Temetésre menni nem öröm. Illetve, hogy egy ismerősömet idézzem: Akinek mennél a temetésére, oda nem hívnak, ahova menned kell, oda meg nem akarsz.
Néha azonban a temetés fájdalmas volta mellett, akadnak bizarr jelenségek is.
Azt mindenki ismeri, amikor elkap a megállíthatatlan, görcsös röhögés bandukolva a sír mögött, és próbálod sírásnak álcázni.
(Én amúgy is olyan vagyok a ha bestresszelek nevetek, röhögtem végig ezért alkotmány államvizsgát a tanárral szemben ülve.) És megjegyzem nem segítenek ezen az olyan sírok, ahol a márványtömbből két kéz emelkedik ki, amelyikből az egyikbe, valami huncut látogató almát tett.



Vagy az a sírfelirat, amit láttam egyszer (komoly): A virág az enyém - ha elveszed eljövök érted!

Aztán ott volt K. bácsi temetése. K. bácsi megalkudva, de hűségesen élt M. néni mellett 50 évet. Házasságuk nem olyan volt, amilyenről álmodnak a fiatalok, de mindent leküzdöttek, végigharcoltak, kibírtak. Kettejük közül M. néni volt mindennek a közepe, a veleje, a történések központja, K. bácsi csak enyhe megadással élte túl házasságuk béklyóit. Gondoltuk mi. De amikor a kedves család körülállta a sírt, M. néni zokogott, és mindenki a sírhoz járult, hogy egy egy szál virágot a koporsóra dobjon, megjelent egy lefátyolozott, fekete ruhás fiatal nő, aki hangos sírással a sírra dobott egy vörös rózsát, és mire észbe kaptunk eltűnt a balfenéken. Senki sem ismerte, pedig róla beszélt mindenki a toron. M. néni mindenesetre utána már nem sírt annyira.

Nagypapát élete utolsó évében rendkívül foglalkoztatta, hogy milyen temetése legyen. Kezdetben lovas hintót és a 100 tagú cigányzenekart képzelt el, majd az anyagiak számba vétele után kevésbé hivalkodó ünneplést tervezett. A 100 tagú kórus mégis majdnem meglett, temetésén ugyanis megjelent Pécs város összes 65 feletti egyedülálló hölgye, szolid fekete fátyollal, egy szál fehér rózsával, mintha összebeszéltek volna. Nagy hóhányó volt a nagypapa, Istennyugosztalja.

De a legemlékezetesebb temetési élményem a gyerekeimhez kapcsolódik. D. bácsit élete 89. évében ragadta el a halál, hosszan, de büszkén viselt betegségben. Úgy halt meg, ahogy nagy emberhez illik, rokonok körében, méltósággal, és bár halála fájó hiányt jelentett, a mindannyian porból lettünk porrá leszünk biztos tudatában elhunyta az élet velejárójának tűnt. Sok cikket elolvastam arról, hogy vigyünk-e gyereket temetésre vagy sem, hogy mi zajlódik le belőle egy kisemberben, okoz-e nekik lelki törést vagy sem. Vekerdy végül meggyőzött, hogy ez az élet része, én pedig arra gondoltam, hogy az évente egyszer látott, nem túl közeli , ráadásul más városban lakó idős D. bácsi halála biztos nem olyan megrázó nekik. Na akkor menjünk, gondoltam. (Mentségemre szóljon még, hogy legidősebb gyermekem Pesten volt kórházban, így logisztikailag is egyszerre tudta meglátogatni őt minden testvér és tudtunk elmenni a fiumei temetőben történő, puccos, nagy emberek által mondott beszédes temetésre.)
Az első gond ott kezdődött, hogy a ravatalozóban, ahol megtekinthető volt D. bácsi fényképe, mindenki csendben körbejárt, aztán kiment, teljes csönd volt és áhítat, de sehol egy síró rokon. Ellenben, amikor a legidősebb fiam meglátta D. bácsi fényképét, hangos brühühzésbe kezdett, hogy D. bácsi meghalt, soha többé nem hoz csokit, hogy ő őt, hogy szerette és milyen lesz az élet nélküle. Itt megjegyzem D. bácsit tényleg évenként egyszer látták, csináltunk egy közös fotót, valóban kaptak csokit, de aztán ők a másik szobában játszottak, mi felnőttek meg csevegtünk. Középső gyermekem hangosan elkezdett jajgatni, hogy nem akar meghalni, jaj meg fog halni, most mi lesz. Mindezt a néma csöndbe belevágóan, amitől a lányom és a legkisebb egyéves annyira megijedt, hogy hangos sírásba kezdtek. Tekintettel arra, hogy nagy tömeg volt, kordonban vezettek minket, menekülni nem volt esély. Itt emlegettem meg Vekerdy doktor pszichológia diplomáját.
Kimenekülésünk után egy hatalmas placcra értünk, ahol kórus énekelt, az addig síró egymásba fogódzkodó gyermekeim pedig - négyen négy irányba - szétspriccelt a tömegbe. Itt gondoltam először erősen Vekerdy doktor leendő temetésére.
Aztán kezdődött a hamvasztásos temetés szökőkutas verziója. De még mielőtt ez elkezdődött volna, összeszedtem a gyerekeimet, és elvittem őket a szökőkúttól jó messze egy bukszusokkal körbevett félreeső padhoz, hogy ott némi csoki, üdítő kombóval kibekkeljem újabb balhé nélkül a temetést. A legkisebb gyermekem persze a hatalmas park ezen pontján közölte, hogy pisilni fog. Azonnal. Jaj-jaj, a WC kb. másfél kilométernyire, a másik három éppen eszik, kaja-pia-csomag szétpakolva, a kicsi nem tudja tartani, mi legyen? Jól van kisfiam, nem tudok mint csinálni, menj a bokor mögé és gyorsan pisilj egyet. Aztán szusszantam. Volna. Mert a gyermek egyszer csak hangosan kiabál boldogságtól remegő hangon, hogy anya nézd milyen szép szökőkút. Futok megkerülni a bokrot és mit látok? Velem szemben a kórus, a gyászoló tömeg, szól a zene, spriccel a szökőkút, az első sorban ülnek a nagyemberek, veszi a tévé, E. bácsi hamvai röpködnek és a kisfiam mindezzel szemben a rét közepén letolt nadrággal, tátott szájjal áll a "Szent terület - fűre lépni tilos" tábla mellett.
Szóval sértődés ne legyen, mostantól csak olyan temetésre megyünk, amire nem hívnak. Mondjuk egy bizonyos pszichológuséra.

Az ellendi házhoz az első beruházásunk egy, a vásárban vett hagyományos fanyelű kasza volt. Máshogyan nem tudtunk volna bejutni a területre, a házat sem tudtuk volna megközelíteni.
Aztán szépen lassan fejlődött a gépparkunk...
Mikor Agonás, a szintén filozófia szakos barát, az esküvői tanú, Janka lányunk keresztapja meghalt, Balázs csak annyit mondott, hogy majd jövök. Felment az általunk félholdnak nevezett rétre - csak a kaszát vitte magával. Szerintem akkor, ott, a könnyeivel fente meg a kasza élét. Rendet tett kívül és belül. Vezekelt.
Én penitenciát róttam magamra: 6 napig nem olvastam. Semmit. Nehéz volt. De az a hat nap örökre bennem lesz.
Vigyázunk a kéziszerszámainkra: sarló, kapa... A kézi erőnek különleges ereje van.

Szeretem, mikor az összes gyerek a konyhaasztalnál matat: tanulás, rajzolás, tanulásnak álcázott olvasás, rajzolásnak álcázott tanulás....
Jó meglesni a nagyokat, mikor azt hiszik, hogy nem látom, hogy a tankönyv, vagy a füzet alatt más is lapul: egy izgalmasabb regény, egy lehalkított telefon, egy darab papír, amire csak úgy írogatni, firkantgatni lehet....
Szeretem, mikor a gimnazista nagylány játszik és Jolánnak, vagy nekem rajzol. Vagy mikor a Faluságnak ledes Mikulást rittyent. Meglepetés.

Mikor Jolán harmadszor kérte, hogy tanítsam meg, akkor sejtettem, hogy ez most komoly. Tényleg kíváncsi rá. Na, jó, legyen! Elő a kis kezeknek való vastagabb fonállal, ötös horgolótűvel és kezdjük. És tudja! És érti!

Másnap reggel már ott állt a konyhában és teljesen belefeledkezve horgolt és horgolt.

Taníts meg engem is! Jónás is csatlakozott, de ő már konkrét céllal: készít magának egy mamuszt.

Mindennapi meghittség. A hideg és az eső kint, az alkotás és készítés folyamata bent. Belsőleg keletkező, ránk jellemző ritmus. A nekünk jó megtalálása. Nehéz abbahagyni.
Tegnap vasárnap volt. Ma is vasárnap van. És kérem szépen nekem holnap is vasárnap lesz, mert Varga János olyanolyanolyan szépet írt. Jaj, miért nem lehet előre linkelni? Miért csak a múltra, a már megjelentre lehet utalni? Előre a múltba? Digitális lét és idő.

Újabb időkezelési probléma: még a nap vége előtt, de már az írás befejezése után a Fanni-féle egy (vasár)napon belül tovább szövődött: anyukám (nem tudom miért, de most valahogyan fontosnak tűnik, hogy anyukám még magázta a szüleit, a nagymamám pedig mindig anyikámozta a dédmamámat, persze én már mindenkit tegeztem, de például anyóskámnak nem tudom azt mondani, hogy szia, vagy szervusz, egyszerűen a csókolom mama! után átváltok tegezésre) beállított egy kötettel, aminek a címe tetszett neki, hát kézbe vette, de beleolvasva megállapította, hogy ez magasröptű duma, tehát pontosan nekem való: Noam Chomsky Miféle teremtmények vagyunk című kötete! És telitalálat! Azok a híres anyai megérzések, ugyebár.

Ezután a megható jelenet után képzeljük el, ahogyan anyukám előveteti velem az egész család összes zokniját, magában azt dörmögve, hogy én ezt nem bírom, ezt a szégyent, szégyenben fogsz maradni, ilyet hogyan lehet leírni, ez szégyen, inkább megcsinálom - és kérem, igen: összepárosítja, befoltozza, kiszortírozza, egyszerűen rendbe teszi a zoknikat. Én meg ámulok, és nem merek megszólalni, mert nem tudom eldönteni, hogy mit kérjek, heti, havi, vagy évi rendszerességet ez ügyben. Azt meg magamnak sem merem bevallani, hogy a szennyesben még biztosan akad pár kósza egyedülálló zokni....
Ez így már nem egyszerűen vasárnap, hanem: vasárnaposság!

Mikor Márta küldte az első képet, rögtön tudtam, hogy Harisnyás Pippi lesz.
Nemcsak a történetet szerettük olvasni, hanem magát a karaktert is jelképesnek tartottuk: főleg színében és méretében is felemás harisnyáját. A szeleburdi családon kívül Pippi az a karakter, akivel legitimálni tudtam magamat/magunkat a gyerekeknek. Hogy miért? Őszintén? A rengeteg felemás zokni miatt. A mai napig nem értem hogyan lehetséges - feltevésem szerint a szennyesben és a szekrényben zoknifaló manók ücsörögnek és rajtam heherésznek. És mindig, de mindig sikerül nekik! A gyerekek leleményesen kitalálták, hogy segítendő nekem a viaskodásban és a lehetetlennek tűnő feladatban, azaz abban, hogy a zoknik párosával érkezzenek a szekrénybe és onnan párosával is kerüljenek elő, szóval kitalálták, hogy levételkor a száruknál összefogják őket, mert ha a mosógépbe párosával mennek mosódni, akkor talán van esélyük arra, hogy párosával szárítódnak és párosával is jutnak el a szekrénybe, onnan pedig a célállomásra, azaz a lábukra. A lányok zoknijával még valahogyan elboldogulok, de valljuk be, a fiúkét áztatni, előmosni kell - esküszöm, csak kicsit szedem őket a párosításból szét, csak amíg gyorsan átsúrolom őket a mosószappannal és már zuttyannak is a gépbe, és egyre többször a teregetőn is párosával látom őket és néha-néha még a szekrénybe is (esküszöm!!!) úgy teszem be őket, de akkor nem értem, hogy miért van minden reggel óbégatás, hogy nem találok egy normális páros zoknit sem. Életem egyik legrosszabb reggele az volt, amikor elfojtott hangú matatás után 'a franciska végre egy pár, de ez meg lukas' felkiáltással ott állt előttem vádló tekintettel az egyik fiam és nem értette, hogy miért és én pláne nem értettem, hogy hogyan és miért. Gyerekként anyukámat mindig azzal bosszantottam, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni, esküszöm anyu, hogy ezt próbáltam erőltetni, és mégsem megy. A fiúk (fura, miért a fiúk a rendesebbek ebben a tekintetben?) kifejlesztették a következő taktikát: ha találnak egy rendes (értsd: normális színű, méretű, szabású és nem lukas) pár zoknit, akkor azt beviszik a szobájukba és az ágy alá dugják, hogy reggelente onnan vegyék elő őket és ne a szekrényből. Ha ügyesek, akkor néha egy hétre előre betankolnak, én meg csak ámulattal lesem az ügyletet: nekik miért sikerül ennyi zoknit párosan mozgatniuk?

Megszerettem a páratlan zoknikat, igaz, ennek a hóbortos, funkcionális nemtörődömségnek már csak itthoni környezetben engedélyezek létjogosultságot. A lányaimat nem zavarja....

avagy Több dolgok vannak földön és egen, Fannika, mintsem azt bölcselmed felfogni képes...

A gránátalma engem eddig körülbelül annyiban érdekelt, hogy ez a gyümölcs volt a jelképe Aragóniai Katalinnak, VIII. Henrik első feleségének, aki egyben a híres protestáns-üldöző Mária királynő (Bloody Mary, hogy a kultúra egyéb tájaira is elkalandozzunk, legalább gondolatban) anyja is volt és innentől kezdve erről a témáról is szót ejthetnék, mert sok egyéb dologgal együtt erről aztán van mondanivalóm és tényleg mélyen érdekel. Fájó szívvel kell most erről lemondanom (bezzeg majd legközelebb!!!), mert hát sok témát produkál az élet, ami mind kevésbé érdekes, mint az angol történelem, de ezekkel is foglalkozni kell néhanapján.
Ahogy Judit is írta, elkezdődött az ősz igaziból is, vele pedig a tanév, ami - néha úgy érzi az ember vagy legalábbis az asszony - teljesen hiábavaló remények azonnali szertefoszlását hozza magával. Nem sorolom, mi mindenben reménykedem mindig az új tanév kezdetével, kiábrándító lenne már csak szembesülni is azzal, milyen hosszú a lista, amelynek tételei sosem valósulnak meg (vagy nem úgy, ahogy ideális lenne). Úgy látszik, én valahogy úgy maradtam, mint középiskolás koromban vagy még az egyetemen is, hogy még elhiszem, hogy minden ősz valami újat hoz, valami jót: új érdeklődést, új elmélyedést, új hobbit, új szerelmet, új barátokat, új kalandokat. Nem hiszem, hogy én változtam volna ennyit, hogy most nem ezt látom meg, szerintem a világ változott drasztikusan sokat az elmúlt két-három évtized alatt és ha bárki visszagondol arra, milyen volt egy húsz vagy harminc évvel ezelőtti hétköznap, meg vagyok róla győződve, hogy sokkal nagyobb változást érzékel, mint mondjuk nagyanyám, amikor 60 évesen visszagondolt 40 éves korának egy átlagos napjára. Ne tessék nagyon bosszankodni, hogy itt ennyit búsongok meg depressziós hangulatot szórok szét a virtuális életterünkben, mindjárt jön az egyik ok.
Szóval a gránátalma. Jön reggel a gyerök (Kecskeméten vagyunk, ugyebár), akinek amúgyis sok különféle ötlete van, hogy lehetne a hajnali órákat még színesebbé tenni: egyik reggel kér joghurtot, máskor nem, egyik reggel két szendvicset óhajt elvinni, máskor egyet sem, néha alma kell neki, de aszalt gyümölcsöt aztán nehogy merjek tenni mellé, mert hiszen tudnom kell, hogy ő nem kíván napközben édeset, hanem inkább csak sósat, de akkor már nem mindegy, milyen kekszet teszek oda, mert most éppen az kell, amit a legkisebb kapott, mert végighányta az éjszakát és más nem megy le a torkán. Én meg azt pakolom, amit kér. (Hogy vigye magával az otthon melegét az a drága gyermek, fogalmaz az én tündérlelkű Barátném és mélyen átérzi az ember, de főleg az asszony, milyen rokonszívek dobognak itt.) Igyekszem reggel magamat is szalonképessé tenni, netán a másik két gyerek és a Férj is igényel reggelit, sőt, akár tízórainak vagy uzsonnának valót is, esetleg a macskákat is meg kell etetni, mielőtt elmegyünk, talán az sem nagy baj, ha szellőztetünk, beágyazunk, elmosogatunk magunk után (bár mindezen tevékenységeket nyugodtan mondhatom csupán király/női többesben, mert reggel ezekre, ugye, senkinek nincs ideje - rajtam kívül), én pedig még a fogmosáshoz is ragaszkodom (beteges, tudom, de hát ez van) és azt is szeretem, ha mindenki normális öltözékben indul útnak nagyjából normálisnak mondható frizurával együtt. Szóval egy ilyen reggelbe jön a lány és közli, hogy legközelebb gránátalmát pakoljak neki uzsonnára. Mondom álmosan, mit? (Fülkürthurut mellett mindenféle dolgot hall az ember, álmosan meg még annál mindenfélébbeket is.) Megismétli: gránátalmát (anyám tyúkja, tényleg nincs ma reggel bedugulva a fülem, de jó!). Majdnem megkérdeztem, felébredt-e tényleg, de látszott, hogy ezt most tök komolyan gondolja, úgyhogy azt kérdeztem, hol evett ő életében gránátalmát és mikor (hűha, milyen anya vagyok én, hogy még ezt sem tudom, mindjárt itt a kamaszkor és ha egy gránátalma ilyen titokban csúszik le, mi lesz itt még ennél súlyosabb dolgokkal?). Kiderült, hogy az iskolában a Hannának vagy a Pannának vagy kinek az anyukája minden nap szépen gerezdekre vágja a gránátalmácskát, beteszi egy dobozkába és az osztálytárs a szendvics meg a keksz meg a gyümölcslé mellett ilyet fogyaszt a suliban. Sokmindent tudtam volna első felindulásomban mondani, de csak annyit kérdeztem meg a gyeröktől, hogy hány testvére van ennek a kislánynak és hányszor eszi meg az iskolában a számára befizetett tízórait, ebédet, uzsonnát. A lányom meghökkenten nézett rám, hogy ez meg hogy jön ide, de azért kiderült, hogy a kislánynak egy testvére sincs, édesanya csak délelőtt dolgozik, mert műkörmös és apuka amúgyis jól keres, hát nem láttam még, hogy béemvével járnak és hát persze, hogy a Hanna vagy a Panna vagy a nemtomki nem szokta megenni a tízórait/uzsit/ebédet többnyire, hiába van befizetve, mert mindig panaszkodik, hogy nem jó a kaja és az ő iskolai tízóraija/uzsija landol először a szemétkosárban. De a múltkor olyan kedves volt (mert idén már hajlandó kicsit barátkozni a lányommal, aki az elmúlt három évben nem volt neki elég menő, hiszen, mint kiderült, nem a legújabb divat szerinti cipő, tolltartó, iskolatáska, stb. tulajdonosa), hogy adott neki egy szelet gránátalmát és hát az milyen finom és épp ideje, hogy ő is kapjon ilyet minden nap! Jó, hogy nem ettem éppen semmit, mert szerintem biztos félrenyeltem volna. Így három dolgot közöltem a gyerökkel: 1. én sem ettem még életemben gránátalmát, 2. noha mindketten elég rendesen dolgozunk az apjával (egyik mérnök, másik tanár), három gyerek mellett nem az a legnagyobb gondunk, hogy mangót, ananászt vagy éppen gránátalmát vegyünk-e, 3. akkor vesz gránátalmát a zsebpénzéből, amikor csak akar, de innentől kezdve a szendvics mellé almát kap meg vizet, reggel pedig joghurtot a kedvenc kekszével és ha bármi nem elég menő, akkor szépen megcsinálja reggelente magának a tízórait, uzsonnát, míg én a hajamat fogom rendbe szedni és magamnak készítek uzsonnát, slussz. Egyéb dolgokban is kicsit helyre kellett tenni mostanában ezt a középső gyereket, de a gránátalmás sztori végképp kiverte nálam a biztosítékot.
Biztattam a kedves Olvasót, hogy gondoljon vissza 20 vagy akár 30 évvel ezelőttre - én ezután a reggel után az iskolába menet igencsak visszagondoltam és konkrétan 30 évvel ezelőtt egy évvel voltam csak fiatalabb, mint az én nagyobbik lányom aznap reggel. Láttam magam, amint ott ülök a reggeli előtt: kakaó kiflivel, aztán indulok az iskolába mindenféle tízórai meg uzsonna nélkül, és megérkezem az osztálytársaimmal gyalog a suliba, ahol ugyanazt a tízórait esszük mindannyian: margarinos kifli vagy zsemle párizsival és egy szelet paprikával, ugyanazt az ebédet esszük: olyan, amilyen leves olyan, amilyen másodikkal és ugyanazt az uzsonnát esszük: margarinos kifli vagy zsemle párizsival és egy szelet paprikával, néha esetleg briós. Nem mondom, hogy minden jobb volt, eszem ágában sincs ilyen marhaságot állítani, hiszen ma már csak azért is minden sokkal jobb, mert olyan családom van, amilyen után mindig is vágytam és olyan szeretetben élek, hogy minden nap hálát adok érte és boldogít a tudat, hogy nálunk senki nem azért dolgozik, hogy több gránátalmát vegyen vagy éppen béemvét. Ettől függetlenül nem bánnám, ha néha mások is visszanéznének és észrevennék, hogy őket sem kergették kaviáros békacombbal a vasárnapi ebédlőasztal körül s akkor talán a mi gyerekeink is felnőnek gránátalma vagy éppen béemvé nélkül. Egyébként még csak nem is ezzel van a bajom, mert hát egye azt a gránátalmát, ha egyszer egészséges (tényleg az!) és vegye azt a béemvét, ha egyszer más nem elég kényelmes neki. Csak utána ne dobja ki a gyerek a tízóraira kapott kiflit, hanem mondjuk adja oda a suli mellett lévő bolt ajtajában lézengő ismerős hajléktalan bácsinak és ne parkoljon a béemvéjével a más háza előtt lévő fűre, hanem mondjuk amikor integet ki a kocsiból és látja, hogy a három gyerekkel sétálok haza egy gitárral meg négy hátizsákkal, akkor engedjen már át a zebrán. Ennyi tapintat elég lenne ahhoz, hogy emberként éljünk egymás mellett, ha már egymásért nem tudunk manapság.

A tegnapi keleti szél végleg elfújta a nyarat.
Eddig sok minden itt maradt a nyárból: két kört is lehetett mosni és délutánra vígan leszáradtak a ruhák, a fiúk vacsoráig kint fociztak, a lányok a kinti asztalnál olvastak, rajzoltak. A házon egy-két kósza tapasztós-meszelős javítás. Reggelente a szendvicsekbe a kertből lehetett tenni a paprikát. A paradicsomszezon nálam már véget ért, a kiskertben csak a paprika és a sütőtök érik még kicsit tovább.
A mogyorót minden nap lehet szedni, a dió is potyog, de sok a fekete, sok a rossz.
Reggel még térdnadrág, de már zokni és cipő.
Már nem kelek világosban, de a gyerekek még igen. Minden reggel indulás - minden reggel elemózsia csomagolás. Pici finomságok, pici meglepetések, hogy az otthonmeleg egész nap velük legyen.
Megérkezéses nagy beszámolók. Élmények, történések, gondolkodni valók. Integrálás, elsimítás. Kapcsolatok. Viszonyrendszerek. Tanulás.
Holnap reggel már hosszú nadrág, kardigán. Újra gond lesz a ruhaszárítás. Újra oda kell majd figyelni, mindenki elég melegen felöltözött-e. Újra csukni kell az ajtókat, ablakokat. Új ritmus kezdődik megint.

Én: Kecskemét: Reggeli ébresztő 6-kor, két nagyobb gyereknek szendvics, innivaló, cerbona, alma, kicsinek tati, reggeli, tea, Férjnek joghurt, hajmosás, öltözés, vigyünk esőkabátot?, ne vigyünk, de zárt cipőt vegyél, ugye hazaérsz fél 5-re, mert mennem kell szülőire, Zoli majd jön, míg te kórusra mész, vigyáz a skacokra, jó, legyen szép napotok, indulás, kicsi az oviban, megyek a suliba, útközben tanítvány, szerelmi csalódás, beszélgetés, teremcsere, összevonok kolléga helyett, kis amerikai töri, figyelő tekintetek, rasszizmus, indián őslakosok, szünetben adminisztráció, teremcsere, összevonok kolléga helyett, hangzavar, magabiztos kilencedikesek, ismerkedés angolul, kézfogás, szemébe nézel a másiknak, ugye, hogy nem is olyan könnyű, mikor élesben megy?, szókincsfeladat, szünet, adminisztráció, nincs idő mosdóba menni, tizedikesek, ismétlés, még mindig nem tudja az Alex a birtokos jelzőket, jövő héten dolgozat, szünet, át a Tescoba, esti szülőire bevásárlás, ne éhezzenek nekem ezek a szegény szülők, mikor itt ülnek két órát, vissza a suliba, onnan haza, gyors ebéd, utána középsőnek gitár szülői, legnagyobbnak elmaradt füzetek, olló, egyebek, haza lepakolni, gyerekekért négyre suliba, utána ovi, haza, Férj megint késik, indulok, nem késhetek el arról a szülőiről, amit én tartok!, gyors rendezkedés, enni-, innivalót kitenni, jönnek, beszélünk, beszélek, kérdeznek, válaszolok, jó a hangulat, falatoznak, megfogtam őket, élvezik, viccelnek, nyitottak, bizalom van, fél 8-kor biciklin repülök haza, vacsi, fürdetés, beszélgetés, Férj őszibarackot pucol, lekvárt mégis holnap főzünk, későn ágyba, de jó minden: életemben először osztályfőnök vagyok és megtartottam az első szülői értekezletet. Köszönöm!

Kisöcsém (jó, 24 éves és legalább tíz centivel magasabb, de mégis): East Midlands, Anglia: Reggeli ébresztő 5-kor, mosdás, egyenruha, kis reggeli, busz, reptér, itt van mind a négy csoporttárs, kapitánnyal kézfogás, regulák, viccelődés, feszkó oldása, biztonsági átvilágítás, beszállás a Boeingbe, jobb oldalon ül, kapitány utasítja, hogy szálljon fel, nincs még, csak szimulátoros rutin, de jó, hogy az van, nem a tájat nézi, hanem a műszereket, kapitány bólogat, dicsér, felszállt, a levegőben van, vezeti a Boeinget, nem izgul már, első kör, de jó, tényleg ő vezeti, második kör, utasítások, harmadik kör, újabb utasítások, beszélgetés, és így tovább hat körön keresztül, utána parancs a leszállásra, toronnyal beszél, leszállhat, leszáll, kapitánnyal kézfogás, hátraül, jönnek a többiek: még négyen ugyanezt, mindenkinek hat kör, anya radaron online követi, izgul, család facebookon drukkol, örül, izgul, utolsó landolás, mindenki jó volt, megcsinálták, 21 éve készül erre és megcsinálta, facebookon örömködés, anya otthon sír, nővérek meghatottak, bátyja viccel, barátnő itthonról szíveket küldözget, mindenki büszke, végre ki a reptérről, kaja, feldobottság, le az egyenruhát és csak dől a gratuláció és az öröm, de jó is minden! Életében először vezetett Boeinget, amire 3 éves kora óta készül, amiről 3 éves kora óta álmodozik, amiért 3 éves kora óta dolgozik. Két hét múlva saját bázissal másodpilóta. Köszöni!

Lehet ilyen nap után aludni? :-) Mert én csak bőgök és örülök és hálás vagyok. Ja, és akkor a két másik tesóm napjáról majd máskor. :-)

avagy
Anyám és én - változnak az idők I.

Bevillanó emlékképek akkor:
...
anyám: Kislányom, teregesd már ki a ruhákat! Már fél órája lejárt a mosógép!

én (mint fülén ülő kamasz): Tessék, Anya? Mit mondtál?

anyám (mint kicsit feszültebb anya): Már harmadszor kérlek meg, a füleden ülsz? Lejárt a mo-só-gép! Teregess ki, légy szíves!

én (mint ráérős kamasz, aki mateklecke helyett épp levelet ír saját szobája csendes magányában): Jó, jó, csak előbb még be kellett fejeznem a matekot meg nem is hallottam, hogy szóltál.

anyám (mint egyre idegesebb anya): Akkor most csipkedd magad, utálom a vakarózást, már teríteni kéne a vacsihoz!

...

anyám: Te meg mit csinálsz itt még mindig? Kész a házid?

én (úgy is, mint ráérős, egyszersmind tenyérbemászó kamasz): Még nincs, de hát azt mondtad, mosogassak el, nem?

anyám: Persze, de hát hány óráig akarsz itt nekem mosogatni? A többiek már ágyban vannak! Mit tudsz hat tányért egy órán át mosogatni!? Ne álmodozz, hanem haladj, utálom a töszmörgést!

...

anyám: Istenem, mi tart ennek a szerelőnek ennyi ideig? Én már rég megjavítottam volna nemcsak a mosógépet, de az egész elektromos hálózatot!

én (mint mindenlébenkanál kamasz): Anya, ne már, mindig ez a rohanás! Legalább ő hagy magának időt, hogy valamit jól megcsináljon, aztán tíz évig megint működni fog a mosógéped.

anyám: Te csak ne szólj bele ebbe is, te is folyton vacakolsz és mindig valami rózsaszín ködben lebegsz! Na, szálljunk le a földre, haladjunk, mert sose lesz ebből a vacsiból így semmi! Utálom a töszmörgést!

...

és most:

Ádám (mint fiam, akinek a "szerelem" szóról az jut eszébe, hogy "szerelem az áramkört/lámpát/ledeket/stb."):... és ha ideteszed ezeket a ledeket, akkor megint felvillannak, látod, Mama? De ha most a zöldet kiveszem, akkor meg ezek kicsit villognak, nem értem, miért villognak ezek, Mama, az előbb még rendesen működtek!

én (mint Mama): Ádámkám, nagyon szépek, de fogalmam sincs, miért villognak, viszont fel kéne porszívózni. Megcsinálod?

Ádám (mint elmerült fiú): Nem értem, miért villognak! Mikor jön haza a Papa? Majd tőle megkérdezem, de most ezt átszerelem ide... Nézd már nem villog egyik sem, lehet, hogy kiégtek? De hát az nem lehet, mert ezzel az elemmel meg működnek...

én (mint kicsit feszültebb Mama): Ádám! Hahó! Kicsit hagyd abba, légy szíves, mindjárt teríteni kell és szeretném, ha előtte még felporszívóznál! Haladjunk már egy kicsit!

Ádám: Jó, mindjárt, de gyorsan még kiszaladok egy másik ledért, mert ezt muszáj kipróbálnom ebben az áramkörben.

én (mint egyre idegesebb Mama): Ádám! Utálom a töszmörgést, amikor szóltam, hogy tíz perc múlva vacsi, teríteni kell, koszban meg nem tálalok! Apád mindjárt hazaér, utána mennie kell táncpróbára, úgyhogy most porszívózás van, vili? Azt az áramkört meg pakold el az étkező asztalról, mert mindjárt keresztbe lenyelem! Haladjunk már, ne tököljünk itt, mert nem érek rá vakarózni!

...

én (mint feleség): Te, jött ez az új kolléganő, hát nem túl rokonszenves.

Férj (mint férj): Miért?

én (mint feleség): Hát, nehéz megmondani, de már eleve olyan a kézfogása, mint a giliszta, olyan puha, tudod, úgy nem szeretem az ilyet. Na mindegy, ez csak egy dolog, de annyit töszmörög, hogy hogy álljon neki anyagot szerezni ehhez az új tantárgyhoz. Folyton sóhajtozik, hát én már ötször megcsináltam volna, próbáltam is segíteni, hogy hol keressen anyagot hozzá, de alig halad. Nem bírom az ilyet, ne vakarózzon már, hanem végre álljon neki!

...

Hát, igen, be kell látni, változnak az idők és bizony mi magunk is változunk (szépülünk, okosodunk, bölcsebbé válunk, természetesen ;-). Hú, de nem szerettem, amikor anyám sürgetett és persze megfogadtam, hogy én aztán nem ilyen leszek: ma is úgy gondolom, hogy mindennek megvan az ideje az életben, nem kell a dolgokat siettetni - elméletben. De akkor miért utálom én is a "töszmörgést"? Mert bizony anyaként, feleségként, munkavállalóként már nem csak a pillanatnak élek, másban gondolkodom, nagyobb összefüggésekben, hosszabb távon előre, más kontextusban (sokkal bölcsebb vagyok, természetesen ;-).

Ha nincs kész időben a vacsi, akkor késik a fürdés, az esti mese, a lefekvés, reggel fáradtak a gyerekek és az ebből adódó nehézségek miatt (fordítva felvett ruha, álomittas bolyongás fogmosás helyett, meg nem fésülködött gubanchajú leány) mindenki ideges lesz.
Ha nincs kész időben a vacsi, akkor hiába enne a Férj és rohanna tovább kóruspróbára/táncpróbára/szőlőbe/stb., elkésik, rosszkedvű lesz és az ebből adódó nehézségek miatt (harapós Férj, rohanás miatt szétszórt kották, félúton elhajigált néptáncos csizmákba beszorult macskák) mindenki ideges lesz.
Ha nincs kész időben a vacsi, akkor később lehet csak mesét mondani, ágyba bújó porontyokat megszeretgetni, emiatt aztán később jutok hozzá a dolgozatok kijavításához és az ebből fakadó nehézségek miatt (elszámolt pontok, rossz javítás, ingatag lelkiállapottal rendelkező, kialvatlan asszonyszemély) mindenki ideges lesz.
Kell ez nekünk? Nem kell! A sikeres időbeosztás jutalma ezzel szemben az, hogy vacsi, fürdés, esti mese, útjára engedett elégedett Férj, mosogatás-pakolás után időben ballaghatok be a fürdőszobába és nézhetek tükörbe, ahol pedig máris megláthatom - anyámat (aki az én arcomból nézve rám azt mondja: "Ne töszmörögj itt nekem, moss fogat és sipirc az ágyba!").

Húsz év óta a világ egyre kerekebb.
Húsz év óta értelme van a lentnek és fentnek, a kintnek és a bentnek.
Húsz év óta nincs szebb férfi a földön nekem - azóta a magamnak megálmodott nő lehetek.
Nem érzem az időt, mert még mindig ugyanúgy szeretlek, nem érzem a ráncokat, mert még mindig ugyanúgy udvarolsz nekem.
Na jó, icipicit talán változunk: kezdetben egy hálózsákban is kényelmesen elfértünk, most már inkább egy paplan alatt alszunk jót. A párnámat meg úgyis mindig elveszed.
Húsz év alatt lett gyerekünk, házunk, kertünk. Mindet mi teremtettük.
Húsz év alatt bejártuk a megszokott utat - mégis minden lépése újnak hat.
Húsz év alatt álmodtunk sokat - a valóságunk ebből kap erőt minduntalan.
Húsz év múlva veszek neked egy külön párnát?
(azt hiszem)
Húsz év múlva veszek neked egy külön párnát.
(azt hiszem)
Húsz év múlva sem látom majd meg, hogy a hajad egyre gyérebb lett....
Húsz év múlva se lásd meg, hogy a szoknyám miniből egyre hosszabb lesz....
Húsz év múlva majd megint megírom neked, hogy még mindig Te.
Ilyen egy (szigorúan egyetemi!) latin órai szerelem.
Jó iskolakezdést!