Esőnap: mikor olyan intenzív belső munka folyik, hogy nem ér rá az ember gyereke iskolába menni. Igazolom. Koordinálom. Örülök.
Az egyik teljesen belemerült a mágnesesség világába - kimozdíthatatlan haladás a témán belül: kísérletezés, kérdezéséskérdezés és kutatás és kipróbálás, analizálás és kérdezéséskérdezés.
A másik (végre) nekiállt meséket fordítani és lehet ízlelgetni a szavakat, kifejezni megtanulni, másként kifejezni tudni, mesét és mesenyelvet építeni.
A harmadik zenél és zenél - hallgat és variál, tanít, kijavít és szerez: melegséget, meghittséget az egész szobába.
A negyedik fest, miközben rájön, hogy a virágtan és az embertan csodás dolog és azon elmélkedik, hogy a biológiát és a rajzot hogyan is lehetne összehozni - és akkor olyan jó mesélni Irmáról, a munkáiról, a lenyomatokról, a botanikai rajzokról, a botanikai fotózásról (Igen, Jankáról van éppen szó, aki egyre többször megy ki csak úgy a kertbe, hogy a virágaimat fényképezze.).

Irma rózsa fotója, amit egyszer nekem küldött

Magántanárság. Ha jól sikerül, akkor az igazi tanár-diák, mester és tanítvány viszony megvalósulása. Vezetés, elfogadás, egymásra hatás, haladás. A kicsik zongoratanárnőjét legszívesebben minden földi jóval elhalmoznám, mert hihetetlen élmény, mikor zeneóra után beülve az autóba, csak arról beszélnek, hogy az előbb mit és hogyan tanultak, attól milyen ötleteik születtek és különben is, igyekezzünk haza, hogy otthon megmutathassák az újdonságokat. Ami ezennel már az életük része lett. Gazdagság.

Jakab két dolgot hajlandó zenei vonalon tenni: a választott karácsonyi dalokat megtanulni és ha szükséges, Jónásnak segíteni, mikor zenét szerez. Testvéri kötelezettségek.

és a titokzatosságról.

Lista az Angyalnak.
Lezártuk, kitettük és reggelre eltűnt - a kívánságlista megírásáig szikrázott a levegő a vágyak megfogalmazásától, most pedig mindennapi beszédtéma a reménykedés: tényleg meghozza-e az Angyal, olyat hoz-e? Idén is megtörténik-e az, hogy a megálmodott, papírra cirkalmas betűkkel leírt kívánság szembenéz az emberrel a fa alatt?
Családi hit- és fogalomrendszer.
Már egyre magabiztosabban és (egyre kevésbé idegesen) mosolyogva igyekszem elejét venni a 'felvilágosító' hangoknak és az elsuttogott 'már el lehet mondani?' kérdéseknek. Nem, nem lehet. Nem, nem engedem lecsupaszítani, nem engedem mindennapivá tenni a megélendő ünnepünket. Készülődés.
Az őszinteséget sokan összekeverik a csodátlan, titoktalan élettel.
Tudatos szülőség.
Legszívesebben lajstromba szedném, hogy miért és mennyiben lélekmentő a gyermeki létnek a csodatanítás, a titoktanítás, a nem mindent nevén nevezni tudni szabálya, a sejtetés, az utalás, a kulturális kódok használata, a mesét hallgatni tudni és mesét elmondani tudni fontossága. Álmodozás. Vágyakozás. Képes beszéd. Költészet.
Őszintén beszélünk az élet nagy kérdéseiről, de helyet hagyunk a különlegesnek, a misztikumnak.
Tudatos családvezetési döntéseink. Várakozás - remény - beteljesülés. Megannyi közösen megélt és közösen alakított tudás. Tisztelet. Varázslat.
Mióta kertünk van, földlabdás kicsi fát hoz az Angyal - feléjük járva elég rájuk pillantani és már homályos is az ember szeme....

Mamussal Mikulás reggelén

Többször előkerülnek e könyv lapjain az ’ima’ és a ’meditáció’ kifejezések. A kettő korántsem ugyanaz, s hogy a különbségre rámutassak, ide idézem Christopher Moore tömör összefoglalását:
„Amikor imádkozol, beszélgetsz Istennel. Amikor meditálsz, akkor hallgatod.”
Hasonlóan látom én is. Számomra az imába a következők tartoznak: köszönet, hálaadás, kérés. A meditáció lényege pedig nem a kiáradás, hanem a befogadás. (Bár nem szeretem a ’meditáció’ kifejezést, mert sokan félreértik, mégsem találok alkalmasabb szót.) Leülök valahol, legyen az fatörzs, utcakő, vagy épp patakpart, s szépen lecsitítom kavargó gondolataim (ha ugyan vannak éppen). Ha mindezek elcsitultak, akkor jön az Ihlet, sokszor látok egy-egy villanásnyi jövőképet, ami megmutatja az irányt, amibe a továbbiakban haladnom kell. S én hűen követem ezt az irányt, így sosem tévedek el.
Többé-kevésbé ezeket jelenti nekem ez a két szó: ima és meditáció. Tisztelettel kérem a kedves Olvasót, hogy emelkedjen felül kedvenc sztereotípiáin, dogmáin, s próbáljon elvonatkoztatni minden vallásos tartalomtól, ami e szavakkal az idők folyamán összeforrt.

In.: A szabadság íze: Ima és meditáció

https://www.facebook.com/zakadominika

Valamelyik kenderhorgolásom szálszövedéke....
Képeshangjához ezt választotta Jolán....

Jónást figyelve - vele marakodva-játszva-zenélve - Jolán is elkezdett zenét szerezni: nemcsak leülni és improvizálni, hanem a belül hallott hangokat lekottázni, hogy újrajátszható, más által is eljátszható legyen.
Nemrég emlegettem az utánzást, mint a tanulás egyik első lépcsőfokát - hát kérem, Jolán most itt tart.
Még nem tud szakszerűen kottázni, hanem egy sima lapra írja fel egymás után a hangok neveit: A H F G.... Az ütemeket, az egyik kéz, másik kezet saját jeleket kitalálva jelezgeti.... Szaknyelv. Bevonódás egy másik világ nyelvébe. Saját belső igényhez nyelvet találni. Hagyomány. Újítás.

Táncelmélet.
Tánctudomány.
Táncgyakorlat.
Táncillem.
Táncrend.
Táncolni - csak úgy....
"Mindenki! Egyszerre! Mindenki!" (Deák Kristóf: Mindenki, 2016)
Néptánc, társas tánc, örömtánc....

Tánctanítás - tánctanulás. Esetlenségek. Kapcsolatok. Érintések. Irányítások. Mozgások. A gyerekek szeretnek táncolni, fontos önkifejezés, az uralt és irányítani tudott kis test feletti öröm, a testügyesség első bemutatása egy médium, a zene segítsége által. Táncolni mindig hívunk: közös élmény, a csináld velem és a csináljuk együtt felszabadító közössége. Az egymás közötti viszonyrendszerek kivetülése és felülírása egyszerre.
Megérintések, megérintődések.

Sok anyukához hasonlóan én is kicsit elszontyolodtam, mikor a fiaim egyszercsak azt kérték, hogy ne kelljen tovább táncra járniuk. Ciki. Nem tudom, hogyan lehetne őket ezen a ponton átlendíteni - talán akkor, ha mindenki...., talán akkor, ha nem lenne manapság ez régimódi nevetségesség....

Nem tudnak a párok táncolni. Falun, itt Ellenden még talán igen. A farsangi bálon ropják, mi is ropnánk, roptuk is örömest, de a kéretlen-értetlen felkérők és borgőzös leheletek nem teszik vonzóvá az eseményt.
Hiányérzetet látok a nőkben - táncolnának, de nincs kivel. Apukám, apósom, nagyapáink mind, szerencsére Balázs is esküvő vagy táncmulatság alkalmával minden fehérnépet megtáncoltat, fiatalt, korosat egyaránt. Miért is fontos ez? Miért is ez a szokás? Mit fejez ki ez a gesztus? Legegyszerűbben azt, hogy észreveszi, tudja, meghajtja magát a nők, a nőiség előtt - teszi ezt férfiként. Megtiszteli a női nemet azzal, hogy férfiként járul eléjük és jól megtáncoltatja őket (miközben természetesen legitimálja önnön férfi mivoltát is - ilyen minőségben tessék kérem rám nézni). Hódolatot kifejezni ugyebár csak a hódítók tudnak.
Családi közegben talán át tudjuk adni a fiúknak ezt.... De a lépéseket a magabiztossághoz gyakorolni kellene....
Szeretem, hogy a fiaink is megnézik velünk lányokkal a kosztümös filmeket - újabb és újabb fontos kérdések merülnek fel a nőiség-férfiasság, tisztelet, udvarlás, megközelítés, elérhetőség, kifejezés területén. Gesztusok, amik tanulhatóak. Ösztönös gesztusok, amik társadalmi elvárásoknak megfelelően finomíthatóak. Jelzésértékelések, megfigyelések, korelemzések, önelemzések.
Tavaly a téli szünetben családi házibuli volt a tisztaszobában: felakasztottuk a fénygömböt, félretoltuk a bútorokat, és unokatestvérek, sógornők együtt dizsiztünk a bömbölő zenére. A leendő férfiainkra sem kellett sokáig várni.... Még hogy régimódiság?!?

Gumiláb (Herbert Ross filmje, 1984)

It was already at the age of 16 that I could first try dancing and it only happened because I took part in a student exchange program. I was part of a group of about 20 girls and boys from our high school who could go and live with a couple of Welsh families near Llandeilo for ten days and so we had to bring something as a present – Hungarian folk dance seemed just perfect. By then I had already expressed my wish to my parents many times that I really wanted to do some dancing but nobody let me – they said I should study, help at home and be quiet. Now I know they probably didn’t have the energy to schedule my yearnings but at the time I felt quite neglected, unloved even as there never seemed to be time for my aspirations. Anyway, I got into the dance group who were supposed to amaze the Welsh audience and although none of us had danced ever before, our Welsh families were pleased enough with us when we got there. Apparently, these dance classes were a chance for me to totally fall in love with dancing once and for all.

I danced through the next 11 years into an entirely brave new world where I made fantastic friendships and attained good endurance but most important of all I learned that the best thing about dancing is the process of doing it. Fortunately, I bumped into a group of people during university who I could connect to on various levels and together we created a dance community whose members have been in touch for the past 17 years. I have always been absolutely grateful for my dancing friends because they gave me the first chance ever to really feel part of a community as a precious and loved member. From then on, I could start becoming the person I am meant to be and this is thanks to my friends and thanks to dancing.

Our group never aspired to show what we do – we danced because it was important for us and because we simply had fun in each others’ company. Although we had set dance classes three times a week, it didn’t really mean much because we got down to our club every single night and learned new steps from around six till midnight or later if we felt like it. Of course, we had to get up in the morning and go to our seminars just like everyone else but dancing was such motivation and gave us such energy that this way of life felt absolutely normal. It was normal. I don’t remember being tired: I was living in a constant flow of joy.

Our dance teacher was also a special person and I think we all feel grateful for him, too. Jani was comfortable in different dance styles, not just folk dance, which fascinated us and it also meant that through his knowledge we could get a glimpse of a wider context. He gave us tips that made us more conscious of our body and he could also illustrate different interpretations of connection between leaders and followers. Jani’s experience and knowledge of dance culture and communities in different regions in Transsylvania and Hungary broadened our horizons. His open, kind and deeply humane personality is still an example for me and I guess, for many of us.

Dance steps were the first to lead us to form a great community but it soon became clear that we shared much more. We had never-ending discussions and arguments about how we should lead our lives, how we should work, love and create a better future. We had a serious intention to stay in touch and even to form a community of brethren helping each other. Naturally, this didn’t happen in the way we planned: we never bought common land or even stayed close to each other geographically but in our hearts we are still there for each other and I am absolutely certain that in any case of need I could count on any of these friends of mine even if we hadn’t talked for some time. The fact in itself that once we had real intentions to live a noble, eco-friendly and honest life has always served as a compass for me. The experience of shared love and respect has, too.

As I was expecting my first child, I had to stop dancing and my three pregnancies created a long gap between my dancing years. As a mother of three I have gained fantastic experiences and an even deeper love of and zest for life, but all this has also transformed me to become a much stronger woman. This change has affected my “dancing career” and although when I tried folk dance again after 7 years, I felt as if I had been missing a body part for a long time, I had to give it up. I simply realized that the rigid rules and traditions of Hungarian folk dance affecting the woman in the process of dancing limit my freedom, which I cannot bear any more. It took me a long time till I found my other true love again in terms of dance styles but now I even have three so there is nothing to complain about. 🙂

To be continued…

Miért Otthonka?

Egykor a mi falunk (is) elképzelhetetlen volt a boltba, temetőbe, kertbe készülő, kapu előtt a padon üldögélő otthonkás nénik látványa nélkül.
Gyermekkorom meghatározó élménye ez a pamut és poliészter keverékéből készült, alapvetően otthoni viselésre tervezett „munkaruha”, mely beleillett a 60-70-80-as évek fura textilipari termékeinek sorába.
Hódító útjára a 60-as években indult, amikor a hazai textilipar nylon termelése az egekbe szökkent. Hatalmas szín, minta és formagazdagságról árulkodik az a gyűjtemény is, melyet egyesületünk folyamatosan bővít a hagyatékokból előkerülő, kidobásra ítélt ruhadarabokból.
Nevezték már „szaladgálati asszony-ruhának”, az emberi test fóliasátrának és még ki tudja hány találó elnevezés született rá az elmúlt 30-40 évben.

Így visszanézve nem a szépsége, az esztétikai jelentősége adja meg a népszerűségének titkát, melyet egyetlen mondatban foglalnak össze viselői: „praktikus, nem gyűrődik, nem kell vasalni, bármit fel lehet alá venni, mindent eltakar”.

Krumlirétes fesztiválon otthonkákkal bolondozó utcaszínházi produkció:-))

Nálunk - Dunaszekcsőn - ez a szó „otthonka”, a fenti asszociáción és az arcon gyorsan átsuhanó mosolyon túl, már egy, a faluért munkálkodó csapatot is jelent.
Otthonka Egyesület - a névválasztásban nem titkolt szándékunk volt ezt a mosolyt az arcokra csalogatni, és emellett kifejezni, hogy mi itt vagyunk otthon, itt tevékenykedünk a faluért, az itt élőkért.

Bütykölde

2014-ben alakultunk azzal a céllal, hogy tegyünk valamit, amitől jobb lesz Dunaszekcsőn élni. Ez elég tág célkitűzés, de annál fontosabb. Így nagyon sok minden belefér a tevékenységi körünkben, szervezünk kirándulásokat, túrákat, színházlátogatást, kosár- és gyékényfonó tanfolyamot, csoki készítő foglalkozásokat, falutakarítást, kertészkedünk, felújítjuk a régi kerekes kutakat, gyerekeknek nyaranta 3 napközis tábort tartunk, építünk fűzfasátrat, vályogkunyhót, tartunk garázsvásárokat, karácsonyi vásárt és jótékonysági gyűjtést is.

Falutakarítás

Kosárfonó tanfolyam

Kerekeskút felújítás

Még a felsoroltakon túl is rengeteg színes és hangulatos program kötődik egyesületünk nevéhez, ezeket folyamatosan gyűjtjük és közzétesszük a fb-on és a honlapunkon.

(www.otthonkaegyesulet.blogspot.com)

Mindezt pályázatok és az önkormányzat segítségével, valamint együttműködve a helyi iskolával, óvodával, egyéb civil szerveződésekkel, cégekkel, vállalkozókkal és természetesen az itt élőkkel.

Fűzfasátor a Dunaparton

Biciklitúra

Hájas sütés

Tagjaink a 40-50-es korosztályból kerülnek ki, de van nyugdíjas tagunk is. Jól együtt tudunk dolgozni, mivel sokféle környezetből, háttérrel, érdeklődési körrel érkezünk, ezért tudunk ilyen színesek maradni.

Betlehemezés

Jó érzés, hogy a faluban az „otthonkások” kifejezéshez - bár neveztek már minket viccesen bikiniseknek is - egy pozitív kép társul, jó együtt dolgozni, látni a munkánk gyümölcsét, vagy csak együtt lenni a téli activity összejöveteleinken.

Erzsitől elkértem egy augusztusi levelét, amiben arról ír, hogy miért nem tudott öt percre átugrani növényekért, íme:

Az úgy kezdődött, hogy kaptam 2 kiscicát - de nem lehet őket kint tartani.... ők vannak az egyik folyosón...
Az úgy kezdődött, hogy lett egy kotlós....
kikelt 1 kiscsibe....
11 tojás még nem...
mi van, ha csak egy marad?....
kell venni gyorsan pár napos csibét a kotlós alá...
ja, nem maradhatnak az istállóban, mert közben kiderült, hogy ott patkányok vannak...
szombaton el kellett ugrani Villányba lekvárt főzni...
onnan hazaérve este, gyorsan a garázsból egy ezeréves faládát lepucerálni a tyúknak és a leendő többi kicsinek - este még egy van....
vasárnapra is egy, tehát venni kell pluszban...
délelőtt a 15 új jövevény megérkezik az immáron kiglancolt ládába, az első folyosóra, ahol a legmelegebb van, és sok cuccom.... por lesz itt és bűz....
ma az udvarba lépve - hazaérve délután - derül ki, hogy kicsi a láda, a tyúk kidöntötte a vizet, kaját....
padlásról lehoz egy alkatrészeire szétszedett ládát: osb lapok, össze kell szerelni...
fél kilencig nem jött össze... valamit nem jól illesztettem... csomó dolog várt - volna - rám....
a pattogatott kukorica és a két aktív szúnyog miatt ébrenlét és levélírás Juditnak...
ez van most....
aludnom kellene, mert holnap korán kell kelnem...
holnap folytat a szerelés, istállót takarítani, zöldbabot leszedni, blansírozni, vasalni, mosni, kukoricát morzsolni, főzni kéne - hétvégén utazom.... szerdán bent kell maradnom...
ennyi, Kedves Judit ::))
E.

Városi kontrasztok.
Éles határok.
Markáns jegyű soksínűség.

Miért van az, hogy megérkezve egy városba már első pillanatban jól/otthonosan/biztonságban érzed magad, vagy éppen rossz/idegen/kényelmetlen benyomásod van?
Milyen tényezőkből is állnak össze az első benyomásaink?
Hétvégén a Simultan Festival egyik előadója volt Balázs, de erről majd bővebben ő ír, engem a köznapiság, a hozzá kapcsolódó holdudvar és háttérmunka érdekel (mivel azt csinálom én, ühümm).

A két nagyobb Miminél maradt - mivel a tegnapi nap is a kirándulás része volt -, mondván hétfőn dolgozatokat írnak, nem szeretnének lemaradni, blablablablaaaa. Mielőtt elérzékenyültem volna attól a tudattól, hogy micsoda remek, felelősségteljes, feladattudatos gyerekeim vannak, pár másodperc alatt rájöttem, hogy nem, egyszerűen csak gyerekek, és még egyszerűbben anyunál lehet tévézni, egész nap pizsiben ágylakónak lenni, és feltételezem, hogy időlimit nélkül a telefonon játszani, és még a szobában is lehet enni, ja, meg esetleg nem kell este fürdeni.... Szóval csábító. Hát elcsábultak.... (Viszont ha megtudom, hogy nem mostak fogat, akkor anyu körmére is ránézek!)

Erdélyben sokat és sok helyen jártunk már, mert a Nővérem Marosvásárhelyre ment férjhez, de Temesvár eddig valahogyan kimaradt az utazásokból. Kicsit ódzkodtam tőle, mert nyáron Novi Sad-ban (Újvidék) határozottan kényelmetlenül éreztük magunkat (főleg Balázs nélkül) - mintha még nem tudták volna elfelejteni, hogy nemrégiben háborús övezet voltak - mikor lehet ezt elfelejteni? -. Az a fajta rossz érzés, amikor semmi különös vagy konkrét nem támasztja alá ezt, egyszerűen csak nem akar megszűnni addig, amíg ott van az ember. (A rengeteg egyéb mellett még azt sem értem, hogyan van az, hogy egy szembejövő ember egyszerre bizalmat, kíváncsiságot, vonzódást ébreszt bennem, azaz tetszik, egy másik pedig arra késztet, hogy inkább elkerüljem, azaz nem tetszik.)

Nos, Temesvár első megérkezésre megtetszett: a házak, a terek, de legfőképpen az emberek. A terek és az építészeti megjelenések rendkívüli módon kontrasztosak: egymás mellett a már felújított és az arra váró épület, a lehulló vakolatú műemlék előtt a legdrágább étterem, rozzant kinézetű házból gyönyörűen felöltözötten kilépő emberek, a modern és a klasszikus villa ikerházként is jól megfér egymással. Jó volt köztük lenni, azt hiszem azért, mert folyamatosan kommunikációban voltak a lakóterükkel, egymással, velünk. (Csupa fontos apróság: észreveszik, ha szembejövünk a járdán és helyet csinálunk egymásnak, látják, hogy a zebránál állunk és átengednek, látom, hogy be akar sávozni a másik és beengedem - mind-mind tulajdonképpen a tekintetről, az egymásra nézésről, a kontaktusról szól.)
Figyelmesség. Észrevétel. Kontaktus.

A főtér környékén szinte minden felekezet temploma megtalálható: katolikus, ortodox, izraelita, református.... Színesség. Soknemzetiség.
A főszervezővel beszélgetve kiderült, hogy több évnyi itt lakás után is ilyennek látja ezt a várost.
Városjegyek. Városérzetek. Városképzetek.

Annak ellenére, hogy hiányzik az otthon, az otthonmaradt gyerekek, hogy először feladatnélkülinek és dologtalannak érzem magam az ilyen városi kirándulásokon, be kell valljam, hogy pihentető. Mivel ténylegesen nincs mit anyailag-háziasszonyilag csinálni: nem lehet sütni-főzni, nem lehet kertet-házat gondozni, hát kikapcsolom magam a háztartási körforgásból és diákgyerekké változom: múzeumozunk, csavargunk, játszunk-olvasunk-mozizunk és hatalmasakat alszunk....
Lehet, hogy nyaralás helyett mindenkinek elég lenne, ha pár napra létezne város-vidék csereélet?

Egyszer anekdotáztam már ezen a blogról arról, hogy művészetfilozófia órán egyik kedves csoporttársunk, elvesztvén türelmét azon kérdés taglalása közben, hogy 'mi a szép', kirohant, azt odavágva, hogy az a szép, amit egész nap látni akarok!
Én még mindig nem tudom....
És azt sem tudom, pedig hányszor, de hányszor feltettem már magamnak a kérdést: hogyan létezik, hogy egyikünk leül példának okáért a zongora elé, kisilabizálja a kottát és lassan begyakorolva megtanulja a dallamot, a másikunk pedig hanyagul odamegy és egyszerűen hallás után lejátssza....
De azt már szerencsére kezdem tudni, hogy mindezt családon belül hogyan kezeljem. Hogy természetes legyen az, hogy más és más tehetségeket, indíttatásokat, képességeket kaptunk. Hogy viszont ugyanolyan természetes legyen, hogy mindenki a maga képességei szerint a tudását folyamatosan gyarapítsa. Hogy elfogadjuk sutaságainkat, hogy egyre kevesebb olyan dühös mondat hangozzon el, hogy a pitlibe, te még dobolni sem tudsz rendesen!, hogy örüljünk annak, hogy csupán attól, hogy együtt élünk, mennyi mindent tanulunk egymástól. Hogy érték és követendő, ha rendszeresen belekóstolunk a másik világába, sőt segítjük a másikat a saját világának kibontakoztatásában.

És nekem, anyailag, a legnagyobb érték az, hogy minden gyerekemnek (tehetségesnek és kevésbé tehetségesnek egyaránt) természetes az, hogy minden karácsonyra új éneket, verset, vagy dalt tanul meg elmondani, elzongorázni. Hogy mindenki énekel, tisztán vagy éppen kicsit hamisan. És meg kell állapítsam, hogy a hamis hangok a bátorságtól és a gyakorlástól egyre tisztábban szólnak.

Tegnapelőtt, mert hogy ezt a bejegyzést ugyebár tegnap írom, szóval, tegnap előtt, amikor Dominika könyvének előszavát szerkesztettem a tegnapi (azaz a mai) napra, egyfolytában bőgtem. A gyerekek éppen egymásnak tanították lezongorázni ezt vagy azt a karácsonyi dalt, és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen hálás vagyok azért a bátorságért, aminek köszönhetően merünk úgy élni, ahogyan szeretnénk. És nemcsak a saját bátorságunkért adtam hálát, hanem mindazoknak a bátorságáért, akik mernek bátrak lenni. Nem szeretnék más életet, nem akarok úgy élni, mint a másik, viszont tanulni tőle igen, szüntelenül.

Fontos elkülöníteni egymástól az utánzást és a tanulást. Habár azt mondjuk, hogy a tanulás az utánzással kezdődik, nem állapodik meg azon a szinten, jó esetben csak egy fázis, ami megelőzi azt a síkot, amikor a leutánozott elem beépül a sajátba és egyénivé alakul. Sajáttá tétel. Egyénítés.

Erzsi Mi a művészet? bejegyzésében hozza a wikipédiáról az inspiráció fogalmának magyarázatát. Itt az inspiráció szó mellett zárójelben a következő három fogalom olvasható: sugallat, ihlet, késztetés. Én megpróbálom őket most kicsit külön venni.

Az inspiráció, innováció, kreatív ötlet megkülönböztetések nagyon jók. Abban már nem vagyok biztos, hogy az inspiráció belső indíttatás. Az inkább a késztetés. Ezt venném első helyre. Késztetésem van (számomra is érthetetlen, hogy honnan jön) vmit tenni. Sugallatom van, hogy erre vagy arra menjek. És várom az ihletet, hogy pontosan hogyan és merre menjek. Na én úgy látom, hogy ehhez az ihlethez kell maga az inspiráció, amit viszont főleg egymásból/egymástól szerzünk be és nem belső indíttatás. Belső indíttatás (amit tulajdonképpen filozófiai és nem feltétlenül teológiai értelemben isteninek nevezhetünk, hiszen nem ismerjük az eredőjét) viszont a késztetés, a sugallat. Az ihletet már egyértelműen ember és vmi más közöttinek (maradjunk filozófiai értelemben az isteninél) tartom. Az inspirációban az a különleges, hogy emberközti. Egymástól adjuk-vesszük. Kölcsönösség (jó esetben).
Abban viszont teljesen egyet értek, hogy ezek az 'üzenetek' fenntarthatóak, sőt talán abban is (ezen azért még tovább kell gondolkodni), hogy taníthatóak. Ezt az egész belső komplexitást én csak belső motornak szoktam hívni. Ezt próbálom a saját gyerekeimnél és az egész önmagunknál fenntartani. Akkor szigorúan zárom a családi egységet, ha úgy látom, hogy ezt bármilyen formában bántják vagy akadályozzák (pl. iskola, lakóhelyi közeg, stb.). Merthogy igen, a kreativitást, az indíttatást módszeresen (ha nem is tudatosan) nemcsak alapjáratra lehet tenni, hanem meg is lehet szüntetni. Tulajdonképpen a legmagasztosabb hitünkről, igényünkről beszélünk: a pedagógiáról, a pedagógiaságról (hamár faluságosak vagyunk).
Tudatosság. Na, ehhez kell a legtöbb felkészülés.

Jean Tinguely-ihlette játszó-/alkotószoba a Stedelijk Múzeumban, 2016. 10. 16.