A rossz hír, hogy lakhatatlan és tele van szeméttel, a jó hír pedig az, hogy tornácos és nincs bevezetve a víz.
Valami életkori dolog lehet ez a férjeinknél.... Nálam ez így hangzik: (újabban már nem fél ötkor, hanem négykor kelve....), végül is, még mindig jobb, ha a műemlék házak iránt rajong a hitves, mintha a húszéves lánykák dobogtatnák meg a szívét.... Eme varázsmondat után már megy is a munka-romantika: bozótirtás, lomtalanítás, reparálás, fúrás-faragás és rengeteg pogácsasütés, hogy a tetterő ne lankadjon. Ámulok a fanatikus férjfiakon: reggeltől estig a tetőn, mi kétóránként váltjuk egymást, hogy bírjuk szusszal.

Amióta megvettük a vadromantikus parasztház-álmunkat (merthogy házról még nem lenne ildomos beszélni, mármint ha a házságot a klasszikus jelentésében gondoljuk értelmezni), nos kérem, azóta a gyerekekkel alszunk el. A gyereknevelés ebben a tempóban elmarad: nem baj, ha nincsen kész a lecke, majd igazolom, csak még fél órát segíts adogatni a tetőre a cserepeket.... Zita írásából próbálok leleményesen erőt gyűjteni ahhoz, hogy ki merjem jelenteni: mi mindegyik gyereket építészetből, kalandvágyból, romantikából, nosztalgiázásból, kétkezi munka élvezetéből, álmodozásból korrepetáljuk. Egy-egy ilyen hétvége után boldogan mennek pihenni az iskolába....

Elment az eszünk….

Az úgy van, hogy van 5 gyerekünk és két nagymamánk, és még nincs kutyánk, de ha ennyire felelőtlenek vagyunk, majd az is lesz. És vannak a nyári szünetek. És volt egy kis pénzünk is, de tényleg kicsi, erre már megint mit találunk ki? Na mit? Hogy vegyünk egy nyaralót.

Miért nem lakást? Az mondjuk pénzt is hozna, nem csak vinne, ugye.

De a férj az asztalra csapott és azt mondta, hogy nem iszik, nem kocsmázik, nem nőzik (még! de ha így folytatom), nem szerencsejátékozik, eddig egész életében a családért küzdött, most végre akar hozni egy látszólag tök hülye döntést életében, és örüljek, hogy nem nagymotor, vagy valami nyitható tetejű kétszemélyes sportkocsi az. Mondjuk ez jó érv volt, és már nem is volt akkora balgaság a nyaraló téma.

Szóval vettünk. De előtte hónapokig tervezgettünk. A férj nem szereti, ha zaj van, ha emberek vannak, ha süt a nap. Ő egy félreeső erdőben szeretne egy házat bazurgálni csendben, nyugalomban, méhecskék között.

Én meg allergiás vagyok a méhekre, de ez a kisebb gond, mivel ragaszkodom a vízhez. Továbbá félek egyedül valami félreeső helyen az 5 gyerekkel, nagymamákkal, és a leendő kutyánkkal (mert amilyen felelőtlenek vagyunk…. de ezt még hagyjuk….).

Ezért most nyár végén kezünkbe vettük a térképet, és hétvégenként körüljártuk Dél-Magyarország megfizethető nyaraló helyeit. Már ezekért a hétvégékért megérte, mert férjjel kettesben utazgattunk, nézelődtünk, fürödtünk, jövőt terveztünk.

A Balatont kizártuk, messze van, két és fél órát nem autózunk minden apróságért, de az is igaz, hogy megfizethetetlen az, ami relatíve vízközelben van. (Mert a vízközelség fontos a gyerekek, és a nagymamák miatt is.)

Mohács szemközti partja jó hely, de nagyon kicsik a nyaralók a hetünkhöz, meg a nagymamákhoz, meg a leendő ku… (na mindegy). Szóval kell a hely. Legalábbis 20nm-nél nagyobb. Meg azt kikötöttem (vagy bele), hogy én nem fogok minden áradásnál festeni, hurcolkodni, kármenteni.

Aztán néztünk tanyát Dunafalván. Ajánlom mindenkinek nagyon olcsó, homokos strandos. A gond a komp. Oda-vissza alkalmanként 8.000,-Ft lenne átjutni, ha ugye megy a komp, továbbá komppal már az út két óra. Aztán a tanya, amit láttunk, és a férj felfedezett valami elképesztő cuki volt, hangulatos és stb., de távol a falutól, és én betojtam volna ott az 5 gyerekkel egyedül nyáron. Mert ugye mi van, ha valaki megsérül, stb.

Aztán jobban át is gondoltam a dolgot, és rájöttem, hogy sajnos a gyerekeink kicsik és sokan vannak a Dunához, a legkisebb idén 1 éves, egész nyáron őt próbálom majd életben tartani, semmi esélyem, hogy az erős sodrás mellett menteni tudjam a többi négyet.

Azért mielőtt a Dunát lezártuk volna megnéztük a Boni fokot, Faddot, Domborit is, nagyon-nagyon jó helyek, de végül lemondtunk róluk.

Aztán beleszerettünk egy házba Szálkán. Hatalmas parasztház volt ganggal, négy szobával, istállóval közel a tóhoz, bolthoz, mindenhez. Csak sajnos összeomlóban volt a ház, mint kiderült, és ami ugyan nekünk is feltűnt, de nem éreztük gondnak, amíg egy statikus fel nem nyitotta a kis álmodozó szemünket. Mármint arra, hogy a büdzsénk e javítást nem bírná el.

Így visszatértünk kis megyénkbe, és végignéztük megint Orfű és Abaliget kínálatát. Mert nyilván innen indultunk, csak hát ezek se tűntek se megfizethetőnek, se nem volt alkalmas nyaraló. Ami közel van a vízhez, ami cuki, ahol elférünk, jó a beosztása, felújítandó - de nem rom - és van bolt is ott.

És sokadjára találtunk!

Egy lepattant, de nagyon hangulatos retro nyaralót, amit kell pofozgatni, de közel van Pécshez, a tóhoz, a bolthoz, ahol nincs sodrás, és nyugati fekvésű, és ami kellően csendes helyen, de nem is a susnyásban van. És van hozzá stég!

Hát itt tartunk most. Elment az eszünk!

Piszok nehéz. Az ember hall mindenfélét, szinte közhelyeket, és akkor jön egy pár olyan mondat, ami zseniális. Megjegyzem újabban a zsidó nevelés köréből.

Kezdődött úgy, hogy a pécsi Pécsi Rita egyetlen előadásán megütötte egy nagyon- nagyon találó mondat a fülemet. Hangzott pedig eképpen: A zsidók a gyerekeiket nem abból korrepetálják, amikben nem jók, hanem abban amikben jók. (Kis kitérés: Tőle hallottam egyszer azt is, hogy egyetlen emlős nem akar a kölykével aludni: az ember.)

Hoppá!

Ugye mennyire igazuk van? Zseniális. Minek nyaggatni a gyereket a fizika hármasért, amikor úgyse lesz belőle soha fizikus, vagy bármi e téren? Ellenben ha jó énekből? Mi a fenének pénzt, időt tolni az eleve kudarcra ítéltetett fizikára, amikor soha egy fillér sem térül meg belőle? Ráadásul elveszi az időt, pénzt, energiát az énektől, amiből remekelhetne a gyermek. (Igen tudjuk, az éneklésből nem lehet megélni.... de a fiúk a kórusomból az idén 30.000,-Ft-ért elmentek egy Brazília-Chile körútra a másik kórussal. Azért az sem rossz. Legalábbis sok fizika dolgozatot kell egy tanárnak ahhoz kijavítania, hogy ezt megengedhesse magának.)

Aztán olvastam Polgár László könyvét a lányai sakkneveléséről.

Hogyaszongyja: Meg kell adni a gyereknek azt az élményt, hogy egy valamiből nagyon-nagyon jó legyen, bármi is legyen is az. (Ezt ugye Polgár apuka a sakkban adta meg a lányoknak.) Mert ha egy embernek megvan az az élménye, hogy valamiben (akármiben) ő nagyon jó, akkor megtapasztalja a sikert, és ugyebár ez is tanult élmény, egy életre önbizalmat ad neki.

Ez is mekkora nagy igazság. Aki volt már osztálytalálkozón tudja, hogy ha valaki az osztályban kitűnő volt, akkor lehet felnőttkorában csak egy átlagos, örök életre úgy vonul be az osztályba, mint egy nyertes. És fordítva.

Megjegyzem, nem mindenből kell az illetőnek jónak lennie, nem is iskolai tantárgyakból (a Polgár lányokat otthon nevelték, iskola helyett), hanem elég egyvalamiből, bármiből. Ami által megtapasztalta szintén a gyermek a kitartást, munkát, rendszerességet, fegyelmet, és persze a sikerélményt.

Aztán most megint olvastam egy könyvet (Frank McCourt: De!), amiben megint egy zsidó fickó mond egy mondatot, ami persze közhely, de megint összhangban áll a fentebb írtakkal: Nem azon kell törni a fejed, hogy hogyan vallhatsz kudarcot, csakis azon hogyan érhetsz el sikert.
Valószínűleg ez munkált valamennyi kereskedőben, aki áruba fektette valaha is a pénzét, és nem azt nézte, hogy elvesztheti, hanem, hogy mit nyerhet rajta. Na kik voltak a legjobb kereskedők?

Szóval most, hogy itt gyűlnek a fejemben ezek a mondatok, és lássuk be annyira különböznek a sokat szajkózott, iskolában belénk oltottaktól és megtapasztaltaktól (állj be a sorba, mindenben jónak kell lenni, a kitűnőt díjazzák, stb.), újratervezem a gyereknevelésemet.

Még egy megjegyzés. Olvastam Kepes András könyvét, melyben végigvette az életét. Az első feleségével, mint írta, liberális gyereknevelési elveket vallott. A második felesége szigorú, következetes szülő volt. A harmadikat még figyeli. De ő mondta, hogy így utólag visszagondolva, a második szigorú, következetes feleségének volt igaza, az ebből a házasságból származó gyerek hasít. Aztán most olvasom Náray könyvét. Szigorúak voltak a szülei, következetesek, kemények, gyakran talán túlságosan is. De Náray is hasít (divattervezőként szöveteket - kackac). És olvastam Fa Nándor könyvét. Gyermekkoráról azt írja, hogy nem tutujgatta az édesanyja, ellenben szigorú volt, és sokat követelő. Ő is hasít (na mit? hullámokat - muhahahahaha).

Hm.

Ui: Matekfaladatokat oldottunk meg a lányommal az autóban. Muszáj, mert dolgozat lesz holnap, nyilván este nyolckor derült ki. Kivonásokat mondok, ő pedig oldogatja őket. Kb. a 20. kérdés kivonásból:
- Mi a különbség 365 és 356 között?
- Az egyik is egy szám, a másik meg egy másik.
Bár akkor ott, és helyben leesett a vérnyomásom és elaléltam, fentiek tükrében a tanulság az, hogy a lányt nem matekból kell korrepetálni.

Női eszköztáram nekem sokáig nem volt, a pipere mint fogalom is más nők viszonylatában létezett csak számomra: valamiért a lányos témák engem jó sokáig egyáltalán nem érdekeltek. Amikor már elindult a néptáncos életem, na akkor már hétköznap is vettem fel szoknyát, de 16 éves korom előtt csak ünnepi alkalmakkor volt rajtam ilyen holmi (el is mentem egyszer úgy színházba, hogy az előlgombolós szoknyán csak a legfelső gomb volt begombolva és sehogy sem értettem, miért néznek annyira az emberek - bezzeg megértettem, amint leültem a színházban: szépen szétnyílt az egész, ahogy valószínűleg minden lépésnél, amíg átügettem a városon...). Akkor aztán jött minden: hosszú haj, színes szoknyák, kötény, ahogy egy néptáncos lánykának illett akkor járnia, amikor először akart alternatív módon kinézni (családom szerint túl jól is sikerült). Ez volt az a korszak, amikor feltűnt, milyen jó játék, ha sárga pólóhoz sárga zoknit veszek zöld kordbársony nadrágommal, leesett tehát a tantusz, hogy az öltözködéssel játszani lehet (a hülyét).
A körömlakk azonban bennem egészen két évvel ezelőtt karácsonyig fel sem merült, persze néha megpróbálkoztam vele magamtól, de az eredmény messze alulmúlta a várakozásaimat, tekintve, hogy a kézügyességem a legkevésbé sem kiemelkedő (legfeljebb negatív irányban) és annyit kellett (volna) ezzel piszmogni, hogy úgy éreztem, nem éri meg a ráfordított időt (tényleg így volt: elszórakoztam vele félórát, és ha tetszett is egyáltalán, rá két napra már lepattogott, többnyire azonban akkor rögtön lemostam). Két éve karácsony előtt azonban éppen vásárolni voltam és elkapott a kalandvágy: odaültem egy körmös pulthoz a bevásárlóközpontban, mint egy nagyvilági nő, aki minden héten lakkoztat és máris csináltak nekem egy nagyon helyes téli lakkot, amire Anyám ugyan azt mondta, hogy olyan színű, mintha nem lenne rajta lakk egyáltalán, de én láttam, hogy van (sőt, fizettem is érte, így aztán ott kellett lennie) és szerintem meg olyan költői szín volt, mint a derengő téli égbolt. Innentől viszont nem volt menekvés: kísérletezni kezdtem a lakkal és kiderült, hogy - mint minden pipere - ez is elég erősen tud hatni a női kedélyre (sajnos a Férj kedélyére is, aki mikor először meglátott vörösre lakkozott mancsokkal, két napig nem szólt hozzám - meglehetősen konzervatív ízlésű a lelkem). Minden nap, amikor kilakkozott körömmel ébredek, máris jókedvem van, ha csak ránézek és ha ez ilyen hatással van, miért is ne lehetne egy új játékszer a női életemben? Arra egy idő után rájön az ember (az asszony), hogy ami hétköznapi örömöt okoz, azt nem szabad görcsösen kiűzni az életből valami mondvacsinált okból kifolyólag (pl. hogy nincs rá pénzem vagy időm vagy másoknak nem tetszik, stb.), sőt, a hétköznapi örömöket éppen hogy be kell csalogatni az életünkbe és azt kell velük csinálni, amire valók: örülni nekik.
Ettől függetlenül sokáig lelkiismeret-furdalásom volt a lakkozás miatt, de valószínűleg csak azért, mert ez a fajta pipere túl későn sétált be a hétköznapi örömök közé és még bennem is vannak azért ki nem hevert görcsök, szorongások. (Mondjuk annyira nem súlyos ez sem, hogy erőnek erejével kellene rávennem magam, hogy lakkoztatni menjek...) Ráadásul a múltkor beleszúrt a fülembe egy mondat kedves Barátnémmal való csevegésünk során, mégpedig a következő: "Nekem olyan ne beszéljen a kertészkedésről, akinek manikűrözött a körme!". Ajjaj, nem elég a még teljesen ki nem hevert szorongásom lakkozás-ügyben, akkor még ez is! Barátném mondata után zavart csendben hallgattam, szerencsére ő önfeledten csicsergett tovább, a telefonban meg nem látjuk egymás arcát, így volt időm emészteni a dolgot. Mert bizony én az elmúlt két évben gyakran kertészkedtem frissen vagy kevésbé frissen lakkozott körömmel, ráadásul (ó, minő eretnekség!) ilyenkor kesztyűt húztam, amit korábban sosem. Gondolkodtam, bevalljam-e az igazat, de mint több minden, ez is olyan titok, hogy "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek", így aztán arra jutottam, a "Női piperék"-sorozatba még ez is belefér, legfeljebb nem publikálja a Főszerkesztő asszony vagy majd kihúz belőle (na nem engem a blogról, hanem részeket a szövegből) (netán mégis engem a csávából?). Mindenesetre ma nagyon nyugodt női lelkiismerettel mélybordó lakkot kértem, arra végül is nem lehet azt mondani, hogy piros, tehát a Férj hátha nem tart majd kétnapos mosolyszünetet és a Barátné is megtudja, hogy eddig kígyót melengetett a kebelén, de legalább olyat, aki őszintén szereti a növényeket és ha másért nem is, ezért érdemes megtartani. (Fent nevezett Barátné egyébként azzal kezdte a barátkozást, hogy kijelentette, felvarrja ugyan a szoknyám alját, mert van gépe és mert megígérte, de azt vegyem tudomásul, hogy vele nem lehet női témákról beszélgetni. Azóta - kb. 15 éve - szinte csak ezt tesszük.)

Magyar gyerek nincs Rubik kocka nélkül!
Szóval rendeltem egyet Vincének névnapra az egyik kínai oldalról, kemény 600-Ft-ért. Nekem is volt gyerekkoromban, de azt valamiért elfelejtettem, hogy soha, de soha nem tudtam kirakni. Neki is estünk Vincével, gondoltam most türelmesebb leszek.
De hát ezt lehetetlen kirakni! Végre megvan egy sor, erre a következő mozdulattal dől minden. Aztán megvan egy oldal, de onnantól tényleg leáll a tudomány, és káosz az egész. Hogyaza…. Vagy az a baj, hogy Kínából rendeltem?
Jól van, gondoltam rákeresek a neten. Valami trükkje kell, hogy legyen. Vagy én vagyok ennyire hülye?
Jó hírem van. Nem buta vagyok, csak műveletlen.
Először is Rubik Ernő matematikus volt, és ha ezt előbb tudom, soha nem veszem meg ezt az ilyenolyankinemondjam kockát. Igazából nem is játékot akart létrehozni, hanem lemodellezni kockák 3d-s mozgatási variációit, de aztán látta, hogy ez jó, és létrejött a Rubik kocka. Illetve először nem is 3x3-ast tervezett, hanem 2x2-est, de azt lehetetlen volt kivitelezni 3d-s forgatással. Ezt egyébként nem értem, mert most lehet kapni 2x2-es verziót is.

Aztán kiderült számomra az is, hogy tanulmányok nélkül lehetetlen kirakni, ennek ugyanis van több módszere – de mindegyik módszert matematikusok találták ki algoritmusok segítségével. Merthogy a leírások szerint - idézem - „A kocka variációs lehetőségeinek száma (8! × 38−1) × (12! × 212−1) / 2 = 43 252 003 274 489 856 000 vagy másképp: 4,3×1019 (azaz kimondva: negyvenháromtrillió-kétszázötvenkétbilliárd-hárombillió-kétszázhetvennégymiliárd-négyszáznyolcvankilencmillió-nyolcszázötvenhatezer).
Ez kevésbé képzettek számára lefordítva azt jelenti, hogy ha az ember minden másodpercben fordít egyet a kockán, és ezt a nap 24 órájában csinálja, akkor (feltéve, hogy nem jut olyan álláshoz, amit már egyszer kipróbált) 1 371 512 026 715 évre van szüksége az összes lehetséges állás kipróbálásához. Ez annyira hosszú idő, hogy addigra nemhogy a Föld, de egyes tudósok szerint már a Világegyetem sem fog létezni.”
Hm. Gondolom mire kiraktam volna, fájt volna a csuklóm. Még szerencse, hogy a jutyúbon minden fenn van. Rá is kerestem a netre. A férjem a kanapénkon fetrengve röhögött rajtam, hogy egy 10 éves kisfiútól tanultam neten heteken át, hogy mit kell csinálni ezzel a fránya kockával. Na kérem. Jelentem, hogy három hét tanulás után 10-ből kétszer kijön a kocka. Az utolsó lépésnél nem stimmel valami, de hiába néztem meg hat videót, valahogy az az utolsó lépés nem áll össze.
Nos, ennyi tudásnál én most megállok, valamit kell hagyni a nyugdíjas évekre is. Remek elfoglaltság filmnézés közben.
Aki nem hiszi, csinálja utánam.
És ha megvan ezt is.

És ha ez is megvan, ezt is:

Az idő másként zajlik megint.
Átzökkenés: mikor egyik napról a másikra átíródnak az időkezelési és a térhasználati útvonalak. Megint másként élni, megint másik rutinokat kialakítani. Újraírni, újraértelmezni, új tartalommal megtölteni. Rugalmasság. Szelektálás.
Nehéz meghatározni azt a pillanatot, amikor átfordulnak a dolgok. Váratlan? Sejthető? Megérkező? Nem tudom. Hirtelenség.
Az a mozdulat a lépcsőn és a családi ritmus hamisan mellé üt. Mindenki megérti, elfogadja, természetesnek veszi, hogy Miminek feküdnie kell. (Villámsebességgel kerülnek fel a tavaszi kabátokra a leszakadt gombok.)
Különösen szeretem, amikor az egy-egy meghatározó momentumot úgymond 'kijátszanak' magukból a skacok. Bozótirtani segíteni annyit jelentett a hétvégén, hogy hagytak minket bozótot irtani, miközben ők játszottak: a talicskás volt a mentős, aki rohangált a lábát eltörő, lábát kibicsaklított páciens felé, majd a diófához szállította, lévén az a vidéki kórházközpont. Az alsó ágak pompás ágyak, a nap pedig az ember szemébe süt - minden adva van a gyógyuláshoz. Balázs gyerekbarát kertje esetünkben azt jelenti, hogy meghagyja az amúgy zavaró, sőt néha a munkát és közlekedést akadályozó alsó ágakat is, hogy tudjanak a gyerekek azokon játszani. Megéri.

Peti unokám a tavalyi év szeptemberében töltötte be negyedik életévét. Még nem volt hároméves, amikor először elvittük édesapjával az első horgászélmény megízleltetésére. Miután ez várakozáson felül sikerült, a bevetéseket (itt, szó szerint) az azt követő másfél évben többször is megejtettük. Jómagam kisgyerekkorom óta szenvedélyesen űzöm ezt a sportot (igen, sportot /fogalomtisztázás a horgászat lényegét és technikáit esetlegesen nem ismerők részére/), Petike apukája is megszállott pergetőhorgász volt gyerekkorában. Így nem véletlenül találtunk rá erre a "szabadidős tevékenységre" Petike részére. Sőt, nem csupán egy családi hagyomány továbbviteléről van szó, hanem ez egy nevelési stratégia részét képezi. De miért is? Korunkban minden erő azon munkálkodik, hogy a legújabb generációt minél távolabb tartsa a természettől, sőt mi több, a természetestől. Ezért aztán különösen fontos most, hogy ne hagyjuk magunkat és ezáltal őket elsodortatni az árral. Nagyon tudatos stratégiákat kell megterveznünk és rendíthetetlenül követnünk ahhoz, hogy legzsengébb utódaink minél inkább a szörnyű fősodor veszélytelenebb, sekélyebb, biztonságosabb parti zónájában legyenek képesek majd maradni. Az egyik kulcs a természethez való kötődés lehet. Nem rossz a hétvégi erdei, vagy vízparti kirándulás sem, de ehhez képest hatékonyságában egy nagyságrenddel magasabb fokozatot testesít meg valami olyan konkrét tevékenység, ami "szakértelmet" feltételez. Nem véletlenül van megtámogatva Petike részére a horgászszenvedély még egy kertészkedő foglalatossággal is, ami ugyancsak szenvedélyévé kezd válni.
A horgászhely megválasztása sem véletlenszerűen történt. A Kerka folyócska egyik olyan parti állásában alakult ki, amit nagypapa dédpapával, majd nagypapa kispapával rendszeresen látogatott a maguk korszakában. Nem véletlenül kerülünk fiammal együtt valamilyen átszellemült állapotba azon a helyen, és akár hiszik, akár nem Petike is megérezte, hogy ez több, mint egy egyszerű, akármilyen folyópart, itt valami misztérium is jelen van.
Télvíz idején horgászati céllal nem látogatjuk, legfeljebb egy-egy rövid kis helyszíni szemlét teszünk. Ilyenkor, a fogási élményeket felidézendő, horgászati és halbiológiai könyvek képeivel frissítjük fel a "szakismereteinket". Egy ilyen alkalommal, nálunk, a nagyszülőknél töltött délelőttöt követően Petike arra kérte az érte érkező anyukáját, hogy hadd vihesse magával a tanulmányozott halas könyvet. Miután erre megkapta az engedélyt, boldogan a nagymamája felé fordult és így szólt: - Ha majd nad leszek, nekem isz halasz konveim lesznek! Meghatódva néztünk egymásra feleségemmel, egy félmosoly kíséretében.
Nem sokkal később részt vettem horgászegyesületünk éves közgyűlésén, ami minden évben egy egyperces, néma felállással kezdődik az előző évben eltávozott horgásztársak tiszteletére. Miután sajnálatos módon az éves statisztika ebben a vonatkozásban meredeken felfelé ívelő pályát mutat, hevenyészett átlagéletkor számítást végeztünk, amiből kitűnt, hogy bizony az egyesületi tagok életkori átlaga meghaladja a 60(!) évet. A magam 71 évével itt még középkorúnak minősülök (még egyszer és utoljára).
Pár nappal ezután fiaméknál beszélgetve, beszámoltam a családnak a fenti szomorú adatokról. A beszámolót azzal a megjegyzéssel zártam, hogy amennyiben Petike felnőttként horgásszá válik, szinte egyeduralkodó lesz a horgászvizeken, mivel a korosztályából nem lesznek konkurensei. Petike egyidejűleg a "Bufalo intelligente" című kedvenc meséjét nézte. Olyankor általában annyira koncentrál, hogy hiába hozzá szólni, nem hallja. Ennek tudatában úgy véltem, hogy teljesen kimarad a diskurzusból. Ezért aztán minden felnőtt meredten nézett, amikor mondatom befejeztekor, mintegy kiegészítésként, megszólalt: - De én mál holgásszá isz váltam....
Amint hazaértünk fiaméktól, azonnal nekiláttam egy színes ceruzás hal-rajzsorozat első tagja megalkotásához. Mindezt azért, hogy amikor nagy lesz, teljes bizonyossággal lehessen "halasz konve".
De! Mivel van neki egy édes másfél éves kishúga, aki még idáig nem került szóba (de ami késik, nem múlik) hogy ő se maradjon rajzok nélkül, számára egyidejűleg elindult egy szárnyas sorozat. Így aztán amikor ő "nad lesz, bisztoszan lesz neki szárnasz konve".
U.i. A rajzokat olaszul feliratoztam, annak megfelelően, hogy én az unokákhoz kizárólag olaszul beszélek és elég sok, tevékenységünkhöz tartozó fogalmat előbb tanulnak meg olaszul mint magyarul. Ha valakit ez netalán megbotránkoztat, azt azzal nyugtatnám meg, hogy a második nyelv legádázabb antagonistája az első nyelv/többségi nyelv/anyanyelv, amin előbb vagy utóbb úgyis mindent megtanul a gyermek.

Szeretem az igazi, havas téli hétvégéket. Szeretem figyelemmel kísérni a gyerekek játékmunkájának alakulását. Amikor a kettő találkozik, na, azt különösen szeretem.
A ház köré kiterjesztett területet lassan fedezik fel teljes mélységeiben és titokzatosságában. A hétvége lassú, nyugalmas tempójában a gyerekek egy ilyen térben elkalandozó-felfedező hangulatban voltak. Minden adott volt a kalandhoz: bőséges meleg reggeli, szikrázó napsütés, hideg, hó és hójókedv.
Reggeli közben már arról folyt a csevej, hogy a havazáshoz ki melyik lapátot, vödröd, talicskát használja először, hogyan osztják be az eszközöket, ki milyen falat, hógolyót fog készíteni, kinek merre lesz a területe - egyértelműen egy birodalmak közötti csata előkészületei folytak. Területkijelölés - építkezés - szövetségkötés - harc vonalon mozogtak a gondolatok.
Mindig vicces, amikor a szigorúan és sokszor gyanúperrel élő anyai ellenőrzés után kiáramlanak az udvarra. Káosz és csönd marad bent, kint pedig.... az egész falu hallhatja, hogy a gyerekek szellőznek.
"Gyertek gyorsan, ilyet még nem láttatok!" - amióta Ellenden lakunk, ez a felkiáltás (ühüm, a rivallás megfelelőbb szó lenne) már mindenki szájából elhangzott és mindenki megtanulta, hogy ezt bizony nagyon komolyan érdemes venni.
Az előző napi szél készítette hófúvások és hótorlaszok hullámoztak a szántóföld és a telkünk határvonalán. A hó állagát, minőségét és mennyiségét elemezve arra jutottak a skacaink, hogy ezt nem érdemes puszta védőfal építésére elpacsálni, ebből iglut lenne jó alkotni. És nekikezdtek....
A munkaszervezési tárgyalásokat hamar letudták és csak dolgoztak és dolgoztak:

hű, milyen jó, hogy legalább télen nem lehet vályogozni, így mosni nem, csak szárítani kell a ruhákat....

anyagvédelem napernyővel

Muszta cica megfigyelőként

Muszta cica méretet vesz

Tizennégy év után újra kettesben utazni....
Teszem-veszem a dolgokat, és képzelgetem, hogy milyen lesz újra kettesben repülni, bármeddig állni a múzeumban egy festmény előtt, beszélgetve-csendben sétálni, komótosan vacsorázni és egy könyvbe megszakítások nélkül belemerülni.

Pierre-Auguste Renoir: A kertben, 1885

A repülési hercehurca során próbáltam felidézni, hogyan is voltunk képesek ezt gyerekekkel végigcsinálni (Balázs szerint egyszerűen csináltuk és nem gondolkodtunk rajta, az volt természetes, hogy megoldottuk). Az első vacsoránál üdítő volt, hogy csak magunkról kell gondoskodni - légkönnyű vállalkozás. A szálloda szobája, fürdője anyai ellenőrzés nélkül is rendezett maradt. Furcsán kulturált és üres. Akkor döbbentem csak igazán rá, hogy magunk vagyunk. Csak ketten. Egyrészt jó, hogy ketten, másrészt csak. Nélkülük.
Ketten andalogni a botanikus kertben - miért is nem futkároznak körülöttünk? Mi hagytuk otthon őket, vagy már ők hagytak minket magunkra? A múzeumi szemlélődés mintha ácsorgás lenne. Túl hosszan és túl sokáig. Akarom én ennyi ideig nézni ezt a festményt? Micsoda gyűjtemények! A Guernica is azok a képek közé tartozik, amiket a kordon ellenére még két oldalról is őriznek. A mozdulat, hogy megfogjam a zabolátlan kezeket, már értelmét vesztett, ketten fegyelmezettek vagyunk. Annyi megkezdett mondatunk van, amit még nem fejeztünk be, számtalan gondolat, ami még csak félig fogalmazódott meg.... Ízléses, jólformált kifejezések, cirógató szavak és átszellemültség. Lelassulás. Tétovaság.
Csak felnőttként létezni. Az aktivitás átkapcsolása külsőről belsőre. Koncentráltság.

Edward Hopper: Hotel Room, 1931

Függetlenségünk (csatolmányok nélküli dokumentumok) harmadik napjának estéjén (hű, de nagyon rég volt, mikor Balázs az egyetemi rádióban műsorozott, én meg őt hallgatva olvastam.... Húsz év múlva is ez a dal legyen, csak még többen legyünk.... - na jó, segítek az utalás feloldásában: Az Ando Drom Tíz év múlva című Cseh Tamás dal átirata az énekes szerző ötvenkettedik születésnapjára), mikor is Balázsnak még volt ereje koncertre menni, én úgy egyetemista módra bebújtam az ágyba és chips ropogtatás közben azon morfondíroztam, hogy olvassak, vagy inkább filmet nézzek, aztán rájöttem, hogy olvasás után filmet nézni, közben eszegetni a legjobb, na akkor az is megvilágosodott előttem, hogy én most tulajdonképpen lógok. Csalok. Nem ott vagyok ahol kellene lennem - pedig bizony de nagyon jó!
Engem helyettesítenek. Mégpedig teljeskörűen.
Édesanya helyett édesmama kelti reggel a lurkókat, ő készíti elő a reggelit, ő teszi mindenki táskájába az innivalót és a szendvicset. Édesmama még jobb melegre fűti be a házat délutánra, viszont jobban is ellenőrzi, hogy elkészültek-e a leckék, ezért cserében pedig diszkréten nem kérdez arra rá, hogy mennyi idő is van engedélyezve a számítógép használatára, és nemcsak sütit süt, hanem az esti fürdés után még a hátán is viszi az ágyba a legkisebbet. Na puff! Feladták a leckét az édesanya-főnöknek!

Hans Baldung Grien: Three Ages of the Woman and Death, 1510

És bizony sosem fogom megengedni, hogy az ágyban olvasás és filmnézés közben chipset morzsáljanak! Majd csak az unokáimnak!

A függőleges kertekről, vagy inkább élő növényfalakról már több helyütt olvastam, de élőben a múlt héten láttam először, mégpedig Madridban - 2007-ben készítette a francia botanikus Patrick Blanc. Az külön öröm, hogy ezt az alkotást én magam fedeztem fel, a madridi látnivalók előre átböngészett listáján nem szerepelt. Ezek azok az aha-élmények, amelyek kapcsán mindig oda futnak a gondolataim, hogy mégiscsak jó dolog az elméleti felkészültség, a tankönyvszerű tudás, a gyakorlatot megelőző iskolaszerű olvasottság. "De hiszen ez egy vertikális kert!" - az észrevétel, az első meglátás felkiáltása. A CaixaForum bejáratának oldalfalán varázslat. Szimbólumok, az örök jelképek játéka: a sivatagban az oázis. Szemiramisz függőkertje.

Növényfal: síkként értelmezett domborzat, a textúrák és színek játéka. Nonfiguratív. Ha a növényekkel figuratív képiséget akarna láttatni az alkotó, akkor már a giccshez közelítenénk. A növényfal nem növényfestmény - bár a rálátás, a rátekintés gesztusa hasonló egy múzeumi falon szemlélt képhez. Nem képként akar funkcionálni, hanem elvonatkoztatásra, elgondolkodásra késztet. Téridegennek tűnik és mégis hívogató. Beilleszkedik környezetébe, miközben újra értelmezi azt. Élhetőségek. Önreflexió.