Fuck

Első nap a munkában.

enter image description here

Szeptemberben visszatérek a munka világába. Vagyis tértem. Immár másodszor. Mert a negyedik gyermek után - 7 év kihagyás után - visszamentem a munkahelyemre két évre, és most az utolsó, 5. gyermek után ismét visszatértem. A visszatérések mindig bonyolultak érzelmileg. És a sok gonosz ember - jaj mi lesz veled, hogy fogod bírni - sóhajtozása egyáltalán nem teszi könnyebbé.
Igen, persze gyönyörű időszak otthon lenni a kisbabával, aztán a kúszó-mászóval, aztán a két éves übercuki mellett. Tényleg az. Még akkor is, ha nincs magánélet, ha minden pillanat készenlét, ha az ember soha nem ura önmagának. Mert aranyosak, mert soha nem lesz megint ennyi idő rájuk, mert az ember egy kisgyerekkel teljes szimbiózisban van. Félszavakból is értem mi történt vele, hiszen ott vagyok, ott voltam mindig. Elég egy jaj, és tudom, hogy délután megszúrta egy tövis, összeráncolja a homlokát és tudom, hogy elfelejtette a nyunyut felhozni az emeletre, mosolyog, és tudom, hogy meglátott egy madarat a kertben. És az, ahogy a testem körvonalai körülölelik a kicsit is, semmihez sem fogható. Hogy mi együtt egy test és lélek vagyunk, az örök öröm.

enter image description here

De nem rossz visszamenni. Mert a gyerek felnő és már nincs szüksége annyira a mindig mindenütt együttlétre velem. Elkezdődik az elengedés, a nyitás a külvilágra és az anya szerepe háttérbe tolódik.
És ezzel együtt az anya visszakapja önmagát, lesz önálló élete, ideje - legtöbbször persze nem önmagára -, de másra. Ezért tök nem szeretem, amikor az anyukák a kismama klubban egymást gerjesztik, hogy jaj de szörnyű újra dolgozni. Igen van veszteség - leválás a gyerekről, napfényes séták délelőttönként a játszón, dumcsik a homokozó mellett - de van számtalan nyereség is.
Például a csinos ruha, amit nem büfög le senki, amiben reggel óta vagyok, csinos cipővel, harisnyával. A közös ebédek a kollégákkal, a felnőtt csevegések, a szakmaizások, amik újramozgatják az agy teljesen elfeledett területeit. Az érzés, amikor leadok egy munkát, és tudom, hogy ezt most befejeztem, letettem. Az elvégzett munka öröme, ami lássuk be egy élethosszig tartó gyereknevelésben soha nem valósul meg. A dicséret, elismerés, a fizetés az elvégzett munkaért, ami szintén nem jellemzője az otthon végzetteknek. Az érzés, hogy nem függök teljesen az otthon idegrendszerétől, mert lehet hogy otthon valami nem klafa, de a munkahelyen éppen tök jó napom volt, és fordítva, ha a munkahelyen nem is minden klappol, lehet egy teljesen jó esténk és lám egyensúlyban vagyok.
Hát körülbelül ezekkel az érzésekkel keltem fel az első munkanapomon. Korábban keltem kicsit, hogy tudjak fésülködni, fürödni, szépítkezni. Aztán ébresztettem csak őket, még bugyiban és melltartóban, hogy nehogy összekenjenek. Ment is minden mint a karikacsapás, a gyerekek tök jó fejek voltak, tudták, anyának ma időre be kell érnie a munkahelyre. Misike sem hisztizett az öltözésnél, a reggeli flottul, gyorsan ment, és a 7:10-es indulás is összejött, azaz elkerültem a reggeli csúcsforgalmat, és pontosan 7:25kor belibbentem a munkahelyemre, becsekkoltam a leolvasónál, majd leültem az íróasztalomhoz, amely üres volt és tiszta, és magamra csuktam az iroda ajtaját, ahol az elkövetkező napokban egyedül (!) leszek. Éljen! Izgatottan vettem át az aktákat, aztán rendezgettem őket aszerint, hogy melyiket mikorra kell leadni, tudva, hogy a szekrénybe később elintézendőként berakott akta, nem fogja a szoknyámat rángatni, hogy anya, anya, anya. Bejelentkeztem a belső rendszerekbe, és ezt követően kimentem a kollegákkal kávézni. Úgy éreztem, sikeresen visszailleszkedtem az irodai, munkás női létbe.
Ekkor volt 8:30.
Amikor is szólt a bölcsis néni, hogy Misike hanyatt vágódott a betonon és felrepedt a feje, ömlik belőle a vér és azonnal menjek érte, és vigyem be a sürgősségire.
Úh. 8:31-kor az anyai én lenyomta a munkahelyit, és 15 perc múlva átvérzett ruhában, széthullott konttyal, a magassarkú miatt átkozódva, a tépőzár miatt szétszaggatott nylonharisnyában szuszakoltam be a bömbölő gyereket a kocsiba és mentem a kórházba.
Fuck.

enter image description here

Őszpiros fák

Pirosra színeződni.
A mai napig képes vagyok belepirulni egy (huncutkodó) érzésbe vagy egy (nem a helyzethez illő, vagy egyáltalán nem szalonképes) gondolatba, a mai napig nem tudok hazudni (már meg sem próbálom).
Egy kilenc évvel ezelőtti őszön még megkíséreltem, mikor a vámvizsgálathoz léptettek be minket. Csak ne látszódjon, hogy (megint) várandós vagyok, így is elég gyanús egy feleséggel és három gyerekkel ösztöndíjas vízummal Kaliforniába repülni....
A piros csizma. Még a kutyának is meg kellett szagolnia.
Kint akartok maradni? Nem. Tényleg? Tényleg. Miért jöttetek vissza? Mert....

Jártamban-keltemben arra eszméltem, hogy a kertünkben levélpirosló fáink mind észak-amerikai eredetűek: cukorjuharok, mézalmácskák, illetve ázsiai, mint pl. a japán borbolya. Klorofill zöldek sárgává alakulása egyszerűbb biokémiai folyamatnak tűnik, mint a piroslás. Utánaolvasás, jé, tényleg! Az európaiak általában sárgulnak - a sárga már eleve benne volt a zöldben. Na de a piros? Az mindig új. Miért?

Pangeai életmód: nemcsak mi, emberek, hanem velünk együtt minden más is folyamatos utazásban van - növények, állatok, vírusok. Életek.
Az utazás, mint mozgásos tanulás. Aki utazott, azt látott embernek mondjuk. Látni mást (is) és a más által (is) megnézni magunkat - az önkritika alapjai. Kulturális tükör. Ablaktükör. Tudom, hogy lehet máshogyan is csinálni (hiszen látom). Tudom, hogy lehet jobban is csinálni (hiszen tapasztalom). Működések és miértek. Elmélyítés - helyben.

enter image description here
Nem emlékszünk pontosan hol, valahol Németországban

Minden kertbe kell egy-két piros. Nem sok, csak néhány. Kontrasztnak. Kiemelésnek.
Elvágyódás a sárgás-barnás-szürkés ködből. Világ(ító)látás.

Tegnap este néztük meg Jakab életfilmjét, mert Balázs ma a születése napján nem lesz este itthon. Bármerre jártunk, bármilyen különleges helyeken lehettünk, a legpiroslóbb út még mindig az a bizonyos kaliforniai. Intenzív.

És aztán csak sorolom magamban a meghatározottságainkat, a mi saját pirosainkat, hogy Janka nászutas gyerek, akit Rómából hoztunk (kislányom, biztos, hogy még a nászutatokon is múzeumozni akartok? mindig csak azok a múzeumok.... nem kéne kicsit egymásra is figyelni? - ehhem, kiállítás előtt, kettő között és után is lehet. Hja, azóta a mama pirul....), hogy Jakabban ott van valahogyan a németség (dehát még csak pár hónapos ez a kislány és már utaztatjátok? hogyan? dehát ilyen hamar kistestvére lesz?), jé, hiszen Kölnből került haza, Jónást Párizsban tudtam meg (két gyerekkel egy színház páholya melletti apartmanban lakni? - mikor letettem őket aludni, a folyosón osontam be a páholyba megnézni az előadást), Jolán pedig átitatódott az óceánparttal (azt hiszem Balázs csendben már nem is tudna dolgozni) - vele lettünk teljesek (tudod, az az érzés, amikor már nem hiányzik senki a családból - betelt). Amikor megszületett, akkor életemben először egy icipicit megijedtem, hogyan is fogjuk ezt csinálni, mikor megérkezve megláttam a lakásunkat, és konkrétan annyi helyet nem lehetett szorítani, hogy le lehessen tenni egy pillanatra az újszülöttet. Hoztuk-vittük őket keresztül-kasul a nagyvilágban, teljes természetességgel, mert amíg kicsik, addig akkor vannak otthon, ha velünk vannak. Az emlékeink a piros fáink.

Kertmű

Mostanában többször felteszem magamnak a kérdést, hogy a kertet festészetként, szobrászatként vagy irodalomként tartom-e inkább értelmezhetőnek.
Amikor elképzelem, rajzolom, tervezem, akkor festek. Papírra, két dimenzióban, síkban.
Amikor csinálom, ásom, metszem, akkor térplasztikázok. Formára, háromdimenziósan.
Amikor beszélek róla, gondolkodok felőle, akkor írok. Papírra, két dimenzióban.
Elképzelt kert - alakuló kert.
Ideális - valóságos.
Mikor a kettő találkozik, ott kezdődik a művészet.

Futni - kert(b)en(/)belül

Nem hiányzik a futás? - kérdezik, akik tudják, hogy valaha tájfutottam.
Nincs hova. Nincs miért. A helyemen vagyok. Kifutottam magam. Anyai nagyanyám szava járása szerint: én már megfutottam a magamét.
Úgyis mondhatnám, hogy elég sokat futottam azért, hogy most ott lehessek, ahol vagyok: a megteremtett Kert.
Najó, a gyerekekkel hajlandó vagyok versenyt futni a hintáért. Móka-kacagás. Én hintázok a legtöbbet, mert mindenki velem akar és mert mindegyikkel más és más. Micsoda beszélgetések! Néha egyikkel-másikkal megyek csak fel - olyan, mint a levelezés. Elmondhatóvá válnak a dolgok. Megosztás. Feloldás. Bizalom. Tér.

Tudom, hogy mit tudok, tudom, hogy mennyit bírok, tudom a testem - ezt mind a futásból tanultam. Tudom a technikáját annak, hogy a testem harmonikusan mozogjon akár hegynek fel, akár hegynek le, akár sziklás terepen, akár bokáig süllyedő homokban, ráadásul, hogy kitartóan bírjon. Néha azért álmodom, hogy erdőben futok. Jó. A magabiztos fizikai szabadság, ami csak belső-külső kitartással érhető el.

A gyerekek pillanataiban folyton jelen lenni. Figyelem, felelősség, néha áldozat, mely helyhez köt. Közös szabadságok. Lelassulni hozzájuk, a külső futást belső mélyítésre használni. Ásni.

Tudom, hogy mennyi idő alatt mekkora parcellát tudok feltörni. Tudom, hogy egyszerre mekkora talicskát tudok eltolni. (Hej, dejó, mikor a fúk beültetnek a talicskába és tolnak! Még jó, hogy nem vagyok Joli, mert vele száguldoznak, terepbuszozósat játszanak és ő meg csak kapaszkodik, miközben belesikít a sebességbe és az erőbe.)

enter image description here
Tájfutótérkép a teljesítendő pályával

És mit tanultam még? Hogy a nagyok, és az igazán nagyok is teljes természetességgel leülnek a gyermekember mellé a fűbe és megkérdezik, hogy merre mentél? Elmondja, hogy szerinte mi volt a jó döntés és mit lehetett volna jobban csinálni. És ugyanolyan könnyed viszonyulással előveszi a saját térképét és megmutatja, hogy ő merre ment. Azt nem verbalizálja, hogy ő háromszor-négyszer akkora távot teljesített, szóra sem tartja érdemesnek, hogy technikailag is háromszor-négyszer nehezebb pályán ment végig. Egyszerűen rendjén való, hiszen ő profi felnőtt én meg csak süldő gyerek. Mikor leguggolsz az apró gyereked elé, hogy az arcotok egy szintben legyen. Alázat a (tudás)lehetőség előtt. Tanítás.
És még mit? Hogy bármilyen térképezési módon értem a földrajzi világot. Tájékozódok. Télen elméleti edzésünk is volt: térképismeret, erdőismeret. Elmélet és gyakorlat. Meg persze fagysérülések. Sokminden egyben.

Futni vagy nem futni – ez már nem kérdés

UltraBalaton? Őrültség. Minek futkosnak emberek a Balaton körül? Miért időre? Éjszaka is??? Mi van? Hát ezek nem normálisak. Aki meg egyedül futja körbe, az nem is ember, hanem droid. Na, ez az, amire engem sosem lehetne rávenni.

Akkor.
A Balaton körül biciklizni kell vagy sétálni, szépen lassan, komótosan, élvezni a tájat, a tó nyugalmát. Éjjel meg aludni kell, utána aztán lehet hajnalban felkelni, frissen (és álmosan) a tavon csónakázni egy izgalmas fiúval, aki nem éppen a horgászat iránt lelkesedik. Utána lehet kézen fogva andalogni a parton, csobbanni a hűs vízben, kiterülni és élvezni a napot, lángost enni, beúszni mélyen, kártyázni a füvön, kiülni lábat lógatni a sziklákra, este csörögni valami béna koncerten a parton – ez a balatoni nyár. Ősszel is sétál az ember lánya, hol egyedül, hol barátokkal, családdal: beszélgetős, nyugalmas, fontolgató, örömmel teli barangolások ideje ez, amikor a külföldi turista végre nem nyerít az arcunkba, nem mossa a samponos haját a Balatonba és nem kell udvarias mosollyal elviselni, hogy mutogatja a szőrös sörhasát (szőrhasát?) álló nap még az információs irodában is, ahol persze csupa értelmes kérdést fogalmaz meg választékos irodalmi németjével, mint pl. hogy körbe lehet-e sétálni a Balatont belülről. Igen, jól tetszett érteni, a vízben sétálva. Anyám tyúkja! Télen jó esetben korizik a nép, kevésbé jó esetben lemegy a szeles partra sálakba, kesztyűkbe és divatcsizmákba bugyolálva és miután kellően lefagyott az összes végtagja és szomorkodott egy kellemeset, hogy miért is nem inkább nyár van, felmászik a fűtött lakásba, gubbaszt a radiátoron egy forró teával, miközben bámulja a télen is csodaszép tavat. Tavasszal aztán megindul az élet, jönnek a nyugdíjas nénik vihorászni, fess öregurak és kevésbé fess bácsikák korzózni (meg hangosan politizálni) a Tagore sétányra, a sportosabbak kutyával rohangásznak, a családosok kiabálnak a gyereknek, hogy menjonnanmindjártbeleeselhidegmégavíz, a budapesti butik- és étteremtulajok meg kezdik fenni a fogukat, hogy nemsokára lecsaphatnak az ártatlan (?) külföldi prédára és eladhatnak neki matyóhímzéses palacsintát meg kalocsai mintás halászlevet. Ez volt dióhéjban az én Balatonom gyerek- és kamaszkoromban, imádtam az egészet mindenestül (jó, leszámítva a szőrös németeket) és azóta sem telik el évszak anélkül, hogy hazamennék. (Gondolom, feltűnt a kedves Olvasónak, hogy futás szó nem szerepelt ebben a bekezdésben…)

Nemrég.
Gyakorlatilag évek óta kacérkodom a futással, tulajdonképpen csak azért, mert mások is futnak és meggyőzően mesélik el, ez milyen jó nekik. Én meg naivan elhiszem. Én is akarom, hogy nekem is jó legyen. Először elmegyek a gyerekekkel futni, akik végigcsicsergik az első 100 métert és csak azért ennyit, mert én nem bírom tovább, ott helyben meg akarok fulladni. A gyerekek nevetnek. Én nem. Én csak szeretnék levegőt kapni. Mi van velem? Ennyire rossz formában lennék? De hiszen évek óta táncolok! Hagyom is a futást vagy egy évig, hiszen ott van nekem a torna, a gyerekekkel való mindenhova gyaloglás, biciklizés no meg a tánc. De nem hagy nyugodni a dolog, újra kipróbálom a futást és pont ugyanolyan vacakul megy, mint az előző évben, a térdem is fáj. A futás marketingje azonban közben egyre jobb: egyre több ismerősöm fut és egyre meggyőzőbbek a történeteik meg csinosabbak a futónadrágjaik. Kapok egy rendes futócipőt, igaz, hogy használt, de pont jó méret és akkor nekiindulok igazán. Kiderül, hogy még mindig ki akarom köpni a tüdőmet az első tíz perc után, de a lábam már nem fáj. Egyre többen futnak szembe, még többen hagynak le a futással való szerény és bizony szánalmas próbálkozásaim közepette, de most már vérszemet kapok: futni akarok, bírni akarom! Nem lehetek puhány és nyavalyás! Ez így megy két évig, a fejlődés állati lassú, ahogy a futótempóm is, de végül vannak pillanatok, amik végre nekem is jók, így már nem hagyom abba, futok, amikor tudok. Aztán észreveszem, hogy egyre jobban bírom és ekkor jön a kihívás: mehetnék futóversenyre. Mit futóversenyre! A Futóversenyre, tehát az UltraBalatonra. Én? Minek? Bírni fogom egyáltalán? A csapatban mindenkinél kevesebbet és lassabban futok, sosem voltam még semmilyen versenyen, különben is, nem vagyok éppen versenyző alkat. Van ennek valami értelme? Hozzá tudok én ehhez tenni valamit? Vajon miért akarnak elvinni éppen engem? Egy sor kérdés, állandóan a kétségek magamban, de már befészkelte magát a gondolat, hogy talán képes vagyok rá, még ha elsőre nem is futok majd sokat. Hogy fegyelmezett vagyok, azt tudom: ha már elmegyek, igyekszem odatenni magam. Mint mindig, most is van egy lelki oldal – úgy tűnik, én nem tudok semmit úgy csinálni az életben, hogy az ne valami magam kreálta, idióta személyiségfejlesztő tréning újabb pontja legyen. Foghatnám a fejem, de mindegy, ez vagyok én, már elfogadtam. Legalább látom a szeretett tavamat.

És most.
Elmentem az UltraBalatonra és lefutottam a vállalt távokat. Annyira boldog vagyok! Napokig tele vagyok örömmel akkor is, amikor majdnem lecsukódik a szemem, mert igencsak fáradt vagyok, többnyire robotpilótán megy a mindennapi üzem a verseny utáni héten. Nem érdekel, hogy másokhoz képest ezek igencsak rövid szakaszok voltak, az sem zavar, hogy a szokásos lassú tempóm miatt mindenki lehagyott. A Balatonból alig láttam valamit, mert amikor nézhettem volna, akkor éppen izgultam, éppen az utat néztem, ahol futok, a nyilat kerestem, ami eligazít vagy a futó hátát láttam, aki lehagyott. Akkor is megcsináltam, amit kitűztem! Ez nemcsak azért fontos nekem, mert most már elhiszem, hogy erre képes vagyok, hanem mert volt ott egy csapatnyi ember, akik már előbb elhitték ezt, akik már azelőtt hittek bennem, hogy én hittem volna magamban. Amikor ezt felismerem, elönt a hála, hogy olyan társakkal lehetek együtt nap, mint nap, akik azzal, hogy hisznek bennem, segítenek abban is, hogy erősebb, jobb, szerethetőbb, bátrabb, ügyesebb, egyre inkább önmagam legyek. Szóval igen, ha őrültség is, egészen jófajta, kedvemre való. És igen, megyek legközelebb is, ha akarnak vinni. Ha nem, akkor térden állva rimánkodom, hogy vigyenek. Talán majd kicsivel többet vállalok, talán majd kicsivel gyorsabban futok. Mert most már ha nem megyek futni, hiányzik. Ha pedig megyek, akkor jó nekem – nem mindig közben, de már sokszor akkor is. Most már én vagyok, aki azt meséli a barátnőjének, hogy élvezi: terjesztem és fejlesztem a marketinget. Szóval nincs több kérdés: egyértelmű, hogy innentől kezdve futok és kész!

Gymnasium

Négyből egy. Legalább már egy. Egy már legalább gimnáziumba jár. Talán.

enter image description here
Pompeii gymnasium

Minden kapcsolat iskola és család között megszűnőben. A szimbolikus kerítések vasrácsokká váltak. Újra hatalmat kapott a portás. Döntési pozícióba került: szól-e a gyereknek vagy sem.
Balázs a minap majdnem elméleti csőbe húzott minket azzal a kérdésével, hogy mit választanánk: egy agyontetovált, de szuperaranyos tanítónénit, vagy egy szupercsinos, de hidegrideg tanítónénit. Amíg a gyerekek gondolkodóba estek, és látszott, hogy komolyan veszik a kérdést, én segítettem ki őket azzal, hogy ez nem választás. Két rossz között választani nem jelent igazi választást. Választani csak lehetőségek között lehet. A kényszerválasztás csapda.
Kiderült, hogy megkaptuk: tetovált portás már van - bár nem látjuk, halljuk a hangját a telefonban....
Cirkusz.

enter image description here
Az első ismert tetovált női cirkuszművész Maud Stevens Wagner 1907-ben

Legkisebbünk osztálytársa nem használhat az iskolában fehér botot, nehogy a többiek elessenek benne. Hm. Jogosulatlan előny? Jogos igény? Annyit tudok, hogy az én hármam nem fog elesni abban a botban. Nem azért mert különleges szenzomotoros képességük van, hanem mert egyszerűen gyerekek, egyszerűen emberek, akiknek figyelmességgel még a szenzomotoros képességeik is javíthatóak.
Kezdjük elfelejteni, hogy értéket nemcsak vallás vagy ideológia mentén lehet létrehozni, hanem létezik a jó öreg minőség fogalma is. Minőségi élet, ami minősít.
Szellemi ínség?
Platóni dialektus?

enter image description here
Nemesi származású japán harcos - szamuráj az 1860-as évekből

Egyre többször figyelmeztetnek kedvesen, hogy el kéne takarni a kertet - tegyél sövényt, határold le fákkal, valahogy oldd meg, hogy ne lehessen belátni -, mert túl szép. Kihívó.

Száradó zoknik

A sparhelt teteje a legjobb lerakodó: állomás. Várakozás arra, hogy a helyére kerülhessen. Általában, hogy kiszáradjon, vagy hogy elmosódjon, néha, hogy hátrakerüljön a füstölőbe, fel a pajtába....
Ősztől tavaszig viszont fűtőtest. Melegen tart. Minket, ételt. A takarékosság mintapéldánya. Lucskos kintlét után hamargyors száradás. Hulladékfa.

enter image description here

Gyufásdoboz játékok. Andrea tanítónéninek készített huncut kedvességek.

enter image description here

Gyufameleg. Belőle mindig többszörös tartalék.

Amint megragadja

Hát elérkezett a pillanat. Apa zenéjébe szépen beékelődik Jónásé (az én testembe is így?).
Munkamegbeszélés.
Tegnap este nyolckor kicsit elrévedező találgatás, milyen lehet a darab?

enter image description here

Batarita: Amint megragadja
https://port.hu/adatlap/szindarab/szinhaz/batarita-amint-megragadja-tanckedd-vol2-trip/directing-38306

A Neked című Vasárnapi Képeshang vajon hogyan elevenedett meg a színpadon?
Na, sipirc az ágyba! Jó, megígérjük, november 3-án 20h-kor ott leszünk Budapesten (ha majd még lehet), igen pizzázunk, igen nem kell menni iskolába. De, kedden még kell, de másnap, szerdán aludhattok délig.

Kertből a fazékba! - Zöldellő erőleves

enter image description here
Most...

Az ősz végre kiadós esőt hozott, így a nyáron gyorsan megsárgult spenótom hetek alatt harsogó zöld leveleket hajtott. Szomszéd Verocska egyik nagy adománya ez az erőteljes és gyors növekedésű növény, amely télen takarva sokáig zöldell, tavasszal pedig szinte bokorrá nő.

enter image description here
Tavasszal...

Mivel az éjszakai eső után szinte harapni lehetett a levegőt, reggeli után körbe jártam a kertet. Mintha tavasz lenne, kizöldült a fű, friss csalán sarjad a kerítésnél és a gyermekláncfű is újra virít, spenótom pedig hívogatóan lengeti húsos szárán tenyérnyi leveleit. Felcsillant a szemem, no ebből ma frissítő ebéd lesz!
Magamhoz vettem két nagy tálat, metszőollót és a kertészkesztyűmet. A spenót könnyen ment, csak pár kövér csigát és kellemetlen poloskát kellett elhessegetnem, a másik tálba pedig a kert zegzugaiból szedett zöldek, tyúkhúr, pitypang, csalán, céklalevél és porcsin került.

enter image description here

enter image description here

Évek óta használom a zöldeket a spenót dúsítására, igaz eddig csak kis adag csalánnal vagy tyúkhúrral próbálkoztam. Mivel nincs erőteljes ízük, így nem zavarják a spenótot. De ma nem tudtam ellenállni a sok zsenge hajtásnak, így egy jellegzetesebb ízű, ám annál egészségesebbnek vélt levest készítettem.
A titok a kevés főzés, ám a hosszas előkészületben van! Mindent egész apróra kell vágni, hogy a szárak ne hagyjanak szúrós emléket fogyasztás közben.

enter image description here

enter image description here

Először tehát a szárakat aprítottam és dobtam kevés zsiradékra, majd levelekkel vegyítve, kevés vízzel felöntve pároltam. Utána hideg vízzel hígítottam és leturmixoltam.

enter image description here

enter image description here

Amint eltűntek az apró, alattomos, szúrós kis szálkák, felöntöttem tejjel, behabartam tejfellel és joghurttal, fűszerként zúzott fokhagymát, sót, borsot, és pár csepp citromot adtam hozzá. Szívesen főzök bele személyenként 1 buggyantott tojást, amivel még összeforralom. Tálaláskor fokhagymás vagy sajtos pirítóst kínálok, de az elvetemültek kölesgolyóval is próbálkozhatnak.

enter image description here

Levesem színe harsogó, az íze szokható... Az egészben maradt, belül még lágy tojás pedig selymessé teszi a csalántól kicsit kesernyés, tyúkhúrtól fűszeres, fokhagymától illatos, ám egészében friss "tavaszi erő" levesem!
Tessék kérem kipróbálni!