Faluság

Szinte semmit ne kelljen csinálni vele és mindig jól nézzen ki....
Zitáék orfűi nyaralójának most kialakított hátsó teraszát és támfalát látványosítottam.

Elölről már kialakult extravagáns retro-nyaraló hangulat - hátulra letisztult szecessziós érzületet próbáltam csempészni.
A növényanyag kiválasztásánál a könnyen gondozhatóság, a mindig díszítsen követelmények mellett az volt a célom, hogy az első részhez hasonlóan a hátsó traktusba is napfény és vidámság kerüljön. Ezért az örökzöldeknél, illetve a levélszíneknél a világoszöldes-aranysárgás lombozatokat részesítettem előnyben. Még egy fontos kérés volt: levendula mindenképpen legyen. Tulajdonképpen ez a kérés indította el az egész gondolkodási-szelektálási-tervezési folyamatot: ide nem lehet a klasszikus, sztenderd lila virágú angol vagy francia levendulát betenni. Fehér virágú növényekkel egyáltalán nem akartam apellálni, azok egyszerűen nem illenek a házhoz. Tehát azonnal megvolt a kiindulási alapszínem: a rózsaszín. Ide rózsaszín virágú levendula illik. A támfalhoz amúgy is az volt az első gondolatom, hogy az alsó részre, tehát a földhöz közeli falrészekbe kakukkfű lenne a legjobb választás: egyszerű növény, de fűszernek, teának télen-nyáron is kiváló, ráadásul igen dekoratív, de mégis kissé bohókás rózsaszín virágai vannak.

Ezután jött maga a tervezési folyamat: a hátsó teraszról készült kép és az ott jártamkor korábban beszívott térélmény összehangolása. A fotót lehalványítva kinyomtattam és arra gondolkodtam rajzosan.

A terasz lépcsőjét kellett először is kihangsúlyozni, egyértelműsíteni, azaz kijelölni a szemnek, hogy itt lehet fel és le közlekedni. Az ilyen lépcsők szimbolikájukban kicsinyített bejáratok - azaz jelölni kell őket a szem és a térérzékelés számára. Mivel a nyaraló homlokzati ablaka kerek, ezért képzeletben arra utalva ide valamilyen kerek örökzöld kívánkozott: aranyosan cirmos, világoszöld tojásdad törpe gömbtuja (Thuja occidentalis Little Giant). Mellé, mindkét oldalra Arany Szőnyeg henyeboróka (Juniperus horizontalis Golden Carpet) került.
A terasz bal oldali sarkát a sötétzöld hátterű fenyők miatt még mindig világosítani akartam, de nem cifrázni, ezért ide szintén rózsaszín virágú, közepes magasságú (hogy csak kiemelje a teret, de ne zárja le a kilátást a kert többi része felé) amerikai édes borscserje (Cletha alnifolia Ruby Spice) került.
A nyaralókert jobb hátsó sarkát aranysárga oszlopos ciprusokkal (Cupressus macrocarpa Wilma) zártam le. A kerítés mentére rózsaszín virágú Tinkerbelle (Syringa Tinkerbelle) orgonasort tettem.
A ciprusok és az orgonasor előterébe, a terasz jobb oldali sarkába a beláthatóság maitt szintén csak közepes méretű cserje kerülhetett, lila szellősben gondolkodtam: Blauer Spatz kékszakáll (Caryopteris clandonensis Blauer Spatz) mellett döntöttem.
Eléje, a terasz jobb oldalát keretezendő került a rózsaszín virágú levendulasor.
A gömbtuja által kijelölt lépcsősortól a kékszakállig - mivel ez a rész van szinte egész nap árnyékban, és mivel az egész kertet be kell látnia a tekintetnek - világoszöld-aranyos levelű árnyliliomokat tettem, a June vagy a Liberty (Hosta June vagy Hosta Liberty) fajtákat.
A támfal elemeibe a játékosság nevében japán kígyóbajusz (Ophiopogon chingii), illetve a változatosságot és a jobb oldalsó sarok kiemelését hangsúlyozandó (azt sem szabad elfelejteni, hogy a támfalelemek kanyarodása miatt egyedül itt van megfelelő földmennyiség ennek a növénynek, de pont jól jön ki a praktikum és az esztétikum találkozása) csoportos elrendezésben valamilyen zöldes lombú tűzeső (Heuchera Green Spice vagy Heuchera Electra) került.

Najó, öntözni azért néha ezt is kell!

Tudom, Judit, hogy most a fotoszintetizálásról kellene írnom, de ezek a gondolatok most kikívánkoznak belőlem. Hiszen ma van zöld csütörtök, amikor a nagymamámtól eredő hagyományhoz híven valami zöldet kell enni. Ez nálunk mindig spenót főzelék volt bundás kenyérrel (szerk.megj.: mi is azt ettünk tegnap - fotoszintézis helyett elfogadva).

Tulipán

Szeretem a hagyományokat. Van bennük egyfajta nyugalom, ami valahonnan az ősi időkből finoman fújdogál felénk, és ha az ember arra fordítja az arcát, akkor érzi a bőrén a gyengéd, de határozott erejét. Holnap, nagypénteken pedig úgy tartotta Mamó, hogy a tűzhelyet már nem lehet begyújtani az ünnep előtt, így ezen a napon mindig hideget ettünk ebédre. Tejfölös babsaláta, körözött, olajos hal, friss zöldségek. Imádtam. De ez is együtt jó igazán. Mint ahogy a frissen sült húsvéti kalácsot is együtt jó megvágni. Milyen természetes volt egészen mostanáig mindez. Persze a nagyszülők hiánya sok-sok éve egy megbújó érzés valahol a kalács illata mellett, de ennyire szűk körben soha nem töltöttem még ezt az előttünk álló hétvégét. Ez a húsvét az első, amikor csak hárman ünnepeljük a tavaszt, az újjászületést. Jelen helyzetben az a legtöbb, amit adhatok a szüleimnek, hogy nem megyek el hozzájuk. Milyen paradox…

Kankalin

Árlevelű lángvirág

Csendes, napsütéses, nyugodt hétvége elé nézünk, ellentétben gyerekkorom húsvétjaival, amikor kilencen vártuk a nyuszit, hárman építettünk, díszítettünk fészket a gyümölcsfák tövében. Ez volt az első alkalom sokszor, hogy elmentünk Fenyvesre az adott évben. Nagyszüleim, unokahúgomék és mi. Ott tanultam meg biciklizni egy kék camping biciklin, amit a nyuszi hozott. Mindig kötelező program volt elsétálni a Balaton partjára és megnézni a vizet. Általában szép időnk volt, de előfordult, hogy bent „jött a nyúl”, mert annyira hideg volt. Icipici házikó kilenc emberrel, nevetéssel, vidámsággal, finomságokkal, az együtt lét örömével. De jó is volt.

Pázsitviola

Ilonka körte

Azzal, hogy anya vagyok, a családi hagyományok átadása a lányomnak egy csodálatos, megtisztelő feladat lett. Életünk fontos építőkockái, amik arra várnak, hogy megéljük, ismételjük, kicsit a saját szánk ízére formáljuk őket, ezzel is tovább éltetve az erőt, melyet magunkkal hoztunk.

Nárcisz

Almavirág

Szívvirág

Szívvirág (Lamprocapnos spectabilis)

Tessék elképzelni, van nekem egy barátném. Amikor még kellően kelekótya nőszemélyzetek voltunk mindketten (bár jobban belegondolva mintha még kelekótyábbak lennénk azóta), akkor ismerkedtünk össze.
Sajnálkoztam egy gyönyörűséges türkizkék, pörgős szoknya miatt, ami túl hosszú volt nekem, mire felajánlotta, hogy majd felhajtja. Valamilyen rejtélyes okból rögtön vacsorára is meghívott, amin nagyon meglepődtem, de persze elmentem. Még jobban elképedtem, amikor leszidott, hogy rosszul vágom a hagymát és szigorúan kijelentette, hogy ugyan foglalkozik a szoknyámmal, de közli, hogy vele nem lehet ilyen bagatell női témákról beszélgetni. Megtanította, hogy kell mérnöki precizitással felvágni a hagymát (azóta is így csinálom, mintha kritikusan nézne közben), finom vacsorát adott (azóta szeretem a chilis babot), a szoknyámat gyönyörűen, pontosan felhajtotta (utána évekig hordtam, ösztöndíjasként az első amszterdami hetemen ebben a szoknyában szereztem új barátokat) és azóta gyakorlatilag állandóan beszélgetünk. Mint kiderült, csupa női témáról…

Közben lediplomáztunk, feleségül mentünk, született neki négy gyönyörűséges gyereke, nekem három, amikor tudtunk, találkoztunk, amikor nem, akkor körülbelül 15 éve minden héten legalább egy órán át cseverésztünk telefonon, és ugyanennyi ideje nagyjából hetente-kéthetente küldözgettük kézzel írott leveleinket, amelyeket csak az elmúlt egy-két évben váltott fel az email, de a telefonálás megmaradt.
Most is minden héten beszélünk és ha valamiért mégsem sikerül, akkor is gondolok rá és tudom, hogy ő is gondol rám. Benne vagyunk egymás életében, összefonódva, eltéphetetlenül. Mindegy, hogy fizikailag mekkora a távolság (nem olyan kicsi, bár közben hol nőtt, hol csökkent, de még mindig órákig kell egymáshoz autóznunk), lelkileg, érzelmileg, szellemileg össze vagyunk nőve és jó belegondolni, hogy nincs az a változás bennünk vagy körülöttünk, ami miatt ez másképp lenne.
Otthonos, bizalmas, megingathatatlan barátság, még mindig tele a másik jóságának örömével, a rácsodálkozással, hogy milyen gazdagság, mennyi szépség, mennyi tisztaság is lakozik a másikban. Szemérmes barátság, mégis mindent el lehet mondani, meg lehet beszélni.

Tavaly nyáron nagy szomorúságom volt, sokat sírtam, küzdöttem magamban, hogyan legyen előrefelé az élet, milyen döntéseket hozzak, hogyan éljek ezután, hogy ki tudjon törni belőlem megint az életöröm. Tudta ezt az én barátném, hogyne tudta volna, mindent tud rólam, néha volt úgy, hogy jobban is, mint én magam. Küldött nekem két szívvirágot valamikor nyár végén, ősz elején, kiültettem. Kicsit aggódtam, túlélik-e majd a telet, de jól betakartam őket, hogy meg ne fázzanak.
Közben nagyot fordult az életem, aztán nemcsak az enyém, hanem mindenkié, itthon vagyunk bezárva, élve egy új élethelyzetet, aminek egy részét én választottam és tele van tiszta, szívből jövő örömmel, a másik részét meg nem választotta senki, hanem mindannyiunkra rázúdult és az bizony nagyon messze van az örömtől, még mindig csak keresem benne a feladatok között, hogyan lehetne benne a jót is megtalálni valahol.
A kertben matatok, teszek-veszek, egyszer csak ott vannak előttem a szívvirágok, akikre nem is gondoltam már egy ideje. Túlélték a telet, ahogy én is. Virágoznak, ahogy én is megint. Gyönyörűek! Elönt a hála, amiért a barátném mindig tudja, mi jó nekem, mivel szerez örömet, és hogyan terel mindig mindent az élet felé. Köszönöm neki itt is, nagy szeretettel!

Hófehér szívvirág (Lamprocapnos spectabilis Alba)

Falusi - építésekor hangsúlyosan jómódú, az akkori városias, nagypolgári jelleg elemeit felhasználó - ház mögötti, a portához tartozó, de a kerítésen kívüli szántórészből újonnan kivett (bekerített) területet gondoltam át kertté.

Dédszüleim atádi ház- és kerítésstruktúrája a ház melletti kiskerttől a szántóig a következő volt:

1. lakóházhoz tartozó udvar pottyantóssal, góréval, kúttal, veteményessel és pár sor csemegeszőlővel, némi virággal

2. kocsiszín, pajta és istálló udvara ólakkal és csibelakkal

3. gazdasági veteményes (krumpli, káposzta, bab), ami már nem volt körbekerítve

4. nyílt szántóföld búzával vagy kukoricával

Tehát a háztól a szántóra három kiskapun kellett átmenni. Mindenhol volt nagykapu is, hogy (lovas)kocsival is lehessen előre, az utca felé, vagy hátra, a szántó felé közlekedni.

A ház és a kert is praktikus volt: a mindennapi rutinokat és az évi egyszer-kétszeri eseményeket is, mint pl. disznóvágás jól kiszolgálta. Egyszerű, otthonos, de esztétikai értelemben nem mondhatni szépnek.

Jelen kerttervbe a ház mögötti régi kert kiskapuján lépünk be (pálcikanő).
A kert tervezésénél két szempontot kellett különös tekintettel figyelembe venni: egyrészt, hogy a házhoz és a körülötte már régebben kialakított terekhez stilárisan illeszkedjen, másrészt pedig, hogy a tájba futó tekintetnek ne hasson idegenül, miközben nem akarja letagadni önnön kert mivoltát.
Mindezeken felül pedig azt a kérést kellett teljes körűen szem előtt tartanom, hogy hasznos legyen minden porcikájában, még a díszekben is. Azaz egyszerű, letisztult és elegáns legyen.

A kertnek a kaputól (nagykapuvá nyitható, hogy bármikor nagyobb járművel is járható legyen) a szántóig főtengelyt adtam egy széles, kényelmes, tehát talicskának, de akár traktornak is járható út személyében. Ezzel kettéosztással szimmetrikusra tagoltam a teret. A szimmetriát azzal teljesítettem ki, hogy az út két oldalára szintén szimmetrikusan került a mandula-hárs-gesztenye sor.
A régi kertet az újtól szeder-málna sorral választottam el, melyet mahóniával zártam, magát a kiskaput (melyen a régiből az újba lépünk) borókával kereteztem.
A kertet a klasszikus, stabilitást adó kétharmad-egyharmad aszimmetrikus aránypárral osztottam tovább: balra egyharmad gyümölcsöst (öt fával) követi a kétharmad veteményes, jobb oldalon pedig kétharmad veteményes után egyharmad gyümölcsös (öt fával) kapott helyet. A bal oldali, mélyebben fekvő gyümölcsös részbe szilva, ringló, meggy és alma kapott helyet, a jobb oldali, magasabban fekvőbe pedig kajszi- és őszibarack került.
A bal oldalon levendulasorral, a jobb oldalon pedig rozmaringsorral határoltam a veteményes és gyümölcsös között húzódó kisutat.
A főútról a kisutakat két felől rózsabokor indítja, a velük szembeni oldalra - hogy minél szebb és illatosabb legyen a pár pillanatra megpihenő tekintet számára a látvány - egy-egy pad került, én odagondoltam már termoszban a teát is.
A kertet a szántó irányába bal oldalon mogyoró-rózsa-cserszömörce-tamariska határolja, jobb oldalon pedig som-fanyarka-som-fanyarka sor zárja. A kerítés túloldalára, a nyílt területű, immár füves-rétes részt árvalányhaj sor indítja. A terület egészét a földút melletti bogyós határoló zárja le: kökény, bodza, galagonya, berkenye, bangita és orgona. Szimbolikusan és praktikusan is jelképezi a határt, intimitást ad a területnek, elrejti magát a kertet a kíváncsi tekintetek elől, megakadályozva ezzel az esetlegesen ténylegesen is bekíváncsiskodni akarókat.

A minap egyik esti etetési körömre indultam (tyúkok, lovak majd bocik), amikor az énekes rigó változatos nászdala megpihenésre csábított a kutunk kis dombján.
Lacitól tudom, hogy ez a kedves vidám hangú madárka pont az olyan kerteket szereti, mint amit mi alakítgatunk tanyánkon 20 éve. De jó!
Gyakori költőfajunk, parkokban, kertekben egyaránt költhet, de elsősorban a sűrű aljnövényzetű elegyes erdőket kedveli. Leginkább fenyőfákon, vagy sűrű bokrokon fészkel. Enyhébb teleken nálunk is áttelel. Hazánkban mindenütt előfordul, de a domb- és hegyvidékeken a leggyakoribb.

3-6 tojását fűszálakból és vékony gallyakból álló, belül simára tapasztott fészkébe rakja. Tojásai élénk kékeszöld színűek, melyeken semmiféle mintázat nem látható. Ez alapján jól elkülöníthető a halvány foltokkal tarkított fekete rigó tojásaitól.

Éneke egészen egyedi: változatos strófáit minden esetben kétszer-háromszor megismétli, ezért kezdő madarászok is könnyen felismerhetik.
Életmódja és táplálkozása meglehetősen hasonlít a fekete rigóéhoz. Táplálékát elsősorban giliszták és csigák képezik, de hernyókat, lószúnyogokat és egyéb rovarokat is zsákmányol. Ősszel főként gyümölcsöket, bogyókat fogyaszt. Rövidtávú vonuló, de minden télen találkozhatunk néhány áttelelő példánnyal, melyek sokszor lakott területek közelébe húzódnak, rendszerint más rigófajok társaságában. Vidám tavaszi dalát hallgassátok szeretettel!

Látványproblematika több tényezőből fakadhat, de legtöbbször, leghétköznapibb helyzetekben egyszerűen nem elég ritmikus, nem elég játékos, ebből kifolyólag pedig nem érezzük otthonosnak, kellemesnek, netalán szépnek az adott részt. A két véglet a túl üres és a túl zsúfolt. Hogy a zsúfoltságot miért érezzük mégis inkább barátságosnak, sőt olykor gazdagnak, az megint kereshető főként a ritmikában: értem itt mind horizontális, mind pedig vertikális vonalvezetésben. Ha az alapvonalak jól érzékelhetően kihangsúlyozottak, akkor a zsúfoltságot nem érezzük nyomasztónak, hiszen egy rendezett keretbe van kényszerítve. Gondoljunk csak arra, hogy még egy rendetlen könyvespolc is rendesebb és megnyugtatóbb, mint a polc nélküli könyvkupacok halmaza. Maga a könyvespolc keretezi a könyvek összevisszaságát, így határt és értelmezési helyet jelöl ki számukra. A szerte heverő könyvek mindig csak értelmezhetetlen egységek lesznek. Értelmezhetetlen: nem áttekinthető, nem kereshető egy általánosan értelmezett szabályrendszer szerint, csak a tulajdonos egyéni keresési útvonalai alapján találhatóak meg.

Kertről alapvetően úgy gondolkodunk, mint egy olyan térről, melyben a leghangsúlyosabb és legfontosabb egységet, azaz a kiindulási pontot az otthon jelképezi - ehhez viszonyítva értelmeződik maga a körülötte lévő tér, az udvar vagy a kert. A házhoz illeszkedik a kert és nem fordítva. Viszont ezen alaptétel igazsága mellett azt sem szabad elfelejteni, hogy a kert is visszahat a házra: kiemelheti, elrejtheti, megszelídítheti. A lényeg az, hogy ház és kert összhangja megvalósuljon.

Egy hosszú üvegfal látványilag szinte mindig problematikus: túl egyenes, túl visszatükröződő, túl értelmezhetetlen a végigsikló tekintet számára, valahogyan kapaszkodó nélkülinek érezzük. Jól megválasztott növényzettel pontosan ezeket a kapaszkodókat teremthetjük meg: a túl-túlokat meg kell törni, tekintet-léptékűvé kell tenni ahhoz, hogy az ember kényelmesen érezze magát. Optikailag a szemnek egyszerűen nyugvópontokra, pihenőpontokra van szüksége ahhoz, hogy be tudja fogadni, értelmezni tudja azt a teret, amelyben benne áll.

Üvegsor növényzet nélkül

A mostani, konkrét esettanulmány alapkiindulása az, hogy a hosszú lakóház előtt végigfutó üvegsor mögött télikert húzódik meg, tehát a kintből a bentbe ezen az átmeneti téren keresztül jutunk be. Többfunkciós ez az úgynevezett átmeneti tér: egyrészt előszobaként funkcionál, azaz a felöltözés és levetkőzés helyszíne, másrészt télikert, azaz rossz idő esetén is megadja a kintlevés illúzióját, harmadrészt pedig természetesen télikert és egyben a melegigényesebb növények számára teleltető.
A háztól balra elhelyezkedő tó látványilag már kompakt, szépen megoldott egységet képez, viszont a üvegfal előtti rézsü még megoldásra vár.

Mivel egy családi otthont és egy vendéglakást, tehát egy másik potenciális otthont rejt az üvegsor, első lépésként a két bejárati ajtó szerepének kiemelése, szimbolikus kihangsúlyozása a legfontosabb szempont. Ezt vertikális irányokkal célszerű elérni: szimbolikus kapu-hatás, a kilépés-belépés, az áthaladás misztériuma. Az összefüggő üvegfal effektus és maguknak az ajtóknak színnel vagy formával való kiemeletlensége, tehát hangsúlyozatlansága miatt a tekintet megzavarodik, nem tudja értelmezni, hogy hol lehet ki-vagy bejutni az épületbe/ből.

Két javaslatot készítettem a problematika megoldására: egy otthonos-letisztult elegánsat és egy szellősen-letisztult elegánsat. Az első erősebben ritmizált és családi otthont inkább hangsúlyozó szimbolikával bír, a másik pedig elsősorban a télikert és a körülötte lévő kert egységére apellál.
Természetesen még sok egyéb tényezőt is gondolati sorba kellett venni: a családtagok valóban közlekednek a ház előtti járdán, gyakori ki- és bemenetel zajlik, amúgy is kedvelik a tágas tereket.
Ugyanilyen fontos tényező, hogy milyen növényekhez vonzódnak a tulajdonosok, az ezt szeretem/ezt nem szeretem erősen körbehatárolja a növényanyag kiválasztását.
Már erősen praktikus szempont, de sohasem szabad figyelmen kívül hagyni a beszerezhetőséget és persze az adott növényanyag költségét.
És hosszútávon szintén fontos, hogy olyan növényeket válasszunk, amiknek fenntarthatóságával és gondozási feltételeivel tisztában vagyunk.
És akkor már csak az van vissza, hogy megnézzük a tájolást, a szélirányt, a talajminőséget....

"Magnóliás terv"

A "magnóliás tervnél" (nekem ez a kedvesebb) a családi bejárati ajtót hangsúlyoztam meg úgy, hogy mivel balra átmenetet kellett képezni növényanyag szempontjából a tóhoz, japánfüvet tettem, jobbra pedig örökzöld oszlopos magnólia került. A vendéglakás bejárati ajtaját is ezzel kereteztem. A hosszú üvegfal így hármas vertikalitással megtörtté vált, miközben az ajtók is megkapták a maguk szimbolikus keretét. Fontos szempont volt, hogy télen-nyáron díszítsenek a növények. A szimmetria-asszimmetria játék mindig egyensúlyt terem, ezért a japánfű habitusához kerekdeden karcsú, süveges formát kerestem.
A cukorsüvegfenyőt gyorsan sutba dobtam, a tiszafa sem jöhetett számításba erős halál szimbolikája miatt. A borókát már-már jónak találtam, de rájöttem, hogy olyan örökzöldet akarok, ami virágzásában is látványos, ezért kötöttem ki végül az oszlopos örökzöld magnóliánál, a Magnolia grandiflora Alta fajtánál. A rézsü aljába - a magnóliák nyugalma játékosabb, kuszább, elterülőbb cserjékkel szép kontrasztot képeznének, tehát itt inkább a forma, mint a szín játszana főbb szerepet - egy rózsaszín virágú liliomfa (Magnolia), illetve a vendéglakás ajtaja elé - azt szelídítve, szimbolikusan kissé takarva, így intimitást adva annak - egy pirosas virágú japánbirs (Chaenomeles) vagy pedig valamelyik fajta piros virágú zanót (Cytisus).

"Mahóniás terv"

A "mahóniás tervnél" a tó nyitottsága folytatódik egészen a vendéglakás ajtajáig. A japánfű magasságban hasonló a mahóniához, habitusuk is hasonlónak mondható, a textúrájukban viszont erős kontraszt érvényesül. A mahónia és a korallberkenye textúrában hasonlóak, formában viszont ellenpontozzák egymást.
A növényanyag kiválasztásánál itt is elsődleges volt, hogy télen-nyáron díszítsen, a lakás előtti örökzöld pedig látványos, szép virágzatú legyen. A japánfű sárgássága és a korallberkenye mélypirosa játékosan aszimmetrikus keretbe vonja a mahóniát.
A rézsü aljába a mahóniák képezte háttér elé itt is liliomfa (Magnolia) került, a korallberkenyék elé pedig illatos tündércserje (Chimonanthus praecox), melynek virágszíne olyas sárgás, mint a mahóniáé.

Mindkét tervalapnál a rézsüt ki lehet tölteni tetszőlegesen évelőkkel, akár egynyáriak tünékeny hadával is, de ha maradok az elegáns koncepciónál, inkább csak alacsonyabb díszfüveket (tollborzfüvet, szőrtippant vagy gyöngyperjét) tennék, illetve hagymásokkal hinteném meg - ezzel erősebb lenne a tóhoz, a nyílt terekhez való kapcsolat és persze gondozni is könnyebb lenne.

Képek: Kovács Janka
Hang: Kovács Jónás

Még szerencse, hogy Kata megírta a csírázós bejegyzést, mert így - ha lassan kapcsolva is - de eszembe jutott, hogy a tavaly őszi cseh utunkról az általunk oly nagyon szívesen fogyasztott cseh nemesítésű Champion almamagokkal tértünk haza. Útközben aki almát evett, szigorúan a csutkában kellett hagyja a magokat, amik zacsiba kerültek, nehogy kiszáradjanak.
A gyerekek már alaposan ki vannak tanítva arra, hogyha bármit esznek, bármikor bármelyik gyümölcsnél, zöldségnél elhangozhat az az anyai utasítás, hogy ezt ide köpd, azt oda köpd.... NE keverd össze!
Jövőféltés: hazaérkezés után az első kipakolandó természetesen a magok. Nedves közegbe (prózaian: bevizezett papírzsebkendőbe) raktam, hogy ne száradjon ki, betekertem fóliába (hogy megtartsa a nedvességet) és ment a hűtőbe, hogy kellő hideghatás érje.

A szakirodalom és kevésbé szak irodalom szerint is almát magról szaporítani nem érdemes, és itt jönnek az érvek a nem mellett: kicsi az esélye a fajtaazonosságnak, sőt, valószínűleg vadalma lesz belőle, maga a csemete későn fog termőre fordulni, satöbbi, satöbbi. Természetesen nem véletlen találták ki a generatív szaporítás helyett a vegetatívat, de itt jön a de: nem végeztem statisztikai kimutatást, de a leghíresebb almafajták leírásánál nem az szerepel, hogy keresztezéses nemesítés, hanem az, hogy véletlen magonc. És a hangsúly a magoncságon van. Soha nem lehet tudni - ez sem rossz érv, de persze, mint nálam mindig, a legfontosabb, hogy lássák a gyerekek, ilyet is lássanak, valamit már ebben a korban mélyebben megértsenek a természet körforgásából, az életből. És az én életemben amúgy is oly sokszor igaz az a mondás, hogy nalám, mi lesz a cserebogárból!
Folyt. köv.

Nedves hideg közegbe (azaz a hűtőbe benedvesített papírzsebkendőbe) téve és nejlonba jól becsomagolva kicsírázott állapotban vettem elő a magokat, egyenként elültettem őket jó minőségű földdel megtöltött cserepekbe.

Ui.: mindenkinek ajánlom, hogy ne ásás után (mint ahogyan persze én csináltam) kezdjen neki az ilyen finommotoros babramunkának: a fáradtságtól kissé remegő ujjakkal az amúgynál is nehézkesebb....

A bejegyzés eredeti megjelenése:
https://lengyel-attila.blogspot.com/search?updated-max=2019-06-27T15:33:00%2B02:00&max-results=7&start=14&by-date=false

Aki földutakhoz, erdőkhöz, mezőkhöz van szokva, hihetetlen egyensúlyérzéket fejleszt ki magában. Mert ahol földutak és ösvények szolgálnak közlekedésre, ott minden lépésünkre figyelni kell (egy idő után ez ösztönössé válik, és nem kell rá külön figyelmet fordítanunk, természetesen).
Ugyanaz az út lehet száraz, lehet poros, majd saras, esetleg jeges, havas, és olykor ezek kombinációja meglepetésszerűen (ahol több napsütés éri, már saras, ahol kevesebb, ott még jeges; esetleg a jég alatt kilágyul sárral, ami az egyik legizgalmasabb).

Az ember egy idő után mégis egyensúlyban marad és semmi sem billenti ki. Sem egy váratlan vaddisznótúrás, sem egy meredek és fölázott rézsű, sem egy különösen mély, hófúvásban fölhalmozódott bucka.
Sőt, olyan is adódik, hogy egy napfényes nyári napon az ember sétálni indul (akár kedvtelésből, akár szükségből), s amikor már elég messze van, beborul az ég, s hirtelen zápor zúdul a nyakába. A földút elázik, a szandál pedig alkalmatlan a sárban való közlekedésre. Ilyenkor nincs más lehetőség, az ember leveszi a szandálját, cipőjét, s mezítláb folytatja az útját. Ugyanígy járhat télen, amikor fagyon indul el, s kisüt a Nap, ami megolvasztja a megfagyott sarat és vizeket. Ilyen esetben is vetettem már le a cipőt, hiába volt mindössze egy-két fok.
Sőt, kora tavasszal az is előfordult, hogy bakancsos kirándulásra indultunk, majd utunkat egy elárasztott láprét keresztezte, amin nem tudtunk száraz bakanccsal átkelni. Így, hogy az utunk további része is kellemesen, száraz lábbal teljen, inkább levettük a lábbelit, zoknit, a nadrágot feltűrtük, s úgy gázoltunk át a jeges-hideg, harminc-negyven centi mély vízen. Végül egy köves pataknál lábat mostunk, felöltöztünk, s élveztük a (lábunkhoz képest) meleg zoknit és cipőt a hideg víz és sár után.
A városban élő, és azt soha el nem hagyó ember számára ismeretlen mindez. El sem tudja képzelni, hogy mezítláb hagyja el a lakását, megcsúszik az első jégfolton és talán képtelen végigsétálni egy alaposan fölázott, agyagos úton.

Aki az aszfaltot választja, az Egyensúlyát áldozza föl (nem tudatosan és nem akarattal). Én a "kényelmet" áldoztam föl, hogy mindig és mindenhol Egyensúlyban éljek. Mert a fizikai és lelki egyensúly sincs minden összefüggés nélkül, s mintha kölcsönösen erősítenék egymást: minél régebb óta élek fizikai egyensúlyban, annál stabilabb a belsőm is, s minél inkább megingathatatlan a belsőm, annál könnyebb a járás a legnehezebb terepen is.

In.: A szabadság íze
https://www.facebook.com/zakadominika