A pásztortáska is azt a kérdést feszegeti, hogy gyógynövény vagy pedig gyomnövény. Ez is, az is. Kinek ez, kinek az.
Szív alakú levelei kedvesek a női szívnek, ahogyan hatása a női testnek. Ilyentájt a legjobb szedni, főleg a délutáni napsütéses melegben.
Évek óta visszatérő kérdésem, hogy miért van az, hogy pl. a pásztortáska, vagy a közönséges galaj frissen nem készíthető el teának, mert csak zöld színű meleg vizet kapunk, ellenben, ha kiszárítjuk, ízes, hatóanyagokkal teli teát. Viszont a menták, a csalán vagy a levendula frissen is és szárítva is elkészíthetőek. A főzet és a forrázat problematika világos: a csipkebogyóból vagy a zsurlóból főzetet készítünk, mert egyszerűen több időre van szükség ahhoz, hogy a hatóanyagokat kinyerjük. De ez a friss kontra szárított verzió egyszerűen nem fér a fejembe: egyszer kell, hogy szárítással bezárjuk a növény hatóanyagainak kapillárisait, egyszer nem, egyszer meg teljesen mindegy. Ráadásul a tőlem szokásos vehemenciával végigpásztázva a szakirodalmat is úgy tűnik, hogy egyedül vagyok ezzel a kérdéssel, jaj.

Száradó pásztortáska

Száradó közönséges galaj

Szántóföldi száradás, mintha augusztus lenne....
Sivatagosodó mezőgazdászság (mezőgazdátlanság) kontra virágzó kiskertkultúrák: az amerikai amishok kertjei (amish garden) vagy az orosz dácsa-kertek (dacha garden). Középút?

A falu házai-kertjei felett a szántó (fényképezte: Kovács Janka)

Vacsora után kifürödve (icipici parfümmel meghintve), egy csinosabb itthoni szoknyát húzva, frizurát még nem lebontva, pár korty finom borocskát kóstolgatva azt a szabadságot adtuk a gyerekeknek, hogy a szobájukban az ágyban maradva addig olvashatnak, ameddig csak akarnak, mert most apa moziba viszi anyát.
A neten nem megjelenő kulturális események tekintetében mióta gyerekeink vannak, állandóan le vagyunk maradva. Mióta falun élünk, már el sem játszunk a gondolattal, hogy egy rövid este kedvéért kiruccanjunk. Néha sajnálkozunk, néha nevetünk ezen, néha megpróbáljuk bepótolni.
Tegnap este egyik ilyen lemaradásunkat orvosoltuk: Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét néztük meg a Tabán távmozijában. A mozihangulatot minden lehetséges eszközzel megteremtették: a társalgóban idővisszaszámláló mutatta, hogy hány perc múlva kezdődik az előadás, a nézőtéren az oldalvilágítás szépen lassan hunyt ki, és még filmhíradó is volt.
Évek óta játszom azzal a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha így is lehetne mozizni. Nem csak így, de így is. Nekünk most ezen a módon fér bele az életünkbe. És szívesen fizetek érte, mert fontosnak tartom ezt a fajta kulturális formát is.
A film végére már csak a nagyok kornyadoztak egy utolsó puszira várva, álmosan a paplan alatt, mi meg lélekben megrázva és elgondolkozva tértünk nyugovóra.
És persze, telhetetlen az ember: már jeleztem is a kedvesnek, hogy máskor is - minél hamarabb - meglephetné magunkat újabb két jeggyel.

A kicsi cinkék (hivatalos néven kék cinege) az odúban egyre hangosabbak - a szülők szinte már egész nap ki és be repkednek, hogy tartsák az iramot az éhesen követelőző fiókák etetésében.
Tegnap reggel Balázs készített hangfelvételt az odúhoz settenkedve - a csivitelésben jól hallatszik az odúból kibújó és tovareppenő felnőtt madár keltette hang is.

Én is sikeresen kihasználtam azt a ritka vacsora előtti rövid időszakot, amikor még senki sem kérdezi meg, hogy mit fogunk enni, hogy mikor eszünk (szinte mindig ugyanakkor), hogy mit terítsen, és még senki sem kezd el azon szócsatázni, hogy ki fürödjön elsőnek, másodiknak, vagy hogy fürödjön-e egyáltalán....

A piros tojásról majd talán valaki más....
A kicsi piros sportautó nem nálunk parkol....
Most csak a piros színről....

Különleges tavasz az idei, hiszen szinte az egész napunkat - tanulással, munkával, játékkal, álmodozással, olvasással és számunkra hihetetlenül új megfigyelésekkel - a kertben tölthetjük. Benne a kertben. A kert részeként. Belesimulva. Kertmegfigyelések.

Narcissus poeticus: az első nárciszfajták egyike, melyet termesztésbe vont az ember. Az ókoriak nárciszát többek között vele azonosítják. A görög Narkisszosz legendájának szimbóluma (mivel a virág szirmai önmaga felé hajlanak) - a túlzó önszeretet leírására Freud alkotta meg a nárcizmus, nárcisztikus kifejezéseket.

Gerald Durell és Jane Godall, csak hogy a két legismertebb nevet említsem, akik a saját kertjükben nőhettek fel szabadon. Ráértek megfigyelni. A megfigyeléshez nemcsak rászánt idő szükségeltetik, hanem lelassult és kitágult idő is. Szabadság az időben. Szabadság abban, hogy mikor gyorsít és mikor lassít az ember/ a gyerek.

Két elementáris felismeréshez jutottam eddig: a színelmélet működéséhez a kertben és a hangok intenzív átéléséhez. Kertszínek és kerthangok.

Kertolvasások: újraolvasások. Most, hogy nincsen könyvtár, így könyvtárbusz sem, kénytelen vagyok a saját könyvtárunkat használni (miközben csilingelnek a szemem előtt a képzeletbeli pénzérmék, hogy miket szeretnék még idehaza látni....), tehát a már elolvasottakat újraolvasni (megboldogult magyar tanárnőm most biztosan lassan, elmélázva, cinikusan csillogó-vibráló szemekkel azt mondaná kapadohányos-rekedt hangján, hogy na kérem, megy ez, végre nem csak a Háború és békét olvasod újra).
Szóval, most éppen az Üveggyöngyjáték van soron, cirka húsz év után. A kertben benne olvasva, a szöveget a kertbe beleolvasva eszméltem rá elementáris erővel, hogy minden szellemi és spirituális tevékenységünk a testi mozgást tekintve statikus - ha mozgással is jár, akkor is ritmikus-monoton.

Visszakanyarodva a kiindulási pontomhoz: ezen különleges tavasszal többet ülünk és fekszünk kint a kertben, mint eddig bármikor.

És akkor, egyik kintülésem alkalmával rányílt a szemem a színelmélet (merthogy amúgy éppen ebbe a témába vagyok belehabarodva) egyik lényeges tételének miértjére. A tétel a következő: a meleg színek - főként pedig a piros - kicsinyítik a teret, közelebbinek látszanak, mint amilyen távolságra a valóságban vannak. Szuper alaptétel, csak még sehol nem mondta ki senki sem, hogy miért. És akkor a kertben a piros növényeket és tárgyakat nézve rájöttem a miértre: egyszerűen azért, mert annyira intenzív szín, hogy azt vesszük minden másnál előbb észre. És mivel azt vesszük elsőként észre, azt is érezzük a legközelebbinek. És ahhoz képest értelmezzük a többi színt és formát, magát a teret.

És akkor meghallottam a kertünk hangjait is. Kerthangok. A kerthangokat mozgás kíséri: rajcsúrozó gyerekek, rohanás, civakodás, vízfröcskölés, csak hogy párat említsek a legintenzívebbek közül (emlékszünk ugyebár azon kisgyerekeinkre vonatkozó igazságra, hogy ha csöndben van, akkor rohanj, mert vagy baj van, vagy éppen bajt csinál).

Egyre több madár lakja, repüli át, vagy megpiheni fáradalmait nálunk: fecske, kékcinke, feketerigó, vörösbegy, barázdabillegető, balkáni gerle....
Egy kékcinke pár az általunk kitett odút lakja: egyre többször és többször figyelhetünk meg újat és újat az életükről. Nagyon hamar arra is rájöttünk, hogy ők is figyelnek minket.... Úgy helyeztük el az odút, hogy a konyhából is látható legyen, ha jönnek-mennek, közlekednek, de az odú nyílása ne az ajtó felé forduljon, hogy kevésbé zavarjuk az életüket. A kinti teraszról viszont panorámában szemlélődhetünk. A kedvenc jelenetünk, mikor felhallatszik messziről az ének (biztonsági ellenőrzés), majd a szilvafa koronájának tetejére leszállva spirál alakban egyre lejjebb ereszkedik az apuka (hím), csőrében a táplálékkal, amit aztán az odúból kikukucskáló anyukának (najó tojónak) egy gyors mozdulattal átad, és már repül is tova.

Kerthangjaink: A gyerekek megpróbálták felvenni a hím cinke hazaérkezését.

Mikor mi ebédelünk, úgy tűnik, hogy ők sziesztát tartanak: a biztonsági körjáratukat követően apuka és anyuka együtt térnek be az odúba.
A madárhangoknál még szelídebbek a növények hangjai, amik csak szélben hallhatóak (egyre többször fúj a szél és most már szinte csak keletről....). A magas fűféléknek van a legcirógatóbb susogása, a többi növény mozgatásához már erősebb légmozgás szükségeltetik.
Hallhatóságok és hallgatóságaink a kertben.
Pirosaink a kertben: kisebb egységekbe rendezik az amúgy végtelennek tűrő terünket, felhívó pontokként kijelölnek egy-egy részt az egészből.
Hangok és színek.

Ez az egy kép tavaly ősszel készült a halottak napi körjáratunk során a Barcs melletti ősborókásban - a japán juhar kipiroslik.

Sok ideig ezt tartottam az év legszebb napjának. Jobban átgondolva a mai napig. Gyerekkoromban valóban olyan volt a locsolás, mint amilyennek Judit leírta. De aztán jött az áttörés!

Gimi elsőben történt ugyanis először, hogy húsvét hétfőn szó szerint arra ébredtem, hogy nyakon öntöttek az évfolyambeli fiúk egy vödör hideg vízzel. Anyu engedte be őket, prüszköltem, és vacogtam, ők meg nagy vigyorgással vonultak át az ebédlőnkbe maradék sonkát enni, és anyutól nagy szégyenlősen egy-egy pohár bort elfogadni.

Ahogy teltek az évek, a locsolás egyre csak terebélyesedett. A fiúk száma évről évre nőtt, a katolikus gimiből, a cserkészcsapatból, a néptáncosoktól egyre nagyobb csoportba verődve vették számba a fiúk a locsolható lányokat, és a lányos házakat. A néptáncos fiúk zenekarral jöttek, ennek örültek a szomszédok, volt aki végig fotózott. Nándi bácsi, a mi szomszédunk reggel kiült a teraszra, és délután ujjongva közölte a számot: Juditka! (anyám) Ma negyvenen voltak!

Mi lányok már előző este együtt aludtunk, jellemzően nálunk, több adag ruhával és fürdőruhával felszerelkezve. Szigorúan reggel hatkor keltünk, mert ezek a gaz fiúk arra mentek, hogy minél korábban érkezzenek, lehetőleg az ágyból öntsenek ki minket. A menetrend tehát a hatos kelésből állt, és az izgatott várakozásból. Majd csengettek, mi persze sikítottunk, rohangáltunk, a fiúk mondtak egy verset és jöhetett a több vödörnyi, vagy szódásszifonos víz, ami szigorúan hideg volt, egészen addig, amíg a leendő férjem egy különösen hideg reggelen meg nem könyörült rajtunk és meleg vízzel nem érkezett. Mert egyébként lehetett mínusz fok, a vödör vízből senki nem engedett. Mi vizesen bevetettük magunkat a fürdőbe, anyukám pedig étellel, itallal, kávéval látta el a csapatokat, aztán mi is kimentünk, és amíg a következő házhoz tovább nem álltak, szóval tartottuk őket. A locsolás szigorúan tojásért történt, no meg a vizes pólókért.
Anyukám asztala híres volt, külön erre az alkalomra sütött rengeteg sütit, pogácsát, főzött kávét, ráadásul a díszítésre is adott, szóval igazi terülj-terülj asztalkám volt. Ha kellett, vetett ágyat a nálunk ágynak eső vendégeknek is, ami azért gyakran előfordult. A vendéglányok is hoztak enni-, innivalót, és persze, ahogy nőttünk, az alkohol fogyott a legjobban. E körben külön meg kell említenem Ágota barátném mandula likőrjét, mely számtalan áldozatot szedett a fiúk közül.

Most, hogy asszony lettem, sőt lányos anyuka, fordult a szereposztás. Pannival és a keresztlányommal, és egyéb lányos anyukákkal várjuk a locsolókat, és a fiaim fehér ingben, szigorúan vízzel (vízipisztollyal) járják körbe a lányokat. És igen, már a nyolcéves osztálytársnők apukái is pánikban hívják a férjemet, ha a fiaim még nem értek oda délelőtt 11-re. A locsolás ára természetesen sosem lehet pénz - ezt előre kikötjük -, kizárólag festett tojás. Na jó, csoki. Egy délelőtt a pici fiaim kb. 10 kislánynál, és a nagymamáknál vizitelnek, és általában elalszanak hazafele az autóban. Külön ki kell emelnem, hogy mivel ilyenkor jönnek haza a londoni uncsitesók, a férjem 5, tíz év alatti gyermekkel nyomja le a húsvét hétfőt (és még kettő picit így is itthon hagy). És a resumé: - Anya, tudod a legrosszabb az idei húsvétban nem is az volt, hogy nem találkozhattunk senkivel, hanem hogy nem locsolhattunk!

Csak azóta szeretem a Húsvétot, főleg a hétfői locsolkodás részét, amióta mi teremtettük meg hozzá a magyarázó értelmezést és a koreográfiát.
Kislányként perverz dolognak éreztem, sőt, intoleranciának, sőt-sőt atrocitásként éltem meg, hogy oda kéne állnom egy felnőtt férfi elé, aki nekem pajzán verset mond, majd meg/le-locsol. És nekem - mint egy nőiségét kezelni tudó, igazi nőnek, piros tojással kéne ezt a nem kért eseményt viszonoznom, de én nem akarok neki piros tojást adni, büdös is, dőlöngél is, olyan utalásokat tesz rám, amit értek is, meg nem is, és nem akarom, hogy rám nézzen, nem akarom, hogy közelebb lépjen, nem akarom a pacsuli bűzét és nem akarok neki semmit sem adni!
Utáltam a leendő nőiségemre tett férfibeszédet, utáltam, hogy nyíltan megmustráltak, és utáltam, hogy ebben a helyzetben se nem kislány, se nem nagylány, se nem nő nem vagyok. Kislányként nem érdekel, mert játszani szeretnék, nagylányként nem érdekel, mert a szüleim korosztálya sohasem vonzott, nőként meg egyszerűen még nem tudok viselkedni. Profi nőként - ráadásul olyanként, aki még ezt a fajta nemszeretem női pozíciót is kezelni tudja - meg még azóta sem.
Fanninak kéne arról írnia bővebben, hogy milyen női képet, női pozíciót jelöl ki a magyar néptánc és milyen nőiséget feltételeznek - vagy mondjuk úgy, hogy engednek meg? - a klasszikus társastáncok, netalán mondjuk a swing.
Több tucat teológiai mű átrágása során sem került hozzám közelebb ez az ünnep, a néprajzi olvasmányok már felderengették legalább egy kissé a megértést.
A nyuszi tojta kifejezést értettem meg a legnehezebben, ezt fogadtam el a legkésőbb, de a mai napig nem vagyok hajlandó ilyen formában használni. (A Mit hozott a Jézuska? talán még ennél is groteszkebb....)
Az ünnep elfogadó gyakorlásához pedig csak akkor jutottam hozzá, mikor Balázzsal mi teremtettük meg azokat a vonalakat, melyek mentén a gyerekek számára élvezhetővé, átitatottá, de mégis öröm-felszabadulttá varázsoltuk a jelentőségeket.
És nem igazán ildomos, de mióta falura költöztünk, húsvét hétfőn mindig kirándulunk: elszökünk még a véletlen lehetőség elől is.

Az idei húsvéti kosarunk, amit a lányok készítettek és Attilától kaptuk hozzá a friss gyaluforgácsot.

Kicsit nagyképűen írhatnám, hogy közkívánatra folyatás következik, de valójában csak annyi történt, hogy kaptam két kedves visszajelzést, amelyek felbátorítottak, hogy az amúgy is kikívánkozó további mondanivalót nyugodtan írhatom tovább – ketten legalább el fogják olvasni. (Igazából töknyugodtan írtam volna magamtól is, de hát a hiúság, ugyebár, annak persze hízelegnek az ilyen meggondolatlan visszajelzések). Az ilyen grafománoknak (jelenleg is élő, leírhatatlanul furcsa szokásokkal rendelkező, földrajzilag nem behatárolható népcsoport, tagjai elképesztő mennyiségű papírárut fogyasztanak és állandó bizsergést éreznek a kezükben, amikor éppen nem írnak), mint jómagam, nem számít, mekkora a „köz”, lehet az akár egy ember (vagy simán nulla), írnak, ha rájuk jön az ötperc. Mivel azonban most nem néprajzi kutatásokat végzünk itt, hanem a tulipánról szóló amatőr csacsogás tölti be a húsvéti hétvégét, maradjunk ennél a témánál, mielőtt a kedves Olvasó végleg elveszíti a türelmét ennyi felesleges karakterhalmozás láttán.

Azt sokan tudják, hogy a tulipán jelen van a magyar népművészetben – ebben semmi meglepő nincs, hiszen keleti gyökereink révén természetesen részévé válhatott a kultúránknak. Arról ugyan van némi vita, hogy mennyire ősi szimbólum, illetve hogy amit tulipánként tartunk számon, az eredetileg égigérőfa-jelkép vagy netán rózsabimbó, de mivel ez szakmailag számunkra itt és most teljesen lényegtelen, ebben nem merülök el. Inkább az a gondolat jutott erről eszembe, hogy ha az etnográfusok állításán kicsit elmerengünk, miszerint a tulipán a női szeméremtest jelképe és mint ilyen mindenféle hétköznapi tárgyakon szerepel (ládák, szíjak, fazekastermékek, stb.), tehát a parasztember a mindennapjai részeként folyamatosan találkozott ezzel a motívummal, akkor ez kicsit ahhoz hasonlít, ahogy a mai urak is szívesen nézegetnek kívánatos hölgyeket mindenféle erotikus öltözékben, legyen azokon az öltözéknek nem is feltétlenül nevezhető „petit rien”-darabokon (kis semmiség) tulipán, csipke vagy éppen minél több lyuk (valószínűleg nem ez izgatja adott helyzetben a férfiembert, hacsak nem botanikusról van szó). Magyarán szólva lehet, hogy a parasztembernek is hatékonyabban el lehetett (volna) adni egy tulipánnal díszített kapát (jobb lett volna a kapa marketingje), ahogy manapság egy traktor reklámján is félpucér nőcskék díszelegnek – ki tudja, miért…

Ha már az ábrázolásnál tartunk, szembejött még olvasmányaim során Jacques Le Moyne XVI. századi francia művész, illusztrátor és térképrajzoló. Róla is több mindent érdemes lenne elmesélni, röviden álljon itt csak annyi, hogy az előző szösszenetben említett id. és ifj. John Tradescanthoz hasonlóan komoly utazó volt, aki járt az Új Világban és noha az ottani helyekről készített térképei pontosságát történészek igencsak kétségbe vonták (művész lévén előfordulhat, hogy fantáziájával egészítette ki, amit nem látott vagy amire nem emlékezett – művészeknél ez talán bocsánatos bűn), bizonyos képeit jelentősen megihlette az őslakos amerikai kultúra. Ha pedig megnézzük a következő képet, feltehető, hogy nemcsak ez, hanem a nők is megihlették…

A fenti hölgyemény, kérem, semmi mást nem visel, csupán tetoválást (bár lehet, hogy bizonyos urak véleménye szerint abból túl sokat), s ez a viselet ezek szerint már a XVI. században is izgatta a férfiemberek képzeletét. Ha a tudományos magyarázatot nézzük, Le Moyne elképzelése az volt, hogy a X. századig a mai Skócia területén élő pikt népcsoport egy képviselőjét szerette volna párhuzamba állítani az őslakos amerikaiakkal, és most itt sokat lehetne írni a piktekről is, de előfordulhat, hogy Le Moyne egyszerűen két szenvedélyének hódolt, miközben a képen dolgozott. Az egyik a botanika, a másik meg… Mielőtt azonban a kedves Olvasó fantáziája teljesen más irányba terelődik, emlékeztetni szeretném, hogy mi most a tulipánok miatt vagyunk itt. A valódi tulipánok miatt. Szóval nem(csak ;-) a jelkép miatt. Tehát a lényeg, amiért ezt az ábrázolást idecsatoltam, az a szemmel látható tény, hogy a hölgy tetkói között a tulipán is fellelhető, például a térde fölött mindjárt egy-egy. Márpedig a piktek időszakában tulipán bizisten nem létezett a brit szigeteken, így aztán a művészettörténészek most jót fanyaloghatnak rajta, milyen hiányos is volt Le Moyne botanikai tudása. (Valószínűnek tartom, hogy a művészt ez legalább annyira nem izgatta, mint a térképei pontatlansága, a modellt álló hölgy ezzel szemben…) Ha pedig valakit még az angol történelem adalékai is érdeklik, akkor érdemes még azt megjegyezni a művészről, hogy ugyanúgy Angliába, egészen pontosan Londonba menekült a vallási üldözések elől, mint az előző szövegben említett Lobelius, mégpedig nagyjából ugyanazokban az években, tehát akár találkozhattak is, ezt nem sikerült eddig kinyomoznom.

Végezetül pedig álljon itt egy érdekes bizonyíték a tulipán színtörés vírus működésére: a saját kertünkben találták a gyerekek ma reggel ezt a színes tulipán-levelet. Ezek szerint nemcsak szirmokon működik.

Tegnap kimentünk a szőlőbe és elkezdtünk gyíkot fogni. A magas füvet néztük végig, hátha ott majd lesznek és sikerült is találni párat. Az elsőt elneveztük Spinjitsunak, neki egy zöld folt van a fején. Beleraktuk egy nagy átlátszó műanyag ládába, amit kibéleltünk fűvel, botocskákkal, levelekkel és virágokkal. Vizet is tettünk be neki. Először nagyon el akart szabadulni, de most már megszokta, hogy itt él. Utána fogtunk még egy barna gyíkot, a neve Barni. Mire a másik már megszokta, Barni még mindig el akart szabadulni és ekkor még egyik sem ivott. Ezután fogtunk még kettőt, az egyiknek Dínó lett a neve vagy Harapós Jóska, mert állandóan kitátotta a száját. A negyediket Mászókának neveztük el, mert mindig felmászott a kezünkön. Beceneve: Felfedező.

Papa nem engedte, hogy hazahozzuk őket, ezért azt mondtuk, hogy a joghurtos vödröket a lego miatt akarjuk hazavinni és szépen becsempésztük a gyíkokat az autóba. Az eredeti terv szerint csak kettőt hoztunk volna el, de valahogy mégis négy lett… A rázós utazást elég jól bírták: az ülések alá rejtettük őket, majd amikor elindultunk, felvettük őket a kezünkbe, mintha azt akarnánk megakadályozni, hogy a joghurtos poharak beguruljanak a pedálok közé.

Julinak Spinjitsu lett a kedvence, Ádám mind a négyet szereti és Pötyinek sincs kedvence. Először még óvatosan bántunk velük. Papa mesélt dolgokat a szokásaikról: például szeretnek ágak közé bújni éjszaka, meleg kell nekik, reggel pedig le vannak dermedve és alig bírnak mozogni. Másnap délelőtt elkezdtük őket óvatosan kiszedegetni a ládából. Eleinte nagyon csodálkoztak, hova kerültek és hogy megváltozott a környezetük, de aztán elkezdtek szaladgálni. Elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan etessük őket. Mama és Pötyi utánanézett a neten, hogy mit esznek: ízeltlábúakat, pókokat, lepkéket, legyeket, hangyákat.
Ádám csipeszkészletét vette elő, Pötyi legyet fogott, Ádám pedig csipesszel próbálta etetni a gyíkokat. A falánk Barni mindent megevett, míg a többiek csak kóstolgattak. Kiderült, hogy a döglött rovarokat is megeszik, ami nagy előny volt, hiszen így már le is csaphattuk az ennivalójukat, úgy is megették. Kicsit nehéz őket megkülönböztetni, így nem biztos, hogy ma már mindegyik evett.

Délután elkezdtük őket sétáltatni, hogy néhány lépésnyire a ládán kívüli világot is megismerjék. A néhány lépésből néhány méter lett, szaladni kellett utánuk, hogy beérjük őket. Ezután áttettük őket egy nagy malteros ládába, amelyben kiszáradt sár volt, aminek nagyon örültek, mert így könnyebben fel tudtak mászni a falán. A ház falán is sétáltattuk őket – ott is tudtak mászkálni. Elővettük Juli gördeszkáját, rátettük őket és gurítottuk rajta, ezt gyíkjáratnak vagy gyíkautónak neveztük el. Az egyik a legérdekesebb helyekre is bemerészkedett, például a fényképezőgép-állvány csavarmenetébe. A másik most éppen a monitoron kaparászik.

Amíg lehet, meg akarjuk tartani őket: ha jól bánunk velük, akár szép nagy zöld gyíkká is kifejlődhetnek.
A képeket meg is tudod nézni:

Szöveg: Szabó Juli és Szabó Ádám
Képek: Szabó Ádám

Mióta beszűkült az életterünk, azon közvetlen közelemben élő embereknek az aránya, akiket érdekel a tulipánnal kapcsolatos bármilyen információ, sajnálatos módon szintén jelentősen lecsökkent – körülbelül nulla százalékra. Valamivel azért magasabb ez az arány, mert a kisebbik lányom kertésznek készül (így, a hetedik szülinapjához közeledve komoly karrierálmai vannak), ezért őt legalább változó mértékben érdeklik a kertben nyíló tulipánok, de a bennem izzó lelkesedést nem osztja senki. Szomorú ez, és a kedves Olvasó bizonyára átérzi, milyen nehéz is annak az élete, aki meg van fosztva más tulipánrajongók társaságától… Szerencsére jelen szösszenetnek a szerzője alkatilag nem alkalmas a borongásra, helyette inkább kiéli fecsegési hajlamát és most a tulipánról fog itt összehordani hetet-havat. (Jó, havat már nem, végülis április van és 15 fok.)

Azt csak a mostani olvasmányaim kapcsán tudtam meg, hogy a tulipán Perzsiában a tökéletes szerelem jelképe, a francia virágnyelvben pedig a szerelem megvallásának a jele – feltételezem, hogy a férfi, akinek az elmúlt hetekben kétszer vagy háromszor is vittem hirtelen ötlettől vezérelve ilyen virágot, ezt szintén nem tudta, de szerencsére annyit igen, hogy vízbe kell tenni. Így aztán volt esélye a szóban forgó tulipánnak földön-kívüliként is nyiladozni, ahogy talán a szerelemnek is, amit ezek szerint jelképez.

A tulipán, mint annyi minden, számomra az angol történelem kapcsán vált érdekessé és persze egy regény kapcsán fogott meg, gondolkodtatott el. A szóban forgó regény Philippa Gregory Earthly Joys c. munkája volt, amelyben a híres id. John Tradescant (XVI-XVII. századi meghatározó angol kertész, gyűjtő, utazó) központi figuráján keresztül lehetett elmerülni nemcsak a szövevényes angol történelemben, hanem a főúri, királyi kertek történetében is. Ebben a könyvben olvastam először a tulipán nemesítéséről, a holland tulipántőzsdéről, annak későbbi összeomlásáról és túl azon, hogy látványszinten is teljesen lenyűgöz ez a növény, nagy hatással volt rám, hogy mennyi különböző műfajban tevékenykedő ember számára jelentett sokat: kertészek, gazdasági szereplők, festők, uralkodók rajongtak érte. Természetesen elég csak átröppenni Hollandiába, és máris egyértelművé válik, hogy ez a rajongás nem csökken, hanem intenzíven jelen van a mai világban is.

Mit lehet tudni a tulipánról? Csak röviden: rengeteg helyen él vad tulipánfaj (Közép-Ázsia, Észak-Afrika, Közel-Kelet, Távol-Kelet, Európa), még a Kárpát-medencében is négyféle. A törökök vették a fáradságot és a XV. században kísérleteztek új változatok kifejlesztésével, de már 1000 körül születtek olyan kertekről szóló leírások, amelyek említést tesznek róla. Majd II. Szulejmántól egy osztrák nagykövet kapott ajándékba tulipánhagymát, kicsit később pedig Carolus Clusius (Charles de L’Écluse, a XVI. század egyik legnagyobb botanikusa) ültette el az első tulipánhagymákat a leideni botanikus kertben, így került át Európába. Angliába I. Erzsébet uralkodása alatt hozták az inkvizíció elől menekülő protestánsok, nagy valószínűséggel a botanikus Lobelius (Matthias de l’Obel flamand orvos és botanikus, róla nevezték el másik nagy kedvencemet, a lobéliát), aki 1570-ben menekült Londonba. Eddig minden komolyabb leírásban azt olvastam, hogy a botanikusokat és a civileket egyaránt a tulipán változatosságra való képessége nyűgözte le leginkább, még a holland tulipántőzsde gazdasági érdekeket szem előtt tartó szereplői sem tudták kivonni magukat a szépsége bűvköréből, így egyáltalán nem csak hideg számítás vagy véletlen az oka, hogy pont ez a növény kaphatott ilyen óriási piaci szerepet az 1633-37 közötti időszakban. (Idealista bölcsész-lelkem örül, amikor ilyeneket olvas, mert ezt egy újabb bizonyítéknak lehet venni, hogy messze nemcsak a racionalitás vagy a praktikum, netán a gazdaság szabályai működtetik a világot, hanem igenis a szépség és az arra való igény is és ezt azért jó tudni. Vagy hinni.)

A tulipán szaporítása is érdekes, erről ugyan jobb lenne, ha Miklós írna itt, de amennyit tudok a történeti oldaláról, azt saját szorgalomból összeszedtem röviden. Az angol forrás, amit én olvasgattam (Literature and the Renaissance Garden from Elizabeth I to Charles II: England’s Paradise, szerző: Amy L. Tigner, Routledge 2012), azt írja, hogy James Garrettnek (szintén XVI. századi flamand gyógyszerész, aki Lobeliusszal is barátságban volt, mikor Londonban éltek mindketten) hét évig tartott, mire a magról szaporított tulipánja virágzó növénnyé fejlődött. Most képzelje el a mai világhoz szokott kedves Olvasó, hogy hét évet fordít arra, hogy magokból valamit nevelgetni próbál, mégpedig úgy, hogy minél változatosabb növényt hozzon létre végül – fantasztikus kísérlet, számomra nagyon jelzi azt is, mennyire más tempóban zajlott az élet korábbi századokban… Más botanikusok, kertészek, ahogy az John Tradescant esetében is történt, a hagymákkal kísérleteztek: az anyahagyma körül kialakult ún, fiókhagymákat választották le vagy éppen szétvágták magát a hagymát és másik típusú hagymával szorosan összekötve azt igyekeztek új változatokat kinevelni – sikerrel. Emellett pedig ott van az ún. tulipán színtörés vírus, ami ha megtámadja a tulipán töveket, szintén változatos színeket, mintázatokat hoz létre, például a cirmos tulipánokat. A XVI. században már ismerték a hollandok ezt a lehetőséget is: az egészéges hagymát ilyen fertőzött hagymával párosítva neveltek ki újabb változatokat, amelyek még többet értek. A Semper Augustus nevű tulipán ára pl. 1624 és 1637 között 1,200 holland forintról 10,000 holland forintra nőtt, ami éppen egy csatorna menti amszterdami ház ára volt... (Vicces adalék az angolok esetében, hogy ők az elején olyan szinten nem voltak képben a tulipánhagymát illetően, hogy elsőre megfőzték és megették, csak aztán világosodtak meg és fogtak hozzá a kísérletezéshez.)

Egy Semper Augustus-portré

Mivel érdekel ez a téma, megnéztem a Tulipánláz című filmet is, de ezt senkinek nem javaslom, kiábrándítóan túljátszott, unalmas és szinte semmi köze nincs ehhez a témához. Philippa Gegory korábban említett regénye viszont érdekes időutazás, mégpedig abból a szempontból is, ahogy a szerelem, hűség, ragaszkodás különböző, néha talán nagyon meglepő formáit körbejárja. Mivel id. John Tradenscant alkalmasint egy ifj. John Tradenscantot is produkált híres kertjei és gyűjteménye mellett, érdemes elolvasni a Virgin Earth című Gregory-regényt is, amely már róla és az Új Világ Angliára gyakorolt hatásáról is szól a növények szeretete mellett. Ifj. John Tradescant sem volt akárki: I. Károly és francia felesége, Henrietta Maria főkertészeként fontos kertek kialakításában, gondozásában, az apja által elkezdett gyűjtemény kibővítésében és dokumentálásában is vezető szerepet játszott.

Egy saját kerti (fogalmam sincs milyen nevű) példány

Régi húsvétokra gondolok. Naftalin szagú zakóban, verejték-glóriás kalapban beköszönő rég nem látott nagybácsik, kirepülés előtt álló unokatesók, egymást ugrató vők, és a fáradhatatlan nagymamám társaságára. Bár akkor még nem volt se okos-, se buta telefon, a rokonok valahogy mégis tudták, hogy mikorra kell odaérni. És azok is, akik nem jelentkeztek be, csak váratlanul betoppantak. Vagyis nem váratlanul, mert bárki jött, mindenkit örömmel fogadtak. Az igazság az, hogy borzasztóan untam ezeket az ünnepeket. Mindig a nagymamámhoz mentünk, és ahogy érkeztek a rokonok, megkaptam a csokinyulamat, meg egy-két ajándékot, aztán senki nem foglalkozott velem. A mamám kertjéből rózsaszín és kék, illatos jácint is mindig került a kezembe. Húsvét hétfőn meg annyiszor hallottam a „zöld erdőben jártam…”-ot, hogy már visszafelé is el tudtam volna mondani. Arról nem is beszélve, hogy a hajam bűzlött az olcsó, kisüveges pacsulitól, amit ha óvatlan voltam, még a szemembe is locsoltak. Mégis, varázslata volt ezeknek a húsvétoknak. A felnőttek beszélgettek egymással, régi történeteket meséltek, nagyotmondtak. Én csak hallgattam őket, csillogtak a szemeim egy-egy izgalmas résznél. Akkor vették észre, hogy a gyerek is hallja, és ha nagyon veszélyes területre tévedtek, hirtelen átváltottak horvát nyelvre, nehogy megértsem. Ez is egy régi örökség, mert a családom Verőce mellől származott. A háború utáni etnikai tisztogatások elől menekültek az óhazába. Anyu mindhárom idősebb testvére „kint” született, csak ő őshonos magyar. És persze már horvátul sem tanult meg. Illetve mégis, tökéletesen tud káromkodni, mert gyermekkorában a csúnya szavakat előtte is horvátul mondták, nehogy megértse a gyerek.

Talán az volt a legfurcsább ezekben az ünnepekben, hogy lelassultak a felnőttek. Előtte mindig mindenki dolgozott, de ilyenkor szép ruhát vettek fel, és csak beszélgettek. Semmi munka. Kivéve a mamámat, aki fergeteges ebédet főzött. Hatalmas daragombócok úsztak a gyöngyöző, sárga húslevesen. Nem tudom hány csirkét vágott le, hogy a nagy lábas megteljen pörkölttel, és a nokedlit is egy hatalmas vájlingba keverte. Ha későbbre esett a húsvét, akkor már fejes saláta is került anyukám fóliasátrából az asztalra. Persze akkora asztal nem volt, hogy ennyien tudjuk körül ülni. Ezért a lakásból összehordtuk az asztalokat, székeket, és így terítettük meg a hosszúasztalt. Mindig nagy kérdés volt, hogy ki éri fel az asztalt a sezlonyon ülve, és kinek a feneke alá tesznek rendes széket. A terítés a nők és a gyerekek dolga volt. Tiszta konyharuhával töröltük át a tányérokat és evőeszközöket. Anyukámnak és a szeretett rokonoknak igyekeztem a legszebbnek tartott edényeket kiosztani. Akkor voltam csalódott, ha nem az ült a kiválasztott helyre, akit odaszántam. A nap fénypontja volt a délutáni közös filmnézés. A másfél TV-csatorna húsvéti csúcskínálata egy-egy Bud Spencer film, vagy délután egy igazi Tarzan Johnny Weissmuller-rel. Mindenki fogta a székét, és bevonultunk a nagyszobába, ahol a fényesre törölt fekete-fehér TV-n, Afrikába repített a történet bennünket. A legemlékezetesebb dzsungel kaland az volt, amikor az egész família rátapadt a képernyőre, és azt sem vettük észre, hogy a fáradt nagymama közben elszenderedett. A következő izgalmas jelentet Feri bátyám megelőlegezte, és mindenkit sokkolva megjegyezte: jön az orrszarvú! A mamám ijedten eszmélt fel: az Országné? Mit akar itt az Országné? Így hívták a szomszédot. Sajnos elvesztettük a történetet. Az egész család fergeteges röhögésbe tört ki. Azóta is így emlékszünk rájuk.

A testvéremmel elszármaztunk otthonról. Ő a fővárosban, és Pécsen telepedtem meg. Házastársaink is vidékről származnak, így a családi ünneplések mindig komoly szervezést igényelnek, hogy minden nagymamának jusson belőlünk, és mi is eljussunk mindenhova. A húsvétokat úgy találtuk ki, hogy nagypénteken a férjem családjánál vagyunk. (Az anyósom isteni halászlét főz. Ezzel kezdjük az ünnepi menüsort.) Vasárnap reggelig a tesómék is a férje családjánál ünnepelnek. Mi nagyszombaton hazamegyünk a szüleimhez, a gyerekek végre kiszabadulhatnak a panelszorításból, és boldog örömmel rohangálnak az udvaron. Vasárnap aztán mindenki összejön otthon, amíg reggelizünk, a nyúl kommandózik az udvaron, és piros tojással meg ajándékokkal szórja tele. Ha szerencsénk van, a kutya sem hordja szét, mire a gyerekek összeszednék. Délután egy séta a Balaton parton, és örülünk, hogy együtt lehetünk.

Néhány évvel ezelőtt kitaláltuk, hogy átbicajozunk az unokatestvéremék családjához. Több generáció él együtt, és a két unokahúgomnál már öt gyerkőc szaladgál. Volt, hogy az ottani vők a kisfiúkkal ugrottak át hozzánk locsolkodni, aztán másik évben felhívtuk őket, hogy mi mennénk át. Az elmúlt két évben, mindenféle egyeztetés nélkül, csak úgy mentünk. Már vártak bennünket, a sok, ki tudja hányad fokú uncsitesó az udvaron játszott. A felnőttek beszélgettek, ünneplőbe öltöztek, a vők ugratták egymást. A legnagyobb mutatvány a csoportkép elkészítése volt, amikor nyolc gyereket és még több felnőttet próbáltunk egy képre terelni. Most itthon ülünk. A nyuszi, a panel ablakban virító százszorszépek és kankalinok tövébe tojta hímes tojásait. Miközben a gyerekek az ünnepi terítékhez törlik a tányérokat, daragombócot főzök a levesbe, és nokedlit szaggatok a kakaspörkölthöz. Mindenki szomorúan gondol a régi, közös húsvétokra. Én mégis boldog vagyok, mert bár tőlünk távol, de megvannak a mamák-papák és kis rokonok, akikre vigyázva a távollétet is könnyebb elviselni.