Lélegzéseink és nappali tevékenységeink láthatatlanul, víz formájában a levegőben. Mindennapi életünk hideg felülettel találkozva az átlátható üveget áttetszővé lehelve és azon új tükröződési formákat alakítva vízcsepp formájában mutatkozik meg. Cseppé gyűlések és hirtelen cseppleszaladások mutatta utak az üvegfátyol felületen - vízgyűlési pontok. Szellőztetés.

Dóri fürdőjén gyönyörködve és a fürdéshez való viszonyunkon elmélkedve, próbálva kikapcsolni a privát tényt, hogy szeretnék egy új fürdőt (mi a fenének is, kell-e egyáltalán a házban fürdő, fürdőház kéne inkább, vagy ökologikusabb lenne alulra egy lavór víz, felülre meg egy vödörnyi, jaj, nem tudom), mindig oda jutok, hogy egyik utóbbi olvasmányom még munkál bennem: Deborah Feldman Unortodox című regénye. A zsidó kultúrát, a haszidizmust, lubavicsiakat, szatmáriakat, stb. elég jól olvasom, ezért nekem úgymond csak annyiban volt új a történet, hogy végre nem egy író, vagy rebbe, esetleg maximum egy rebecen szólal meg, hanem egy alternatív, hiteles női hang. Újabb fontos "Herstory" történet a hivatalos kánon mellett, néha ellen.

Elena Favilli és Francesca Cavallo, Móra, 2018

Aztán rájöttem, hogy mégcsak nem is a herstory a lényeges most nekem, aminek egyébként én is egy interjúalanya lettem a minap, nem is a mikve vagy a fürdőház, hanem a spiritualitást nélkülöző bemerítkezés aktusa, a vallási motívum nélküli rituális fürdés.
Miért bogarászik bennem ez? Azt hiszem teljesen póriasan a közösségi fürdés, a közös fürdés, a közösen használt víz miatt. Hogy miért van az, hogy valakit láthatólag abszolúte nem zavar, hogy egy strandon hol a törülközőn, hol a vízben töltsön el időt, én meg visítva menekülnék, ha valaki erre kényszerítene. Hogy mikor belemerítkezem a Balatonba, azt csak és kizárólag a gyerekek miatt teszem, és próbálok nem arra gondolni, hogy hány test teszi ugyanezt, miközben mosódik a hátakról a naptej és az egyéb piszok.

Közös családi rituálé: nem rólam szól, hanem a nagycsaládról és persze főleg a gyerekekről, és elég gyanús lenne mindig azzal érvelni, hogy most nem tudok fürdeni.
Fotók, amiken mindenki vizes, mi legalább naptejnélküli barnák is. De ezekre az alkalmakra, mint nyaralásokra kell emlékeznünk, mert ezt követeli meg az udvariasság és a családi összetartozás.

Balaton, 1939 (Fortepan)

Az emlékezés helyei. A fotó, mint hamisított emlék. A tudatosan a jövőnek felvett mű-jelen pillanata.

Kulturális emlékezetben gyökerező, egyénileg kialakított családi és magán identitásaink.
Jan és Aleida Assmann professzorok fontos mondata: ‘If you want to belong to a community, you must follow the rules of how and what to remember’. Vagyis: ha egy közösség tagjává szeretnél válni, akkor követned kell, hogyan és mire szabad emlékezned.
Nagycsaládiasság.

Hadar Galron: Mikve című darabja a Pesti Színházban, 2010

Azt hiszem, életem egyik legkeményebb időszakán vagyok túl. A gondolataim kuszák, mert hétről hétre éltem életem hónapokon át, a teljes csőd, a lehetőségek, és a merre tovább ordító kérdései között.

Sok cikk jelent meg azzal kapcsolatban, hogy milyen anyagi jellegű elakadások voltak a vendéglátásban. Szerintem a probléma ennél sokkal mélyebb és összetettebb. Van egy olyan hatása is az elmúlt egy évnek, ami nehezen számszerűsíthető, ami inkább lelki, mentális impulzus. De vizsgáljuk meg mindkét oldalról a dolgot.

Magyarországon jelenleg az közterhek nagy részét a KKV szektor termeli ki, nem is akármilyen százalékban. Egy eladott étel árának több, mint a fele tulajdonképpen adóként befizetésre kerül a ki tudja hova és mibe. És akkor az alapanyag költségekről, a munkabérekről, azok jó magas járulékairól, a bérleti díjakról és az amortizáció költségeiről nem beszéltünk. Természetesen, ez a százalék a menüztetős árra értendő: sok étterem a vacsoraidőben, a la carte fogásokon tud haszonra szert tenni.

Nézzük meg a másik oldalról is a dolgot: a vásárlóktól. Míg a kínai éttermek és gíroszozók hozzák a borzalmas minőségű, nyomott árú termékeiket, nagyon nehéz megértetni egy vendéggel, hogy mi az, amiért fizet. Folyamatos árversenyben kell lenni, mivel a piac nagyon nagyon nagy, rengeteg szereplővel. Javítok: rengeteg igénytelen szereplővel. Nehézség az árazásnál az is, hogy az emberek átlagjövedelme és az élelmiszerek ára között nagyon rossz arányszám van. Akárhol járok nyugatabbra Európában, azt tapasztalom, hogy ez az olló sokkal tágasabb, és sokkal jobb minőségűek az alapanyagok.

A vírus sajnos ezen a bekerülési értéken nem javított, sőt. Tekintve, hogy akadozott a beszállítóknál is az árubeszerzés, illetve az összevissza bezáró éttermek miatt ezeknek az áruknak a megrendelése, náluk is rengeteg elbocsátás és áremelkedés volt. Egy iparág bedőlése sohasem csak adott szereplőn érződik, továbbgyűrűzik, és magával ránt más szektorokat is. Ujjal lehet mutogatni arra, hogy miért nem álltak át kiskereskedelmi vonalra ezek a cégek, de teljesen más infrastruktúra, kommunikáció, munkakörök kellenek ahhoz, ha valaki éttermi beszállító, vagy kiskereskedelmi beszállító legyen.

A nagy árérzékenység, és a túladóztatott vállalkozások eredményezik azt, hogy nagyon keskeny mezsgyén táncol minden étterem. Az árak úgy vannak belőve, hogy be is jöjjenek azért vendégek, de legyen rajtuk haszon is. Az a vendéglátós, amelyik azt állítja, hogy nem vizsgálja folyamatosan a konkurenciát, az hazudik. Nehéz kérdés ez, mert nem egyértelműen meghatározható, hogy ki a konkurenciád, a vendégek döntéshozatala komplex, sokszor szeszélyes és véletlenszerű. De az biztos, hogy nem lóghatsz ki nagyon a többiek közül árral, vagy azt meg kell indokolnod, hogy miért. Az árverseny továbbá a játékelmélet alapján veszélyes is lehet: sokszor már csak azért, hogy egy vevő adott cég mellett döntsön, számára veszteségekkel járó árakat is hajlandó meghozni. Hogy könnyebben érthető legyen: az éttermek nyomott árú menüi ebédidőben, azok sokszor ezek.

Amikor beütött a krach, hideg zuhanyként ért, hogy hogyan mentsem meg a cégem. Egyik napról a másikra tulajdonképpen nem nyithattunk ki, miközben az összes költségünk fennmaradt. Estig hívogattuk egymást a beszállítókkal, más éttermesekkel, hogy ki mit csinál. Akkor még úgy festett, hogy a Nagybani lehet, hogy leáll, mert nem érkezik áru az országba. Közben a kormány erről mélyen hallgatott, az akkori, napi 5-6 halálesetről ment a lamentálás a hírportálokon. A színfalak mögött viszont senki sem tudta, hogy mi lesz. Egy felbolydult hangyaboly voltunk, és tudtam, hogy az egyedüli esélyem az az, ha veszek egy mély levegőt, és baromira gyorsan kitalálom, hogy merre tovább.

A kérdés viszont az, hogy ha nincsenek tendenciák, teljesen idegen terepen játszol, akkor mi alapján tervezel? Kicsit úgy éreztem magam, mint egy sakkjátékos. Le tudtam vezetni a lépéseim, de egy idő után annyira komplexszé vált az egész, hogy azt már máshogy nevezném. Intuíciónak. A kérdés az volt, hogy az intuícióm helyes-e.

Az első dolgok között volt, amit anno megtanultam konyhán, az intuíció volt. Megkérdeztem az akkori séfet, hogy honnan tudja, hogy hány adag étel fog aznap elfogyni? Honnan?

Ő rám nézett, és azt mondta, hogy idővel tudni fogod. Érzed.

A vállalkozás egyfajta adrenalin, drog, amit hasznossá fordítasz, amikor belevágsz. Ha nem lenne meg a bizonytalanság, nem futna előre. Az hajtja. Egyszerre ijesztő és szép, valahol viszont egy borzalmas teher. 12 éve csinálom, és mindenféle élethelyzetemben jelen van, lebeg mellettem. Körülölel, ellök, megsimogat, aztán a következő pillanatban arcul vág. De akárhányszor történik benne valami, arra jutok, hogy szeretem. Szeretem a bizonytalanságát, mert életszagú.

Az újratervezésben viszont nem volt meg az a fajta kellemes bizsergés, mint régen, a Hokedli nyitásánál. A legrosszabb forgatókönyv, rettegés, kilépési tervek, és az összes lehetséges problémára levő felkészülés volt jelen. Nem magamért dolgoztam, hanem azért, hogy az étterem, egy eszme, egy gasztronómiai jelenlét, egy önkifejezés és az embereim megélhetése megoldódjon. Én már csak az a kar voltam a rendszerben, ami ezt generálja, elindítja, működteti, és nem hagyja, hogy véget érjen.

Azt gondolom, hogy egy vállalkozás akkor tud működni, ha képes jó ütemben változni, követi a piaci tendenciákat, és alakul a vásárlói igények alapján. Páran ezért megkövezhetnek, de nem értek egyet azokkal a vendéglátósokkal, akik lehúzták tavasszal egyből a redőnyt, és várták, hogy valaki segítsen rajtuk. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy minden helynek más működése van, de egy csomó izgalmas és jó ötletet lehetett látni itthon és külföldön is, ami működő. Nem általánosítani szeretnék, mert nyilvánvaló, hogy minden helynek egyedi piaca, vendégköre van, és vannak helyek, akik nem nagyon tudnak váltani. De láttam olyanokat is, akik megtehették volna, de meg sem próbálták, vagy ha igen, akkor nagyon lassan és nehézkesen.

Naivitás volt tavasszal és most is azt várni, hogy pár hónap alatt túl leszünk ezen. Az fog túlélni, aki elég kreatív és merész, gyorsan és hatékonyan tudja előnnyé kovácsolni a helyzetet. Úgy voltam vele, hogy ha a stáb bérét ki tudom valahogy termelni, munkát adni nekik, akkor legalább veszteségek nélkül átmehetünk az első hullámon. Ha azon túl vagyunk, akkor pedig az új vendégkör és piac, ami felé nyitottunk, akár még növekedést, nyereséget is eredményezhet.

Szerencsémre, 5 évig volt egy környezetbarát ételfutár cégem. Tudtam, hogyan kell átállni kiszállításra, milyen nehézségek vannak. Amikor abbahagytam, megfogadtam, hogy soha többé, hisz az ételkiszállítás borzasztó macerás. Nem úgy érkezik ki az étel, nem tudod ellenőrizni a futárok munkáját, kommunikációját, a vendégek mentalitása is más, más adózása van, és rengeteg a plusz adminisztrációs feladat. Sóhajtottam egy mélyet, és úgy döntöttem, hogy leporolom magamban életem eme elfeledett fejezetét, és átállunk a saját ételkiszállításra.

Nem akartam a nagyobb futárcégekkel akkor még leszerződni. Elég nagy leadási díjat kérnek az eladási árból, és mindehhez ha hozzáadjuk a magasabb Áfá-t, plusz csomagolási költségeket, akkor több, mint a duplájáért kellett volna adnom ételeket. Tudtam, hogy a vendégek ezt nem fogják kifizetni, mindenki spórol. Inkább végigzongoráztam magamban azt, hogy mitől is válhatna izgalmassá egy ételfutár cég, a rengeteg többi ételfutár cég közül. Arra jutottam, hogy azzal, ha kitűnik, ha hiteles sztorija, jó ügye, hitvallása van.

Így született meg bennem a közösségi ételfutár ötlete. Ami úgy van magáért, hogy közben másokért van. Meg is kerestem egy régi barátomat, Havasi Zolit, a Budapest Bike Maffia alapítóját, hogy kell-e valahova ételadomány. Kellett, hisz akkor a hajléktalanszállókat is zárták már le épp: a rászorulók nem tudták eldönteni, hogy ki jár jobban, aki bejutott, vagy aki kinn lehet. Féltek a gócpontok kialakulásától, de attól is, hogy nincsen hova elmenni, ha rosszabb lesz esetleg az idő.

Kitaláltunk egy közös kampányt körülbelül egy nap alatt: a Bike Maffia pénzt gyűjt, mi főzünk abból a pénzből, és kiviszik a rászorulóknak az ételeket.

Valahol szakmailag is izgalmas volt az egész. Teljesen új ételeket készítettünk, teljesen vegán vonalon, fel kellett eleveníteni egy csomó régi tudást, illetve újakra szert tenni.

Gyorsan összeraktam tehát egy üzleti tervet. Létrehoztam WordPressen egy online webshopot, ami ahhoz képest, hogy egyáltalán nem értek ehhez, egész csecse lett. Majd leültem a stábbal külön külön megbeszélni, hogy mi merre tovább. Így állt össze két nap alatt a Hokedli Delivery, következő heti kezdéssel. Összvissz 3 napot voltunk zárva, ami visszagondolva teljesen szürreális.

Mindamellett, hogy az adrenalin hajtott, az előrefelé levő menekülés közben azonban volt bennem egy nagyon mély, elemi félelem. Valami olyan, ami azelőtt még soha. Megbillent alapjaiban az egzisztenciám. Ahhoz, hogy az összes “felesleges” kiadásom lenullázzam, magamon kellett spórolnom. Nem vettem fel bért. Felmondtam az albérletem, dobozokból éltem hónapokon át, és dolgoztam heti hat napban, reggel 5 órás keléssel.

Furcsa volt látni a várost minden hajnalban, ahogy kerékpároztam végig az Andrássyn. Sehol egy lélek, apokaliptikus hangulat. Nyomasztott és fojtogatóan féltem attól, hogy mi lesz, meddig tart majd ez az állapot. Az egyedüli mentsváram az akkor indított közös kertünk volt a Capsul Farmmal. Kijárhattam borsót kötözni, meg félálomban nézni, ahogy a zöldségek locsolásánál a permetező vízben lassan kirajzolódik egy-egy szivárvány.

Úgy éreztem, hogy mentálisan egyben tart, hogy segítünk másokon. Valahol a segítség duplán jó: annak is jó, aki kapja, és annak is, aki adja. Hogy míg hullámokban előjön rajtam a pánik, az simítgatja el a lelkem, hogy még mindig van annyink, amiből tudunk adni. Míg a séfhelyettesemen kívül senkivel sem találkoztam, a kis ajándékok, vagy az önkéntesek pozitív visszajelzései adtak erőt ahhoz, hogy minden nap felkeljek és folytassuk tovább.

Heteken át várnunk kellett, hogy a kormány nyilatkozzon arról, hogy hogyan nyújt támogatást. Az, hogy ezt semmilyen értelmezhető formában nem tették meg, annyira mély érvágás volt a már alapból teljesen ingatag lelkemnek, hogy nincsenek rá szavak. Az egy dolog, hogy a cégem semmilyen támogatást nem kap, de hogy az alkalmazottaim se?

Borzalmasan voltam. Úgy éreztem, hogy elárultak, hogy 12 évnyi rengeteg befizetett adó ment a levesbe. Addig kellettem, amíg adok. Amikor nem tudok, akkor már nincsen ránk szükség. Hogy tulajdonképpen egy bántalmazó kapcsolatban élek mint állampolgár az ország vezetésével. Aki csak elvesz, aki hagyja, hogy ez történjen az emberekkel.

Azt hiszem, azokban a hónapokban végérvényesen eltört bennem valami. Talán a hazaszeretet, talán a remény, hogy ez az ország valaha talpra tud állni, és felzárkózni európai társai mellé. Komolyan fontolóra vettem, hogy mindent lezárok itthon. Laknom úgysem volt hol, az üzletem nullszaldósan eldöcögött, és lássuk be, hogy a jövő sem kecsegtetett semmi jóval.

Tehetséges és jó cégvezetőnek tartom magam. De amikor a magabiztosságom fő lapjait húzzák ki a kezemből, akkor az egyre gyengébb lapokkal elmúlik valami más is. Elmúlik a saját magamba vetett bizalmam. Elmúlik az, hogy emelt fővel új lapokat kérjek. Mert tudom, hogy az új lapok ugyanolyan rosszak.

Ez az ország nem támogatja a kezdeményezést. Nem épül, hanem sorvad el. Bonyolult, értelmezhetetlen, ósdi jogszabályi rendszerek, iszonyatos közterhek, százféle hatóság aki mindezt ellenőrzi és korrupt, és mindezek tetejébe egy pöffeszkedő, pörköltszaftos politikai rendszer röhög a képedbe, ha szeretnél valamit.

A vendéglátás, cégalapítás felelősség. Felelősséggel vagyok a vendégeim fele, hogy a lehető legjobbat kapják, felelősséggel vagyok az embereim felé, hogy támogassam a munkájukat. De mit tehetek akkor, ha a nálam nagyobb hatalom nem érzi ugyanezt a felelősséget?

Napokig nem jutottam szóhoz, amikor kiderült, hogy nem lesz támogatás. Az utolsó lehetőségünk is elveszett, csak magamra számíthattam. Befele figyeltem.

Aztán rájöttem. Az egyedüli, amit ilyenkor tenni lehet, hogy példát mutatunk. Hogyha már süllyed a hajó, akkor legalább egyenes gerinccel süllyedjünk vele. Nem érdekel, ha még inkább elvesznek, mi annál inkább adni fogunk. Mert igazából egy dolgot nem hagyok elvenni: a méltóságomat. Nem hagyom, hogy megfélemlítsen a mohóságuk. Mert igenis az alulról jövő szerveződéseknek van érdemi szerepe. A bringás, aki éjjel, mínuszokban odaadja az ételt az aluljárókban rekedteknek, az az ember számít. Hogy akármennyire is rettegek, beleállok, és csinálom tovább, mert ez a hivatásom, értek hozzá, szeretem, és nem fogom elhagyni bárhány Orbánviktor miatt sem.

És szép lassan ez meghozta gyümölcsét. Ebben a pár hónapban a világ minden pontjáról hívogattak, kerestek, annyi interjút adtam, mint jó ideje már nem. Folyamatosan kimerült voltam, összefolyik ez az egész időszak. De az energia, amivel beleálltunk páran a problémákba kipörgött, és többszörösen tért vissza. Rengeteg támogatói kéz, kedves szó tartotta és erősítette bennem azt, hogy ez a helyes út.

Valahogy, mindig akkor érzem, hogy jó irányba haladok, amikor magától nyílnak ki kapuk. A nehéz elindulást követően pofonegyszerű lett az egész. Egy önműködő rendszerré vált, amiből mindenki kivette a részét. Ki, hol, miben tudott. Így teltek napjaink, rengeteg új baráttal, akiknek a hangját csak telefonból ismertem.

És végül megtörténhetett az, hogy ami már rég nem is volt napirendben. A nyár eleji nyitásoknál a régi és új vendégek száma összeadódott, nyereségesek lettünk. Visszaálltunk a régi kerékvágásba, és végül 2020-at úgy zártuk, mint az azt megelőző évet üzletileg. Ez csoda értékű. Fel sem tudnám sorolni, hogy hány ember segített ebben. És nem, nem a politikusaink voltak azok.

Így, hogy hónapokig éltem úgy, hogy elvesztek mindent, egy évtizednyi munkát, jöttem rá, hogy mennyire súlytalan igazából ez az egész. Az, amit számok támasztottak alá hogy működik, kiderült, hogy egy szemvillantás alatt összeomolhat. Hogy nem szabad ennyire függeni ezektől a dolgoktól. Hisz ami segített és továbbvitt, az az emberek jósága. Az, hogy számíthattunk egymásra. Az emberi kapcsolatokba vetett hit. Az, hogy a szeretteimmel lehetek. Minden más csupán valahol egy díszlet ehhez az egészhez.

Tudom, hogy rengeteg probléma van, és úgy látom, hogy egyre nagyobb a feszültség. Valahogy azt gondolom, hogy az a megoldás, ha megtanuljuk ezt kezelni, és nem hagyjuk eluralkodni magunkon. Meg kell tanulni megtalálni az előnyös pontjait annak, ami történik, és abba az irányba haladni. Meg kell tanulni megbecsülni mindent, amink van, mert sokaknak még annyija sincsen. Meg kell tanulnunk nem hátra, hanem előre nézni, változtatni, elengedni azt, amin nem tudunk alakítani. Nem hiszek abban, hogy visszatér a régi, megszokott élet, túl hosszú időn át, túl sok minden változott. Erre a változásra kell felülni, mert ha nem változol, lemaradsz. Lehet, hogy pont ez eredményezi azt, hogy olyan lépéseket, amiket régóta halogattunk az életben, megtegyünk. Befejezhetünk olyan dolgokat, amik félkészen álltak évek óta.

Álljunk ki az érdekeinkért, de ne ész nélkül, mert az agressziónak soha sincs jó eredménye. Olyan utakon érvényesítsük a problémáinkat, ami nem veszélyeztet senkit és eredményeket hozhat. Nem értek egyet a beharangozott gerilla újranyitással, minden vendéglátó egység felelős a vendégeiért. Ne váljunk olyanokká, mint azok, akikre haragszunk. Nehéz rossz példa mellett jót mutatni, de aztán rákap az ember.

Örülök, hogy 2020 megtörtént. Más perspektívába helyezte az életem, sokkal boldogabb vagyok, mint ezelőtt. Kellett valahol ez a pofon az élettől, meg kellett tanulnom talpra állni, meg kellett tanulnom hálásnak lenni.

Tudom, hogy tartanak még a nehézségek, és azt is, hogy egyre nehezebb ez az egész. Mégis, azt kívánom mindenkinek, hogy találja meg ez évben azokat a dolgokat, amik fontosak, és tartson ki értük. Ez az, ami közösen sikerülni fog.

A környezetpszichológia kialakulása

A környezet és az ember kapcsolatának tekintetében az 1960-as évekig nem vették közvetlenül figyelembe a pszichológiában, hogy az emberek élete bizony a fizikai világban, fizikai környezetben is zajlik (Dúll, 2015). A környezetpszichológia kialakulását megelőzően a szakemberek pszichológiai környezetet kizárólag az emberek társas, társadalmi környezetének tulajdonították, és ebben történt nagy változás az elmúlt néhány évtizedben. A környezetpszichológia 2000-től transzdiszciplináris keretekben értelmezve jelenik meg, más tudományos területek, mint az építészet, a szociológia, sőt szerintem a kertművészet ide is illeszthető, mint afféle puzzle-ként a környezetünk teljesebb megértésének folyamatába.

Minden, ami körülvesz minket, a lakóhelyünk, a társas környezetünk, de éppenséggel a ruhánk is, megérint minket és a valóságunk egy szeletét alkotja. Ennek kialakulása ősi, és rendkívül sok evolúciós előnye volt. Ezek a terek az ember ősi múltjában a biztonságot jelentették, és azt, hogy az emberek elkezdték szeretni ezt a teret; az élőhelyüket. Ez a ragaszkodás egy erős késztetést ébresztett az emberben, hogy megvédje a területét, és távol tartson másokat. Ez a tér keretet is adott ahhoz, hogy meghatározza önmagát, és a „mi” csoportot, valamint ezt elhatárolja a „ti” csoporttól (Dúll, 2015). Ez egy pszichológiai jelenség, amit kategorizációnak hívunk, és a térben is valami hasonló zajlik le, mondja Dúll Andrea, hiszen a számunkra ismerős és megszokott hely, még ha nem is tetszik, de érzelmi erdők hálózata húzódik meg mögötte, akárcsak egy köztéri padhoz való viszonyulásunk, amin üldögélni szoktunk (Dúll, 2015). Hivatalosan közös, de a mi valóságunkban a miénk, mert ott szoktunk üldögélni. Ez a helytulajdonítási élmény, vagy kötődés a helyhez, amiből rengeteg minden származik (Dúll, 2015). Azok a fontos terek, amelyeknél kialakult a territoriális érzés, meg a helytulajdonlás érzés, azokhoz elkezdünk kötődni (Dúll, 2015). Ez nem puszta érzés, mondja Dúll, hanem mint egy kötődő pszichológiai szál, amit az mutat meg, hogy rossz érzés onnan elmenni és jó érzés oda visszatérni. A helykötődés egyik megnyilvánulása a honvágy. A fontos helyekhez pontosan úgy kötődünk, mint a fontos személyekhez, vagyis veszteség esetén megindul a gyász reakció (Dúll, 2015).

Székesfehérvári belváros

A térhez való viszonyulás kulturálisan is nagyon különböző lehet, vannak olyan kultúrák, ahol nagyon erős a helyhez való kötődés, és vannak olyanok, akik ideiglenesen engednek „gyökeret” helyeken. A tér használat eltérő a nemek között, valamint a korosztályok között is, és ez szorosan kapcsolódik az életkori sajátosságainkhoz, valamint a nemi szerepeinkhez (Dúll, 2015).

A helyhez való kötődésünket nagyon élethűen példázza Siegelék vizsgálata, amelyben heroinistákat figyeltek meg (Siegel, 1984). Amikor a heroinisták rendszeresen ugyanazon a helyen adagolták a drogot, egy idő után emelniük kellett a drog mennyiségén a kívánt hatás elérése érdekében, majd amikor egyszer a már igen nagy dózissal egy másik helyszínen oltották be magukat az halálos adagnak bizonyult (Siegel, 1984). Ékes bizonyítéka ez annak, hogy a valóságunkat mekkora mértékben meghatározza a fizikai környezet, hogy tulajdonképpen kondicionálódik minden, amit az érzékszerveinkkel érzékelünk és a memóriánkban egy gyógyszer adagja, és hatásmechanizmusa is szorosan kapcsolódik a környezethez, az illatokhoz, a hangokhoz, a teljes valóság-reprezentációnkhoz (Siegel, 1984).

Elgondolkodtató számomra a helyhez való kapcsolatunkban milyen különleges helyet foglal el a gyermekkorunk helyszíne. Az a hely ahol felnövünk, ahol világot megismerjük, ahol bekapcsolnak a genetikánk által lehetővé váló programjaink, és ebben a fizikai környezetünk, az hogy faluban laktunk vagy városban, legalább oly mértékben fontos, mint a szociális környezet. Érzelmeket kapcsolunk a házhoz amiben felnövünk, érzelmeket kapcsolunk a környezetét alkotó tájhoz. Érdekes ennek fényében megfigyelni a különböző korok építészeti stílusait, a történelmi kerteket, a hierarchiákhoz kapcsolódó mesterséges tereket. Akár kellő érzékenységgel olvashatunk is az alkotók érzelmeiről alkotásaikon keresztül, talán ez az amikor megérezzük a kor „szellemét”, egy tájat, egy festményt szemlélve elutazva egy világba amit a szimbólumok jobban magyaráznak, mint a szavak.

Környezet- és tájértékelés; percepció

Környezetünk értékeléséhez nagymértékben hozzájárul a kultúra társadalmilag elfogadott normarendszere, a világ értelmezése mindig meghatározott keretek között zajlik. Természetesen mindig vannak, akik gondolkodásukban korukon túlmutatnak, és őket vagy elfogadja, megbecsüli az aktuális társadalom, vagy épp ezért kiveti magából.

Az emberek, a kultúrák és fizikai környezet együtt „szociokulturális” környezetet alkotnak, az ember építette kertek a világ különböző tájain eltérhetnek a tervezés típusában, a felhasznált anyagokban, a környékben, ezen felül eltérő kulturális, vallási, és filozófiai hatások figyelhetők meg a különböző kertekben (Dósa & Dúll, 2007).

Alapvetően megkülönböztethetünk a Földön két kultúrát, az individualista társadalmat, amelyben az énkiemelés kap főszerepet, és a kollektivista társadalmakat, amikben a csoporthoz tartozás és az „én” beolvadása a „mi”-be kapja a főszerepet. Ezek a világnézeti perspektívák meghatározóak a kertek szempontjából is (Dósa & Dúll, 2007). Az ember és környezete kapcsolata csak másodsorban függ a technika vívmányaitól, mert alapvetően a gondolkodásmódunkban van a tudományos paradigmák meghatározásának gyökere, az hogy mit tekintünk természetnek, mit valóságnak nemcsak a kor szelleme határozza meg, hanem mindaz a tudás, amit evolúciósan kialakított bennünk a folytonosan változó környezet. Szeretném itt a gondolkodásmódot a kollektív tudat megfogalmazásában alkalmazni Dürkheim után (ma inkább kollektív reprezentációnak nevezhetnénk), amely szerint van egy valóság, amiben mindenki adott korban közel ugyanazt érti a dolgok jelentésén.

Az emberi környezet embertől független értelmezése és kutatása éppoly meddő, mint az élőhely vizsgálata élőlények nélkül, amely pedig abban él (Konkoly-Gyúró, 2019). „A táj a megélt környezet.”-fogalmaz Arnold Berleant (1997)-idézi (Konkoly-Gyúró, 2019). Az ember érzékeli az életterében megjelenő tárgyakat élőlényeket, és kognitívan tudatosítja is mindazt, amit a saját szűrőjén keresztül észlel a világból (Konkoly-Gyúró, 2019).

A világ értelmezéséhez nélkülözhetetlen a nyelv, habár számos szimbolikus reprezentációnk van, mint amilyenek leginkább álmainkon keresztül megragadhatók, mégis a valóságunkat kitöltő tudatos reprezentációk java nyelvhez kötődő (Konkoly-Gyúró, 2019). Amire van szavunk, az megtelepedhet emlékeinkben is, ahhoz tudatosabban kapcsolunk érzelmi mintázatot, és képviselhet valamiféle értéket a számunkra, miközben a megfoghatatlan úgymond „szűz” reprezentációink sokszor tudattalanok; kibontásra váró területek, amiket szimbólumok útján fejthetünk fel, majd ezen érzések megfogalmazásaiként; a nyelv segítségével. Mindazon szimbolikus reprezentációk, amelyek tartalmaznak érzelmi hátteret felfejthetők a környezet, a táj, a művészetek segítségével (Antalfai, 2007).

Kert – Művészet – Pszichoterápia

Számomra lenyűgöző a kert-keretek-évszakok szimbolika, amit terápiás gyakorlatában nagy szeretettel alkalmaz Antalfai Márta művészetterapeuta. Az évszakok a kertben, hasonlóságot szimbolizálnak az életkorral, az átélt élmények reprezentációival, a keretekkel, amik értelmezési kapaszkodót jelentenek a világgal való kapcsolatunkban, és ez szorosan kapcsolódik az ember evolúciós fejlődéséhez is (Antalfai, 2007).

Az ember generációról-generációra fejlődik , és etológiai valamint evolúciós kutatások bizonyítékaként ez a változás pozitív irányba történik, vagyis kevésbé vagyunk agresszívek, mint őseink (Csányi, 2002). Különösen érdekes elgondolása ez a valóságunknak, ha megnézzük, mi zajlik a világban, ez azt a látszatot keltheti bennünk, hogy valami nagyon nincs rendben. Számomra ez is csak bizonyítéka annak, mennyire szubjektív és kicsinyes meglátással bír a hétköznapi ember, amikor az egészből kiragadunk részleteket, és a már meglévő elképzeléseinkhez illesztve úgy képezzük le, mintha a meglátásunk lenne az egyetlen létező valóság. Szerencsére minden pillanat és minden élmény lehetőséget biztosít életünk, világnézetünk és valóságunk átkeretezéséhez. A minden pillanat alatt természetesen azokat az ingerforrásokat értem, amikor például az elhaladó buszon a reklámszövegben felfedezzük pont azt az egy kulcsszót, ami elindítja a gondolatainkat, vagy egy illat, ami szintén kulcsként ébreszt fel bennünk élményeket, hasonlóképpen a művészetek, és a táj, az évszakok, egy szellő, ami megérint, gondolat és érzelem ébresztő hatású lehet.

A természet-, a fák-, a kertek szépsége, szimbólumok útján szabadít fel bennünk olyan érzelmeket, amik fájdalommentesen képesek átkeretezni a múltat, és ennek terápiás jelentősége különösen fontos a súlyos depresszióban, vagy más pszichiátriai kórképekben szenvedők terápiás alkalmazásánál (Antalfai, 2007). A sajátélményen és elméleten alapuló tematikus foglalkozásokon, az évszakok-, hónapok váltakozására történő fókuszálás mozgásba hozza a lelki dinamikát, aktiválja a személyiségfejlődés különböző módozatait (Antalfai, 2007).

Egyik művészetterápiás eljárásában Antalfai Márta fát rajzoltatott kliensével, akinek minden találkozás alkalmára le kellett rajzolnia ugyanazt a fát, amit előzőleg választott egy parkban, és amivel képileg azonosulni tudott. A fa szimbolikus megjelenítésén keresztül rajzaiban adott teret érzelmeinek és személyégfejlődésének. A terápia folyamatában keletkezett alkotások, mintegy tükröt tartva az alkotó elé lehetőséget nyújtott szembenézni az aktuális konfliktussal egy olyan valóságban, amiben alapvetően nem volt feszültség, ezért ezt újratöltve érzelmekkel, ezek erőt adnak az egyénnek az események, átkeretezéshez (Antalfai, 2007).

Tájpreferencia

Köszönhetően korunkat sújtó világjárványnak, az elmúlt időszakban nem utazgattunk a múlt szokásaihoz híven. Átrajzolódott nemcsak az otthonhoz való viszonyulásunk, de a nyaralásokhoz, feltöltődéshez kapcsolódó elképzeléseink is. Amikor az ember elutazik egy otthonától nagyon eltérő természeti adottságú, másként gazdag területre, először feltöltődik, majd egy idő után erős késztetést érezhet, hogy hazamenjen, amit egyszerűen fogalmazva honvágyként emlegetünk. Valójában komoly evolúcióspszichológiai háttere van a tájpreferenciának, amely szorosan köthető az ismerősség érzéséhez, ami tovább kapcsolódik a biztonsághoz, a megnyugváshoz, az otthonhoz. Végső soron mindannyian valamiféle biztos bázisként fogalmazzuk meg az „otthon” jelentését (Dúll, 2015).

Szintén evolúciós magyarázatok szolgálnak annak tisztázására, hogy miért kedvelik az emberek jobban a természetes tájakat szemben a mesterséges épített környezetekkel. Kaplanék (1989) a természetes tájak magas kedveltségét és rekreációs hatását azzal magyarázzák, hogy a természeti környezeteket az ember elhanyagolhatóan alacsony figyelmi ráfordítással képes kezelni, és elősegíti az ember mentális feltöltődését.

Ezzel kicsit ellentmondásban megjelenik korunk egyik különlegessége, amit a technika vívmányainak köszönhetünk, a fénykertek. Annak ellenére, hogy ebben számos olyan koncepció jelenik meg, ami a természettől, természetestől távol áll, mégis szubjektív élményünk egy fénykertben lehet annyira inspiráló és regeneráló mentálisan, mint egy természeti környezet.

Egy egészen szubjektív, személyes véleménnyel szeretném zárni dolgozatomat. A fény megjelenése különösen jelentős az emberiség életében. Jelentős volt, amikor először ünnepeltük a napfordulót, majd a keresztény társadalmakban a Karácsony ünnepe, valamint szorosan kapcsolódik az ember transzcendencia szükségletéhez is, ami számomra túlmutat valláson és ideológiákon, de a megismerésnek mégis egy olyan aspektusa, amihez teret ad a fény. Ahogyan a nyelvezetünk is hordoz magában szakrális tudást, úgy a szokásaink is, aminek ékes megnyilvánulása a fényre való igény. Lehetséges, hogy ennek is csupán biológiai háttere van, mely szerint az agy legátfogóbb érzékelési területe a látáshoz kapcsolódik.

Városaink éjszakai fénydekorációi sok helyen még kapcsolódnak a fényhez kötődő ünnepekhez, de egyre inkább azt látom a fénnyel való játék sokkal inkább hivatott az embert megszólítani, mintegy felszólítani, hogy most valami nagy dolog készül. Lehet ez ideológia váltás, vagy értékekhez, valódi értékekhez kapcsolódó „paradigma” váltás, ami ma még csak a szimbólumok szintjén kap teret, és a jövőben van a megfogalmazása. Jelentősége nem kevesebb, mint maga az élet.

Irodalomjegyzék

Antalfai, M. (2007). Katarzis-élményre épülő tematikus művészet-pszichoterápia. Személyiséglélektantól Egészségpszichológiáig.

Csányi, V. (2002). Az egyszemélyes csoportok és a globalizáció. 762–774.

Dósa, Z., & Dúll, A. (2007). Ázsiai És Európai Kerttípusok Kulturális-Környezetpszichológiai Elemzése. Magyar Pszichológiai Szemle, 61(1), 169–185. https://doi.org/10.1556/mpszle.61.2006.1.10

Dúll, A. (2015). Helyek , tárgyak , viselkedés Környezetpszichológiai tanulmányok Dúll , Andrea. July 2009.

Konkoly-Gyúró, É. (2019). A percepció jelentősége a környezet- és tájkutatásban. 158–166. https://ojs.mtak.hu/index.php/fk/article/view/1205

Siegel, S. (1984). Pavlovian conditioning and heroin overdose: Reports by overdose victims. Bulletin of the Psychonomic Society, 22(5), 428–430. https://doi.org/10.3758/BF03333867

Téli nap, ha nem fagy, akkor oltóvessző szedés.
Címkézés: a genetikai anyag feliratozása és azon a néven való továbbéltetése. Megőrzés, majd szaporítás.
Sebet ejteni: most, télvíz idején a nemesen, tavasznyáron majd az alanyon. Seb-érintkezések. Seb összeforradások, hogy később csak az avatott szem tudja a helyét. Kapcsolódás: kaput nyit a közös felé. Az oltás helye.

Simontornyai véralma frissen levágott (oltó)vesszeje

Tudni a növényt, olvasni és értelmezni a látottakat: rügyek nyugalmi állapotban, nedvkeringés szünetelve. Tárolási kihívás: tavaszig így megtartani.
A szeptemberben érő, közepes méretűnek számító, kívül-belül céklavörös Simontornyai véralma íze fanyarkás édes, (mint minden piros gyümölcs) magas antioxidáns tartalma miatt különösen értékes.

Simontornyai véralma gyümölcse

A természetben élni - vadan/vadon.
Elvonulás/kivonulás az építettből, az infrastrukturáltból, vagy bevonódás a természetbe?
Amikor egy vagy két hétig vándortáborozol, vagy madarásztáborban, vagy bármilyen sátras, kiépítetlen helyen nyugszol és kelsz, két nap alatt kialakítod az ottani feltételeknek megfelelő ritmust. Hihetetlen rugalmas lény az ember, hirtelen kiélezett helyzetbe kerülők még jobban tudják ezt. Utólag az 'átállni és élni a másikat' könnyebbnek tűnik, mint aztán visszajönni onnan. Visszaérkezni mindig szélesebb folyón átgázolva kell. A hegyre ugyebár könnyebb feljutni, mint lejönni onnan. Egyszercsak vége. Mit is keresek újra itt?

Campus-látkép, Santa Barbara, Kalifornia

Szerencsére közös családi csúcsélmény volt számunkra az a bizonyos kaliforniai: amikor - ahogy Andrea is írta - teljesen természetesen vagy benne a tájban és olyan sarokpont az életedben, ami kifordítja az addigiakat és más irányba terel.

A természet a mester, a kertész a tanítvány.
Kerítés ide vagy oda, a vadak jönnek és mennek.
A növények bejönnek és kivadulnak.
Átjárhatóságaink.

Egyetemváros. Campus-lét.
Magister Ludi.
Ifjúságszociológia tanulmányok: Campus-lét a Debereceni Egyetemen.
Ki veszít ma?

Személyes köszöntő a közelgő évfordulóra

A Zselici Tündérkertek létrejöttét pár évvel ezelőtt a Gyümölcsoltó Alapítvány kezdeményezte, és folyamatos működtetésének is alapítványunk a motorja. Zselici tündérkertes alakulatunk Kovács Gyula tündérkert-ősalapító áldásával, négy helybeli szervezet összefogásával jött létre: Somogyapáti Község Önkormányzata, Somogyviszló Község Önkormányzata, a városbéci Virágóra Alapítvány és a dióspusztai Gyümölcsoltó Alapítvány.

A szerveződés célja

A helyben és a tágabb zselici környékben megtalálható, értékes, itt régebben vagy akár manapság otthont találó gyümölcsfajták génállományának in situ (eredeti termőhelyen való) megőrzése (akár közösségi kertekben, akár magántulajdonú területeken – ahogy épp az adottságok, körülmények engedik); e nagyszerű, sokszínű fajták továbbéltetése a jelen és a jövő nemzedékeinek a javára.

Június a Zselicben

Oltóvesszők

Azoknak a gyümölcsökhöz, gyümölcsészethez kapcsolódó, hagyományos tudásoknak, ismereteknek a megőrzése, továbbéltetése, amelyeket ma – gyakorlásuk hiányában – az enyészet, a feledés fenyeget (ilyen pl. a régebben elemi iskolában (!) általánosan oktatott és korábban elterjedten gyakorolt oltani-szemezni tudás). Új ismeretek megszerzése, továbbadása, terjesztése (pl. genetikai vizsgálattal történő fajtameghatározás, a Dlusztus Miklós faiskolavezető, kertészmérnök elindította „Nemesítsünk együtt” kezdeményezésben való részvétel, a természeti életgazdagság fontosságának a tudatosítása). Fajtaismeret. Tudományos kutatások, fajtagyűjtés támogatása, sokrétű adatközlés.

Kirándulás egy közeli legelőerdőbe

Sok gyümölcsfát minden kertbe! – Vannak olyan kertek, ahova amiatt nem ültetnek gazdáik gyümölcsfacsemetét, mert esetleg nem tudják a faiskolai csemetéket megfizetni. Az oltás-szemzés tudományának közösségi elsajátítása-gyakorlása során keletkező oltványok egy részét adományként adjuk át ilyen célokra az érdeklődőknek.

Oltónapi előadás

Mesterünk a helyzet magaslatán

Bőség és önellátás friss gyümölcsből és a gyümölcsből előállítható élelmiszerekből. A gyümölcsfeldolgozás hagyományos és újabb, háztartási módszerei, jól bevált régi és új eszközei. Tapasztalatcsere. Éljünk a saját környezetünk bőkezű adományaival. Vadgyümölcsök, az erdők, rétek által kínált jóság, szépség, ízek.

Megérkezett a DMKert adománya, köszönjük Miklós!

Ismerjük meg egymást és a szűkebb-tágabb környezetünkben működő, hasonlóan gondolkodó embereket, szervezeteket. Például Ölbei Faiskola - Mozsgó, DMKert Kertészet - Egerág, PTE Botanikus Kert, PTE Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet, NÖDIK (az ország legnagyobb génbankja Tápiószelén), őszibarack-termesztési hagyományok a Mecsek alján – hogy csak néhányat említsek.

Előzmények

Családunk 1989-ben vásárolt telket az akkor az elnéptelenedéséről híres-hírhedt falu, Gyűrűfű sorsában osztozni látszó, két megye határán fekvő, csak sok kilométeres földutakon, gyakran csak gyalog, a gumicsizmára súlyos koloncként tapadó, levakarhatatlan, vendégmarasztaló sárban megközelíthető zselici Visnyeszéplakon. Akkoriban tíz-tizenöt ember jelentette a helyi lakosságot. A mára ún. ökofaluvá vált Visnyeszéplak mai lakóinak majd pár év múlva betelepülő elődei akkoriban még az iskolák, egyetemek padjait koptatták, többnyire Budapesten és az ország egyéb messzi vidékein. Csönd és nyugalom honolt a visnyeszéplaki tájon, a bokrok alján zavartalanul, dúsan tenyészett az emberfej nagyságú kenyérgomba, az elhagyott kertekben a méltóságos, koros szilvafák, almafák, körtefák, meggyek, cseresznyék, szelídgesztenyék, diók, lasponyák, szederfák bőséggel ontották gyümölcsüket, csak a madarak éneke, a szarvasok bőgése, a rovarvilág zsongása törte meg az áhítatos, aranyló csendet. De nem szaporítom szavaimat tovább: itt, az 1989-es esztendőben csodálkoztam rá a helyben megtalálható öreg gyümölcsfák gyümölcseinek a páratlan sokféleségére, a boltokban, piacon kapható fajták között soha nem kóstolható ízeire, különleges tulajdonságaira, egyszerű körülmények között való eltarthatóságára.

Helybenoltás

A tökéletesen levágott szempajzs

Így a helyes!

Az élet úgy hozta, hogy pár év múlva a visnyeszéplaki édenből át kellett helyeznünk kertünket egy lakóhelyünkhöz közelibb helyre, Dióspusztára. De mi lesz a kedves, nagyon megszeretett, akkor már nélkülözni nem óhajtott gyümölcseinkkel?! A fákat csak nem vihetjük magunkkal! Bizony, akkor könyvből, mégpedig Jeszenszky máig is forgatott, fogalommá vált Oltás, szemzés, dugványozás című könyvéből megtanultam oltani, szemezni, hogy a kedves fajták velünk jöhessenek. Ettől kezdve életem részévé vált a gyümölcsfajták megőrzése, szaporítása, továbbéltetése. Dióspusztán évtizedek csendes munkájával összegyűjtöttem a környékben fellelhető régi gyümölcsfajtákat, sokszor különleges tájfajtákat. Többször is előfordult, hogy egy-egy begyűjtött fajta anyafája rövidesen úgymond kivágódott, elveszett – de szerencsére a fajta megmenekült! Oltottam, szemeztem, ültettem, fölös oltványaimat az érdeklődőknek szívesen adtam. Még Visnyeszéplakon Rózsi nénitől azt tanultam, hogy ha kapsz egy új fajtát a kertedbe, az első dolgod az legyen, hogy amint lehet, a magját, gumóját, hagymáját, vesszőjét szétosztod a szomszédok, barátok között. Minél több kertben legyen meg a fajta, mert ha nálad el is veszne, akkor is lesz honnan visszakérni!

Oltóember munkában

Oltás a gyakorlatban

Eljött az idő, amikor úgy éreztem, hogy amit gyűjtögettem, jó fajtákat, szerény tudást, másokkal is, szélesebb körben is meg szeretném osztani. Ekkor hoztam létre a Gyümölcsoltó Alapítványt, annak kezdeményezésében pedig a Zselici Tündérkerteket. Nagy örömömre szolgált, hogy ezen az úton rátaláltam azokra a lelkes támogatókra, csatlakozókra, barátokra, akiket most itt köszönthetek!

Tevékenységek

A Zselici Tündérkertek közelebbi és távolabbi településeken lakó gyümölcsbarátokból verbuválódott kis csapatával nagyjából havi rendszerességgel jövünk össze Dióspusztán – már amikor a helyzet azt engedi (reméljük, hamarosan visszatérhetünk a rendes kerékvágásba!). Somogyapáti polgármestere, Kis Péter szíves támogatásával a dióspusztai volt iskola épülete felújítva, kicsinosítva, kitakarítva, ha kell, kellemesen befűtve ad helyet kis csapatunknak. Összejöveteleink tárgya az évköri rendhez igazodik. A téli hónapokban többnyire előadásokat hallgatunk és tartunk a gyümölcsészet, gyümölcsfeldolgozás, gazdálkodás tárgyköréből. Előadóink vagy külső szakemberek, vagy pedig maguk a csapatunk tagjai ismertetik meg társaságunkat egy-egy különleges területtel. Többször visszatérő, mindig örömmel várt előadónk és mesterünk Ölbei Mihály kertészmérnök, a mozsgói Ölbei Faiskola immár harmadik nemzedéki, a pomológia szakemberei által is tisztelt és elismert vezetője. Előadásai óriási szakértelemről, a gyümölcsfajták elmélyült ismeretéről tanúskodnak. A tavaszonta, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja tájékán immár hagyományosan megtartott, egyre nagyobb érdeklődéssel kísért gyümölcsoltó napunk előadója is ő.

Gyümölcsoltónap

Erzsike előadása a házi tejtermékekről

De hallhattunk már előadást világjáró, természetszerető előadótól a genetikai módszerekkel történő fajtameghatározásról; gyakorló borásztól – kóstolóval – a gyümölcsborokról; a világ messzi tájait bejárt kertészmérnök faiskolás osztotta meg velünk érdekfeszítő úti élményeit és értékes tapasztalatait; egyik tündérkertes társunk nagy érdeklődés és siker mellett tartott teakóstolóval kísért előadást a gyógynövényekről, máskor pedig a különféle tejtermékek, sajtok, gyümölcsjoghurtok házilagos elkészítéséről; gyümölcsmustrákat, gyümölcskóstolókat is tartunk; régi tervünk, hogy egyik ügyes kezű gépész társunk bemutassa a saját maga által szerkesztett, hasznos házi gyümölcsfeldolgozó gépeit; egy másik társunk a szintén maga készítette aszalóberendezéséről és az aszalás tudnivalóiról tart majd előadást; tündérkertes társaink minden alkalommal elhalmozzák a résztvevőket saját készítésű gyümölcsös süteményeikkel, befőttjeikkel – a hagyományos, helyi recepteket is megosztva – és még hosszan sorolhatnám. Gyümölcsoltó napjainkra messzi vidékekről is érkeznek érdeklődők. Az elméleti ismeretek megszerzése mellett gyümölcsoltásra is biztosítunk lehetőséget. Alapítványunk gondoskodik a saját kezű oltás megtanulásához, gyakorlásához szükséges alanyok – vadalma, vadkörte, sajmeggy, vadcseresznye, mirobalánalany – beszerzéséről. A kész oltványokat mindenki vagy hazaviszi, vagy eladományozásra felajánlja. Az oltóvesszők egy részét a dióspusztai fajtagyűjteményben szedjük meg télen, jó időben, másik részét pedig résztvevőink hozzák. Így az oltóvesszők, fajták csereberéjére is sor kerül oltónapjainkon.

Egy nagyszerű kajszifajta megmentése Dióspusztán

Végül pedig csak címszavakban villantok fel a Zselici Tündérkertekre jellemző néhány eseményt, gondolatot:

• minden résztvevő lehetőségei szerint létrehozza, ápolja, fenntartja a saját tündérkertjét,
• tavasszal gyümölcsoltó napot, nyáron szemzési napot, ősszel faültetési bemutatót tartunk,
• gyümölcsfametszési ismeretekkel is gazdagodhatunk,
• ritka, érdekes gyümölcsészeti kiadványokat, ismereteket osztunk meg egymással,
• széleskörű összefogással megrendeztük az I. Országos Dió Szépségversenyt,
• összegyűjtjük a zselici gyümölcsös recepteket,
• egymást meglátogatjuk, megismerjük, vendégül látjuk,
• tanulmányi kirándulásokat teszünk (NÖDIK Tápiószele, PTE Botanikus Kert stb.),
• a hasonló környékbeli törekvéseket megismerjük – pl. Visnyeszéplak gyümölcsészete,
• spontán beszélgetések, a közösség összekovácsolódása, együttműködések,
• nyitott, önfenntartó szerveződés.

Diós előadás

Jelmondatunk Gyulai István Örökségünk c. szerzeménye nyomán:

Megtanulom, megőrzöm, tanítom, továbbadom, gyümölcs-örökségünk elveszni nem hagyom!

A Zselici Tündérkertek megalakulásának negyedik évfordulója alkalmából ezen írásommal köszöntöm kedves tündérkertes társaimat, kis csapatunkat és minden kedves előadónkat, támogatónkat, segítőnket, a kedves érdeklődőket! Mindannyiatoknak köszönöm részvételeteket, minden segítségeteket, támogatásotokat! Várom, hogy rendszeres találkozásainkra mielőbb újra lehetőség nyíljék! Régi tagjainkat és az új érdeklődőket is szeretettel várjuk körünkben!

Vetnivalók

Zselici gyümölcsös finomságok

Még sok jó és szép gyümölcsöző évet kívánok magunknak!

Virágzó Hólyagoscseresznye

Öreganyám almája

Almavirágzás a gyakorlókertben

Kustos Irma
Gyümölcsoltó Alapítvány

Dúll Andrea „Vannak vidékek legbelül”. Szakralitás a helyhasználatban - környezetpszichológiai megközelítésben című cikke alapján.

„Bárhová mész, ott vagy és ez számít.”
A környezetpszichológia egyik alappillére is ezt mondja: mindig egy környezet részei vagyunk. Az ember és környezete folyamatos kölcsönhatásban van egymással. Ahogy az egyes egyének megváltoztatják a körülöttük lévő világot, úgy változik meg az egyén is a környezet által, azaz visszahat rá (Gifford, 2014).

A fizikai világunkat egészen addig földrajzi térnek (space) nevezzük, míg az emberi beavatkozás, használat során kitüntetett szerepük nem lesz az egyének vagy csoportok életében és így el nem nyernek valamiféle pszichológiai jelentést (Dúll, 2010a). A pszichológia főáramlatában („mainstream pszichológia”) a környezetre elsősorban, mint emberre ható tényezőként tekintettek és azt vizsgálták, hogy a fizikai világunk elemei hogyan hatnak a személy viselkedésére. Ugyanakkor az ember is hat a környezetére, „a kultúra a környezet ember alkotta része”, idézik a kultúrközi pszichológusok.

A pszichológiai lélektanban kitüntetett szerepe van a transzcendenciának és spirituális élményeknek, melyek nem feltétlenül kötődnek a valláshoz. Szondi Lipót szerint az egyénnek nagyon fontos az a képessége, hogy valamiféle transzcendens értékekhez, különböző, emberen túli ideákhoz, gondolatokhoz tudjon kapcsolódni. Számos művében kifejti, hogy ez nem szorítkozik csak a vallásos spiritualitásra. Van, akinek az emberek iránt érzett szeretet jelent egy ilyen értéket, másoknak a tudomány megőrzése és művelése, vagy a művészet.

Abraham Maslow, amerikai pszichológus 1943-ban írta le a csúcsélmény fogalmát, amikor az egyén aktuálisan megéli az önmegvalósítást, olyan tevékenységet végez, amelyben megtapasztalja önmaga számára ezt a fajta kiteljesedést és önaktualizációt. Ezek a csúcsélmények olyan események, melyek az egyén életében meglehetősen ritkák, ugyanakkor olyan megrendítő erejű és tartós hatású, ami akár képes arra, hogy az egész addigi életszemléletét átalakítsa.

Valamiféle hasonlóság fedezhető fel a csúcsélmény és a vallásos megtérés, az eksztázis, áhítat között, amikor az egyén teljesen beleolvad az adott tevékenységbe és azt érzi, hogy megszűnik körülötte az idő, akár órák is eltelhetnek anélkül, hogy az egyén ezt érzékelné. Teljességgel bevonódik a helyzetbe, maximálisan az adott élményre, tevékenységre fókuszál. Azt érzi – utólag, mert közben nincsenek ilyen gondolatai – hogy olyan, mintha az énje átmenetileg megszűnne és egybeolvadt volna a környezettel. Egy példája a csúcsélménynek, amikor valami olyan egészen különleges lenyűgöző természeti kép vagy táj tárul az egyén szeme elé, amit szemlélve átmenetileg megszűnnek a saját énjének határai és nincsen mögötte tudatos gondolat, hogy most „én nézem ezt a tájat”, hanem annyira belemerül az egész élménynek a teljességébe és csodálatosságába, hogy megszűnik a tudatos tér és idő észlelés. Maslow szerint az igazán szerencsés emberek idővel rátalálhatnak arra a tevékenységre, amiben ezt át tudják élni. Ez nagyon hasonló a pozitív pszichológia áramlat („flow”) élményéhez. Az említett transzcendencia, spiritualitás lényege az egyén belső világának és a külvilágnak egy sajátos összefonódása. A környezetpszichológiai értelemben vett szakralitás folyamata azt írja le, ahogy az ember és az őt körülvevő társadalmi illetve fizikai környezet kiemelt pszichológiai jelentőséget nyer el különböző tranzakciók és interakciók során. Ezáltal az adott hely vagy tárgy beépül a személy identitásába.
Ezek a kitüntetett helyek és tárgyak a szelf részévé válnak, az egyén kapcsolódhat hozzájuk és önmeghatározása alapjául is szolgálhatnak; károsodásuk, elvesztésük pedig gyászt eredményez, amely újra emlékezteti a személyt a hozzájuk fűződő érzelmeire. A gyermek személyiségfejlődés során megtanulja, hogy különbséget tegyen önmaga és a számára fontos személyek között, és ezt a tudását kiterjeszti az olyan tárgyakra is, melyeknek jelentése van számára és arra a környezetre is, ahol ezek a tárgyak találhatóak. A gyermek fejlődése során fokozatosan megtalálja a választ arra a kérdésére, hogy „ki vagyok én”. Teszi ezt kapcsolatai révén, melyekhez hozzájárulnak a játékok, ruhák, bútorok, szobák stb. Ezen túl legtöbbünk számára kitüntetett jelentősége van azoknak a helyeknek is, ahol születtünk és felnőttünk vagy ahol most élünk, kötődünk hozzájuk (Proshansky, és mtsai., 1983).

Dúll (2010) két élményt elemez a természeti helyeken megtapasztalható vadonélményt és az otthonlét élményét.

A szakrális, szent helyeken – lévén természeti vagy ember alkotta helyszín – átélt élmény, például katedrálisok magassága hogyan hat a szemlélőre: a földfelszínre állított merőlegesek metszéspontja a végtelenben találkozásával, a templomhoz vezető hosszanti út a haladás élménye kapcsán segíti a szakrális folyamatot. Mindezen környezeti hatások, amelyek elvezetnek a templomkapuhoz, majd onnan keresztül az oltárhoz, vezetnek el a belső megnyugváshoz, az elcsendesüléshez, a béke érzéséhez.
Ezen tárgyak és térstruktúrák mind eligazodást nyújtanak a mindennapi világunkban, környezetünkben. E gondolat mentén elemezhetőek a zarándokutak is, ahol az úton levés hat a személyre, segítve a külső, belső elcsendesülést. Ezek a spirituális élmények, tapasztalatok elválaszthatatlanok a környezettől, a tárgyaktól, ahol ezeket a rituálékat, rutinokat, zarándoklatokat végezzük. Ezeknek a tevékenységeknek a velejárója a korábban említett transzcendencia-élmény és az, hogy az egyén benne elmerülve az időtlenség érzésével találkozik. Az efféle élmények gyakran jelennek meg a természetes környezetben, a vadonnal való szakrális, harmonikus találkozás során.

Környezetpszichológiai kutatásokban érintetlen, háborítatlan természeti helyekre viszik a személyeket, hogy részei lehessenek a vadon-élménynek. Ezen kutatások résztvevői átélhetik a szabadságélményt, az időtlenséget, mely későbbiekben tartóssá és a helytől függetlenné válik. A vadon-élményt átélőknek a későbbiekben is több hasonló autentikus helyélményük lesz, melyekben kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb létet tapasztalnak meg. „Ez a fajta tapasztalás egy extrém tudatállapot és a felfokozott szenzoros érzékenység sajátos kombinációja, amelyben felerősödnek a vizuális, íz-, szag-, hangjelzések, fokozódik a szenzoros tudatosság” (Dúll, 2010a).
Ezen élményekben nem csak a személy belső világának van szerepe, éppúgy a környezetnek, a helynek és a benne lévő tárgyaknak. Ezektől a helyhez fűződő érzelmi szálaktól lesz egy tér, a „megélt tér” az amire kialakul a helykötődés, avagy Seamon fogalmával élve az otthonosság (Seamon, 1983). Tehát az otthonosság nem csak egy fizikailag meghatározott lakóhely.

Az otthon, mint az emberi mindennapi lét elsődleges territóriuma, ahol a családi vagy társadalmi interakciók, rituálék, szokások zajlanak, mind beépülnek az ember helyidentitásába, önmeghatározásának szerves része lesz. Marcus (2006) szerint az otthon a szelf szent szimbóluma, amelynél nem létezik magasabb megtestesülés ember-hely viszonylatában. A mindennapi rutincselekvéseink nem igényelnek különösen aktív mentális erőfeszítést, mégis ezen szokások járulnak hozzá ahhoz, hogy irányításunk alatt érezzük környezetünket, otthonunkat. Ezen, nem különösen fontosnak tartott ámde állandósult tevékenységek végzésekor a személy „önmagát adhatja”, olyannyira, hogy az otthonlevés állapotában hatnak ránk az ott lakók, akikkel tudati összehangolódást, strukturált együttlétet és találkozásokat élünk át (Dúll, 2010a).

Azon helyekhez, ahol az ott élő főbb szükségleteit kielégítő élményeket él át, helykötődés alakul ki és ezek beépülnek helyidentitásába és így a szelfje részévé válnak, különösen az olyan környezetek esetén, ahol pozitív élményeket él át az egyén és a figyelmi működése megújul. A helyreállító élmények lényege, hogy az egyén feltöltse a kimerült figyelmi kapacitását, tehermentesítse az irányított figyelmi folyamatait. Ennek egyik formája az alvás, mely nem mindig elégséges.

Kísérletekkel is alátámasztották, hogy a figyelmi újraépülés folyamatában elsősorban a természeti helyeknek (erdő, park, tengerpart stb.) van főbb szerepe, a lakókörnyezet mint másodlagos regenerációs helyszín jelenik meg. Dúll (2010a) javasolja, ezen helyeket környezetpszichológiai szempontból szakrálisnak tekintsük, a vadon-élmények bemutatás során említett értelemben.
Az alábbi tulajdonságokat emeli ki Kaplan (1989) a figyelem-helyreállító elmélet kapcsán, melyek mind közreműködnek az ember mentális helyreállító folyamataiban:
- távollét: ezen természeti helyek lehetővé teszik az eltávolodást a hétköznapi, szokásos rutinoktól és állandó társas közegtől.
- gyönyörködtetés: ezen természeti helyek különleges jellemzőivel, látványával lekötik a szemlélő figyelmét anélkül, hogy energiát kellene belefektetnie. A különböző színek, hangok és illatok pihentetik az akaratlagos figyelmi rendszerünket, így az újratöltődhet. Egy séta a napsütéses erdőben, azaz a „lágy gyönyörködtetés”, és egy izgalommal teli vadvízi evezés, azaz „kemény gyönyörködtetés”, is megvalósítja a gyönyörködtetés élményét.
- kiterjedtség: a természet azon gazdagsága és végtelensége, mellyel a szemlélőt felfedezésre, bóklászásra hívogatja. Amikor ránézésre érzékelni lehet, hogy több van benne, mint, amennyit a szem lát. Erre a hatásmechanizmusra építenek a kerttervezés során is.
- illeszkedés: a környezetnek kompatibilisnek kell lennie az ember céljaival, szándékaival és állapotával (Dúll, 2012).

A természetben végzett tevékenységek, mint például a kertészkedés is számos pszichológiai előnnyel jár: az esztétikai élményen kívül a mindennapi rutinból való kiszakadás (távollét) nyújtja a rekreációs élményt. A természetes tájak kedveltségét is nagyfokú figyelem-helyreállító erejével magyarázzák, mely elősegíti a mentális feltöltődést, ami gyakran spirituális élménnyel jár. A pszichológiában egyetértés van abban, hogy ezekre alapvető szükség van az embernek.
A megélt harmónia a természettel, egy fontos megélt élmény, melynek során az ember újabb célokat tűzhet ki („önaktualizál”), összhangban önmagával. Ez az élmény legtisztábban az érintetlen természetben, a vadonban lép fel.

Hivatkozásjegyzék

Dúll, A. (2012). Környezet–pszichológia–egészség.

Demetrovics Zsolt, Urbán Róbert, Rigó Adrienn, Oláh Attila (szerk.) Az egészségpszichológia elmélete és alkalmazása I.: Személyiség, egészség, egészségfejlesztés, 337-392.

Dúll, A. (2010a). „Vannak vidékek legbelül”. Szakralitás a helyhasználatban – környezetpszichológiai megközelítésben. HELIKON Irodalomtudományi Szemle, Térpoétika. 1-2, 227–238.

Dúll, A. (2010). Helyek, tárgyak, viselkedés. Környezetpszichológiai tanulmányok. L’Harmattan Kiadó.

D. Seamon: Creativity: Center and horizon. In: (Ed.) A. Buttimer: Creativity and context. Gleerup, The Royal University of Lund, Department of Geography, 1983, 546–5.

Gifford, R. (2014). Environmental psychology matters. Annual review of psychology, 65. 5

Marcus, C. C. (2006). House as a mirror of self: Exploring the deeper meaning of home. Nicolas-Hays, Inc.

Kaplan, S. (1995). The restorative benefits of nature: Toward an integrative framework. Journal of environmental psychology, 15(3), 169-182.

PEDAGÓGIAI, E., & KAR, É. P. Az egészségpszichológia elmélete és alkalmazása I.

Proshansky, H. M., Fabian, A. K., & Kaminoff, R. (1983). Place-identity.

Lombos fák:
Mezei juhar: Levelei kisméretűek, tenyér alakú, lekerekített végűek, melyekből csodás lenyomatokat lehet készíteni rajzórákon a kisiskolásokkal. Virágzata bugavirágzat, mely színe sárgászöld. Termése vöröses színű, a gyermekeknek nagy élményt nyújt a játék velük propellerre hasonlító formája miatt.

Virágos kőris: Fáját ritkán használják fel, Olaszországban azonban a belőle kinyerhető nedű, úgynevezett manna miatt termesztik. Dús lombkoronája páratlanul összetett, szárnyas levelek alkotják, május, június környékén pedig mutatós, fehér virágokat hoz.

Kocsányos tölgy: Jó választás egy iskola udvarára, ugyanis 15-20 méteres magassága és terebélyes lombkoronája révén remek árnyékot biztosít, formája miatt kellemes megpihenni alatta. Fa anyagából készült termékek tartósak, a lehulló termése pedig gyerekek számára összegyűjthető, kézműves foglalkozások alkalmával bábuk készíthetők belőlük. Levelei szárnyasan karéjosak, jellegzetesek, azonban könnyű lerajzolni őket általános iskolás korú gyerekeknek.

Vadgesztenye: Levelei nagy méretűek, tenyér formájúak, melyek ősszel lehullanak. Termése a vadgesztenye, mely ősszel tüskés burokban hullik le a földre. Ez remek alapanyaga a gesztenye emberkéknek, mely a technikaórák mókás anyaga lehet. A gyerekek azonban nem csak az elkészítést, hanem az összegyűjtését is élvezik.

Szeldeltlevelű bükk: Szeldelt szélű levelei egy udvar ékévé teszik a fát ősszel, amikor azok csodás sárga színt öltenek. Különlegességük miatt érdemes ezeket összegyűjteni a diákokkal és felhasználni az iskola díszítéséhez, lenyomatot készíteni festékkel egy rajzlapra, vagy füzetlapok közé betéve préselni.

Fenyőfélék:
Közönséges luc: Ez a hazánkban őshonos fafaj elterjedt dísznövényként is, továbbá a leggyakoribb karácsonyfaként alkalmazott fenyő fajta. Tű levelei nem túl szúrósak, így sérülés mentesen érhetnek akár hozzá a gyerekek. Toboza nem túl mutatós, ám érdemes bevinni a környezet órákra, más okból nem is, mint összehasonlítani más fajok tobozaival. Ezek csüngő habitussal teremnek az ágakon.

Erdeifenyő: 17 m magasra nő, eleinte kúpos növekedésű, később ágai elágazóbbak és ritkábban nőnek. Ágrendszere csavarodott, kérge kortól függően szürkésbarna. Toboza nem kimondottan tetszetős, ám szintén sokoldalúan fel lehet használni a gyerekkel. Tű levele alapvetően szúrós, párokba rendeződött, szintén csavarodott és 3-7 centiméter nagyságúak is lehetnek.

Cserjék:
Egybibés galagonya: Tűrőképessége lehetővé teszi, hogy kiállja a szélsőségeket is. Ősszel vöröses, gömbölyű termést hoz, mely fontos tápláléka a madaraknak az őszi, téli időszakban. Ezen kívül remek alapanyaga az osztály őszi dekorációjának, vagy technika órákon felhasználható kézműveskedésre is. Ágai tüskések, jól bírják a metszést, így nyírt és nyíratlan sövénynek is megfelel.

Mogyoró: Egy iskolaudvarban legideálisabb helye az iskolakert valamely részén lenne, épp ehető termése miatt. 3-5 méterre is megnőhet, továbbá előfordulhat, hogy soktörzsű bokorfává fejlődik, ha kedvezőek a körülmények. Ágai rugalmasak, így különböző fa játékok is készíthetők belőlük.

Húsos som: Piros bogyós termése C-vitaminban gazdag. Formáját illetően, különleges, ovális alakú bogyói aljukon szögletesek. Kiváló szörp, lekvár készíthető belőle és a madarak számára is fontos táplálék. Sárga, bogernyőkben nyíló virágai tavasz elején jelennek meg az ágakon.

Néhány virág:
Tulipán: Egy iskolaudvarra tervezett virágoskert legszebb eleme lehetne. Az egyszerű virágú, korai fajták tavasz közepéig nyílnak, 20-30 centiméter magasra nőnek. A napos helyeket, homokos, laza talajokat kedveli igazán, ám szinte mindenhol megél. A hagymákat érdemes ősz végén elültetni. Ezeket elég három évente fölszedni és újra ültetni. Többek között ezért is lenne megfelelő egy iskolai virágoskertbe.

Nárcisz: A tavasz legvidámabb virága a nárcisz. Sárga virága már áprilisban nyílni kezd. A tulipánhoz hasonlóan hagymás, évelő növény. A gyerekekre üdítő hatással lehet egy sárga virágú növény a virágoskertben a tél szürkesége, lehangoló színei után. Az alacsonyabb fajták már tavasz elején szirmot bontanak. Virágzása után a levélzet elszárad és visszahúzódik, így biztosítva a tápanyagok visszaáramlását a hagymába.

Bazsarózsa: Rendkívül hosszú életű, évelő növény. Az egyik legősibb díszvirág, színei a fehértől a rózsaszínen át a vörösig terjednek és vannak közöttük telt virágú fajták is. Erőteljes ágai tavasszal hajtanak ki, leveleivel nagyjából 1 méter magas bokrot alkotnak. Gyönyörű virágait május vége felé hozza. Virágzási ideje 2-3 hét, szirmai lágyan áttetszők. Igazi éke lehet egy kertnek.

Veteményeskertbe:
Paprika: Leveleinek színe a termés színéhez igazodik, a fehér termésűeké világos zöld színű, míg a sötét zöld termésűeké sötét zöld színű. Jó választás a paprika egy iskolakertbe, ugyanis a legtöbb gyermek ezt ismeri, szereti. Magyarországon pedig elég népszerű a paprika minden fajtája. Különböző foglalkozások keretein belül meg lehet ismertetni a gyerekekkel a felhasználási módjait, esetleg egy paprikás ételt el is lehetne velük készíteni.

Paradicsom: Levele összetett, virágai önbeporzók. Termése bogyótermés. A paprikához hasonlóan ez is népszerű lehet a gyerekek körében édeskés íze és lédússága miatt, ezért tartom egy veteményeskertbe illőnek. Meglehetősen sokoldalúan felhasználható. Az olasz konyha legkedveltebb alapanyaga, ám itt Magyarországon is közkedvelt.

Uborka: Csíranövény, gyökérzete nagy kiterjedésű, vékony szálú. Sötétzöld, belül lédús termése rendkívül ízletes, emellett nagyon egészséges is. Remekül illik salátákba, zöldség turmixokba. Ezek elkészítését szintén érdemes megmutatni a gyerekeknek, nagy eséllyel az íze is elnyeri majd tetszésüket.

Sárgarépa: Kétéves növény, első éven a húsos gyökeret és tőlevelét, második éven pedig a virágát és termését fejleszti ki. Gyökere a fogyasztható része, kellemes, édes íze miatt szintén népszerű a gyermekek körében is. Főként levesekbe nagyon ízletesek, ám számos felhasználási módja van még. Köretként, vagy salátákba egyaránt megfelel.

Választható alkotásként egy plasztikát készítettem, a birsalmák felületeit felhasználva.

Diplomamunkámként térmozaikokat modellezek, és eddig bizonytalan voltam abban, hogy milyen felületi struktúrát dolgozhatnék fel a munkáimon. Korábbi munkáim során már egyébként is elköteleződtem a természeti formák és azok átírásai mellett, és két félévvel ezelőtt kezdtem el ezekkel a mozaikokkal foglalkozni, akkor még inkább csak reliefként, de egyszer már feldolgoztam a birsalmák témát.

Ez annyira megtetszett, hogy érdemesnek gondoltam elővenni és továbbfejleszteni, már csak ezen óra is jó ürügy volt rá. (Őszintén megmondva, a növényanyag írása közben jutott eszembe, hogy érdekes lenne visszavenni ezeket a terméseket és újra feldolgozni.)

Az alapkoncepció, hogy az almák gyűrődéseit vizsgálom, ahogyan két forma egymás alá fordul be. Fontosnak tartottam azt a tényt, hogy a természetben nem léteznek negatív terek a növekedés során. Minden kiteljesedni és növekedni igyekszik, hiszen a negatív irányba történő deformáció már a rothadást és a halált szimbolizálhatja. A plasztikáimon a termékenységet, és ezt a fajta pozitívra törekedést tartottam és tartom a figyelem középpontjában. Igyekeztem kontrasztot kialakítani a darabok geometrikus jellege és a felület organikus kialakítása között. Bizonyos darabok közötti eltérést azok a régi kirakós játékok inspirálták, amikből mindig kimaradt egy darab, és tologatással lehet kirakni a rajta lévő képet. A tér minden irányába tettem egy ilyen direkt „hibát”.