– Tegnap megvettem életem első körömcipőjét! – mondta a nő.
Ha ez a mondat egy tizenéves szájából hangzik el, akkor egészen természetes a csengése, örülünk és megcsodáljuk a cipőt, a tizenéves meg kecsesnek látszó, de még botladozó mozdulatokkal bájosan forog benne egyet a pörgős szoknyájával és megy tovább az élet. Na de mi van akkor, ha ezt egy 39 éves nő mondja? Egy ilyen mondat egy ilyen korú nő szájából egyrészt viccesen hangzik, másrészt egy csomó kérdéshez és gondolathoz vezet. Szerencsére egy ilyen korú nőnek is vannak barátnői, akik igazi nőként azonnal pozitívan reagálnak, megdicsérnek, örömködnek és máris látni akarják. Ez egyrészt jó, mert egy ilyen korú nő nagyon tudja értékelni a női szolidaritást. Másrészt máris jönnek a kérdések, ha máshonnan nem, hát a nőben merülnek fel. Miért csak most? Vajon miben járt eddig? Csak nem kitaposott papucsokban? Vagy lapos sarkú szandálokban? Netán a-kényelem-a-legfontosabb típusú nagymama-cipőkben? Nos, megnyugtathatom a kedves Olvasót, hogy ennyire azért nem súlyos a helyzet, mert ugyan kényelmes lábbelikben járt a most 39 éves nő, de arra azért mindig ügyelt, hogy se kopott, se bumfordi ne legyen a cipője, igenis hordott eddig is kecses bokát kivillantó, bájos topánkákat, de a hétköznapokban valóban előnyben részesítette a sportos, inkább lótifuti típusú cipőket, szandálokat, balerinákat. Papucsot utcára nem hord, kitaposott papucsa pláne nincs, nem volt és nem is lesz. Szóval nyugalom, azért eddig is nőként létezett. De miért nem vett eddig fel körömcipőt és ha már eddig nem vett fel ilyet, most miért igen?
Sokféle válaszlehetőség van, mindenféle praktikus okokról is lehetne itt beszélni, ezek is hozzátennének az igazsághoz. Valójában azonban az egész kérdéskör azzal kapcsolatos, hogy érezte, hogy érzi magát a bőrében a 39 éves mint nő. Ennek a nőnek volt egy állandóan tűsarkakon egyensúlyozó apai nagymamája, aki olyan korán ment el, hogy esélye sem volt túl sok női bölcsességet az unokájára hagyni. Ez az unoka azonban jól elraktározta magában, hogy kislányként ő bizony elég sokat botladozott azokban a tűsarkú cipellőkben, mert a nagymama megengedte, egyáltalán nem bánta, sőt, összekacsintott az unokával, amikor annak apukája észérvekre hivatkozva (kibicsaklik a bokája, nem jó a térdének, stb.) kiparancsolta volna lányát abból az élvezetből, amikor egy kislány a játékban már felnőtt nő. Ez a valaha volt kislány nem felejtette el, hogy nagyon jók ezek a játékok, a saját lányai is örömmel kísérleteznek és az anyjuk természetesen hagyja őket: otthon néha belefér a rúzs, a pirosra festett köröm, csillámtetkó, anyjuk ruháinak, ékszereinek próbálgatása és így tovább. De térjünk vissza a kiinduló hírhez! Ez a bizonyos anya tehát tegnap megvette élete első körömcipőjét. Mi ebben a hír? Hát bizony csak annyi, hogy ez az anya, ez a nő most kezdi női kiteljesedésének második fázisát, amikor már éppen túl van egyházasságon, amiről pedig úgy gondolta, azon belül lesz az a nő, aki lenni akar. Nos, ez nem sikerült. Fantasztikusan sokat formált rajta, hogy a házassága során háromszor is anya lett, viszont megdöbbentően keveset az, hogy feleség. És már nem is akar az lenni, a korábbi férjéé semmiképp, de másé sem: egyszerűen rá kellett ébrednie, hogy nem akar többet hagyományos értelemben véve valakinek a valakije lenni nőként.
A hír úgy folytatódik, hogy nevezett nőszemélyzet tegnap azon melegében fel is vette a körömcipőjét és megsétáltatta egy barátnős randi során, és a barátnő őszintén tudott örülni annak a női sikernek, amit egy ilyen körömcipő jelent az ember, pontosabban az asszony életében. A barátnő csalhatatlan női ösztönnel megérezte, mit jelent ez az új módi, csak rá kellett néznie a cipőre, egyből mindent értett – ezért barátnő. Persze mivel nők, hiába értik egymást egy pillantásból vagy akár egy cipő felvételéből is, azért jól megbeszélték, körbejárták, ízlelgették, elemezték női tapasztalataikat, el is telt röpke három óra, mire észrevették, hogy ideje újra sétáltatni a cipőt. A 39 éves a randira menet elég sok dolgot megtapasztalt egyszerre, amit ugyan már száz évvel ezelőtt kellett volna neki, de hát mit tegyünk, ha egyszer ennyi időre volt szüksége a nőisége kibontakoztatásához: legfeljebb nevetni lehet rajta, hogy olyan kis éretlen fruska sok tekintetben még mindig. Na most az első tapasztalat az volt, hogy lassítani kell. Egy ennyi idős nőnek sok ilyen jelzés jön, most a körömcipő mondta, hogy „türelem, öreganyám, különben nem jutsz sehova, csak a nyakadat töröd ki”. Szóval mire a 39 éves beért a városközpontba, ami hagyományosan 12 percet vesz igénybe, most pedig kerek 30 percig tartott, szóval ezalatt szépen megtanult úgy billegni a sarkain, hogy az kényelmes legyen a bokáinak és egészen természetesnek hasson, kábé mintha körömcipővel a lábán született volna. Oké, ez a feladat kipipálva. A másik, amit már az első lépések alatt megtapasztalt, hogy ebben a cipőben csak úgy lehet csinosan járni, ha kihúzza magát. Nagyszerű, ez is megvan, az utca végére ő lett a magabiztos és egyben méltóságteljes sétálás (szó szerint) kétlábon járó mintaképe. Szerencsére gyorsan tanul.
A legizgalmasabb tapasztalat azonban az volt, hogy ő lett az utcán a Nő. Nyilván sétált, rohant, járkált, mászott ott egy sereg más nő is, jó részük dekoratívabb, formásabb keblű, fiatalabb, szebb fenekű, sminkelt, hosszabb és dúsabb hajú, stb., de mivel nem volt rajtuk konkrétan szembetűnő női ruhadarab, nem számítottak. A férfiak egytől egyig megbámulták a körömcipős 39 évest. Ő lett a Nő, aki magára vonzotta a tekinteteket – még a női tekinteteket is, bár azok a cipőjét nézték elsősorban, míg a férfiak őt magát nézték meg. Ő lett a Nő, akit akkor is megnézett a pasi, amikor a csaja éppen egy nagyon érdekes történetet mesélt neki (például arról, ugyebár, hogy a barátjuknál nemsokára lesznek bárányok is ;-). Ő lett a Nő, aki csak ámult a dolgok ilyetén változásán, mert a cipőjén kívül semmi érdekes nem volt rajta. Ugyanaz a nő volt, aki félórával korábban még a gyerekeit vitte edzésre, a kislányát várta a fűben, amíg virágot szedett, felmosta a konyhát, vacsorát készített elő, leszedte a ruhákat a szárítóról és akkor senki sem nézte meg. Ezeken a tevékenységeken keresztül ugyanolyan láthatatlanul volt jelen, ahogy a mindennapokban a női ereje, energiái megfoghatatlanul biztosítják a számára kedves embereknek a biztonságot, a szeretetet, hűséget, kedvességet, derűt – feltűnésmentesen, természetesen, mint az éltető levegő. Bezzeg most, ahogy ott sétált, nagyon is jelen volt, nagyon is látható lett – és nagyon is élvezte.
Ennyi lenne a nagy történet, nincs is ebben semmi hírértékű: egy átlagos nő, akinek az élete egy pontján kezd leesni a húszas, milyen jó is nőként létezni, a nőiséggel játszani, megélni ennek örömeit, fájdalmait. Ez a 39 éves azonban állandóan gondolkodik valamin, mindig kérdez, kételkedik, tudni akar és megveszekedett kereső: valamiféle válaszokat keres, amelyek segítenek neki eligazodni élete buktatói, örömei között. Most éppen majdnem 14 évnyi, véget ért házassága kudarcai, majd újonnan megtalált női ereje örömei közepette töpreng a férfi-női kapcsolatok, vonzások kérdésein – elsősorban azért, mert saját magának újra kell értelmeznie ezeket, meg kell értenie, mi az, ami még mindig fontos számára, mit tud elengedni, mit lát másképp. A körömcipő, annak első viseletének tapasztalatai, illetve általában az elmúlt hónapok igencsak, hát, mondjuk csak ki: gyönyör- és örömteli eseményei kapcsán a következő kérdések merültek fel benne. Mitől érzi magát nőnek, mégpedig szeretett, megbecsült nőnek? Mennyiben tud/hajlandó még alkalmazkodni valakihez, akit lehetséges partnernek tekint/het? Mi az, amire egy kapcsolatban már nincs igénye? Meddig tart a szabadsága egy kapcsolatban? Mennyire tudja tiszteletben tartani a másik szabadságát? Mennyire igényli a tervezést, mennyire tudja elfogadni, hogy a „csak most” is elég? Mitől érzi, hogy szeretik? Igényli-e, hogy azt érezze, hogy szeretik és számít a másik életében vagy elég, hogy ott és akkor jó valamilyen helyzet, együttlét? Fontos-e számára, hogy kizárólagosan legyen jelen a másik életében mint nő? Fontos-e számára, hogy olyat tudjon nyújtani a másiknak, ami egyedi, amit csak ő adhat? Normális esetben ezeken nem kellene gondolkodnia, mert élhetne éppen egy működő házasságban is, ahol már megválaszolódtak ezek a kérdések, hiszen az együttélés során kialakult volna egy jóféle egyensúly, ami felé folyamatosan lehet törekedni, mert az mindkét félnek jó. A 39 évesnek azonban nem ilyen ideális a helyzete (hanem ennél ideálisabb ;-), és mivel gyökeresen megváltozóban van az élete és maga is meglehetősen megváltozott, indul az újratervezés, ahogy a GPS lady mondaná. Igazából nagyon szerencsésnek érzi magát, hogy van erre életenergiája, sőt, valójában az élete és státusza megváltozásával együtt szabadult fel az az életenergiája, ami most segít neki abban, hogy ezeket a kérdéseket is feltegye és válaszokat keressen. Ez számára új örömforrássá vált: tud örülni a változásoknak, a vele járó bizonytalanságoknak, izgalmaknak, új kérdéseknek. Mindezt úgy, hogy ez az útkeresés nem elvesz a gyerekeitől vagy a munkájától, hanem hozzáad. Az élete végre megint élvezetes, örömteli játék, ahol fel lehet szabadulni, nem minden szabály rögzített, merev, hanem az előre megírt koreográfia spontán alakítható.
A 39 éves a visszafele séta során döntött: szeretni akar valakit mindenestől és ezt úgy kifejezni, hogy az mind neki, mind a partnerének jó és érthető legyen. Ez nyilván egy tanulási út, nem is rövid, de megéri, ha arra érdemes a másik. Azt is akarja, hogy őt szeressék, mégpedig olyannak, amilyen és ezt úgy fejezze ki a másik, hogy az mind neki, mind a partnerének jó és érthető legyen. Ez nyilván egy tanulási út, nem is rövid, de megéri, ha arra érdemes ő is. Azt is akarja, hogy több legyen az életében a másik, mint egy örömteli, izgalmas kaland. Azt is akarja, hogy ő több legyen a másik életében, mint egy szórakoztató fejezet. Adni akar és azt akarja, hogy elfogadják és megbecsüljék, amit csak ő tud adni: egyedi és megismételhetetlen jó akar lenni valaki számára. Szabadságot akar és szabadságot adni is akar. Tiszteletet akar és tisztelni akar. Örömforrás akar lenni, izgalmas, szórakoztató, elbájoló, elmét csillogtató nő, aki hosszan képes elvarázsolni, nemcsak a mostban. Több akar lenni valaki számára, mint az életében egy átmeneti dekoráció: egy libbenő szoknyából kivillanó formás comb, egy csipkés neglizséből kilátszó szép ívű hát, egy tavaszi körömcipőben izgalmasan ringó boka – ez is akar lenni és ennél több akar lenni. Olyan akar lenni, aki a másik életében egy folyamatos igen, egy hozzásimuló, mégis magát megtartó jelenlét. Azt akarja, hogy a másik önmaga akarjon maradni. Harmóniát akar, kölcsönösséget. Gyengéden akar akarni, úgy, hogy rábízza magát az Életre. Már tudja, hogy az Élettől megkapta a legfontosabbat, a gyerekeit és azt is tudja, hogy minden, ami ezután jön, az bónusz, extra, aminek lehet felszabadultan örülni. Neki már nem kell görcsölni, nem kell semmit erőből akarni, bizonyítani (eddig sem kellett volna nyilván, de hát ezt csak nemrég értette meg), hanem csak jól, jóban lenni magával és azokkal, akik engedik, hogy szeresse őket. Hajlandó arra időt adni, hogy kiderüljön, a másik az-e, akit ő szeretne szeretni, hajlandó várni, hajlandó végre talán megtanulni türelemmel lenni igazán és főképp: hajlandó játszani, örülni a pillanatnak és benne a másik jelenlétének. Közben pedig tudni, szem előtt tartani és tenni azért, amit igazán akar, tehát tulajdonképpen végre tisztelni magát is annyira, hogy a saját vágyait se dobja sutba azért, mert mindenáron szeretni akar.
Na, egy ilyen regénynek is beillő szösszenet után ki meri azt állítani, hogy egy nő életében az újabb és újabb cipővásárlás pénzkidobás?! Ha egy nő cipőt vesz, annak mindig jó oka van, kérem szépen!
