Szerencsére sokszor megadatott már, hogy Balázs munkája révén külföldön töltsünk el egy-egy hónapot. Tavaly ősszel Essenben voltunk, októbert választottuk: már készen legyünk a ház körüli munkákkal, a kerttel, és még ne legyen annyira hideg, hogy hazaérve megfagyjunk a házban.

Essen-Kettwigben - egy romantikus darabhoz díszletként illő régi falusi része a városnak - találtunk megfelelő szállást: egy hatalmas villa alsó szintjét béreltük ki.

Mondanom sem kell, kicsiny famíliánknak mindig elég nehéz szállást találni, szerencsénkre a felső szintet lakó család most várta a harmadik csemetét és magunkat láthattuk meg bennük jómódú németként. Hatalmas emberi egymásra találás volt!

Mi szeretünk otthon tanulni és otthontanulónak lenni: ilyenkor tényleg azt érzem, hogy értelmesen, tanulással, fejlődéssel töltjük a napot. Reggel nyolc és kilenc között reggelizős szöszmötölés, édesapa puszidobálós elintegetése és az elengedhetetlen lista átadása: mit szerezzen meg a városból (apa elment vadászni) - az európai egyetemek általában a belvároshoz közel helyezkednek el, ami hatalmas könnyebbség, Kaliforniában bezzeg!, de erről majd inkább máskor.

9 órára kell mindenkinek a felszerelésével az étkezőasztalhoz érkeznie - arra mindig ügyelünk, hogy nagy konyha legyen, hiszen amíg tanulunk, addig el kell készülnie az ebédnek is, na meg gyümölcsöt is jó ropogtatni matekozás közben, ugye? Szeretem elnézni, ahogyan a nagyok már önjáróak: cucc elő, laptop elő, néhány kérdés, amúgy teljes belefeledkezés. A kicsiknek még feladatfeldobás, motiválás, önállóságtanítás. Egymás meghallgatása, együttes keresés: mindenki érzékeli a másik feladatát és a maga szintjén be is fogadja. Hihetetlen, de Jolánt szinte semmire sem kell megtanítani: elmozizza a többiektől! Piciket lehet pihenni: egy kis szintizés, egy kis furulya, egy gyors skicc az utcai forgalomról, egy menet sakk.... Dél körül ebéd, aztán szabadság! Bevásárlás, foci, játszótér, hétvégén nagyobb kirándulás. A tájékozottság mellett a mélységekre is jut idő - arra mindig kéne jusson!

Otthontanulós helyzetekben technikához, matekhoz - ha lanyhul a munkakedv - nagyon szeretem a Sweet Home 3d lakberendező programot. Itt egy kétdimenziós alaprajzon lehet rajzolni és háromdimenziós látványban lehet gyönyörködni, közben pedig térigényről, térelrendezésről, térhasználati praktikákról, arányokról, harmóniáról lehet mindenkivel a maga szintjén beszélgetni. Hihetetlen, de még ilyen esetekben is előtűnik a gyerekek egyéni stílusa: ki használ pl. sok növényt, ki tervez emeletet, teraszt - ezeket megvitatva meg már ott vagyunk az építészetnél, a művészetnél, a dizájnnál, szerintem szuper gondolattúra!

Földrajzhoz, történelemhez ritkán kell kedvet csinálni, de amúgy is jó kiinduló játékhelyzetet lehet teremteni a Flightradar nemzetközi élő légiforgalom-figyelő oldallal. Csak a kérdéseket kell feltenni és már be is kapcsol a gyerekek belső motorja: merrefelé tart az a repülő?, az melyik égtáj?, a fővárosban fog leszállni?, hogyan öltöznél, ha most repülhetnél oda?, milyen vallásúak ott az emberek?, szerinted miket esznek? - a többi meg már úgyis jön magától.

Mégiscsak kell pár szót írjak Kaliforniáról, pontosabban a Santa Barbara-i Campus-ról. Az óceánhoz közel, a családosoknak fenntartott lakóövezetben laktunk - hintázva olvasó kamaszokkal itt találkoztam először. A meglepetés erejével hatottak: ilyen sok különböző, jól kommunikáló, értelmes, intelligens fiatallal én még életemben nem találkoztam! Mint kiderült, mindenki otthontanuló volt - néha bejártak az egyetem középiskolájába - , és a saját belső motorja igencsak jól működött, amire egyszerűen csak fel kellett fűzni a műveltséget és a tárgyi tudást. Ja, és tudták, hogy hol van Budapest! (Nekem sem kell szégyellnem az iq-mat, de ezen a helyen én valahol nagyon hátul döcögtem.)

Megfogadtuk, és eddig talán sikerült is a legtöbbet megtartani, hogy minden utunkból a jót becsempésszük az itthoni mindennapjainkba. Megpróbáltuk a közoktatás mellett jobban megtartani a sajátot és hetente apasulit vagy anyasulit csináltunk a gyerekeknek: egy témakör sok érintkezési területtel. Nehéz! A rendszeres intézménybe járással megint maghasadáson mentünk keresztül: szülőre és nevelőre osztódtunk és a gyerekeknek csak a szülő kellett, hisz a nevelőt már megkapták a suliban. Akik régebbről ismernek, azok tudják, örök dilemmám a közoktatás és a magánoktatás ügye, pedagógiája. Azt hiszem, én közoktatás címén olyan hozzáértő hozzáállást várok, ami lehet, hogy csak magánúton valósítható meg. Ráadásul nemcsak szülőnek tartom magam, hanem a neveléséért is én érzem magam felelősnek - csak ezt hogyan egyeztessem össze az iskolai igazolásokkal?

Az én választott otthonom egy gyönyörű kis finn falu. Írásaimban apránként bemutatnám az itteni életünket, egy vidéki kisgyerekes család életét, és egyúttal mesélnék egy s mást a finnekről, szokásaikról, nyelvükről stb.

Egy karácsonyi emlékkel kezdeném, hiszen az ünnepek táján olyan sok szép eseményben lehetett részünk, amire jó visszagondolni. Számomra az egyik legkedvesebb egy szabadtéri program volt a szomszéd faluban, amelyre friss nyugdíjas tanárnő ismerősöm invitált minket. Ez tulajdonképpen egy kis erdei séta volt, lámpásokkal díszített ösvényen, havas fák között, a gyerekeknek karácsonyi meglepetés ígéretével. A séta közben rövid pihenők.

Első állomás: kolbászsütés egy erre a célra kialakított kis kunyhóban.

Az én 2 éves Botondom, aki feltartóztathatatlanul érdeklődik minden iránt, ami világít, rekord gyorsasággal fedezte fel és fújta el valamennyi kis gyertyát a házikóban. Bocsánatkérések... Az egyik homályos szegletben idős bácsi üldögélt szótlanul, észrevétlenül. Ő is kolbászt evett, végtelen ráérősen. Talán valahol az erdőben lakik, egyedül, reggeltől estig dolgosan, és most előbújt, hogy kicsit emberek között legyen, megmelegedjen. Mi viszont nem időztünk itt sokáig, karakán tanárnő ismerősöm indulásra buzdított: Menjünk, nézzük meg, hátha rejtettek el nektek valami ajándékot a karácsonyi manók!

Következő állomás: glögi és pipari. A "glögi" a mi forralt borunkhoz hasonló ital, mi itt természetesen gyümölcsléből készült alkoholmentes változatát kaptuk. A "pipari" (becsületes nevén "piparkakku", csak a finnek - sok más hosszú szavukhoz hasonlóan - lerövidítették) amolyan északi mézeskalács, jellegzetes fűszere a gyömbér.

Harmadik állomás: egy kis szerencsejáték. Átlátszó, aprópénzzel teli malacperselyt mutattak: Tippeljünk, mennyi pénz lehet ez összesen? Én bizonyára melléfogtam, hisz azóta sem hívott senki...

Az utolsó állomáson - egy düledező pajtában... - nem kisebb személyiség várta a gyerekeket, mint maga a Mikulás! Minden gyerekkel egyenként elbeszélgetett, és kedves kis csomaggal ajándékozta meg őket.

Karácsony környékén nagy érdeklődéssel figyeltem gyerekeim reakcióját olyan alkalmakkor, amikor (a) Mikulással találkoztunk. - A bevásárlóközpontban teljes közönnyel sétáltak el mellette. Akár egy felnőtt! - Egy reklámújságban megpillantva egy Mikulásos képet rendkívül jó megfigyelő nagyobbik (de mindössze 4 éves) gyermekem ezt a zavarba ejtő kérdést szegezte nekem: Miért van minden Mikulásnak ilyen nagy szakálla? - És most ez a harmadik találkozás. Örömnek, izgatottságnak semmi nyoma. Úgy kellett odatuszkolni őket a kedves öreg Télapóhoz. Az ajándéknak azért persze örültek végül.

Pedig korábbi ábrázolásokat elnézve Joulupukki (így hívják finnül a Mikulást, a "joulu" karácsonyt, "pukki" pedig bakot jelent) határozottan előnyére változott:

Szilveszter előtt jöttünk haza a karácsonyi családi látogatásból, és Bonyhádon álltunk meg egy nagyáruháznál vásárolni, szusszanni. Még sosem láttam azt a jelenetet, amikor leszedik a karácsony díszeket a polcokról és azon melegében kipakolják a magokat. Bizsereg az ember szíve és mancsa, lehet lassan konkrétabban álmodozni: mit hova és mikor és hogyan fog vetni, ültetni.

Új év - új magok: megfontolt tervezésen alapuló elementáris hit. Én is szeretem a magfogási procedúrát, szelektálva begyűjteni, szárítani, feliratozva elpakolni, hogy igen!, nemsokára elő lehessen venni és csak szórni, szórni, a többit meg a természetre bízni....

Mindig megfogadom, hogy kevesebb virág és több ennivaló lesz, de a kezem egyelőre még a szememnek és nem a hasamnak kedvez.

Szeretem Bonyhádot, a kisvárosi lét idilli megvalósulása. Tavaly nyáron eltöltöttünk ott egy kirándulós napot: megnéztük a Perczel-kúriákat, pizzáztunk, és természetesen csobbantunk a strandon. A gyerekek már tudják: ha a kulturális programot kellő érdeklődéssel mosolyogva végigcsinálják, utána övék a nap további része és biztosak lehetnek a megérdemelt fagyiban is. Szerintem ez így korrekt szülő-gyerek alku.

A régen jelentős pozícióval bíró nagycsaládok története nekünk is mindig izgalmas kérdés: mit lehet kezdeni az örökségükkel, a szellemi örökségükkel? A Perczel-kúriák siralmas jelenében is ott lapul a nagyság és különlegesség története.

Visszatérve a magokra és a jelentős családokra: eszembe jutott, hogy 1934-ben, Az én falum megjelenésének évében hunyt el Mauthner Ödön, akit a szakirodalom a magyar vetőmagtermesztés úttörőjeként tart számon. Életútja és munkássága különösen figyelemre méltó abban a tekintetben is, hogy a kereskedelmet és a szakmai életet zseniálisan kapcsolta össze.

2014-ben két könyv is megjelent a II. világháború előtti Magyarország gazdasági életét uraló családokról, a Mauthner-Chorin-Weiss-Kornfeld famíliákról. Szegedy-Maszák Marianne és Kornfeld Tamás könyve is nemcsak sok-sok tanulsággal szolgál, hanem sokrétű bepillantást enged ennek a korszaknak a társadalmi, gazdasági életének pezsgő pillanataiba is. Engem különösen az iregszemcsei birtok működtetése, a bevezetett újítások leírása ragadott meg, gondolkodtatott el. Kíváncsi lennék, hogy Mauthnerék ismerték-e a bólyi Monteneuvo családot - ugyanaz a kor, ugyanolyan zseniális gazdálkodók, hasonlóan előnyös anyagi lehetőségek.... Na, ez már tényleg pletyka....