Nekem ősidők óta egyet jelent a karácsonyi szünet a folyamatos, kuckós olvasás élményével, csak a tartalom változott: gyerekkorban mesekönyv, kiskamaszkorban pöttyös könyv, később komoly könyvek, sok vers, majd érettségi tételek, egyetem alatt szigorlati olvasmányok, de onnantól kezdve, hogy lediplomáztam, bármilyen olvasmány, ami egyszerűen csak jó vagy érdekel, kaptam vagy ajánlották. Alapjáraton is képes vagyok órákig elveszni egy könyvben, de karácsonykor aztán hatványozottan, noha anyaként azért némi tervezést igényel ez a hobbi (hát, a tervezés sokszor kimerül annyiban, hogy addig játszunk-eszünk-iszunk, amíg a többiek kimerülnek, én meg végre leülök olvasni éjszakába nyúlóan a családom békés hortyogásától övezve). Nem volt ez idén sem másképp, az ember (asszony) felnőtt fejjel már ragaszkodik a hagyományaihoz (értsd: rugalmatlan, morcos vénasszonyhoz kezd hasonlítani, ha valaki megzavarja szent szertartásait).

1. "La beauté est partout."
Na, ezt nem én mondtam, ilyen komplex francia mondatokat, amelyekben egy alany és egy állítmány is található, egyelőre nem generálok (nem vagyok én Chomsky vagy éppen google fordító), ez, kérem, Auguste Rodin saját bejáratú mondata, mely szerint "a szépség mindenhol jelen van". Gyönyörű, nem? Erre a gyöngyszemre Nicolas Barreau egyik könyvében leltem rá és most szembesültem vele, amikor kicsit kutattam utána, hogy Nicolas Barreau nem is Nicolas és nem is Barreau. Hogy kicsoda, voltaképpen senki nem tudja, kivéve talán az ügynökét, de találgatások szerint se nem francia, se nem férfi annak ellenére, hogy a könyvei borítóján mindig ugyanaz a szöveg jelenik meg róla, miszerint egy párizsi könyvesboltban dolgozó fiatal férfi, aki a Sorbonne-ra járt és noha szereti az irodalmat, nem életidegen könyvmoly, a fotón pedig egy jóképű fiatal férfi mosolyog a fényképezőgép lencséjébe. Hm. Szépen vagyunk, nem elég, hogy tetszenek a könyvei, máris egyenesen beleszeretek, amiért még játszik is ezzel az írói álnév-dologgal. Micsoda persona, azaz perszóna (ha hinni lehet a találgatásoknak)! (Eddig is fúrta az oldalamat, miért németből fordítják ezeket a regényeket, ez mégiscsak gyanús, de most már kiderült, hogy tényleg az.)
Úgy tudom, eddig négy regénye jelent meg, az elsőt egy velencei utazás alatt sikerült elolvasnom és azonnal megfogott, azóta elolvastam mindet, sőt, arra ragadtattam magam, hogy meg is vettem őket. Meghat és lelkesít, hogy mindig kiemeli az élet hétköznapi szépségeit, jó karaktereket talál ki, van benne izgalom és romantika, de megfejtendő titok és csavar is, jók a mondatok (feltételezhetően tehát a fordító is) és a világa tele van olyan dolgokkal, amiket én is szeretek. „Vintage” jó értelemben, azaz kavarognak benne kézzel vagy írógéppel írt levelek és mesék, művészet, nem elcsépelt, noha remélt egymásra találások, rokonszenves és életszagú, egyedi jellemű karakterek, festett képeslapok, régi filmek, mozi, levélnehezékek, papírbolt, kék szín, tenger, múlt századi, századfordulós életstílus jegyei itt-ott, a kézműves élet nyomai a hétköznapi Párizsban – egyáltalán, a rokonszenves francia „savoir vivre”: életszeretet, életélvezet és életigenlés elegánsan, az intellektust sem nélkülözve, noha persze mély filozofálást nem kell várnunk tőle. Egy sereg dologról azt gondolja, amit én és még meg is tudja írni. A fent idézett mondat pedig a „Párizs mindig jó ötlet” c. legutóbbi regényéből van, mindenkinek ajánlom figyelmébe (a többit is).

2. Homo deus
Zita írt erről a könyvről korábban, mégpedig a pázsit kapcsán, miszerint a pázsit egy darabka jólét fitogtatása, ha úgy tetszik és minél több és nagyobb van belőle, annál inkább kifejezzük vele (már aki), hogy mekkora vagyonunk van (már akinek). Az előkertek pl. Amerikában (meg amúgy bárhol) ennek a kisebb-nagyobb jólétnek a csökevényesedett kifejezései manapság is, és jó érzéssel töltheti el a kispolgárt, hogy már ő is megengedheti magának a szépen nyírt zöldet, ha a nyolc, garázsban tartott Bentley-t nem is.
Hát, kérem szépen, személyesen meggyőződhettem róla, hogy nem arról van szó, hogy Zita titokban pázsit-kutató, aki a fent említett Barreau-hoz hasonlóan álnéven publikálja fűfélékről és kerti törpékről szóló értekezéseit, hanem tényleg ez a Harari nevű jóember írt egy Homo deus c. könyvet, ugyanis a karácsonyfa alatt másokkal együtt ott hevert (mármint nem az író, hanem a könyve) – nagy örömömre. (Harari neve meg a könyv címe azóta némi átalakuláson esett keresztül a családi szótárban: az íróból Harakiri lett, a könyvet pedig viccesnek találták egyesek Wolfgang Homodeus Mozartnak átnevezni, de ezekért nem vállalok felelősséget, a kedves Olvasók kérdezzék meg orvosukat vagy gyógyszerészüket, hogy az ilyesmi milyen határig normális...) Annak idején az őskorban szereztem egy filozófia diplomát is, de annyira megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy belőlem rendes filozófus sosem lesz (csak rendetlen), csak tanár („aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja” alapon), hogy azóta sem sok időt töltöttem el filozófiai művek olvasgatásával, pláne amióta megszülettek a gyerekeim és mindenhova egy, majd hamarosan máris kettő, végül három gyerekkel vonultam/totyogtam/másztam el. Persze a gyerekek és a filozófia viszonya nem egy paradoxon önmagában (másoknak), de legalábbis megszállottnak kellett volna lennem ahhoz, hogy az elmúlt 12 évben akár csak a látszatát is fenntartsam filozófiai lelkesedésemnek (ami azért persze még van). Nem vagyok megszállott, ebből is látszik. A Homo deusba viszont azonnal beleolvastam és olyan szellemi kalandban van most részem, amilyenről még Zita pázsit-írása alapján sem álmodtam volna (pedig a pázsit még a filozófiánál is jobban lelkesít). A kérdésköre elég komplex ahhoz, hogy jól el lehessen benne veszni és közben azt is el lehessen felejteni, miért nem mindennel értünk egyet, sőt, a leginkább arra késztet, hogy azonnal leüljünk a szerzővel mindezt élőben is átbeszélni és ha ő véletlenül éppen nem elérhető, hát a Férjjel tegyük ugyanezt (amitől viszont pár óra után párját ritkító feleséggé lépünk elő, amennyiben a sok fejtegetéstől a Férj haja hullani kezd, miután jobban őszülni nem tud). A komplexitás mellett azonban szigorúan logikus, rendszeres és új szempontokat, összefüggéseket világít meg, ráadásul részletesen belemegy és kiveséz minden jelenséget, amit tárgyal, ezzel az alapossággal pedig már önmagában nagyon meg vagyok elégedve, arról nem beszélve, hogy mindezt a hétköznapi ember normális, természetes szókincsét használva ismerteti, tehát még én is értem, sőt, meg is tudom jegyezni az érvelési struktúrát, ami kifejezetten tetszik. Haririt olvasván az ember (ha asszony) maga is okosnak kezdi érezni magát és az a könnyedség, amivel elhiteti velem, hogy ezt akár én is kitalálhattam volna, hiszen teljesen megértem, lenyűgöző és egyben nagyvonalú, hiszen természetesen nem találhattam volna ki semmi ehhez foghatót, egyszerűen csak van, aki tud magyarázni és van aki nem (na, utóbbi esetben aztán előkerül a sok terminus technicus, az olvasó meg főhet a saját levében). Így ezt is jó szívvel ajánlom mindenki figyelmébe, már csak azért is, mert a XXI. század emberi próbálkozásait latolgatja és mivel ebben élünk, hát minket is érint, akár tetszik, akár nem.

3. Bonjour, Madame
Tavaly egyszer szembejött egy olyan című könyv, hogy „Nem harap a spenót”. Hát már a cím is tetszett, a könyv meg még jobban, mert a francia nevelési stílussal foglalkozik, mégpedig angolszász nézőpontból, ami, ugye, sokkal ismerősebb. Kiderült jó pár dolog, amit elmulasztottam a gyerekeim korábbi nevelési szakaszában és ezek már nem is hozhatók vissza (jaj, most mi lesz?), de egy sereg dologgal kapcsolatban meg olyan felszabadító hatással volt rám, hogy már az sem zavar, hogy elmulasztottam bármit is (kit érdekel?). Egy bizonyos Pamela Druckerman írta ezt a remek és szórakoztató könyvet, amely egyébként érdekes kitekintéssel szolgált a női szerep francia értelmezésére is. Ez a kitekintés bővült ki egy új könyvvé, mégpedig „Bonjour, Madame” címmel, melynek alcíme „A kortalan nők kézikönyve” szintén rokonszenvesnek tűnt. Nem mondom, hogy minden oldalon vettem a szerző sajátos humorát, de a története és megfigyelései határozottan tetszenek és mivel magam is közelítek a 40-hez (márpedig ez a könyv a negyvenes női állapot különböző problémáit, kihívásait, kérdéseit világítja meg), aktuálisnak is érzem meg át is érzem.

4. Ablaktetoválás
Hogy micsoda? Igen, ilyen marketing-fogásnak is mondható elnevezéssel álltam elő egy teljesen egyszerű díszítési technika kapcsán. (Nem véletlenül dolgoztam majdnem kerek hét esztendeig egy zenekarnak és próbáltam a koncertjeiket elsózni számtalan külföldi nyolcvanésahalálközött-korú néninek meg bácsinak, akik mai világunkban a jazz-klubokat vezetik. Olvastam én Wolf Gábor marketing bibliáját is, ami utólag elég vicces, tekintve hogy egyáltalán nem érdekel semmi ilyesmi, de még az a könyv is nagyszerű volt, bár voltaképpen egy bölcsész amúgy is kóros könyvolvasási-hormon túltengéssel jön a világra, szóval végül is nem érdem. De kár, már azt hittem...) (Wolf Gábor egyébként a Marketing Commando vezéralakja, ami elég félelmetesen hangzik és tessék is jól vigyázni, mert megvetet a gyanútlan fogyasztóval bármit és egyből vásárlóvá farag minket, akár akarjuk, akár nem. Csak óvatosan!) Szóval van egy vékonyabb vagy éppen vastagabb hegyű fehér toll, ami bármilyen anyagra fog (átlagos papírboltokban is kapható) és ezzel az ember (de főleg az asszony, mert annak jut eszébe ilyesmi) írni kezd valami neki kedves dolgot az ablakra vagy a tükörre. És látja az asszony, hogy ez jó. Ezután némi rafinériával a függöny nélküli ablakra apró szívecskék és pöttyök váltakozásának segítségével csipkemintát rajzol egy darabon. És látja az asszony, hogy ez jó, sőt még jobb. Térül-fordul és a konyhai ablakra megrajzol egy olyan virágmotívumot, ami már a családtagokat is szimbolizálja. És látja az asszony, hogy ez jó, sőt, eddig ez a legjobb. Így készül el az ablak- és tükördíszítés a lakás több pontján, és több napi buzgó inspiráció-keresés és alkotás (meg a rosszul sikerült ábrák levakarása) után az asszony megpihen és bezsebeli a látogatók „ó, de klassz” és „milyen ügyes” és „jaj de szuper, nekem is csinálsz egyet?” kezdetű dicshimnuszait. Az asszony tehát áldja a kreativitását és a papírbolt alternatív kínálatát, estére pedig elnevezi ezt ablak- illetve tükörtetoválásnak.
Valamiért nem véletlen, hogy az első ilyen kedves mondat, amit kiírtam, Brillat-Savarin, az egyik francia főfőgasztroguru (eredetileg jogász) mondása: “To invite a person to your house is to take charge of his happiness for as long as he is under your roof.” vagyis „Meghívni valakit az otthonukba annyi, mint felelősséget vállalni a jóllétéért mindaddig, míg a fedelünk alatt marad.” Nem véletlenül az angol verziót idéztem (hát, igen, persze akkor még nem tanultam franciául, mondhatná a kedves Olvasó és igaza lenne) – ezt egy Judittól kapott fantasztikus amerikai receptkönyvben olvastam először, amely könyvről megint regélni lehetne egy jó sort, mert minden, de minden egyes illusztrációja és betűje kézzel rajzolt, írott: Susan Branch: The Heart of the Home. Szóval ez a mondás fogadja nálunk a vendéget, mert éppen a bejárati ajtóval szemben lévő tükörre írtam ki, noha nem túl nagy betűkkel, hogy azért lássuk magunkat, amikor épp meg akarjuk csodálni bámulatot keltő külsőnket. (Ez a vendégváró mondat ugyan senkit nem hat meg, aki nem beszél angolul vagy nem szemüvegben érkezik, de majd kiírom francia eredetiben is. Hátha. Netán innentől kezdve nagyítót adok a vendég kezébe, amikor elveszem a kabátját. Vagy hasonlók.) A kedves mondat után pedig már jött a többi is magától, pillanatnyilag éppen a fent említett „La beauté est partout” van kiírva a fürdőszobai tükörre, amúgy biztatásként, amikor az ember a hajnali gyűrött orcáját próbálja megvizsgálni a még bedagadt szemei erőteljes és hasztalan kinyitási erőfeszítései ellenére (jobb csukott szemmel a reggeli teát főzni, én mondom). A csipkeminta meg egyéb díszek pedig csak úgy születtek, aztán a legnagyobb gyermek is ihletett kapott, végül Anyám, akinek megrendelésre dolgoztunk (és nyáron megállapíthattuk, hogy azóta sem pucolta meg a tükröt!).
Úgyhogy várjuk a további megrendeléseket, igényeiket küldjék küldjék nyugodtan a Faluság központi email címére, továbbítják.:)

Vezetőként rengeteg szituációban voltam már, rengeteg személyiség-típusú alkalmazottal. Bevallhatom őszintén, hogy mind a mai napig kerülök olyan helyzetekbe, melyekről fogalmam sincs, hogy hogyan orvosolhatók. Az öngyilkossági kísérleten keresztül a szerelemig minden volt már a palettán, és azt gondolom, hogy ezekre nem könyvekből bemagolt tézisek alapján, hanem intuícióból lehet csak reflektálni. Mégis, amikor mintázatokat vélsz felfedezni a céged működésében, nem árt, ha elkezded vizsgálni, hogy mik lehetnek annak indokai.

Több évnyi konyhavezetést követően jutottam el arra a pontra, hogy a legfontosabb, amit a szemem előtt kell tartani, hogy fenntartsam az embereimben a motivációt. Sajnos, a munkahelyhez való viszonyulás is olyan, mint bármilyen más kapcsolatunkhoz. Dinamikája van, folyamatosan alakul, és baromira résen kell lenni vezetőként, ahhoz, hogy időben reagálj, és ráadásul még jól is a történésekre. Szeretheti egy szakács a munkáját, de a lényeg, hogy az érdeklődését ne veszítse el. Legyen oka az ottlétének, ami fontos neki, ne csak unott fejjel bebattyogjon, aztán letolja a napot.
A folyamatos alakulást úgy tudod párhuzamba helyezni céged érdekeivel, hogy monitorozod megállás nélkül a dinamikákat, az emberek egymáshoz, és munkához levő viszonyának metamorfózisát. A motiváció az tulajdonképpen nem más, mint ami átsegíthet egy alkalmazottat azokon a pillanatokon is, amikor a háta közepére nem kíván semmit és senkit. Hisz semelyikünk sem születik olyannak, hogy folyamatosan a legjobb formájában legyen. Ezért ilyen borzasztóan fontos, hogy ezekben a pillanatokban is egy cég partner tudjon lenni, és olyan mértékben, ahogy ez megfelelő, hitet tölteni az embereibe.

Alapvetően végtelenül hálás vagyok magamnak, hogy vagyok annyira rohadt makacs és idealista, hogy bármi jött szemben, nem adtam fel az álmaim. Örülök, hogy olyan közegben lehetek, akiket kedvelek, (mind munkatársi-mind vendég szinten). Azt hiszem, ezek az emberek generálják bennem napi szinten azt löketet, mely már tíz éve a saját utamon tart. Rengeteg nevetést és szeretetet kaptam már a munkám kapcsán, szabad lehetek, és kreatív. De ahhoz, hogy mások motivációit megismerjem, mindenképp ki kell lépnem a saját egyéniségemből, és elkezdenem vizsgálni általánosabban a kérdést.

Egyszer azt olvastam valahol, hogy a motivációt legjobban úgy lehet fenntartani, ha az emberekben a céghez, közösséghez való tartozást generálódik. Ezért visznek el stílustalan céges bulikba multik alkalmazottakat, meg ezért kell járniuk olyan csapatépítő tréningekre, amiket minden ember legmélyebb lelkéből gyűlöl.

Alapvetően egy érzelgős vezetőnek tartom magam. Nem tudom nem megszeretni az alkalmazottaim. Úgy érzem, hogy feladatom, hogy megismerjem őket, lássam, mi felé és miért és hogyan haladnak. Nagyon nehezen tudom definiálni a pontos határt a munkatársak felé irányuló udvarias érdeklődés, és a legmélyebb lelki társi viszony spektrumában. Valahol úgy látom, hogy az épp aktuális csapatom pozicionálja magát ezen a skálán, egyénileg, és kollektíven egyaránt. A kérdés viszont, hogy ha a motiváció egyik alapvetése a valahova tartozás, akkor feladatom-e nekem ezeket az érzelmi állapotokat manipulálni? És ha igen, akkor meddig a pontig és mennyire korrekt ez a viselkedés?

Manapság a határok összemosódnak. Az emberek idejük nagy részét ugyanis nem a szeretteikkel töltik el, hanem a munkahelyeiken. Családtagjainkkal- már, ha vannak, csak fáradtan találkoznak otthon, egy végiggürizett nap végén. A barátaikra, jó, ha hétvégén jut idő, közben meg persze mindenféle baromságért rohangálnak folyamatosan. Nem csoda, ha ebben a zűrzavarban a munkahelyeken jönnek ki olyan konfliktusok és problémák, melyek nem oda valók, és az otthoniakon csapódik le olyan stressz, amiért viszont a cég a felelős. Így történhet meg, hogy munkahelyünkre tekintünk elrévedve, hogy az az otthonunk, miközben a családunk meg munkahellyé válik. Érzelmi összemosódás jön létre. Olcsó trükkökkel munkahelyek ezrei visszaélnek ezzel a lehetőséggel, hisz az ő céljuk nem egy boldog, hanem egy maximálisan motivált, és felpörgetett munkatárs. Nekik az a céljuk, hogy a munkahely nyújtsa az örömöt, ne az, hogy leviszed a gyereket focizni a parkba.

Nyilvánvaló, hogy az önmegvalósítás, és munkával kapcsolatos sikerek kikerülhetetlen pillérei annak, hogy boldogok lehessünk. Sikertelenséggel ugyanis a motiváció borzalmasan nehezen fenntartható, és sűrűn az érzelemátvitel oda-vissza hat: a munkahelyi sikertelenség párkapcsolati sikertelenséggé, és az ebből kialakuló depresszió pedig a munkahely elvesztéséhez vezet.

Magamról tudom, hogy mi a motivációm. Megtanultam különválasztani azokat a dolgokat, amik nem egy alomba tartoznak. A munkahelyi motiváció nem összekeverendő a magánéletünkben levő motivációkkal. Nem szabad, hogy az egyik elbillenjen nagyon a saját irányába, nem szabad összemosni őket.

A vezetők felelőssége, hogy ne éljenek vissza az embereik jóhiszeműségével, félelmeivel. Az ő felelősségük, hogy még, ha ez roppant bonyolult is, de támogassák az embereiket azzal, hogy kiegyensúlyozott életük legyen. Tudom, hogy nagyon nehéz jó vezetőnek lenni, hogy emberséges legyél, és hogy átmenjen a benned levő hit az alkalmazottaidba. Nehéz úgy eredményesen dolgozni, hogy a határok elmosódnak, és nem tudod, hogy épp melyik munkaköri utasításod tenyerel bele valakinek a fájó pontjába, amiről nem is sejtesz. Nehéz megtalálni azt az állapotot, ahol a munkahelyi kommunikáció nem személyeskedés, viszont nem is egy szétterhelt, embereire odafigyelni nem tudó projektmenedzser attitűd.

Számomra érthetetlen, hogy hogyan tudnak emberek évtizedeket lehúzni olyan munkahelyeken, melyeket gyűlölnek, olyan közösségekben, melyeknek nem tagjai. Ordítóan magányos lehet ez, és el sem tudom képzelni, hogy hogy lehet elviselni ezt a lélektelenséget.
És óriási felelőssége van a multiknak abban, hogy ontják magukból ezeket az elfojtott és csalódott embereket.

Megvizsgálhatjuk racionálisan is ezt a kérdést. Nem hiszem, hogy egy kizsigerelt munkaerő eredményesebb tud lenni, mint egy megbecsült. Előbb-utóbb úgyis felmond, aztán szívhat azzal a vállalkozás, hogy betanítson új embert a munkakörére. Persze, akkor még egyáltalán nem biztos az, hogy az új munkaerő is ugyanolyan színvonalon el tudja látni munkakörét, mint az őt megelőző társa. Ha új embert kell betanítani, az még több idő és lóvé, ha pedig mégiscsak beválna az új, úgyis le fog lépni abban a pillanatban, hogy 10 Ft-tal jobb órabért, és meseszép ígéreteket ajánlanak neki valamilyen konkurens cégnél. Ne legyünk már olyan naivak, hogy azt gondoljuk, hogy az emberek döntései nem az épp legnagyobb energia-megmaradás fele billen, és ne várjuk, hogy lojálisak lesznek hozzánk, ha heti 60 órában güriztetjük őket.

Nem hiszem, hogy azok a konyhák hosszútávon minőséget tudnak fenntartani, ahol ki van teljesen készítve a személyzet. Narkózni fognak, megutálják a munkájukat, és ez érződni fog az általuk elkészített produktumon is. A minőségre pedig hiperérzékenyek a vendégek.

Tudom, hogy a problémák nagy részének az az alapja, hogy szürreálisan magasak a munkabér járulékok. Vannak olyan cégek, ahol létkérdés, hogy hány bejelentett alkalmazottal dolgoznak. De mégis, hogy lehetne az üzletileg jó döntés, hogy ahelyett, hogy elégedett munkatársakkal dolgoznánk, ahelyett befásulva robotolnak az embereink egy ablaktalan konyhában, és ötpercenként járnak ki bagózni?

Az alulról szerveződésben hiszek. Abban, hogy ahelyett hogy szomorkodunk, hogy épp milyen törvénykezésünk van, elkezdünk a hétköznapokban változtatni. Mert nem igaz, hogy nem lehet. Nagyon untatnak a kifogások, mindig lehet találni ezret. Mind az alkalmazottak, mind a vezetők a cégen belül felelősek azért, hogy ott mi történik.

Vezetőként nem kell olyan döntéseket meghozni, melyekkel nem értünk egyet.

Alkalmazottként nem kell félni időpontot kérni, és egyeztetni a főnökkel. Sokkal könnyebb a vezetőségnek úgy választ találni problémákra ugyanis, ha tudnak róluk, mintha nem. Kezdjünk már el egy kicsit odafigyelni egymásra. Tudom, hogy mindenhol baromira nehéz minden, nálunk is nehéz, és sokszor én is rossz döntéseket hozok meg, de annak mindig nagyon örülök, ha elindul erről egy kommunikáció. Emberek vagyunk, és azt gondolom, hogy nem kell felülnünk arra a vonatra, amire fel akarnak ültetni.

Nem kell 16 óráztatnom szakácsokat, csak mert más vendéglátós megteszi. Nem kell kipréselnem belőlük minden energiát, csak mert tudom, hogy magamból ki tudok. A motiváció ne negatív, hanem pozitív legyen. Az a stabilitás, ha odajöhet a dolgozó a főnökéhez, és megmondhatja, ha valami nemoké, nem az, ha retteg.

És igen, vezetőként én is borzasztóan be vagyok néha szarva, nem könnyű embereket vezetni. Nagyon sokszor iszonyú magányos vagyok a döntéseimmel, és úgy érzem, hogy legszívesebben órákon át üvöltve bőgnék egy elsötétített szobában. Hogy végtelenül kimerült vagyok, mert egyedül viaskodom minden hülyeséggel a cégben, és alkalmazott lennék legszívesebben, mert megfulladok a rám zúduló felelősségektől. De mindezek akkor sem kifogások arra, ha nem vagyok lojális, ha semmibe veszem az embereimet. Semmi nem lehet indok az inkorrektségre, és egyetlen egy cégnek sincsen joga ahhoz, hogy tönkretegyen életeket. Aki vezetőként ezt nem látja át, az nem jó vezető. Aki nem érti, hogy mekkora tőke az a lelkiismeretes emberállomány, aki neki dolgozik, és nem becsüli meg őket, az hosszútávon nem lesz eredményes. És eredményekben itt nem arra gondolok, hogy hány tízezer forinttal többet kasszírozunk be a járulékokon, amit megspóroltunk létszámcsökkentéssel. Ugyanott ki fogjuk fizetni órabérekben, mert az alkalmazottaink leterheltek, és lassúak lesznek. Eredményekben azt látom, ha van a céged körül egy gárda, akikkel együtt dolgoztok évek óta, jóban vagytok, mindenki ellátja a munkakörét, mindenki elégedett és boldog.

Azt gondolom, hogy hatalmi pozíciókból adódóan ezt a fajta kommunikációt a vezetőknek kell elindítani minden vállalkozásnál. Igényeket kell felmérni, és optimalizálni a cégeken belül. Mert igenis lehet megtalálni a főnökség és alkalmazottak inerciarendszerében azt a pontot, ami mindenkinek ideális. Ha nem, akkor rosszul vannak kialakítva munkakörök, észszerűtlen, és nem jól működő beosztási rendszerekben dolgoznak az alkalmazottak. Nem az a kérdés, hogy a dolgokat meg lehet-e oldani, hanem az, hogy meg akarjuk-e őket egyáltalán. Nem az a kérdés, hogy egy cég tud-e felelős lenni az alkalmazottaiért, hanem, hogy akar-e.

Tudom, hogy idealista vagyok. De abszolút látom a szükségességét is annak, hogy legyenek kimondva dolgok, induljanak el folyamatok.

Azt kívánom, hogy az újév ezt hozza meg nekünk. Most kicsit megállhatunk, vehetünk egy nagyon mély lélegzetet, és beleállhatunk abba, hogy az életünk jobbá váljon. Létrehozhatunk magunk körül olyan életkörülményeket, melyek élhetőek számunkra. Nem kötelező belehajtanunk a fejünket valamibe, ami nem jó, mindig van más út is. Merjünk elindítani dolgokat. Merjünk elkezdeni egy kommunikációt. Merjünk odafigyelni egymásra.

Ezt kívánom mindenkinek az új évre, teljen így el a következő év minden egyes napja.

Balázs és Fanni után úgy érzem, nekem is meg kell szólaljak Faluság-lét ügyben.
A blog elindítása előtt két dolgot érzékeltem határozottan: a kiköltöző értelmiség egyedül, magányosan kószál az egyes falvakban. Mindenki mástól várja a szellemiséget. Mintha ebben a tekintetben is különvált volna létrehozás és befogadás. Vágyunk valamire, hiányolunk valamit, de csak konstatáljuk a hiányt és nem teszünk ellene vagy helyesebben érte (az idült optimizmus, ugye?).
Egyre határozottabban úgy látom, hogy nemcsak az elit gimnáziumokban kéne filozófiát tanítani, hanem már általános iskolában. Nem arra gondolok, hogy a Tiszta ész kritikáját olvassák a hatodikosok. De arra viszont egyre többet gondolok, hogy milyen jó lenne, ha a gondolkodás, az elvonatkoztatás, a kifejezés, a szót kérés és kulturált kritikai hozzáállást természetessé lehetne tenni. A gondolkodó attitűd tanítható. Nem tudom, hogy a belső motor a gyerekeknél tényleg ösztönös-e, vagy pedig szerzett és látott, vagy, ha nem blokkolják, akkor jó esetben mindhalálig kitart - néha hajlok az utóbbira.

Fanni kiszólása a tanításmódszertanra, miszerint dolgoztatni kell a diákokat, teljesen az én hozzáállásomra hajaz: kicsi koruk óta arra szoktattuk a gyerekeket, hogy 'járj utána', 'nézd meg', 'fedezd fel'. Másoknak lassúnak tűnt ez, sőt, sokak szerint túl nagy önállóságot adok, miközben időt pazarolok. Nos a válaszom immár nekem is egyértelmű nem. Nem fogom megmondani, hogy mikor született xy, nem vetem oda a választ a flegma kérdésre, hogy minek is a fővárosa Madrid. Mindenféle és fajta eszköz elérhető, kis drágáimnak még csak súlyos lexikonokat sem kell lapozgatniuk, egyszerűen csak a géphez kell araszolniuk. Tegyék meg kérem maguk. Hamar beépült ezzel a módszerrel (ne felejtsük el, nem egyéni ötlet ez, Maria Montessori igencsak legitimálta ezt a viszonyulást a tudáshoz) az, hogy maguknak tanulnak, a tudás és önmaguk örömére, nem anyukának. Anyuka viszont mindig segít, ha bármilyen elakadás történik (ami a valóságban azt jelenti, hogy mire odaér, addigra kisdrágám mégiscsak megoldotta egyedül - a nagycsaládos létben ez az egyik legviccesebb: mire vennéd a soron következő kérdést, kérést, addigra kisdrágáim már meg is oldották - tulajdonképpen a jól működtetett tanár szerep háttérszerep, bábáskodás. Környezet- és hangulatteremtés. A legtöbbször minden megy a maga útján és csak néha kell egy-egy határozott beavatkozás. Problémafelvetés és feladatadás. Inspirálás.
Szóval, visszatérve a filozófiához, a szellemi önállóság megléte az első lépcsőfok a szellemi önellátás felé.
Kert és könyvtár. Az élet szellemisége.
"If you have a garden and a library, you have everything you need." - Marcus Tullius Cicero
Önmagunknak, önmagunkért.

A következő szösszenetnek túl sok köze valójában nincs az új évhez vagy nem feltétlenül ahhoz van, de címet csak kell adni, ugyebár.
Először is boldog új évet kívánok a Faluság-közösségnek és hadd kezdjem rögtön azzal, hogy a tavalyi évben úgy beszőtte az életemet a Faluság, hogy magam is meglepődök rajta most, hogy ezt tudatosítom magamban (és a kedves Olvasóban is). Nagyon örültem, amikor Judit és Balázs elkezdték, mert úgy gondoltam, ez pont nekik való, meg fogják tudni tölteni olyan tartalommal, ami engem egész biztosan érdekel majd. Volt már erről tapasztalatom: amikor Ámerikában élt ez a kedves Kovács-Parrag család, közösen írtak az élményeikről és akkor jöttem rá, hogy engem tulajdonképpen az ilyen típusú hírek érdekelnek, amilyenekről ők akkor beszámoltak. Már akkor azt mondtam, hogy valójában ezeket a dolgokat, témákat szeretném a rádióban hallgatni vagy a tévében nézni hírműsorok gyanánt, mert nekem igazából ezek a hírek.
A wikipédia az alábbi definíciót adja a hírről: „A hír egy újságírói műfaj, válogatott információk összessége, amely nyomtatásban, televízióban, az interneten vagy szájhagyomány útján nyer publicitást. A hír az objektív újságírói műfajok közé tartozik, rövid, tényszerű összefoglalója egy olyan történésnek, amely sok embert érint. A hír valamennyi objektív műfaj alapja. A hír akkor jó, ha válaszol az alábbi négy kérdésre: kivel vagy mivel; hol; mikor; mi történt, vagy mi fog történni. A négy alapvető kérdésre a kishír ad választ. Ha a megválaszolandó kérdések egy ötödik (miért?), illetve egy hatodik (hogyan?) kérdésre is válaszolnak, akkor a kifejtett hír típusáról beszélhetünk.” Nekem Juditék írásai annak idején teljesen ebbe a kategóriába tartoztak, hiszen „hírt adtak” akkori életükről a(z Óperenciás) tengeren túl, csak annyival voltak sokkal-sokkal érdekesebbek, hogy nem csupán az objektív, hanem a szubjektív valóságokról is beszámoltak, amelyek engem pontosan annyira érdekelnek, mint a tények. (Hát, sajnos nem is tengerbiológus vagy botanikus lett belőlem, hanem bölcsész, ami önmagában, ugye, na igen...)
Szóval abban biztos voltam, hogy én ezt a blogot lelkesen olvasom majd és ez így is lett. Az viszont nagyon meglepett, hogy nemcsak, hogy megkértek, hogy írjak ide, hanem még örültek is, sőt bátorítottak és dicsértek. Ezzel számomra egy nagyszerű fejezet érkezett el – egyrészt, mert sosem írtam volna ezekről a dolgokról csak úgy, legfeljebb véletlenszerűen Juditnak papíron, másrészt, mert egy olyan inspiratív közegbe kerültem ezáltal, hogy mindig azt érzem, folyamatosan nyílik ki a világ előttem, egyre újabb és érdekesebb arcait mutatva meg, amelyek engem mind nagyon érdekelnek! Egy színes szövedék része lettem és ez mind szellemileg, mind a közösségbe tartozás érzése miatt nagyon fontos lett számomra – köszönöm mindenkinek, akivel így érintkezésbe kerültem!
Mindezek után nem véletlen, hogy a karácsonyi szünet alatt egyszer nyitottam ki a gépet: tegnap, azaz január elsején és azonnal a Faluságot néztem meg, ahol azonnal szembejött máris két olyan írás, amelyek most arra késztettek, hogy hajnali öttől az ágyban ébren való forgolódásom helyett hatkor már a gép előtt üljek és írjak. Őszintén állítom, hogy semmi egyéb nem tudott volna erre indítani engem, az abszolút éjjeli baglyot, talán egy különösen szép nyári napfelkelte versenyezhet a Falusággal ebben a tekintetben. Most tehát 2019-re is további örömteli inspirálódást, írást és (személyes vagy virtuális) találkozásokat kívánok a kedves Olvasónak és magamnak is nagy szeretettel!

Judit tavaly ugyanezen a napon szólt, hogy indíthatnánk egy blogot falu/vidék/város tárgyban. Ezzel egyet is értettem, mert már éltünk annyi ideje vidéken, hogy ne a közvetlen élményeink (első répa, első tapasztás stb.), hanem épp a vidékkel való vertikális távolság keresése adja a témáinkat. Persze továbbra is nagyon fontosak az első, itt szerzett élményeink: aki visszateker a korábbi bejegyzésekre, csomó olyan fotót és kiszólást láthat, amit áthat a természeti környezetbe ágyazott lakóközösség (=falu) elhagyottságából kiburjánzó világra (= jelenkori magyar falu) vetett első pillantás öröme. Ezt a pillantást szeretném megőrizni azóta is, amióta már benne élünk és rájuk építettük a mindennapi rutint. Ezeknek a pillanatoknak az emlékei visznek tovább abba az irányba is, hogy újabb és újabb "ért/zelmes" helyeket keressünk a kifejezés számára.
A Faluságot, úgy látom, hasonlóképp építi Judit is. Új, épp a blog témájának szövése által talált emberi kapcsolataiból, türelmesen és örömmel horgolja napjainak azon részében, amikor az időjárás nem engedi, hogy kimenjen dolgozni a 'parkba', a gyerekek alszanak vagy mást csinálnak stb. De igazából úgy látom, hogy fejben akkor is ekörül sétafikál. A faluságközösségben is, mindannyiunknak egy kicsit eköré épült az élete és gondolkodása az elmúlt év során: a bejegyzés-vázlatok első megfogalmazása, napokon átívelő gondozgatása, az ébredés utáni utolsó finomhangolás és közzététel majd ellenőrzés ritmusát már nehéz lenne megtörni.
Kiváncsi vagyok, merre haladunk tovább. Érezzük és keressük azokat a szemszögeket, amik hiányoznak, de azt is érezzük, hogy a megkezdett irányokban is egyre végtelenebb világok nyílnak, amikről írni is lehet, vagy csupán éreztetni, hogy vannak.... Eddig az utóbbi stratégiát követtük. Ez nem a populárblog-út. Itt az Olvasónak is aktív szerepe van: továbbgondolásra, megírásra, ide-írásra!

Ghenadie Popescu installációja, Kassa, Kaszárnya Kultúrfabrik, 2011

Virginia Woolf Saját szoba című írásával az ember legkorábban általában egyetemista korában találkozik. Katartikus, hosszan ható mű. Fanninak is az volt, nekem is az volt. Általában a lányoknak az. Szerintem egyetlen férfi sem olvasta el igazában.
Saját szobára mégsem tartok igényt. Saját társra viszont igen. Sőt, én kis mohó, saját kertre is. Ebben az értelemben a saját nem az enyémet jelenti, hanem a miénket. Privát, de nem csak az enyém. A miénk. Társasság, aminek apró társrészletei vannak: lásd gyerekek. De maga a társas létélmény a meghatározó. Társas életünk kiterjesztései a gyerekeink. Talán ezért nem teherként, hanem csodaként éljük meg őket. Szemléljük, ámulunk-bámulunk rajtuk és megtaláljuk bennük önmagunkat.
Önmagunk kertje. Önmagunk helye a világban, a természetben. Közös kertkialakítás - esztétikai nevelés. Érzelmi alapú esztétika. Szépek a muskátlis cserepekben a csigák, mert Jolán tette őket oda. Beleillik a kertbe a homokozó a teherautókkal, mert a fiúk építenek vele. Jó helyen van a farakás, mert Janka szívesen tanul a tetején (édesanya, én legszívesebben áprilisig ki sem mennék....). A jelenlévőség jelei, amik az életet és a megélést mutatják. Nyomaink, amik minket, a mi tereinket építik.
Szóval rengeteg érvet tudnék felsorakoztatni a saját kert szükségessége mellett: természethez való viszony, ételeinkhez való viszony, a kertből való bevitel a konyhaasztalra, az elrakás és tartósítás (megőrzés) dinamikája, a spontán és tudatosan való tervezés ritmusa, a puszta kéz akarata és ereje, a kudarcok és sikerélmények mindig továbbmenésre sarkalló dinamikája.
A saját kert mellett a legfőbb érv mégis a térélmény. Szabadtéri szoba. Belakható. Ki- és bevonulhatok egyik térszerkezetből a másikba. Útlevél nélkül léphetem át folyamatosan a határokat. Vagy mégsem! Hiszen úti okmány itt a papucs. A kibújás és bebújás könnyedsége. Kitipegek-betipegek, a határokat és tereket mégis megtisztelem játéka. Természetesen ezeket a kint-bent, piszkos-tiszta viszonyrendszereket csak a nők tartják tiszteletben. A férfiak és leendő férfiak kiszaladnak mezítláb a sárba és betrappolnak a sáros gumicsizmával a tiszta szobába. Lassan elfogadják, hogy nem lehet, de igazán sohasem fogják megérteni. Láthatatlan határvonalak. Összemosódó terek. Más dimenziók.

A régi családi fotók évről évre nagy derültséget és emlékezéshullámot indítanak el. Mindig más és más fotók kerülnek az érdeklődés középpontjába. Más és más fotók szólalnak meg.

Apu egyik fotóját hoztam elemzésre a saját kert kapcsán. Ki mit olvas ki belőle?
Én ugyebár érintett és megérintett vagyok (a közös családi történetek az elmesélés aktusával íródnak bele a saját történetbe, válnak családi történetből saját történetté: mesélték, vagy velem történt? - néha alig tudunk különbséget tenni), de jó lenne, ha egy külső szemlélő is belemenne az elemzési játékba.
Pécs és Málom találkozása. A kertvárosnak nevezett lakótelep benyomulása a szántóra és a kiskertkultúrába. Lekerített, egyértelműsített kiskertek, amiket éppen művelnek a városból autóval kijövők. Drótkerítés a funkcionalitás legfőbb ismérve. Egy darab föld, egy darab saját tulajdon. Áramellátás valószínűleg megoldott, hiszen közel van a villanyoszlop.
Lada és Wartburg a gyerekeseknek, kispolski a nemrég munkahelyet találó, friss diplomás fiataloknak. Az építés vágya. Mindig építeni akarunk: régebben inkább maradandót, újabban inkább olyat, ami nem hagy maga után káros anyagot.
Felszámolni egy kertet könnyebb, mint létrehozni. Haszontalanná, használhatatlanná váló tárgyak. Egy letűnt mindennapiság. Emlékek.

cicoma főnév ..mát, ..mája (rosszalló)
1.<Ruhán, viseleti tárgyon> feltűnő, felesleges, rendszerint ízléstelen díszítés, apró ékesség.
2. Cifra, feltűnően pompázó öltözködés.

cifraság főnév -ot, -a
(átvitt értelemben, rosszalló) Felesleges, pompázó formaság, külsőség.

Mintha ma lett volna. Az érettségi bankettünkön elmentünk a városligeti Vidám Parkba. Az elvarázsolt kastély tükörtermében dülöngéltünk a nevetéstől. Ujjal mutogattunk egymásra: kis, kövér, fontoskodó törpék, karikalábú óriások. Egyszer csak észrevettem, hogy mindenki rajtam röhög; rázkódtak a nevetéstől; elsápadtam; hiszen én éppen egy valódi tükör előtt állok! Ezt a könyvet végiglapozva Önök is mulassanak jól. Egymáson. S ha már kimulatták magukat, nem árt, ha rádöbbennek, hogy valódi tükör előtt állnak. Most mérges arcot indítok a kerti cicoma ellen. Utóvégre az effajta díszítő ösztön ragadós, s maholnap, ha ez így megy tovább…
Példáink nem utánozandók!

Balogh András bevezető szavait olvasva igyekszem körbe(ön)vizsgálódni.

Gondolatkísérlet teszek annyiban, hogy tudatosan nem kezdek el utánaolvasni a kerti törpéknek. Megpróbálom csupán azt megfogalmazni, amit magam körül látok, gondolok. Egy hét múlva pedig - akkor már remélhetőleg jobbnál jobb szakirodalmakkal felvértezve - újra végiggondolnám a felmerülő kérdéseket.

Ugyebár a kerti törpénél és társainál vagyunk. Akik mindent tudnak rólunk, utalok itt most Zita Pázsit írására.

A kertbe be is szoktunk költözni és ki is szoktunk oda költöztetni dolgokat. A kiköltöztetésről szerintem sokunknak a nyaraló effektus villan be: oda az is jó lesz.
A kertbe beköltöztetjük a növényeinket: elsőnek a fákat és cserjéket, aztán az évelőket, végül az egynyáriakat és évről évre megismételve megteremtve a veteményesünk lakóit.
A kertbe beköltöztetjük a kertműveléshez szükséges eszközeinket: a szerszámokat (beleértve még a karókat, vödröket, kosarakat is).
A kertbe beköltöztetjük a gyerekeket, az állatokat: homokozó, kutyaház.
A kertbe való beköltözés következő lépése a bentlakás: padok és pihenőhelyek, tűzrakóhely, grillező.
A kertben való bentlakást folytatjuk a díszítéssel: a házat díszítő elemek áttevődnek, átcsurognak a kerti építményekre. A díszítés ösztönös, ezen nincs sok gondolkodni való, ellenben viszont annál több tudatosítani való.
Esztétikai minőséget csak eleve minőségi (anyag fontossága), szép (forma harmóniája) tárgyakkal lehet létrehozni. A díszítményeknek önmagukban is értékesnek kell lenniük ahhoz, hogy elrendezésükben ízléseset, azaz színvonalasat lehessen létrehozni. Ha ez megvan, akkor kell egyensúlyba hozni a mennyiséget és az elrendezést a külső és belső terekkel.
Ékszerek és ékességek.
A kertdíszítésben a viselethez hasonlóan ékesítjük a megjelenést. Ékesítjük magunkat. A kertdíszítés esetében is egységben kell lennie a funkcionalitásnak, az önkifejezésnek és a szépre törekvésnek.
Az idilli falusi környezetben erős jelentésű szimbólum lett a köcsögfa, ami régen a tejesköcsögök szárítására szolgált. Ez az a pont, ahol a legkönnyebben fordul át a funkcionális díszítés giccsé. A fakerítés oszlopaira aggatott köcsögök a fa esővédelmét szolgálták, tetőcserépként működve megakadályozták a víz beszivárgását a fa eresztékeibe.
A díszes falitányérok szép lassan kerültek a ki külső falakra, és egyértelműen a gazdagság, a paraszti léthez mért jólét szimbólumait jelentették. Ebben az esetben főleg a mennyiségen van a hangsúly, könnyen hivalkodó cifrasággá lészen a díszítés.
Úgy látom, hogy a hagyományos paraszti kultúra és a főúri magaskultúra a mostani korból visszatekintve minőségi igénye szerint sokban hasonló esztétikai minőséget képvisel. Mondjam azt, hogy a nagybetűs tudást? Harmóniát? A dolgok rendjének tisztán látását? Az értékteremtést és annak megőrzését, fenntartását? Tisztaság és rend. Az élet mindennapiságának átláthatósága.
Talán a díszítmény elkészítésére fordított idő a fontos? Azt hiszem a hímzésben találom meg a két kultúrkör találkozásának metszéspontját. A kézimunkák közül a hímzést gyakorolta mindkét társadalmi osztály különlegesen magas fokon. Egy helyben ülve a képzeletet anyagba ölteni. Maradandóság. Női írás.
A kastélykeretekben és parkokban megjelenő szobrok talán a természetet emberivé és kulturálttá tevéséről szól. A táj, a kert, a tájképi kert, mint festmény, mint műalkotás. A pad, mint ennek az alkotásnak a szemlélésére megteremtett, tudatosan elhelyezett tárgy. Hímzés. Női szemlélődés. A férfiak mindig csak elmennek....
Mind a paraszti, mind pedig a főúri kultúrkör a saját eszmeiségének értékeit használja fel díszítőelemnek: az egyik oldalon a mindennapi, földből élő élet idealizált, eszményített tárgyköre a tányérok, köcsögök, szőttesek, másfelől pedig a műveltség és kulturáltság szimbólumai a festmények, szobrok, falikárpitok, ahol nem a kert, hanem a nagyobb volumenű táj megszelídítése érhető tetten.
Mindkét kultúrkör hiteles: a helyén kezeli tárgyi kultúráját.
A kerti törpét városi találmánynak vélem, miközben nem a városi kultúra szimbóluma. A feltételezett, elidegenedett természet lényei. Azért engedhető be a kertbe, mert a természet törpésített változata. Játékosságnak álcázott ismeretlen - helyesebben, attól való félelem. Ki néz kit? Én a törpét, vagy pedig ő engem? Groteszk vágy valami nem birtokolható, valami nem saját után.

ismeretlen lábodi udvar

A hétvégi közös ebéd után Mimi ígéretéhez híven elkezdett mesélni, néha-néha kérdeztem, pontosítottam, ő meg emlékezett:

Öreganyád, a Csicskó mami kézzel szedte ám a csalánt! Fogta a kosarat és hátrament a hátsókertbe, ott kézzel kitépkedte, jó hosszú szárral. A gyökere úgyis benne maradt a földben, arról újra meg újra kihajtott. Mindig szedték a csalánt, minden évszakban. Tudatosan hagyták meg a kert végében. A kacsák szerették a legjobban, de a többi szárnyas is szívesen ette, a libák és a tyúkok is.
Frissen felszecskázták, aztán a kukoricakása közé keverve adták a szárnyasoknak. Friss, gyenge kukoricaszárat is vágtak, azt is felszecskázták, azt is keverték a kásák közé. Más zöldre nem emlékszem, de azt tudom, hogy a frissen kaszált szénából nemcsak a tehenek és a lovak, hanem főleg a lucernás részből a szárnyasok is kaptak. Komposztot nem csináltak ám, minden ment az állatoknak. A növények tápértékét szerintem nem tudták, egyszerűen csak az elődök tapasztalták, hogyha kiengedik az állatokat, akkor azt szívesen fogyasztják, aztán átvették, hogy azt szereti. Így szokták és kész.
Nekem nem engedték szedni a csalánt, nehogy megcsípjen. Hogy miért szedte kézzel? Hát már megszokta a kezük.... (Miért van az, hogy a dédanyámnak különlegesen puha keze volt - én nem emlékszem érdes, durva érintésekre tőle?!)
A Sicca mama (az ükanyám, aki ugye megvárt engem) azért nem szedett csalánt, mert már idős volt, neki ülős feladatai voltak: ült a sparhelt mellett és morzsolta a kukoricát, vagy válogatta szét a krumplit. Ennivaló, disznóknak való, vetni való.
Ők nem itták a csalánt, másra nem használták, a gyógynövényeket nem ismerték, úgy mint mi most, egyedül a kamillát itták, mert azt lehetett kapni.
Juliska néni, akinél sok virág volt, ő lehet, hogy ismerte a gyógynövényeket, de a mamiék állatokat tartottak, egyszerűen nem jutott idő a növényekre. Ló, tehén, disznó, liba, kacsa, tyúk - a ház oldalában volt csak pár szál virág, nárciszra és tulipánra emlékszem, de másra nem.

anyukám és Juliska néni csinosan felöltözve a gyönyörű virágoskert előtt

Ha nem írnám/írnánk le ezeket a történeteket, akkor a feledésbe foszlanának, elenyésznének úgy, mint ahogyan a szoknyáim szitálódnak el rajtam észrevétlenül: a kedvenc alkalmi viseletből így lesz szépen mindennapi, aztán már csak munkás szoknya, míg egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs is már rajtam szinte semmi. Pőrén pedig mégsem járhat az ember lánya, nemde!?

dédanyám és nővére, Juliska néni hozzák bé a krumplit

Jaj, annyi de annyi mindent tudnék erről a képről mesélni! Előlegezek pár észrevételt ezzel a fotóval kapcsolatban.
1. Apukám készítette a fényképet.
2. Az udvart tüzetesebben érdemes lenne megvizsgálni: szilárd burkolat nélküli föld.
3. Ruha: a dédanyámnak is már - életkorából kifolyólag- teljesen egyszerű barna, vagy fekete színekben illene lennie, úgy, mint a tőle jobbra lévő nővérének. Az én dédanyámon igaz, hogy a sötét színek dominálnak, de telehintve kisvirágokkal! Az ingblúz pedig elegánsan kétsoros gombolású! Na és a kendő! Már majdnem szemérmetlenül hátracsúszott, még a haja is kivillan a homloka fölött. Huncutság. És hüm, ühüm, észre vettétek a melltartó kérdést?
4. Asszonyiság: döcögés be a kertből a házhoz a nehéz krumplis kosarakkal.
5. Nővériség: a nővér mellett mindig csitrinek tűnő hugica.
6. Nőiesség: testesség, kerekség.

Sicca-mama, az ükanyám

Csak az a szép zöld fű...

Állítólag Yuval Noah Harari: Homo Deus c. könyvét olvassa mostanában minden nagyember. De mielőtt gyors döntést hoznánk e könyvről, gondoltam elmondom, hogy miért hozom most fel: egyrészt, mert könnyed, szórakoztató könyv ez a történelemről, és jó kis elmejáték arról, hogy milyen lesz az emberiség a közeljövőben (vagy nem), meg azért, mert van a fenti könyvben például egy fejezet, melynek címe: A pázsit rövid története.
A fejezet lényege: A történészek nem azért tanulmányozzák a múltat, hogy az megismétlődjön, hanem éppen azért, hogy megszabaduljunk tőle. Az író álláspontja szerint ugyanis, mindannyian egy történelmi valóságban élünk, amelyet hajlamosak vagyunk az őseink által ránk hagyott szabályok által megváltoztathatatlannak tartani. De jön egy történész, és lazít a múltbéli tapasztalatokból bennünk élő képen, és tekintetünket a jövőre irányítja (itt idéztem), méghozzá úgy, hogy elmagyarázva a hogyanjutottunkelidáig kérdést, felvillantja a hogyanlehetnemásképp lehetőségét. Példaként hozza például az emberjogi mozgalmakat, mert például amikor Marxék feltárták, hogyan jutottunk el a gazdag-szegény problémakörig, akkor lehetett rá mondani egy alternatívát - kommunizmus -, oké, az sem volt jobb, de legalább próbálkoztak.
A mi szempontunkból a fejezet lényege: Az író leírja miért telepítünk füvet a házunk elé. Merthogy kezdetben a kunyhók előtti placcot, az Akropolisz lábát, a Tiltott Várost, stb. nem vette körül fű, hiszen a föld érték volt, attól függött a megélhetés, és ezért, akinek földje volt, azt használta. A pázsit késő középkori találmány a franciáktól és az angoloktól, merthogy urizálni kellett, és ez a haszontalan, de mégis ápolandó zöld terület volt hivatott egy, a földből élő társadalom számára kifejezni azt, hogy "annyiföldemvanhogyebbőlittnemkellmegélnem". Szóval aki gazdag volt, telepíttetett füvet a háza elé, és persze állatokat sem lehetett rajta tartani. A zöld, dús, le nem taposott, le nem rágott gyep volt maga gazdagság, hivalkodás netovábbja. Minél nagyobb, szebb és ápoltabb volt a pázsit, annál gazdagabb volt a dinasztia. A királyi kastélyok és a hercegek tehát a gyepet a hatalom jelképévé tették. És így van ez a mai napig, az amerikai ház körüli füvet, a balatoni nyaralók zöld gyepét fanatikusan nyíró emberek mind a mai napig azt fejezik ki a zöld takaróval, hogy gazdagok, szépek, sikeresek. Az író szerint jelentősége van annak, hogy a legmenőbb sportokat is jól ápolt gyepen tartják, lásd futball.

Az író szerint, amennyiben fentiekkel tisztába jövünk, átgondolhatjuk vajon tényleg fűnyírással kívánjuk-e megerőltetni magunkat minden szombat délelőtt, vagy úgy érezzük, belső lényegünket jobban kifejezi egy palántás vagy betonudvar.
És akkor magamba nézve rájöttem, milyen is vagyok én. Jelentem, szeretem a füvet, de ne legyen kevesebb mint 3 centi, és ne hosszabb mint 7. Szeretem, ha moha van alatta. A fűből nagyon kinövő gazokat gyűlölöm, de ha kicsi és sűrű növésű a gyom, azt kifejezetten üdítőnek tartom. A kisvirágokat nagyon csípem. A kutyatejet nem szeretem, de nem hajolok le letépni. Ápolni nem tudom-akarom, ami nő az nőhet, de csak módjával. És van egy gyengém:

Most már mindent tudtok rólam. De pszt!

Temetésre menni nem öröm. Illetve, hogy egy ismerősömet idézzem: Akinek mennél a temetésére, oda nem hívnak, ahova menned kell, oda meg nem akarsz.
Néha azonban a temetés fájdalmas volta mellett, akadnak bizarr jelenségek is.
Azt mindenki ismeri, amikor elkap a megállíthatatlan, görcsös röhögés bandukolva a sír mögött, és próbálod sírásnak álcázni.
(Én amúgy is olyan vagyok a ha bestresszelek nevetek, röhögtem végig ezért alkotmány államvizsgát a tanárral szemben ülve.) És megjegyzem nem segítenek ezen az olyan sírok, ahol a márványtömbből két kéz emelkedik ki, amelyikből az egyikbe, valami huncut látogató almát tett.



Vagy az a sírfelirat, amit láttam egyszer (komoly): A virág az enyém - ha elveszed eljövök érted!

Aztán ott volt K. bácsi temetése. K. bácsi megalkudva, de hűségesen élt M. néni mellett 50 évet. Házasságuk nem olyan volt, amilyenről álmodnak a fiatalok, de mindent leküzdöttek, végigharcoltak, kibírtak. Kettejük közül M. néni volt mindennek a közepe, a veleje, a történések központja, K. bácsi csak enyhe megadással élte túl házasságuk béklyóit. Gondoltuk mi. De amikor a kedves család körülállta a sírt, M. néni zokogott, és mindenki a sírhoz járult, hogy egy egy szál virágot a koporsóra dobjon, megjelent egy lefátyolozott, fekete ruhás fiatal nő, aki hangos sírással a sírra dobott egy vörös rózsát, és mire észbe kaptunk eltűnt a balfenéken. Senki sem ismerte, pedig róla beszélt mindenki a toron. M. néni mindenesetre utána már nem sírt annyira.

Nagypapát élete utolsó évében rendkívül foglalkoztatta, hogy milyen temetése legyen. Kezdetben lovas hintót és a 100 tagú cigányzenekart képzelt el, majd az anyagiak számba vétele után kevésbé hivalkodó ünneplést tervezett. A 100 tagú kórus mégis majdnem meglett, temetésén ugyanis megjelent Pécs város összes 65 feletti egyedülálló hölgye, szolid fekete fátyollal, egy szál fehér rózsával, mintha összebeszéltek volna. Nagy hóhányó volt a nagypapa, Istennyugosztalja.

De a legemlékezetesebb temetési élményem a gyerekeimhez kapcsolódik. D. bácsit élete 89. évében ragadta el a halál, hosszan, de büszkén viselt betegségben. Úgy halt meg, ahogy nagy emberhez illik, rokonok körében, méltósággal, és bár halála fájó hiányt jelentett, a mindannyian porból lettünk porrá leszünk biztos tudatában elhunyta az élet velejárójának tűnt. Sok cikket elolvastam arról, hogy vigyünk-e gyereket temetésre vagy sem, hogy mi zajlódik le belőle egy kisemberben, okoz-e nekik lelki törést vagy sem. Vekerdy végül meggyőzött, hogy ez az élet része, én pedig arra gondoltam, hogy az évente egyszer látott, nem túl közeli , ráadásul más városban lakó idős D. bácsi halála biztos nem olyan megrázó nekik. Na akkor menjünk, gondoltam. (Mentségemre szóljon még, hogy legidősebb gyermekem Pesten volt kórházban, így logisztikailag is egyszerre tudta meglátogatni őt minden testvér és tudtunk elmenni a fiumei temetőben történő, puccos, nagy emberek által mondott beszédes temetésre.)
Az első gond ott kezdődött, hogy a ravatalozóban, ahol megtekinthető volt D. bácsi fényképe, mindenki csendben körbejárt, aztán kiment, teljes csönd volt és áhítat, de sehol egy síró rokon. Ellenben, amikor a legidősebb fiam meglátta D. bácsi fényképét, hangos brühühzésbe kezdett, hogy D. bácsi meghalt, soha többé nem hoz csokit, hogy ő őt, hogy szerette és milyen lesz az élet nélküle. Itt megjegyzem D. bácsit tényleg évenként egyszer látták, csináltunk egy közös fotót, valóban kaptak csokit, de aztán ők a másik szobában játszottak, mi felnőttek meg csevegtünk. Középső gyermekem hangosan elkezdett jajgatni, hogy nem akar meghalni, jaj meg fog halni, most mi lesz. Mindezt a néma csöndbe belevágóan, amitől a lányom és a legkisebb egyéves annyira megijedt, hogy hangos sírásba kezdtek. Tekintettel arra, hogy nagy tömeg volt, kordonban vezettek minket, menekülni nem volt esély. Itt emlegettem meg Vekerdy doktor pszichológia diplomáját.
Kimenekülésünk után egy hatalmas placcra értünk, ahol kórus énekelt, az addig síró egymásba fogódzkodó gyermekeim pedig - négyen négy irányba - szétspriccelt a tömegbe. Itt gondoltam először erősen Vekerdy doktor leendő temetésére.
Aztán kezdődött a hamvasztásos temetés szökőkutas verziója. De még mielőtt ez elkezdődött volna, összeszedtem a gyerekeimet, és elvittem őket a szökőkúttól jó messze egy bukszusokkal körbevett félreeső padhoz, hogy ott némi csoki, üdítő kombóval kibekkeljem újabb balhé nélkül a temetést. A legkisebb gyermekem persze a hatalmas park ezen pontján közölte, hogy pisilni fog. Azonnal. Jaj-jaj, a WC kb. másfél kilométernyire, a másik három éppen eszik, kaja-pia-csomag szétpakolva, a kicsi nem tudja tartani, mi legyen? Jól van kisfiam, nem tudok mint csinálni, menj a bokor mögé és gyorsan pisilj egyet. Aztán szusszantam. Volna. Mert a gyermek egyszer csak hangosan kiabál boldogságtól remegő hangon, hogy anya nézd milyen szép szökőkút. Futok megkerülni a bokrot és mit látok? Velem szemben a kórus, a gyászoló tömeg, szól a zene, spriccel a szökőkút, az első sorban ülnek a nagyemberek, veszi a tévé, E. bácsi hamvai röpködnek és a kisfiam mindezzel szemben a rét közepén letolt nadrággal, tátott szájjal áll a "Szent terület - fűre lépni tilos" tábla mellett.
Szóval sértődés ne legyen, mostantól csak olyan temetésre megyünk, amire nem hívnak. Mondjuk egy bizonyos pszichológuséra.