Két napja megszűnt a követelőző fiókahang az odúban: a kék cinke fiókák kirepültek. Nem gyakoroltak, hanem egyszerűen elsőre kirepültek. A kirepülés előtti egy-két napban megváltozott a hangjuk: nem olyan türelmetlen-élesen követelőztek, hanem kicsit lassúbb tempójú, érettebb madárhangon csipogtak. Hallás alapján elég sokan lehettek, és mi csak ámultuk a szülők kitartását, ahogyan egész nap jöttek-mentek, hogy ellássák népes fészekaljukat. Óhatatlan volt az az érzés, hogy önmagunk paródiáját látjuk kívülről, madár alakban színre víve: bent zsúfolt alom-meleg, apa vagy anya jön-megy, hogy minden rendben legyen. Aztán meg majd csak a csend.

Egész más ez a fajta kirepülés, mint az emberi kapcsolatokat meghatározó elengedés, eleresztés: nemcsak a fiókák, hanem szüleik is elmentek, nem vár tehát senki senkit haza. Mindannyiukból egy lett a sok-sok, körülöttünk repkedő, fáink ágain megpihenő madár között, és talán csak tippelhetünk, hogy ő vagy az a másik cinke lakott-e nálunk, vagy ő volt-e az, aki a kukacokat vitte a fiókáknak? Összekeveredtek a szerepek, elmentek és mégis ittvannak mind. Aztán egyszercsak, hasonló természetességgel újra történik egy kiválasztódás, létrejön egy pár, és elindul a folyamat ismét... Csendben, vagy legalábbis észlelésünk perifériáin zajlanak ezek az események, ezért nehéz belőlük kiolvasni, hogy mi magunk is így vagyunk, ahogy sötét odúinkban élve egyszercsak kilépünk és szétszóródunk az ismeretlenben, egy új világba, aminek csak hang-árnyait hallottuk eddig.

(Én a csendig jutottam el, Balázs továbbírta.)

A következő kis történet a régi időkből arról szól, hogy egyrészt: a tanyasi élet sohasem unalmas, másrészt: hogy az ember lányának legmegbízhatóbb hátaslova tizennégy év után is okozhat meglepetést.
Történt egy borongós, téli napon, hogy a közeli vadász barátunkkal összefutván kiderült, van nála több, kidobásra váró vadbőr. Akkoriban valamiért azt gondoltam, hogy jók lehetnek ezek a bőrök a jurta, vagy más épület fedésére, vízhatlanítására, aztán kiderült, hogy tévedtem, de ez egy másik történet.
Na már most, aki nyúzott már, vagy látott ilyesmit közelről, az tudja, de legalábbis sejti, hogy a sebtiben lenyúzott bőrhöz általában hozzátartozik a négy láb patástul, és adott esetben a fej is. No meg a bőrön marad bőven nyershús, faggyú. Így egy nagyobb testű állat esetén kb. tizenöt-húsz kilót nyom. Ezt hárommal megszorozva hamar megszületett a felismerés, hogy gyalog bajosan cipeljük haza (sáros időben a talicska is kizárva).
A lovak sokszor bizonyították már, hogy rengeteg célra használhatóak, így például a hátukon hozzák be a szemes takarmányt, ha úgy adódik. Mivel a zsák háton cipeléséhez már hozzá vannak edződve, úgy terveztük, szépen átlovagolunk a szomszédhoz, a hátukra dobjuk a már bezsákolt rakományt s hazasétálunk. Ember tervez, Isten végez, ahogy mondani szokták.
Jól ismervén lovaink temperamentumát, Csenge hátára tettünk zsákot először, mert ő nyugodtabb, minden váratlan helyzethez könnyen alkalmazkodik. Egy darabig még azonban ácsorogtunk és a szomszéddal cseverésztünk a keskeny, lebetonozott kocsibeállón, majd mikor kielemeztük az összes aktuális pletykát, Áron összekötözte a két zsákot, és lovam hátára dobta úgy, hogy az egyik zsák jobbra, a másik balra lógott le. Egy pillanatig úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, egészen addig, míg lovam nem vett egy nagy levegőt…
…mert ekkor megérezte a számára rettenetes szagokat, amik a tulajdon hátáról érkeztek, és kijelenthetjük, hogy teljesen megvadult. Én a kantárszárat fogva igyekeztem megfékezni, hasztalan. Mivel fogtam és minden erőmet összeszedve igyekeztem nem engedni őt el, kénytelen volt a pánikreakcióit a szűk, betonozott kocsibeállón levezetni, aminek egyik oldala kerítés, másik díszgyep gyümölcsfákkal, rajta pedig úgy félúton egy vendégautó parkolt. Először csak nagyokat horkantva sétálni kezdett peckesen körbe-körbe, majd amikor rájött, hogy a szagtól nem szabadul, vágtában folytatta ugyanezt. A szomszéd ekkor bemenekült a háza biztonságába, én egyik irányba se mozdulhattam, hogy se a ló, se a fák, se a kocsi, se a kerítés ne sérüljön meg. Áron meg nem tudott a szűk helyen az egyre vadabbul körbevágtató Csenge közelébe jutni. Pár percig tartott csupán, de egy örökkévalóságnak tűnt. Végül Áronnak egy bravúros szökelléssel sikerült mellém ugrania, egy vetődéssel elkapta a félelmetes zsákot és a földre rántotta. Pár pillanat múlva lovam megállt, megállapítottuk, hogy nem okoztunk komolyabb kárt, majd befogtuk a földúton sétálgató másik lovat, akit időközben kénytelenek voltunk elengedni.
Amint biztonságos távolba került a zsák, Csenge is kezdett megnyugodni, a szomszéd is kidugta az orrát. Azt hiszem nagy kő esett le a szívünkről, hogy a vendége autója nem sérült meg. Amíg a lovamon száradt a hideg verejték, alaposan elbeszélgettünk. Sok régi történetet fölelevenítettünk, többek közt az evangélikus lelkész barátunk esetét a vaddisznótetemmel:
Történt egy saras őszi alkonyon, hogy a lelkész úr a barátaival szép vadkant ejtett egy közeli erdőben. Igen ám, de a hely autóval megközelíthetetlen volt, gyalog pedig képtelenség egy ekkora állatot (bocsánat: tetemet) hazacipelni.
Hazasétáltak hát, s a lelkész úr lovát a kocsi elé fogták, majd a hatalmas sárral küszködve végül a helyszínre értek, ott megfordultak a kocsival, majd abban a pillanatban, amikor a tetemet a kocsira próbálták hajítani, a ló megvadult, kitépte magát az őt fogó egyén kezéből, s kocsistul az erdőn át toronyiránt hazáig vágtázott. A szerszámot megszaggatta, a kocsit összetörte.
Ennyit a lovak és a vaddisznók kapcsolatáról.

In.: A szabadság íze
https://www.facebook.com/zakadominika/

A természetes és mesterséges egyik legteljesebb találkozása a kert: mesterségesen hozunk létre egy természeti közeget. Kertünk határai határozott vonallal körülhatároltak, még ha nem teszünk is kerítést, így szimbolizálva a természet és kert kölcsönös kapcsolatát, azért az a jogi vonal csak ott marad. A természetközeli kert stílusa erre a szabadság-ábrándra játszik rá, mikor a kertet az azt körülvevő környezettel úgymond összemossa, egyiket a másikba minél észrevétlenebbül futtatja át.

Bükkfa kihajtás

A természetközeli kert ideológiájának ellentettjei lehetnek akár a franciakertek vagy formakertek, akár a tradicionális japánkertek. Az előbbinél a művészeti megformáltság tökéletességén, a másiknál a természeti szimbolika és a spiritualitás kiteljesítésén van a hangsúly. Vagy szabatosabban fogalmazva: az egyik a kertnek, mint az építészetnek a metaforája, az utóbbi pedig a tökéletes isteni metaforája. Mindegyik nagyon tiszta gondolati síkon dolgozik, innen ered lenyűgöző szépségük, és innen ered mesterséges mivoltuknak nyíltan hangsúlyozott jellege is.
A természetközeli kert is idillisztikus abban az értelemben, hogy egy idealizált, burjánzó erőtől duzzadó, minimálisnak tetetett beavatkozási metódussal igyekszik dolgozni, így megteremtve a kert, mint önműködő rendszer paradicsomi ideáját.

Víz-nyerés

A természetközeli kertben az emberi autoritás önmagát próbálja féken tartani: olyanokat is beenged, amiket más kertészek egy pillanatig sem tűrnének meg. Sokféle gyomnövény kap díszítő funkciót, vagy legalább is elfogadást a benn-létre, ha gyorsan körbeemlékszem az elmúlt napokra, akkor olyanok jutnak eszembe, mint a pásztortáska, a gólyaorr, a pipacs (mindjárt lehet sör-bor-pálinkát játszani!), a kerek repkény, az indás ínfű, a madársóska, a kúszó boglárka, a piros árvacsalán - najó, a pitypang a ház közeli kertből jó messzire van száműzve (persze, mikor szörphöz valót szedek, akkor milyen jó, hogy a telek végében meghagyjuk - najó, ott már nem tudunk boldogulni vele, így is minden tavasszal szép összegeket fizetek ki a gyerekeknek a ház körüli gyep pitypangtalanításáért, ühüm), mi is szép, puha, harsogóan zöld, csiklandozó fűben szeretünk játszani, heverészni.
Az általam oly nagyon szeretett borzaskatát és nefelejcset, annak ellenére, hogy én hurcoltam be a területre - sőt még az amerikai ibolyát is, ami viszont a többi kertből érkezik megállíthatatlanul -, néha gazként kell kezelnem: a borzaskata évről évre legszívesebben megtízszerezné magát, a nefelejcs és az amerikai ibolya pedig a legmesszibb parcellákba is eljuttatja könnyű, széllel szálló magvacskáit.
Amire most tulajdonképpen ki szeretnék lyukadni, az az, hogy a természetközeli kert (erdőkert, permakultúra, stb.) - bármennyire is igyekszik a természettől tanulni - is csak egyik típusa a kerteknek. Ugyanolyan gyönyörű mítosz, mint a többi stílusú kert.
Hogy mi a mesterséges és mi a természetes egy kerten belül? Vagy hogy mi a mesterséges és a mi a természetes a egy természetközeli kerten belül? Jaj, azok a gyönyörű sztyeppekertek! És ajjjaj, az a sok éhes száj!
Abban a pillanatban, hogy haszonnövényeket: zöldséget és gyümölcsöt viszek a egy növénykultúrába, máris a mesterséges irányában tolom a mutatót, hiszen az oly nagyon kedvelt paradicsom vagy paprika tájidegen. Nincs kapcsolata a természettel: nem vadul ki a kerítésen kívülre. Kultúrnövény, haszonnövény, táplálék.
Mikor a tápláléknövényeinket mulccsal takarom, mikor fokhagymával, vöröshagymával, körömvirággal védem, mikor felszíni komposztálással erősítem, és a bomlási folyamatokat gyorsított eljárásban mindent felaprítva szórok ki, akkor nem a természetet utánozom, hanem azt megfigyelve kertesítem a módszert, azaz tanulok és azt egyedi módon alkalmazom mesterségesen fenntartott környezetben.
Mikor lemondok a kényelmes megművelhetőség és betakaríthatóság gyakorlatáról, akkor két szempont vezérel: az egyik növényegészségügyi, hiszen az ültetvényes monokultúra kedvez leginkább az elszaporodó kártevőknek, másik szempont pedig esztétikai: a fajtagazdagság mindig vonzó, hiszen az ideális paradicsomi kert képzetünket igyekszik megtestesíteni. Ráadásul ez a szépségeszmény a hasunknak is kedvez: egyre többeknek fontos az olyan kert, ahol tavasztól őszig mindig érik valami, azaz mindig lehet valami frisset enni, vészhelyzetben pedig legalább valamit enni.
Minden kertnek saját növényanyaga van, legyen az dísz- vagy haszonkert. Paradox módon a dísznövényeknél látom a természetet jobban imitáló önműködést: az életigenlést, a folyamatos burjánzást - élni akarást, a szélsőséges viszonyok közötti megmaradás képességét, még a szárazság és erős szélnek kitettség elviselését is. A haszonnövényeknek mintha nem lenne saját élete, mintha mindig fenn kéne tartani a körfolyamatot: a paradicsom, a napraforgó az elszórt magjaiból szépen keledezik a következő tavasszal, no de a többiek? Magfogás, szárítás, majd magvetés melegben, nevelgetés kicsit melegben, pikírozás, palántanevelés.... Hát, nem tudom....
Minden kertnek saját élete és saját kertésze van. Nem lehet magára hagyni, az állandóan változó kert a kertész keze alatt változik évről-évre. Alakulás és alakítás játéka tavaszról tavaszra. És mielőtt elöregedne a kertünk és mi magunk, még az előtt kell gondoskodni az utánpótlásról, hogy ne hiátusok kísérjék életünket, hanem a folytonosság....
Hát, azt hiszem, kicsit összegubancolódtak a gondolataim - nem baj, ma úgyis (gondolat)gazolok.

Kertünkben a pirosak Ani szemével.

A kidobásra ítélt öreg piros lábasok kaspó funkcióban élnek nálunk.
Vidámságot, erőt, vitalitást adnak intenzív színükkel. Létjogosultságuk csak a ház körül van - így kiterjesztve a bentet a kintre. A ház közelében értelmezhetőek, a bent-kint mozgás természetes részeként lépnek fel, de pl. egy ház nélküli kertben, vagy a háztól messze eső kertrészbe téve már zavaróan hatnak, sőt, giccsként jelennek meg.

A pirosat és a kéket egyre jobban szeretem együttes megjelenésükben: a két alapszín, mint a teljesség két pólusa ad erőt a tereknek.

Míg a piros virágúak bárhányan lehetnek, a bordóspiros lombozatú növényekkel óvatosan kell bánni a kertben: egynéhány bőven elég belőlük, hogy figyelemfelkeltőek legyenek. Jó térelosztásban stabilitást adva ritmizálják a kert terét. Viszont ha túl sokat teszünk belőlük, már nyomasztóvá teszik a kertet: nem a színűk érdekessége és különlegessége kap hangsúlyt, hanem túlsúlyukkal úgymond lenyomják a tér hangulatát, nyomasztóvá téve azt. Esetükben is érvényes az a kerttervezési szabály, hogy a különleges színű, formájú, habitusú, megjelenésű növényekből csak keveset szabad egyszerre egy kertben alkalmazni, mert ha sokan vannak, már nem érdekesek, hanem nyomasztóak - tulajdonképpen elfárasztják a szemet, a tekintetet, a figyelmet.
Nálunk a piros levelűeket hárman képviselik: egy piroslevelű cserszömörce, egy vörös nyár és egy japán borbolya.

A természetes és a mesterséges viszonyrendszere régóta visszatérő témája szinte a család minden tagjának.
Janka fotóin rendre jelennek meg a mesterséges elemek természetes környezetbe illesztve: Jolánról készített már olyan fotósorozatot (persze most nagy hirtelen nem találom a blogon), amikor a különböző évelő virágok előtt ülve a húga hajába a természetes virágra hasonlító, azt imitáló, kifejező (azt jobban megmutató?) művirágot tett, legutóbb a tavaszköszöntő műpillangóinkat tette a virágozni kezdő fák ágaira.
Most a klasszikus tükör-problematikát helyezte természeti környezetbe, játszva így a megmutathatóság-láthatóság, valós világ - képzelt világ, előttem-mögöttem, stb. dinamikus gondolatkörével.

(Képek: Kovács Janka)

Ha Kata Hogyan működnek a növények? írásának mintájára felteszem a kérdést, hogy Hogyan működnek a gyerekek?, akkor itthonra koncentrálódott életünket megfigyelve mindig arra jutok, hogy - amennyiben ideális körülmények adottak - öntörvényű belső dinamikájuk mindig a szellemi-testi-lelki fejlődés felé, a gyarapodás, a kiteljesedés felé tör. Játékaik csodálattal töltenek el: nemcsak a világirodalom nagy témáit, de a filozófia legnagyobb kérdéseit is rendre megjelenítik, a normális személyiségfejlődés és testfejlődés útjáról nem is beszélve: egyre rugalmasabbak, egyre ügyesebbek, egyre magabiztosabbak, egyre tudatosabbak.
Óhatatlan tehát, hogy mindig-mindig oda jutnak vissza a gondolatköreim, hogy hogyan is lehetne ezt a természetesnek értelmezett állapotot és a mesterségesen, szükségszerűen létrehozott intézményi struktúrát úgy összeházasítani, hogy gazdag gyerekek szülessenek belőle. Hogy az iskolában ne közmagányban legyenek a gyerekeink, hanem magánosított, azaz magánérdekű közösben.
Hogyan lehetne iskolai keretek között megvalósítani azt, amikor a négy különböző korú, tehetségű, stb. gyerek táncelőadást szervez nekünk: megtervezett és igényesen kivitelezett meghívót kapunk, amihez csatolva van a belépőjegy és a műsorfüzet. Kint a fűben kijelölve a színpad, előkészítve a tér, a legjobb helyre helyezve nekünk nézőknek a páholy. Amikor egyeske a telefonjáról a zenét szolgáltatja, ketteske a koreográfus, hármaska és négyeske pedig a táncos. Jöttömben-mentemben persze félszemmel meglesem a gyakorlást: az eredeti elképzelés szépen alakuló-javuló változása a napközbeni próbák során, összehangolódás, nézetek ütközése, kiabálós összeveszés, majd a nemes cél érdekében kompromisszumos kibékülés. Szép lassan annak megtanulása, hogy szakmai és magánéleti kérdéseket nem keverünk össze.
Amikor az akadémikus pedagógia projektmunkákról, projektnapokról, inkluzív pedagógiai gyakorlatokról beszél, akkor valami ilyesmi cél lebeg a szeme előtt. Ilyenkor jó értelemben építi be a családi dinamizmust, mint kézenfekvő gyakorlatot.
Úgy érzékelem, hogy a kortárs alternatív pedagógia irányok is a klasszikus családmodellből vett mintázatokat igyekeznek beépíteni az oktatásba, a mindennapokban jelentkező hiányállapotok kezelésére és lehetséges megoldására: erdőterápia, kertterápia, érintésterápia, relaxációs szoba....
A Hogyan működnek a gyerekek? kérdés pedig a Hogyan működnek a családok? kérdést generálja....

A pásztortáska is azt a kérdést feszegeti, hogy gyógynövény vagy pedig gyomnövény. Ez is, az is. Kinek ez, kinek az.
Szív alakú levelei kedvesek a női szívnek, ahogyan hatása a női testnek. Ilyentájt a legjobb szedni, főleg a délutáni napsütéses melegben.
Évek óta visszatérő kérdésem, hogy miért van az, hogy pl. a pásztortáska, vagy a közönséges galaj frissen nem készíthető el teának, mert csak zöld színű meleg vizet kapunk, ellenben, ha kiszárítjuk, ízes, hatóanyagokkal teli teát. Viszont a menták, a csalán vagy a levendula frissen is és szárítva is elkészíthetőek. A főzet és a forrázat problematika világos: a csipkebogyóból vagy a zsurlóból főzetet készítünk, mert egyszerűen több időre van szükség ahhoz, hogy a hatóanyagokat kinyerjük. De ez a friss kontra szárított verzió egyszerűen nem fér a fejembe: egyszer kell, hogy szárítással bezárjuk a növény hatóanyagainak kapillárisait, egyszer nem, egyszer meg teljesen mindegy. Ráadásul a tőlem szokásos vehemenciával végigpásztázva a szakirodalmat is úgy tűnik, hogy egyedül vagyok ezzel a kérdéssel, jaj.

Száradó pásztortáska

Száradó közönséges galaj

Szántóföldi száradás, mintha augusztus lenne....
Sivatagosodó mezőgazdászság (mezőgazdátlanság) kontra virágzó kiskertkultúrák: az amerikai amishok kertjei (amish garden) vagy az orosz dácsa-kertek (dacha garden). Középút?

A falu házai-kertjei felett a szántó (fényképezte: Kovács Janka)

Vacsora után kifürödve (icipici parfümmel meghintve), egy csinosabb itthoni szoknyát húzva, frizurát még nem lebontva, pár korty finom borocskát kóstolgatva azt a szabadságot adtuk a gyerekeknek, hogy a szobájukban az ágyban maradva addig olvashatnak, ameddig csak akarnak, mert most apa moziba viszi anyát.
A neten nem megjelenő kulturális események tekintetében mióta gyerekeink vannak, állandóan le vagyunk maradva. Mióta falun élünk, már el sem játszunk a gondolattal, hogy egy rövid este kedvéért kiruccanjunk. Néha sajnálkozunk, néha nevetünk ezen, néha megpróbáljuk bepótolni.
Tegnap este egyik ilyen lemaradásunkat orvosoltuk: Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét néztük meg a Tabán távmozijában. A mozihangulatot minden lehetséges eszközzel megteremtették: a társalgóban idővisszaszámláló mutatta, hogy hány perc múlva kezdődik az előadás, a nézőtéren az oldalvilágítás szépen lassan hunyt ki, és még filmhíradó is volt.
Évek óta játszom azzal a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha így is lehetne mozizni. Nem csak így, de így is. Nekünk most ezen a módon fér bele az életünkbe. És szívesen fizetek érte, mert fontosnak tartom ezt a fajta kulturális formát is.
A film végére már csak a nagyok kornyadoztak egy utolsó puszira várva, álmosan a paplan alatt, mi meg lélekben megrázva és elgondolkozva tértünk nyugovóra.
És persze, telhetetlen az ember: már jeleztem is a kedvesnek, hogy máskor is - minél hamarabb - meglephetné magunkat újabb két jeggyel.

A kicsi cinkék (hivatalos néven kék cinege) az odúban egyre hangosabbak - a szülők szinte már egész nap ki és be repkednek, hogy tartsák az iramot az éhesen követelőző fiókák etetésében.
Tegnap reggel Balázs készített hangfelvételt az odúhoz settenkedve - a csivitelésben jól hallatszik az odúból kibújó és tovareppenő felnőtt madár keltette hang is.

Én is sikeresen kihasználtam azt a ritka vacsora előtti rövid időszakot, amikor még senki sem kérdezi meg, hogy mit fogunk enni, hogy mikor eszünk (szinte mindig ugyanakkor), hogy mit terítsen, és még senki sem kezd el azon szócsatázni, hogy ki fürödjön elsőnek, másodiknak, vagy hogy fürödjön-e egyáltalán....

A piros tojásról majd talán valaki más....
A kicsi piros sportautó nem nálunk parkol....
Most csak a piros színről....

Különleges tavasz az idei, hiszen szinte az egész napunkat - tanulással, munkával, játékkal, álmodozással, olvasással és számunkra hihetetlenül új megfigyelésekkel - a kertben tölthetjük. Benne a kertben. A kert részeként. Belesimulva. Kertmegfigyelések.

Narcissus poeticus: az első nárciszfajták egyike, melyet termesztésbe vont az ember. Az ókoriak nárciszát többek között vele azonosítják. A görög Narkisszosz legendájának szimbóluma (mivel a virág szirmai önmaga felé hajlanak) - a túlzó önszeretet leírására Freud alkotta meg a nárcizmus, nárcisztikus kifejezéseket.

Gerald Durell és Jane Godall, csak hogy a két legismertebb nevet említsem, akik a saját kertjükben nőhettek fel szabadon. Ráértek megfigyelni. A megfigyeléshez nemcsak rászánt idő szükségeltetik, hanem lelassult és kitágult idő is. Szabadság az időben. Szabadság abban, hogy mikor gyorsít és mikor lassít az ember/ a gyerek.

Két elementáris felismeréshez jutottam eddig: a színelmélet működéséhez a kertben és a hangok intenzív átéléséhez. Kertszínek és kerthangok.

Kertolvasások: újraolvasások. Most, hogy nincsen könyvtár, így könyvtárbusz sem, kénytelen vagyok a saját könyvtárunkat használni (miközben csilingelnek a szemem előtt a képzeletbeli pénzérmék, hogy miket szeretnék még idehaza látni....), tehát a már elolvasottakat újraolvasni (megboldogult magyar tanárnőm most biztosan lassan, elmélázva, cinikusan csillogó-vibráló szemekkel azt mondaná kapadohányos-rekedt hangján, hogy na kérem, megy ez, végre nem csak a Háború és békét olvasod újra).
Szóval, most éppen az Üveggyöngyjáték van soron, cirka húsz év után. A kertben benne olvasva, a szöveget a kertbe beleolvasva eszméltem rá elementáris erővel, hogy minden szellemi és spirituális tevékenységünk a testi mozgást tekintve statikus - ha mozgással is jár, akkor is ritmikus-monoton.

Visszakanyarodva a kiindulási pontomhoz: ezen különleges tavasszal többet ülünk és fekszünk kint a kertben, mint eddig bármikor.

És akkor, egyik kintülésem alkalmával rányílt a szemem a színelmélet (merthogy amúgy éppen ebbe a témába vagyok belehabarodva) egyik lényeges tételének miértjére. A tétel a következő: a meleg színek - főként pedig a piros - kicsinyítik a teret, közelebbinek látszanak, mint amilyen távolságra a valóságban vannak. Szuper alaptétel, csak még sehol nem mondta ki senki sem, hogy miért. És akkor a kertben a piros növényeket és tárgyakat nézve rájöttem a miértre: egyszerűen azért, mert annyira intenzív szín, hogy azt vesszük minden másnál előbb észre. És mivel azt vesszük elsőként észre, azt is érezzük a legközelebbinek. És ahhoz képest értelmezzük a többi színt és formát, magát a teret.

És akkor meghallottam a kertünk hangjait is. Kerthangok. A kerthangokat mozgás kíséri: rajcsúrozó gyerekek, rohanás, civakodás, vízfröcskölés, csak hogy párat említsek a legintenzívebbek közül (emlékszünk ugyebár azon kisgyerekeinkre vonatkozó igazságra, hogy ha csöndben van, akkor rohanj, mert vagy baj van, vagy éppen bajt csinál).

Egyre több madár lakja, repüli át, vagy megpiheni fáradalmait nálunk: fecske, kékcinke, feketerigó, vörösbegy, barázdabillegető, balkáni gerle....
Egy kékcinke pár az általunk kitett odút lakja: egyre többször és többször figyelhetünk meg újat és újat az életükről. Nagyon hamar arra is rájöttünk, hogy ők is figyelnek minket.... Úgy helyeztük el az odút, hogy a konyhából is látható legyen, ha jönnek-mennek, közlekednek, de az odú nyílása ne az ajtó felé forduljon, hogy kevésbé zavarjuk az életüket. A kinti teraszról viszont panorámában szemlélődhetünk. A kedvenc jelenetünk, mikor felhallatszik messziről az ének (biztonsági ellenőrzés), majd a szilvafa koronájának tetejére leszállva spirál alakban egyre lejjebb ereszkedik az apuka (hím), csőrében a táplálékkal, amit aztán az odúból kikukucskáló anyukának (najó tojónak) egy gyors mozdulattal átad, és már repül is tova.

Kerthangjaink: A gyerekek megpróbálták felvenni a hím cinke hazaérkezését.

Mikor mi ebédelünk, úgy tűnik, hogy ők sziesztát tartanak: a biztonsági körjáratukat követően apuka és anyuka együtt térnek be az odúba.
A madárhangoknál még szelídebbek a növények hangjai, amik csak szélben hallhatóak (egyre többször fúj a szél és most már szinte csak keletről....). A magas fűféléknek van a legcirógatóbb susogása, a többi növény mozgatásához már erősebb légmozgás szükségeltetik.
Hallhatóságok és hallgatóságaink a kertben.
Pirosaink a kertben: kisebb egységekbe rendezik az amúgy végtelennek tűrő terünket, felhívó pontokként kijelölnek egy-egy részt az egészből.
Hangok és színek.

Ez az egy kép tavaly ősszel készült a halottak napi körjáratunk során a Barcs melletti ősborókásban - a japán juhar kipiroslik.

Sok ideig ezt tartottam az év legszebb napjának. Jobban átgondolva a mai napig. Gyerekkoromban valóban olyan volt a locsolás, mint amilyennek Judit leírta. De aztán jött az áttörés!

Gimi elsőben történt ugyanis először, hogy húsvét hétfőn szó szerint arra ébredtem, hogy nyakon öntöttek az évfolyambeli fiúk egy vödör hideg vízzel. Anyu engedte be őket, prüszköltem, és vacogtam, ők meg nagy vigyorgással vonultak át az ebédlőnkbe maradék sonkát enni, és anyutól nagy szégyenlősen egy-egy pohár bort elfogadni.

Ahogy teltek az évek, a locsolás egyre csak terebélyesedett. A fiúk száma évről évre nőtt, a katolikus gimiből, a cserkészcsapatból, a néptáncosoktól egyre nagyobb csoportba verődve vették számba a fiúk a locsolható lányokat, és a lányos házakat. A néptáncos fiúk zenekarral jöttek, ennek örültek a szomszédok, volt aki végig fotózott. Nándi bácsi, a mi szomszédunk reggel kiült a teraszra, és délután ujjongva közölte a számot: Juditka! (anyám) Ma negyvenen voltak!

Mi lányok már előző este együtt aludtunk, jellemzően nálunk, több adag ruhával és fürdőruhával felszerelkezve. Szigorúan reggel hatkor keltünk, mert ezek a gaz fiúk arra mentek, hogy minél korábban érkezzenek, lehetőleg az ágyból öntsenek ki minket. A menetrend tehát a hatos kelésből állt, és az izgatott várakozásból. Majd csengettek, mi persze sikítottunk, rohangáltunk, a fiúk mondtak egy verset és jöhetett a több vödörnyi, vagy szódásszifonos víz, ami szigorúan hideg volt, egészen addig, amíg a leendő férjem egy különösen hideg reggelen meg nem könyörült rajtunk és meleg vízzel nem érkezett. Mert egyébként lehetett mínusz fok, a vödör vízből senki nem engedett. Mi vizesen bevetettük magunkat a fürdőbe, anyukám pedig étellel, itallal, kávéval látta el a csapatokat, aztán mi is kimentünk, és amíg a következő házhoz tovább nem álltak, szóval tartottuk őket. A locsolás szigorúan tojásért történt, no meg a vizes pólókért.
Anyukám asztala híres volt, külön erre az alkalomra sütött rengeteg sütit, pogácsát, főzött kávét, ráadásul a díszítésre is adott, szóval igazi terülj-terülj asztalkám volt. Ha kellett, vetett ágyat a nálunk ágynak eső vendégeknek is, ami azért gyakran előfordult. A vendéglányok is hoztak enni-, innivalót, és persze, ahogy nőttünk, az alkohol fogyott a legjobban. E körben külön meg kell említenem Ágota barátném mandula likőrjét, mely számtalan áldozatot szedett a fiúk közül.

Most, hogy asszony lettem, sőt lányos anyuka, fordult a szereposztás. Pannival és a keresztlányommal, és egyéb lányos anyukákkal várjuk a locsolókat, és a fiaim fehér ingben, szigorúan vízzel (vízipisztollyal) járják körbe a lányokat. És igen, már a nyolcéves osztálytársnők apukái is pánikban hívják a férjemet, ha a fiaim még nem értek oda délelőtt 11-re. A locsolás ára természetesen sosem lehet pénz - ezt előre kikötjük -, kizárólag festett tojás. Na jó, csoki. Egy délelőtt a pici fiaim kb. 10 kislánynál, és a nagymamáknál vizitelnek, és általában elalszanak hazafele az autóban. Külön ki kell emelnem, hogy mivel ilyenkor jönnek haza a londoni uncsitesók, a férjem 5, tíz év alatti gyermekkel nyomja le a húsvét hétfőt (és még kettő picit így is itthon hagy). És a resumé: - Anya, tudod a legrosszabb az idei húsvétban nem is az volt, hogy nem találkozhattunk senkivel, hanem hogy nem locsolhattunk!