Egy újra megtalált hangfarmos, kedves nyárittmaradás: a lebegő bot varázslata - láthatatlan kötelékek.

Ez írásochka úgy lett, Kegyes Olvasó, hogy a minap a Kedves Szerkesztőasszony itt, a Faluságban íra az őszön a saját kezeivel a kertbe kihajított kis mákgubónak a csontvázzá válásáról tavaszra. Eme képet eszembe vévén, elménk hasonló kerekeken fordulásán elindíttatván, a Szerkesztőasszonynak, Juditnak pár sorocskát írtam vala. Ő arra válaszola, engemet az írás erányában buzdítva, így magam ezeket nyomban megírám vala:

Mindig is vonzódtam a lampionokhoz. Ahogy a gyertyaláng belülről, lebegve átvilágítja a titokzatos keleti mintákkal megfestett színes papírhengereket vagy egyéb változatos, kinyitható, összecsukható, hullámos felületűre préselt formákat, ahogy a gyertya remegő fényével feléleszti a napvilágnál kifakultnak, jelentéktelennek, néha egyenesen csúnyának látszó papírtárgyakat, ahogy az életre keltett lampion derengő fényével, ünnepi alkalmakkor, hangulatossá varázsolja a máskor sötét szobasarkokat. Élénken él az emlékeimben, milyen nehéz feladat a megfelelő gyertya kiválasztása, tűzbiztos elhelyezése a papírlampionban, amihez különféle ötletes barkácsmegoldások szükségesek, jócskán kell bíbelődni vele, de megéri! Ma már a biztonságos, de hideg LED fényforrások váltak uralkodóvá, mi több, színváltósak, napkollektoros fényforrásokkal is kaphatók, akár a szép, hagyományos papírlampionok, vagy a kor ihlette, vékony műszálas textilből készült, strapabíró darabok.

Régi papírlampion

Gyertyával világító papírlampion

Kínai papírlampion félig csukva

A lampionvirág tehát már e neve miatt is közel áll a szívemhez, de vonzóvá teszik a ködös, szürke novemberben, a csatakos, őszi esőkkel áztatott, túlnyomó részben már barnás, kifakult színekben sápadozó kert sarkában, minden időjárásbeli megpróbáltatása ellenére is élénk, cinóbervörös-narancssárgában pompázó, szinte világító kis lampionjai is. Szedtem is belőle egy csokrocskával, amikor rátaláltam. Egész télen beragyogta a lakást reménytadó, felélénkítő színeivel, amikor kint a szürkeség köd alakjában hengergett, és akkor is, amikor a világ vakító, hófehér palástba burkolózott.

Szobában telelt lampionvirág

Újra a lampionvirág kertje felé vitt minap az utam. A rózsabokrok a februári, túl korai, csalfa meleg által kicsalogatott, majd az újra eluralkodó erős fagytól megsebzett rügyeiket ápolgatták, nyújtóztatták az újfent kellemes napsütésben. A kint telelt lampionvirág pedig új arcát mutatta: élénk színű bőre lehámlott róla, csak a mákgubó-csontvázhoz hasonlatosan lecsupaszodott, szépséges szerkezetével büszkélkedhetett, egyik-másik lampionjában még megőrizve lámpását: a narancssárgán világító termését.

Most átadnám a szót a képeknek:

Szabadban telelt lampionvirág

Együtt

Átmeneti állapotban

Átmeneti állapotban

Lampionvirág-csontvázak

Ez a jelenség eszembe juttatott egy ajándékba kapott kedves csecsebecsét is:

Különleges kínai könyvjelzővé nemesedett levélcsontváz

Kínai könyvjelző csomagolása

Zárásképpen még egy gondolat:

Levélerezet

Aki pedig többet szeretne tudni a lampionvirágról, például itt tájékozódhat:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Lampionvir%C3%A1g https://kertlap.hu/lampionvirag/

Hintázás közben arról beszélgettünk, hogy az életben miért kell mindig várni. Várni, hogy elérkezzen a pillanat. Megérkezni a vágyottba. Felkészülni. Aztán meglepődni a képzeletbeli és valóságbeli különbségén. Vágyhasadások. Önhasadások.
Elmesélni magunkat, hogy a narrativitás ereje által önazonosak maradjunk. Változás-legitimálás: a privát történetek kontextusba helyezése, hogy az átélés megérthető legyen. Az élet, mint ismeretlen történet - Ancsel Éva.
Elmesélni a kertünket: a történetbe foglalás aktusával tanulmányozható, megérthető, ezáltal átélhető és belsővé tehető események és viszonyrendszerek. Én és a Másik. Kapcsolatok.

Tavalyról a bomlás-változás-kiszáradás-megmaradás hatásnyomaival itt maradt mákgubó-erezet, ahogyan a lombtakaró alatt megtaláltam - és beugrik a pillanat: rendezem az ablakpárkányon a vázadíszeket, cserélem az őszit télire és egy nemtörődöm mozdulattal a kertbe dobom a gubót.

Tavalyról idepiroslott csipkebogyó

Határkérdések és határátmenetek - tisztítás

Az idei első szép(szín)ek:

Kibújó tulipán

Japánbirs-virág

Somvirág

Ahogyan így tél felé elnézegetem a kertünket, a hol dermedő, hol pedig olvadó, csöpögő, legtöbbször hó híján rothadás színű kertünket, azt látom, hogy a használt és nem használt útvonalak a kitaposottság miatt látványosabban tűnnek a szemünkbe. Minimalizáltuk a szilárd járófelületeket, engedve annak a változás-dinamikának, amit egy füves terület gyakori használata jelent: kikopások tél végére, tavasszal meg megújulások, hogy nyáron a kiperzselődések vegyék át a helyüket, de mégis, minden tavasszal harsogó zöldre fessék a járnivalót. Tarackos gyep: tulajdonképpen házikerti használatban kiirthatatlan. Az erősebben taposott részek fakérges vonalait télen mindig pótoljuk - ösvényképzési tennivalók.

Kedvenc nyári ösvényünk

Tereket használni: útvonalakat járni a térképre.
Szeretem a kertkép állandóan módosuló megjelenését: minden nappal, sőt minden órával, néha - ha hirtelen kisüt a nap - még percekben is mérhetően más látvány, szag, hangulat, érzet fogad. Ezért van viszonylag kevés örökzöldünk, hiszen náluk a változás észrevétele közelebbi szemrevételezést, felkészültebb tekintetet kíván meg, mondjuk ki, nem olyan látványos.
A park és köztér tervezésben az utóbbi időkben figyelemre méltó tendencia érzékelhető: a fenntarthatósággal karöltve újra a természet kezd benyomulni az épített kultúrába. A legújabb és legökologikusabb, legfenntarthatóbb parkok és terek már nem a kertet és a kertészeti növényanyagot igyekeznek megjeleníteni, azaz tudatosan nem a kertészeti növényanyaggal dolgoznak, hanem az egyszerűen kezelhető, gondozható, természetben előforduló növényeket részesítik előnyben.
A kortárs tájépítészeti alkotások közül az Ankar Park Malmöben tudatos gesztussal teszi a változást a fókuszba, azt megmutatva, hogy látható, megtapasztalható legyen. Az ökológia címszavának megfelelően a természetet a honos fafajok és fűfélék képviselik, így került a bükk, a tölgy és az éger a fásszárúak reprezentánsának, mégpedig szigetekként kiültetve. A fákat csoportokban helyezték el, mintegy kiserdőket létrehozva. Ilyetén elrendezésben nemcsak körbejárhatóság és rátekinthetőség nyílik az ember számára, hanem a térben tömegüknél fogva azonnali hangsúlyozottságot kapnak, elkerülve azt az ellentmondást, hogy hatalmas fákat tervezek, de kicsike girnyókat ültetek ki, azaz nem egy jövőbeni statikus képet akar megteremteni, amit majd ki kell várjunk, hogy ténylegesen megvalósuljon, hanem nyíltan fel tudja vállalni magának a növényzetnek az alakulástörténetét. A természet itt elérhetővé válik, megközelíthetővé, belakhatóvá, megszelidítetté, anélkül, hogy domesztikálva, azaz kertesítve lenne. Egyszerűen városi térbe hozott természet, ami nem a színeivel, hanem formáival, struktúráival, textúráival hat ránk. Maga a táj-érzet, a táj.

Ankar Park részlet, Malmö, SLA

Ankar Park részlet, Malmö, SLA

Bővebben:
https://www.sla.dk/en/projects/ankarparken

Az SLA iroda többi szemet gyönyörködtető, elgondolkoztató, még egy falusi számára is vonzóan élhetőnek tűnő munkái, tervei:
https://www.sla.dk/en/projects/

Amikor beakadályozódik, mintegy kerítésesedik az élet, akkor nekem sokszor olyan, mint az üvegfelület, melyen a saját magam termelte vízpára csapódik le: az én meleg leheletem a hideg felületen.
Egyszerre átlátható és mégis károkozás nélkül áthatolhatatlan - haragra lobbant. Gyerekszülés közben utáltam az amúgy tisztelt és szeretett orvosomat, aki persze jókat kuncogott, mondván, ő azért van itten kérem. Gyerekszabadságoltatás közben utálom az amúgy tisztelt és elfogadott iskolaigazgatót, aki persze jókat kárörvend, mondván, lehetne rosszabb is itten kérem.
Szeretem, mikor ki lehet nyitni ezeket az ablaktáblákat és beengedni a friss levegőt: fájdalom-cseppjeim körforgásában új források keletkezhetnek.
Mindig - már gyerekként is - ki szerettem volna tárni a televízió képernyőjét, hogy ne nézzem, hanem én, azaz én is átéljem a valóságban a történetet. Ugyebár a kibírhatatlan kispadon ülés.... Álomélet. Életálom. - Calderón? Vagy Platón?
Az építészet és kert kapcsolatában is különleges státusza van a tekintetnek szabad átjárást biztosító üvegfelületnek. A kint-bent, a bentről mintha kint lennél szemlélni a kertet, miközben annak elementáris erejének nem vagy kitéve. Kintről pedig megtükröződve, rávetítve látni a kertet a benti meghittségre - a távolság, mint kulcstényező a szemlélő elhelyezkedésében van. Eddig még tükör, innen már benézhető. Üvegtető alól felnézni a csillagokra - a szemünkkel tudni érinteni és simogatni - virtuális szabadság, bennünk.
Jelenkori üvegtábláink egyre erősebbek, egyre inkább többrétegűek, sokszor szellőztetésre nem is alkalmasak, üvegfalként lesznek az alapszerkezet részei, vagy beltéri dizájnelemként jelennek meg. Hő- és hangszigeteléseink.
A kinti és a benti egyidejű, egyszerre látható lerakódásai a felületen: az átláthatóságot vagy a határt takarítjuk olyan szorgalmasan? Elkoszló rongyok.

Halveri fürdőszobánk ablaka: a törött katedrál üveg alatt a sima floatüveg pótlás - átutazóban.

Lélegzéseink és nappali tevékenységeink láthatatlanul, víz formájában a levegőben. Mindennapi életünk hideg felülettel találkozva az átlátható üveget áttetszővé lehelve és azon új tükröződési formákat alakítva vízcsepp formájában mutatkozik meg. Cseppé gyűlések és hirtelen cseppleszaladások mutatta utak az üvegfátyol felületen - vízgyűlési pontok. Szellőztetés.

Dóri fürdőjén gyönyörködve és a fürdéshez való viszonyunkon elmélkedve, próbálva kikapcsolni a privát tényt, hogy szeretnék egy új fürdőt (mi a fenének is, kell-e egyáltalán a házban fürdő, fürdőház kéne inkább, vagy ökologikusabb lenne alulra egy lavór víz, felülre meg egy vödörnyi, jaj, nem tudom), mindig oda jutok, hogy egyik utóbbi olvasmányom még munkál bennem: Deborah Feldman Unortodox című regénye. A zsidó kultúrát, a haszidizmust, lubavicsiakat, szatmáriakat, stb. elég jól olvasom, ezért nekem úgymond csak annyiban volt új a történet, hogy végre nem egy író, vagy rebbe, esetleg maximum egy rebecen szólal meg, hanem egy alternatív, hiteles női hang. Újabb fontos "Herstory" történet a hivatalos kánon mellett, néha ellen.

Elena Favilli és Francesca Cavallo, Móra, 2018

Aztán rájöttem, hogy mégcsak nem is a herstory a lényeges most nekem, aminek egyébként én is egy interjúalanya lettem a minap, nem is a mikve vagy a fürdőház, hanem a spiritualitást nélkülöző bemerítkezés aktusa, a vallási motívum nélküli rituális fürdés.
Miért bogarászik bennem ez? Azt hiszem teljesen póriasan a közösségi fürdés, a közös fürdés, a közösen használt víz miatt. Hogy miért van az, hogy valakit láthatólag abszolúte nem zavar, hogy egy strandon hol a törülközőn, hol a vízben töltsön el időt, én meg visítva menekülnék, ha valaki erre kényszerítene. Hogy mikor belemerítkezem a Balatonba, azt csak és kizárólag a gyerekek miatt teszem, és próbálok nem arra gondolni, hogy hány test teszi ugyanezt, miközben mosódik a hátakról a naptej és az egyéb piszok.

Közös családi rituálé: nem rólam szól, hanem a nagycsaládról és persze főleg a gyerekekről, és elég gyanús lenne mindig azzal érvelni, hogy most nem tudok fürdeni.
Fotók, amiken mindenki vizes, mi legalább naptejnélküli barnák is. De ezekre az alkalmakra, mint nyaralásokra kell emlékeznünk, mert ezt követeli meg az udvariasság és a családi összetartozás.

Balaton, 1939 (Fortepan)

Az emlékezés helyei. A fotó, mint hamisított emlék. A tudatosan a jövőnek felvett mű-jelen pillanata.

Kulturális emlékezetben gyökerező, egyénileg kialakított családi és magán identitásaink.
Jan és Aleida Assmann professzorok fontos mondata: ‘If you want to belong to a community, you must follow the rules of how and what to remember’. Vagyis: ha egy közösség tagjává szeretnél válni, akkor követned kell, hogyan és mire szabad emlékezned.
Nagycsaládiasság.

Hadar Galron: Mikve című darabja a Pesti Színházban, 2010

Azt hiszem, életem egyik legkeményebb időszakán vagyok túl. A gondolataim kuszák, mert hétről hétre éltem életem hónapokon át, a teljes csőd, a lehetőségek, és a merre tovább ordító kérdései között.

Sok cikk jelent meg azzal kapcsolatban, hogy milyen anyagi jellegű elakadások voltak a vendéglátásban. Szerintem a probléma ennél sokkal mélyebb és összetettebb. Van egy olyan hatása is az elmúlt egy évnek, ami nehezen számszerűsíthető, ami inkább lelki, mentális impulzus. De vizsgáljuk meg mindkét oldalról a dolgot.

Magyarországon jelenleg az közterhek nagy részét a KKV szektor termeli ki, nem is akármilyen százalékban. Egy eladott étel árának több, mint a fele tulajdonképpen adóként befizetésre kerül a ki tudja hova és mibe. És akkor az alapanyag költségekről, a munkabérekről, azok jó magas járulékairól, a bérleti díjakról és az amortizáció költségeiről nem beszéltünk. Természetesen, ez a százalék a menüztetős árra értendő: sok étterem a vacsoraidőben, a la carte fogásokon tud haszonra szert tenni.

Nézzük meg a másik oldalról is a dolgot: a vásárlóktól. Míg a kínai éttermek és gíroszozók hozzák a borzalmas minőségű, nyomott árú termékeiket, nagyon nehéz megértetni egy vendéggel, hogy mi az, amiért fizet. Folyamatos árversenyben kell lenni, mivel a piac nagyon nagyon nagy, rengeteg szereplővel. Javítok: rengeteg igénytelen szereplővel. Nehézség az árazásnál az is, hogy az emberek átlagjövedelme és az élelmiszerek ára között nagyon rossz arányszám van. Akárhol járok nyugatabbra Európában, azt tapasztalom, hogy ez az olló sokkal tágasabb, és sokkal jobb minőségűek az alapanyagok.

A vírus sajnos ezen a bekerülési értéken nem javított, sőt. Tekintve, hogy akadozott a beszállítóknál is az árubeszerzés, illetve az összevissza bezáró éttermek miatt ezeknek az áruknak a megrendelése, náluk is rengeteg elbocsátás és áremelkedés volt. Egy iparág bedőlése sohasem csak adott szereplőn érződik, továbbgyűrűzik, és magával ránt más szektorokat is. Ujjal lehet mutogatni arra, hogy miért nem álltak át kiskereskedelmi vonalra ezek a cégek, de teljesen más infrastruktúra, kommunikáció, munkakörök kellenek ahhoz, ha valaki éttermi beszállító, vagy kiskereskedelmi beszállító legyen.

A nagy árérzékenység, és a túladóztatott vállalkozások eredményezik azt, hogy nagyon keskeny mezsgyén táncol minden étterem. Az árak úgy vannak belőve, hogy be is jöjjenek azért vendégek, de legyen rajtuk haszon is. Az a vendéglátós, amelyik azt állítja, hogy nem vizsgálja folyamatosan a konkurenciát, az hazudik. Nehéz kérdés ez, mert nem egyértelműen meghatározható, hogy ki a konkurenciád, a vendégek döntéshozatala komplex, sokszor szeszélyes és véletlenszerű. De az biztos, hogy nem lóghatsz ki nagyon a többiek közül árral, vagy azt meg kell indokolnod, hogy miért. Az árverseny továbbá a játékelmélet alapján veszélyes is lehet: sokszor már csak azért, hogy egy vevő adott cég mellett döntsön, számára veszteségekkel járó árakat is hajlandó meghozni. Hogy könnyebben érthető legyen: az éttermek nyomott árú menüi ebédidőben, azok sokszor ezek.

Amikor beütött a krach, hideg zuhanyként ért, hogy hogyan mentsem meg a cégem. Egyik napról a másikra tulajdonképpen nem nyithattunk ki, miközben az összes költségünk fennmaradt. Estig hívogattuk egymást a beszállítókkal, más éttermesekkel, hogy ki mit csinál. Akkor még úgy festett, hogy a Nagybani lehet, hogy leáll, mert nem érkezik áru az országba. Közben a kormány erről mélyen hallgatott, az akkori, napi 5-6 halálesetről ment a lamentálás a hírportálokon. A színfalak mögött viszont senki sem tudta, hogy mi lesz. Egy felbolydult hangyaboly voltunk, és tudtam, hogy az egyedüli esélyem az az, ha veszek egy mély levegőt, és baromira gyorsan kitalálom, hogy merre tovább.

A kérdés viszont az, hogy ha nincsenek tendenciák, teljesen idegen terepen játszol, akkor mi alapján tervezel? Kicsit úgy éreztem magam, mint egy sakkjátékos. Le tudtam vezetni a lépéseim, de egy idő után annyira komplexszé vált az egész, hogy azt már máshogy nevezném. Intuíciónak. A kérdés az volt, hogy az intuícióm helyes-e.

Az első dolgok között volt, amit anno megtanultam konyhán, az intuíció volt. Megkérdeztem az akkori séfet, hogy honnan tudja, hogy hány adag étel fog aznap elfogyni? Honnan?

Ő rám nézett, és azt mondta, hogy idővel tudni fogod. Érzed.

A vállalkozás egyfajta adrenalin, drog, amit hasznossá fordítasz, amikor belevágsz. Ha nem lenne meg a bizonytalanság, nem futna előre. Az hajtja. Egyszerre ijesztő és szép, valahol viszont egy borzalmas teher. 12 éve csinálom, és mindenféle élethelyzetemben jelen van, lebeg mellettem. Körülölel, ellök, megsimogat, aztán a következő pillanatban arcul vág. De akárhányszor történik benne valami, arra jutok, hogy szeretem. Szeretem a bizonytalanságát, mert életszagú.

Az újratervezésben viszont nem volt meg az a fajta kellemes bizsergés, mint régen, a Hokedli nyitásánál. A legrosszabb forgatókönyv, rettegés, kilépési tervek, és az összes lehetséges problémára levő felkészülés volt jelen. Nem magamért dolgoztam, hanem azért, hogy az étterem, egy eszme, egy gasztronómiai jelenlét, egy önkifejezés és az embereim megélhetése megoldódjon. Én már csak az a kar voltam a rendszerben, ami ezt generálja, elindítja, működteti, és nem hagyja, hogy véget érjen.

Azt gondolom, hogy egy vállalkozás akkor tud működni, ha képes jó ütemben változni, követi a piaci tendenciákat, és alakul a vásárlói igények alapján. Páran ezért megkövezhetnek, de nem értek egyet azokkal a vendéglátósokkal, akik lehúzták tavasszal egyből a redőnyt, és várták, hogy valaki segítsen rajtuk. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy minden helynek más működése van, de egy csomó izgalmas és jó ötletet lehetett látni itthon és külföldön is, ami működő. Nem általánosítani szeretnék, mert nyilvánvaló, hogy minden helynek egyedi piaca, vendégköre van, és vannak helyek, akik nem nagyon tudnak váltani. De láttam olyanokat is, akik megtehették volna, de meg sem próbálták, vagy ha igen, akkor nagyon lassan és nehézkesen.

Naivitás volt tavasszal és most is azt várni, hogy pár hónap alatt túl leszünk ezen. Az fog túlélni, aki elég kreatív és merész, gyorsan és hatékonyan tudja előnnyé kovácsolni a helyzetet. Úgy voltam vele, hogy ha a stáb bérét ki tudom valahogy termelni, munkát adni nekik, akkor legalább veszteségek nélkül átmehetünk az első hullámon. Ha azon túl vagyunk, akkor pedig az új vendégkör és piac, ami felé nyitottunk, akár még növekedést, nyereséget is eredményezhet.

Szerencsémre, 5 évig volt egy környezetbarát ételfutár cégem. Tudtam, hogyan kell átállni kiszállításra, milyen nehézségek vannak. Amikor abbahagytam, megfogadtam, hogy soha többé, hisz az ételkiszállítás borzasztó macerás. Nem úgy érkezik ki az étel, nem tudod ellenőrizni a futárok munkáját, kommunikációját, a vendégek mentalitása is más, más adózása van, és rengeteg a plusz adminisztrációs feladat. Sóhajtottam egy mélyet, és úgy döntöttem, hogy leporolom magamban életem eme elfeledett fejezetét, és átállunk a saját ételkiszállításra.

Nem akartam a nagyobb futárcégekkel akkor még leszerződni. Elég nagy leadási díjat kérnek az eladási árból, és mindehhez ha hozzáadjuk a magasabb Áfá-t, plusz csomagolási költségeket, akkor több, mint a duplájáért kellett volna adnom ételeket. Tudtam, hogy a vendégek ezt nem fogják kifizetni, mindenki spórol. Inkább végigzongoráztam magamban azt, hogy mitől is válhatna izgalmassá egy ételfutár cég, a rengeteg többi ételfutár cég közül. Arra jutottam, hogy azzal, ha kitűnik, ha hiteles sztorija, jó ügye, hitvallása van.

Így született meg bennem a közösségi ételfutár ötlete. Ami úgy van magáért, hogy közben másokért van. Meg is kerestem egy régi barátomat, Havasi Zolit, a Budapest Bike Maffia alapítóját, hogy kell-e valahova ételadomány. Kellett, hisz akkor a hajléktalanszállókat is zárták már le épp: a rászorulók nem tudták eldönteni, hogy ki jár jobban, aki bejutott, vagy aki kinn lehet. Féltek a gócpontok kialakulásától, de attól is, hogy nincsen hova elmenni, ha rosszabb lesz esetleg az idő.

Kitaláltunk egy közös kampányt körülbelül egy nap alatt: a Bike Maffia pénzt gyűjt, mi főzünk abból a pénzből, és kiviszik a rászorulóknak az ételeket.

Valahol szakmailag is izgalmas volt az egész. Teljesen új ételeket készítettünk, teljesen vegán vonalon, fel kellett eleveníteni egy csomó régi tudást, illetve újakra szert tenni.

Gyorsan összeraktam tehát egy üzleti tervet. Létrehoztam WordPressen egy online webshopot, ami ahhoz képest, hogy egyáltalán nem értek ehhez, egész csecse lett. Majd leültem a stábbal külön külön megbeszélni, hogy mi merre tovább. Így állt össze két nap alatt a Hokedli Delivery, következő heti kezdéssel. Összvissz 3 napot voltunk zárva, ami visszagondolva teljesen szürreális.

Mindamellett, hogy az adrenalin hajtott, az előrefelé levő menekülés közben azonban volt bennem egy nagyon mély, elemi félelem. Valami olyan, ami azelőtt még soha. Megbillent alapjaiban az egzisztenciám. Ahhoz, hogy az összes “felesleges” kiadásom lenullázzam, magamon kellett spórolnom. Nem vettem fel bért. Felmondtam az albérletem, dobozokból éltem hónapokon át, és dolgoztam heti hat napban, reggel 5 órás keléssel.

Furcsa volt látni a várost minden hajnalban, ahogy kerékpároztam végig az Andrássyn. Sehol egy lélek, apokaliptikus hangulat. Nyomasztott és fojtogatóan féltem attól, hogy mi lesz, meddig tart majd ez az állapot. Az egyedüli mentsváram az akkor indított közös kertünk volt a Capsul Farmmal. Kijárhattam borsót kötözni, meg félálomban nézni, ahogy a zöldségek locsolásánál a permetező vízben lassan kirajzolódik egy-egy szivárvány.

Úgy éreztem, hogy mentálisan egyben tart, hogy segítünk másokon. Valahol a segítség duplán jó: annak is jó, aki kapja, és annak is, aki adja. Hogy míg hullámokban előjön rajtam a pánik, az simítgatja el a lelkem, hogy még mindig van annyink, amiből tudunk adni. Míg a séfhelyettesemen kívül senkivel sem találkoztam, a kis ajándékok, vagy az önkéntesek pozitív visszajelzései adtak erőt ahhoz, hogy minden nap felkeljek és folytassuk tovább.

Heteken át várnunk kellett, hogy a kormány nyilatkozzon arról, hogy hogyan nyújt támogatást. Az, hogy ezt semmilyen értelmezhető formában nem tették meg, annyira mély érvágás volt a már alapból teljesen ingatag lelkemnek, hogy nincsenek rá szavak. Az egy dolog, hogy a cégem semmilyen támogatást nem kap, de hogy az alkalmazottaim se?

Borzalmasan voltam. Úgy éreztem, hogy elárultak, hogy 12 évnyi rengeteg befizetett adó ment a levesbe. Addig kellettem, amíg adok. Amikor nem tudok, akkor már nincsen ránk szükség. Hogy tulajdonképpen egy bántalmazó kapcsolatban élek mint állampolgár az ország vezetésével. Aki csak elvesz, aki hagyja, hogy ez történjen az emberekkel.

Azt hiszem, azokban a hónapokban végérvényesen eltört bennem valami. Talán a hazaszeretet, talán a remény, hogy ez az ország valaha talpra tud állni, és felzárkózni európai társai mellé. Komolyan fontolóra vettem, hogy mindent lezárok itthon. Laknom úgysem volt hol, az üzletem nullszaldósan eldöcögött, és lássuk be, hogy a jövő sem kecsegtetett semmi jóval.

Tehetséges és jó cégvezetőnek tartom magam. De amikor a magabiztosságom fő lapjait húzzák ki a kezemből, akkor az egyre gyengébb lapokkal elmúlik valami más is. Elmúlik a saját magamba vetett bizalmam. Elmúlik az, hogy emelt fővel új lapokat kérjek. Mert tudom, hogy az új lapok ugyanolyan rosszak.

Ez az ország nem támogatja a kezdeményezést. Nem épül, hanem sorvad el. Bonyolult, értelmezhetetlen, ósdi jogszabályi rendszerek, iszonyatos közterhek, százféle hatóság aki mindezt ellenőrzi és korrupt, és mindezek tetejébe egy pöffeszkedő, pörköltszaftos politikai rendszer röhög a képedbe, ha szeretnél valamit.

A vendéglátás, cégalapítás felelősség. Felelősséggel vagyok a vendégeim fele, hogy a lehető legjobbat kapják, felelősséggel vagyok az embereim felé, hogy támogassam a munkájukat. De mit tehetek akkor, ha a nálam nagyobb hatalom nem érzi ugyanezt a felelősséget?

Napokig nem jutottam szóhoz, amikor kiderült, hogy nem lesz támogatás. Az utolsó lehetőségünk is elveszett, csak magamra számíthattam. Befele figyeltem.

Aztán rájöttem. Az egyedüli, amit ilyenkor tenni lehet, hogy példát mutatunk. Hogyha már süllyed a hajó, akkor legalább egyenes gerinccel süllyedjünk vele. Nem érdekel, ha még inkább elvesznek, mi annál inkább adni fogunk. Mert igazából egy dolgot nem hagyok elvenni: a méltóságomat. Nem hagyom, hogy megfélemlítsen a mohóságuk. Mert igenis az alulról jövő szerveződéseknek van érdemi szerepe. A bringás, aki éjjel, mínuszokban odaadja az ételt az aluljárókban rekedteknek, az az ember számít. Hogy akármennyire is rettegek, beleállok, és csinálom tovább, mert ez a hivatásom, értek hozzá, szeretem, és nem fogom elhagyni bárhány Orbánviktor miatt sem.

És szép lassan ez meghozta gyümölcsét. Ebben a pár hónapban a világ minden pontjáról hívogattak, kerestek, annyi interjút adtam, mint jó ideje már nem. Folyamatosan kimerült voltam, összefolyik ez az egész időszak. De az energia, amivel beleálltunk páran a problémákba kipörgött, és többszörösen tért vissza. Rengeteg támogatói kéz, kedves szó tartotta és erősítette bennem azt, hogy ez a helyes út.

Valahogy, mindig akkor érzem, hogy jó irányba haladok, amikor magától nyílnak ki kapuk. A nehéz elindulást követően pofonegyszerű lett az egész. Egy önműködő rendszerré vált, amiből mindenki kivette a részét. Ki, hol, miben tudott. Így teltek napjaink, rengeteg új baráttal, akiknek a hangját csak telefonból ismertem.

És végül megtörténhetett az, hogy ami már rég nem is volt napirendben. A nyár eleji nyitásoknál a régi és új vendégek száma összeadódott, nyereségesek lettünk. Visszaálltunk a régi kerékvágásba, és végül 2020-at úgy zártuk, mint az azt megelőző évet üzletileg. Ez csoda értékű. Fel sem tudnám sorolni, hogy hány ember segített ebben. És nem, nem a politikusaink voltak azok.

Így, hogy hónapokig éltem úgy, hogy elvesztek mindent, egy évtizednyi munkát, jöttem rá, hogy mennyire súlytalan igazából ez az egész. Az, amit számok támasztottak alá hogy működik, kiderült, hogy egy szemvillantás alatt összeomolhat. Hogy nem szabad ennyire függeni ezektől a dolgoktól. Hisz ami segített és továbbvitt, az az emberek jósága. Az, hogy számíthattunk egymásra. Az emberi kapcsolatokba vetett hit. Az, hogy a szeretteimmel lehetek. Minden más csupán valahol egy díszlet ehhez az egészhez.

Tudom, hogy rengeteg probléma van, és úgy látom, hogy egyre nagyobb a feszültség. Valahogy azt gondolom, hogy az a megoldás, ha megtanuljuk ezt kezelni, és nem hagyjuk eluralkodni magunkon. Meg kell tanulni megtalálni az előnyös pontjait annak, ami történik, és abba az irányba haladni. Meg kell tanulni megbecsülni mindent, amink van, mert sokaknak még annyija sincsen. Meg kell tanulnunk nem hátra, hanem előre nézni, változtatni, elengedni azt, amin nem tudunk alakítani. Nem hiszek abban, hogy visszatér a régi, megszokott élet, túl hosszú időn át, túl sok minden változott. Erre a változásra kell felülni, mert ha nem változol, lemaradsz. Lehet, hogy pont ez eredményezi azt, hogy olyan lépéseket, amiket régóta halogattunk az életben, megtegyünk. Befejezhetünk olyan dolgokat, amik félkészen álltak évek óta.

Álljunk ki az érdekeinkért, de ne ész nélkül, mert az agressziónak soha sincs jó eredménye. Olyan utakon érvényesítsük a problémáinkat, ami nem veszélyeztet senkit és eredményeket hozhat. Nem értek egyet a beharangozott gerilla újranyitással, minden vendéglátó egység felelős a vendégeiért. Ne váljunk olyanokká, mint azok, akikre haragszunk. Nehéz rossz példa mellett jót mutatni, de aztán rákap az ember.

Örülök, hogy 2020 megtörtént. Más perspektívába helyezte az életem, sokkal boldogabb vagyok, mint ezelőtt. Kellett valahol ez a pofon az élettől, meg kellett tanulnom talpra állni, meg kellett tanulnom hálásnak lenni.

Tudom, hogy tartanak még a nehézségek, és azt is, hogy egyre nehezebb ez az egész. Mégis, azt kívánom mindenkinek, hogy találja meg ez évben azokat a dolgokat, amik fontosak, és tartson ki értük. Ez az, ami közösen sikerülni fog.

A környezetpszichológia kialakulása

A környezet és az ember kapcsolatának tekintetében az 1960-as évekig nem vették közvetlenül figyelembe a pszichológiában, hogy az emberek élete bizony a fizikai világban, fizikai környezetben is zajlik (Dúll, 2015). A környezetpszichológia kialakulását megelőzően a szakemberek pszichológiai környezetet kizárólag az emberek társas, társadalmi környezetének tulajdonították, és ebben történt nagy változás az elmúlt néhány évtizedben. A környezetpszichológia 2000-től transzdiszciplináris keretekben értelmezve jelenik meg, más tudományos területek, mint az építészet, a szociológia, sőt szerintem a kertművészet ide is illeszthető, mint afféle puzzle-ként a környezetünk teljesebb megértésének folyamatába.

Minden, ami körülvesz minket, a lakóhelyünk, a társas környezetünk, de éppenséggel a ruhánk is, megérint minket és a valóságunk egy szeletét alkotja. Ennek kialakulása ősi, és rendkívül sok evolúciós előnye volt. Ezek a terek az ember ősi múltjában a biztonságot jelentették, és azt, hogy az emberek elkezdték szeretni ezt a teret; az élőhelyüket. Ez a ragaszkodás egy erős késztetést ébresztett az emberben, hogy megvédje a területét, és távol tartson másokat. Ez a tér keretet is adott ahhoz, hogy meghatározza önmagát, és a „mi” csoportot, valamint ezt elhatárolja a „ti” csoporttól (Dúll, 2015). Ez egy pszichológiai jelenség, amit kategorizációnak hívunk, és a térben is valami hasonló zajlik le, mondja Dúll Andrea, hiszen a számunkra ismerős és megszokott hely, még ha nem is tetszik, de érzelmi erdők hálózata húzódik meg mögötte, akárcsak egy köztéri padhoz való viszonyulásunk, amin üldögélni szoktunk (Dúll, 2015). Hivatalosan közös, de a mi valóságunkban a miénk, mert ott szoktunk üldögélni. Ez a helytulajdonítási élmény, vagy kötődés a helyhez, amiből rengeteg minden származik (Dúll, 2015). Azok a fontos terek, amelyeknél kialakult a territoriális érzés, meg a helytulajdonlás érzés, azokhoz elkezdünk kötődni (Dúll, 2015). Ez nem puszta érzés, mondja Dúll, hanem mint egy kötődő pszichológiai szál, amit az mutat meg, hogy rossz érzés onnan elmenni és jó érzés oda visszatérni. A helykötődés egyik megnyilvánulása a honvágy. A fontos helyekhez pontosan úgy kötődünk, mint a fontos személyekhez, vagyis veszteség esetén megindul a gyász reakció (Dúll, 2015).

Székesfehérvári belváros

A térhez való viszonyulás kulturálisan is nagyon különböző lehet, vannak olyan kultúrák, ahol nagyon erős a helyhez való kötődés, és vannak olyanok, akik ideiglenesen engednek „gyökeret” helyeken. A tér használat eltérő a nemek között, valamint a korosztályok között is, és ez szorosan kapcsolódik az életkori sajátosságainkhoz, valamint a nemi szerepeinkhez (Dúll, 2015).

A helyhez való kötődésünket nagyon élethűen példázza Siegelék vizsgálata, amelyben heroinistákat figyeltek meg (Siegel, 1984). Amikor a heroinisták rendszeresen ugyanazon a helyen adagolták a drogot, egy idő után emelniük kellett a drog mennyiségén a kívánt hatás elérése érdekében, majd amikor egyszer a már igen nagy dózissal egy másik helyszínen oltották be magukat az halálos adagnak bizonyult (Siegel, 1984). Ékes bizonyítéka ez annak, hogy a valóságunkat mekkora mértékben meghatározza a fizikai környezet, hogy tulajdonképpen kondicionálódik minden, amit az érzékszerveinkkel érzékelünk és a memóriánkban egy gyógyszer adagja, és hatásmechanizmusa is szorosan kapcsolódik a környezethez, az illatokhoz, a hangokhoz, a teljes valóság-reprezentációnkhoz (Siegel, 1984).

Elgondolkodtató számomra a helyhez való kapcsolatunkban milyen különleges helyet foglal el a gyermekkorunk helyszíne. Az a hely ahol felnövünk, ahol világot megismerjük, ahol bekapcsolnak a genetikánk által lehetővé váló programjaink, és ebben a fizikai környezetünk, az hogy faluban laktunk vagy városban, legalább oly mértékben fontos, mint a szociális környezet. Érzelmeket kapcsolunk a házhoz amiben felnövünk, érzelmeket kapcsolunk a környezetét alkotó tájhoz. Érdekes ennek fényében megfigyelni a különböző korok építészeti stílusait, a történelmi kerteket, a hierarchiákhoz kapcsolódó mesterséges tereket. Akár kellő érzékenységgel olvashatunk is az alkotók érzelmeiről alkotásaikon keresztül, talán ez az amikor megérezzük a kor „szellemét”, egy tájat, egy festményt szemlélve elutazva egy világba amit a szimbólumok jobban magyaráznak, mint a szavak.

Környezet- és tájértékelés; percepció

Környezetünk értékeléséhez nagymértékben hozzájárul a kultúra társadalmilag elfogadott normarendszere, a világ értelmezése mindig meghatározott keretek között zajlik. Természetesen mindig vannak, akik gondolkodásukban korukon túlmutatnak, és őket vagy elfogadja, megbecsüli az aktuális társadalom, vagy épp ezért kiveti magából.

Az emberek, a kultúrák és fizikai környezet együtt „szociokulturális” környezetet alkotnak, az ember építette kertek a világ különböző tájain eltérhetnek a tervezés típusában, a felhasznált anyagokban, a környékben, ezen felül eltérő kulturális, vallási, és filozófiai hatások figyelhetők meg a különböző kertekben (Dósa & Dúll, 2007).

Alapvetően megkülönböztethetünk a Földön két kultúrát, az individualista társadalmat, amelyben az énkiemelés kap főszerepet, és a kollektivista társadalmakat, amikben a csoporthoz tartozás és az „én” beolvadása a „mi”-be kapja a főszerepet. Ezek a világnézeti perspektívák meghatározóak a kertek szempontjából is (Dósa & Dúll, 2007). Az ember és környezete kapcsolata csak másodsorban függ a technika vívmányaitól, mert alapvetően a gondolkodásmódunkban van a tudományos paradigmák meghatározásának gyökere, az hogy mit tekintünk természetnek, mit valóságnak nemcsak a kor szelleme határozza meg, hanem mindaz a tudás, amit evolúciósan kialakított bennünk a folytonosan változó környezet. Szeretném itt a gondolkodásmódot a kollektív tudat megfogalmazásában alkalmazni Dürkheim után (ma inkább kollektív reprezentációnak nevezhetnénk), amely szerint van egy valóság, amiben mindenki adott korban közel ugyanazt érti a dolgok jelentésén.

Az emberi környezet embertől független értelmezése és kutatása éppoly meddő, mint az élőhely vizsgálata élőlények nélkül, amely pedig abban él (Konkoly-Gyúró, 2019). „A táj a megélt környezet.”-fogalmaz Arnold Berleant (1997)-idézi (Konkoly-Gyúró, 2019). Az ember érzékeli az életterében megjelenő tárgyakat élőlényeket, és kognitívan tudatosítja is mindazt, amit a saját szűrőjén keresztül észlel a világból (Konkoly-Gyúró, 2019).

A világ értelmezéséhez nélkülözhetetlen a nyelv, habár számos szimbolikus reprezentációnk van, mint amilyenek leginkább álmainkon keresztül megragadhatók, mégis a valóságunkat kitöltő tudatos reprezentációk java nyelvhez kötődő (Konkoly-Gyúró, 2019). Amire van szavunk, az megtelepedhet emlékeinkben is, ahhoz tudatosabban kapcsolunk érzelmi mintázatot, és képviselhet valamiféle értéket a számunkra, miközben a megfoghatatlan úgymond „szűz” reprezentációink sokszor tudattalanok; kibontásra váró területek, amiket szimbólumok útján fejthetünk fel, majd ezen érzések megfogalmazásaiként; a nyelv segítségével. Mindazon szimbolikus reprezentációk, amelyek tartalmaznak érzelmi hátteret felfejthetők a környezet, a táj, a művészetek segítségével (Antalfai, 2007).

Kert – Művészet – Pszichoterápia

Számomra lenyűgöző a kert-keretek-évszakok szimbolika, amit terápiás gyakorlatában nagy szeretettel alkalmaz Antalfai Márta művészetterapeuta. Az évszakok a kertben, hasonlóságot szimbolizálnak az életkorral, az átélt élmények reprezentációival, a keretekkel, amik értelmezési kapaszkodót jelentenek a világgal való kapcsolatunkban, és ez szorosan kapcsolódik az ember evolúciós fejlődéséhez is (Antalfai, 2007).

Az ember generációról-generációra fejlődik , és etológiai valamint evolúciós kutatások bizonyítékaként ez a változás pozitív irányba történik, vagyis kevésbé vagyunk agresszívek, mint őseink (Csányi, 2002). Különösen érdekes elgondolása ez a valóságunknak, ha megnézzük, mi zajlik a világban, ez azt a látszatot keltheti bennünk, hogy valami nagyon nincs rendben. Számomra ez is csak bizonyítéka annak, mennyire szubjektív és kicsinyes meglátással bír a hétköznapi ember, amikor az egészből kiragadunk részleteket, és a már meglévő elképzeléseinkhez illesztve úgy képezzük le, mintha a meglátásunk lenne az egyetlen létező valóság. Szerencsére minden pillanat és minden élmény lehetőséget biztosít életünk, világnézetünk és valóságunk átkeretezéséhez. A minden pillanat alatt természetesen azokat az ingerforrásokat értem, amikor például az elhaladó buszon a reklámszövegben felfedezzük pont azt az egy kulcsszót, ami elindítja a gondolatainkat, vagy egy illat, ami szintén kulcsként ébreszt fel bennünk élményeket, hasonlóképpen a művészetek, és a táj, az évszakok, egy szellő, ami megérint, gondolat és érzelem ébresztő hatású lehet.

A természet-, a fák-, a kertek szépsége, szimbólumok útján szabadít fel bennünk olyan érzelmeket, amik fájdalommentesen képesek átkeretezni a múltat, és ennek terápiás jelentősége különösen fontos a súlyos depresszióban, vagy más pszichiátriai kórképekben szenvedők terápiás alkalmazásánál (Antalfai, 2007). A sajátélményen és elméleten alapuló tematikus foglalkozásokon, az évszakok-, hónapok váltakozására történő fókuszálás mozgásba hozza a lelki dinamikát, aktiválja a személyiségfejlődés különböző módozatait (Antalfai, 2007).

Egyik művészetterápiás eljárásában Antalfai Márta fát rajzoltatott kliensével, akinek minden találkozás alkalmára le kellett rajzolnia ugyanazt a fát, amit előzőleg választott egy parkban, és amivel képileg azonosulni tudott. A fa szimbolikus megjelenítésén keresztül rajzaiban adott teret érzelmeinek és személyégfejlődésének. A terápia folyamatában keletkezett alkotások, mintegy tükröt tartva az alkotó elé lehetőséget nyújtott szembenézni az aktuális konfliktussal egy olyan valóságban, amiben alapvetően nem volt feszültség, ezért ezt újratöltve érzelmekkel, ezek erőt adnak az egyénnek az események, átkeretezéshez (Antalfai, 2007).

Tájpreferencia

Köszönhetően korunkat sújtó világjárványnak, az elmúlt időszakban nem utazgattunk a múlt szokásaihoz híven. Átrajzolódott nemcsak az otthonhoz való viszonyulásunk, de a nyaralásokhoz, feltöltődéshez kapcsolódó elképzeléseink is. Amikor az ember elutazik egy otthonától nagyon eltérő természeti adottságú, másként gazdag területre, először feltöltődik, majd egy idő után erős késztetést érezhet, hogy hazamenjen, amit egyszerűen fogalmazva honvágyként emlegetünk. Valójában komoly evolúcióspszichológiai háttere van a tájpreferenciának, amely szorosan köthető az ismerősség érzéséhez, ami tovább kapcsolódik a biztonsághoz, a megnyugváshoz, az otthonhoz. Végső soron mindannyian valamiféle biztos bázisként fogalmazzuk meg az „otthon” jelentését (Dúll, 2015).

Szintén evolúciós magyarázatok szolgálnak annak tisztázására, hogy miért kedvelik az emberek jobban a természetes tájakat szemben a mesterséges épített környezetekkel. Kaplanék (1989) a természetes tájak magas kedveltségét és rekreációs hatását azzal magyarázzák, hogy a természeti környezeteket az ember elhanyagolhatóan alacsony figyelmi ráfordítással képes kezelni, és elősegíti az ember mentális feltöltődését.

Ezzel kicsit ellentmondásban megjelenik korunk egyik különlegessége, amit a technika vívmányainak köszönhetünk, a fénykertek. Annak ellenére, hogy ebben számos olyan koncepció jelenik meg, ami a természettől, természetestől távol áll, mégis szubjektív élményünk egy fénykertben lehet annyira inspiráló és regeneráló mentálisan, mint egy természeti környezet.

Egy egészen szubjektív, személyes véleménnyel szeretném zárni dolgozatomat. A fény megjelenése különösen jelentős az emberiség életében. Jelentős volt, amikor először ünnepeltük a napfordulót, majd a keresztény társadalmakban a Karácsony ünnepe, valamint szorosan kapcsolódik az ember transzcendencia szükségletéhez is, ami számomra túlmutat valláson és ideológiákon, de a megismerésnek mégis egy olyan aspektusa, amihez teret ad a fény. Ahogyan a nyelvezetünk is hordoz magában szakrális tudást, úgy a szokásaink is, aminek ékes megnyilvánulása a fényre való igény. Lehetséges, hogy ennek is csupán biológiai háttere van, mely szerint az agy legátfogóbb érzékelési területe a látáshoz kapcsolódik.

Városaink éjszakai fénydekorációi sok helyen még kapcsolódnak a fényhez kötődő ünnepekhez, de egyre inkább azt látom a fénnyel való játék sokkal inkább hivatott az embert megszólítani, mintegy felszólítani, hogy most valami nagy dolog készül. Lehet ez ideológia váltás, vagy értékekhez, valódi értékekhez kapcsolódó „paradigma” váltás, ami ma még csak a szimbólumok szintjén kap teret, és a jövőben van a megfogalmazása. Jelentősége nem kevesebb, mint maga az élet.

Irodalomjegyzék

Antalfai, M. (2007). Katarzis-élményre épülő tematikus művészet-pszichoterápia. Személyiséglélektantól Egészségpszichológiáig.

Csányi, V. (2002). Az egyszemélyes csoportok és a globalizáció. 762–774.

Dósa, Z., & Dúll, A. (2007). Ázsiai És Európai Kerttípusok Kulturális-Környezetpszichológiai Elemzése. Magyar Pszichológiai Szemle, 61(1), 169–185. https://doi.org/10.1556/mpszle.61.2006.1.10

Dúll, A. (2015). Helyek , tárgyak , viselkedés Környezetpszichológiai tanulmányok Dúll , Andrea. July 2009.

Konkoly-Gyúró, É. (2019). A percepció jelentősége a környezet- és tájkutatásban. 158–166. https://ojs.mtak.hu/index.php/fk/article/view/1205

Siegel, S. (1984). Pavlovian conditioning and heroin overdose: Reports by overdose victims. Bulletin of the Psychonomic Society, 22(5), 428–430. https://doi.org/10.3758/BF03333867

Téli nap, ha nem fagy, akkor oltóvessző szedés.
Címkézés: a genetikai anyag feliratozása és azon a néven való továbbéltetése. Megőrzés, majd szaporítás.
Sebet ejteni: most, télvíz idején a nemesen, tavasznyáron majd az alanyon. Seb-érintkezések. Seb összeforradások, hogy később csak az avatott szem tudja a helyét. Kapcsolódás: kaput nyit a közös felé. Az oltás helye.

Simontornyai véralma frissen levágott (oltó)vesszeje

Tudni a növényt, olvasni és értelmezni a látottakat: rügyek nyugalmi állapotban, nedvkeringés szünetelve. Tárolási kihívás: tavaszig így megtartani.
A szeptemberben érő, közepes méretűnek számító, kívül-belül céklavörös Simontornyai véralma íze fanyarkás édes, (mint minden piros gyümölcs) magas antioxidáns tartalma miatt különösen értékes.

Simontornyai véralma gyümölcse