A mostani elmesélés kezdetéig viszonylagosan sokat kell visszaröpüljünk az idő fogaskerekén. 2022 január; valahol a közepe felé telhetett a hetem a külvárosi, 17. kerületi gimnáziumomban. 20 perces nagyszünetben éppen elméláztam, mit is fogok kezdeni majd a nemsokára megszerzett érettségimmel (ahogyan morfondírozik évi több tízezer másik kortársam) egy jól-léti, ámbár bizonytalan, kissé kiegyensúlyozatlan 21. században. Szóval ott és akkor, ahogy tanakodtam szokásos világrengető elméleteimen, hozzám lépett: Sára (volt osztálytársam). Addig nem ismertem különösképpen, megesett, hogy padtársak voltunk, de így a jövőbeli terveiről nem folytattunk előtte eszmecserét. Teljesen rendhagyó ötlettel keresett meg: segítsek neki a történelem emelt érettségihez, mint felkészítő tanulótárs. Meglepett, elsőre hitetlenkedve képzeltem bele magam a szituációba, hogyan fogok „magán órát” tartani, amikor még csak 18 éves voltam, ráadásul nemhogy tanári diplomám, hanem még érettségim sem volt. Annyit kértem, hogy kapjak pár gondolatébresztő napot a kérdésre és kitalálom, milyen vonal lenne a legjobb. Azon a héten volt a bátyám kislányának, általam rendkívül kedvelt keresztlányomnak a keresztelője. Mivel Bécsben laknak, ezáltal az ünnepély programjai között a Mariahilfer Straße, Stefans Dom pompás szín- és építészi világában fogalmazódott meg a válasz a 10-es számú osztályterem előtt feltevődött kérdésre. Lehet, azért tudtam egy viszonylag frappáns megoldási javaslattal előhozakodni, mert a sok leárazott téli bakancsról automatikusan a Bakancsos utcára asszociáltam, ahol a buszmegállóm volt!

Úgy szólt a tervem, miszerint kidolgozok előre mindig 3 tételt, következő csütörtökön felmondom és így 10 hét alatt mind a 30 szóbeli tételt átvesszük, plusz a tételek is meglesznek a számára. Közös meglepődésünkre közel 80%-os emelt érettségit írt, én pár százalékkal értem el jobb eredményt nála. Az eredmény számomra elsősorban nem a százalékban volt kiugróan érdekes a próbaérettségihez képest. Az is jelentős, 20-30%-os javulás történt nála, hanem magához a történelem tantárgyhoz való viszonya. Úgy gondolom, hogy 50-60% körüli eredményt, aki szorgalmas és bebiflázza, az meg tud csinálni, viszont afölé az tud menni, aki érdeklődik, kreatív, személyesen bevonódik, könyvet olvas a témában, megpróbál összefüggéseket keresni korok között, olykor ellentéteket feltételezni. Jó példa erre a 6-12 éves kor közötti kötelező beiskoláztatás példája Magyarországon a Habsburg Birodalom és Osztrák-Magyar Monarchia időszakában. Kis betűs rész a tankönyvekben, de figyelemre méltó lehet: a Ratio Educationis csak előírja (Mária Terézia idején) a 6 osztály elvégzését, más szóval csak javasolja. Ezzel szemben az Eötvös József népiskola törvénye kötelezi ugyanezt a szabályt. Nem is beszélve arról, hogy sok helyen nem volt elég kompetenciája, következetessége a magyar oktatásnak ahhoz, hogy a leszakadást, lemorzsolódást megszüntesse. Nem szeretnék időszerűnek vagy ismétlődőnek tűnni, de manapság is hasonló érzések kavarodnak bennem. Ahogyan a dualista korszakban 4 elemi elvégzése után 2 évig el-el voltak a polgári iskolába, ma úgy jutnak el sokan el-elléve a gimnázium vége felé, majd befejezés nélkül hagyják tanulmányaikat. Olvastam egyszer egy cikket a szociológia tanszéken (ugyanis ott koptatom a felsőoktatási padokat), hogy a hazánkban 10% körül mozog aktuálisan az iskolaelhagyók száma. (Akik érettségi előtt elhagyják a középfokú intézményüket.) Rendkívül magasnak tartom, és itt jön be egy bennem felmerülő elméleti kérdésre a válasz. Személyes tapasztalat! Személyes odafigyelés! Személyes menedzselés! Amit a mai osztálylétszámok tükrében szinte lehetetlen egy személynek a katedrán! Úgy vélekedem, hogy a közeljövőben rettentően fontos az anyagi biztonság rendezése mellett, hogy az oktatásban dolgozó szakemberek megfelelő szakmai támogatást, segítséget kapjanak, hogy az előbb említett személyes felkiáltások érvényesülni tudjanak. Visszatérve, mert mindig, ahogyan a futballpályán is, az írásban egyaránt elkalandozok, „elcselezgetek” az eredeti mondanivalótól. Sára; egy intelligens, szorgalmas és életrevaló csajszi, egy percig sem fenyegették az előző sorokban leírtak, ámde visszagondolva, sikerként könyveltük el, hogy az emelt érettségivel biztosította helyét az államilag finanszírozott logopédia szakra (a nemrég felhozott Eötvös Józsefről elnevezett) Eltére. Hiszem azóta is, hogy nincsen bennem valami mágikus 'Óz a nagy varázsló'-féle bűvészi erő, de még ahogy a legendás zeneszerzőnk (Bródy) írja: nem születtem varázslónak, a jó tündér sem én vagyok, hanem az eredményesség a párbeszéden alapult, s a személyességen, ahogyan a másfél órát minden héten ismétlésre, egyben a világ dolgainak kivitatására szántuk.

Úgy véltem, ez a nem hétköznapi közös tanulás egy kivételes élmény marad csupán, nem lesz folytatása. 2022 augusztus havában aztán megkeresett Zsombi korszakos barátom, ugyanúgy erdélyi gyökerekkel rendelkező, kifejezetten: jó kedélyű, vidám, nagy dumás, életművész srác. Szülei és ő egyetértettek abban, hogy ámbár a matek-fizika-elektrotechnika „ipari” háromszöghöz magas szinten pallérozódik, humán, azon belül is a történelem, nem nyeri el gondolatai megtisztelt keresztmetszetét. Van ez így! Én a természettudományos (biológia, kémia, fizika) tantárgyakkal vagyok így. Mint már fent szó volt róla, Zsombi egy kimagaslóan szórakoztató egyéniség, állandóan bombázott a 6 hónap során izgalmasabbnál-izgalmasabb, humorosabbnál-humorosabb történelmi poénokkal. Példának okaként: „– Hallod Dani; eddig azt hittem, hogy forradalmár vagyok! – Miért, kérdeztem? –Hát azért, mert 56-os a karom, mint a forradalom!” Vagy máskor: „úgy tudtam Kossuth 56-ban volt, nem? – Zsombor cimbora, már dőlök a kardomba, ha ilyeneket mondasz! –Dehogy, tudom én, csak matematikailag ugratlak, mert a logikából az következne ugye, hogy ha október 25-e a Kossuth téri tüntetés, akkor Kossuthnak ott kellett, hogy legyen.”
Ilyen és ehhez hasonló szellemes poénkodással teltek-múltak a felkészítő órák, utólag megvallom, kis komiszságot is bevetettem a folyamatokba. Arra tettünk erőfeszítéseket, hogy a poénokon, vicceken, sztori meséléseken keresztül a memóriájába, mint egy gimis történet, érjenek össze a szálak.
Például: „Az Interregnum időszaka, ami 1301-1308 között lévő időszak, ami a történészek szerint átmeneti időszak, amikor Károly Róbert több királyjelölt mellett kivívta a koronát saját magának, én ezt úgy fordítom le neked, hogy pont olyan volt, mint a Squid Game vagy Fornite, csak egy maradhat talpon!
Vagy máskor megkérdezte, miért van az, hogy a többségi társadalom és kisebbségi társadalom szerte a világon gyakorta élesen szemben áll egymással, és a kompromisszum helyett az acsarkodás a jellemző?
„Úgy tudom, történelmi-társadalmi szempontból a legjobban megválaszolni egy szóval: félelem. A többségi társadalom lassú, integrálatlan, egység nélküli válaszokat kínál a kisebbségi társadalomnak, míg a kisebbségi társadalom gyors, jogokat kérő követeléseket nyújt be a többséginek. Ha már túl elvont a válaszom, akkor képzeld el, mint az Agario játékban az interneten, pont ugyanez megy végbe egy soknemzetiségű országban, a nagy igyekszik bekapni a kicsit, a kicsi ártani a nagynak, mindez a félelemért!”
Amikor szüleinek finom főztjét ettem, Bud Spencer-es stílusban nyugtattam a családját, ügyes gyermek, jó a memóriája, belső energiával dolgozik, mint Kuplung a cserépléctörésnél. 4-es érettségivel zárta a vizsgaidőszakot és az Óbudai Egyetem villamosmérnöki szakán folytatja tanulmányait, az se bánom, ha ezzel a stílussal se lett a töri a kedvence, de azzal foglalkozik, nagyon helyesen, amit szeret. Legboldogabb arra vagyok a témában, hogy matekból már Zsombi is készített fel idén két haverunkat az érettségire. Megtetszhetettet neki a másik gamer székben ülni! (Tehát szerepet cserélni.)

Jóapám szokta mondani: az élet egy nagy dominó játék, egyik dominókő után jön kapcsolódás-szerűen a következő. Azt kell, hogy mondjam, igazat kell adjak neki. Történt ugyanis 2023 júliusában, hogy Zsombi nyaralásban rótta le az óra tandíját és egy nagyon takaros kis apartmanba hívott meg pár napra Ceglédre és szokásomhoz híven megfogadtam, ha végre kiteszem a lábam a 18. kerületi lakóövezetemből, nem foglalkozok semmivel, csak ringatózok a körhullám medence: lassú folyóban. Sosem fogadóm meg önmagam tanácsát! Éppen a lecsúszásra várakoztam az Aquaparkban, amikor szelíden, egy férfitársaság erőteljes magyarázkodásának hangja morajlott fülembe. Beszélgetésből lejött, hogy a srácok csúszdaőrök, ők álltak, míg egy leányzó, aki ült, ő is csúszdaőr volt. A beszédfonal lényege: a srácok nem váltották le, délebédre hivatkozva. Hamar megfigyeltem, hogy kimondottan: empatikus, jóindulatú, cserfes leányzót ismertem meg. Kamillával folytatott eszmefuttatás alatt egyre jobban rájöttem, hogy nagy akarattal rendelkezik, szívesen elindítana egy továbbtanulási projektet ő is, ámbár teljesen hasonló helyzetben van, mint én voltam 2022-ben az érettségi évében. Merre? Hogyan? Hány ponttal? Emelttel vagy nélkül? Valahogy éreztem, hasonlóképpen, mint amikor rátok, Faluság blogra rátaláltam, hogy fel kell vegyem a kapcsolatot! Valami belső hajtóerő végett? Lényeg, hogy ajánlottam, tartsuk a kapcsolatot, ha már úgy is a Károlit tervezi, az egész felvételi eljárásról tudok neki részleteket küldeni, ezzel a megbeszélt információval váltunk el. Két hét múlva írtunk egymásnak, amely azzal végződött, hogy ráeszméltünk, milyen jó lenne, ha együtt tanulnánk a történelemre. És még mondják, hogy nincsenek véletlenek. Cegléd melletti faluból származik, remek érzés volt nekem, hogy a csíkszentdomokosi, nyáron; gyermekként töltött éveimet felelevenítettük, csak azzal, hogy együtt tanultunk a Google Meeten. Feltöltő hatása volt számomra nagycsaládjának élénksége, hogy mindig volt náluk pörgés, illetve megesett, hogy azért kellett előbb abbahagyni, mert egyik ismerősét öltöztette be esküvői ruha próbára. Jó érzés volt tapasztalni, hogy vannak ilyen megtartó erejű szokások ma Magyarországon, amelyek mondjuk egy rokoni, baráti közeget, ilyen erősen össze tud fonni még 2023/2024-ben is. Remekül vette ő is az akadályokat, még a felvételi eredményére várunk, viszont annyi bizonyos, hogy ő is jön a Károlira, az, hogy melyik szakra, idén július közepén dől el.

Ráadásul az idén rajta kívül 3 érettségizővel is készültem. Nati, őt már 4-5 éve ismerem, szellemes ugratásainkkal fárasztjuk egymást ez idő alatt. Nagyon határozott, motivált és széles látókörrel rendelkező lányt ismeretem meg az évek során benne. Akár az érettségi felkészítős könyvből való tanulásunkkor, akár egy baráti társaságban, hiába mesélek sokszor összevissza (néha rendszertelenül) minden témakörben, egyből kiveszi, leveszi a lényeget az emberekben. Szoktuk is beszélni, hogy jó emberismerete még sokat érhet az életében. Ha már lankadt a figyelem, most már az előre „megkomponált” anekdotákkal szórakoztattam. Például: Hunyadi János 1443-1444-es téli hadjáratáról volt szó. „Azért nyomultak, akkor a vajda hadai rossz időjárásban is az Oszmán Birodalom belseje felé, mert lehet úgy voltak vele, mint a tájbringások, ahol sportolok; nem vagyunk hatással az időjárásra, de az időjárás sincs hatással a ránk! Vagy II. József a kalapos király. „Ha II. József követőit jozefinistáknak nevezték, akkor Napóleon is Habsburg-párti volt? Mert jozefinista, Jozefin(ista). [Napóleon kedvese Josephine.] Összességében ő is szuperül teljesített, de rádöbbentem, hogy nem a százalékok, hanem sokkal inkább a tanulási stratégiában történt fejlődések, tudásvágyhoz való hozzáállás változása, vagy akinek nem a történelem a kedvence, annak a tűrőképességének a növelésé. Ezek hasznos készségek lehetnek majd, mondjuk a munkaerőpiacra történő beilleszkedésre. Félreértés ne essék, örülök annak, hogy egy hete június végén azzal hívott fel, miszerint kicsattan a boldogságtól, mert 71%-os lett az érettségije, ami erős négyesnek számít középszinten. Azért is boldog vagyok, hogy rengeteg világnézeti, továbbtanulási kérdést vitattunk meg. Még egy éve van egy belvárosi technikumban, utána fogorvos szakma érdekli. Mivel precíz személyiségként vélekedek róla, simán lehet az ő útja.

Ha már szóba hoztam egyszer apám dominó elméletét, a következő epizódra jellemző lesz. 2024 januárjában járunk. Éppen egy kedves nyugdíjas családbarát hölgytől jövők hazafelé biciklivel egy péntek estén. Tudni kell Teri néniről, aki a 80-as évei elején jár, hogy rendkívül életvidám szemléletű. Mindig, amikor nála vendégeskedem, hihetetlenül jól telik az idő. Azt beszéljük meg, hogy 4-re megyek, és 1-2 órát maradok, nem akarok zavarni, utána azon kapjuk magunkat, hogy este 8 óra és még volna téma, amit nem beszéltünk ki. Tehát ezen a derűs napon hazaérve fél kilenckor ránéztem az üzeneteimre, hogy keresett-e valaki. Láttam, miszerint van egy engedélykérésem. Réka, akit már látásból ismertem, tudtam róla, hogy agglomerációban lakik és azért keresett, merthogy Natival osztálytársak és hallotta, milyen poénosan szoktam tanulótársként a történelmet előadni. Egyeztessünk, mert ő is kíváncsi erre, szeretné, ha olajozottan működne a készülés gépezete. Rékát: céltudatos, készséges és jólelkű lánynak ismertem meg. Aki egyben remek hallgató is, kiválóan tud megfigyelőként részt venni egy konverzációban. A céltudatosságról annyit, hogy a 60 közép írásbeli leckéhez mindenkinek választottam egy színt, amivel kipontoztam a már átbeszélteket. Réka egyből jelezte, mivel neki nem ez a kedvenc színe, váltsam ki a 4 színű golyóstoll színét a sajátjára. Ez a fajta tudatosság végig kísérte az együtt töltött hónapok felkészülését. Ha mindenki ilyen szellemben, magas szervezési készségekkel élne ebben az országban, bizonyára egy jobban polgárosodott európai állam lehetnénk. Ő is átugrotta az akadályokat, a jövőben a szintén 1 éves technikum elvégzését követően pszichológusnak készül. Merengésem eredménye; attitűdjei passzolnának ehhez a hivatáshoz.

Végezetül a blogbejegyzésem Attiláról fog szólni. Rá teljes mértékig igaz az a mondás, miszerint ha nem lenne, ki kéne találni! Illetve legalább ötven árnyalattal szürkébb lenne a világ, ha karakterével nem élénkítené meg. Attila barátomat már nagyon régóta ismerem, ahogyan Zsombit is. (Sára után ő volt a másik emeltes, akivel készültem.)
Azt érdemes megemlíteni róla, hogy extrémen humoros, éles logikájú, segítőkész fiatalembert ismertem meg az évek alatt, aki leleményes srácként mindenben meglátja a pozitívumot. Kívánom neki, egész életében maradjon ilyen derűlátó szemlélettel! Egyébként magas fokú érdeklődéssel folytak a közös órák a részéről, megesett, hogy a másfél óra helyett kétórásra húzódott a közel 110 emeltes leckének az átcsacsogása. Szüleim folytonosan megmosolyogják, ha Attila érkezik hozzánk. A konditermek törzslátogatójának számító haverom gyakorta már az ajtóban megnevetteti a családunkat. „Figyeljetek, sokat voltam az edzőteremben, már alig férek be az ajtótokon, inkább oldalazva jönnék be!” És egyből sasszézik oldalazva befelé. (Mi pedig az oldalunkat fogjuk a kacagástól.) Utána egy gyors ellenőrzés a tükörben, hogy sikeres volt-e a heti bicepsz, tricepsz edzés és mehetünk egy bodza-, málnaszörp kombinációval tanulni. Kimagaslónak tartom a közösen átélt percek alatt a hozzáállását, hiszen a legkisebb részletre is kíváncsi volt, sokszor együtt néztünk utána valamilyen egyetemi történész-tudást igénylő felvetésnek. Anekdotái sosem lassultak le. Például: „tudom, hogy három kormányzó volt Magyarországon, pont azért én egyre közelebb leszek külsőre Schwarzenegger kaliforniai kormányzóhoz. Látod ebből, hogy nekem az elméleti és a gyakorlati kormányzás is megvan!” Szakadtam a nevetéstől. Kiegyensúlyozott eredménnyel zárta az érettségi vizsgaidőszakát. Mivel két emeltje is volt, a töri 75%, az angol 90% lett, így a pontok duplázásával (amit már augusztusban, mint taktikaként megértekeztünk), a júliusi visszacsatolást követően: Károli vagy Pázmány egyetem jogi szakán kezdheti meg az egyetemi éveit.

Összegezve az elmúlt 2 és fél tapasztalatait, talán azért vagyok a leghálásabb, mert sokszínű jellemekkel költhettem a délutánjaim pillanatait és olyanról meséltem, amit kiskorom óta olvasok, követek. Fontos leszögeznem, amit a bejegyzés elején pedzegettem, a különös érdem, amellyel mindegyik karrier értékesen elindult, nem az én érdemem, hanem a PÁRBESZÉDÉ, a KÉTOLDALÚ KOMMUNIKÁCIÓÉ, amit az Unió egyik legerősebben, ha nem a legerősebben töredezett, széttagolt társadalmában elkezdhetünk egymással. Egy nap arra szeretnék felkelni, hogy akár a Skandináv országokban, egy szolidáris társadalomban ébredek meg és az ilyen menedzselős feladatokat, nem hasonló lelkes amatőrök, mint én, próbáljak megoldani.

Utóirat: egy kissé a múltért is lelkendezik a lelkem. Volt egy ember, aki egy kicsit elvont, művészi énemet első perctől a legmagasabban szinten értékelni tudta. Gyerekként igaz Domokoson, de ha már a Faluság blog Ellenden van, akkor Hargitában jártuk be Tolnát-Baranyát. A második világháború és az azt követő nehézséges évek miatt nem tudott érettségizni, közel 60 évesen, amikor módja lett rá, megcsinálta. A történelemmel, földrajzzal kapcsolatos könyveket közel 80 évesen is olvasta, bújta, talán rám is ragadt valami ebből a passzióból. Egy életen át elegáns, tapintatos, gyöngéd és sokszor emberfeletti mély érzékkel megáldott ember volt ő. Nagyapa örökre egy legjobb barát. Sajnálom, hogy nem élheti meg a jelen perceit velem. De, ahogy a népviseletet, a János nevet, úgy gondolkodásmódját is megpróbálom képviselni, igaz utóbbihoz kell sok év bölcsesség még! Minden ember kéne ismerjen egy ilyen személyiséget!

AZ ELMÉLKEDÉS NEM ÁLL MEG. Nemrég, 1 hónapja megkeresett az egyik kollegánk, hogy fiával jó lenne, ha tanulnék az érettségire. Most az egyetemi elfoglaltságaim miatt mást nem keresek fel, viszont Beni is érdekes egyéniségnek tűnik, extrém sportoló és informatikus is egyaránt. Szociológia szempontból is „vizsgálandó” kombinációnak hangzik. Mindenesetre nagy lelkesedéssel vállaltam, hiszen jómagam is extrém sportolónak vallom magam! A blog írónak és olvasóinak is kellemes nyarat kívánok!

Viseletünk olyan, mint a bőrünk, sokat megmutat abból, kik vagyunk. Utal a korszakra, amiben élünk, nemünkre, életkorunkra, kulturális környezetünkre, értékrendünkre....

Nagymamám keze erős volt, bőre napbarnított, kicserzett, 100 év viszontagságát megélt, gondoskodó, dolgos kéz volt. Anyukám puha keze mindig tiszta, fehér, arányos ujjain csinos gyűrű, íves körme finoman lakkozott. Kéztartása kommunikatív: magyarázó, kérdő, óvó, intő, simogató, egy tanult, okos asszony szerető keze.
Az én kezem kicsi, bőre a hőmérséklet függvényében piros vagy fehér, eres vagy vékonyka. Nem túl szép és nem is erős, de minden feladatra kész, az ősök vonásait rejtő, egyenes kéz.

Nagymama ruhái erős anyagból varrott, tartós, szépséget és divatot mellőző, funkcióra hivatott darabok voltak. Mamának nem volt választott viselete, lány korában járt, amiben a többiek, de már fiatalon kenyeret dagasztott, tehenet fejt, szőlőben kapált, dolgozott a fronton lévő férfiak helyett is, így csak misére és a jeles napokra vasalta és keményítette ünneplő ruháját.
Fiatalasszonyként faluról a városba kényszerült akaratlan. A falu jelentette számára a családot, biztonságot, a szokásrendszert, a megélhetést, otthont és rendet, ám hirtelen egy több nemzetiségű, motorizált, modern nagyvárosban, Pécsen találta magát, egy új és ismeretlen világban, amibe nehezen integrálódott. Egész életére gyökér-vesztett ember lett, szíve és lelke szülőfalujáé maradt.
Ruhatára nem őrzött meg semmit a régi kelmékből, még a paraszti kultúra tárgyait sem hozhatta magával.
Asszonyként gyermeket nevelt, baromfit, disznót tartott, és a kertben megtermelte a család éves zöldség és gyümölcs készletét. Mindig a munka szabta meg mit húz fel: a kertbe jó a szakadt blújz, főzéshez a fakó, ám a városba szép ruháját öltötte magára. Sokáig gyűjtött jó szövetre és szabóval varratta nagykabátját, hogy majd egy életet kiszolgáljon. Egyedül a fejkendő maradt jelképe a gyermekkorban bevésődött falusi értékrendnek és szigorú öltözködési szabályoknak.

Anyukám nagyvárosban nőtt fel, egyszerre dolgozott és tanult, esténként a barátnőkkel színházba járt, hétvégén a Dunára fürdeni. Ruhatára szűkös, hisz a 60-as években senkinek nem volt sok ruhája, de Anyu okos és minőségi darabokat vásárolt. Okos, azaz jól variálható, többféle együttesként is használható ruhákat, melyek anyaga tartós, szabásuk alakhoz igazodó, stílusuk visszafogott, de a divatot követő.
Fiatal városi nőként körömcipőben járt, miniszoknyája alatt formás lába vonzotta a férfiak tekintetét. Mára a cipő sarka alacsonyabb, a szoknya hosszabb lett, a korosztálya férfi tagjai pedig kellően rövidlátók ahhoz, hogy észre vegyék egymást... Pedig anyu máig divatos és színes, megjelenése 80 évesen is nőies és friss!

Én városban nevelkedtem, mindennapjaink része volt a zenehallgatás, az olvasás, hétvégente kirándultunk, múzeumba és cukrászdába jártunk, nyáron Nagymamának segítettünk kertet gondozni, befőzni. Férjemmel egy Pécs-közeli községet választottunk otthonunknak, elnyerve ennek minden adományát: madárdalos hajnalok, egymást segítő szomszédság, földben termő élelmiszer, testet és lelket ápoló virágoskert.

Az én öltözetemben helyet kap Nagymama praktikuma és Anyukám színes egyénisége is, szeretem a szép nőies darabokat, de gyakran húzok futós, sportos holmit. A bizsukat örömmel használom hisz a színek, formák, stílusok gazdag választéka játékossá teszi a öltözködést, jól kifejezi, akár javítja hangulatomat és felerősíti öltözékem összhangját.

A fontos és jeles napokon csinos vagyok, és mindig magamon hordom a családi ékszereket. No, nem több száz éves drágaköveket, hanem szeretteim ajándékait: Mamától kapott fülbevaló, Anyutól örökölt gyűrű, férjemtől kapott karóra, testvértől medál, rokontól, fontos barátnőktől kapott nyakláncok, bizsuk. Segítő ékszerek ezek, melyek szeretteim erejével bírnak, óvnak és melengetnek....

Hiszek az ékszerek varázserejében, magukban hordozzák az anyagok természetes erejét, készítőik tehetségét, és a családtagok szeretetét, jóakaratát, támogatását.
Az ékszer hagyomány, erő, játék, a női viselet elengedhetetlen része. Olyan, mint a fűszer, az élet íze.

Mama a falujának egy kivételes lánya lehetett: egészséges, erős, fehér bőrű, kék szemű teremtés. Legszebb ékszere a hajkoronája volt, hullámos fürtjein a napsütés az arany és a bronz ezer színében játszott. Kislányként kis nyakláncot kapott bérmálásra, majd asszonyként egyszerű jegygyűrűt, nagymamaként gyermeke-unokái ajándékát. Kedvence lett az ősi etruszk minta alapján készült medál és lánc, melyet élete végéig hordott. Most az én nyakamban csillog diszkréten az egykori olaszországi szuvenír.

Anyukám fiatalon formás, karcsú lány volt, festett haja tupírozva, színe a szőkétől a rózsaszínig számos árnyalatban díszlett, a fodrász tehetsége és a hidrogén aktuális aránya függvényében.... Ékszerre fiatalon nem telt, de kisebb karperec, nyaklánc, egy-egy színes kendő feldobták öltözékét. Asszonyként bővült az ékszertár a családi ajándékokkal, örökségekkel. Számára a jegygyűrű és kísérőgyűrű a legfontosabbak, a házastársi kötelék, az egység szimbóluma, mindig viseli őket.
Ám velem együtt örömmel használja kiegészítőnek a bizsukat. Tükrös szekrénykénkben se szeri se száma a Föld különböző tájáról származó kézműves nyakláncoknak, különleges fülbevalóknak, finom kendőknek. Megőrzik nekünk világunk színes tájait, alkotóik kreativitását, őseik hagyományát, az eltérő kultúrák gazdagságát.

Viseljünk hát nyakéket, hajdíszt, fülbevalót és karórát! Legyen rajtunk akár szalmából font első jegygyűrűnk, gyermekeinkkel közösen fűzött gyöngy karláncunk, iparművész nemezelte nyaklánc, vagy a nagymamai örökség, érezzük a finom selyemszálat, ami velük összefűz, erősebbé téve minket, szebbé világunkat!

Tegnap, a sok eső utáni nekirugaszkodott kertben – a Dani megidézte idő-megéléssel kombinálva jutott eszembe, hogy tavaly körülbelül ilyenkor elkezdtem egy gondolatsort, amit nem fejeztem be (mert tulajdonképpen befejezhetetlen). Megtaláltam:

A minap írtam Irmának, hogy megyek ki dzsungelharcot vívni a paradicsom és a paprika körül.
Estére tömérdek karcolást, zúzódást, csípést beszerezve kicsit úgy érezhettem, hogy - ha a harcot nem is - a csatát pillanatnyilag én nyertem.
Különleges lélek- és létállapot: mikor nekihevülve átrendezzük a szobát, az életet....
Az elvadult, az elhanyagolt kert kialakulásának megakadályozása.
Valahogy a kertre mindig úgy gondolunk, mint a nyugalmas tevés-vevés helyszínére, az idilli tevékenység végzésére.
Az ápolt, folyamatosan, szinte nap mint nap fésült kertben ilyen is a munka: nyugalmas és harmonikus. Irodalmi kert.
(2023.06.25.)

Megélt és átélt, illetve át nem élt, néha élhetetlen idősávok közötti egzisztálásunk privát idejű kertje. A látható és a titkos helyeink.

Egy kép Balázs generatív kert-sorozatából

Igazán energikus, egyben felfokozott egyetemi éven vagyok túl. Rengeteg tanulás, munka, és persze sok bicikli edzés volt az elmúlt hónapokban, úgyhogy most is egy újabb verses bloggal szeretném a gondolataimat megosztani veletek. A héten rokon látogatásoké lesz a főszerep, viszont június végére egy hosszabb lélegzetű, régóta fontolgatott témáról készülők kifejteni a véleményem!
Versek, amelyek érzéseket ébresztenek bennem:

---

Karinthy Frigyes: Nem mondhatom el senkinek

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

---

Wass Albert: Nagyapám tanítása

A szó az ember legnagyobb kincse - mondta volt nagyapám, ahogy ott ültünk egy este a borízű almafa alatti kispadon. - Aki oktalanságra pazarolja, Istent gyalázza ezzel. Tőle tanultam egyik legfontosabb tudásomat, mely végigsegített életem göröngyös útján: a kimondott szó és az emberi idő értékét. Ekkor már iskolába jártam, s egy este ezt mondta nagyapám: "Holnap ne jöjj haza az iskolából, hanem eridj egyenest le a tóhoz. Városba kell mennem, de napnyugtára ott várok reád a szokott helyen, a füzes alatt." Fölcsillanhatott a szemem, mert szerettem nagyapámmal erdőt-mezőt járni, de különösképpen a tavat. "Ott leszek!" - ígértem örömmel.
Másnap azonban történt valami, az én számomra nevezetes dolog, ami kiverte fejemből a nagyapámnak tett ígéretet. Tanítóm tudtomra adta, hogy fölvett az évvégi versenyekre készülő csapatba, mint futót és távugrót. Nagy kitüntetés volt ez! A futással nem is volt baj, futottam én eleget le és föl a dombokon, hanem az ugrásban nem volt gyakorlatom. Így aztán, mihelyt vége volt a tanításnak, fölsirültem néhányad magammal a temető melletti legelőre ugrást gyakorolni. Úgy belemelegedtem a versenyzésbe, hogy bizony sötét este volt már, mire hazaértem. Az istálló előtt Jóska kocsis éppen kifogta a lovakat nagyapám kocsijából. Ekkor jutott eszembe az ígéret. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, ahogy a ház felé ballagtam, de bíztam abban, hogy nagyapám megérti, mi történt, és nem neheztel az elmaradásért. De nagyapám nem értette meg. Ott fogott el a tornác sötétjében. Bé se engedett a házba. - Ülj le oda a padra! - mondta kurtán. Leültem. Ő állva maradt. - Idefigyelj! - mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?! Elmondtam neki nagy szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel. - Idefigyelj! - mondta. - Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted?
- Értem - hebegtem megrendülve.
-Dehogyis érted - csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát. Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted?
Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek, akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet, és unokámat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.
- A megbízható embert még ellensége is tiszteli - mondta volt nagyapám -, mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfúj a szél...

---

Márai Sándor: A tapintatról és a gyöngédségről

Mert van valami,
ami több és értékesebb, mint a tudás,
az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság.
Van egyfajta tapintat
ami az emberi teljesítmény felsőfoka.
Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan,
színtelen és íztelen
s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses,
járványos vidéken a forralt víz,
mely nélkül szomjan pusztul,
vagy beteg lesz az ember.
Az a tapintat és gyöngédség,
mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás
örökké figyelmeztet egy embert
mi sok és mi kevés az emberi dolgokban,
mit szabad és mi túlzás,
mi fáj a másiknak és mi olyan jó,
hogy ellenségünk lesz,
ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni?
Ez a tapintat, mely nemcsak
a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri,
hanem a hallgatás gyöngédségét is.
Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.
Akik a jóságot, mely mindig önzés is,
párolták és nemesítették,
s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal
vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel,
nem mondanak soha egy szóval többet,
mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön,
nagyon finom hallószerveik lennének,
úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat?
S mindig tudnak másról beszélni.
S oly élesen hallanak mindent,
ami veszélyes az emberek között,
mint az elektromos hallgató fülek érzékelik
a nagy magasságban, felhők között közeledő,
láthatatlan ellenséges gépmadarakat.
A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel.
Igen, e két képesség emberfölötti.

A kit/mit választani kérdésén túl mindig érdekesebbnek tűnik a miért én? Miért engem? Miért nekem? Talán ez az egy passzivált viszonyrendszer, ami nem hagy nyugodni. Miért én születtem oda? Miért én járhattam oda? Miért engem vettek fel? Miért rám esett a választás? Ebben a kérdésfeltevésben a történet az én-en kívül van. Az aktív én nem mesél, hanem keresi azt a keretezett valóságot, amiben újra én lehet. A megfelelést. Az aktivitást. Hogy ő írhassa a történetet. Ki szabad akaratból, ki szabad kiválasztódásból – a krónikás feladata pedig, hogy elhiggye, ugyanazt a mesét igyekeznek megírni.

Nem a mi falunkban történt,

így legalább nem kell találgatni, kire illik a történet, tudunk figyelni a mesére. Egy hasonló faluban esett meg, ami éppolyan távolságban volt egy várostól, talán éppen Mohácstól.

Hol volt, hol nem volt, Béla volt.
Amolyan átlagos faluszéli embernek tartották, pedig nem a falu szélén lakott. Az egyik oldalán kihaltak a házból, a másik szomszédjával hűvös volt a viszony, mert egyszer véletlenül felgyújtotta a szalmakazlukat.
Minden temetésen ott volt. A ruháját rendben tartotta. Régiek voltak, kicsit fakók, de jófajta angol szövetből készültek.
Volt pár állata, egy tehén, egy disznó. Éppen etetett, amikor zörgettek a vaskapun. Aggódva kapta fel a fejét, mert egy ideje megszaporodott a hangos szó a faluban. Azelőtt csak szombatonként volt néha verekedés, mostanában szerdánként is kiabálás hallatszott sokszor. Nadrágos emberek jöttek, egy héten egyszer előadásokat tartottak. Az új termelési módot magyarázták. A gazdasági mechanizmusra kell figyelni – mondták és hogy a régi módszerek nem jók. A tudomány kimutatta az ozmózist, és hogy figyelembe kell venni a Hold ritmusát is. A vita hevében többen a svájci sapkájukat gyűrték és a nagyapjukat, meg a dédapjukat emlegették, hogy azelőtt is kövér volt a jószág és volt lucerna bőven, pedig mindenki a hajnali harmatban kaszált. De azért holdfényes éjszakákon lehetett hallani a kaszakő kattogó hangját az acélon. Béla nem emlékezett a dédapjára, de mit lehet tudni, hátha így jobb. Ő is éjjel kaszált ezután.
Teltek-múltak a napok, hónapok, ismét zörgették a kaput. Zászlókat hoztak, új zászlókat. Le kell szedni a régit, nem jó az, mondták. Mindig is Óceániával álltunk háborúban és Eurázsiával vagyunk baráti testvérségben. Béla nem emlékezett, kivel állunk háborúban. A kocsmában azt tanácsolták, rejtse el a padláson az óceániai zászlót, mert a szerencse és a múlt forgandóak.

Peregtek a napok, Béla nem ismerte a közlegelők tragédiáját, ezért még mindig egy tehénkéje volt, éppen itatta, amikor zörgettek.
Amolyan trabantos emberek, szemüvegesek. Járták a falvakat, javaslatot hoztak Bélának is. Úgy mondták mobili-tás-fej-lesztő kísérlet. Új idők járnak, legyen modernizáció. Meg kell változtatni a tradicionális berögződést! Sokat beszéltek, emlegettek valami Burgyiőt, vagy Burgyijót és hogy így javul az agyműködés is, nem kell hozzá semmi más, csak egy darabig fejtetőn kell nézni a televíziót. Segítettek megfordítani. Nagyon kedves emberek voltak.
Éppen húsvét volt egyszer, nagy nyugtalanság volt a faluban. Beteg lett a pap és úgy látszott, elmarad a körmenet, pap nélkül marad a falu. Az öregek eddig sem jártak misére, otthon imádkoztak, sokan gondolták, akkor legyen így, csendesség lesz, otthon maradunk. No de mégis lett pap, csak nem olyan. Az év gyülekezése-így mondták. Szép fehér autója volt a papnak. Különleges, ünnepélyes, nemigen látott még senki ilyet. A rétre hirdették meg a misét. Sokan eljöttek kíváncsiságból. Körben ültek le az esküvős sörpadokra.
- Béláim az Úrban! Szólította meg őket a pap.
Nem úgy van az! Rosszul fordították le nekünk a Bibliát, nem jól tudtuk eddig, ezután máshogy való imádkozni. Béla nézegette a füzeteket, tetszett neki, szép színes ábrák voltak benne virágos rétekkel és vasalt ruhás vidám emberekkel. Bélának nem volt Bibliája, ezután a füzetekből imádkozott otthon.

Bolt sok éve nem volt a faluban, már a posta meg az iskola bezárás előtt csődbe ment. Azt mondták, a boltos elégtételt vett, mert több falusinak is kivágta egy éjszaka a szőlőjét, de ez rég volt, kevesen emlékeztek arra is, milyen volt a friss kifli reggelente. Egy furgon jött hetente kétszer, amelyik azt süvítette: szólj anyádnak, jöjjön ki! Az árus kedves ember volt, szoktak beszélgetni is. Bélának eltette sokszor a frissebb káposztafejeket, sárgarépát. Most elmondta, vagy inkább megsúgta: ne vegyen Béla margarint, nem jó az semmire. A pálmaolaj sokkal egészségesebb, és élesztős kenyeret sem szabad enni, hanem kovászosat. Kovásszal kell sütni. Ahogy öreganyáink sütötték. Béla nem emlékezett, hogyan sütötték a kenyeret régen, vett inkább Toast kenyeret.
Minden hónap első keddjén hozták a nyugdíjat. Azt mondják, Béla kapja a legmagasabbat az egész faluban. És már sok éve. Mióta az a balesete volt, aztán sokáig volt kórházban. Megírta az újság is. Utána nem is kellett már munkába mennie, nem emlékezett sehogy sem, hogy kell azt a magas darut irányítani. Még rehabilitációra is vitték, jött érte egy autó, akkor még nem tudta magától, hogy kell bemenni Mohácsra.

A buszmegállóban reggel voltak a legtöbben és főleg szerdán. Mióta nem volt a faluban orvos, be kellett menni a körzetesített orvoshoz. Onnan csak este fáradtan keveredtek haza az emberek. Mégis lett orvos is, vagyis afféle gyógyász. Neki nem volt vérnyomásmérője, meg receptet sem adott szerencsére, nem kellett a gyógyszertárba is messzire utazni. Havonta egyszer végeztek állapotfelmérést. Bélának hosszú listát nyomtattak ki mindenféle kezelésre meg diétára. Különleges gyógyerejű szereket ajánlottak. Szép fekete csomagolásuk volt, ezeket kényelmesen egy futár hozta mindig a nyugdíjosztás napján. Még ausztrál gyógynövénykivonat meg guár-gumi-mag-liszt is volt a csomagokban.

Így telt-múlt az idő, Béla nagy munkában volt. A konyha északi falát bontotta ki, mert a lakás-korszerűsítő program volt divat éppen a faluban. Az egészségre ártalmas vályog helyére osztottak újfajta építőtéglát. Korszerű volt ez, azt mondták mé-ret-ru-gal-mas sa-lak-be-ton-fa-la-zó-e-lem. Ezt pakolta éppen Béla, amikor zörgettek a kapun. De ezúttal nem a városból jöttek, csak egy régi Simson mororbiciklin jött valaki. Egy ócska bőröndöt hozott, kockásat, kopottat és hogy ő egy távoli rokon, a padláson találtak mindenfélét még a szuverenitási fordulat előtti időkből. Ez a rokonoké, alighanem a szüleié volt.

Béla esténként ezeket a papírokat, leveleket, nézegette. Sehogy sem értette, ki mikor írta, és aki ott volt abban a faluban, az ugyanaz, mint aki itt kapta a bíróságtól a levelet? A régi fényképeket szerette vizsgálgatni. Lassanként felismert egy mosolyt, egy kéztartást és látta, hogy az a gyerek ott ugyanaz, mint a katonaruhás később. Aztán meg a mankóval is ugyanaz. De akkor sem tudta a leveleket összepárosítani a képen álló, vagy ivó emberekkel. Egyszer aztán az egyik megsárgult képen, ahol egy díszes szoknyában áll egy nő egy csecsemővel, a háttérben észrevette, hogy az a szekrény az ugyanaz, mint amelyik neki az első szobában áll. Csak ott a képen még látszik a díszes faragás, ahogy a templomi nagy szekrényen, akár egy hatalmas virágkoszorú. Összesen egy kis levélke és virág maradt meg az egyik sarkán. Kiment a kamrába és a műhelyasztal alól előhúzta azt a nagy ládát, amiben mindenféle formájú véső és furcsa kanyarodó gyalu is volt. Ez is valamelyik rokonáé lehetett. Ahogy végighúzta az ujját a rózsa szirmán, aztán próbálgatta a különféle vésőket, lassacskán kitapasztalta, melyik milyen réshez, repesztéshez való. Nyárfapallóból kísérletezett, újságpapíron megrajzolta a képről a díszt. Lassan azt vették észre a faluban, hogy Béla elmarad az állapotfelmérésről. Még télen is ott állt rakásban a falazóelem. Béla faragott és hársfapallót rendelt, és nem is hallotta a zörgetést a kapun. Időnként átment a templomba, megfigyelte a sekrestyében a szekrény díszeit. Elfelejtette megrendelni az eukaliptusz olajat és faragott, és faragott és büszke volt.

Szerk.megj.
A mi falunkban történt, hogy Tibor az Ellend régen fotókiállítást ezzel a meséjével nyitotta meg.

Érdekes szó ez a „viselet”. Annyiféle jelentést tudok mellé találni.
Viseletnek hívják a néprajzban a nép, az isten adta nép tájegységekre, településekre jellemző ruházatát.
A tesóm, aki többszörösen ismert és elismert néptáncművész, koreográfus, évtizedek óta gyűjt viseleteket. Képes bármeddig elutazni (vagy minket elküldeni) egy-egy kitüntetett darabért. Mára odáig fajult, hogy előadásokat, divatbemutatókat rendez, koreografál, vezet, amelyek során feleleveníti az egyes ruházatok üzeneteit, a viselésükhöz kapcsolódó szokásokat, vagy éppen egy-egy motívum újraértelmezését. Nem mindennapi élmény.

Ha már a népviseleteknél tartunk, akkor nézzünk egy szép régi kifejezést! Viseletes, viseltes. Ezzel a szép kifejezéssel kívántak arra utalni, hogy az adott ruhát régóta viselik, azaz elnyűtt, kopott, szakadt. Kicsit udvariasabban hangzik, mintha simán leszólták volna bárkinek is az öltözetét. Pedig már ekkor megmutatkozott, hogy bizony a ruha teszi az embert. Ugyanis az ilyen megjelenés, viselője szegényes anyagi körülményeiről árulkodott.

A viseletes szó szigorúan nem összekeverendő a viselős kifejezéssel. Mert ez bizony egészen mást jelent. (Külön gratulálok annak a magyar, mint idegen nyelvtanárnak, aki a különbséget elsőre megérteti egy magyarul tanuló jóhiszemű külföldivel.) Itt bizony mást visel a titokzatosan mosolygó asszonyság. Mondjuk a terhesség szónál jobban hangzik, de nekem a várandósság volt a másállapotomra talált legmegfelelőbb kifejezés. Ugyanis méhemben fejlődő gyermekeimmel töltött 9-9 hónapot csöppet sem tekintettem terhesnek. Ugyan eltérően viseltem a két időszakot, de mindenképpen egy csodás várakozásnak éltem először lányom, majd fiam készülődését. Érdekes, hogy lányom idején majdnem végig hánytam a 9 hónapot, míg fiammal csak nőtem, nőtem, mint a kis gömböc, de rosszullétre nem panaszkodhattam. Egy öreg nőgyógyász bölcsessége szerint az ultrahang vizsgálatnál is pontosabban megmondható a születendő gyermek neme, ha a várandósság ideje alatti rosszulléteket figyeljük. Ugyanis, ha az asszonyba csak egy akkorka kis férfiasság is izeg-mozog, amekkora egy magzat kukackája, akkor kedélyére nem lesz panasz, rosszullét nem gyötri. Bármennyire is nyers eme pajzán bölcsesség, személyes példámmal kénytelen vagyok valóságát megerősíteni. Úgy is mondhatnám, hogy másodszorra jól viseltem magam. És egy újabb szóértelmezési elágazáshoz érkeztünk. Mert a „jól viseltem magam” egyaránt jelenheti, hogy jól éreztem magam, de azt is jelentheti, hogy jól viselkedtem, rendesen tettem a dolgom, a viselkedésemre nem volt panasz. Régebben a gyerekek ellenőrzőjében ez állt: jó magaviseletért jelest osztályzatot kap. Azaz jól viselte magát. Ez vajon azt jelenti, hogy azt a személyiséget, amit örökölt, kapott, neveltek belőle, azt jól elviselte? Vagy egyszerűen jól viselkedett? Nem is egyszerű a válasz. A viselkedést az emberek világában inkább magatartásnak szeretik hívni. Pedig olyan kérdést még sosem hallottam, hogy Pistike, hogyan tartod magad. Sokkal inkább, hogy miért viselkedsz így. A válaszból sok mindenre lehet következtetni. Az állatvilágban például komplett tudomány épült rá, viselkedéstan, etológia. Érdekes, izgalmas terület. Magyarázatot ad számos jelenségre. Meg kenyeret is szépreményű etológus lányoknak, mert az állatok viselkedésének megfigyelése, kutatása lassú, hosszadalmas, sok türelmet igénylő feladat. Az ilyen munkakört nők viselik jobban. (Éppen mostanában köszöntöttük a csodálatos Jane Goodall-t 90. születésnapján.)

Valóban, nem csak ruházatot viselünk, hanem sok és számos terhet, helyzetet. Ilyenkor mi nők szeretünk egy kis külsőséggel jutalmazni, vigasztalni, feldobni magunkat. Ezzel lehet, hogy csak elfedjük a tényleges állapotunkat, vagy éppen valami mást szeretnénk közvetíteni. Ez a viselet lesz az öltözködés, a divat. De az erről szóló gondolataimat majd máskor kell elviselnetek.

A tesóm, aki viseletes, de kényelmes cipőjében, viselősen, a magyar népviseletet bemutató előadáson, éppen furcsán viselkedik.

Számomra a mai napig meghatározó élmény, mikor 2021-ben a "Mesélt város és vidék" témát mindegyikünk megírta (https://falusag.hangfarm.hu/author/noirokor) – ahányszor csak visszaolvasom, lelket cirógató örömmel állapítom meg, hogy úgy jó, ahogyan van. Semmit nem változtatnék rajta, csak folytatnám.
Tavaly előtt, mikor tollasos-röpis együtt-játszásra találkoztunk, Szilvi a hatalmas pizzákkal megérkezve már akkor mondta, hogy na, legközelebb hozzájuk menjünk. Bensőséges nő(író)kör legyen.
Viseléseink, mint téma-ötlet onnan jött, hogy Balázs sok AI generált fantasztikus népviseleteket készít és nemrég láttuk a Smoke Sauna Sisterhood c. filmet az észt női szauna közösségről. Szilvinek tetszett az ötlet: Viseléseink. Lélek és ruha. Színe és visszája.

Nos, Balázs, mint tiszteletbeli (nő)íróköri tag, már megírta a maga téma-verzióját Szalmadivat címmel. Ezen a ponton vallom be, hogy Szilviéknél nem sikerült dolgozni, mert elörömködtük az időt....
De! Zsuzsi felpróbálta Szilvi álomszép viseletét, rövid felvillantása a szokásrendszereknek: mikor ki milyen színű, anyagú, stb. ruhát viselhetett. Társadalmi státuszok, belesimulás, elfogadás, apró lázadások. És Zsuzsi gyönyörű éneke.

Séta a kertben – gyümölcsös, pince, régi és frissen ültetett növény-életek. Régi bodzabokor, fa nagyságú törzzsel, megmentve, életben maradva.
Elsétáltunk a tájházba, megnéztük a szalmagyűjteményt és a tojásmúzeumot, aztán lesétáltunk a pajtából átalakított közösségi házba. Terek, lehetőségek, megteremtések, használatok és közösen megéltségek. Megfűztük Balázst, hogy zongorázzon nekünk – megtette!

Kedves Mindenki! Várom a témához kapcsolódó bejegyzéseiteket!

Viseléseink – a testen és a lélekben. A lélek kivetülése a ruha által a testre. Alkalmak. Hangulatok. Eltakarások.
Tudatosan nem test és ruha lett a cím – akkor inkább a divat felé orientálódnánk.

Felöltözni a napnak. Az éjszakának. Másnak lenni, más testet mutatni. Másként, másmilyennek lenni. Szépnek vágyni. Az esti fény-takarások megszépítésében őszinte-bátran.

Mindennapi ruháink – önkifejezés, idomulás a környezethez. A földön meglenni törekedve az idilli felé. A lehetőségek, az adottságok és az álmok összeegyeztetettségi harmóniájának megvalósítása. Elégedettség.

Éjszakai ruháink és ruhátlanságaink. Sejtetés. Kacérkodás. Huncutság.

A lakóhelyünk nagy mértékben meghatározza nemcsak azt, hogy milyen típusú ruhákat hordunk, hanem az anyagválasztást és a színeket is. Színválasztásunk.

Megtalálni a konzum világban saját magunkat, a készletből létrehozni az egyedit. Válogatni. Kombinálni.

Piros csizma – sokáig identitásom kifejezője volt. Nem szerettem soha, mikor megkérdezték, hogy hol vetted, én is ilyet akarok. Úgy éreztem, el akarnak lopni belőlem valamit.

Szép ruha visszahatása a testre – elvárja tőle, hogy ő is szép legyen. Edzeni: erősre, tartósra, szépre. Vasalni: ránctalanra, tartottra, szépre. Az ideális alkaton a tökéletes szabású ruha. Kölcsönös kifejeződés. Álomvilág.

A hiba esztétikájának értelmezési síkjában a szabályostól való eltolódás általában többlettel is bír.
Kert vonatkozásában, kertértelmezésben a hiba hiányként szokott megjelenni: hiánybetegségek (az egyed csúfsága, színhiány, színrendellenesség – klorózis, nekrózis, sárgulások és barnulások: kálium-, kálcium-, cink-, kén-, mangán-, nitrogén-, vashiány), eredési nehézség folytán megjelenő csököttség, erélytelenség, növekedési rendellenesség (egyöntetűségi hiba), meg nem eredés vagy elpusztulás következtében a megtervezett teli tájban észlelhető hiányosság, ki nem töltöttség (ritmushiba).

Idén a piros tulipán másfél sárga szirommal jelent meg – határozott elkülönülése a színeknek a cirmosság selymes elmosottsága helyett. Ez a tulipán tavaly teljesen piros volt. Tavaly előtt és azelőtt is. Idén lett először másfél sárga szirmú. Érdekes, kromoszomatikus hiba, azaz a probléma hagymája az ültetési anyagban található. Jövőre lehet, hogy már két teljes szirma is sárga lesz. Pár év, és így lesz a pirosból sárga tulipán....

A növényanyagon, mint alapanyagon túllépve beszélhetünk tervezési hibáról, mikor a gondos kéz nem jól tette el a térben a növényeket (előrelátási hiányosság, előrelátási hiba) – amikor a jelen eluralja a képet, és nem látjuk magunk előtt azt a változási folyamatot, ami majd a jövőbeni képet kialakítja. A plantológia olyan, mint a pedagógia: minimum 5-10 év kell a hatásra adott reakció, a viszontválasz megérkezéséig.

Utálom a kertet.
Elvette a szüleimet tőlem. A nagymamámat még csak-csak megértettem, elfogadtam. Akkoriban nem volt divat, hogy a nagymamák éjjel-nappal játszanak az unokáikkal, élményparkokba, arcfestésre, meg mekibe hurcolják őket, hogy a gyerek csöppet se unatkozzon, és válogatott, minőségi programmal szórakozzon. Hosszú, gyönyörű végtelen nyári szünetek teltek el úgy, hogy mire én felébredtem, az asztalon várt a finom reggeli, bundás kenyér, és olyan fekete és édes tea, amiben a kanál is majdnem megállt. A mamám ilyenkor már a kis konyhakertjében serénykedett, hogy megkészüljön a kapálással, a gyomlálással, a borsószedéssel még a nagy meleg előtt. Arra mindig ügyelt, hogy amíg fel nem kelek, és megyek ki hozzá üdvözölni, ne menjen ki a hátsó nagy kertbe, hogy meg ne ijedjek. Gondoskodó szeretetéből étel, nyugalom, biztonság formájában kaptam meg a legtöbbet. A kiürült kukoricagóréban rendezkedtem be, és ott játszottam naphosszat. Néha bejött egy pohár friss vízért, meg „rámnézni”, hogy minden rendben van-e. Vagy a konyha nyelte el, és főzött, hogy „Jézus nevibe” éhen ne haljunk.

Néha, kiváltságos alkalommal, én is felmentem vele a nagy kertbe, ahol nyár végére már akkora kukorica erdő állt, ahova én biztosan nem mertem bemenni. Hétvégenként, ha a nagybátyám megjött Pestről, akkor volt csak jó világ. Vele a bátorságom is megjött, és együtt mentünk fel a kukoricáson túlra a gyepübe, hogy megnézzük mennyit nőttek az akácok, vagy hogy kicsit ritkítsuk a gazt. A ganyé mellet pedig perverz örömmel öntöttük ki a lúgos mosogatóvízzel a lótetűket. Hű de nagy volt az öröm a tyúkudvarban egy-egy testesebb példány láttán! Ez az élet már-már tökéletes, nyugodt volt.

De nem így a szüleimmel. A kert őket is elvette tőlem. Anyukám délután mikor hazakerekezett a munkahelyéről, csak addig jött be a házba, míg utcai ruháját átcserélte az otthonkára, és már ment a nyári konyhába, hogy ha kell gumicsizmát húzzon, és irány a kert. Bekapcsolta az akkor még multikultúrát sugárzó Petőfi rádiót, és többet csak sötétedés után láttam újra, amikor fáradtan bejött. Apukámból még kevesebb jutott. Ő munka után a maszek munkáit intézte, keresztbe-hosszába járta a villasort a tavaszi vízrányitásokkal, az ezerféle vizes és bádogos munkával. Ha nagy ritkán hazatévedt, akkor ő is ment a kertbe az ottani munkákat intézni. Permetezni rendszerint, vagy inkább anyu szerint mindig későn, már amikor megvolt a baj, ért csak oda, vagy amikor úgy tartotta kedve. Persze anyunak volt a legszebb kertje, most is. A fóliában már március végére fejbe borult a saláta, áprilisra pirosodott a retek. Húsvétkor a saját zöld hagymánkat ettük. Május második felében, Pongrác, Szervác, Bonifác tombolása után kiültette a január óta az ablakban gondosan nevelt paprika és paradicsom palántákat. Júniusban ott örvendeztünk a pici paprikáknak, és júliustól már a paradicsom is pirosodott. Addigra az első adag cukorborsó is leérett. Szerencsére sóskát – enyhébb tél után – már koratavasszal is lehetett szedni. (Nincs is jobb egy édesen fanyar sóskamártásnál főtt krumplival, olyan tükörtojással, amiben akár magamat is nézegethetem.) Szépen dagadtak a karalábék, az uborkának pedig sose lehetett akkora hálót húzni, amit ne tudott volna túlfutni. A kerítés mellett érett az eper, a ház háta mögött a málna. A „málna ajkú” – hasonlatot csak akkor értettem meg, amikor csöpp kislányom gyönyörű mosolyát láttam. A ribizli ravasz kis növény. A tökéletes, csábító piros vagy fehér gyöngyszemek kicsit savanykásak a fürtről lehúzva. Az igazi élvezetet szörpként adják. De abban verhetetlenek! Az egres meg egy paródia. Próbáltam már minden hogyan enni, de vagy fanyar, savanykás volt, vagy a sok magtól nem éreztem az élvezetet. A gyümölcsfák nem mindig viselkedtek kedvünk szerint. Például kedvenc gyümölcsöm, a cseresznye. Valamiér nem akart nálunk sose királyi hatalomra szert tenni, hatalmas lombot növesztve, sötét bordó pöttyökkel kacsingatni. Pedig, ha valahova beszabadulok, ma is képes vagyok órákon át a fa tetején ülve csemegézni, és a lecsupaszított cseresznyemagot ujjaim közül messze lőni. A világ legnagyobb találmánya a nektarin! Csak így úriasan, németesen, a kopasz barack elnevezés ledegradálja azt a növénynemesítő bravúrt, ami a mesés őszibarack ízt adja a bökős szőrszálak nélkül. Mire az almákra kerül a sor, a nyár is véget ér, így azokat most inkább nem is említeném. Talán csak azt a gnóm teremtményt, amit birsalmaként emlegetnek, pedig ez a legkevésbé juttatja eszembe az almák édenkerti teljességét. Rusnya is szegény, kemény is, ízetlen is, mintha Quasimodoból szeretnénk Fekete Tulipánt csinálni. Pedig, a savanyú káposztát el sem tudom képzelni nélküle.

A virágoskert volt anyu mostohagyereke. Arra jutott mindig a legkevesebb ideje, ereje, mivel az „csak” szép volt, a szemet gyönyörködtette, de gyakorlati hasznot nem hajtott. És különben is, apunak már régen fel kellett volna csákányozni, mert az ásó azt már nem viszi el. A másik fő jellemzője a „sorba ültetés”. Anyu a virágokat is sorba ülteti, nem foltokba, szigetekbe, hanem szigorúan sorba. Először jöttek a klasszikus rózsák. Illatosak, szépek. De mivel apu ezt is hanyagul permetezte, és megtetvesedtek, egy időben menniük kellett. Aztán jött egy télálló rozmaring. Ez nagy találmány volt, mert régebben a gondos háziasszonyok télire bebagyulálták a töveket, hogy a fagytól is óvják. De amióta van télálló, meg enyhe tél, van amelyik még télen is megőrzi a virágait. A kedvencem a labdarózsa. A nagymamám kertjét juttatja eszembe, amikor a hatalmas virágbucik lehúzzák az ágat, és zöldes fehér gombócokkal borítják be a bokrot. Koratavasszal a virágoskert ékei a jácintok, tulipánok nárciszok. Ha gondos a kertész, elvirágzás után felszedi őket, hogy ne fajozzanak el a hagymák. Meg persze olyan jó ősszel újra elásni a hagymákat, ha még emlékszünk rá, hova tettük őket tavasszal. Aztán megjelenik a szívvirág. (Akkor, májusban, amikor a mamámat temettük, anyuval bementünk a hűtőházba, és a koporsót felnyittatva, egy kis csokor szívvirágot tettünk mama kezébe. Anyu világéletében szenvedett a szeretethiánytól. Amikor elég bátorságot gyűjtött, hogy ezt megmondja mamának, az egyszerű asszony, aki a Ratkó-korszakban 36 éves, öregasszony korában, szégyenkezve szülte anyut, azzal védekezett: de nem dobtalak el! A szívvirág beszélt helyettük.)
Kicsivel később jöttek a nőszirmok. Nekem mindig a pulykák döjfös feje, és lelógó pofalebernyege jut róluk eszembe. Régebben Antalszálláson, az útmentén nőszirom-lénia díszlett ezer színben. Mint egy élő virágmúzeum vezetett végig a csöpp falun.
Aztán az évek során visszamerészkedtek a rózsák a kertbe. Új, nemesebb fajták, kevesebb illattal, nagyobb ellenállással. Az udvar is virágokkal van tele. A cserepesekkel. Hagyományos és angol muskátlik, kaktuszok, szegfűk, aszparáguszok, és minden, ami valami miatt odakerült. Nyári késő délutánokon, amikor a nagy forróság után öntözni lehet, legalább egy óráig tart, mire mindenkire felüdülés vár.

Hát, ez az a kert, ami elvette tőlünk a szüleinket. A húgommal sok mindennel próbálkoztunk, hisztiztünk, lázadtunk, még segítettünk is. De nem jött be. Mert, ha odáig fajultunk, hogy valamely, általunk is elvégezhető munkafolyamatba bekapcsolódtunk, a hőn áhított együttlét helyett a felszabadult időt a szüleink újabb feladatra tudták fordítani. Arról nem is beszélve, hogy pl. kapálni nem is tudunk rendesen. Inkább sehogy. Ribizlit szedni kifejezetten szeretek. Kisszékre ülve szemezgetem az összesen két bokrot, és közben hallgatom a kert felé irányított rádiót. Mostanra a Petőfi levitézlett Petőfi 200 ide vagy oda. Anyu átszokott a Muravidéki magyar nyelvű adásra Szlovéniából. Kicsit akadozik, meg sistereg, mert csak középhullámon jön, de sokszínű, szórakoztató, és a sosemvolt nagyhatalmat idézi. Magyar nyelven mondanak időjárás jelentést a hegyekből és a tengermellékről.

Így telnek a napok évtizedek óta. A kert akkor szép, ha szenvedéssel teli, kemény munkával terem. Hiába próbálkoznánk új idők új szelével, magaságyás, meg permakultúra, apám spermakultúrájával ez nem, fér össze. Anyu hihetetlen, képes volt egész nap lehajolva, fáradhatatlanul gyomlálni, palántázni, meztelencsigát szedni, kötözni, öntözni, ültetni, felszedni. Én apu fajtája vagyok, derékfájós. Egy leesett zsepiért még lehajolok, de hajolgatni, vagy tartósan fenékkel fordulni az ég felé, nem tudok. Már csak azért sem, mert krónikus bélbajom miatt, ha 5 másodpercnél hosszabb ideig nyomódik a hasam, ami lehajolásnál elkerülhetetlen, fájni fog, és klotyóra kell mennem. De apu ellenáll. Semmi kerti kényelem, csak a kemény munka. Hajuldozni ő sem tud, de anyu igen. Hát dolgozzon meg a sikerért! Neki pedig ez jelenti a sikert. Primőrök, ízletes termények, elégedetten falatozó család. A fiam egészen kicsi kora óta eszi anyu lecsóját, mára, 11 évesen már a csípős sem akadály. A lányom sózás nélkül harapja a zöldhagymát. Ha nem fagy el, a létra tetején üldögélve eszik a sárgabarackot. Köpködik a meggymagot, falják a paradicsomot.

Ezzel nem tudok versenyezni. Szóval beletörődtem a kert győzelmébe. Sőt látom, hogy mára ez tartja életben a szüleimet. Tavasztól őszig napközben meg sem próbálom telefonon hívni őket, mert úgy sincsenek bent. És galád módon élvezem a földi paradicsom minden előnyét. A gyümölcsöket, a zöldségeket. Ami pedig a legmegdöbbentőbb, hogy nem tudok elmenni egy vetőmagos stand előtt, hogy ne keresnék zöldhüvelyű bokorbab magot, mert az sokkal finomabb, mint a sárga. Hogy panel ablakaimban egész évben virítanak a virágok. Már saját krizantém töveim vannak, akik évről évre teszik a ködös novembert színes kavalkáddá. Petúniák ontják a legnagyobb melegben virágaikat. Melírozott színű muskátlikat pátyolgatok a lépcsőházban telente, hogy nyáron gyönyörködhessek virágpompájukban. És még a bűn útjára is léptem, amikor egy csodás bougainvilleát kétszer is csempésztem. Egyszer át a fél Balkánon. Másodszor meg mediterrán hangulatot a beton falak közé.

Jó kezdet ahhoz, hogy álmaim kertjét megtervezzem. Ami biztos, hogy olyan kertet képzelek, amiben nem kell ennyit dolgozni. Nem tudom, hogy van-e ilyen. De én most olyat fogok elképzelni. Több részre osztom a kertemet aszerint, hogy mit szeretnék ott csinálni, mit szeretnék ott érezni, és mit szeretnék kapni tőle. Induljunk is el!

1. Muszájok kertje

Enni kell. A konyhakert szükséges. Ideális esetben önellátóvá teszi az embert. Egyetlen bolti zöldségnek sincs olyan íze, mint amit magunk termelünk. De lehet-e úgy csinálni, hogy ne vigye el az összes időnket és kedvünket? Nos, ebben a kertben magaságyások vannak. Négy méter hosszú, egy méter széles, és egy méter magas. Alul vakondok hálóval, szépen rétegezve, ahogy a tankönyv előírja. Csepegtető öntöző vezetékek hálózzák be a talaj felszínét. Egy-egy másfél méterre felhelyezett tartályból csepegnek az életet adó vízcseppek a nyári szárasság idején. Négy magaságyás ellát bennünket. Nincs hajuldozás. Nyújtózkodni is csak kicsit kell, mert az ágyásokat kényelmesen körbe lehet járni, mindig van olyan oldala, ahonnét minden növény elérhető. A magaságyásokra télvíz idején fólia sátrat lehet húzni, így az érzékeny palántákat már kora tavasszal ki lehet ültetni. Itt nincsenek fák, ide nem vet árnyékot semmi, napfürdőznek a növények.

Az ágyásokban levélzöldségek, káposztafélék, gyökérzöldségek, hagymák, paprikák és paradicsomok váltják egymást. Néhány kapor, körömvirág és bárki, aki szeretne itt megtelepedni, és békességben megfér a kultúrnövényekkel, színesíti az ágyásokat. Anyukám gazosnak és elhanyagoltnak tartaná ezt a kertet, pedig csak a talajt védem a kiszáradástól azzal, hogy nem gyomlálok ki mindent.

Ennek a kertnek a szélében van a komposzt, régi nevén a ganyé. Innét üdezöld tökszárak kígyóznak ezer felé. Hatalmas leveleik árnyékot vetnek a tikkadt rovaroknak. Reggel pedig martinis pohár módjára vezetik le a hajnali pára cseppjeit a levélnyélhez.

Ebben a kertben mindig van mit enni. Mindig van olyan levél, gyökér, vagy termés, amit ropogtatni lehet. Télen is. A kelbimbók „lábon állva” telelnek, a sóskákkal együtt. Csak kiugrik az ember és letör egy-két Barbie-káposztát, ahogyan én hívom ezeket a pompás kis növényeket. Haladjunk tovább!

2. Gyümölcsöskert

Minden kert leggyermekbarátibb része a gyümölcsöskert. A falánk manók elől sokszor a félérett, még fanyar gyümölcsöket tiltással kell távol tartani. De ha beérik, nincs akadálya a gondtalan falatozásnak. Bár, néha viccesen megjegyezzük, hogy a szedőknek fütyülni kell, hogy betakarítás alatt ne egyék meg a hasznot. Mindig úgy képzeltem, ha valaha gyerekeim lesznek, egész nap mezítláb szaladgálnak. Estefelé lepkehálóval összefogdosom a szutykos képű kölköket, megcsutakolom őket a kerti zuhany alatt, és egészséges fáradtsággal dőlnek ágyba egy-egy nagy karéj lilahagymás zsíroskenyér-vacsora után. Szerencsére megadatott ez az álom. Két gyönyörű gyerekem kicsi korától kezdve nyaranta szaladgál szüleim udvarában, kertjében. Etetik a tyúkokat, beszedik a tojásokat, sötétedés után zseblámpával meztelen csigákat szednek a kertben, és ha nem fagy el a sárgabarack, akkor a létra tetején habzsolják az édes gyümölcsöt.

Ez a kert is ilyen. Ahogyan a tavasztündérek nyári ruhát öltenek, elkezdődik az érés, és egészen az őszi napéjegyenlőségig, de néhányan még tovább ontják gyümölcseiket. Kezdenek a zamatos cseresznyék, nekik válaszolnak a földszintről a szenvedélyes eprek. Közben összeszorított szájjal mosolyognak a meggyek. A ribizlik és az egresek „megbokrosodnak”. Ilyenkor már derűsen sárgulnak a kajszibarackok. Én a Ceglédit szeretem a legjobban. Íz és méret tökéletes élményt ad. A korai nektarinek veszik át az uralmat. Ezekből a sárgahúsú érik először. Majd két héttel később jön a fehérhúsú. Ennek bíbor külső fényes bőre csodás fehér rostokat rejt, amelyek a maghoz közeledve bíbor koszorúval fonódnak a magok réseibe. Ennek a gyümölcsnek olyan mámorító, rumos íze van, hogy rosszullétig lehet falni belőle. Majdnem elfeledkeztem a szederfákról. Na, ezek az igazi időutazók. A saját gyerekkorom jut róluk eszembe, amikor egész nap futkoztam a pusztán, ahol éltünk, szedtük a szedret, és élveztük, hogy sötét bordóra színezte a nyelvünket, a képünket, és a ruhánkat is, ha óvatlanok voltunk. Klasszikusan a baromfiudvarokban a lepotyogott, erjedt szedrek szokták megbolondítani a mohó libákat. Az én kertemben is van eperfa. Fehér is meg bordó is. Szenvedélyesen szopogatjuk le a lédús bogyókat a kocsányról.

Július közepétől az idő múlását juttatja eszünkbe az őszibarack. Ebből is több fajta van. A sárgahúsú, Jersey és Redheaven ha jól le van ritkítva tavasszal a fa, akár félkilós labdákat is terem. Augusztusban jönnek a fehérhúsúak, és legvégül a kis csenevész parasztbarackok. Ezeket nem nemesítették agyon. Aprók és zamatosak. Nagyon szeretem azt a befőttet, amit közepes üvegbe, három gyümölcsből készítenek. Az üveg legaljára kerülnek a meghámozott, de egészben hagyott apró parasztbarackok. (Ezeket úgy lehet hámozni, hogy kis bevágást ejtünk a héjon, és egyszerűen lehúzzuk a bőrt.) Rájuk hámozott körte szeletek kerülnek, és közéjük egész szilvák vegyülnek térkitöltőnek. Egyszerű cukros lé kerül rá. Esetleg egy-két szegfűszeggel, szegfűborssal bolondíthatjuk meg, de nem nagyon van rá szükség. Novemberben, amikor már sötét, nyirkos és nyomasztó az este, egy ilyen üveg befőtt visszacsempészi a gazdag nyár emlékét a radiátorra tapadt lelkekbe. Szóval körte is kell. Jó kis fricskája a természetnek. Baromi finom, hasonlít az almára, de lassíthatatlan mulandóságával megint csak az idő elszelelését juttatja az eszembe. Nem így az almák. Nem véletlen lettek az édenkert fő gyümölcsei. Ezer fajtájával a sokszínűséget hirdeti. Nem csak színben és formában, de főleg ízben kell az embernek megtalálnia a neki tetszőket. Ha elég ügyes a kertész, akkor minden hangulathoz talál megfelelő ízű, zamatú almát. Édeset a vidám pillanatokhoz, zöldet a sportos hangulathoz, savanykásat a hússütéshez. De a Jonathán a joker. Az mindig minden körülmények között jó!

És közben ősz lett a kertemben. Szilvák ragyognak még. Régebben nem voltam nagy szilva fan, mert nem voltam szilvafán. Bocsánat ezért a buta szóviccért, de most jutott eszembe, és nem bírtam neki ellenállni. Szóval nem láttam be a szilva világegyetemben betöltött fontosságát. Valószínűleg ebben az is nagy szerepet játszik, hogy nem vagyok egy pálinkafogyasztó alkat. De mostanában tettem azt a kinyilatkozást, hogy bár minden lekvárok ősanyja a kajszilekvár, nekem mégis a legjobban a szilvalekvár ízlik. Szeretem ahogyan anyukám főzi, kicsit folyósra, zamatosra. Szeretem a boltiakat. Sőt, egyszer olyanhoz is volt szerencsém, amit apu valamelyik kuncsaftjától kapott. Mázas köcsög volt nyakig töltve, és a tetején csontkeményre szikkadt lekvárréteg zárta el a köcsög belbecsét a külvilágtól. A forró lekvárt miután belemerték, a kemence fölső szélére rakták, hogy megbőrösödjön. Ez volt ám az autentikus szilvalekvár! Jó, hogy ilyet is kóstolhattam. Azért voltak korábban is jelek a szilvacsábulatra. Amikor napközis voltam a suliban, többször előfordult, hogy uzsonnára valami förtelmes kenyérfélét kaptunk. Sötétbarna, nyúlós kence volt a tenyérnyi kenyérszeleteken, és hogy ne fogjon mindent össze az elegáns piros műanyagvödörben, kettőt egymásba fordítva tálalták verejtékező, tenyeres-talpas konyhás nénik a boglári menzán. Lezseren csak sz@ros kenyérnek hívtuk, ami tényleg találó, tájleíró elnevezés volt. De a zord külső ízes belsőt rejtett, vagy legalábbis nekem ízlett. Jó ez az elnevezés: gyümölcsíz. Benne van minden. A szőlőt nem kedvelem. Nem tudok elszakadni végső beteljesedésétől a bortól, ami apám alkoholizmusát juttatja mindig eszembe. A mi családunk nem tud elegánsan inni. Mifelénk minőségi borfogyasztás helyett a mennyiségin van a hangsúly. Hát ezért nincs az én kertemben számottevő szőlő. Csak néhány tőke a csemegeszőlőkből, hogy legyen mivel enni ősszel a zsíros kenyeret. Persze ezekkel is megjön az ember baja, mert utálom a szőlőmagokat. Nem tudom lenyelni, ezért ezer felé köpködöm, ha szőlőevésre adom a fejem.
Mielőtt végleg őszbe fordul a hangulatom, menjünk tovább a következő kertbe!

3. Füvészkert

Az én füvészkertem a gyógy- és fűszernövények kertje. Elsődleges növénye a kamilla, vagy más néven orvosi székfű. Annyira szeretem ezt a növényt, hogy a minap, amikor a rétek és mezők élőlényeit tanítottam a hatodik osztályban, mondtam a gyerekeknek, hogy ugyan Matricaria chamomilla a latin neve, de nyugodtan hívhatnák Christina favoritának is, mert ez az én kedvenc virágom. Szerettem volna, ha a kislányomat is Kamillának nevezzük, de Zoli apu azt mondta, hogy majd mindig csúfolni fogják az iskolában, hogy ne kamillázz, mert a gyerekek nagyon kegyetlenek. Szerintem ez hülyeség, de állítólag a jó kapcsolat alapja, hogy fontos kérdésekben értsenek egyet a párok, ezért arra törekedtem, hogy olyan nevet találjunk a lányomnak, amit mindketten szeretünk. És a Violától sem alélt el az uram, meg a Nárcisz sem aratott osztatlan sikert, ezért Virág lett a kompromisszum. Földvári-Nemes Virág. Lehetne kérdezni, hogy miért nem ragaszkodtam jobban az álmomhoz, hogy mégis Kamilla legyen. De ha arra gondolok, hogy olyan emberrel kötöttem össze az életemet, aki az anyakönyvvezetőnél az utódok vezetéknevének megadásánál, amikor én diktáltam, hogy Földvári lesz a vezetéknevük, közbeszólt, hogy meg Nemes is, mert olyan szép az én nevem, hogy az se vesszen el, akkor módosíthatok én is az álmaimon.

De térjünk vissza a kamillához. Én mindent azzal gyógyítok. A szemgyulladástól a nátháig, a köhögéstől a zúzódásig. De teának is nagyon szeretem. Hogy markáns ízét kicsit megzabolázzam, és a család számára is fogyasztható legyen, egy-egy teatojásnyit csempészek a gyümölcstea forrázatba. Úgy segít rajtuk, hogy nem is tudják. A menyasszonyi csokromat is kamillából szerettem volna. Csodálatos virágkötőt találtam, aki megértette vágyaimat, és apró margarétákból, törökszegfűkből olyan csokrot kötött nekem, ami a mezők természetességét idézte.

A kamilla mellett vannak menták, rozmaringok, kakukkfüvek, csomborok, tárkonyok, citromfüvek, cickafarkak, lestyánok. Egy-két boróka és metélőhagyma, meg zöldségzöldje. Itt mindenki helyet kap. Meg lehetőséget. Ha kapok egy cserépben valamilyen erőltetve hajtatott fűszernövényt, őt is ideültetem ki. De van amikor a kornyadozó, el nem kelt fűszernövényt azért veszem meg, hogy megmentsem, és utolsó esélyként kiültetem ide. Itt a sok gyógynövény között más az aura. Támogató összetartásuk segít az elgyötört, halálraítélt növényeknek is magukra találni. Ha lenne egy csodagépünk, amivel láthatóvá tehetnénk a gyógyító növényi sóhajokat, akkor az én kertem gyógynövényes része felett sűrű, gomolygó felhőnek látszana a gyógyítóerő. Már attól is jobban érzi magát az ember, ha közöttük sétál, megdörzsöli levelüket, és mélyen tüdejébe szívja a bódító, gyógyító illóolajokat. Itt most egy kis kitérőt teszünk.

4. A kémikus kertje

Nyolcadikos koromban kémia szakkörbe jártam. Elég béna voltam hozzá, főleg a számításos feladatokhoz. Sose láttam, hogy mikor mire figyeljek a mol-százalékokban. De egyszer a tanárnéni egy látványos kísérletet mutatott be, amit aztán mi is elkészíthettünk. Vízüveg-oldatot (nátrium-szilikát) öntöttünk egy üvegbe. Aztán apró fémsó-kristályokat dobtunk bele. Kobalt-klorid lila, króm-klorid szürkészöld, vas(III)-klorid barna, vas(II)-szulfát szürkészöld, nikkel-szulfát sárgászöld, réz-szulfát kék, kálium-alumínium-szulfát fehér kacskaringós „hajtásokat” növesztett az oldatban. Évtizedekig őriztem íróasztalom fölött ezt az üveget. Aztán a kémia szakkal is megpróbálkoztam. Ahogy említettem, nem volt a kedvenc tantárgyam, de mindig azt gondoltam, hogy a biológiát jól tudjam, a kémiát is ismernem kell. Három szemeszterig bírtam. Valószínűleg kemény és fájdalmas küzdelemmel be is tudtam volna fejezni, ha az akkori tanszékvezető nem gondolja úgy, hogy egy egetverő összeesküvésben én is benne voltam. ZH-t íratott velünk közvetlenül a vizsgaidőszak előtt. Volt valami szabály, ami nem engedte, hogy ZH-t írassanak a szorgalmi időszak utolsó két hetében. Persze a tanszékvezetőnek szólni nem mertünk, de néhányan jelezték (én nem!!!) a diákönkormányzatnak, hogy milyen sérelem ért bennünket. Az önérzetes, szabadon gondolkodó bölcsészek, akikből a HÖK állt, nem tudták, hogy a TTK-án milyen a kommunikáció, így írtak egy olyan dörgedelmes, számonkérő levelet a tanszékvezetőnek, amitől elgurult a gyógyszere. Teljesen berágott, és fejébe vette, hogy akiket korábban is rühellt (pl. én), biztosan benne voltak a levélírásban. Onnéttól kezdve esélyem sem volt. Másodszorra is megbuktatott mennyiségi analitikából. Kifutottam a vizsgaidőszakból, és vizsgahalasztási kérelmet adtam be a dékánnak, de a tanszékvezetőnek is alá kellett írnia. Ezt írta: „Abban az esetben hozzájárulok vizsgahalasztási kérelméhez, ha érdemben kijelenti a kémia szak leadását.” (Évtizedekkel később egy társaságban Borhidy professzorral, aki a dékán volt akkor, kedélyesen csevegtünk, és megemlítettem múltbéli kalandomat ezzel az ominózus mondattal. Az öreg professzor élénken jelezte, hogy ő emlékszik erre a mondatra. De nem tett semmit. Nem nézett utána, hogy mi lehet e mögött. Akkor még gyerekcipőben jártak a diákjogok.) A harmadik vizsgámra beültetett egy beosztott oktatót a Kémia Tanszékről, hogy látsszon az objektivitás. Addigra kevesen voltak a Janus Pannonius Tudományegyetemen, akik többet tudtak volna nálam a mennyiségi analitikáról, de megaláztatásomat tudta még fokozni. Így zárta az értékelésemet: Nos, Krisztina, én nem akarok a karrierje útjába állni, megadom a kettest, ha elmegy. A vizsga után a „független” oktató megkeresett. Szinte suttogva mondta, hogy a feleletemet, ha véglegesen és végletesen szétcincálta volna bárki hozzáértő, akkor sem lehetett volna hármasnál rosszabbra értékelni, de inkább följebb. És azt is elmondta, hogy ugye megértem, hogy ő nem szólhatott közbe. Ugyan a tanszékvezetőt nem Horger Antal úrnak hívták, de ő is a szegedi egyetemről járt át hozzánk az észt osztani.

Nem haragudtam rá sokáig kettétört kémia tanári pályám miatt. Mert helyette egy másik szakot vettem fel, és a biológia mellet elvégeztem a művelődési és felnőttképzési menedzser szakot. A világ kitágult előttem. a természettudományos beállítottságomat megfejeltem művelődéstudománnyal. Ha egészen őszinte akarok lenni, a megaláztatásos részt feledve, még hálás is lehetek neki, hogy új irányt vett az életem.
Mennyi minden kihajthat egy egyszerű kémikus kertjéből!

5. Kísérletek kertje

Ha kémia, akkor kísérletek. És meg is érkeztünk a Kísérletek kertjébe. Kertemnek ez a leginnovatívabb, a legelőremutatóbb része. Tulajdonképpen azokat a fajokat gyűjtöm ide, amelyekről azt feltételezem, hogy a globális felmelegedés és az átalakuló klimatikus viszonyok miatt korábban nem éltek meg nálunk, de mára már simán megtalálják életfeltételeiket itt is. Tavaly egy konferencián voltam meghívott előadó, a falusi életben fellelhető kulturális értékekről halandzsáztam, és volt ott egy kertész, aki pontosan erről beszélt, hogy a megváltozott éghajlati viszonyok, és a meghonosodott kártevők miatt milyen új fákkal lehet kísérletezni a növénytermesztésben. Nem spirázta túl a dolgot. Azt mondta, hogy amelyik növény nem bírja, és kipusztul, azt nem kell erőltetni. De amelyik jól érzi magát, az maradhat. Nos, az én kertemben bizonyosan van olajfa. Úgy hívom őket, hogy napkeleti bölcsek. Mert hárman vannak, és mert göcsörtös gyökerük úgy kapaszkodik a kövecses talajon, mintha bokaszalag-szakadástól tartva, óvatosan lépkednének az egyenetlen terepen. Jelenlétük mesés mediterrán hangulatot ad. Ha itt időzök, pont átlátok az Édenkertbe ültetett tujákra és borókákra, amelyek pont úgy törnek a magasba, mint a fülledt toszkán, vagy görög vidékeken. Sziluettjük hibátlan, az illúzió tökéletes.

Van kivim. Szerelmes pár, mert ez a kivi kétlaki, így kell belőle fiú is meg lány is. A pekándió is megél, és jobban ellenáll ennek a fránya légynek, ami tönkretette csodás magyar dióinkat. Banánom nincs, mert jelképesen így tiltakozok a banánültetvények ellen. A banán sokéves növény. Azaz évekig csak vegetatív hajtásokat hajt, aztán egyszer virágzik, termést hoz, és elpusztul. Tök gazdaságtalan. Lehet, hogy ezen azért még gondolkodok, mert egy félig afrikai cimborám szerint nagyon sokféle banán létezik, amelyek igazi finomságok.

A kertnek egyben ez a legkeményebb része, mert ahogyan a kertésztől tanultam, bizony itt előfordul, hogy valamelyik növény mégsem bírja a gyűrődést és feladja. Itt nekem is keménynek kell lennem, hogy elfogadjam ezt, de lehet, hogy itt vagyok a legtermészetesebb, hiszen itt érvényesül a természetes kiválasztódás a legélesebben. A cuki-muki, plüsshöz szokott, irreálisan idealizált világunkhoz nem illik ez a szigor. De a túlélésnek ez a feltétele.

6. Méhlegelő

A Kísérletek kertje után, ha már természetességről és természeti törvényekről szóltam, következik a Méhlegelő. Ez tulajdonképpen egy eufémizmus egy virágos rétre. Itt nincs mesterséges beavatkozás. Nem vetek és nem irtok semmit. Tavasztól őszig virítanak a pompás dél-nyugati domboldalban a mező színes virágai. Margaréták, búzavirágok, pázsitfüvek, kamillák pipacsok. Itt mindig van egy kis szellő. Finoman ringatja a virágfejeket. A döngicsélő rovarok közötti nyugalomban meditálni, piknikezni, vagy napnyugtát nézni bármelyik napon lehet. De jó kicsit sétálni eső után is mert felfrissült zöld illat terjeng. Azért néha betéved néhány éhes kérődző, akik csendesen legelésznek a füvekből. Ezt én csöppet sem bánom, mert hála nekik, a nyári esők után csibegombát is lehet a fűcsomók között találni. Hivatalosan szegfűgombának hívják finom fűszeres illata után. Isteni ízt és élményt ad a tavaszi cukorborsó levesnek.

Ennyi burjánzás, és bőség és növényi szerelem után nem csoda, ha a füvek és a vágyak elég magasra nőnek, akkor bizony ezen a réten az embernek is bujálkodni támad kedve. Ha nem kell tartani arra tévedő kíváncsi tekintetektől, akkor egy leterített pléden bármi megtörténhet. Ha azonban biztos zavartalanságot keresek, akkor átmegyek az Érzékek kertjébe.

7. Érzékek kertje

Ezt a kertet azért hoztam létre, hogy tényleg szabadon szerelmeskedhessek a kertemben. Olyan növényeket válogattam össze, amelyek kellő intimitást biztosítanak, de nem lesznek ijesztően bezárók. Az inspirációt a potsdami Sanssouci Park adta. A porosz királyi kastélyegyüttes, és az azt körülvevő ezerarcú park a csodálatos látvány mellett folyamatos erotikus vágyakat ébresztett bennem. Már mindkét gyerekünk megvolt, amikor Berlinbe nászutaztunk. Vendéglátónk, elég szokatlanul, mondhatjuk perverzül az uram egyik régi barátnője volt. Amikor megismerkedtünk, kicsit féltem, hogy milyen lesz az összehasonlítás. De ahogy meggyőződtem, hogy a köztük lévő kapcsolat tényleg „csak” baráti szeretet, és egy régi emlék, én is feloldódtam. Azzal, hogy megismertem, én is gazdagodtam. És olyan szívélyes vendéglátásban volt az alatt a pár nap alatt részünk, hogy ténylég számos utazásaim közül ez volt az egyik legszórakoztatóbb. Ő vitt el bennünket a Sanssouciba. Tudta, hogy milyen hatással lesz rám. Sétányai, fasorai, kis eldugott szegletei, és az a boldogság, amit ott sétálva éreztem késztetett arra, hogy saját kertemben is találjak helyet az érzékeknek.

Kertem ezen része furcsa keveréke az angol parkoknak és a francia kerteknek. Néhány szabályosan ültetett sövény, és begónia ágyások vezetik be az ideérkezőt. Innét véletlenszerű ligetek között sétálunk tovább. Mocsárciprus, mamutfenyő, ginkó, tölgyek, gyertyánok, juharok vezetik az embert. Na jó, itt van néhány szobor. Többnyire a görög mitológiából ismert szereplőket ábrázolnak. Elég giccsesen hangzik, de ott, abban a környezetben igazán jól mutatnak. A liget közepén egy hatalmas szomorúfűz ágai lógnak földig. Alapból nem szeretem a szomorúfűzeket, a nyíreket és nyárokat, mert mindig azt a hangulatot juttatják eszembe, ahogyan gyerekkoromban a frissen épített strandokon és nyaralóhelyeken árválkodtak ezek a csenevész fák, és mindenki azt várta, hogy ezekből majd dús lombot adó parkok lesznek. Pedig inkább csak totális felégés, mert aki a nem létező facsemete-árnyékban bízott, jól megjárta és ápolhatta rákvörös bőrét. Én mindig csak ezt a szocialista embereszményt látom eme mesterséges növénytársulásban. Még a pihenés is tervszerű volt. A legjobb példa erre Orfű, amit azért találtak ki, hogy a megfáradt pécsi bányászok kulturáltan tudjanak szabadidőzni. A völgyben felduzzasztott tavak mellett szektorokat jelöltek ki a hétvégi házaknak, üdülőknek. És mindenhol a ritkásan ültetett szomorúfűzek, nyírek és nyárok. Aki fokozni akarta természetes látkép elleni bűnt, szaszonra nyírta a szomorúfűzek alját. Az ő haját kellet volna olyanra nyírni. Az én szomorúfűzem nem ilyen. Mivel bölcs fanagybácsik veszik körül, nem a lángos evős, fecskegatyás strand-feelinget hozza elő, hanem azt a fojtott vágyat, hogy lépj be mindent elrejtő ágai közé, és önfeledten szeress a lombsátor biztonságában.

8. Édenkert

Ezzel a névvel csak valami csoda lehet. Kertem ezen része összesít mindent, amit a világról elképzelek. Minden helyet, ahova eljutottam, és amiről csak álmodtam. Országok, népek, szokások, hangulatok gyűjteménye ez. Az Érzékek kertjéből sétálva, folytatódik az angol park hangulata. Ligetek, facsoportok váltják egymást. A völgyben a patakot kis tóvá duzzasztottam. A tóba nyúlik egy kis sziget egy zenepavilonnal. Akár milyen zene szól, lágyan terjed a víz felszínén. Koncert az erdőben. A barokk zenének nem lehet ellenállni. Cirádás zenei futamai kacskaringóznak mindenfelé akár a kapaszkodó indák a futónövényeken. De az indypop és technozene is igen jól harmonizál a természettel. Június 24-én, Szent Iván éjjelén misztikus varázserdővé válik a park, ezer lézer pötty szaladgál a lombok között.

A tónak van egy aprócska öböl része, ahol az aljzatot fehér kavicsokkal raktuk ki. A sekély vízben aranyhalak cikáznak. Úgy szoktattam őket, hogy mindig itt van etetés, ezért óramű pontossággal jelennek meg etetési időben. Pompás fátyolos uszonyaik lágyan lebegnek a fehér kavicsok fölött. Egészen távol-keleti hangulata van ennek a szegletnek. Ugyan bonsait nem tudok nevelni, de néhány törpe bokorral imitálom a kínai-japán hangulatot.

Májusban lesz a legszebb a rododendron sor. Nem véletlenül hívják őket havas szépének. Az ezer színben tündöklő virágok, mint millió pihenő pillangó üldögélnek a bokrokon. Említettem már a mediterrán tujákat és borókákat. Az örökzöldek szabályos csepp- és oszlop alakú lombjaikkal az ég felé törnek. Mivel a havas telek már egyre ritkábbak, így a lombjuk közé szorult hó sem tesz kárt bennük. És igaz, a legszebb látványt a túloldalról, a Kísérletek kertje felől nyújtják. Mint egy festmény. Ebben a kertben lehet a legjobban meditálni. Akármelyik szegletében révülsz el, mindenhol megtalálni a belső békét. A kaktuszok a sivatagi vidékekre kalauzolnak el bennünket. Most már ezek is kibírják az enyhe teleket. Amikor virágba borulnak, feledtetik zord külsejüket. Mert minden virág szép.

9. Virágoskert

Kertem utolsó darabja a Virágoskert. Vagyis inkább nézőpont kérdése, ugyanis a kert körbeér. A Virágoskert ott ér véget, ahol a Muszájok kertje kezdődik. Ez sem véletlen, hiszen a virágok egy-egy évszakban virítanak. Ha nincs sok időd, hogy az összes kertet körbejárd, csak indulj el a másik irányból, és gyorsan lesd meg az éppen pompázó virágkavalkádot! Az Édenkert felőli oldalon vannak a bokrosok. Lilaakác, rózsalugas, labdarózsa, japánbirs. Márciustól folyamatosan mindig virágzik valamelyik. A bougainvilleákat teleltetni kell, ezért ők csak május második felében kerülnek a helyükre.

A lágyszárúakat semmiképpen sem sorban ültettem. Szigetek, virágfoltok vannak fajták, színek, vagy virágzási idők szerint. Nárciszok, jácintok, tulipánok köszöntik a tavaszt. Amikor elvirágoznak, százszorszépek, boglárkák, violák, tátikák következnek. A nyári forróságot csak a petúniák, bársonyvirágok és a kukacvirágok (szépen mondva a porcsinrózsák) viselik el. Egyszer sikerült duplavirágúakból magot szednem az impozáns Lakiteleki Népfőiskola szépen gondozott ágyásaiból. Hiába próbáltam a szivárvány minden színéből gyűjteni, következő évben csak a narancssárgák keltek ki. Ez jel.

Ősszel jönnek az árvácskák és a krizantémok. Nekem nem csak temetői virág a krizantém. Árvácskából pedig az apróvirágúakat szeretem. Ha minden tetszik nekik, egész hatalmas virágzó bokrokká alakulnak. Egy baj, hogy nem évelők, ezért mindig újra kell a magot vetni. De a legtöbbször megoldják ők maguk a szétszóródást. Az egészen szürke, lehangoló, fényhiányos késő őszbe és végtelen télbe életet csempésznek. Akárcsak a hangák és erikák. Mint megannyi apró gyöngysor pompáznak egész télen. Néhány arisztokratikus ciklámen is verseng a szürkeséget legjobban átszínező virág – megtisztelő címért. És már jön is a következő tavasz. Fürge hagymások, szépreményű gumósok kezdik életüket újra. Legkorábban a kankalinok bújnak elő. Az indiánok számítják az idő múlását tavaszokban. Hogy hány tavaszt értem meg azt tudom, de hogy mennyi adatik még, azt szerencsére nem láthatom.

10. Walipini

A Virágoskertből kiérve vagy újra indulhatunk a Muszájok kertjén keresztül az egész parkba, vagy benézünk a walipinibe. Ugyanis itt építettem fel vagy inkább le ezt a szokatlan üvegházat. A walipini a pince és az üvegház vadházasságából fogant építmény. A földbe kell 180-240 cm mély gödröt ásni, amelyet felűről üveg tetőzet borít. Kiválóan ötvözi a föld óvó- védő hatását az üvegen át beengedett napfény melegével. Ez az én saját üvegházhatásom. Itt kelnek ki a magvak, és fejlődnek a palánták. De itt telelnek át a hideget egyáltalán el nem viselő mediterrán, vagy trópusi növények. Ide hidegben is jól esik betérni. Az emelt ágyásoknak, állványoknak köszönhetően itt sincs hajuldozás. Van itt egy íróasztal, ahol csomagolni szoktam a világba szerteszét küldött magokat, palántákat. Viaszpecsétet rakok a borítékra, vagy a csomagra, hogy érezze, aki kapja, hogy milyen értékes kincset rejt a csomagolás. Én is szoktam kapni. Így bővül kertem fajainak száma. És így utazom a világban anélkül, hogy kitettem volna a lábam akár csak a kapun kívülre is. Persze nem ez a cél, mert onnan indultunk, hogy mennyire neheztelek a kertészetre, amiért elvette tőlem a szüleimet. Én nem vagyok állandóan itt. Akkor jövök a kertbe, amikor valamelyik, vagy az összes része hiányzik. Enni-, gyönyörködni-, zenét hallgatni-, szerelmeskedni-, gyümölcsöt szedni-, meditálni-, hintázni-, sétálni-, madárhangot hallgatni-, piknikezni szeretnék. Azért nyílnak egymásba a különböző jellegű kertek, hogy ha történetesen csak valamelyik belső kertbe szeretnék eljutni, akkor se hanyagoljam el figyelmemmel a többit. Legalább amíg átvonulok rajta, addig is látom, és lesz egy-két jó szavam az ott élőkhöz. Így van ez az életben is. Ha az ember csak egy valamivel akar foglalkozni, akkor sem hanyagolhatja el a többi sok más gondolatát. Azoknak is jár a figyelem. Azokon is végig kell vonulni, hogy eljussunk az áhított belső kertbe. Soha nem lesz ilyen kertem a valóságban, de megalkottam azt az ideális helyet, ahol összeérnek az eddig megélt élményeim, tapasztalataim, örömeim, fájdalmaim, és a még elmémet foglalkoztató fantázia szüleményeim, álmaim, vágyaim. Ha bárki talál benne olyan részt, ahol ő is szívesen elidőzne, csak látogasson el bátran álmaim kertjébe! Neki is jut egy szem barack.

Menyasszonyi csokrom