Utálom a kertet.
Elvette a szüleimet tőlem. A nagymamámat még csak-csak megértettem, elfogadtam. Akkoriban nem volt divat, hogy a nagymamák éjjel-nappal játszanak az unokáikkal, élményparkokba, arcfestésre, meg mekibe hurcolják őket, hogy a gyerek csöppet se unatkozzon, és válogatott, minőségi programmal szórakozzon. Hosszú, gyönyörű végtelen nyári szünetek teltek el úgy, hogy mire én felébredtem, az asztalon várt a finom reggeli, bundás kenyér, és olyan fekete és édes tea, amiben a kanál is majdnem megállt. A mamám ilyenkor már a kis konyhakertjében serénykedett, hogy megkészüljön a kapálással, a gyomlálással, a borsószedéssel még a nagy meleg előtt. Arra mindig ügyelt, hogy amíg fel nem kelek, és megyek ki hozzá üdvözölni, ne menjen ki a hátsó nagy kertbe, hogy meg ne ijedjek. Gondoskodó szeretetéből étel, nyugalom, biztonság formájában kaptam meg a legtöbbet. A kiürült kukoricagóréban rendezkedtem be, és ott játszottam naphosszat. Néha bejött egy pohár friss vízért, meg „rámnézni”, hogy minden rendben van-e. Vagy a konyha nyelte el, és főzött, hogy „Jézus nevibe” éhen ne haljunk.
Néha, kiváltságos alkalommal, én is felmentem vele a nagy kertbe, ahol nyár végére már akkora kukorica erdő állt, ahova én biztosan nem mertem bemenni. Hétvégenként, ha a nagybátyám megjött Pestről, akkor volt csak jó világ. Vele a bátorságom is megjött, és együtt mentünk fel a kukoricáson túlra a gyepübe, hogy megnézzük mennyit nőttek az akácok, vagy hogy kicsit ritkítsuk a gazt. A ganyé mellet pedig perverz örömmel öntöttük ki a lúgos mosogatóvízzel a lótetűket. Hű de nagy volt az öröm a tyúkudvarban egy-egy testesebb példány láttán! Ez az élet már-már tökéletes, nyugodt volt.
De nem így a szüleimmel. A kert őket is elvette tőlem. Anyukám délután mikor hazakerekezett a munkahelyéről, csak addig jött be a házba, míg utcai ruháját átcserélte az otthonkára, és már ment a nyári konyhába, hogy ha kell gumicsizmát húzzon, és irány a kert. Bekapcsolta az akkor még multikultúrát sugárzó Petőfi rádiót, és többet csak sötétedés után láttam újra, amikor fáradtan bejött. Apukámból még kevesebb jutott. Ő munka után a maszek munkáit intézte, keresztbe-hosszába járta a villasort a tavaszi vízrányitásokkal, az ezerféle vizes és bádogos munkával. Ha nagy ritkán hazatévedt, akkor ő is ment a kertbe az ottani munkákat intézni. Permetezni rendszerint, vagy inkább anyu szerint mindig későn, már amikor megvolt a baj, ért csak oda, vagy amikor úgy tartotta kedve.
Persze anyunak volt a legszebb kertje, most is. A fóliában már március végére fejbe borult a saláta, áprilisra pirosodott a retek. Húsvétkor a saját zöld hagymánkat ettük. Május második felében, Pongrác, Szervác, Bonifác tombolása után kiültette a január óta az ablakban gondosan nevelt paprika és paradicsom palántákat. Júniusban ott örvendeztünk a pici paprikáknak, és júliustól már a paradicsom is pirosodott. Addigra az első adag cukorborsó is leérett. Szerencsére sóskát – enyhébb tél után – már koratavasszal is lehetett szedni. (Nincs is jobb egy édesen fanyar sóskamártásnál főtt krumplival, olyan tükörtojással, amiben akár magamat is nézegethetem.) Szépen dagadtak a karalábék, az uborkának pedig sose lehetett akkora hálót húzni, amit ne tudott volna túlfutni. A kerítés mellett érett az eper, a ház háta mögött a málna. A „málna ajkú” – hasonlatot csak akkor értettem meg, amikor csöpp kislányom gyönyörű mosolyát láttam. A ribizli ravasz kis növény. A tökéletes, csábító piros vagy fehér gyöngyszemek kicsit savanykásak a fürtről lehúzva. Az igazi élvezetet szörpként adják. De abban verhetetlenek! Az egres meg egy paródia. Próbáltam már minden hogyan enni, de vagy fanyar, savanykás volt, vagy a sok magtól nem éreztem az élvezetet. A gyümölcsfák nem mindig viselkedtek kedvünk szerint. Például kedvenc gyümölcsöm, a cseresznye. Valamiér nem akart nálunk sose királyi hatalomra szert tenni, hatalmas lombot növesztve, sötét bordó pöttyökkel kacsingatni. Pedig, ha valahova beszabadulok, ma is képes vagyok órákon át a fa tetején ülve csemegézni, és a lecsupaszított cseresznyemagot ujjaim közül messze lőni. A világ legnagyobb találmánya a nektarin! Csak így úriasan, németesen, a kopasz barack elnevezés ledegradálja azt a növénynemesítő bravúrt, ami a mesés őszibarack ízt adja a bökős szőrszálak nélkül. Mire az almákra kerül a sor, a nyár is véget ér, így azokat most inkább nem is említeném. Talán csak azt a gnóm teremtményt, amit birsalmaként emlegetnek, pedig ez a legkevésbé juttatja eszembe az almák édenkerti teljességét. Rusnya is szegény, kemény is, ízetlen is, mintha Quasimodoból szeretnénk Fekete Tulipánt csinálni. Pedig, a savanyú káposztát el sem tudom képzelni nélküle.
A virágoskert volt anyu mostohagyereke. Arra jutott mindig a legkevesebb ideje, ereje, mivel az „csak” szép volt, a szemet gyönyörködtette, de gyakorlati hasznot nem hajtott. És különben is, apunak már régen fel kellett volna csákányozni, mert az ásó azt már nem viszi el.
A másik fő jellemzője a „sorba ültetés”. Anyu a virágokat is sorba ülteti, nem foltokba, szigetekbe, hanem szigorúan sorba. Először jöttek a klasszikus rózsák. Illatosak, szépek. De mivel apu ezt is hanyagul permetezte, és megtetvesedtek, egy időben menniük kellett. Aztán jött egy télálló rozmaring. Ez nagy találmány volt, mert régebben a gondos háziasszonyok télire bebagyulálták a töveket, hogy a fagytól is óvják. De amióta van télálló, meg enyhe tél, van amelyik még télen is megőrzi a virágait. A kedvencem a labdarózsa. A nagymamám kertjét juttatja eszembe, amikor a hatalmas virágbucik lehúzzák az ágat, és zöldes fehér gombócokkal borítják be a bokrot. Koratavasszal a virágoskert ékei a jácintok, tulipánok nárciszok. Ha gondos a kertész, elvirágzás után felszedi őket, hogy ne fajozzanak el a hagymák. Meg persze olyan jó ősszel újra elásni a hagymákat, ha még emlékszünk rá, hova tettük őket tavasszal. Aztán megjelenik a szívvirág. (Akkor, májusban, amikor a mamámat temettük, anyuval bementünk a hűtőházba, és a koporsót felnyittatva, egy kis csokor szívvirágot tettünk mama kezébe. Anyu világéletében szenvedett a szeretethiánytól. Amikor elég bátorságot gyűjtött, hogy ezt megmondja mamának, az egyszerű asszony, aki a Ratkó-korszakban 36 éves, öregasszony korában, szégyenkezve szülte anyut, azzal védekezett: de nem dobtalak el! A szívvirág beszélt helyettük.)
Kicsivel később jöttek a nőszirmok. Nekem mindig a pulykák döjfös feje, és lelógó pofalebernyege jut róluk eszembe. Régebben Antalszálláson, az útmentén nőszirom-lénia díszlett ezer színben. Mint egy élő virágmúzeum vezetett végig a csöpp falun.
Aztán az évek során visszamerészkedtek a rózsák a kertbe. Új, nemesebb fajták, kevesebb illattal, nagyobb ellenállással.
Az udvar is virágokkal van tele. A cserepesekkel. Hagyományos és angol muskátlik, kaktuszok, szegfűk, aszparáguszok, és minden, ami valami miatt odakerült. Nyári késő délutánokon, amikor a nagy forróság után öntözni lehet, legalább egy óráig tart, mire mindenkire felüdülés vár.
Hát, ez az a kert, ami elvette tőlünk a szüleinket. A húgommal sok mindennel próbálkoztunk, hisztiztünk, lázadtunk, még segítettünk is. De nem jött be. Mert, ha odáig fajultunk, hogy valamely, általunk is elvégezhető munkafolyamatba bekapcsolódtunk, a hőn áhított együttlét helyett a felszabadult időt a szüleink újabb feladatra tudták fordítani. Arról nem is beszélve, hogy pl. kapálni nem is tudunk rendesen. Inkább sehogy. Ribizlit szedni kifejezetten szeretek. Kisszékre ülve szemezgetem az összesen két bokrot, és közben hallgatom a kert felé irányított rádiót. Mostanra a Petőfi levitézlett Petőfi 200 ide vagy oda. Anyu átszokott a Muravidéki magyar nyelvű adásra Szlovéniából. Kicsit akadozik, meg sistereg, mert csak középhullámon jön, de sokszínű, szórakoztató, és a sosemvolt nagyhatalmat idézi. Magyar nyelven mondanak időjárás jelentést a hegyekből és a tengermellékről.
Így telnek a napok évtizedek óta. A kert akkor szép, ha szenvedéssel teli, kemény munkával terem. Hiába próbálkoznánk új idők új szelével, magaságyás, meg permakultúra, apám spermakultúrájával ez nem, fér össze. Anyu hihetetlen, képes volt egész nap lehajolva, fáradhatatlanul gyomlálni, palántázni, meztelencsigát szedni, kötözni, öntözni, ültetni, felszedni. Én apu fajtája vagyok, derékfájós. Egy leesett zsepiért még lehajolok, de hajolgatni, vagy tartósan fenékkel fordulni az ég felé, nem tudok. Már csak azért sem, mert krónikus bélbajom miatt, ha 5 másodpercnél hosszabb ideig nyomódik a hasam, ami lehajolásnál elkerülhetetlen, fájni fog, és klotyóra kell mennem. De apu ellenáll. Semmi kerti kényelem, csak a kemény munka. Hajuldozni ő sem tud, de anyu igen. Hát dolgozzon meg a sikerért! Neki pedig ez jelenti a sikert. Primőrök, ízletes termények, elégedetten falatozó család. A fiam egészen kicsi kora óta eszi anyu lecsóját, mára, 11 évesen már a csípős sem akadály. A lányom sózás nélkül harapja a zöldhagymát. Ha nem fagy el, a létra tetején üldögélve eszik a sárgabarackot. Köpködik a meggymagot, falják a paradicsomot.
Ezzel nem tudok versenyezni. Szóval beletörődtem a kert győzelmébe. Sőt látom, hogy mára ez tartja életben a szüleimet. Tavasztól őszig napközben meg sem próbálom telefonon hívni őket, mert úgy sincsenek bent. És galád módon élvezem a földi paradicsom minden előnyét. A gyümölcsöket, a zöldségeket. Ami pedig a legmegdöbbentőbb, hogy nem tudok elmenni egy vetőmagos stand előtt, hogy ne keresnék zöldhüvelyű bokorbab magot, mert az sokkal finomabb, mint a sárga. Hogy panel ablakaimban egész évben virítanak a virágok. Már saját krizantém töveim vannak, akik évről évre teszik a ködös novembert színes kavalkáddá. Petúniák ontják a legnagyobb melegben virágaikat. Melírozott színű muskátlikat pátyolgatok a lépcsőházban telente, hogy nyáron gyönyörködhessek virágpompájukban. És még a bűn útjára is léptem, amikor egy csodás bougainvilleát kétszer is csempésztem. Egyszer át a fél Balkánon. Másodszor meg mediterrán hangulatot a beton falak közé.
Jó kezdet ahhoz, hogy álmaim kertjét megtervezzem. Ami biztos, hogy olyan kertet képzelek, amiben nem kell ennyit dolgozni. Nem tudom, hogy van-e ilyen. De én most olyat fogok elképzelni. Több részre osztom a kertemet aszerint, hogy mit szeretnék ott csinálni, mit szeretnék ott érezni, és mit szeretnék kapni tőle. Induljunk is el!
- Muszájok kertje
Enni kell. A konyhakert szükséges. Ideális esetben önellátóvá teszi az embert. Egyetlen bolti zöldségnek sincs olyan íze, mint amit magunk termelünk. De lehet-e úgy csinálni, hogy ne vigye el az összes időnket és kedvünket? Nos, ebben a kertben magaságyások vannak. Négy méter hosszú, egy méter széles, és egy méter magas. Alul vakondok hálóval, szépen rétegezve, ahogy a tankönyv előírja. Csepegtető öntöző vezetékek hálózzák be a talaj felszínét. Egy-egy másfél méterre felhelyezett tartályból csepegnek az életet adó vízcseppek a nyári szárasság idején. Négy magaságyás ellát bennünket. Nincs hajuldozás. Nyújtózkodni is csak kicsit kell, mert az ágyásokat kényelmesen körbe lehet járni, mindig van olyan oldala, ahonnét minden növény elérhető. A magaságyásokra télvíz idején fólia sátrat lehet húzni, így az érzékeny palántákat már kora tavasszal ki lehet ültetni. Itt nincsenek fák, ide nem vet árnyékot semmi, napfürdőznek a növények.
Az ágyásokban levélzöldségek, káposztafélék, gyökérzöldségek, hagymák, paprikák és paradicsomok váltják egymást. Néhány kapor, körömvirág és bárki, aki szeretne itt megtelepedni, és békességben megfér a kultúrnövényekkel, színesíti az ágyásokat. Anyukám gazosnak és elhanyagoltnak tartaná ezt a kertet, pedig csak a talajt védem a kiszáradástól azzal, hogy nem gyomlálok ki mindent.
Ennek a kertnek a szélében van a komposzt, régi nevén a ganyé. Innét üdezöld tökszárak kígyóznak ezer felé. Hatalmas leveleik árnyékot vetnek a tikkadt rovaroknak. Reggel pedig martinis pohár módjára vezetik le a hajnali pára cseppjeit a levélnyélhez.
Ebben a kertben mindig van mit enni. Mindig van olyan levél, gyökér, vagy termés, amit ropogtatni lehet. Télen is. A kelbimbók „lábon állva” telelnek, a sóskákkal együtt. Csak kiugrik az ember és letör egy-két Barbie-káposztát, ahogyan én hívom ezeket a pompás kis növényeket.
Haladjunk tovább!
- Gyümölcsöskert
Minden kert leggyermekbarátibb része a gyümölcsöskert. A falánk manók elől sokszor a félérett, még fanyar gyümölcsöket tiltással kell távol tartani. De ha beérik, nincs akadálya a gondtalan falatozásnak. Bár, néha viccesen megjegyezzük, hogy a szedőknek fütyülni kell, hogy betakarítás alatt ne egyék meg a hasznot. Mindig úgy képzeltem, ha valaha gyerekeim lesznek, egész nap mezítláb szaladgálnak. Estefelé lepkehálóval összefogdosom a szutykos képű kölköket, megcsutakolom őket a kerti zuhany alatt, és egészséges fáradtsággal dőlnek ágyba egy-egy nagy karéj lilahagymás zsíroskenyér-vacsora után. Szerencsére megadatott ez az álom. Két gyönyörű gyerekem kicsi korától kezdve nyaranta szaladgál szüleim udvarában, kertjében. Etetik a tyúkokat, beszedik a tojásokat, sötétedés után zseblámpával meztelen csigákat szednek a kertben, és ha nem fagy el a sárgabarack, akkor a létra tetején habzsolják az édes gyümölcsöt.
Ez a kert is ilyen. Ahogyan a tavasztündérek nyári ruhát öltenek, elkezdődik az érés, és egészen az őszi napéjegyenlőségig, de néhányan még tovább ontják gyümölcseiket. Kezdenek a zamatos cseresznyék, nekik válaszolnak a földszintről a szenvedélyes eprek. Közben összeszorított szájjal mosolyognak a meggyek. A ribizlik és az egresek „megbokrosodnak”. Ilyenkor már derűsen sárgulnak a kajszibarackok. Én a Ceglédit szeretem a legjobban. Íz és méret tökéletes élményt ad. A korai nektarinek veszik át az uralmat. Ezekből a sárgahúsú érik először. Majd két héttel később jön a fehérhúsú. Ennek bíbor külső fényes bőre csodás fehér rostokat rejt, amelyek a maghoz közeledve bíbor koszorúval fonódnak a magok réseibe. Ennek a gyümölcsnek olyan mámorító, rumos íze van, hogy rosszullétig lehet falni belőle. Majdnem elfeledkeztem a szederfákról. Na, ezek az igazi időutazók. A saját gyerekkorom jut róluk eszembe, amikor egész nap futkoztam a pusztán, ahol éltünk, szedtük a szedret, és élveztük, hogy sötét bordóra színezte a nyelvünket, a képünket, és a ruhánkat is, ha óvatlanok voltunk. Klasszikusan a baromfiudvarokban a lepotyogott, erjedt szedrek szokták megbolondítani a mohó libákat. Az én kertemben is van eperfa. Fehér is meg bordó is. Szenvedélyesen szopogatjuk le a lédús bogyókat a kocsányról.
Július közepétől az idő múlását juttatja eszünkbe az őszibarack. Ebből is több fajta van. A sárgahúsú, Jersey és Redheaven ha jól le van ritkítva tavasszal a fa, akár félkilós labdákat is terem. Augusztusban jönnek a fehérhúsúak, és legvégül a kis csenevész parasztbarackok. Ezeket nem nemesítették agyon. Aprók és zamatosak. Nagyon szeretem azt a befőttet, amit közepes üvegbe, három gyümölcsből készítenek. Az üveg legaljára kerülnek a meghámozott, de egészben hagyott apró parasztbarackok. (Ezeket úgy lehet hámozni, hogy kis bevágást ejtünk a héjon, és egyszerűen lehúzzuk a bőrt.) Rájuk hámozott körte szeletek kerülnek, és közéjük egész szilvák vegyülnek térkitöltőnek. Egyszerű cukros lé kerül rá. Esetleg egy-két szegfűszeggel, szegfűborssal bolondíthatjuk meg, de nem nagyon van rá szükség. Novemberben, amikor már sötét, nyirkos és nyomasztó az este, egy ilyen üveg befőtt visszacsempészi a gazdag nyár emlékét a radiátorra tapadt lelkekbe.
Szóval körte is kell. Jó kis fricskája a természetnek. Baromi finom, hasonlít az almára, de lassíthatatlan mulandóságával megint csak az idő elszelelését juttatja az eszembe. Nem így az almák. Nem véletlen lettek az édenkert fő gyümölcsei. Ezer fajtájával a sokszínűséget hirdeti. Nem csak színben és formában, de főleg ízben kell az embernek megtalálnia a neki tetszőket. Ha elég ügyes a kertész, akkor minden hangulathoz talál megfelelő ízű, zamatú almát. Édeset a vidám pillanatokhoz, zöldet a sportos hangulathoz, savanykásat a hússütéshez. De a Jonathán a joker. Az mindig minden körülmények között jó!
És közben ősz lett a kertemben. Szilvák ragyognak még. Régebben nem voltam nagy szilva fan, mert nem voltam szilvafán. Bocsánat ezért a buta szóviccért, de most jutott eszembe, és nem bírtam neki ellenállni. Szóval nem láttam be a szilva világegyetemben betöltött fontosságát.
Valószínűleg ebben az is nagy szerepet játszik, hogy nem vagyok egy pálinkafogyasztó alkat. De mostanában tettem azt a kinyilatkozást, hogy bár minden lekvárok ősanyja a kajszilekvár, nekem mégis a legjobban a szilvalekvár ízlik. Szeretem ahogyan anyukám főzi, kicsit folyósra, zamatosra. Szeretem a boltiakat. Sőt, egyszer olyanhoz is volt szerencsém, amit apu valamelyik kuncsaftjától kapott. Mázas köcsög volt nyakig töltve, és a tetején csontkeményre szikkadt lekvárréteg zárta el a köcsög belbecsét a külvilágtól. A forró lekvárt miután belemerték, a kemence fölső szélére rakták, hogy megbőrösödjön. Ez volt ám az autentikus szilvalekvár! Jó, hogy ilyet is kóstolhattam. Azért voltak korábban is jelek a szilvacsábulatra. Amikor napközis voltam a suliban, többször előfordult, hogy uzsonnára valami förtelmes kenyérfélét kaptunk. Sötétbarna, nyúlós kence volt a tenyérnyi kenyérszeleteken, és hogy ne fogjon mindent össze az elegáns piros műanyagvödörben, kettőt egymásba fordítva tálalták verejtékező, tenyeres-talpas konyhás nénik a boglári menzán. Lezseren csak sz@ros kenyérnek hívtuk, ami tényleg találó, tájleíró elnevezés volt. De a zord külső ízes belsőt rejtett, vagy legalábbis nekem ízlett. Jó ez az elnevezés: gyümölcsíz. Benne van minden.
A szőlőt nem kedvelem. Nem tudok elszakadni végső beteljesedésétől a bortól, ami apám alkoholizmusát juttatja mindig eszembe. A mi családunk nem tud elegánsan inni. Mifelénk minőségi borfogyasztás helyett a mennyiségin van a hangsúly. Hát ezért nincs az én kertemben számottevő szőlő. Csak néhány tőke a csemegeszőlőkből, hogy legyen mivel enni ősszel a zsíros kenyeret. Persze ezekkel is megjön az ember baja, mert utálom a szőlőmagokat. Nem tudom lenyelni, ezért ezer felé köpködöm, ha szőlőevésre adom a fejem.
Mielőtt végleg őszbe fordul a hangulatom, menjünk tovább a következő kertbe!
- Füvészkert
Az én füvészkertem a gyógy- és fűszernövények kertje. Elsődleges növénye a kamilla, vagy más néven orvosi székfű. Annyira szeretem ezt a növényt, hogy a minap, amikor a rétek és mezők élőlényeit tanítottam a hatodik osztályban, mondtam a gyerekeknek, hogy ugyan Matricaria chamomilla a latin neve, de nyugodtan hívhatnák Christina favoritának is, mert ez az én kedvenc virágom. Szerettem volna, ha a kislányomat is Kamillának nevezzük, de Zoli apu azt mondta, hogy majd mindig csúfolni fogják az iskolában, hogy ne kamillázz, mert a gyerekek nagyon kegyetlenek. Szerintem ez hülyeség, de állítólag a jó kapcsolat alapja, hogy fontos kérdésekben értsenek egyet a párok, ezért arra törekedtem, hogy olyan nevet találjunk a lányomnak, amit mindketten szeretünk. És a Violától sem alélt el az uram, meg a Nárcisz sem aratott osztatlan sikert, ezért Virág lett a kompromisszum. Földvári-Nemes Virág. Lehetne kérdezni, hogy miért nem ragaszkodtam jobban az álmomhoz, hogy mégis Kamilla legyen. De ha arra gondolok, hogy olyan emberrel kötöttem össze az életemet, aki az anyakönyvvezetőnél az utódok vezetéknevének megadásánál, amikor én diktáltam, hogy Földvári lesz a vezetéknevük, közbeszólt, hogy meg Nemes is, mert olyan szép az én nevem, hogy az se vesszen el, akkor módosíthatok én is az álmaimon.
De térjünk vissza a kamillához. Én mindent azzal gyógyítok. A szemgyulladástól a nátháig, a köhögéstől a zúzódásig. De teának is nagyon szeretem. Hogy markáns ízét kicsit megzabolázzam, és a család számára is fogyasztható legyen, egy-egy teatojásnyit csempészek a gyümölcstea forrázatba. Úgy segít rajtuk, hogy nem is tudják. A menyasszonyi csokromat is kamillából szerettem volna. Csodálatos virágkötőt találtam, aki megértette vágyaimat, és apró margarétákból, törökszegfűkből olyan csokrot kötött nekem, ami a mezők természetességét idézte.
A kamilla mellett vannak menták, rozmaringok, kakukkfüvek, csomborok, tárkonyok, citromfüvek, cickafarkak, lestyánok. Egy-két boróka és metélőhagyma, meg zöldségzöldje. Itt mindenki helyet kap. Meg lehetőséget. Ha kapok egy cserépben valamilyen erőltetve hajtatott fűszernövényt, őt is ideültetem ki. De van amikor a kornyadozó, el nem kelt fűszernövényt azért veszem meg, hogy megmentsem, és utolsó esélyként kiültetem ide. Itt a sok gyógynövény között más az aura. Támogató összetartásuk segít az elgyötört, halálraítélt növényeknek is magukra találni. Ha lenne egy csodagépünk, amivel láthatóvá tehetnénk a gyógyító növényi sóhajokat, akkor az én kertem gyógynövényes része felett sűrű, gomolygó felhőnek látszana a gyógyítóerő. Már attól is jobban érzi magát az ember, ha közöttük sétál, megdörzsöli levelüket, és mélyen tüdejébe szívja a bódító, gyógyító illóolajokat.
Itt most egy kis kitérőt teszünk.
- A kémikus kertje
Nyolcadikos koromban kémia szakkörbe jártam. Elég béna voltam hozzá, főleg a számításos feladatokhoz. Sose láttam, hogy mikor mire figyeljek a mol-százalékokban. De egyszer a tanárnéni egy látványos kísérletet mutatott be, amit aztán mi is elkészíthettünk. Vízüveg-oldatot (nátrium-szilikát) öntöttünk egy üvegbe. Aztán apró fémsó-kristályokat dobtunk bele. Kobalt-klorid lila, króm-klorid szürkészöld, vas(III)-klorid barna, vas(II)-szulfát szürkészöld, nikkel-szulfát sárgászöld, réz-szulfát kék, kálium-alumínium-szulfát fehér kacskaringós „hajtásokat” növesztett az oldatban. Évtizedekig őriztem íróasztalom fölött ezt az üveget. Aztán a kémia szakkal is megpróbálkoztam. Ahogy említettem, nem volt a kedvenc tantárgyam, de mindig azt gondoltam, hogy a biológiát jól tudjam, a kémiát is ismernem kell. Három szemeszterig bírtam. Valószínűleg kemény és fájdalmas küzdelemmel be is tudtam volna fejezni, ha az akkori tanszékvezető nem gondolja úgy, hogy egy egetverő összeesküvésben én is benne voltam. ZH-t íratott velünk közvetlenül a vizsgaidőszak előtt. Volt valami szabály, ami nem engedte, hogy ZH-t írassanak a szorgalmi időszak utolsó két hetében. Persze a tanszékvezetőnek szólni nem mertünk, de néhányan jelezték (én nem!!!) a diákönkormányzatnak, hogy milyen sérelem ért bennünket. Az önérzetes, szabadon gondolkodó bölcsészek, akikből a HÖK állt, nem tudták, hogy a TTK-án milyen a kommunikáció, így írtak egy olyan dörgedelmes, számonkérő levelet a tanszékvezetőnek, amitől elgurult a gyógyszere. Teljesen berágott, és fejébe vette, hogy akiket korábban is rühellt (pl. én), biztosan benne voltak a levélírásban. Onnéttól kezdve esélyem sem volt. Másodszorra is megbuktatott mennyiségi analitikából. Kifutottam a vizsgaidőszakból, és vizsgahalasztási kérelmet adtam be a dékánnak, de a tanszékvezetőnek is alá kellett írnia. Ezt írta: „Abban az esetben hozzájárulok vizsgahalasztási kérelméhez, ha érdemben kijelenti a kémia szak leadását.” (Évtizedekkel később egy társaságban Borhidy professzorral, aki a dékán volt akkor, kedélyesen csevegtünk, és megemlítettem múltbéli kalandomat ezzel az ominózus mondattal. Az öreg professzor élénken jelezte, hogy ő emlékszik erre a mondatra. De nem tett semmit. Nem nézett utána, hogy mi lehet e mögött. Akkor még gyerekcipőben jártak a diákjogok.) A harmadik vizsgámra beültetett egy beosztott oktatót a Kémia Tanszékről, hogy látsszon az objektivitás. Addigra kevesen voltak a Janus Pannonius Tudományegyetemen, akik többet tudtak volna nálam a mennyiségi analitikáról, de megaláztatásomat tudta még fokozni. Így zárta az értékelésemet: Nos, Krisztina, én nem akarok a karrierje útjába állni, megadom a kettest, ha elmegy. A vizsga után a „független” oktató megkeresett. Szinte suttogva mondta, hogy a feleletemet, ha véglegesen és végletesen szétcincálta volna bárki hozzáértő, akkor sem lehetett volna hármasnál rosszabbra értékelni, de inkább följebb. És azt is elmondta, hogy ugye megértem, hogy ő nem szólhatott közbe. Ugyan a tanszékvezetőt nem Horger Antal úrnak hívták, de ő is a szegedi egyetemről járt át hozzánk az észt osztani.
Nem haragudtam rá sokáig kettétört kémia tanári pályám miatt. Mert helyette egy másik szakot vettem fel, és a biológia mellet elvégeztem a művelődési és felnőttképzési menedzser szakot. A világ kitágult előttem. a természettudományos beállítottságomat megfejeltem művelődéstudománnyal. Ha egészen őszinte akarok lenni, a megaláztatásos részt feledve, még hálás is lehetek neki, hogy új irányt vett az életem.
Mennyi minden kihajthat egy egyszerű kémikus kertjéből!
- Kísérletek kertje
Ha kémia, akkor kísérletek. És meg is érkeztünk a Kísérletek kertjébe. Kertemnek ez a leginnovatívabb, a legelőremutatóbb része. Tulajdonképpen azokat a fajokat gyűjtöm ide, amelyekről azt feltételezem, hogy a globális felmelegedés és az átalakuló klimatikus viszonyok miatt korábban nem éltek meg nálunk, de mára már simán megtalálják életfeltételeiket itt is. Tavaly egy konferencián voltam meghívott előadó, a falusi életben fellelhető kulturális értékekről halandzsáztam, és volt ott egy kertész, aki pontosan erről beszélt, hogy a megváltozott éghajlati viszonyok, és a meghonosodott kártevők miatt milyen új fákkal lehet kísérletezni a növénytermesztésben. Nem spirázta túl a dolgot. Azt mondta, hogy amelyik növény nem bírja, és kipusztul, azt nem kell erőltetni. De amelyik jól érzi magát, az maradhat. Nos, az én kertemben bizonyosan van olajfa. Úgy hívom őket, hogy napkeleti bölcsek. Mert hárman vannak, és mert göcsörtös gyökerük úgy kapaszkodik a kövecses talajon, mintha bokaszalag-szakadástól tartva, óvatosan lépkednének az egyenetlen terepen. Jelenlétük mesés mediterrán hangulatot ad. Ha itt időzök, pont átlátok az Édenkertbe ültetett tujákra és borókákra, amelyek pont úgy törnek a magasba, mint a fülledt toszkán, vagy görög vidékeken. Sziluettjük hibátlan, az illúzió tökéletes.
Van kivim. Szerelmes pár, mert ez a kivi kétlaki, így kell belőle fiú is meg lány is. A pekándió is megél, és jobban ellenáll ennek a fránya légynek, ami tönkretette csodás magyar dióinkat. Banánom nincs, mert jelképesen így tiltakozok a banánültetvények ellen. A banán sokéves növény. Azaz évekig csak vegetatív hajtásokat hajt, aztán egyszer virágzik, termést hoz, és elpusztul. Tök gazdaságtalan. Lehet, hogy ezen azért még gondolkodok, mert egy félig afrikai cimborám szerint nagyon sokféle banán létezik, amelyek igazi finomságok.
A kertnek egyben ez a legkeményebb része, mert ahogyan a kertésztől tanultam, bizony itt előfordul, hogy valamelyik növény mégsem bírja a gyűrődést és feladja. Itt nekem is keménynek kell lennem, hogy elfogadjam ezt, de lehet, hogy itt vagyok a legtermészetesebb, hiszen itt érvényesül a természetes kiválasztódás a legélesebben. A cuki-muki, plüsshöz szokott, irreálisan idealizált világunkhoz nem illik ez a szigor. De a túlélésnek ez a feltétele.
- Méhlegelő
A Kísérletek kertje után, ha már természetességről és természeti törvényekről szóltam, következik a Méhlegelő. Ez tulajdonképpen egy eufémizmus egy virágos rétre. Itt nincs mesterséges beavatkozás. Nem vetek és nem irtok semmit. Tavasztól őszig virítanak a pompás dél-nyugati domboldalban a mező színes virágai. Margaréták, búzavirágok, pázsitfüvek, kamillák pipacsok. Itt mindig van egy kis szellő. Finoman ringatja a virágfejeket. A döngicsélő rovarok közötti nyugalomban meditálni, piknikezni, vagy napnyugtát nézni bármelyik napon lehet. De jó kicsit sétálni eső után is mert felfrissült zöld illat terjeng. Azért néha betéved néhány éhes kérődző, akik csendesen legelésznek a füvekből. Ezt én csöppet sem bánom, mert hála nekik, a nyári esők után csibegombát is lehet a fűcsomók között találni. Hivatalosan szegfűgombának hívják finom fűszeres illata után. Isteni ízt és élményt ad a tavaszi cukorborsó levesnek.
Ennyi burjánzás, és bőség és növényi szerelem után nem csoda, ha a füvek és a vágyak elég magasra nőnek, akkor bizony ezen a réten az embernek is bujálkodni támad kedve. Ha nem kell tartani arra tévedő kíváncsi tekintetektől, akkor egy leterített pléden bármi megtörténhet.
Ha azonban biztos zavartalanságot keresek, akkor átmegyek az Érzékek kertjébe.
- Érzékek kertje
Ezt a kertet azért hoztam létre, hogy tényleg szabadon szerelmeskedhessek a kertemben. Olyan növényeket válogattam össze, amelyek kellő intimitást biztosítanak, de nem lesznek ijesztően bezárók.
Az inspirációt a potsdami Sanssouci Park adta. A porosz királyi kastélyegyüttes, és az azt körülvevő ezerarcú park a csodálatos látvány mellett folyamatos erotikus vágyakat ébresztett bennem. Már mindkét gyerekünk megvolt, amikor Berlinbe nászutaztunk. Vendéglátónk, elég szokatlanul, mondhatjuk perverzül az uram egyik régi barátnője volt. Amikor megismerkedtünk, kicsit féltem, hogy milyen lesz az összehasonlítás. De ahogy meggyőződtem, hogy a köztük lévő kapcsolat tényleg „csak” baráti szeretet, és egy régi emlék, én is feloldódtam. Azzal, hogy megismertem, én is gazdagodtam. És olyan szívélyes vendéglátásban volt az alatt a pár nap alatt részünk, hogy ténylég számos utazásaim közül ez volt az egyik legszórakoztatóbb. Ő vitt el bennünket a Sanssouciba. Tudta, hogy milyen hatással lesz rám. Sétányai, fasorai, kis eldugott szegletei, és az a boldogság, amit ott sétálva éreztem késztetett arra, hogy saját kertemben is találjak helyet az érzékeknek.
Kertem ezen része furcsa keveréke az angol parkoknak és a francia kerteknek. Néhány szabályosan ültetett sövény, és begónia ágyások vezetik be az ideérkezőt. Innét véletlenszerű ligetek között sétálunk tovább. Mocsárciprus, mamutfenyő, ginkó, tölgyek, gyertyánok, juharok vezetik az embert. Na jó, itt van néhány szobor. Többnyire a görög mitológiából ismert szereplőket ábrázolnak. Elég giccsesen hangzik, de ott, abban a környezetben igazán jól mutatnak. A liget közepén egy hatalmas szomorúfűz ágai lógnak földig.
Alapból nem szeretem a szomorúfűzeket, a nyíreket és nyárokat, mert mindig azt a hangulatot juttatják eszembe, ahogyan gyerekkoromban a frissen épített strandokon és nyaralóhelyeken árválkodtak ezek a csenevész fák, és mindenki azt várta, hogy ezekből majd dús lombot adó parkok lesznek. Pedig inkább csak totális felégés, mert aki a nem létező facsemete-árnyékban bízott, jól megjárta és ápolhatta rákvörös bőrét. Én mindig csak ezt a szocialista embereszményt látom eme mesterséges növénytársulásban. Még a pihenés is tervszerű volt. A legjobb példa erre Orfű, amit azért találtak ki, hogy a megfáradt pécsi bányászok kulturáltan tudjanak szabadidőzni. A völgyben felduzzasztott tavak mellett szektorokat jelöltek ki a hétvégi házaknak, üdülőknek. És mindenhol a ritkásan ültetett szomorúfűzek, nyírek és nyárok. Aki fokozni akarta természetes látkép elleni bűnt, szaszonra nyírta a szomorúfűzek alját. Az ő haját kellet volna olyanra nyírni.
Az én szomorúfűzem nem ilyen. Mivel bölcs fanagybácsik veszik körül, nem a lángos evős, fecskegatyás strand-feelinget hozza elő, hanem azt a fojtott vágyat, hogy lépj be mindent elrejtő ágai közé, és önfeledten szeress a lombsátor biztonságában.
- Édenkert
Ezzel a névvel csak valami csoda lehet. Kertem ezen része összesít mindent, amit a világról elképzelek. Minden helyet, ahova eljutottam, és amiről csak álmodtam. Országok, népek, szokások, hangulatok gyűjteménye ez. Az Érzékek kertjéből sétálva, folytatódik az angol park hangulata. Ligetek, facsoportok váltják egymást. A völgyben a patakot kis tóvá duzzasztottam. A tóba nyúlik egy kis sziget egy zenepavilonnal. Akár milyen zene szól, lágyan terjed a víz felszínén. Koncert az erdőben. A barokk zenének nem lehet ellenállni. Cirádás zenei futamai kacskaringóznak mindenfelé akár a kapaszkodó indák a futónövényeken. De az indypop és technozene is igen jól harmonizál a természettel. Június 24-én, Szent Iván éjjelén misztikus varázserdővé válik a park, ezer lézer pötty szaladgál a lombok között.
A tónak van egy aprócska öböl része, ahol az aljzatot fehér kavicsokkal raktuk ki. A sekély vízben aranyhalak cikáznak. Úgy szoktattam őket, hogy mindig itt van etetés, ezért óramű pontossággal jelennek meg etetési időben. Pompás fátyolos uszonyaik lágyan lebegnek a fehér kavicsok fölött. Egészen távol-keleti hangulata van ennek a szegletnek. Ugyan bonsait nem tudok nevelni, de néhány törpe bokorral imitálom a kínai-japán hangulatot.
Májusban lesz a legszebb a rododendron sor. Nem véletlenül hívják őket havas szépének. Az ezer színben tündöklő virágok, mint millió pihenő pillangó üldögélnek a bokrokon. Említettem már a mediterrán tujákat és borókákat. Az örökzöldek szabályos csepp- és oszlop alakú lombjaikkal az ég felé törnek. Mivel a havas telek már egyre ritkábbak, így a lombjuk közé szorult hó sem tesz kárt bennük. És igaz, a legszebb látványt a túloldalról, a Kísérletek kertje felől nyújtják. Mint egy festmény.
Ebben a kertben lehet a legjobban meditálni. Akármelyik szegletében révülsz el, mindenhol megtalálni a belső békét.
A kaktuszok a sivatagi vidékekre kalauzolnak el bennünket. Most már ezek is kibírják az enyhe teleket. Amikor virágba borulnak, feledtetik zord külsejüket. Mert minden virág szép.
- Virágoskert
Kertem utolsó darabja a Virágoskert. Vagyis inkább nézőpont kérdése, ugyanis a kert körbeér. A Virágoskert ott ér véget, ahol a Muszájok kertje kezdődik. Ez sem véletlen, hiszen a virágok egy-egy évszakban virítanak. Ha nincs sok időd, hogy az összes kertet körbejárd, csak indulj el a másik irányból, és gyorsan lesd meg az éppen pompázó virágkavalkádot! Az Édenkert felőli oldalon vannak a bokrosok. Lilaakác, rózsalugas, labdarózsa, japánbirs. Márciustól folyamatosan mindig virágzik valamelyik. A bougainvilleákat teleltetni kell, ezért ők csak május második felében kerülnek a helyükre.
A lágyszárúakat semmiképpen sem sorban ültettem. Szigetek, virágfoltok vannak fajták, színek, vagy virágzási idők szerint. Nárciszok, jácintok, tulipánok köszöntik a tavaszt. Amikor elvirágoznak, százszorszépek, boglárkák, violák, tátikák következnek. A nyári forróságot csak a petúniák, bársonyvirágok és a kukacvirágok (szépen mondva a porcsinrózsák) viselik el. Egyszer sikerült duplavirágúakból magot szednem az impozáns Lakiteleki Népfőiskola szépen gondozott ágyásaiból. Hiába próbáltam a szivárvány minden színéből gyűjteni, következő évben csak a narancssárgák keltek ki. Ez jel.
Ősszel jönnek az árvácskák és a krizantémok. Nekem nem csak temetői virág a krizantém. Árvácskából pedig az apróvirágúakat szeretem. Ha minden tetszik nekik, egész hatalmas virágzó bokrokká alakulnak. Egy baj, hogy nem évelők, ezért mindig újra kell a magot vetni. De a legtöbbször megoldják ők maguk a szétszóródást. Az egészen szürke, lehangoló, fényhiányos késő őszbe és végtelen télbe életet csempésznek. Akárcsak a hangák és erikák. Mint megannyi apró gyöngysor pompáznak egész télen. Néhány arisztokratikus ciklámen is verseng a szürkeséget legjobban átszínező virág – megtisztelő címért. És már jön is a következő tavasz. Fürge hagymások, szépreményű gumósok kezdik életüket újra. Legkorábban a kankalinok bújnak elő. Az indiánok számítják az idő múlását tavaszokban. Hogy hány tavaszt értem meg azt tudom, de hogy mennyi adatik még, azt szerencsére nem láthatom.
- Walipini
A Virágoskertből kiérve vagy újra indulhatunk a Muszájok kertjén keresztül az egész parkba, vagy benézünk a walipinibe. Ugyanis itt építettem fel vagy inkább le ezt a szokatlan üvegházat. A walipini a pince és az üvegház vadházasságából fogant építmény. A földbe kell 180-240 cm mély gödröt ásni, amelyet felűről üveg tetőzet borít. Kiválóan ötvözi a föld óvó- védő hatását az üvegen át beengedett napfény melegével. Ez az én saját üvegházhatásom. Itt kelnek ki a magvak, és fejlődnek a palánták. De itt telelnek át a hideget egyáltalán el nem viselő mediterrán, vagy trópusi növények. Ide hidegben is jól esik betérni. Az emelt ágyásoknak, állványoknak köszönhetően itt sincs hajuldozás. Van itt egy íróasztal, ahol csomagolni szoktam a világba szerteszét küldött magokat, palántákat. Viaszpecsétet rakok a borítékra, vagy a csomagra, hogy érezze, aki kapja, hogy milyen értékes kincset rejt a csomagolás. Én is szoktam kapni. Így bővül kertem fajainak száma. És így utazom a világban anélkül, hogy kitettem volna a lábam akár csak a kapun kívülre is. Persze nem ez a cél, mert onnan indultunk, hogy mennyire neheztelek a kertészetre, amiért elvette tőlem a szüleimet.
Én nem vagyok állandóan itt. Akkor jövök a kertbe, amikor valamelyik, vagy az összes része hiányzik. Enni-, gyönyörködni-, zenét hallgatni-, szerelmeskedni-, gyümölcsöt szedni-, meditálni-, hintázni-, sétálni-, madárhangot hallgatni-, piknikezni szeretnék. Azért nyílnak egymásba a különböző jellegű kertek, hogy ha történetesen csak valamelyik belső kertbe szeretnék eljutni, akkor se hanyagoljam el figyelmemmel a többit. Legalább amíg átvonulok rajta, addig is látom, és lesz egy-két jó szavam az ott élőkhöz. Így van ez az életben is. Ha az ember csak egy valamivel akar foglalkozni, akkor sem hanyagolhatja el a többi sok más gondolatát. Azoknak is jár a figyelem. Azokon is végig kell vonulni, hogy eljussunk az áhított belső kertbe.
Soha nem lesz ilyen kertem a valóságban, de megalkottam azt az ideális helyet, ahol összeérnek az eddig megélt élményeim, tapasztalataim, örömeim, fájdalmaim, és a még elmémet foglalkoztató fantázia szüleményeim, álmaim, vágyaim. Ha bárki talál benne olyan részt, ahol ő is szívesen elidőzne, csak látogasson el bátran álmaim kertjébe! Neki is jut egy szem barack.
Menyasszonyi csokrom
