Tősgyökeres budapestiként (lakótelep, harmadik emelet), akinek a nagyszülei is városiak voltak, nem sok tapasztalatom volt a vidékről.
Az összes ilyen élményem a nagymamám szentendrei üdülőövezetben lévő kis faháza és telke volt, ahol csak a kerítés mellett 50 cm szélesen futó ágyásban termesztett nagypapám paradicsomot, borsót, szárazbabot (focizás közben sokszor hallottuk: nem lesz így bableves!).
Aztán az élet úgy alakult, hogy falura költöztünk az akkor fél éves lányommal. A faluban én voltam a csodabogár pesti gyüttment. Igyekeztem kihasználni azt, amit adott a hely: gyerekeknek társaság, nekem a kert.
A faluban kevesen művelték a kerteket, a korombeliek közül szinte senki. Én viszont örültem neki, hogy megtermett a borsó, volt paprika, paradicsom.
Bosszankodtam a krumplibogár miatt, gazoltam a földimogyorót, hogy aztán mikor felszedtem, ne tudjam, mit kezdjek vele. Nagyjából itt ért véget a kaland, 8 év után visszaköltöztem Budapestre.
A városban most már hiányzik a falu és a kert adta tér, a levegő. Hiányzik, hogy munka után a teraszra kiüljek, relaxáljak, és kigazoljak két sor veteményt. Két budapesti tavasz után ezt már megállapítottam.

Nagy Anita fotója

Nagyvárosban születtem, mint ahogy szüleim is. Ők ott is nőttek fel, mindketten a belvárosban. Az 1950-es évek elején egy teljesen más világ volt Pécsett a maihoz képest, de még így is hatalmas változás volt nekik, amikor az egyetem befejezése után Dél-Somogy kis falvai fogadták be őket/minket.
Én már faluban nőttem fel, és elmondhatom, hogy ennél szebb gyerekkort nem is kívánhattam volna. Óvoda, 8 osztályos iskola helyben, városok 20, 40, 60 km-re.
A faluban sok gyerek, játszópajtás, hol a szomszédban, hol a falu határában játszottunk, bicikliztünk. Esténként még megvártam, míg a teheneket hazahajtják a legelőről - ki-ki ment a saját udvarába -, csak utána voltam hajlandó vacsorázni menni. (Itt ittam szó szerint frissen fejt tejet, ami langyos volt még.) Diáksportkör, vándortáborok (imádtam), számháborúk az erdőben (mindig is utáltam), kirándulás a Fegyveres Erők Napján, saját iskolai könyvtár és tornaterem, kosármeccsek hetente kétszer esténként felnőttekkel együtt a saját szórakozásunkra. Mindenünk megvolt, ami gyerekként fontos volt.

Aztán 14 évesen újra közelebb kerültünk a szülővárosunkhoz, visszaköltöztünk Baranya megyébe, egy kisvárosba. Ez lehetőségek terén és lelkileg is átmenet volt a nagyvároshoz képest, ahova aztán az egyetem miatt kerültem vissza. Nagyon szerettem Pécsett lakni. Már fejem majdnem benőtt lágyával, önállóan, egyedül. Maga volt a tökély 19-20 évesen. Szerettem csak úgy a belvárosban sétálni, vagy felmenni a hegylakó barátnőmhöz a Mecsekre. Moziba, színházba, koncertekre jártunk, táncoltunk, imádtam a Megyei Könyvtárat az Apáca utcában, a fesztiválokat a Séta-téren.

De eljött az idő, amikor már feleségként, leendő anyaként visszavágytam egy kertes házba, faluba. Azt szerettem volna, ha olyan helyen nő fel a lányom, ahol elmehet biciklizni anélkül, hogy találkozna akár egy autóval is. Így kerültünk 12 km-re Pécstől, egy zsákfaluba (tudom, ez áramlásilag nem jó ;-) ), de azt hiszem, elmondhatom, hogy Pogány kilóg egy kicsit ebből a szempontból. Itt olyan közösségi élet van, amibe jó beletartozni. Megnyugtató a tudat, hogy a közvetlen szomszédokkal bármiben számíthatunk egymásra (hiányzó cukor, benzin a fűnyíróba, zöldség, liszt, tojás, szerszám, stb.). De azt is tudom, hogy bárhova becsöngethetnék az utcánkban, mindenhol barátságosan fogadnának és segítenének, ha kell. Ez olyan előny a városi élettel szemben, ami felbecsülhetetlen értékkel bír. Emlékszem, kb. fél éve laktunk itt, amikor pótoltuk a hiányzó benzint a fűnyíróba a szomszédnak, és másnap szó nélkül jött az ott lakó srác és lekaszálta a házunk előtt a füvet. De érzem annak a frissen kirántott töknek is az ízét a számban, amit cserébe kaptam magáért a tökért, amit adtam ajándékba.

Soha nem költöznék vissza városba, ez teljesen biztos, de szeretem a közelségét. Ha kultúrára éhesen bemegyek Pécsre, az mindig egy nagy, jól eső, elégedett sóhajt vált ki belőlem. De élményszámba megy az is, ha nyáron céltalanul bóklászom a belvárosban órákon át. Pécs a szívem egyik csücske marad mindig, de az igazi béke akkor költözik belém, ha hazajövök és becsukom kertünk kiskapuját magam mögött.

Apropó kert. Az évek során megtanultam, hogy ezt sem lehet megtanulni könyvekből. Pedig nagyon szépen illusztrált, részletes leírásokban bővelkedő könyvek állnak méterszám rendelkezésre, de az élet a konyhakertben bebizonyította, hogy nem úgy van az teljesen.
A gondolat, hogy legalább részben önellátóak leszünk, ha újra faluban lakunk, az egyik fő hajtóerő volt a kiköltözéshez. Lelkesen, nagy lendülettel bele is vágtam, de kiderült, hogy ez nem csak ezeken múlik. Hiába még a kertészeti diploma is, ma már egyértelmű számomra, hogy a növényeknek önálló tudatuk van, és ha ők úgy döntenek, akkor- ha beleszakadok is, akkor sem fognak irodalmi módon fejlődni és beérni. Na jó, ez kissé furán hangzik, de néha tényleg így érzem. A végeláthatatlannak tűnő feladatok a kertben tudnak nyomasztóak lenni, de még így is megéri, mert a kerti séta során a fáról leszakított alma, vagy a szőlő-szerűen ehető paradicsom, a tudat, hogy bármikor kiülhetek egy székre a napsütésre és csak bámulhatom a sárguló faleveleket a fáinkon, vagy kimehetek hóembert építeni, vagy belehuppanhatok a frissen összegereblyézett falevelekbe és mindezt még meg is oszthatom a lányommal, az mindennél többet ér. Ez maga az élet. Nekünk.

Nagy Anita fotója

(szerk.megj.: Ani szombaton, nálunk készült fotói közül azért választottam ezt Kata írásához, mert a távolban ott sejledezik a Mecsek)

2021. október 30. szombat, Ellend

Nagy Anita fotója

14:00 Tea lefőzve, kávé helyén, pogi asztalon, érkeznek a résztvevők.
14:10 A főszervező számba veszi a jelenlevőket. Ezt követően ismerteti, hogy az elmúlt időszakban három pályázat került beadásra, magasra tettük a mércét, de sajnos nagyon tehetségesek vagyunk.
Alakul a falukórus: saját zenét, saját versből, saját hangon, saját magunk, sajátságosan fogunk előadni, reméljük nem csak saját maguknak.
A falu kultúrházáért kultúrharcot hirdet, az első meetingen bütykölde lesz a zár feltörése érdekében, majd ezt követően lesz elektronikai bemutató a villamos szekrénynél, és gázszerelés tanulás a fűtés érdekében.
Ezt követően történik a helyszín bejárása, a falu feltérképezése.
15:00 Lefő az első tea, két adag kávét két nő megisz, sok cukorral.
15:20 Közös javaslat a laptop felnyitására, hogy a munka elkezdődjön. Előtte J. lefőz még két kávét, ezúttal cukor nélkül.
15:40 Javaslat, hogy a kultúrházért folytatandó kultúrharc első lépése egy polgármester választáshoz kellene kötődjön, van is jelölt, el is fogadja.
15:50 E. ötletel: Mesélje el mindenki, hogy milyen viszonyulása van a falukhoz, városokhoz, vidékhez.
15:51 Ötlet remek, nosza.

Nagy Anita fotója

A. tősgyökeres sváb, generációk óta falun élő értelmiségi, három gyerek anyja. Mindig itt élt, férj is helyi, ez a természetes közegük, mindent tud a faluról. Dolgoznak, gyarapodnak, de most már szeretnék élvezni is munkájuk gyümölcsét.

Sz. másik faluban élt, saját gesztenyefájuk van, bár ő maga gyüttment, csak beházasodott a faluságba. Előtte Pesten éltek, a gyereknevelésért költöztek haza, és milyen jól tették. Nagy a közösség, nagy a szabadság, gyerekek jönnek-mennek, nagy az élet, szereti. Nem költözne vissza/el.

J. idealizmusból költözött ki, de tudatosan, mert a gyerekeknek szabadságot, korlátoktól mentes életet akart. Bejött. Elmondása szerint isteni, amikor az ember kilép az ajtón és csak megy a saját földjén, ez az élmény városban nincs meg.

E. városi lány, most félig falusi, félig városi. Szülei miatt maradt a közelben, de kertészkedni szeret, és igényli a teret. Két nagy lánya van.

K. városi lány, de falusi emlékekkel, éltek falun. A térélmény neki is fontos, a szabadság szintén. Visszatért a gyökerekhez talán, amikor vidékre költözött. Fontos az, hogy figyeljen a környezetére, szemetet szinte alig termel.

Zs. városban élt, kertes részen, anyagi okokból költözött faluba. Szereti a másokkal való közelséget, közvetlenséget, ezt mind megtalálták a faluban. Náluk működik, hogy ami a szomszédnak van az a másiknak is, átjárnak egymáshoz, segítik egymást, és a kert ápolása fontos neki.

A. egyedül él egy másik faluban, de visszahúzza a szíve ebbe a faluba. Már állatokat is tart, bár érzi, hogy ez milyen nehéz így egyedül. Nőnek nehéz falun lenni, de nem lehetetlen, ha az ember nagyon akarja.

M. szerelemből ment Pestről vidékre, nekik nem működött a munka-falu távolság. Beilleszkedtek, barátokat szereztek, de magánéleti okokból, most megint Pesten van. A térhez való viszonya megváltozott, ezért próbált panorámás lakásba költözni.

17:00 Ötlet egy podcast létrehozására, tagok beleegyeznek.
17:10 Tea, kávé, süti
18:30 Zárás

Halloween-i hatásra, de saját hagyományvonalba illeszkedve, helyesebben azt újra felfedezve faragtunk tököt.

A tegnapi tökfaragó délután plakátja: önmagában is közös alkotás.

A falu kamaszai kérték, hogy legyen, az Ellendért Egyesülettel pedig segítettünk nekik, hogy megvalósulhasson.
Magunk faragjuk a falvainkat és lámpásokat gyújtunk bennük - mindenkiben tudatosítva, hogy a kultúrház élő, nyitott és befűtött ház, ami értünk, az itt lakók közösségeiért van.

A folyamatosan készülő alkotások a kultúr előtt.

Magot fogtunk (éppen még a kultúrban száradnak kiteregetve - mindjárt megyünk Anitával takarítani), tavasszal vetjük, ősszel pedig a gyerekek szedhetik le a termést....

A feldíszített kultúr a mai délelőtti napsütésben.

Ha jó, akkor úszik a hajó.
A Balázs féle Bütyköldék egyik francia változata a Le Garage Moderne foglalkozásai és az évente megrendezésre kerülő Open Bidouille Camp fesztivál. A szakmai részről majd Balázs fog írni, de ő most még Essenben mutatja be a fenntartható módon működtethető digitál kütyüjeit. Hangfarm.
A formális-nonformális-informális tanulás hármasából az utóbbi kettőt jelen korunkban kiemelt fontosságúnak tartom, és mikor elém állnak a gyerekek egy maguk által barkácsolt melegvíz-hajtású hajóval, vagy egy váltókapcsolóval irányítható ventilátorral, akkor már csak annyi a dolgom, hogy a megszerzett gyakorlati ismereteket össze is kössük az elmélettel. A tudatosítás fontossága.

Hajóépítés közben

Jakab hajója

Joli hajója

A teamécses fölé körbe hajlított sárgaréz csőbe vizet fecskendezünk, a csővégeket pedig a vízbe vezetjük, majd a teamécses segítségével melegítjük a csőben lévő vizet, mely cirkulálni kezd és hajtja előre a hajót. Azt még nem tudtuk kideríteni, hogy mitől függ, hogy melyik irányban fog a vizünk közlekedni....

Apukám csak annyival üti le a hajó történetet, hogy idézem: gyerekkoromban kapni lehetett ilyet a játékboltban. Puff.....

Péter Rózsa: Játék a végtelennel, Matematika kívülállóknak.
Dante Könyvkiadó, Budapest, 1945

A tudomány-népszerűsítés fontossága. Az elérhetőség. A megérhetőség. Az inspirálás. A megosztás. A látottat megláttatni. Szemléltetés.

Le Garage Moderne lakónegyedének makett-térképe - mi is itt laktunk.

Lakáskulcsos szállásunk

Balázs és Joli a garázs galériáján dolgoznak.

Janka megrajzolta az egyik ott írt bakelit lemez közepére a matricát - végül nem ragasztottuk rá....

Jónás a család hivatalos forrasztója. Most egy cink fülbevalóval lepett meg. Művészi gyakorlat.

Közös élet. Közös kert.

Máskor is volt már, hogy sorsolással döntötték el, ki fogja az autót kitakarítani. A legrosszabb rész az egészben a nekikezdés és persze az elpakolás sem jobb. A porszívózás maga még rendben lenne, nade elővenni a hosszabítót, kivinni a porszívót, az valljuk be, macerás dolog. Ugyanígy a visszapakolás: karikázni a kábelt, rendesen visszapakolni a porszívófejeket, miközben (még én magam is tisztán emlékszem rá) az ember már csak arra tud gondolni, hogy mindjárt nekikezdhet annak, amit úgy igazán szívből szeretne éppen csinálni. Sarkalatos pont a memoriterezés versus takarítás mérlege, ennek tükrében mégsem olyan rossz az a fránya porszívózás.
A közös olvasásokban nemcsak magát azt a szituáltságban levést szeretem, ahogyan éppen felolvasunk, hanem az utómunkálatok is szinte ugyanolyan fontossággal bírnak: a napról napra való visszatérő megbeszélése egy-egy részletnek, aztán annak megfigyelése, ahogyan a művet beépítik a játékaikba. A hatás ugyebár. Annak ösztöne, hogy tudjuk, mikor kinek milyen könyvet ajánljunk. Közben terelgetés az irodalmi kánonok útvesztőiben, műveltséghorizontok nyitása vagy éppen elmélyítése. Minőség.
A sorsolási metodikát Az éhezők viadalából veszik át: életkor szerint arányosan növekszik a nevek számának szerepelése a kalapban, aki pluszban még vállal feliratkozást, az mindegyikért egy tejkaramellát kap.
A sorsolás végrehajtása az én kötelességem (hm, valamit nagyon jól csinálhattam nevelés ügyben, hogy még csak kósza gondolatként sem ötlik az eszükbe, hogy egyszer talán én is takaríthatnék autót - a jól értelmezett és működtetett liberalizmusban nem kérdés, hogy ki éppen a vezető), szerepjátékos feszültségszikrák és a hétvégi győztes neve a kezemben. Nevetés, bosszankodás, ugratás - majd szép fokozatosan a vesztes mellé állás, egyik vállalja az ablakokat, másik a szőnyegeket, harmadik a műszerfalat és tulajdonképpen ugyanoda jutunk, mint máskor: mindenki részt vesz a dologban.

A Le Garage Moderne egyik autója

Belső képeimet nézegetem a második kör teregetése közben, aztán megkeresem hozzá a telefonban a valóban fényképezetteket.

Járt és járatlan homok

Bejárt homok apály idején

A Pilat-dűne tetején (Dune du Pyla)

Visszanézve ahonnan érkeztünk

Vendégként, meghívottként, családként lakni idegenben: otthonosként lenni, rutinokat kialakítani.
Mosni.

Városi mosoda. Biciklivel hozom-viszem a ruhákat - szárítógépszagúak vagyunk.

Aprófalvas ellátó központ: benzinkút, autómosó, bevásárlóközpont és 18 kilónyi ruhalehetőség egy gépben.

Négyezer kilométer vezetése közben rengeteg gondolat lepi meg az embert, és főleg hazafelé nehéz megállni, hogy ne tegyek mindenféle banális vagy éppen komolynak vélt ígéreteket arra vonatkozóan, hogy mit és hogyan fogok az elkövetkezőkben csinálni. Máshol levés után mindig magától adódik, hogy egyrészt örömködjek azon, amilyenné tettük az otthonunkat, másrészt pedig a szemrevételezéseknek és megfigyeléseknek köszönhetően látom, hogy mik azok, amiket feltétlenül be kell építsek az életünkbe.

Fekete-fehér romantikával nézve

A változó forgalom ritmusokban és szakasz lüktetésekben pusztán autósként vagyok csak jelen, így - annak ellenére, hogy mellettem és mögöttem ül az egész családom - meditatív időben suhanhatok. A forgalom figyelem-kapacitásomat legtöbbször vezetéstechnikai rutinosságban köti le, miközben gondolatszabadság repülésben lehetek: értelmezek és tervezek.

Útdíjas valóság

Az online napló írás műfaját most annyiban töröm meg, hogy haza és géphez érve hódolok az azonnaliság spontaneitásának és őszinteségének. Bordeaux-i útfeldolgozás több részletben.

Úti földrajz

Mióta a gyerekek önálló olvasóvá váltak, azóta már csak utazások során olvasunk közösen, vagyis mi szülők olvasunk fel nekik. Az emlékek őre után egy újabb zárt világú, jövőben játszódó regényt választunk (Joli miatt kicsit hezitálok, de belevágunk - szerencsére rutinos szem- és fülbefogó. A biztonság kedvéért tartalék könyvet is bekészítek az autó ajtajába) Az éhezők viadalába. Az autóban Balázs, a szállodás estékben pedig én olvasok, illetve, ha nem bírom folytatni a szöveget a sírástól, akkor is Balázs....

Az egész Fodor Ákossal kezdődött. A költővel. Szégyen ide vagy oda, idén találkoztam először a verseivel és azonnal magával ragadott a látszólagos egyszerűségével szembeállított mélysége.

A Szerelem, Korom és szerem, Eufória, Vihar, Szertartás című néhány soros költeményei csak hirtelen eszembe jutott címek a rengetegből, amit azóta olvastam. Többször, újra és újra. Amikor már sokadszor ültem mosolyogva a Szerelem sorai fölött, akkor jött egy vágy, hogy ezt szívesen kitenném a falra, hogy minden nap láthassam. De ahhoz akkor rajzolni is lehet. Olyat, ami a vershez illusztrációként szolgál, ami hátteret ad, ami kiemel vagy kiegészít. Fotókat kerestem egy lengedező függönyről, amit le is tudok rajzolni. A kiválasztott fénykép alapján megrajzoltam a lebbenést, majd ráírtam a verset.

Tollheggyel, tintával. Golyóstoll szóba sem jöhet. A ceruza kitörölhető, ezek a szavak viszont örök érvényűek, tehát valami olyan kell, ami időtálló. Szeretem ezt a légkört. A tollhegy sercegése, a betűk előbukkanása és végül az egész vers. Olyan szép. Merített papírt választottam (Orfűi Malmok-nál készült gyönyörűség), amihez egy sima képkeret nem illik. A kertből szedett ágat kötöttem hozzá tartóként, így lett kerek egész.

A többi már jött, jön magától. Pilinszky örök kedvenc, ott a helye a falon. Számtalan versrészlet, gondolat jutott eszembe azóta, amihez szívesen készítenék vers-rajzot. Ha csak egy mosolyt vált ki abból, aki ránéz, már megérte, mert megmozgattam. De érzelmeket, újabb gondolatokat kiváltani, melyek feloldanak, helyre tesznek, megnyugtatnak, segítenek a léleknek, az már varázslat.

Soha nem szerettem festeni. Talán mert nem tanultam meg egyik technikát sem jól használni. De az internetnek köszönhetően olyan példákat láttam, amiknél azt gondoltam, én is meg tudom csinálni. Akvarell festés kezdőknek. Vizezd össze a papírt (akvarell papírt válassz, mert az nem szívja be olyan gyorsan a vizet), a kiválasztott színekkel hozz létre foltokat, amik összefolynak a kívánt formára és kész. Persze. De ha túl kevés a víz, nem folyik, ha meg túl sok, akkor egy tóvá folyik össze az egész és egy maszlag lesz belőle. És akkor a különböző árnyalatok elővarázsolásáról még nem is szóltam. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy: Ucsicjá, ucsicjá, ucsicjá (tessék a cirill betűket hozzá képzelni) – Tanulni, tanulni, tanulni; vagy Repetitio est mater studiorum – Ismétlés a tudás anyja. Egy biztos, csinálni kell, de nagyon nem mindegy, milyen eszközökkel. Nem kell azonnal csillagászati összegeket költeni ecsetre, papírra, de nem szabad megelégedni a „gazdaságos” verziókkal sem. Hihetetlenül bosszantó, amikor megveszel egy ecsetet, ami a boltban még szépen formára van igazítva, aztán itthon vízbe mártod és a szélrózsa minden irányába állnak a szőrszálak ahelyett, hogy egy kecses ívben meghajolva tökéletes csúcsban végződjenek. Szóval vettem néhány kiló bátorságot és játszottam a színekkel, ecsetekkel és néhány próbálkozás után már egészen értékelhető maszlag száradt rá a papírra.

Tényleg jó játék, de azért a rajzolás még mindig közelebb áll a szívemhez. Egy darab kellően puha (8B) ceruza is elég egy rajzhoz. Árnyékok és formák. A szürke sokszáz árnyalata a fehértől egészen a feketéig. Vagy színes ceruzák, ahol szintén lehet keverni, rétegezni a színeket egymásra, újabb és újabb árnyalatokat létrehozva, végtelen variációs lehetőségeket és szabadságot kapva.
És amíg rajzolok, kalligráfkodok, az egész nem szól másról, mint rólam. Belefeledkezve az alkotásba egy másik világban járok, ahol nincs idő. Visszhangoznak a leírt sorok a fejemben és boldog vagyok.

Ezt az írást az élet ihlette, de egy gyerekkönyv kellett, hogy nekiálljak papírra vetni. Pontosabban azon belül is ez a kép:

Doris Rübel: Örülök, félek, haragszom

Ezúton is hatalmas köszönet azoknak, akik ezt a képet, ezzel a szöveggel, ebbe a könyvbe beleszerkesztették. Kinek mi jut róla először eszébe?

Akkor most színt vallok. Nekem az, hogy ha az én gyerekem a földön aludt volna el a kutya mellett, nem koccintgatnék boldogan életem párjával, hanem a "szaranyavagyok" mantrát kántálva próbálnám menteni a helyzetet és mielőbb ágyba tenni utódaimat. Aztán összerántanám a lakást, csak gyorsan, mert hát az a rózsaszín trutyi is kifolyt az asztalra, kiraknám a kutyát (nincs is kutyánk), lefürödnék, és illatosan, bár hulla fáradtan lerogynék a kanapéra. Na, most jöhet a bor. Ja, hogy életem párja addigra már az igazak álmát alussza és boldogan horkol? Jöhet a "szarfeleségvagyok".
Tegye fel a kezét, akinek hasonló érzései keletkeznek a kép láttán. Remélem, nem vagyok egyedül...

Gyerekkoromban egy szobán osztoztam a nővéremmel és mindig jól látható volt a különbség a szoba két fele között. Én voltam a kupikirálynő egyszemélyben. Aztán 18 évesen elköltöztem Budapestre, ahol 40 négyzetméteren laktam. Itt kellett rájönnöm arra, hogy azok a mosatlan edények, amiket ott hagyok a mosogatóban (vagy az asztalon), sajnos másnapra se mossák el magukat. Nincs Hamupipőke varázslat, nem jönnek a mókusok, kisegerek rendet rakni. Ellenben jönnek a hangyák... Tehát először is nagy felismerés volt, hogy naponta kell egy csomó nemszeretem házimunkát végezni, ha nem akarok szemétdombon élni.

Kb. 1 év után költözött át hozzám életem szerelme, aki viszont született "rendes". Ez újbóli felismerésekhez vezetett: 1. Két ember sokkal több cuccal, vagyis sok esetben sokkal nagyobb kupival jár. 2. Amit eddig rendnek és tisztaságnak hittem, még átüti a párom ingerküszöbét, így fejlesztenem kell. Mármint főleg őt. Arra hamar rájöttem, hogyha este azt mondom: "Ezeket az edényeket ráérek holnap is elmosni!", akkor az én drágám ezt annyira nem fogja tudni elviselni, hogy inkább elmosogat. 1 pont nekem. Az évek során aztán összecsiszolódtunk. Ő sokat lazult, én pedig, ahogy feljebb olvashattátok, már-már saját igénynek érzékelem, hogy rend és tisztaság vegyen körül.

Nem tudom, hogy hol az igazság, de vannak olyan barátaim, akik teljes és boldog életet élnek a kupiban, és vannak olyanok is, akik szeretik a házimunkát, és akiknél a padlóról is enni lehet. Én egy harmadik típus vagyok azt hiszem, a ki szereti, ha tiszta, de ne nekem kelljen felmosni...
Szóval igyekszem egy kicsit befogni a gyerekeket is. A "nagy" (10 éves) tipikus mini me ebből a szempontból: olyan kelletlenül áll oda, és olyan látványosan bénázik, hogy inkább meg se kérjem legközelebb. A tányérját lazán lebiggyeszti bárhova, pedig 2 éves kora óta trenírozom, hogy legalább a konyhapultig vigye el. A mosogatógépbe ne tegye be... inkább. Őt mostanában zsebpénzzel azért lehet motiválni, de nagyon észnél kell lenni a minőségellenőrzésben itt is.
-Anya, kész a szobám, jöhet a kétszázas!
-Igen? És a három napos kakaós bögre, amit már csak bicskával lehet felpattintani az ablakpárkányról???!? Az micsodaaaa ott???

A kicsivel egész más a helyzet. Ő az apja született rendességét örökölte. Persze, 2 évesen a nagy is szerette azt játszani, hogy takarít, de ez más. Z. amióta járni tud, pakol. Megigazítja a felpödrődött szőnyegeket. Becsukja a szekrényajtókat. Ha végzett a játékkal, akkurátusan visszateszi a dobozba, és betolja a dobozt a helyére, a kisasztal alá. Nem kell kérni, újra kérni, nyaggatni. Neki ez belső inger.

Nem tudom, melyikük a szerencsésebb. Abban viszont bízom, hogy megtalálják majd a helyes egyensúlyt a káosz és a rend között, valahol ott, ahol boldognak érzik magukat. Én is próbálom...