Balázs és Fanni után úgy érzem, nekem is meg kell szólaljak Faluság-lét ügyben.
A blog elindítása előtt két dolgot érzékeltem határozottan: a kiköltöző értelmiség egyedül, magányosan kószál az egyes falvakban. Mindenki mástól várja a szellemiséget. Mintha ebben a tekintetben is különvált volna létrehozás és befogadás. Vágyunk valamire, hiányolunk valamit, de csak konstatáljuk a hiányt és nem teszünk ellene vagy helyesebben érte (az idült optimizmus, ugye?).
Egyre határozottabban úgy látom, hogy nemcsak az elit gimnáziumokban kéne filozófiát tanítani, hanem már általános iskolában. Nem arra gondolok, hogy a Tiszta ész kritikáját olvassák a hatodikosok. De arra viszont egyre többet gondolok, hogy milyen jó lenne, ha a gondolkodás, az elvonatkoztatás, a kifejezés, a szót kérés és kulturált kritikai hozzáállást természetessé lehetne tenni. A gondolkodó attitűd tanítható. Nem tudom, hogy a belső motor a gyerekeknél tényleg ösztönös-e, vagy pedig szerzett és látott, vagy, ha nem blokkolják, akkor jó esetben mindhalálig kitart - néha hajlok az utóbbira.

Fanni kiszólása a tanításmódszertanra, miszerint dolgoztatni kell a diákokat, teljesen az én hozzáállásomra hajaz: kicsi koruk óta arra szoktattuk a gyerekeket, hogy 'járj utána', 'nézd meg', 'fedezd fel'. Másoknak lassúnak tűnt ez, sőt, sokak szerint túl nagy önállóságot adok, miközben időt pazarolok. Nos a válaszom immár nekem is egyértelmű nem. Nem fogom megmondani, hogy mikor született xy, nem vetem oda a választ a flegma kérdésre, hogy minek is a fővárosa Madrid. Mindenféle és fajta eszköz elérhető, kis drágáimnak még csak súlyos lexikonokat sem kell lapozgatniuk, egyszerűen csak a géphez kell araszolniuk. Tegyék meg kérem maguk. Hamar beépült ezzel a módszerrel (ne felejtsük el, nem egyéni ötlet ez, Maria Montessori igencsak legitimálta ezt a viszonyulást a tudáshoz) az, hogy maguknak tanulnak, a tudás és önmaguk örömére, nem anyukának. Anyuka viszont mindig segít, ha bármilyen elakadás történik (ami a valóságban azt jelenti, hogy mire odaér, addigra kisdrágám mégiscsak megoldotta egyedül - a nagycsaládos létben ez az egyik legviccesebb: mire vennéd a soron következő kérdést, kérést, addigra kisdrágáim már meg is oldották - tulajdonképpen a jól működtetett tanár szerep háttérszerep, bábáskodás. Környezet- és hangulatteremtés. A legtöbbször minden megy a maga útján és csak néha kell egy-egy határozott beavatkozás. Problémafelvetés és feladatadás. Inspirálás.
Szóval, visszatérve a filozófiához, a szellemi önállóság megléte az első lépcsőfok a szellemi önellátás felé.
Kert és könyvtár. Az élet szellemisége.
"If you have a garden and a library, you have everything you need." - Marcus Tullius Cicero
Önmagunknak, önmagunkért.

A következő szösszenetnek túl sok köze valójában nincs az új évhez vagy nem feltétlenül ahhoz van, de címet csak kell adni, ugyebár.
Először is boldog új évet kívánok a Faluság-közösségnek és hadd kezdjem rögtön azzal, hogy a tavalyi évben úgy beszőtte az életemet a Faluság, hogy magam is meglepődök rajta most, hogy ezt tudatosítom magamban (és a kedves Olvasóban is). Nagyon örültem, amikor Judit és Balázs elkezdték, mert úgy gondoltam, ez pont nekik való, meg fogják tudni tölteni olyan tartalommal, ami engem egész biztosan érdekel majd. Volt már erről tapasztalatom: amikor Ámerikában élt ez a kedves Kovács-Parrag család, közösen írtak az élményeikről és akkor jöttem rá, hogy engem tulajdonképpen az ilyen típusú hírek érdekelnek, amilyenekről ők akkor beszámoltak. Már akkor azt mondtam, hogy valójában ezeket a dolgokat, témákat szeretném a rádióban hallgatni vagy a tévében nézni hírműsorok gyanánt, mert nekem igazából ezek a hírek.
A wikipédia az alábbi definíciót adja a hírről: „A hír egy újságírói műfaj, válogatott információk összessége, amely nyomtatásban, televízióban, az interneten vagy szájhagyomány útján nyer publicitást. A hír az objektív újságírói műfajok közé tartozik, rövid, tényszerű összefoglalója egy olyan történésnek, amely sok embert érint. A hír valamennyi objektív műfaj alapja. A hír akkor jó, ha válaszol az alábbi négy kérdésre: kivel vagy mivel; hol; mikor; mi történt, vagy mi fog történni. A négy alapvető kérdésre a kishír ad választ. Ha a megválaszolandó kérdések egy ötödik (miért?), illetve egy hatodik (hogyan?) kérdésre is válaszolnak, akkor a kifejtett hír típusáról beszélhetünk.” Nekem Juditék írásai annak idején teljesen ebbe a kategóriába tartoztak, hiszen „hírt adtak” akkori életükről a(z Óperenciás) tengeren túl, csak annyival voltak sokkal-sokkal érdekesebbek, hogy nem csupán az objektív, hanem a szubjektív valóságokról is beszámoltak, amelyek engem pontosan annyira érdekelnek, mint a tények. (Hát, sajnos nem is tengerbiológus vagy botanikus lett belőlem, hanem bölcsész, ami önmagában, ugye, na igen...)
Szóval abban biztos voltam, hogy én ezt a blogot lelkesen olvasom majd és ez így is lett. Az viszont nagyon meglepett, hogy nemcsak, hogy megkértek, hogy írjak ide, hanem még örültek is, sőt bátorítottak és dicsértek. Ezzel számomra egy nagyszerű fejezet érkezett el – egyrészt, mert sosem írtam volna ezekről a dolgokról csak úgy, legfeljebb véletlenszerűen Juditnak papíron, másrészt, mert egy olyan inspiratív közegbe kerültem ezáltal, hogy mindig azt érzem, folyamatosan nyílik ki a világ előttem, egyre újabb és érdekesebb arcait mutatva meg, amelyek engem mind nagyon érdekelnek! Egy színes szövedék része lettem és ez mind szellemileg, mind a közösségbe tartozás érzése miatt nagyon fontos lett számomra – köszönöm mindenkinek, akivel így érintkezésbe kerültem!
Mindezek után nem véletlen, hogy a karácsonyi szünet alatt egyszer nyitottam ki a gépet: tegnap, azaz január elsején és azonnal a Faluságot néztem meg, ahol azonnal szembejött máris két olyan írás, amelyek most arra késztettek, hogy hajnali öttől az ágyban ébren való forgolódásom helyett hatkor már a gép előtt üljek és írjak. Őszintén állítom, hogy semmi egyéb nem tudott volna erre indítani engem, az abszolút éjjeli baglyot, talán egy különösen szép nyári napfelkelte versenyezhet a Falusággal ebben a tekintetben. Most tehát 2019-re is további örömteli inspirálódást, írást és (személyes vagy virtuális) találkozásokat kívánok a kedves Olvasónak és magamnak is nagy szeretettel!

Judit tavaly ugyanezen a napon szólt, hogy indíthatnánk egy blogot falu/vidék/város tárgyban. Ezzel egyet is értettem, mert már éltünk annyi ideje vidéken, hogy ne a közvetlen élményeink (első répa, első tapasztás stb.), hanem épp a vidékkel való vertikális távolság keresése adja a témáinkat. Persze továbbra is nagyon fontosak az első, itt szerzett élményeink: aki visszateker a korábbi bejegyzésekre, csomó olyan fotót és kiszólást láthat, amit áthat a természeti környezetbe ágyazott lakóközösség (=falu) elhagyottságából kiburjánzó világra (= jelenkori magyar falu) vetett első pillantás öröme. Ezt a pillantást szeretném megőrizni azóta is, amióta már benne élünk és rájuk építettük a mindennapi rutint. Ezeknek a pillanatoknak az emlékei visznek tovább abba az irányba is, hogy újabb és újabb "ért/zelmes" helyeket keressünk a kifejezés számára.
A Faluságot, úgy látom, hasonlóképp építi Judit is. Új, épp a blog témájának szövése által talált emberi kapcsolataiból, türelmesen és örömmel horgolja napjainak azon részében, amikor az időjárás nem engedi, hogy kimenjen dolgozni a 'parkba', a gyerekek alszanak vagy mást csinálnak stb. De igazából úgy látom, hogy fejben akkor is ekörül sétafikál. A faluságközösségben is, mindannyiunknak egy kicsit eköré épült az élete és gondolkodása az elmúlt év során: a bejegyzés-vázlatok első megfogalmazása, napokon átívelő gondozgatása, az ébredés utáni utolsó finomhangolás és közzététel majd ellenőrzés ritmusát már nehéz lenne megtörni.
Kiváncsi vagyok, merre haladunk tovább. Érezzük és keressük azokat a szemszögeket, amik hiányoznak, de azt is érezzük, hogy a megkezdett irányokban is egyre végtelenebb világok nyílnak, amikről írni is lehet, vagy csupán éreztetni, hogy vannak.... Eddig az utóbbi stratégiát követtük. Ez nem a populárblog-út. Itt az Olvasónak is aktív szerepe van: továbbgondolásra, megírásra, ide-írásra!

Ghenadie Popescu installációja, Kassa, Kaszárnya Kultúrfabrik, 2011

Virginia Woolf Saját szoba című írásával az ember legkorábban általában egyetemista korában találkozik. Katartikus, hosszan ható mű. Fanninak is az volt, nekem is az volt. Általában a lányoknak az. Szerintem egyetlen férfi sem olvasta el igazában.
Saját szobára mégsem tartok igényt. Saját társra viszont igen. Sőt, én kis mohó, saját kertre is. Ebben az értelemben a saját nem az enyémet jelenti, hanem a miénket. Privát, de nem csak az enyém. A miénk. Társasság, aminek apró társrészletei vannak: lásd gyerekek. De maga a társas létélmény a meghatározó. Társas életünk kiterjesztései a gyerekeink. Talán ezért nem teherként, hanem csodaként éljük meg őket. Szemléljük, ámulunk-bámulunk rajtuk és megtaláljuk bennük önmagunkat.
Önmagunk kertje. Önmagunk helye a világban, a természetben. Közös kertkialakítás - esztétikai nevelés. Érzelmi alapú esztétika. Szépek a muskátlis cserepekben a csigák, mert Jolán tette őket oda. Beleillik a kertbe a homokozó a teherautókkal, mert a fiúk építenek vele. Jó helyen van a farakás, mert Janka szívesen tanul a tetején (édesanya, én legszívesebben áprilisig ki sem mennék....). A jelenlévőség jelei, amik az életet és a megélést mutatják. Nyomaink, amik minket, a mi tereinket építik.
Szóval rengeteg érvet tudnék felsorakoztatni a saját kert szükségessége mellett: természethez való viszony, ételeinkhez való viszony, a kertből való bevitel a konyhaasztalra, az elrakás és tartósítás (megőrzés) dinamikája, a spontán és tudatosan való tervezés ritmusa, a puszta kéz akarata és ereje, a kudarcok és sikerélmények mindig továbbmenésre sarkalló dinamikája.
A saját kert mellett a legfőbb érv mégis a térélmény. Szabadtéri szoba. Belakható. Ki- és bevonulhatok egyik térszerkezetből a másikba. Útlevél nélkül léphetem át folyamatosan a határokat. Vagy mégsem! Hiszen úti okmány itt a papucs. A kibújás és bebújás könnyedsége. Kitipegek-betipegek, a határokat és tereket mégis megtisztelem játéka. Természetesen ezeket a kint-bent, piszkos-tiszta viszonyrendszereket csak a nők tartják tiszteletben. A férfiak és leendő férfiak kiszaladnak mezítláb a sárba és betrappolnak a sáros gumicsizmával a tiszta szobába. Lassan elfogadják, hogy nem lehet, de igazán sohasem fogják megérteni. Láthatatlan határvonalak. Összemosódó terek. Más dimenziók.

A régi családi fotók évről évre nagy derültséget és emlékezéshullámot indítanak el. Mindig más és más fotók kerülnek az érdeklődés középpontjába. Más és más fotók szólalnak meg.

Apu egyik fotóját hoztam elemzésre a saját kert kapcsán. Ki mit olvas ki belőle?
Én ugyebár érintett és megérintett vagyok (a közös családi történetek az elmesélés aktusával íródnak bele a saját történetbe, válnak családi történetből saját történetté: mesélték, vagy velem történt? - néha alig tudunk különbséget tenni), de jó lenne, ha egy külső szemlélő is belemenne az elemzési játékba.
Pécs és Málom találkozása. A kertvárosnak nevezett lakótelep benyomulása a szántóra és a kiskertkultúrába. Lekerített, egyértelműsített kiskertek, amiket éppen művelnek a városból autóval kijövők. Drótkerítés a funkcionalitás legfőbb ismérve. Egy darab föld, egy darab saját tulajdon. Áramellátás valószínűleg megoldott, hiszen közel van a villanyoszlop.
Lada és Wartburg a gyerekeseknek, kispolski a nemrég munkahelyet találó, friss diplomás fiataloknak. Az építés vágya. Mindig építeni akarunk: régebben inkább maradandót, újabban inkább olyat, ami nem hagy maga után káros anyagot.
Felszámolni egy kertet könnyebb, mint létrehozni. Haszontalanná, használhatatlanná váló tárgyak. Egy letűnt mindennapiság. Emlékek.

cicoma főnév ..mát, ..mája (rosszalló)
1.<Ruhán, viseleti tárgyon> feltűnő, felesleges, rendszerint ízléstelen díszítés, apró ékesség.
2. Cifra, feltűnően pompázó öltözködés.

cifraság főnév -ot, -a
(átvitt értelemben, rosszalló) Felesleges, pompázó formaság, külsőség.

Mintha ma lett volna. Az érettségi bankettünkön elmentünk a városligeti Vidám Parkba. Az elvarázsolt kastély tükörtermében dülöngéltünk a nevetéstől. Ujjal mutogattunk egymásra: kis, kövér, fontoskodó törpék, karikalábú óriások. Egyszer csak észrevettem, hogy mindenki rajtam röhög; rázkódtak a nevetéstől; elsápadtam; hiszen én éppen egy valódi tükör előtt állok! Ezt a könyvet végiglapozva Önök is mulassanak jól. Egymáson. S ha már kimulatták magukat, nem árt, ha rádöbbennek, hogy valódi tükör előtt állnak. Most mérges arcot indítok a kerti cicoma ellen. Utóvégre az effajta díszítő ösztön ragadós, s maholnap, ha ez így megy tovább…
Példáink nem utánozandók!

Balogh András bevezető szavait olvasva igyekszem körbe(ön)vizsgálódni.

Gondolatkísérlet teszek annyiban, hogy tudatosan nem kezdek el utánaolvasni a kerti törpéknek. Megpróbálom csupán azt megfogalmazni, amit magam körül látok, gondolok. Egy hét múlva pedig - akkor már remélhetőleg jobbnál jobb szakirodalmakkal felvértezve - újra végiggondolnám a felmerülő kérdéseket.

Ugyebár a kerti törpénél és társainál vagyunk. Akik mindent tudnak rólunk, utalok itt most Zita Pázsit írására.

A kertbe be is szoktunk költözni és ki is szoktunk oda költöztetni dolgokat. A kiköltöztetésről szerintem sokunknak a nyaraló effektus villan be: oda az is jó lesz.
A kertbe beköltöztetjük a növényeinket: elsőnek a fákat és cserjéket, aztán az évelőket, végül az egynyáriakat és évről évre megismételve megteremtve a veteményesünk lakóit.
A kertbe beköltöztetjük a kertműveléshez szükséges eszközeinket: a szerszámokat (beleértve még a karókat, vödröket, kosarakat is).
A kertbe beköltöztetjük a gyerekeket, az állatokat: homokozó, kutyaház.
A kertbe való beköltözés következő lépése a bentlakás: padok és pihenőhelyek, tűzrakóhely, grillező.
A kertben való bentlakást folytatjuk a díszítéssel: a házat díszítő elemek áttevődnek, átcsurognak a kerti építményekre. A díszítés ösztönös, ezen nincs sok gondolkodni való, ellenben viszont annál több tudatosítani való.
Esztétikai minőséget csak eleve minőségi (anyag fontossága), szép (forma harmóniája) tárgyakkal lehet létrehozni. A díszítményeknek önmagukban is értékesnek kell lenniük ahhoz, hogy elrendezésükben ízléseset, azaz színvonalasat lehessen létrehozni. Ha ez megvan, akkor kell egyensúlyba hozni a mennyiséget és az elrendezést a külső és belső terekkel.
Ékszerek és ékességek.
A kertdíszítésben a viselethez hasonlóan ékesítjük a megjelenést. Ékesítjük magunkat. A kertdíszítés esetében is egységben kell lennie a funkcionalitásnak, az önkifejezésnek és a szépre törekvésnek.
Az idilli falusi környezetben erős jelentésű szimbólum lett a köcsögfa, ami régen a tejesköcsögök szárítására szolgált. Ez az a pont, ahol a legkönnyebben fordul át a funkcionális díszítés giccsé. A fakerítés oszlopaira aggatott köcsögök a fa esővédelmét szolgálták, tetőcserépként működve megakadályozták a víz beszivárgását a fa eresztékeibe.
A díszes falitányérok szép lassan kerültek a ki külső falakra, és egyértelműen a gazdagság, a paraszti léthez mért jólét szimbólumait jelentették. Ebben az esetben főleg a mennyiségen van a hangsúly, könnyen hivalkodó cifrasággá lészen a díszítés.
Úgy látom, hogy a hagyományos paraszti kultúra és a főúri magaskultúra a mostani korból visszatekintve minőségi igénye szerint sokban hasonló esztétikai minőséget képvisel. Mondjam azt, hogy a nagybetűs tudást? Harmóniát? A dolgok rendjének tisztán látását? Az értékteremtést és annak megőrzését, fenntartását? Tisztaság és rend. Az élet mindennapiságának átláthatósága.
Talán a díszítmény elkészítésére fordított idő a fontos? Azt hiszem a hímzésben találom meg a két kultúrkör találkozásának metszéspontját. A kézimunkák közül a hímzést gyakorolta mindkét társadalmi osztály különlegesen magas fokon. Egy helyben ülve a képzeletet anyagba ölteni. Maradandóság. Női írás.
A kastélykeretekben és parkokban megjelenő szobrok talán a természetet emberivé és kulturálttá tevéséről szól. A táj, a kert, a tájképi kert, mint festmény, mint műalkotás. A pad, mint ennek az alkotásnak a szemlélésére megteremtett, tudatosan elhelyezett tárgy. Hímzés. Női szemlélődés. A férfiak mindig csak elmennek....
Mind a paraszti, mind pedig a főúri kultúrkör a saját eszmeiségének értékeit használja fel díszítőelemnek: az egyik oldalon a mindennapi, földből élő élet idealizált, eszményített tárgyköre a tányérok, köcsögök, szőttesek, másfelől pedig a műveltség és kulturáltság szimbólumai a festmények, szobrok, falikárpitok, ahol nem a kert, hanem a nagyobb volumenű táj megszelídítése érhető tetten.
Mindkét kultúrkör hiteles: a helyén kezeli tárgyi kultúráját.
A kerti törpét városi találmánynak vélem, miközben nem a városi kultúra szimbóluma. A feltételezett, elidegenedett természet lényei. Azért engedhető be a kertbe, mert a természet törpésített változata. Játékosságnak álcázott ismeretlen - helyesebben, attól való félelem. Ki néz kit? Én a törpét, vagy pedig ő engem? Groteszk vágy valami nem birtokolható, valami nem saját után.

ismeretlen lábodi udvar

A hétvégi közös ebéd után Mimi ígéretéhez híven elkezdett mesélni, néha-néha kérdeztem, pontosítottam, ő meg emlékezett:

Öreganyád, a Csicskó mami kézzel szedte ám a csalánt! Fogta a kosarat és hátrament a hátsókertbe, ott kézzel kitépkedte, jó hosszú szárral. A gyökere úgyis benne maradt a földben, arról újra meg újra kihajtott. Mindig szedték a csalánt, minden évszakban. Tudatosan hagyták meg a kert végében. A kacsák szerették a legjobban, de a többi szárnyas is szívesen ette, a libák és a tyúkok is.
Frissen felszecskázták, aztán a kukoricakása közé keverve adták a szárnyasoknak. Friss, gyenge kukoricaszárat is vágtak, azt is felszecskázták, azt is keverték a kásák közé. Más zöldre nem emlékszem, de azt tudom, hogy a frissen kaszált szénából nemcsak a tehenek és a lovak, hanem főleg a lucernás részből a szárnyasok is kaptak. Komposztot nem csináltak ám, minden ment az állatoknak. A növények tápértékét szerintem nem tudták, egyszerűen csak az elődök tapasztalták, hogyha kiengedik az állatokat, akkor azt szívesen fogyasztják, aztán átvették, hogy azt szereti. Így szokták és kész.
Nekem nem engedték szedni a csalánt, nehogy megcsípjen. Hogy miért szedte kézzel? Hát már megszokta a kezük.... (Miért van az, hogy a dédanyámnak különlegesen puha keze volt - én nem emlékszem érdes, durva érintésekre tőle?!)
A Sicca mama (az ükanyám, aki ugye megvárt engem) azért nem szedett csalánt, mert már idős volt, neki ülős feladatai voltak: ült a sparhelt mellett és morzsolta a kukoricát, vagy válogatta szét a krumplit. Ennivaló, disznóknak való, vetni való.
Ők nem itták a csalánt, másra nem használták, a gyógynövényeket nem ismerték, úgy mint mi most, egyedül a kamillát itták, mert azt lehetett kapni.
Juliska néni, akinél sok virág volt, ő lehet, hogy ismerte a gyógynövényeket, de a mamiék állatokat tartottak, egyszerűen nem jutott idő a növényekre. Ló, tehén, disznó, liba, kacsa, tyúk - a ház oldalában volt csak pár szál virág, nárciszra és tulipánra emlékszem, de másra nem.

anyukám és Juliska néni csinosan felöltözve a gyönyörű virágoskert előtt

Ha nem írnám/írnánk le ezeket a történeteket, akkor a feledésbe foszlanának, elenyésznének úgy, mint ahogyan a szoknyáim szitálódnak el rajtam észrevétlenül: a kedvenc alkalmi viseletből így lesz szépen mindennapi, aztán már csak munkás szoknya, míg egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs is már rajtam szinte semmi. Pőrén pedig mégsem járhat az ember lánya, nemde!?

dédanyám és nővére, Juliska néni hozzák bé a krumplit

Jaj, annyi de annyi mindent tudnék erről a képről mesélni! Előlegezek pár észrevételt ezzel a fotóval kapcsolatban.
1. Apukám készítette a fényképet.
2. Az udvart tüzetesebben érdemes lenne megvizsgálni: szilárd burkolat nélküli föld.
3. Ruha: a dédanyámnak is már - életkorából kifolyólag- teljesen egyszerű barna, vagy fekete színekben illene lennie, úgy, mint a tőle jobbra lévő nővérének. Az én dédanyámon igaz, hogy a sötét színek dominálnak, de telehintve kisvirágokkal! Az ingblúz pedig elegánsan kétsoros gombolású! Na és a kendő! Már majdnem szemérmetlenül hátracsúszott, még a haja is kivillan a homloka fölött. Huncutság. És hüm, ühüm, észre vettétek a melltartó kérdést?
4. Asszonyiság: döcögés be a kertből a házhoz a nehéz krumplis kosarakkal.
5. Nővériség: a nővér mellett mindig csitrinek tűnő hugica.
6. Nőiesség: testesség, kerekség.

Sicca-mama, az ükanyám

Csak az a szép zöld fű...

Állítólag Yuval Noah Harari: Homo Deus c. könyvét olvassa mostanában minden nagyember. De mielőtt gyors döntést hoznánk e könyvről, gondoltam elmondom, hogy miért hozom most fel: egyrészt, mert könnyed, szórakoztató könyv ez a történelemről, és jó kis elmejáték arról, hogy milyen lesz az emberiség a közeljövőben (vagy nem), meg azért, mert van a fenti könyvben például egy fejezet, melynek címe: A pázsit rövid története.
A fejezet lényege: A történészek nem azért tanulmányozzák a múltat, hogy az megismétlődjön, hanem éppen azért, hogy megszabaduljunk tőle. Az író álláspontja szerint ugyanis, mindannyian egy történelmi valóságban élünk, amelyet hajlamosak vagyunk az őseink által ránk hagyott szabályok által megváltoztathatatlannak tartani. De jön egy történész, és lazít a múltbéli tapasztalatokból bennünk élő képen, és tekintetünket a jövőre irányítja (itt idéztem), méghozzá úgy, hogy elmagyarázva a hogyanjutottunkelidáig kérdést, felvillantja a hogyanlehetnemásképp lehetőségét. Példaként hozza például az emberjogi mozgalmakat, mert például amikor Marxék feltárták, hogyan jutottunk el a gazdag-szegény problémakörig, akkor lehetett rá mondani egy alternatívát - kommunizmus -, oké, az sem volt jobb, de legalább próbálkoztak.
A mi szempontunkból a fejezet lényege: Az író leírja miért telepítünk füvet a házunk elé. Merthogy kezdetben a kunyhók előtti placcot, az Akropolisz lábát, a Tiltott Várost, stb. nem vette körül fű, hiszen a föld érték volt, attól függött a megélhetés, és ezért, akinek földje volt, azt használta. A pázsit késő középkori találmány a franciáktól és az angoloktól, merthogy urizálni kellett, és ez a haszontalan, de mégis ápolandó zöld terület volt hivatott egy, a földből élő társadalom számára kifejezni azt, hogy "annyiföldemvanhogyebbőlittnemkellmegélnem". Szóval aki gazdag volt, telepíttetett füvet a háza elé, és persze állatokat sem lehetett rajta tartani. A zöld, dús, le nem taposott, le nem rágott gyep volt maga gazdagság, hivalkodás netovábbja. Minél nagyobb, szebb és ápoltabb volt a pázsit, annál gazdagabb volt a dinasztia. A királyi kastélyok és a hercegek tehát a gyepet a hatalom jelképévé tették. És így van ez a mai napig, az amerikai ház körüli füvet, a balatoni nyaralók zöld gyepét fanatikusan nyíró emberek mind a mai napig azt fejezik ki a zöld takaróval, hogy gazdagok, szépek, sikeresek. Az író szerint jelentősége van annak, hogy a legmenőbb sportokat is jól ápolt gyepen tartják, lásd futball.

Az író szerint, amennyiben fentiekkel tisztába jövünk, átgondolhatjuk vajon tényleg fűnyírással kívánjuk-e megerőltetni magunkat minden szombat délelőtt, vagy úgy érezzük, belső lényegünket jobban kifejezi egy palántás vagy betonudvar.
És akkor magamba nézve rájöttem, milyen is vagyok én. Jelentem, szeretem a füvet, de ne legyen kevesebb mint 3 centi, és ne hosszabb mint 7. Szeretem, ha moha van alatta. A fűből nagyon kinövő gazokat gyűlölöm, de ha kicsi és sűrű növésű a gyom, azt kifejezetten üdítőnek tartom. A kisvirágokat nagyon csípem. A kutyatejet nem szeretem, de nem hajolok le letépni. Ápolni nem tudom-akarom, ami nő az nőhet, de csak módjával. És van egy gyengém:

Most már mindent tudtok rólam. De pszt!

Temetésre menni nem öröm. Illetve, hogy egy ismerősömet idézzem: Akinek mennél a temetésére, oda nem hívnak, ahova menned kell, oda meg nem akarsz.
Néha azonban a temetés fájdalmas volta mellett, akadnak bizarr jelenségek is.
Azt mindenki ismeri, amikor elkap a megállíthatatlan, görcsös röhögés bandukolva a sír mögött, és próbálod sírásnak álcázni.
(Én amúgy is olyan vagyok a ha bestresszelek nevetek, röhögtem végig ezért alkotmány államvizsgát a tanárral szemben ülve.) És megjegyzem nem segítenek ezen az olyan sírok, ahol a márványtömbből két kéz emelkedik ki, amelyikből az egyikbe, valami huncut látogató almát tett.



Vagy az a sírfelirat, amit láttam egyszer (komoly): A virág az enyém - ha elveszed eljövök érted!

Aztán ott volt K. bácsi temetése. K. bácsi megalkudva, de hűségesen élt M. néni mellett 50 évet. Házasságuk nem olyan volt, amilyenről álmodnak a fiatalok, de mindent leküzdöttek, végigharcoltak, kibírtak. Kettejük közül M. néni volt mindennek a közepe, a veleje, a történések központja, K. bácsi csak enyhe megadással élte túl házasságuk béklyóit. Gondoltuk mi. De amikor a kedves család körülállta a sírt, M. néni zokogott, és mindenki a sírhoz járult, hogy egy egy szál virágot a koporsóra dobjon, megjelent egy lefátyolozott, fekete ruhás fiatal nő, aki hangos sírással a sírra dobott egy vörös rózsát, és mire észbe kaptunk eltűnt a balfenéken. Senki sem ismerte, pedig róla beszélt mindenki a toron. M. néni mindenesetre utána már nem sírt annyira.

Nagypapát élete utolsó évében rendkívül foglalkoztatta, hogy milyen temetése legyen. Kezdetben lovas hintót és a 100 tagú cigányzenekart képzelt el, majd az anyagiak számba vétele után kevésbé hivalkodó ünneplést tervezett. A 100 tagú kórus mégis majdnem meglett, temetésén ugyanis megjelent Pécs város összes 65 feletti egyedülálló hölgye, szolid fekete fátyollal, egy szál fehér rózsával, mintha összebeszéltek volna. Nagy hóhányó volt a nagypapa, Istennyugosztalja.

De a legemlékezetesebb temetési élményem a gyerekeimhez kapcsolódik. D. bácsit élete 89. évében ragadta el a halál, hosszan, de büszkén viselt betegségben. Úgy halt meg, ahogy nagy emberhez illik, rokonok körében, méltósággal, és bár halála fájó hiányt jelentett, a mindannyian porból lettünk porrá leszünk biztos tudatában elhunyta az élet velejárójának tűnt. Sok cikket elolvastam arról, hogy vigyünk-e gyereket temetésre vagy sem, hogy mi zajlódik le belőle egy kisemberben, okoz-e nekik lelki törést vagy sem. Vekerdy végül meggyőzött, hogy ez az élet része, én pedig arra gondoltam, hogy az évente egyszer látott, nem túl közeli , ráadásul más városban lakó idős D. bácsi halála biztos nem olyan megrázó nekik. Na akkor menjünk, gondoltam. (Mentségemre szóljon még, hogy legidősebb gyermekem Pesten volt kórházban, így logisztikailag is egyszerre tudta meglátogatni őt minden testvér és tudtunk elmenni a fiumei temetőben történő, puccos, nagy emberek által mondott beszédes temetésre.)
Az első gond ott kezdődött, hogy a ravatalozóban, ahol megtekinthető volt D. bácsi fényképe, mindenki csendben körbejárt, aztán kiment, teljes csönd volt és áhítat, de sehol egy síró rokon. Ellenben, amikor a legidősebb fiam meglátta D. bácsi fényképét, hangos brühühzésbe kezdett, hogy D. bácsi meghalt, soha többé nem hoz csokit, hogy ő őt, hogy szerette és milyen lesz az élet nélküle. Itt megjegyzem D. bácsit tényleg évenként egyszer látták, csináltunk egy közös fotót, valóban kaptak csokit, de aztán ők a másik szobában játszottak, mi felnőttek meg csevegtünk. Középső gyermekem hangosan elkezdett jajgatni, hogy nem akar meghalni, jaj meg fog halni, most mi lesz. Mindezt a néma csöndbe belevágóan, amitől a lányom és a legkisebb egyéves annyira megijedt, hogy hangos sírásba kezdtek. Tekintettel arra, hogy nagy tömeg volt, kordonban vezettek minket, menekülni nem volt esély. Itt emlegettem meg Vekerdy doktor pszichológia diplomáját.
Kimenekülésünk után egy hatalmas placcra értünk, ahol kórus énekelt, az addig síró egymásba fogódzkodó gyermekeim pedig - négyen négy irányba - szétspriccelt a tömegbe. Itt gondoltam először erősen Vekerdy doktor leendő temetésére.
Aztán kezdődött a hamvasztásos temetés szökőkutas verziója. De még mielőtt ez elkezdődött volna, összeszedtem a gyerekeimet, és elvittem őket a szökőkúttól jó messze egy bukszusokkal körbevett félreeső padhoz, hogy ott némi csoki, üdítő kombóval kibekkeljem újabb balhé nélkül a temetést. A legkisebb gyermekem persze a hatalmas park ezen pontján közölte, hogy pisilni fog. Azonnal. Jaj-jaj, a WC kb. másfél kilométernyire, a másik három éppen eszik, kaja-pia-csomag szétpakolva, a kicsi nem tudja tartani, mi legyen? Jól van kisfiam, nem tudok mint csinálni, menj a bokor mögé és gyorsan pisilj egyet. Aztán szusszantam. Volna. Mert a gyermek egyszer csak hangosan kiabál boldogságtól remegő hangon, hogy anya nézd milyen szép szökőkút. Futok megkerülni a bokrot és mit látok? Velem szemben a kórus, a gyászoló tömeg, szól a zene, spriccel a szökőkút, az első sorban ülnek a nagyemberek, veszi a tévé, E. bácsi hamvai röpködnek és a kisfiam mindezzel szemben a rét közepén letolt nadrággal, tátott szájjal áll a "Szent terület - fűre lépni tilos" tábla mellett.
Szóval sértődés ne legyen, mostantól csak olyan temetésre megyünk, amire nem hívnak. Mondjuk egy bizonyos pszichológuséra.

Az ellendi házhoz az első beruházásunk egy, a vásárban vett hagyományos fanyelű kasza volt. Máshogyan nem tudtunk volna bejutni a területre, a házat sem tudtuk volna megközelíteni.
Aztán szépen lassan fejlődött a gépparkunk...
Mikor Agonás, a szintén filozófia szakos barát, az esküvői tanú, Janka lányunk keresztapja meghalt, Balázs csak annyit mondott, hogy majd jövök. Felment az általunk félholdnak nevezett rétre - csak a kaszát vitte magával. Szerintem akkor, ott, a könnyeivel fente meg a kasza élét. Rendet tett kívül és belül. Vezekelt.
Én penitenciát róttam magamra: 6 napig nem olvastam. Semmit. Nehéz volt. De az a hat nap örökre bennem lesz.
Vigyázunk a kéziszerszámainkra: sarló, kapa... A kézi erőnek különleges ereje van.

Nagyon kedves volt a lelkemnek Andi írása, köszönet érte, körülbelül annyira megdobogtatta a szívemet, mint Varga János írása a Főszerkesztő asszonyét. Ezúton is legyen János üdvözölve, és nemcsak mint új tag, hanem mint aki nagy örömet szerzett a Főszerkesztő asszonynak (merjem írni, hogy "asszony-ság"-nak?, na inkább nem merem) az írásával, márpedig aki a Főszerkesztő asszonynak örömet szerez, az nekem is örömet szerez, lévén hogy ilyen a barátság természete. Na de vissza a fűfélékhez! Andi így kezdi a bejegyzését, hogy "Rét, kaszáló, legelő, gyep? Kinek mi jut eszébe?". Hát nekem egy sereg emlék, élmény jut eszembe, de igyekszem rövidre fogni (hogy legyen, aki el is olvassa).
Mindaddig nem értettem pontosan, mi az, hogy gyep meg pázsit, amíg 16 évesen életemben először meg nem érkeztem Angliába. No nem a Gatwick reptéren találkoztam ezekkel a fantasztikus képződményekkel, hanem a vidéki Wales-ben és Angliában, természetesen, de ott aztán úgy sikerült összetalálkoznunk, hogy azonnal tudtam, én itt vagyok itthon: a gyepen, a pázsiton (a gyepség illetve pázsitság is fogalom ám egyeseknek!). Engem akkoriban még egyáltalán nem érdekelt, miből is áll össze ilyen szemet gyönyörködtető egésszé egy precízen nyírt (vagy éppen legelt) pázsit, csak annyit láttam, hogy amikor kinézek a kolesz ablakán, akkor ott futkároznak a nyulak, amikor átmegyek az iskolába, akkor vagy egy réten vagy egyenesen egy erdőn át tehetek egy sétát és az egész látvány egyformán lenyűgöz esőben, ködben, aranyló napsütésben (utóbbiban kicsit kevesebb részem volt, de hát ne legyen az ember telhetetlen - Angliában meg különösen örüljön, hogy egyáltalán lát napot késő ősszel). Ez a rajongás azóta is velem van (nem, nem számoljuk ki, mióta!) és arra vetemedtem, amikor lett lehetőségem saját kert-darabkát rendezgetni, hogy magam is telepítettem pázsitot - na jó, azt nem, de valamit, ami arra próbál hasonlítani és a maga kb. két négyzetméterével az én szeretett vidéki Angliámra emlékeztet engem. Testközelből ugyan másként tekintek az én Pázsitomra, akit minden nap, de legalábbis meglehetősen gyakran gondozni kell(ene), hogy szép legyen, de mindenképpen megéri a fáradozást, hogy az ember szeme ilyen gyönyörűséges zöldet lásson az ablaka alatt. Amúgy jellemző az angol nyelvre, hogy ilyen kifejezéseket használ, mint "the village green", tehát a falu vagy egyéb település környékén lévő füves (=zöld) tér, vagy éppen a híres "Tower green", tehát az a gyepes (=zöld) terület a Towerben, ahol annak idején kimondottan elegáns történelmi személyiségeket is lefejeztek. (Akinek erre a "zöldre" nézett az ablaka, láthatta, hogy ácsolják napról napra az emelvényt és a hozzá tartozó alkalmatosságokat - egyenesen az ő számára. Hát, igen, a "zöld-ség" nem mindenkinek jelentett egyet az örömmel, arról már nem is beszélve, mennyire nem ettek az angolok elég zöldséget akkoriban, pláne nem nyersen, de ha ebbe belemegyünk, teljesen elveszítjük a fonalat.) Kifejezetten irigylem a briteket, hogy számukra a gyep, a pázsit, a rét evidens módon, minden erőfeszítés nélkül egyet jelent a zöld színnel... Ha igazi ódát írnék, akkor persze bele kéne venni a látvány mellett a frissen nyírt fű illatát, a gyepen való tocsogást eső után, a hajnali mezítlábas sétákat és a puha bukfencezést, az elegáns pikniket és még sorolhatnám, de hát nem vagyok költő, jobb ezt a kedves Olvasó képzeletére bíznom.
A másik nagy élményem a kaszálóhoz kötődik, aminek a lényegét Erdélyben egy nagyon kedves barátnőm nagymamájánál, Orotvai Mamánál sikerült egy kicsit megértenem. Azóta persze oda is visszavágyom, és szerintem mindenki így van vele, aki eső után csak egyszer is megérzi a vizes kaszáló, az eső utáni fenyves és a nedves talaj illatszövedékét. Akár parfümöt is készíthetnének ebből az illatkeverékből, én biztosan semmi mást nem akarnék használni egész hátralévő életemben, nekem ez lenne a Chanel Nr.5. A kaszálón aztán megterem mindenféle vadvirág, amit az ember nagyon szeret és még annál is több, lehet csokrot szedni (kislányok, nagylányok, asszonyok és hm, hm, asszonyságok kedves elfoglaltsága), lehet rohangálni, lehet andalogni és lehet - kaszálni. (Ehhez Tolsztoj Anna Kareninájából lehet a megfelelő részt ügyesen elolvasni, akkor kapunk belőle egy kis ízt - nyelvileg is, ha nem is szó szerint. Szerintem ezt régebben én már idéztem a faluságban, annyira kedves számomra.)
A fűmag alternatív hasznosításával kapcsolatban pedig eszembe jut egy régi történet: egyik egyetemi barátunk egy idő után kályhaépítéssel kezdett foglalkozni, de mint minden jövendő mester, ő is volt zöldfülű tanonc és egyben kreatív bölcsész (veszélyes párosítás). Hajtotta a lendület és szépen össze is rakta élete első saját kályháját, amit a szőlőhegyi pincéjében meg is mutatott nekünk, mi meg ámultunk-bámultunk, milyen ügyes gyerek ez az Andris (mivel egy ideje Kecskeméten élek, úgy jönne ki jól, ha azt mondanám, "gyerök" és lassan kezd is a számra állni). Két héttel később megint hív minket az Andris gyerök, menjünk, nézzük meg a kályhát. Mi, barátok összenéztünk, tán megártott neki a sok meló és nem emlékszik, hogy már megcsodáltuk, de ragaszkodott hozzá erősen (meg szervezett egy táncos estét népzenészekkel), hát kimentünk. Kérem, érdemes volt, mert akkor láttam életemben először (és eleddig utoljára) friss zöld fűvel borított kályhát. Andris lelkem véletlenül olyan földet (?), agyagot (?), kitudjamit kevert a kályha építőanyaga közé (lehet, hogy köze volt ehhez némi baráti pálinkázásnak is), amiben fűmag volt, hát a melegben szépen kihajtott. Éppen arról szólt a diskurzus, amikor megérkeztem, hogy akkor ezt most le kellene-e borotválni. Ennek nemcsak mi jártunk csodájára, hanem a szőlőhegyen lakó öregek is, ami nagyban megkönnyítette, hogy Andris egy közmegbecsülésnek és -szeretetnek örvendő egyéniség legyen Pécs-Szabolcsban...
Hát, remélem, Andi nem bánja, hogy az ő tudományos igényű szövegét ezekkel a teljesen amatőr hozzáállású emlék- és érzelemmorzsákkal színesítettem - ezek jutottak eszembe válaszként a kérdésére. (Ha bánja, azt majd megtudjuk abból, hogy legközelebb nem tesz fel kérdést...)