Mi a művészet?
Ki mondja meg, ki a művész - ki nem az?
Mitől - mi által lesz valaki művész?
Mi az inspiráció?
in: - ba, -be
spirit: szellem >>> szellem be az emberbe?
Milyen szellem megy az emberbe?
Milyen szellem jön ki az emberből ?

wikipédia:
Az inspiráció (sugallat, ihlet, késztetés), a lelki és szellemi tett egyik mozgatórugója, ami a kreativitással járó alkotókészség révén innovációt, azaz szakmai fejlesztést, vagy gyakorlatban is megvalósuló újításokat eredményez.
Míg az innováció egy kreatív ötletből születő folyamatot jelöl, amely a későbbiekben megvalósítja az ötletet, az inspiráció ezen kreatív ötlet létrehozására buzdító belső indíttatás, vagy külső folyamat, amit tudatosan fejleszteni lehet. Azt is mondhatjuk, hogy az inspiráció képes összekötni a kreativitással járó alkotóerőt, elméleti indíttatást és elképzelést az innováció révén megvalósult és létrehozott újítással egyfajta teremtő erőként.

Van olyan, hogy egy festő képeit nézegetve 2-3 óra után megfájdul a fejünk?/ felszabadulunk, felüdülünk?

Van olyan, hogy egy zenét hallgatva kedvünk támad az erdőben sétálni? / legszívesebben bebújnánk egy egérlyukba, és összehúznánk magunkat olyan kicsire, amilyenre csak tudjuk?

Van olyan, hogy egy könyvet olvasva - vagy többet -, lázadókká leszünk?/ elkezdünk egyre jobban együttműködni, a tekintélyrendben felettünk állóknak engedelmeskedni?

Van olyan, hogy egy panelépületekből álló lakónegyedben az ember élete sivárrá válik?/a természetben megelégedett, kiteljesedett, színes életet él valaki?
(lehet fordítva is, persze tudom)

Van olyan, hogy egy beszélgetés után elgyengülünk/megerősödünk? szomorúak leszünk/örülünk?

Van olyan, hogy bizonyos filmeket nézve megsértődünk az egész világra, óóóó, és szenvedünk?

Van olyan, hogy némely embert hallgatva fellelkesülünk, és legszívesebben mindenkit magunkhoz ölelnénk ?

Vagy van/volt olyan, hogy embereket/emberekre hallgatva némelyek - akár milliók - embereket ölnek/öltek ?

Kit/mit engedünk be a kertünkbe?
Kit/mit engedünk be az otthonunkba?
Kit/mit engedünk be a szívünkbe ?

Kell-é a kerítés ?

...és lehet, hogy annak a festőnek/zeneszerzőnek/építésznek/filmrendezőnek/írónak/politikusnak etc. van egy útja - egy saját útja. Megkínál, haladj véle azon az úton…....
Ha erre az útra tévednénk, meg akarunk-é maradni azon?
S vajon sokan haladnak-é azon ?
S különlegesnek, újnak, szépnek, és jónak tűnik ez az út ?
Mert inspirált ?
Mi inspirálta ?
Ki inspirálta ?

Igaz az, hogy minden féltett dolognál jobban kell őrizni a szívünket (személyiségünk valóját, legbensőbb énünket), mert abból indulnak ki az élet folyamai?
És végül mi az ÉLET?

Minden évben a még a borongóssá, hideggé váló halottak napi megemlékezéseket megelőzve (egy-két héttel, amikor hét ágra süt a nap) járjuk körbe sírjainkat: nagyszüleim, dédszüleim és ükszüleim köveit.

Halottak napi családi kirándulás, ami immár rendszeressé váló somogyi makkgyűjtési és élet-halál megbeszélési ceremónia is. Melyikünk hogyan szeretne meghalni, addig hogyan szeretne élni: álmodozások, tervek, múltjavítások. Idén Jónás kedvesen mondta Miminek, hogy ne aggódjon, majd nálunk a kertben elszórjuk és ő ültet fölé egy tölgyfát (nem makkot - hiszen úriember -, hanem csemetét).

Vörös tölgy, kocsányos és kocsánytalan tölgy makkok

Ezeken az utakon Mimi (anyu) mindig mesél és közben fel-felsejlenek az előttünk itt jártak. Többször emlegetett Sicca mamám (ükanyám, aki megvárt engem....) is szóba kerül, főleg az, hogy hogyan halt meg. Hogy valami ősit, elemit tudott a meghalásról. Egyszerűen elvonult a szobájába, rendes ruhájában lefeküdt és néha-néha kért egy kis cukros vizet: lyányom, hozz nekem egy kis cukros vizet!

A magyar tanatológia nagyanyja, Polcz Alain egyik idézetét hozom most erre a napra: "Hiszem, hogy az öregedésre nem akkor kell készülni, amikor ott van. Jó azt jóval hamarább tudni, hogy múló a fiatalság, ez a "minden az enyém" érzet. Az értékrendszerünk is megváltozik egy kicsit, ha a tudatunkba kerül, hogy megöregszünk. Örökösen csak az megy, hogy tartsd magad fiatalon. Mert félünk. Félünk az öregedéstől, félünk a haláltól, elvesztettük a hitünket, nincsenek morális értékeink, nincs mibe kapaszkodnunk. Figyeld meg, ha valaki szépen tud megöregedni, az morális tartást ad. Derűt."

Jó élet, jó öregedés, jó halál: Jó otthon.

Talán Zita kérdésére, hogy kinek öltözünk fel?, az lehetne egy lehetségesen találó válasz, hogy az igazi kérdés inkább így hangozhatna: kinek is vetkőzünk le?
Ükanyám nem vetkőzött le a halálnak. Méltóság. Formalitás.
Felöltözni/Felöltöztetni.

Tegnap reggeli dérjárat-csokor:

Körömvirág

Borzaskata

Sisakvirág

Körömvirág

Ágyásrózsa

Büdöske

Cserszömörce

Borágó

Konkoly

Ágyásrózsa

Horror Óbányán

Egy hete vidáman bóklásztunk több száz másik turistával Óbányán a múlt hétvégén, amikor Peti kiszúrta, hogy a falu hirdetőtáblája szerint Kakasütésre van lehetőség a faluház előtt. Nem, nem kaka sütésre, hanem kakas ütésre. 200Ft/egy ütés, állt a röplapon. Azon nyomban feltett szándékunk lett, hogy agyoncsapjuk a kakast. Ehhez lepengettünk összesen 800,-Ft-ot, a gyerekek kezébe adtunk egy jó három méteres, hajlékony botot, bekötöttük a szemüket, és útnak indítottuk őket. Nem egyszerre. A kakas egy ketrecben volt, és a cél az volt, hogy úgy üsse fejbe azt a bátor vállalkozó, hogy vér folyjon. Az viheti ugyanis haza az elhunytat, aki sikeresen agyoncsapta. A gyilkossági kísérlethez egy sváb zenekar húzta a talpalávalót, és vidám, ittas bácsik kuncorásztak. Nos, végül a négy vállalkozó gyermekem közül egy sem lett büntetett előéletű, a kakas pedig vidáman kukorékolt a kis ketrecében. A gyengébb idegzetűeket megnyugtatom, hogy tényleg volt kakas, és tényleg ketrecben, de agyonütni csak egy avatart kellett (volna), ami egy kitömött kakasfej volt textilből.

És, hát hogy mi is az a kakasütés:

„A Kakasütés különböző alkalomkor előforduló népszokás, amelynek során egy vagy több kakast, esetleg tyúkot ölnek meg: agyonütik, lemetszik a fejét vagy lelövik. A szokás menete helyenként változó volt. A brassói Hétfaluban húsvét harmadik napján az iskolás gyermekek a község játékra alkalmas helyén bizonyos távolságra egymástól két cöveket vernek a földbe. Az egyikhez egy hizlalt kakast, a másikhoz egy hizlalt tyúkot kötnek. A fiúk a kakas, a leányok a tyúk irányába helyezkednek el. A feladat az, hogy a cövekhez kötött kakast a fiúk agyonlőjék (kakaslövés), a tyúkot pedig a leányok agyonüssék. A fiúk a halálos ítéletet nyíllal, a leányok egy bottal hajtják végre. Közben egy sajátságos éneket énekelnek, amelyben a kakas szomorú sorsát panaszolja el. Brassó megyében néhol nem a kakasokra, hanem egy táblára rajzolt kakas ábrájára lőttek nyíllal. Aki a tábla közepére festett fekete pontot eltalálja, az a győztes. A két állatot a versenylövés után megölik, elkészítik és elfogyasztják.
Baranyában húshagyókedden a legények a kocsma udvarán cövekhez egy kakast kötnek. A kakastól mintegy húsz lépésnyire bekötik a legények szemét, kezükbe csépet adnak. A cél az, hogy bekötött szemmel a kakashoz találjanak, és azt cséppel agyonüssék (kakascséplés).
A szatmári Felsőbányán lakodalom alkalmával a vőlegény feladata volt, hogy a násznép jelenlétében, bekötött szemmel egy cövekhez kötött kakast agyonüssön egy doronggal.
Miskolcon, Borsod és Gömör megye némely falvában a kakast szintén lakodalomban ölték meg. A kakasra „bírósági” végzéssel mondják ki a halálos ítéletet, és karddal vagy késsel lemetszik a fejét (kakasnyakazás).
Kolozsvár környékén aratáskor egy kakast a gabonaföldön beásnak a földbe, csak a fejét nem temetik be. Egy legénynek a kakas fejét kaszával egyetlen suhintással le kell metszenie. Ha ez nem sikerül, az emberek megrettennek, a legényt egész éven át vörös kakasnak nevezik, és úgy vélik, hogy az aratás a következő évben rosszul sikerül. A kakasütés ismeretes a szlovák, cseh, lengyel, német, osztrák és más nép hagyományából."
Ujváry Zoltán: Az átadás-átvétel és a funkció kérdései egy népszokásban, Műveltség és Hagyomány, 1961

Hogy mik vannak.

Felöltözni önmagunknak és felöltözni a napnak.

Anyai nagyapám és nővérem. Élete volt a sport. Én sohasem láttam melegítőben.

Anyu, anyai nagyanyám (aki szerencsére még mindig él) és nagyapám

Nem beöltözni, hanem fel-öltözni, azaz kicsit magasztosabbá válni a napnak, elkészíteni magunkat a napnak (a munkának, a tennivalóknak), mint ahogyan minden este elkészítjük magunkat az éjszakának is. (A hálóruha felöltése ugyanolyan fontos, mint a reggeli felöltözködés. Hajháló és bajuszkötő és egyebek.... Hány de hány film és regény kulcsjelenete az éjszakára készülődés! Már abból, ahogyan elkészülnek, sejtjük magát az éjszakát! Egy kis parfüm ugyebár....) Megpróbálni önmagunkat felmagasztosítani: testünket-lelkünket. Köznapot a lehető legszebb köznapiságba, ünnepkor a lehető legszebb ünnepiségbe.

Apai nagyanyám, nővérem és unokatestvérem

Nagyszüleim és dédszüleim fontos öltözködési szokásokat hagyományoztak rám. Mindig - ha egész nap otthon voltak, akkor is - csinosak és jólfésültek voltak (a szó mindennapi és átvitt értelmében is). Mit is jelent ez? A helynek és az alkalomnak megfelelő, egyéniséget kifejező, koherens egész megjelenést. Részletesebben? Tetőtől-talpig egységet képezett a kinézetük. A frizura és a cipő ugyanolyan fontos volt, mint maga a ruha. Mindig meghökkenek, ha valaki slampos csak azért mert otthon van. Ha nincs rendben a haja. (Ennek legkomikusabb megjelenési formája a kiskosztümös, elöl tupíros, sminkes nő, akinek hátul a haja lapos, mert ott a párna lenyomata.) "Kislányom, egy nő frizurája hátul is mindig rendezett. Tessék elindulás (itt értsd magát a napnak nekiindulást, nem az otthonról elindulást) előtt belepillantani a tükörbe."

Dédanyám mellett apai nagyanyám illatosan lágy nőiségéből töltekezem a mai napig. Köszönöm mami, hogy ismerhettelek!

Valamelyik pécsi könyvtár könyvszanálásán találtam olyan hatvanas-hetvenes évekbeli magyar nyelvű köteteket, amik a honfi nőknek szóltak. Teljes meglepődéssel konstatáltam, hogy a vártakkal ellentétben (mit is vártam? talán azt, hogy mindegy hogyan nézünk ki: egyéniség nélküli egyformaság, a munkaköpeny romantika, stb. sztereotípiákat) igenis azt nemcsak sugallják, hanem konkrétan harsogják az írások, hogy kedves nőtársak, tessék otthon is csinosnak lenni! Megdöbbentett, hogy saját otthonossághoz-nőiséghez való viszonyomat már akkoriban tanítani kellett, csak valószínűleg nem sokan forgatták a fent említett opuszokat. Jaj, hogy nem jut eszembe, merre vannak a pajtában azok a kötetek, vagy a címük, hogy rákeressek, mert tényleg érdemes belepillantani! Egy egész korszak elvárásait, tanácsait tartalmazzák a női megjelenést illetően! (Férfi vagy nő a szerző? Nem tudom, pedig lehet, hogy fontos lenne....)
De hogy végre kinyögjem a mondanivaló lényegét: azt szorgalmazzák, hogy a nők csinosan, szépen felöltözve várják haza munkából megérkező (gondolom gyűrött-büdös) férjurukat. Most nem a férfiak érdekelnek, ezért lehetnek esetünkben akár avittak is, hanem a nők. Hogy igenis, tessék vonzónak lenni! Ha egész nap az volt a feladat, hogy a félévest altassa, etesse, sétáltassa, stb., akkor is tessék csinosnak lenni, mert különben a nőisége fog csorbulni és akkor már nem lesz bizony oly nagyon vonzó, márpedig férfinépség a csábos asszonyszemélynek szeret udvarolni. Praktikusan nézve kevesebb fáradtság vonzó asszonynépnek lenni, mint azt elviselni, hogy férjuraság hölgyszemélyeknek teszi a szépet.

Balról anyu és mellette a dédanyám, jobbról Mariska néni csirkepucolás közben. A női otthonka kérdésköre pedig külön történet....

Kislánykorom egyik kedvenc megfigyelése a papi megérkezik és mami fogadja őt című, békés csendben zajló jelenete. Papi (apai nagyapámról nem találtam idevágó képet) élre vasalt nadrágban, fehér ingben, nyakkendőben, mellényben, fekete cipőben, szürke vagy barna cérnazokniban (ez később lesz fontos) megérkezik, megcsókolja a mamit, fáradtan leül a nagyszoba foteljébe - közben halk duruzsolás kettőjük között, miközben a mami a sámlira leül a fotel mellé és kifűzi a csinos, szoros utcai cipőket, leveszi papi lábáról a zoknikat és azokkal lassan, ritmusosan átdörgöli az ujjközöket, két kézzel húzogatva szünteti meg az odatapadt izzadtságot és fáradtságot. Utána a fotel karfájára már jó előre odakészített tiszta zoknit ráadja a hazaérkező lábra, házicipőbe bújtatja, majd következik a tiszta ing és házimellény. Szép. Tudom mire gondolnak sokan, hogy női megalázkodás, női szolgálat, stb. Nem! Mami átvarázsolta papit otthonivá, a magáévá tette, úgy, hogy közben természetesen minden porcikájával át is adta magát neki, hogy utána viszont a férfi szolgálja őt: tetterős, újra aktivizálódott, otthon is mindent megoldó társsá teremtette. Szép. Otthon. Melegség. Varázslat.

Egyszer már egyik írásomhoz kerestem dédapámról ezt a képet, végre megtaláltam: számomra a napi munkához is felöltöző szép férfi eszményképe. Amikor magamban dohogok, hogy már megint mennyi a vasalnivaló, azzal a gondolattal csitulok el, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy Balázs inget hord és én vasalhatom. Napfénysimogatás a szövet szálai közé.

Szívesen veszek a fiaimnak hajformázót. Szívesen vágom a hajukat egyre vagányabbul nagyfiúsra. Megnyugvásos elégedettség, mikor belepillantanak a tükörbe, hogy rendben vannak-e. Jakab nagyfiamnak és anyunak ma van a születésnapja. Remélem a gyerekeink azt is megtanulják, hogy szelektálva folytassák a múltból azt, amit értékesnek és továbbvivésre méltónak tartanak.

Judit Ismétlődéseink c. írásáról eszembe jutott Tarantino Kill bill című filmjének egyik kulcsjelenete és abban a Szuperman monológ, melyből azonban most csak egy részt idéznék:

Bill mondja a főhősnek: "Biztosan tudod, mennyire szeretem a képregényeket. Különösen a szuperhős-történeteket. Lenyűgözőnek találom az őket övező mitológiát. Vegyük például a kedvencemet, Superman-t. Nem valami jó képregény és nincs is túl jól megrajzolva. De az őt övező mítosz nemcsak zseniális, hanem egyedi is. Minden szuperhősös képregény szerves része a hős alteregója. Batman-é Bruce Wayne, Pókemberé Peter Parker. Mikor a figura reggel felébred, ő Peter Parker. Fel kell vennie a jelmezét, hogy Pókember lehessen. És ezen a téren Superman-nek nincs párja. Superman nem Superman-né válik. Ő Superman-nek született. Mikor Superman felkel, ő Superman. Az alteregója Clark Kent. Az igazi arcát akkor látni, mikor a kék jelmezét viseli, rajta a nagy piros S-sel és a piros köpennyel, amiben Kent-ék rátaláltak. Ez az igazi Énje. Amit Kent visel; a szemüveg, az öltöny, az a maszk. "

Na vajon mi kik vagyunk? Akkor vagyunk mi, amikor felöltözünk, vagy akkor amikor levetkőzünk? Mi van alul? Macinaci és abból húzunk tiszta ruhát, vagy a tiszta ruhára húzunk otthon házikabátot? Kinek öltözünk fel? A világnak, vagy a szeretteinknek?

Igen, valóban, nagyon vonzó cím, már látom, ahogy a kedves Olvasó felfigyel rá és azonnal rátapad a képernyőre, egyenesen issza a szavaimat. Nem baj, azért én is mégis töprengek itt egy sort.

Hogy van az, hogy néha semmi jó sem történik, semmi sem sikerül? Az ember (asszony) reggel véletlenül elvágja az ujját, véletlenül beveri a fejét a kazán sarkába, véletlenül belekever a fehér mosásba egy piros inget (ami természetesen bugyirózsaszínre változtat mindent, nemcsak a bugyikat). Véletlenül? Vagy valami rossz erők működnek ilyenkor? Nem vagyok egy boszorkány-típus, nincsenek megérzéseim meg előérzeteim, az ún. hetedik érzékem is csak a gyerekeimmel meg a tanítványaimmal kapcsolatban működik (de még ez is egész másképp, mint ahogy másoknál). Mégis, ilyen napokon, amikor minden adott, hogy jól érezze magát az ember (asszony), miért van olyan érzése, hogy minden összeesküdött ellene? Ilyenkor akárhogy akarom, nem megy, hogy jókedvem legyen, nem tudom magam áthangolni, pedig pont úgy csinálom, mint amikor csak simán bal lábbal kelek fel, mégis tudok némi hangolódás után mosolyogni, átalakulni, ragyogni. A maihoz hasonló rosszkedvű napokon azonban csak gagyogni tudok, nem sikerül a varázslat. Nem segít a napfény, a gyerekek csipogása, a jó idő, a szabadnap, a pihenés, az olvasás, a kert, a kedves tevékenységek. Nem tudom visszatükrözni a világban elém terülő szépséget. Miért?

Született és megrögzött optimista alkatom révén arra kell ilyenkor gondolnom, valamiért most ilyen napnak is lennie kell, hadd szabaduljanak el a gonosz erők is, végülis senki nem mondta, hogy minden nap habostortát kell enni. Ám legyen, romboljanak, ha most úgy kell. Viszont akkor én is huncutkodok egyet és minden olyan dolgot megcsinálok ma, amit utálok, sőt, örülni fogok neki, ha valami nem sikerül – legalább letudok minden rosszat egy napon, átverem a gonoszokat, így holnap már csakis jó napom lehet. Hihihi.

Úgyhogy ma elmentem egy új turkálóba, ahol őszintén örültem, hogy nem találtam télikabátot, mert úgysincs már rá pénzem ebben a hónapban, felhívtam apámat, akinek a feleségével nagyon feszült a viszonyom, így ezen is túlestem, meg is kaptam a magamét, aminek szintén nagyon örültem (na, jó, nem szívből, de legalább most jó pár hétig nem kell ugyanezt meghallgatnom), porszívóztam, vasaltam, megcsináltam nemszeretem adminisztratív feladatokat, és nagyon örültem, hogy bugyirózsaszín ruhákat teregethetek (holnap majd újra kimosom őket, mi van akkor).

Minden bénaság ellenére csak összefutottam egy barátnőmmel munka közben, aki annyira örült, hogy még meg is ölelt (lehet, hogy hasonló cipőben járt, mint én, úgyhogy már egy kétperces randi is feldobta), csupa finom süteményeket sütöttem (semmit nem hagytam ki, nem égettem meg), vicces mesét találtam ki a legkisebbnek egy sündisznócskáról, és amúgy remek estém van a gyerekekkel, akik éppen mellettem rajzolgatnak tavaszi virágzó fákat meg álmodoznak 20 percig a levegőben reptethető drónokról. Szóval fittyet hánytam a rossznak, ha úgy tetszik, bemutattam neki és meghagytam abban a hitében, hogy garázdálkodhat és elronthatja a napomat, titokban mégis megtaláltam a magam örömeit. Hihihi. (Mégiscsak boszorkány vagyok? Ugyan! Tündér!)

Szokásaink. Rítusaink. Hagyományaink.
Csak hogy életünk legfontosabb ismétlődéseit emeljem ki.
Reggel például fél ötkor szoktam kelni. Szokás, mely életkorból, élethelyzetből, feladatmennyiségből alakul ki. Mindennapi szokásaink könnyen felülírhatóak, megváltoztathatóak. Nem ideiglenesek, hanem időintervallumban rendszeresek. Szokásaink tulajdonképpen rendszeres ismétlődések, mely megismétlések által válnak rutinná, azaz olyan cselekvéssorrá, melyet szinte automatikusan hajtunk végre - a legnagyobb kihívás ebben az esetben az, hogy ne váljon fásultsággá, hogy ugyanolyan kedvet és lelkesedést találjunk a mindennapi megismétlésben, mint mikor még frissen alakítottuk ki.

Rítusaink a szokásainkhoz és a hagyományainkhoz is több szállal kapcsolódnak. Reggelente példának okáért megfésülködöm - nade nem mindegy, hogy hogyan. Előbb így fésülöm, aztán úgy fésülöm, befonom, becsatolom, etc. Szokás, hogy minden reggel csatot teszek a hajamba. Az már viszont hagyomány, hogy díszesebb, értékesebb csatot teszek a hajamba, ha ünnep van. Merthogy a díszességnek mindig jelentése van. Szimbólum.

Azt hiszem, mondhatjuk, hogy a hagyomány rituálisan megünnepelt szokásrendszer, mely spirituális töltettel rendelkezik. Keresztelő, házasság, születés, temetés, stb. A 'hogyan szoktuk csinálni' és a 'hogyan illik csinálni' összehangolása azzal, hogy 'hogyan szeretnénk csinálni'. A változások kicsírázási helyei.

Nemtörődömség. Valahogyan mindig az a képzetem volt (szerintem néprajzi olvasmányok ezt nagy fokban erősítették is), hogy vidéken a hagyományok kötöttebbek, a szokások szabályozottabbak, a klasszikus tételmondat: lassabban változnak a dolgok, archaikusabb az életforma. Ehhez képest manapság nem ezt tapasztalni. Sose gondoltam volna, hogy falun temetésre elmehet egy férfi szandálban, köldökig nyitott ingben. Vagy hogy lehet papucs is az óvodai/iskolai benti cipő. Nem hinném, hogy városban bárki is papucsként értelmezné a benti cipő kategóriát. Vagy melegítőként az iskolai viseletet. Rosszul értelmezett kényelmesség. Érdekes viszont, hogy a melegítő (sportolásra való öltözet) és a papucs (uszodába való lábbeli, majd meleg lakásba való benti lábbeli) is városi ruházkodási találmány, ami aztán falusi mindennapi viseletté vált. Falusias otthonosság. (Emlékeztek a nagyik levágott szárú, esetleg klumpává szabott gumicsizmáira?) Ühümm.
Gyerekkoromból is azt a képet hozom magammal, hogy a falusiak máshogyan/másként öltözködnek, de nem slamposak. Zártabb, a testet jobban fedő ruhák, szabásában és anyagában is merevebben hordott darabok jutnak eszembe. Az idősebbeken most is ezt tapasztalom, de a hetven alattiak már inkább 'az ide ez is jó lesz' stílust viselik. Felöltözni a napnak.

Vízzel írt valóság

Minden utazásnak van tanulsága. Minden kilépésnek a saját terünkből rengeteg hozadéka van a további életünkre.
Az utazás sokban helyettesíti a klasszikus értelemben vett műveltséget. Aki utazik, az lát, befogad, átél - nyitottabb a másra, megértőbb, elfogadóbb a mással. Talán.
Utópisztikusan idealista tanítás-tanulásmódszertant fogalmaztunk meg magunknak: mivel az iskolára és az otthontanulásra is szükségünk van, ezért az lenne a mi családunknak a leginspirálóbb, ha minden félévben egy hetet otthon lehetne tölteni (legideálisabb esetben külföldön). Mást és máshogyan tanulnak az iskolában, mást és máshogyan mélyítenek el az otthon megtanultak során. A kétféle lehetőség, a más-más intenzitás gazdaggá tesz. Átjárhatóság. Összetettség. Összeszedettség.
Önjáró gyerekeim lettek. Csehországban most már senkit sem kellett elindítani a napnak, mindenki nemcsak tudja, de érti is a dolgát. Mivel alapvetően közös céljuk, hogy mindenki minél előbb végezzen, ezért hipergyorsasággal beosztják az idejüket és már nem engem kérdeznek meg, ha segítségre van szükségük. A háttérből pedig jót lehet kuncogni, mikor a nagy sietésből belefelejtős lelassulás lesz, közös élmény, közös tanulás. Jó kimondani, hogy ismerjük egymást. A legjobb pedig, hogy közben én is foghatok egy könyvet és tanulhatok.

Ismétlődéseink: utazásra készülni, magának az utazásnak a megélése, és természetesen az utazás feldolgozása. Tíz év után ismét ott álltunk a prágai Károly-hídon és ismét kaptam egy hajcsatot (találkoztam egy ezüst hajcsattal is - próbálok nem sokat gondolni rá. Balázs azt ígérte, húsz év múlva belefér. Én kérem tudok várni). Kedvenc lábosaim mind Brno-ból valóak, idén ismét kaptam egyet - teljes a készletem.

Balázs egyik kedvenc szövege Az Ismétlés. Óhatatlanul én is sokat szöszmötölök gondolatban azzal, hogyan is van ez? Milyen is, mikor valamit, akár mozdulatot, cselekvést, gesztust megismétlünk? Ugyanazt csináljuk újra, vagy valami teljesen mást?
Eggyel több gyerekkel álltam a hajcsatos stand előtt, megnőtt, megváltozott idő közben a többi. Szép ez a kifejezés: idő közben. A két aktus (ott állni a hídon) kijelöli azt az intervallumot, ami közben történt. Hajjaj, mennyi minden történt - mégsem fontos ebben a viszonylatban, az a fontos, hogy újra át lehetett élni azt a szépséget, azt az örömet, amit akkor, kicsit máshogyan, kicsit érettebben, de magának a megélésnek az intenzitása mit sem változott. Néha jó visszamenni oda, ahol különösen jól érezte magát az ember. Érdekes, ugyanilyen ennek az ellenkezője is: ódzkodunk oda visszatérni, ahol fájdalom, sérülés, rossz dolog történt velünk, egyszerűen képtelenek vagyunk arra menni. Elkerülni. Odakerülni. Útvonalak. Megérkezések. Élmények.

Ismétlődő kertalakítási élmény. A mai napig nem értem azt a pillanatot, amikor nekiállok valaminek. Most éppen a korábban már emlegetett száraz dizájn tónak. Ihlet. Sugalmazás. Amikor egyszerűen megérkezik a pillanat, hogy hezitálás, kétely és aggodalom nélkül végre nekikezdjen az ember. Magabiztosság. Tudás. Hasonló lehet a művészi ihletettség, csak persze sokkal magasabb fokon. Amikor minden magától megy, egyszerűen mintha csak diktálnának az embernek. Olyan, mintha csupán médium lenne az alkotó, legalábbis a konkrét megvalósítási cselekvésben - a felkészülés, az előkészítés sokkal inkább érthetően az egyéné. Amikor Jónás zenét szerez, vagy bármelyik gyerekem valamit konkrétan létrehoz, ugyanezt a folyamatot tudom megfigyelni. Abban a pillanatban, amikor leül valamit létrehozni, csak a testében van jelen, amúgy mintha két világot kapcsolna össze és realizálna előttünk a jelenben. Megzavarhatatlanság. Tisztelet. Ámulat.

Gyors őszi kertjárat, avagy mi virít még?

Szurokfű

Molyhos ökörfarkkóró

Évelő őszirózsa

Évelő őszirózsa

Petrezselyem

Újhagyma

Petúnia

Szellőrózsa

Kaliforniai kakukkmák

Ágyásrózsa

Sisakvirág

Balázsnak konferencia és tanítás az Ústí nad Labem-i egyetem művészeti karán, nekünk pedig otthontanulás és városi élet idegenben.
Az egyetem kollégiumában kaptunk egy kétszobás lakást, saját fürdővel és konyhával - igazi többemeletes, liftes, műanyagborítású panelélmény. A szagok és zajok ugyanolyanok, mint mikor mi voltunk egyetemisták, de a kényelmi fok összehasonlíthatatlan az egy szobában két-három szakadt ágy és két három szakadt íróasztalon kívüli semmihez viszonyítva.
Nappal még normálisnak, emberinek mondható hangok: zenehallgatás, jövés-menés, de inkább a magára hagyott hatalmas épület csendjei vannak jelen: folyosótakarítás és karbantartási munkálatok. Az éjszaka sem hangos, nem hallani artikulálatlan bulizáshangokat, nem üvölt a zene, nincs folyosónálló hahotázás, sem mantrázó-dörmögő tanulás. Viszont az ürítéshangok egyfolytában jelen vannak - szó szerint -: a falakban futó csövekben folyamatosan zubog a víz az állandó használattól. Na ez az, ami megszokhatatlannak tűnik. Utána kéne olvasnom, hogy akkoriban, mikor ezeket az épületeket tervezték, nem gondoltak ebbe bele? Vagy csak engem zavar, ha vacsora közben a mellettem lévő falban hallom a víz (és egyebek) száguldását lefelé?
A gyerekek mindent élveznek: azt, hogy puhán ring a formatervezett műanyagszék, hogy reggeli után mindenki azzal a tantárggyal kezd, amihez éppen kedve van, hogy nem kell elmenni sehova, hogy egész nap együtt vagyunk. A legjobban talán a reluxát élvezik, hiszen eddig nem tapasztalt árnyékolástechnikai mutatványokat lehet produkálni. A ház előtt, najó, a koli előtt megáll a trolibusz, elég nagy a forgalom is ahhoz, hogy rengeteg város- és közlekedésszervezési kérdést lehessen megtárgyalni.

Ebéd után irány a természet, gyalog is csak tíz perc a legközelebbi park. Kettő körül már nemcsak kutyasétáltatók és babakocsis anyukák használják, hanem az iskolások is bandukolnak hazafelé.

Jó a gyerekekkel átbeszélni, hogy kinek mit jelent a természet, miért fontosak a zöldfelületek, mi is a különbség a saját kert és a közpark között, melyiket milyenre jó tervezni, egyáltalán annak megértése, hogy a dolgok nemcsak úgy lesznek, hanem teremtjük őket magunk körül: szépre-csúnyára, gazdagra-sivárra.

Jó szülőként látni, hogy azok a terek, amiket megmutatunk és megtanítunk használni a gyerekeinknek, azok természetesen megélt tér- és viselkedésélményekké válnak számukra. Tudják és értik, hogy miért kell csendben maradni egy konferenciateremben, egyértelmű már számukra, hogy különféle világok vannak, és ott hol főszereplők, hol pedig mellékszereplők - de szép lassan azt is elsajátítják, hogy mindegyikből valamit tanuljanak, valami fontos kis elemet beépítsenek a saját életükbe.

Idén már nemcsak egy, hanem két előadást is be tudtunk vállalni a konferenciából, a nagyoknak már olyan feladatot is tudtam adni, hogy a számukra angol nyelvi szóáradatból legalább öt szót ki kell halljanak, meg kell értsenek. Hallás- és viselkedésfejlesztés: arról is lehet már beszélgetni, hogy édesapa viselkedése miben más, mikor előad, mikor idegen nyelven ad elő, mikor bemutat, mikor csak a folyosón beszélget, stb. Minták. Szerepek. Egyénítések. Identitások. Értékek.

Nos, a Főszerkesztő asszonyról kiderült, hogy gaz zsaroló, mert amikor szépen megkértem, hadd cseréljem le az engem szimbolizáló kis baglyos képecskét a Faluságban, ártatlan hangon és a legnagyobb lelki nyugalommal közölte, hogy csak akkor, ha írok is valamit. Ilyen presszió alatt hogyan is lehet értelmesen írni? Na és az ihlet meg az alkotói szabadság? Hát ilyenről még nem hallott ez a mélyen tisztelt hölgyemény? Na, sebaj, megmutatom, hogy megy ez nekem így is. Csakazértis!

Szóval most szombaton volt egy középiskolai osztálytalálkozóm, ahol több dolog is nagyon vicces volt, de az első máris az, hogy valamiért abban hitben voltam, hogy ez a tizenötödik, és a helyszínen világosítottak fel az osztálytársaim, hogy le vagyok maradva valahol, mert ez már a huszadik. Hm, nem érzem magam ilyen öregnek, kicsit meglepődtem, de némi elemi iskolás matek után rá kellett jönnöm, hogy igazuk van. Mikor beléptünk a terembe a barátnőmmel, akivel együtt mentünk, és végigölelgettünk mindenkit, majd leültünk, ránéztünk egymásra és ugyanazt a kérdést tettük fel: Te, ki az a csávó ott tőlünk jobbra? Egyikünknek sem volt ismerős, így megnyugtattuk egymást, hogy biztos a másik osztályba járt és csak az első évben volt itt, mert senkire sem emlékeztet. Ehhez képest kiderült, hogy a mi saját osztálytársunk, aki végig velünk járt és együtt ballagtunk. Hm, változnak az idők. (Vajon ő is ezt kérdezte a padszomszédjától, amikor minket meglátott?)

Mivel ez már tényleg a huszadik találkozó, mindenki megélt egyet s mást, így nem arról szólt, hogy lehet bebizonyítani, hogy milyen szuper az életünk, hanem őszinte, emberi történetek jöttek-mentek, nagyokat nevettünk és hihetetlenül rokonszenvesnek találtuk egymást. Jó volt megélni, hogy mindenkinek számít a közös múlt, hogy összetartoztunk és ezt ma is lehet érzékelni. Még jobb volt azt megélni, hogy mennyit változtunk, mennyivel kiteljesedettebb mindenkinek a személyisége és mennyire jó fejek azok az emberek, akikkel a tinédzserkorunkon túl is összekötnek dolgok. Úgyhogy nagy lelkesedésünkben azonnal kitaláltuk, hogy térjünk vissza az évenkénti találkozóhoz, mire az ofő rögtön felajánlotta, hogy úgyis most újították fel a házat, nála lehet a következő buli - ez azért olyan szimbolikus, mert amíg gimisek voltunk, minden nyár előtt nála bandáztunk, érettségi után meg évekig szintén. Aztán mindenki önmegvalósított, az ofőnknek is lett új osztálya, így ők buliztak nála, mostanra viszont úgy tűnik, mindenki elfér ott az év során valamikor: volt osztályok, gyerekek, unokák, barátok. Megint egy új öröm az életben így a negyven felé közeledve. Tökjó!