, hogy hangsúlyt kapnak az ünnepek: ajándékot készítenek Anyák napjára és Apák napjára (mert itt az is van, november második vasárnapján), karácsony előtt piparit sütöttek, hagyományos karácsonyi ételeket kóstoltak, sőt templomba is elmentek a gyerekekkel. Megemlékeznek a szülinapokról is: az óvónéni sajátkezűleg készít képeslapot az ünnepeltnek, és ebéd után a gyerekek kapnak valami finomságot.

A sarokban kényelmes kanapé mesekönyv-lapozgatáshoz.

Fiús játszószoba legóval, autókkal - lányos játszószoba babakonyhával. Rengeteg játék!

A gyerekek minden délelőtt kimennek levegőzni, kivéve, ha nagyon esik az eső vagy extrém hideg van. Az óvónők nagy súlyt helyeznek arra, hogy a kicsik minél többet mozogjanak. Az óvodának saját bekerített játszótere van. Néha - a változatosság kedvéért - átsétálnak valamelyik másik közeli játszótérre.

Ebéd után megyek Ádámért. A többi gyerek ilyenkorra már általában visszavonult délutáni alvásra a hálószobába. Ádám az ajtóban vár, ragyogó arccal, élménybeszámolóval. Elköszönés: "Hei-hei", aztán indulás haza.

Nem szánhatom vitaindítónak ezt az írást, amennyiben nincs kommentelés ezen a blogon. Azért nincs egyébként, hogy az Olvasó inkább írjon önálló bejegyzéseket (ide), mintsem hozzászóljon egy másikhoz. Annyiban viszont vitaindító vagy provokatív a téma, hogy marginális véleményt képvisel: ültessünk lassan növő fákat a gyorsabb életű ill. invazív fajták helyére, vagy legalább melléjük!

Elsőként egy rövid ismertető erről az egész témáról. A természetben fennálló rendszer azt képviseli, hogy a parlagon maradt területet először lágyszárú, majd bozótméretű lények lepik el, ezek között aztán megjelennek a pionír fa-fajták, melyek jellegzetessége, hogy gyorsan nőnek, sok fényt igényelnek, kicsit azért agresszívek (adventívnek is mondjuk ezt, aminek már tényleg semmi köze a Karácsonyhoz), de mégis hagynak annyi életteret maguk alatt, hogy a lassan növő fák is túléljenek, és szép lassan föléjük emelkedve átadhassák majd a helyüket nekik a napsugarak útjában. Mert tulajdonképpen a fák az égbolt lakóinak lakásai. vagy a napfény útonállói. vagy épp nem-áramot termelő napelemek. Most arról direkt hallgatok, hogy egyben persze a tűzifa, a hajópadló és a hegedű vagy más fa-hangszerek anyagának forrásai is, habár itt is megjelenik az az "előny", hogy a gyorsabb növésű fák vágásérettsége (az az időpont, amitől már nem növekednek olyannyira, hanem egyszerűen "csak" élnek, mint ahogy azt egy középkorú ember is teszi) is hamarabb eljön, ellentétben a lassabban növők 2-3-szor nagyobb időbéli igényeivel. A lassabb növekedés egyébként nem egészen méltányos kifejezés. Egyrészt ezek a fák a napfény sokkal nagyobb arányát használják ki (gondoljunk csak pl. a bükkösök alatti mélyárnyékra), másrészt növekedésük nem a látványosságnak szól, tehát elsősorban nem felfelé, hanem lefelé, gyökérzetük irányába ill. szöveteik sűrűsödése, testtömegük növelése felé irányul. Ezért is hívja őket a köznyelv keményfának.

Néhány példát azért említek.

Pionír fajták:
-nyírfa (betula)
-nyárfa (populus)
-fehér akác (robinia)
-császárfa (paulownia)
-bálványfa (ailanthus)
-fűz (salix)
-kőris (fraxinus)
-juhar (acer)

Slow wood-ok:
-gyertyán (carpinus)
-bükk (fagus)
-kocsányos és kocsánytalan tölgy (quercus)
-hárs (tilia)

Vannak persze kettős játékosok is, akik termőhelytől, árnyékolástól függően pionírek vagy lassannövők, mint új fa-kedvencem, a szilfa (ulmus) vagy a csertölgy. A dió pedig külön sztori.

Bükk-kölyök az akácosban

A listából ill. a fentiekből is látható, hogy ezek a típusok egymásnak készítik elő a helyet: bozót a kisfának, pionír a keményfának, mindkettő pedig a maga aljnövényzetének, állatvilágának. Mondhatjuk, hogy egymást igénylik. de nem mondhatjuk, hogy ültessünk csak bükköt, hiszen tudott, hogy csíranövényei a közvetlen napfénytől már eleve megperzselődnek! Ugyanakkor viszont azzal is kell törődnünk, hogy pionír fajtáink alatt legyen nekik biztonságos hely, ahol majd 50 év múlva előtörhetnek, és otthont adhatnak a máshol élethelyet nem találó apró-cseprő lakóknak, parazitáknak, rovaroknak, madaraknak. 50 év... ez még a slow food mozgalomnál is radikálisabb főzési idő. Közvetve az van benne, hogy merjünk hosszabb távra tervezni. "Tölgyet az ember nem magának ültet, hanem azoknak, akik utána jönnek." (N. Gordimer - Az őrző 176.o.) - bíznünk kell abban, hogy egyáltalán jönnek majd utánunk, és akik jönnek, úgy gondolkodnak, mint mi. Vagy még jobban.

Kertünkben számtalan slow wood növekszik. Minden évben gyűjtünk és szórunk ki újabb és újabb makkokat, hátha valahol helyet találnak nekik a mókusok, vagy csírázni engedik őket a rágcsálók és a vaddisznók. Ezek a csemeték és suhángok évente 3-4 centit nőnek. Vagy annyit sem. Az általános nézettel szemben viszont tökéletesen jól megvannak pl. az akácok alatt, amikkel néhány évtized múlva elegyedni is fognak. Sokféleségük egysége viszont csak itt születhet meg, környezet-tiszteletünk pedig abban tud nekik segíteni, hogy hagyjuk őket nőni, élni, majd pusztulni és életteret adni.

Nyilván nagyvonalúnak tűnhet ilyen kijelentéseket tenni egy olyan társadalomban, ami még saját "slow wood"-jaival is tiszteletlenül bánik: magoncainkat alig hagyjuk csemeteként szerteágazni vagy épp túlzott fényben exponáljuk őket, matuzsálemeink bölcsességéhez és lakóihoz pedig nincs türelmünk. Ugyanakkor persze elcsépelt üzenet az, hogy ültess fát és bízz benne, hogy valaha szén lesz belőle; pláne nem túl hiteles, ha épp fával fűtesz, vagy a villamosenergiád egy biomassza-alapú hőerőműből származik. Mindegyik elég kurta vágásfordulókkal dolgozik, ugye. Nem tudok a kierkegaard-i Vagy-vagy-nál pozitívabb konklúziót találni ennek a gondolatmenetnek. De keresem. És ültetek. És ültess.

Úton a hőerőmű felé

(Kép: Nagy Anita; hang: Labus Máté)

Hagyományosan Vízkeresztkor szedjük le a karácsonyfát, és ezzel akkor véget is ér a karácsonyi ünnepkör. Az idei karácsonyfát a porcelángyurmából készült harangok, hóemberek, csillagok és angyalok mellett az idén saját készítésű horgolt figurák is díszítették. Ezek egy Karácsonyi bazárra készültek, de soha nem értek oda.

Ötlet innen.

Ötlet innen.

Ötlet innen.

A gombokkal készített fára plafonig érő verzióban még megrendelőm is lett volna. És az illető nem is kért lehetetlent! Nézzétek!

Megboldogult kacér lánykoromban sehogy sem értettem, hogy anyáink hogyan képesek folyton-folyvást az ételekről és elkészítési procedúrájukról beszélni. A Nők lapjából recepteket másolni a füzetbe, Annuskával és Mariskával hosszasan diskurálni, hogy a kristálycukortól vagy a porcukortól verődik-e fel jobban a tejszín (szerintem édesmindegy!). Boldog anyakoromban megvilágosodtam! Minden nap háromszor varázslatot kell végrehajtani (és még a gyümölcs és a finomság): terülj-terülj asztalkám! Ízletes, gusztusos, változatos, egészséges ételeket előállítani - ötlet, ötlet, ötlet!

Jobb szeretem a kézzel írott recepteket, mint a fénymásoltat, nyomtatottat. Természetesen nekem is van receptfüzetem. Igen, már én sem használok mérleget, hanem csak érzem, hogy miből mennyi kell, hiszen 'látszik az'. Egyszóval, értem, hogy miért beszélünk annyit az ételről: a jóllétünk függ tőle, minden értelemben.

Mióta kertem van, tavasztól őszig sokkal lazábban, könnyedebben, ötletszerűbben látom el szakácsnői minőségemet: valamit úgyis összeszedek, valamit úgyis találok a kertben - vacsorát szeretek így a legjobban készíteni. Délután elkezdem összeszedni a dolgokat és voálá, már lehet is teríteni. Anyóskám csodálkozva kérdezte tőlem, hogy jé, nálad csak úgy elkészülnek a dolgok. Jelentem, azért én állok ám a háttérben!

Kert és ötlet ide vagy oda, vannak pillanatok, amikor hirtelen a semmiből kéne valami ehetőt, ha lehet, finomat előállítani. Hamar megtanultam a vidéki élet alapszabályát: só, liszt és sajt mindig legyen, akkor már megmenekült a hasunk estére.

Kenyérlepényt, azaz élesztő nélküli kenyeret, a világ minden táján, mindenféle lisztből készítenek - Anihoz hasonlóan én is imádom a sajtot, innen jött az ötlet, hogy ne csak lisztet és vizet gyúrjak össze, hanem reszeljek bele sajtot is. Megszületett a sajtos kenyérlepény: hozzávalók: liszt (tönkölylisztet vagy teljes kiőrlésűt ajánlok), víz, só, sajt a tésztához, olívaolaj a sütéshez elkészítés: gyúrd össze a tésztát, picit pihentesd, majd kis cipókat elvéve a tésztából lapítsd le őket és kevés olívaolajon palacsintasütőben mindkét felét süsd meg fogyasztás: leveshez, főzelékhez, salátához, vagy csak teához, kakaóhoz is pompás. Jó étvágyat akkorra is, mikor néha üres a kamra!

Szerencsére sokszor megadatott már, hogy Balázs munkája révén külföldön töltsünk el egy-egy hónapot. Tavaly ősszel Essenben voltunk, októbert választottuk: már készen legyünk a ház körüli munkákkal, a kerttel, és még ne legyen annyira hideg, hogy hazaérve megfagyjunk a házban.

Essen-Kettwigben - egy romantikus darabhoz díszletként illő régi falusi része a városnak - találtunk megfelelő szállást: egy hatalmas villa alsó szintjét béreltük ki.

Mondanom sem kell, kicsiny famíliánknak mindig elég nehéz szállást találni, szerencsénkre a felső szintet lakó család most várta a harmadik csemetét és magunkat láthattuk meg bennük jómódú németként. Hatalmas emberi egymásra találás volt!

Mi szeretünk otthon tanulni és otthontanulónak lenni: ilyenkor tényleg azt érzem, hogy értelmesen, tanulással, fejlődéssel töltjük a napot. Reggel nyolc és kilenc között reggelizős szöszmötölés, édesapa puszidobálós elintegetése és az elengedhetetlen lista átadása: mit szerezzen meg a városból (apa elment vadászni) - az európai egyetemek általában a belvároshoz közel helyezkednek el, ami hatalmas könnyebbség, Kaliforniában bezzeg!, de erről majd inkább máskor.

9 órára kell mindenkinek a felszerelésével az étkezőasztalhoz érkeznie - arra mindig ügyelünk, hogy nagy konyha legyen, hiszen amíg tanulunk, addig el kell készülnie az ebédnek is, na meg gyümölcsöt is jó ropogtatni matekozás közben, ugye? Szeretem elnézni, ahogyan a nagyok már önjáróak: cucc elő, laptop elő, néhány kérdés, amúgy teljes belefeledkezés. A kicsiknek még feladatfeldobás, motiválás, önállóságtanítás. Egymás meghallgatása, együttes keresés: mindenki érzékeli a másik feladatát és a maga szintjén be is fogadja. Hihetetlen, de Jolánt szinte semmire sem kell megtanítani: elmozizza a többiektől! Piciket lehet pihenni: egy kis szintizés, egy kis furulya, egy gyors skicc az utcai forgalomról, egy menet sakk.... Dél körül ebéd, aztán szabadság! Bevásárlás, foci, játszótér, hétvégén nagyobb kirándulás. A tájékozottság mellett a mélységekre is jut idő - arra mindig kéne jusson!

Otthontanulós helyzetekben technikához, matekhoz - ha lanyhul a munkakedv - nagyon szeretem a Sweet Home 3d lakberendező programot. Itt egy kétdimenziós alaprajzon lehet rajzolni és háromdimenziós látványban lehet gyönyörködni, közben pedig térigényről, térelrendezésről, térhasználati praktikákról, arányokról, harmóniáról lehet mindenkivel a maga szintjén beszélgetni. Hihetetlen, de még ilyen esetekben is előtűnik a gyerekek egyéni stílusa: ki használ pl. sok növényt, ki tervez emeletet, teraszt - ezeket megvitatva meg már ott vagyunk az építészetnél, a művészetnél, a dizájnnál, szerintem szuper gondolattúra!

Földrajzhoz, történelemhez ritkán kell kedvet csinálni, de amúgy is jó kiinduló játékhelyzetet lehet teremteni a Flightradar nemzetközi élő légiforgalom-figyelő oldallal. Csak a kérdéseket kell feltenni és már be is kapcsol a gyerekek belső motorja: merrefelé tart az a repülő?, az melyik égtáj?, a fővárosban fog leszállni?, hogyan öltöznél, ha most repülhetnél oda?, milyen vallásúak ott az emberek?, szerinted miket esznek? - a többi meg már úgyis jön magától.

Mégiscsak kell pár szót írjak Kaliforniáról, pontosabban a Santa Barbara-i Campus-ról. Az óceánhoz közel, a családosoknak fenntartott lakóövezetben laktunk - hintázva olvasó kamaszokkal itt találkoztam először. A meglepetés erejével hatottak: ilyen sok különböző, jól kommunikáló, értelmes, intelligens fiatallal én még életemben nem találkoztam! Mint kiderült, mindenki otthontanuló volt - néha bejártak az egyetem középiskolájába - , és a saját belső motorja igencsak jól működött, amire egyszerűen csak fel kellett fűzni a műveltséget és a tárgyi tudást. Ja, és tudták, hogy hol van Budapest! (Nekem sem kell szégyellnem az iq-mat, de ezen a helyen én valahol nagyon hátul döcögtem.)

Megfogadtuk, és eddig talán sikerült is a legtöbbet megtartani, hogy minden utunkból a jót becsempésszük az itthoni mindennapjainkba. Megpróbáltuk a közoktatás mellett jobban megtartani a sajátot és hetente apasulit vagy anyasulit csináltunk a gyerekeknek: egy témakör sok érintkezési területtel. Nehéz! A rendszeres intézménybe járással megint maghasadáson mentünk keresztül: szülőre és nevelőre osztódtunk és a gyerekeknek csak a szülő kellett, hisz a nevelőt már megkapták a suliban. Akik régebbről ismernek, azok tudják, örök dilemmám a közoktatás és a magánoktatás ügye, pedagógiája. Azt hiszem, én közoktatás címén olyan hozzáértő hozzáállást várok, ami lehet, hogy csak magánúton valósítható meg. Ráadásul nemcsak szülőnek tartom magam, hanem a neveléséért is én érzem magam felelősnek - csak ezt hogyan egyeztessem össze az iskolai igazolásokkal?

Az én választott otthonom egy gyönyörű kis finn falu. Írásaimban apránként bemutatnám az itteni életünket, egy vidéki kisgyerekes család életét, és egyúttal mesélnék egy s mást a finnekről, szokásaikról, nyelvükről stb.

Egy karácsonyi emlékkel kezdeném, hiszen az ünnepek táján olyan sok szép eseményben lehetett részünk, amire jó visszagondolni. Számomra az egyik legkedvesebb egy szabadtéri program volt a szomszéd faluban, amelyre friss nyugdíjas tanárnő ismerősöm invitált minket. Ez tulajdonképpen egy kis erdei séta volt, lámpásokkal díszített ösvényen, havas fák között, a gyerekeknek karácsonyi meglepetés ígéretével. A séta közben rövid pihenők.

Első állomás: kolbászsütés egy erre a célra kialakított kis kunyhóban.

Az én 2 éves Botondom, aki feltartóztathatatlanul érdeklődik minden iránt, ami világít, rekord gyorsasággal fedezte fel és fújta el valamennyi kis gyertyát a házikóban. Bocsánatkérések... Az egyik homályos szegletben idős bácsi üldögélt szótlanul, észrevétlenül. Ő is kolbászt evett, végtelen ráérősen. Talán valahol az erdőben lakik, egyedül, reggeltől estig dolgosan, és most előbújt, hogy kicsit emberek között legyen, megmelegedjen. Mi viszont nem időztünk itt sokáig, karakán tanárnő ismerősöm indulásra buzdított: Menjünk, nézzük meg, hátha rejtettek el nektek valami ajándékot a karácsonyi manók!

Következő állomás: glögi és pipari. A "glögi" a mi forralt borunkhoz hasonló ital, mi itt természetesen gyümölcsléből készült alkoholmentes változatát kaptuk. A "pipari" (becsületes nevén "piparkakku", csak a finnek - sok más hosszú szavukhoz hasonlóan - lerövidítették) amolyan északi mézeskalács, jellegzetes fűszere a gyömbér.

Harmadik állomás: egy kis szerencsejáték. Átlátszó, aprópénzzel teli malacperselyt mutattak: Tippeljünk, mennyi pénz lehet ez összesen? Én bizonyára melléfogtam, hisz azóta sem hívott senki...

Az utolsó állomáson - egy düledező pajtában... - nem kisebb személyiség várta a gyerekeket, mint maga a Mikulás! Minden gyerekkel egyenként elbeszélgetett, és kedves kis csomaggal ajándékozta meg őket.

Karácsony környékén nagy érdeklődéssel figyeltem gyerekeim reakcióját olyan alkalmakkor, amikor (a) Mikulással találkoztunk. - A bevásárlóközpontban teljes közönnyel sétáltak el mellette. Akár egy felnőtt! - Egy reklámújságban megpillantva egy Mikulásos képet rendkívül jó megfigyelő nagyobbik (de mindössze 4 éves) gyermekem ezt a zavarba ejtő kérdést szegezte nekem: Miért van minden Mikulásnak ilyen nagy szakálla? - És most ez a harmadik találkozás. Örömnek, izgatottságnak semmi nyoma. Úgy kellett odatuszkolni őket a kedves öreg Télapóhoz. Az ajándéknak azért persze örültek végül.

Pedig korábbi ábrázolásokat elnézve Joulupukki (így hívják finnül a Mikulást, a "joulu" karácsonyt, "pukki" pedig bakot jelent) határozottan előnyére változott:

Azt nem tudom, hogy vetettem vagy ültettem (http://falusag.hangfarm.hu/2018/01/a-magokrol) , mindenestre már második éve próbálkozom a földimogyoró termesztéssel. Azt kell mondjam/írjam, viszonylagos sikerekkel is. 2017. tavasszal az elvetett, elszórt hat sor magból egész szép mennyiség termett.

Első évben vettem vetőmagot, a második évben ( ez volt 2017) már fele részben a saját termést vetettem el, és a "bolti" magot is vetettem. Ebből lett a képen is látható mennyiség.

Nagyon szeretem a mogyorót, ezért is próbálkozom vele, de a pirításra és az evésen kívüli felhasználására még nem szereztem megfelelő tapasztalatot.

Az első év termését gondosan megpucoltam, és csak utána pirítottam meg serpenyőben, de be kell lássam nem ez a jó technika. A mogyoró megégett, a héja pedig nem igazán jött le.

Diót pedig már pirítottam sütőben, és az isteni lett! A pucolt diót elterítettem egy tepsin, 60-80 °C-os sütőbe tettem. Amikor megpirult - amikor kezd felpöndörödni a héja -, akkor egy konyharuhába öntöttem, a konyharuha négy sarkát összefogva kis zsákot csináltam, és elkezdtem dörzsölni. Két dologra érdemes figyelni: 1) ne a legjobb konyharuhát használjuk el, mert elég nehéz utána kimosni, 2) a dörzsölés előtt hagyjuk kicsit hűlni, mert ugyan van az a helyzet, amikor jól esik a kéznek a meleg, de ez forró, és konyharuhán keresztül is éget. Az így készült dió abszolút nem kesernyés, majdhogynem édes. Lányom, aki ugyan imádja a nyers diót, de panaszkodik, hogy kicsípi a száját, pirítva minden mennyiségben képes már megenni. Sőt, leginkább így kéri.

Ha sikerül a mogyoró pirítása, kisüzemi pucolása, - amihez kipróbált ötleteket is szívesen fogadok - , a házi mogyoróvaj készítése lenne a cél, amit aztán a mogyoróvajas keksz készítésére használnék fel, - bár lehet, hogy némi kakaóval vagy csokival házi Nutella is készülhetne belőle - Kisfiam legnagyobb örömére. Az eredményről mindenképp beszámolok.

Csak néhány tipp az épp aktuális felhívások közül, erősen szubjektív kommentárral, nemcsak vidékieknek, hanem azoknak is, akik még szeretnek űrlaphalmokat kitölteni és -nyomtatni, sikeres elszámolásról álmodozni.

1/ Ha magánszemély vagy, és van délies fekvésű házad, lakásod, de még nincs rajta napelemed ill. 10 évig még várhatóan az országban vagy a környéken maradsz, akkor megéri 0%-os hitelt igényelned a GINOP-8.4.1/A-17 felhíváson, aminek alcíme: "Lakóépületek energiahatékonyságának és megújuló energia felhasználásának növelését célzó hitel". Más dolgokra is lehet hitelt igényelni, pl. hőszivattyú, szigetelés. De mivel a napelemek önállóan is pályázhatóak, és megtérülésük 10-11 év, ez olyan lesz, mintha fizetnéd annyi ideig a villanyszámládat, utána pedig 20 évig semmit. Állítólag mindenki megkapja, aki nem BAR listás. Nagyon sok papírt ki kell nyomtatni miatta, az űrlap kitöltése igen macerás (egy csomó mezőbe nem lehet gépelni, de copy-paste-tel megoldható), ill. jó szokása a kiírónak, hogy rendszeresen változtatja is a pályázati feltételeket és az űrlapot – így ha elkezded kitölteni, készülj rá, hogy a beadás előtt újra ki kell töltsd az új űrlapot. Kétszer kell energiatanúsítványt kérned (2x30e ft körüli összeg) + egyszer a közjegyzőnek is adakoznod kell (30-50e ft), még akkor is, ha nem ajánlasz ingatlan-biztosítékot. Csábító, ugye?

kiírás: https://www.palyazat.gov.hu/ginop-841-a-17-lakpletek-energiahatkonysgnak-s-megjul-energia-felhasznlsnak-nvelst-clz-hitel

2/ Ha civil szervezet ügyét viseled a szíveden, és szereted az orosz rulettet, akkor feltétlenül próbáld ki a Nemzeti Együttműködési Alap civil működési támogatásának véletlenszerű kategóriáját! Elvileg a működési területed szerinti kollégiumhoz kellene beadni a pályázatot, de ha az "Új nemzedékek jövőjéért", a "Mobilitás és alkalmazkodás" stb. között érthető okokból nem találsz olyat, ami a szervezeted alapszabályához passzol, ne érezd egyedül magad: mi sem találunk. Viszont siess a pályázat beadásával, mert érkezési sorrendben bírálják el! A beadáshoz regisztrálnod kell az Eper-be (ez egy pályázatkezelő rendszer), és a pályázati díjat is be kell fizetned, ami 2000 ft. Ezért cserébe viszont beadhatod más, idei pályázatokra is, pl. a szakmai programok szervezésére. A Fair nevű pályázatkezelő rendszert ne használd (még akkor se, ha nincs pénzed a pályázati díjra), mert ha azon keresztül adod be, senki nem fog foglalkozni vele. Fair, ugye?

kiírás: http://www.civil.info.hu/web/nea/palyazatok

3/ Ha civil szervezet tagja vagy a Dél-Dunántúlon, és karitatív vagy közösségi ügyekkel foglalkozol, feltétlenül pályázzatok az "Erősödő Civil Közösségek 2018" pályázatra, január 15-ig! Messze a legkorrektebb kiírás, amit az utóbbi 14 évben láttam - már csak amiatt érdemes beadni, hogy egy olyan felhívásban vegyél részt, ami nem úgy szólít meg, mint egy potenciális gazdasági bűnszervezetet. Arról nem beszélve, hogy más pályázaton elég nehéz ebben a régióban elérhető támogatást szerezni.

felhívás: http://www.emberseg.hu/2017/12/meghirdettuk-az-erosodo-civil.html

A civil szervezeteknek Magyarországon igen fontos az anyagi támogatás (másutt ez nincs így), de mégoly fontos az erkölcsi támogatás is. Sajnos ilyen tárgyban nem találtam pályázatot. Sok sikert!

(Ha tudsz még pályázati nem-hivatalos infókat, és vállalod is, hogy később ilyenekről írsz, szólj!)