Szíjácsszú-járatok egy elhalt szilfán

A mezei szil (ulmus campestre) magja mostanában érik. Talán ez az első termés nálunk az évben, no persze a gondozott kerteket reménytelenül elborító pitypang mellett (miért is kell őket gondozni?). A szil virágát nagyon nehéz felfedezni, talán nincs is (de van: az alábbi képen látszanak). Egyszercsak, amikor azt várnánk, hogy most már tényleg virágozni fog, mint a többi 'normális' előbbvirágzok-aztánkihajtok típusú gyümölcsfa (pl. barack), már ott is lesznek rajta a zöld lependékek: vékony, veseformájú hártyába csomagolt magocskák, amik aztán néhány nap alatt bebarnulnak, szétrepülnek mindenfelé, és azon kapod magad, hogy már csak a fű alatt látod őket. De nemcsak a magok beérése, hanem magának a fának terjedése, növekedése is gyors, és az ilyen jellegű (puha)fákkal ellentétben a slow-wood-okra hasonlító tömörsége, ereje, vagyis nevét adó szilajsága áll szemben. Igen, a mezei szil bizony szilaj egy lény: ha épp úgy döntenék, hogy kivágom, nos, hamar meggondolnám magam.
De nem döntök úgy.

A szilek sok helyről, még a környékbeli Szilágyról is eltűntek a '90-as évek végén taroló szilfavész miatt: telkeinken túlélt és vígan terjedő példányai így voltaképpen reliktumok: talán ezért is lettek 2016-ban az év fái. Ezért is ajánlom magjait azoknak, akik vetni szeretnének belőle (no nem kell túlértelmezni az ügyet: szórd el valahol), hogy küldjenek címet, és postázok belőle.

Vacsora után kifürödve (icipici parfümmel meghintve), egy csinosabb itthoni szoknyát húzva, frizurát még nem lebontva, pár korty finom borocskát kóstolgatva azt a szabadságot adtuk a gyerekeknek, hogy a szobájukban az ágyban maradva addig olvashatnak, ameddig csak akarnak, mert most apa moziba viszi anyát.
A neten nem megjelenő kulturális események tekintetében mióta gyerekeink vannak, állandóan le vagyunk maradva. Mióta falun élünk, már el sem játszunk a gondolattal, hogy egy rövid este kedvéért kiruccanjunk. Néha sajnálkozunk, néha nevetünk ezen, néha megpróbáljuk bepótolni.
Tegnap este egyik ilyen lemaradásunkat orvosoltuk: Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét néztük meg a Tabán távmozijában. A mozihangulatot minden lehetséges eszközzel megteremtették: a társalgóban idővisszaszámláló mutatta, hogy hány perc múlva kezdődik az előadás, a nézőtéren az oldalvilágítás szépen lassan hunyt ki, és még filmhíradó is volt.
Évek óta játszom azzal a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha így is lehetne mozizni. Nem csak így, de így is. Nekünk most ezen a módon fér bele az életünkbe. És szívesen fizetek érte, mert fontosnak tartom ezt a fajta kulturális formát is.
A film végére már csak a nagyok kornyadoztak egy utolsó puszira várva, álmosan a paplan alatt, mi meg lélekben megrázva és elgondolkozva tértünk nyugovóra.
És persze, telhetetlen az ember: már jeleztem is a kedvesnek, hogy máskor is - minél hamarabb - meglephetné magunkat újabb két jeggyel.

A kicsi cinkék (hivatalos néven kék cinege) az odúban egyre hangosabbak - a szülők szinte már egész nap ki és be repkednek, hogy tartsák az iramot az éhesen követelőző fiókák etetésében.
Tegnap reggel Balázs készített hangfelvételt az odúhoz settenkedve - a csivitelésben jól hallatszik az odúból kibújó és tovareppenő felnőtt madár keltette hang is.

Én is sikeresen kihasználtam azt a ritka vacsora előtti rövid időszakot, amikor még senki sem kérdezi meg, hogy mit fogunk enni, hogy mikor eszünk (szinte mindig ugyanakkor), hogy mit terítsen, és még senki sem kezd el azon szócsatázni, hogy ki fürödjön elsőnek, másodiknak, vagy hogy fürödjön-e egyáltalán....

Kép: Nagy Anita
Hang: Kovács Jónás

Felkelt a nap, süt is, nem is,
Szél kíséri, s fellegek is.
Kis játékok mindenütt a fűben,
Kerékpárok fának döntve szépen.

Kik jártak itt, hová lettek,
Tán a föld nyelte el őket.
El sem mentek, föld sem nyelte őket,
Fa tetején vertek ők ma fészket.

Egyik ágon Ferkó trónol,
Másikon meg Jankó dalol.
Bölcs bagoly lett Pisze Ferkó,
Víg pacsirta Kormos Jankó.

Kopp-kopp, ki kopog?
Hupp-hupp mi hupog?
Eső csepeg fejükre,
Hegyen, völgyön mindenre.

Lemászva, hogy elbújjanak,
Menedéket nem találnak.
Ázik hajuk, ázik lábuk,
Csurom víz a kis ruhájuk.

Gyorsan jött és gyorsan ment,
Nap süt újra odafent.
Gondolkodik a két lurkó,
Kellene egy játék kuckó.

Az lenne a mi kis házunk,
Amiben nem ázunk-fázunk.
Hívhatunk majd vendégeket,
Kizárhatjuk a hideget.

Villámgyorsan elsietnek,
Mindenfélét összeszednek.
Ajtót ablakot és deszkát,
S megrakják a nagy talicskát.

Mind a ketten húzzák-vonják,
Erejüket nem sajnálják,
Odaérnek egy-kettőre,
Kezdődhet a munka végre.

Nekilátnak, s kezdenének,
Ha szerszámaik meglennének.
De a nagy lótás-futásban,
Bent maradtak a kamrában.

Nosza kerékpára pattannak,
S a kamráig meg sem állnak.
Fúró, fűrész és szekerce,
Mindnek ládában a helye.

Van szerszámuk faanyaguk,
Fűrészbakjuk, kislétrájuk.
Boltba kellene még menni,
Két nagy doboz szeget venni.

Jankó s Ferkó nekilát,
Válogatják a sok fát.
Ez a négy lesz a ház sarka,
Ezekből meg a padlója.

Leássák a négy oszlopot,
Szegelik a padlózatot.
A négy fala is felépül,
Ajtó, ablak helyre kerül.

Mielőtt még ácsolnának,
Kosárkából uzsonnáznak.
Vajas kenyér, körte, s alma,
Málnaszörp, s egy üveg tea.

Teli pocak, vidám arcok,
Munkához látnak az ácsok.
Lapolják és fűrészelik,
Faragják és megszegelik.

Néhány szög és négy-öt pala,
Aztán jöhet a csatorna.
Eshet zápor, jöhet hideg,
Van kuckójuk, fedett, meleg.

Elégedett a két lurkó,
Elkészült a játék kuckó.
Gólya száll a háztetőre,
Piros csőrrel, kelepelve.

Talán épp azt kelepeli,
Ideje már lepihenni.
Leülnének, de hát hogyan,
Nincs még bútor a kuckóban.

Van még deszkánk,
Van még szegünk.
Nemsokára elkészülünk.
Akkor aztán pihenhetünk.

Szellő járja, legyezi a tájat,
Két leányka csodálja a házat.
Honnan jött ez, kinőtt tán a földből,
Menjünk Panna, nézzük meg belülről.

Szép jó napot kedves lakók,
Mi lennénk a látogatók.
Nagy az öröm mikor látják,
Hogy a házat kik is lakják.

Tessékelik beljebb őket,
A váratlan vendégeket.
Barátságos, mondja Panna,
Biztonságos, szól most Anna.

Tartsatok hát velünk ti is,
Mi a miénk, tiétek is.
Akad még egynéhány falat,
Kipakolják a kosarat.

Vacsoráznak, beszélgetnek,
Rendet raknak, haza mennek.
Hazafelé megígérik,
Ezt a kuckót együtt védik.

Nincsen zárja,
Nincs lakatja.
Tárva-nyitva az ajtaja,
Ki arra jár megláthatja.

A piros tojásról majd talán valaki más....
A kicsi piros sportautó nem nálunk parkol....
Most csak a piros színről....

Különleges tavasz az idei, hiszen szinte az egész napunkat - tanulással, munkával, játékkal, álmodozással, olvasással és számunkra hihetetlenül új megfigyelésekkel - a kertben tölthetjük. Benne a kertben. A kert részeként. Belesimulva. Kertmegfigyelések.

Narcissus poeticus: az első nárciszfajták egyike, melyet termesztésbe vont az ember. Az ókoriak nárciszát többek között vele azonosítják. A görög Narkisszosz legendájának szimbóluma (mivel a virág szirmai önmaga felé hajlanak) - a túlzó önszeretet leírására Freud alkotta meg a nárcizmus, nárcisztikus kifejezéseket.

Gerald Durell és Jane Godall, csak hogy a két legismertebb nevet említsem, akik a saját kertjükben nőhettek fel szabadon. Ráértek megfigyelni. A megfigyeléshez nemcsak rászánt idő szükségeltetik, hanem lelassult és kitágult idő is. Szabadság az időben. Szabadság abban, hogy mikor gyorsít és mikor lassít az ember/ a gyerek.

Két elementáris felismeréshez jutottam eddig: a színelmélet működéséhez a kertben és a hangok intenzív átéléséhez. Kertszínek és kerthangok.

Kertolvasások: újraolvasások. Most, hogy nincsen könyvtár, így könyvtárbusz sem, kénytelen vagyok a saját könyvtárunkat használni (miközben csilingelnek a szemem előtt a képzeletbeli pénzérmék, hogy miket szeretnék még idehaza látni....), tehát a már elolvasottakat újraolvasni (megboldogult magyar tanárnőm most biztosan lassan, elmélázva, cinikusan csillogó-vibráló szemekkel azt mondaná kapadohányos-rekedt hangján, hogy na kérem, megy ez, végre nem csak a Háború és békét olvasod újra).
Szóval, most éppen az Üveggyöngyjáték van soron, cirka húsz év után. A kertben benne olvasva, a szöveget a kertbe beleolvasva eszméltem rá elementáris erővel, hogy minden szellemi és spirituális tevékenységünk a testi mozgást tekintve statikus - ha mozgással is jár, akkor is ritmikus-monoton.

Visszakanyarodva a kiindulási pontomhoz: ezen különleges tavasszal többet ülünk és fekszünk kint a kertben, mint eddig bármikor.

És akkor, egyik kintülésem alkalmával rányílt a szemem a színelmélet (merthogy amúgy éppen ebbe a témába vagyok belehabarodva) egyik lényeges tételének miértjére. A tétel a következő: a meleg színek - főként pedig a piros - kicsinyítik a teret, közelebbinek látszanak, mint amilyen távolságra a valóságban vannak. Szuper alaptétel, csak még sehol nem mondta ki senki sem, hogy miért. És akkor a kertben a piros növényeket és tárgyakat nézve rájöttem a miértre: egyszerűen azért, mert annyira intenzív szín, hogy azt vesszük minden másnál előbb észre. És mivel azt vesszük elsőként észre, azt is érezzük a legközelebbinek. És ahhoz képest értelmezzük a többi színt és formát, magát a teret.

És akkor meghallottam a kertünk hangjait is. Kerthangok. A kerthangokat mozgás kíséri: rajcsúrozó gyerekek, rohanás, civakodás, vízfröcskölés, csak hogy párat említsek a legintenzívebbek közül (emlékszünk ugyebár azon kisgyerekeinkre vonatkozó igazságra, hogy ha csöndben van, akkor rohanj, mert vagy baj van, vagy éppen bajt csinál).

Egyre több madár lakja, repüli át, vagy megpiheni fáradalmait nálunk: fecske, kékcinke, feketerigó, vörösbegy, barázdabillegető, balkáni gerle....
Egy kékcinke pár az általunk kitett odút lakja: egyre többször és többször figyelhetünk meg újat és újat az életükről. Nagyon hamar arra is rájöttünk, hogy ők is figyelnek minket.... Úgy helyeztük el az odút, hogy a konyhából is látható legyen, ha jönnek-mennek, közlekednek, de az odú nyílása ne az ajtó felé forduljon, hogy kevésbé zavarjuk az életüket. A kinti teraszról viszont panorámában szemlélődhetünk. A kedvenc jelenetünk, mikor felhallatszik messziről az ének (biztonsági ellenőrzés), majd a szilvafa koronájának tetejére leszállva spirál alakban egyre lejjebb ereszkedik az apuka (hím), csőrében a táplálékkal, amit aztán az odúból kikukucskáló anyukának (najó tojónak) egy gyors mozdulattal átad, és már repül is tova.

Kerthangjaink: A gyerekek megpróbálták felvenni a hím cinke hazaérkezését.

Mikor mi ebédelünk, úgy tűnik, hogy ők sziesztát tartanak: a biztonsági körjáratukat követően apuka és anyuka együtt térnek be az odúba.
A madárhangoknál még szelídebbek a növények hangjai, amik csak szélben hallhatóak (egyre többször fúj a szél és most már szinte csak keletről....). A magas fűféléknek van a legcirógatóbb susogása, a többi növény mozgatásához már erősebb légmozgás szükségeltetik.
Hallhatóságok és hallgatóságaink a kertben.
Pirosaink a kertben: kisebb egységekbe rendezik az amúgy végtelennek tűrő terünket, felhívó pontokként kijelölnek egy-egy részt az egészből.
Hangok és színek.

Ez az egy kép tavaly ősszel készült a halottak napi körjáratunk során a Barcs melletti ősborókásban - a japán juhar kipiroslik.

Sok ideig ezt tartottam az év legszebb napjának. Jobban átgondolva a mai napig. Gyerekkoromban valóban olyan volt a locsolás, mint amilyennek Judit leírta. De aztán jött az áttörés!

Gimi elsőben történt ugyanis először, hogy húsvét hétfőn szó szerint arra ébredtem, hogy nyakon öntöttek az évfolyambeli fiúk egy vödör hideg vízzel. Anyu engedte be őket, prüszköltem, és vacogtam, ők meg nagy vigyorgással vonultak át az ebédlőnkbe maradék sonkát enni, és anyutól nagy szégyenlősen egy-egy pohár bort elfogadni.

Ahogy teltek az évek, a locsolás egyre csak terebélyesedett. A fiúk száma évről évre nőtt, a katolikus gimiből, a cserkészcsapatból, a néptáncosoktól egyre nagyobb csoportba verődve vették számba a fiúk a locsolható lányokat, és a lányos házakat. A néptáncos fiúk zenekarral jöttek, ennek örültek a szomszédok, volt aki végig fotózott. Nándi bácsi, a mi szomszédunk reggel kiült a teraszra, és délután ujjongva közölte a számot: Juditka! (anyám) Ma negyvenen voltak!

Mi lányok már előző este együtt aludtunk, jellemzően nálunk, több adag ruhával és fürdőruhával felszerelkezve. Szigorúan reggel hatkor keltünk, mert ezek a gaz fiúk arra mentek, hogy minél korábban érkezzenek, lehetőleg az ágyból öntsenek ki minket. A menetrend tehát a hatos kelésből állt, és az izgatott várakozásból. Majd csengettek, mi persze sikítottunk, rohangáltunk, a fiúk mondtak egy verset és jöhetett a több vödörnyi, vagy szódásszifonos víz, ami szigorúan hideg volt, egészen addig, amíg a leendő férjem egy különösen hideg reggelen meg nem könyörült rajtunk és meleg vízzel nem érkezett. Mert egyébként lehetett mínusz fok, a vödör vízből senki nem engedett. Mi vizesen bevetettük magunkat a fürdőbe, anyukám pedig étellel, itallal, kávéval látta el a csapatokat, aztán mi is kimentünk, és amíg a következő házhoz tovább nem álltak, szóval tartottuk őket. A locsolás szigorúan tojásért történt, no meg a vizes pólókért.
Anyukám asztala híres volt, külön erre az alkalomra sütött rengeteg sütit, pogácsát, főzött kávét, ráadásul a díszítésre is adott, szóval igazi terülj-terülj asztalkám volt. Ha kellett, vetett ágyat a nálunk ágynak eső vendégeknek is, ami azért gyakran előfordult. A vendéglányok is hoztak enni-, innivalót, és persze, ahogy nőttünk, az alkohol fogyott a legjobban. E körben külön meg kell említenem Ágota barátném mandula likőrjét, mely számtalan áldozatot szedett a fiúk közül.

Most, hogy asszony lettem, sőt lányos anyuka, fordult a szereposztás. Pannival és a keresztlányommal, és egyéb lányos anyukákkal várjuk a locsolókat, és a fiaim fehér ingben, szigorúan vízzel (vízipisztollyal) járják körbe a lányokat. És igen, már a nyolcéves osztálytársnők apukái is pánikban hívják a férjemet, ha a fiaim még nem értek oda délelőtt 11-re. A locsolás ára természetesen sosem lehet pénz - ezt előre kikötjük -, kizárólag festett tojás. Na jó, csoki. Egy délelőtt a pici fiaim kb. 10 kislánynál, és a nagymamáknál vizitelnek, és általában elalszanak hazafele az autóban. Külön ki kell emelnem, hogy mivel ilyenkor jönnek haza a londoni uncsitesók, a férjem 5, tíz év alatti gyermekkel nyomja le a húsvét hétfőt (és még kettő picit így is itthon hagy). És a resumé: - Anya, tudod a legrosszabb az idei húsvétban nem is az volt, hogy nem találkozhattunk senkivel, hanem hogy nem locsolhattunk!

Nemrég megjelent egy noheadchicken-xrc közös album az Exiles kiadónál, és erről választottam egy felvételt a mai képeshangra, hozzá pedig társul Balogh László borítóterve.

Kép: Balogh László
Hang: xrc + Kovács Jónás // noheadchicken

Csak azóta szeretem a Húsvétot, főleg a hétfői locsolkodás részét, amióta mi teremtettük meg hozzá a magyarázó értelmezést és a koreográfiát.
Kislányként perverz dolognak éreztem, sőt, intoleranciának, sőt-sőt atrocitásként éltem meg, hogy oda kéne állnom egy felnőtt férfi elé, aki nekem pajzán verset mond, majd meg/le-locsol. És nekem - mint egy nőiségét kezelni tudó, igazi nőnek, piros tojással kéne ezt a nem kért eseményt viszonoznom, de én nem akarok neki piros tojást adni, büdös is, dőlöngél is, olyan utalásokat tesz rám, amit értek is, meg nem is, és nem akarom, hogy rám nézzen, nem akarom, hogy közelebb lépjen, nem akarom a pacsuli bűzét és nem akarok neki semmit sem adni!
Utáltam a leendő nőiségemre tett férfibeszédet, utáltam, hogy nyíltan megmustráltak, és utáltam, hogy ebben a helyzetben se nem kislány, se nem nagylány, se nem nő nem vagyok. Kislányként nem érdekel, mert játszani szeretnék, nagylányként nem érdekel, mert a szüleim korosztálya sohasem vonzott, nőként meg egyszerűen még nem tudok viselkedni. Profi nőként - ráadásul olyanként, aki még ezt a fajta nemszeretem női pozíciót is kezelni tudja - meg még azóta sem.
Fanninak kéne arról írnia bővebben, hogy milyen női képet, női pozíciót jelöl ki a magyar néptánc és milyen nőiséget feltételeznek - vagy mondjuk úgy, hogy engednek meg? - a klasszikus társastáncok, netalán mondjuk a swing.
Több tucat teológiai mű átrágása során sem került hozzám közelebb ez az ünnep, a néprajzi olvasmányok már felderengették legalább egy kissé a megértést.
A nyuszi tojta kifejezést értettem meg a legnehezebben, ezt fogadtam el a legkésőbb, de a mai napig nem vagyok hajlandó ilyen formában használni. (A Mit hozott a Jézuska? talán még ennél is groteszkebb....)
Az ünnep elfogadó gyakorlásához pedig csak akkor jutottam hozzá, mikor Balázzsal mi teremtettük meg azokat a vonalakat, melyek mentén a gyerekek számára élvezhetővé, átitatottá, de mégis öröm-felszabadulttá varázsoltuk a jelentőségeket.
És nem igazán ildomos, de mióta falura költöztünk, húsvét hétfőn mindig kirándulunk: elszökünk még a véletlen lehetőség elől is.

Az idei húsvéti kosarunk, amit a lányok készítettek és Attilától kaptuk hozzá a friss gyaluforgácsot.

Kicsit nagyképűen írhatnám, hogy közkívánatra folyatás következik, de valójában csak annyi történt, hogy kaptam két kedves visszajelzést, amelyek felbátorítottak, hogy az amúgy is kikívánkozó további mondanivalót nyugodtan írhatom tovább – ketten legalább el fogják olvasni. (Igazából töknyugodtan írtam volna magamtól is, de hát a hiúság, ugyebár, annak persze hízelegnek az ilyen meggondolatlan visszajelzések). Az ilyen grafománoknak (jelenleg is élő, leírhatatlanul furcsa szokásokkal rendelkező, földrajzilag nem behatárolható népcsoport, tagjai elképesztő mennyiségű papírárut fogyasztanak és állandó bizsergést éreznek a kezükben, amikor éppen nem írnak), mint jómagam, nem számít, mekkora a „köz”, lehet az akár egy ember (vagy simán nulla), írnak, ha rájuk jön az ötperc. Mivel azonban most nem néprajzi kutatásokat végzünk itt, hanem a tulipánról szóló amatőr csacsogás tölti be a húsvéti hétvégét, maradjunk ennél a témánál, mielőtt a kedves Olvasó végleg elveszíti a türelmét ennyi felesleges karakterhalmozás láttán.

Azt sokan tudják, hogy a tulipán jelen van a magyar népművészetben – ebben semmi meglepő nincs, hiszen keleti gyökereink révén természetesen részévé válhatott a kultúránknak. Arról ugyan van némi vita, hogy mennyire ősi szimbólum, illetve hogy amit tulipánként tartunk számon, az eredetileg égigérőfa-jelkép vagy netán rózsabimbó, de mivel ez szakmailag számunkra itt és most teljesen lényegtelen, ebben nem merülök el. Inkább az a gondolat jutott erről eszembe, hogy ha az etnográfusok állításán kicsit elmerengünk, miszerint a tulipán a női szeméremtest jelképe és mint ilyen mindenféle hétköznapi tárgyakon szerepel (ládák, szíjak, fazekastermékek, stb.), tehát a parasztember a mindennapjai részeként folyamatosan találkozott ezzel a motívummal, akkor ez kicsit ahhoz hasonlít, ahogy a mai urak is szívesen nézegetnek kívánatos hölgyeket mindenféle erotikus öltözékben, legyen azokon az öltözéknek nem is feltétlenül nevezhető „petit rien”-darabokon (kis semmiség) tulipán, csipke vagy éppen minél több lyuk (valószínűleg nem ez izgatja adott helyzetben a férfiembert, hacsak nem botanikusról van szó). Magyarán szólva lehet, hogy a parasztembernek is hatékonyabban el lehetett (volna) adni egy tulipánnal díszített kapát (jobb lett volna a kapa marketingje), ahogy manapság egy traktor reklámján is félpucér nőcskék díszelegnek – ki tudja, miért…

Ha már az ábrázolásnál tartunk, szembejött még olvasmányaim során Jacques Le Moyne XVI. századi francia művész, illusztrátor és térképrajzoló. Róla is több mindent érdemes lenne elmesélni, röviden álljon itt csak annyi, hogy az előző szösszenetben említett id. és ifj. John Tradescanthoz hasonlóan komoly utazó volt, aki járt az Új Világban és noha az ottani helyekről készített térképei pontosságát történészek igencsak kétségbe vonták (művész lévén előfordulhat, hogy fantáziájával egészítette ki, amit nem látott vagy amire nem emlékezett – művészeknél ez talán bocsánatos bűn), bizonyos képeit jelentősen megihlette az őslakos amerikai kultúra. Ha pedig megnézzük a következő képet, feltehető, hogy nemcsak ez, hanem a nők is megihlették…

A fenti hölgyemény, kérem, semmi mást nem visel, csupán tetoválást (bár lehet, hogy bizonyos urak véleménye szerint abból túl sokat), s ez a viselet ezek szerint már a XVI. században is izgatta a férfiemberek képzeletét. Ha a tudományos magyarázatot nézzük, Le Moyne elképzelése az volt, hogy a X. századig a mai Skócia területén élő pikt népcsoport egy képviselőjét szerette volna párhuzamba állítani az őslakos amerikaiakkal, és most itt sokat lehetne írni a piktekről is, de előfordulhat, hogy Le Moyne egyszerűen két szenvedélyének hódolt, miközben a képen dolgozott. Az egyik a botanika, a másik meg… Mielőtt azonban a kedves Olvasó fantáziája teljesen más irányba terelődik, emlékeztetni szeretném, hogy mi most a tulipánok miatt vagyunk itt. A valódi tulipánok miatt. Szóval nem(csak ;-) a jelkép miatt. Tehát a lényeg, amiért ezt az ábrázolást idecsatoltam, az a szemmel látható tény, hogy a hölgy tetkói között a tulipán is fellelhető, például a térde fölött mindjárt egy-egy. Márpedig a piktek időszakában tulipán bizisten nem létezett a brit szigeteken, így aztán a művészettörténészek most jót fanyaloghatnak rajta, milyen hiányos is volt Le Moyne botanikai tudása. (Valószínűnek tartom, hogy a művészt ez legalább annyira nem izgatta, mint a térképei pontatlansága, a modellt álló hölgy ezzel szemben…) Ha pedig valakit még az angol történelem adalékai is érdeklik, akkor érdemes még azt megjegyezni a művészről, hogy ugyanúgy Angliába, egészen pontosan Londonba menekült a vallási üldözések elől, mint az előző szövegben említett Lobelius, mégpedig nagyjából ugyanazokban az években, tehát akár találkozhattak is, ezt nem sikerült eddig kinyomoznom.

Végezetül pedig álljon itt egy érdekes bizonyíték a tulipán színtörés vírus működésére: a saját kertünkben találták a gyerekek ma reggel ezt a színes tulipán-levelet. Ezek szerint nemcsak szirmokon működik.