A gazdálkodás, önellátás irányába elindulni vágyó sokszor szembesül azzal a problémával, hogy mihez fog kezdeni (elegendő) pénz nélkül. Én erre mindig azt felelem, hogy nem lesz szüksége pénzre, mire mindig azt kapom vissza, hogy a számlákat valamiből ki kell fizetni. Csak nagyon kevesen érzik úgy, hogy lemondanának a közművekről, pedig a közművekre alapozott élet, bár kényelmesnek látszik, hatalmas csapda.

Eszembe jut az idei tél, amikoris végre újra hó volt és hideg. Sok városban átmenetileg megszűnt az áramellátás, a fűtés, leállt a közlekedés, a falvakban sokszor nem volt víz, mert elfagyott minden vezeték. A megszokottól egy kicsit eltérő időjárás tízezrek, százezrek életét keserítette meg, hatalmas vagyoni károkat okozott a városi infrastruktúrában, ellehetetlenítette az emberek életét. (Nem túlzok, baráti beszámolók alapján, voltak városok, ahol komplett városrészek maradtak közműellátás nélkül, télen, mínusz tíz fokban.) Szinte minden nap megcsörrent a telefonom, aggódó barátok és családtagok hívtak, nem szigetelődtünk-e el a világtól itt kint a hegyen. Mi „itt kint a hegyen” már kiköltözésünkkel elszigetelődtünk minden ilyen problémától (de nem Istentől, mert tőle elszigetelődni nem lehet), mert ha jobban belegondolunk, az egy darab napelem pont ugyanúgy tölt (vagy nem tölt... napsütés és köd kérdése), mint bármikor máskor (csak mostanság viszonylag gyakran kell leseperni róla a havat). A kútból is ugyanúgy feljön a víz, mint az év összes többi napján.

Hogy közművesített vagy komfort nélküli életet választunk-e, az attól függ, hogy a rendszer megingathatatlanságában bízunk jobban, vagy önmagunkban és a természetben. Én tudom, hogy akkor is meleg étel lesz az asztalunkon és meleg víz a lavórban, ha másfél méter hó esik váratlanul, sőt, még talán egy kis áramunk is lesz, ha megtaláljuk a hó alatt a napelemet. Ehhez persze vállalni kellett azt, hogy az év minden egyes napján kézzel húzzuk a vizet, lemondunk az elektromos kütyük kilencvenöt százalékáról és hajlandóak vagyunk kézzel kaszálni, kézzel mosni és sok szempontból a mai szemmel nézve puritánul élni.

Az, hogy a karomban holnap is lesz erő, biztosabb, mint bármilyen közműellátás a földön. "Fejlődhet" a világ, ameddig csak akar, csak annak a pár embernek legyen joga az egyszerűséghez, aki jobban bízik több tízezer év természetes tapasztalatában, mint párszáz év mesterséges rendszerében.

In.: A szabadság íze - Közművesített kiszolgáltatottság

Kép: Kovács Balázs
Hang: Kovács Jónás

Süsü dalát a legelsők között vettük fel az esti, elalvás előtti repertoárunkba.
Az óvodában lila pillangó volt a jelem, anyu hímezte rá a kéztörlőmre és a zsákomra. A kéztörlő a mai napig megvan, maga a hímzés jobb állapotban, mint maga a törülköző.
Azért fontos ez, mert mostanság filozofikus, mély gondolkodású bölcs emberekről derül ki számomra (előbb Irma, aztán Kriszti, aztán Géczi tanár úr és persze Lantos Gábor), hogy alapvégzettségük szerint biológusok.
Tegnap írtam Krisztinek, hogy én pontosan az ellenkező utat jártam be: előbb maga a lét megfejtése érdekelt (filozófia, irodalom) és innen érkeztem meg a biológiához, a botanikához, amit talán magának az életnek nevezhetünk. Furcsa, nem?
Mint mikor egy hímzett lila pillangó leszáll egy virágra. A kertet én művelem hozzá. És azóta, ha kicsi szívem vélük dobogna, nem lennék ilyen nagy otromba....

Nárciszok földkalappal

Miután elolvastam Zita bejegyzését, ami a Magyar Úrasszonyok Lapjairól szólt, elővettem az én ilyen újságjaimat és kicsit belelapoztam…

Imádom ezeket az időutazásokat! Szeretem a múlt finomságát, eleganciáját, azt, hogy megadták mindennek a módját.

Számomra az egyik legszebb példa erre a kézimunka, mert hihetetlen, de körülvettük magunkat szebbnél szebb csipkékkel, hímzéssel a lakásban és a ruhatárunkban egyaránt. A régi újságok között lapult régóta egy kiadvány 1985-ből. Annak idején a Magyar Divat Intézet adta ki Régimódi Kézimunkák című gyűjteményét, mely bizonyíték arra a leheletnyi luxusra, ami sokáig még a XX. században is jelen volt a mindennapokban. Aztán elővettem egy könyvet is Kézimunkák ismerettára címmel, ami egy csodálatos összefoglalása mindannak a technikai tudásnak, amit a nők évszázadokon át gyakoroltak. És ezzel a két kinccsel a kezemben elmerültem a fonalak, selymek, aranyszálak, tűk, vásznak, minták világában…

Enczyklopaedia, a női munkák ismerettára – ha csak a tartalomjegyzéket átolvasom, már kikerekedő szemekkel veszem tudomásul, hogy a mai nők elődeik nyomába sem érhetnek ilyen téren. A varrás alapjaitól egészen a velencei csipkékig részletes leírások százai azért, hogy a nők „minden más segédeszköz nélkül magukat a tűművészetben kiképezhessék”. Miközben olvasgattam az öltések nemei között, rájöttem, hogy ha a hímzés világában még mélyebbre szeretnék merülni, és a divattörténeti részét is megismerni - ahogy ez Judit fejéből ötletként kipattant - , ahhoz előbb ezt kell kicsit jobban átlátni. Tudni kell a rengetegféle hímzés között legalább egy picit különbséget tenni. Ha ezt az enciklopédiát átnézem, könnyebb lesz a történeti anyagokat a megfelelő dobozba tenni a fejemben.

A fehér hímzés minden más hímzésfajta anyja. Ebből alakultak ki később a színes minták milliói. Csak ebben a verzióban 15 különböző öltést lehet megtanulni a könyvből, az egyenes száröltéstől a hurkolt ívekig. Így el lehet jutni a Velencei hímzésig vagy a Renaissance hímzésig, ahol kiderül, hogy a hímzésen túl már horgolási ismeretek is szükségesek egy komplett minta elkészítéséhez. Talán az egyik legismertebb fehér hímzés a Madeira hímzés, melyet régebben angol hímzésnek neveztek. „A nevezett szigetről eredő munkák tisztaság és jóság által tünnek ki különösen.” Persze az ágyneműbe, keszkenőbe hímzett monogramok is a fehér hímzéshez tartoznak. Gyönyörűen cizellált betűk, melyek kihímezve hajszálvékony, fehér fonallal kidomborodnak, szinte életre kelnek a vásznon. Virágok, növényi minták a lehető legkülönbözőbb formában és verzióban jelennek meg ropogósra vasalt anyagokon hófehér színben. Meseszép!

Ezt képviseli nemesi vonalon a lapos- és aranyhímzés, ahol aranyfonallal díszítettek selymet, bársonyt. Itt derül ki a könyvből, hogy egy végtelenül összetett dolgot próbálok kibogozni és végig követni, hiszen megjelenik a keleti hímzésfajta, amit a szerző szerint némelyek renaissance hímzésnek, mások meg arab műnek tekintenek. De tovább olvasva „igen valószínű, hogy a távol délen van a bölcsője minden tű művészetnek”.

A teljesség igénye nélkül öltések, minták címszavakban, melyek önmagukban is mesélnek:
- betétes vagy mozaik hímzés
- szegély, perzsiai hímző öltéssel
- csík lapos öltéssel
- csokor, egyenes és áthelyezett lapos öltéssel
- chinai egymásba szaladó öltés.

Az utolsó nagy halmaza a hímzéseknek a vászon és kanava hímzés, mely „egyike a legrégibb, s a nők által különös előszeretettel gyakorolt hímzéseknek”.

Én először naivan azt gondoltam, hogy ez a keresztszemes hímzés lesz. De ez sem ilyen egyszerű, mert 32 (!) féle öltést számoltam meg. Elképesztő! Bizanczi, rococo, mór, görög, mozaik, smyrna, rizs, áthelyezett kettős öltés, gobelin…
És itt kap 15 perc hírnevet a korábban említett, 1906-1916 közötti időszakot felölelő kiadvány a Divat Intézettől, melyben fejezetekre bontva kiderül, mi mindent hímeztek, díszítettek dédanyáink ezzel a rengetegféle öltéssel.

Lakberendezés: párnák, vánkosok, székpárnák, bölcsőtakarók, kályha- vagy verandaellenző, falvédő, függőny.

Asztalneműk végtelen sora: ebédlőasztal terítő, tea- és kávéasztal terítő, varróasztal terítő, asztalfutó, hímzett ozsonnaabrosz, tálcakendő, fagylaltkendő, kendő kenyérkosárba, kávémelegítő, zsebkendők.

Kisebb kézimunkák: kesztyűtartó, tűpárna, könyvborító, írómappa.

Öltözködés: derékdísz, gallér, sál, kézelő, tarsoly, plédburok, napernyők.

Szóhoz sem jutok.

Éppen egy temetésről jöttem, amikor az autórádióban hallottam a szomorú hírt, hogy meghalt Csukás István. Érdekes, az összes híradásban „meghalt”, és nem „elhunyt”. Nem tudom, mi alapján hal meg vagy huny el valaki a médiában. Nekem aki „elhunyt”, az egy kicsit finomabb, árnyaltabb, azt olyan szépen csinálja. Aki „meghalt”, az sokkol. Akár rendes ember volt, akár halálraítélt, ezzel a fogalommal súlyosan tudatja velem, hogy nincs tovább. Amennyire szeretem Csukás István életművét, és ezáltal őt, engem az is sokkolt volna, hogy „elhunyt”, és csak egy leheletnyivel lett volna finomabb a szomorú történés, de mesés világához mégis barátságosabb.

Mert amikor egy idős ember hal meg, szomorúan, de belenyugodva fogadjuk el az élet kegyetlen rendjét. Azonban a közismert személyeknél elfelejtjük, hogy a természet törvényei rájuk is érvényesek, és örökös életművük őket is halhatatlanná teszi. De így szó szerint. Ezért állunk döbbenten a hír előtt, hogy elhunyt Csukás István.

Tavalyelőtt nyáron beléptem Kaposváron egy könyvesboltba, ahol a gyerekkönyv osztályon a teljes Csukás életmű le volt akciózva. Veszett vadállat módjára vetődtem a középső gondolán tornyosuló remekművekre. Süsük és Süsükék landoltak a kosaramba, a Mirr-Murrt átugrottam, az valahogy sose érintett meg. A Pom Pomoknál végleg összezavarodtam, a Festéktüsszentő Hapci Benő biztosan megvan, de a többieknél már keverem, hogy mit láttam és mit olvastam annak idején. Nagy kosárral indultam volna a pénztár felé, amikor rájöttem, hogy ez még leárazva is combos lesz. Kelletlenül átválogattam a kollekciót, és maradtam a Süsüknél (de abból mindjárt kettőt, mert a tesóm kisgyerekének is vettem, vagy neki magának).
Akkor csak sóhajtozva átlapoztam A téli tücsök meséit, mert Virág akkor végezte a második osztályt, és éppen túl voltak a kötelező olvasmányon. A könyvtárból kölcsönözte, így elmerengtem, hogy emlékül megvehetném. Annyi eszem persze nem volt, hogy Zsigának is kelleni fog, hiszen ő még csak akkor készült isibe. Azóta persze már ő is másodikos, így immáron saját példányunk lett belőle. Én pedig hallgathatom a gyerekeimtől az írógép billentyűire tévedt tücsök nyári kalandjait.

Tisztán emlékszem, amikor elkészült a Süsü bábfilm. A TV-ben csak sátoros ünnepek idején vetítették. Olyankor leállt a gyerekvilág. Mindenki azt nézte, és igyekezett a vidám élmény minden pillanatát megjegyezni, hogy kitartson a következő karácsonyi vetítésig. Nem volt se mesecsatorna, se DVD, de még videókazetta sem. Erre a TV-sek is hamar rájöttek, ezért briliáns módon megcsináltál a bábfilm hanglemez változatát. Az egyszerűbb lelkek azt gondolhatnák, simán lemezre másolták a filmek hanganyagát. De nem, ennél ez sokkal profibb munka volt. Az összes színésszel újra felvették hangjátéknak. Azoknál a jeleneteknél, ahol nem lett volna elég csak hallani a poénokat, ott plusz szöveget írtak bele, hogy elmondhassák amit látnunk kellene. Pl. az öreg király nem lát ki a palota erkélyéről, így a kancellár meséli el neki, hogy hogyan zajlik a bajvívás Süsü és a királyfi között. Tüneményes!

Már Fonyódra jártam a gimibe, amikor észrevettem, hogy a teljes lemezsorozat kapható a Balaton Áruházban. Zsebpénzemből azonnal megvettem a húgomnak karácsonyra. Azonban az még olyan messze volt, hogy addig nem lehetett Süsü nélkül maradni. Kifundáltam, hogy szombaton délutánonként, amikor a tesóm hittanra ment a templomba, egy-egy lemezt meghallgattunk anyuval. A múlt század nyolcvanas éveiben még akkora volt a szabadság, vagy a bátorság, hogy isibe is egyedül jártunk, és a templomba is a tiltott hittanra. Így simán belefért a titkos lemezhallgatás, amíg a meglepetés várományosa gyanútlanul hitéletét intézte. Rengeteget nevettünk anyuval, ahogy a bájos történeteket hallgattuk. A dalok és a poénok észrevétlenül ivódtak be elménkbe. És arra is akkor jöttem rá, hogy Süsü nem is a gyerekeknek szól. Az összes archetípust megjeleníti az ostobától a számítóig, a nemes lelkűtől az érzelmesig. Csak legyen rá fülünk!

Amikor Zoli, a férjem még nem volt a férjem és még nem is sejtettük, hogy az lesz, éppen búcsúztam tőlük, mert másik munkahelyre mentem dolgozni, fiatal kollégám, vagyis ő, virtuális virágcsokrot állított össze a nekem fontos növényekből. Mivel biosz tanár voltam, nagy gondossággal, pompásan válogatta össze azokat a virágokat, amiket hozzám társított, és a leírásukat egy-egy gyerek olvasta fel. Volt közte tulipán, nefelejcs, meg csupa szépség. Az egyik növényről azt írta: Csak a mesékben létezem, megóvlak a sárkányoktól. Ez volt a sárkányfű. Tudta rólam, hogy „sárkány ellen sárkányfű”. De jó, hogy ő lett a férjem!

Hat évvel ezelőtt Balatonszárszón megnéztük Virággal a Süsüt a Csukás István színházban. Mivel Zsiga még alig másfél éves forma csepp gyermek volt, nem várhattuk, hogy türelme kitart az előadás végéig, ezért Zoli kint sétált vele a parkban. Ahogy vége lett a darabnak, Virággal vidáman mentünk ki megkeresni őket. Zoli fennhangon kiabált felénk, hogy gyorsan menjünk oda hozzájuk. Az előtérben Csukás Istvánnal álldogált, minket vártak a közös fotóhoz. Valakit megkértünk, hogy kapjon le bennünket. A nagy mesélő látványa valószínűleg annyira megigézte az ismeretlen fotósunkat is, hogy az előttünk álló Virág lányomat figyelmen kívül hagyva, csak mi látszunk a képen. Így Virágnak csak az egyik kezével és fél hajcsatjával van közös fotója vele. Nem így Zsiga, akiről Zoli később mesélte, hogy éppen ott tébláboltak a színház előtt, amikor jött az író. Zoli megkérte, had fotózkodjanak vele. Igen ám, de kezében a kisgyerekkel, nem tudta előkotorni a fényképezőt, így megkérte Csukás Istvánt, hogy fogja meg addig Zsigát, míg előkeresi a gépet. A legnagyobb természetességgel kapta fiunkat ölbe, aki akkor még nem tudta, hogy micsoda kegyet adott neki a sors és égtelen bömbölésbe fogott az idegen papa kezében. Az egyedüli gyerek, akit Csukás István megríkatott, az az én fiam. Mire mi is odaértünk, Zsiga már újra az apjánál kötött ki, de fájdalmas arcocskája még jól látszik a képen (nem úgy, mint szegény Virág :).

Ezen a télen kerültek a Süsü könyvek elő. Esténként felváltva olvastunk belőlük. Virág az apja mellé kuporodva Süsü szerepét olvasta a párbeszédekben. Én pedig harsányan énekeltem a dalokat, amikor egy-egy következett. A kedvencem a Vadkörte. Ezt annyit szoktam egyébként is énekelni, hogy a gyerekek is fejből tudják. Gondoltam előveszem a régi lemezeket, hogy ők is megérezhessenek valamit abból a varázslatból, amit nekem adott. Mert persze a lemezek visszaszálltak rám, hiszen ma már csak kevesen bíbelődnek a régi lemezjátszókkal. Ahogy Virág meglátta a lemezborítót, lelkesen kiáltott fel: Á, hangoskönyv!

Mindenki azt mondja, hogy a mesék itt maradnak nekünk. Lehet, de már sohasem lesznek olyanok mint voltak. A sok vidám történet és kaland közé beszökött az elmúlás. Az íróé, a miénk.

A tél vége felé járva eljött az idő a nyírvíz gyűjtésére! Ez az értékes anyag csak ilyenkor, a nyírfák rügypattanása körüli néhány hétben csapolható. A művelet egyszerű, a képek alapján könnyen kivitelezhető :-)

A fának nem árt, mert a tartalékainak csak kis hányadát veszíti el, s ezt a lombfakadást követően gyorsan pótolja.
A kicsi, fúrt seb pedig a növekedéssel hamar beforr.

Ha a nyírfáknál járunk és egy vékony kis vesszőt metszőollóval megvágva azt tapasztaljuk, hogy a seb nedvesedni, csöpögni kezd, akkor itt az idő!

Miért érdemes kihasználnunk ezt a lehetőséget?
Mert ez a folyadék, mely a nyírfák által az előző évben elraktározott rengeteg értékes anyagot tartalmaz, igen jó hatással van szervezetünkre, közérzetünkre! Segíti a tavaszi fáradtság leküzdését, erősíti az immunrendszert, gyulladáscsökkentő, méregtelenítő, vértisztító hatású és az allergiás tüneteket is mérsékli.

Ha a nyírvizet lassú tűzön melegítjük, a víztartalom nagy részét elpárologtatjuk, akkor egy besűrűsödött édes szirupot kapunk, ami szinte megegyezik a juharsziruppal! Hogy a nyírvizet eltarthassuk, vagy pasztőröznünk kell, vagy mélyhűtőben fagyasszuk le.
Hajrá, jó gyűjtögetést kívánunk!

A képek 2017 március 5-én készültek.

Kb. 3-4 cm mély lyukat fúrunk a nyírfa törzsébe kb. 1 méter magasan:

A lyukkal azonos vastagságú műanyagcső végeit kissé hegyesre levágjuk:

A műanyag palack tetejét is átfúrjuk ugyanazzal a fúrószárral:

A műanyag cső egyik vége a törzsbe, másik vége a palack kupakjába kerül:

Megcsapolt nyírfa törzsek, különböző gyűjtőpalackokkal, melyeket pár óránként ellenőrzünk, s, ha telnek, kiürítjük őket:

Nagyobb ballonban a már begyűjtött nyírvíz:

Kisebb műanyag palackokba töltve mehet a mélyhűtőbe, ahol jéggé fagyva akár évekig is eláll:

A Falusi Krónika baranyai fordulójából az országos, lakiteleki bemutatóra Kustos Irma jutott be! - ez a hivatalos verzió. Az érzelmes pedig ez: Ir-ma, Ir-ma, Ir-ma!

Kustos Irma: Vajkörtvély
Elmondásra alkalmazott változat

Egy körtvélyről szeretnék ma nektek beszélni. Egy körtvélyről, ami utolérhetetlen, páratlan, megismételhetetlen!
Bocsásd meg nékem, kegyes hallgatóm, hogy eme – másoknak talán túlságosnak tetszhető – szóktól elmémet elszakasztani nem tudom, de sem nem hivalkodás, sem nem pipeskedés, hanem a színtiszta való, hogy a Dióspusztai nemes augusztusi vajkörtvély eme jóságokkal bírna, és evvel nagy vigasztalására vagyon az emberi állatnak. Nyárban is és télben is. Mert noha érése augusztus havában esik, de, aki akarja, külömb-külömb féle módon bé-csinálhatja, és télbenn is élhet véle.
Vedd azt is eszedbe, kegyes hallgatóm, hogy a Dióspusztai nemes augusztusi vajkörtvély vala, ami e sorok szerény iróját az édes kerti napok után szomjúhozva, távol tengetett, hosszú, keserű évei után hazahozta a dióspusztai kertbe. Lelkében mindig élt, édes hívogatásával csábítgatta e nemes körtvély, e fenséges körtvélyfák gyönyörüséges emlékezete. Ez indította el őtet gyümölcsóltogató utján is annó, épp ahogy itten nektek most sorjában elmondom. Szép, üde, meleg nyári nap volt, kedves illatok szálldostak a légben, méhek zsongtak, s az ég madarai eltikkadtan pittyegtek a hévségben, amidőn az éredendő gyümölcscsel dúsan megrakott körtvélyfa szellőző árnyékjában álmodozó authorunk akkoriban még ifjonti szöme egyszer-csak reányílott arra, hogy a dióspusztai gyümölczöskert szélén álló két termetes, koros körtvélyfa bizony óltovány! Azt valaki óltotta vala! Áldja meg az Ur Isten haló porában is azt az ösmeretlen kezet, azt az óltogató néhai atyánkfiját, aki ama négy nemes ágacskát az ifjú vadkörtvélfa tőkéjébe, úgy térdmagasságban, olly igen jól béeresztette, hogy mi, kései fiak is, bőséggel élhetünk kezemunkája hasznán. Mert igen fölöttébb való az!
Te, édes kertészem, ki gazdaságodnak továbbéli előmenetelire a tudás édes méze után tovább kutatnál, vedd eszedbe, hogy a Dióspusztai nemes augusztusi vajkörtvély esmértetését más authoroknál hiába is keresnéd! Jó atyánkfijai, akik szivükön viselik honunk gyümölcsbéli állapottyát, és arra nékiek tehetség is adatván, a dióspusztai vajkörtvély továbbörökítő lényegét nem oly régiben megküldték vala egy hírneves ángliusi vizsgálóintézetnek, aholis azután – drága pénzen – napvilágra jöve, hogy a mi nemes dióspusztai vajkörtvélyünknek a világon párja nincsen! Esmeretlen az a nagyvilág előtt! De nem úgy immáron mielőttünk, akik eme körtvély ismertetését a Faluság nevű internetes naplóban immáron részletesen is elolvashatjuk, mi több, gyönge csömötéjjét eggyik-másik jó atyánkfia szorgalmatos munkálkodása folytán akár a saját kertünkben is elültethettyük, és gyümölcsével jó idején mi is élhetünk.
Én is ezekkel a szókkal vetek véget a dióspusztai vajkörtvélyrűl való mondókámnak. Ahogyan azt az 1666-dik esztendőben Istenben elnyugodott Páter Lippay János is megirá a’ Posoni Kert című könvében: „… nem kétlem, hogy találkoznak afféle dongó, csípő szúnyogok, akik ítéletükkel, éles nyelvükkel, mardosni fogják az én munkáchkámot. De akinek nem tetszik, csinállyon jobbat, s-nem irégylem a’ jámbornak. Én a’ közönséges jóért igyekeztem munkálkodnom.”
Te-is ezért, kegyes Hallgató, az én igaz szívbéli jó igyekezetemet vedd jó néven, és ha kedved tartya, élly véle.

A Faluság blog versenyen kívül mutatkozott be - juhhéé, jók vagyunk!

Az eredményhirdetéskor mindegyikünk Irmának szurkolt, itt éppen Zita (most már legalább őt is lelepleztem....).

Egyetemista koromban számtalan szövegalkotási ötletem volt. Az egyik nagy gondolati kedvencem az az elképzelésem, hogy a világirodalom már megírt mondatait felhasználva alkotok meg egy irodalmi szöveget.
Nos, itt még nem tartok, de a mai hosszúhetényi olvasóköri találkozóra együtt összehoztunk (négy bátor nő és egy még bátrabb férfi) egy Faluáság-montázst - ezt fogjuk ma délután előadni, hozzá válogattunk a blogról zenéket és képeket. Faluság előadás 3D-ben, drukkoljatok!

Olvasva napról-napra az írásokat a blogon, azt érzem, mintha valamennyien más módon azt járnánk körbe, hogyan lehet a jelenkorban, annak igen sajátos viszonyai között függetlenné válni és mégis hatással is lenne környezetünktől/re.

Kíváncsi vagyok, merre haladunk tovább. Érezzük és keressük azokat a szemszögeket, amik hiányoznak, de azt is érezzük, hogy a megkezdett irányokban is egyre végtelenebb világok nyílnak, amikről írni is lehet, vagy csupán éreztetni, hogy vannak.... Eddig az utóbbi stratégiát követtük. Ez nem a populárblog-út. Itt az Olvasónak is aktív szerepe van: továbbgondolásra, megírásra, ide-írásra!

Hargrand: Kanadai nemesítésű, nagyon ellenálló, bőven termő, öntermékeny kajszifajta. Július végén érő gyümölcse pirossal pöttyözött és enyhe pírral futtatott narancsszínű, kellemesen édes, aromás, leveses, teljesen magvaváló! Friss fogyasztásra és eltevésre is kiváló! Termésbiztonságát az is fokozza, hogy kifejezetten jó fagy- és szárazságtűréssel rendelkezik.

Néhány tulipánhagymával kezdődött, amit tizenkét éves koromban az akkor 80 éves szomszéd nénitől kaptam ajándékba, hogy ültessem csak el, majd meglátom, mi lesz tavasszal...

Leül a nyárikonyha elé a sámlira, megtisztogatja és csinosan fonatokba fonja az év hagymatermését. Úgy fonja, mint a lánya, Lidiska, a Nagymama szokta reggelente a hosszú, sötét hajamat, copfba, de előtte csavarostetejű kisüvegből dióolajat önt kapától kérges tenyerébe, majd a hajamba kenegeti gondosan.

Mandulakajszi: Nevét különleges alakú, nagyméretű, megnyúlt gyümölcseiről kapta, melyek világos-narancs alapszíne pirossal pöttyözött, bemosott. Érési ideje július második fele. Ajánlatos a közelébe más fajtát is telepíteni a megfelelő porzás érdekében.

Egyre többünkben fogalmazódik meg, hogy ez a mostani aszályos időszak nem egy húszéves periódus, hanem ez már így marad tovább is. Hogy ennek a forgatókönyvnek nem happy end a vége. És hogy sosem késő visszafordulni. De most komolyan, el tudunk képzelni egy civilizációt, ami egyszercsak visszaugrik időben 200 évet?

Ha az emberiség egyszer úgy dönt, hogy kihúzza a dugót, én azok között leszek, aki a mosógép és a Kéz közé veti magát. Előbb halunk ki, mint hogy önként és dalolva visszalépjünk 200 évet a múltba.

Hogy én? Nadrágban járnék, rövid hajat viselnék, elszöknék. Tele akarnám írni a fehér könyvtár még meg nem írt lapjait.

Perla: Közepes méretű termése a felület kb. 20%-án pirossal pöttyözött, futtatott. Az egyik legfinomabb kajszi! Húsa olvadó, lédús, édes aromás. Öntermékeny. Június 20-a körül érik.

Az ormánsági Festett Templomok régóta a Magyar Műveltség Jeles Emlékei... Fiatal koromban, mikor ezekkel ismerkedtem, nem értettem, mitől lett ez a pompa, úgymond az Isten háta mögött?....
....később láttam csak, hogy ez a Világvége, akkoriban igazából a Világ Közepe volt... ahol Új Világ Született.... ezt Reformációnak nevezzük ma...

Minden előadó hivatkozott Kiss Géza Ormánság c. könyvére. Az író célja - miközben részletesen taglalja az Ormánság 1930-as évekbeli életét - mementót írni egy elsüllyedt világról. Amelyet a földosztás, annak következményeként azonban az egykézés tett tönkre.

Ceglédi arany: Magyarországon, az 1960-as években nemesítették. Fája erős növekedésű, jó fagytűrő, öntermékeny. Későn nyíló virágait a fagyok kevésbé károsítják. Rendszeresen és bőven hozza középnagy, kárminpirossal színezett narancssárga gyümölcseit. A zamatos ízű, lédús, kemény húsú termések július második felében érnek. Magvaváló, friss fogyasztásra és feldolgozásra is nagyon jól megfelel.

Vajon mikor kezdett el pusztulni Okos Józsi szomszédom? Visszamehetnék egészen a kezdetekig, de most nem teszem. Mikor kezdett el pusztulni Okos Józsi szomszédom, mikor kezdett pusztulni a lelke, hogy aztán a háza is elkezdjen pusztulni? Mikor kezdett el fogyni az erő, a kreativitás, a célorientáltság, a siker, a motiváció, az öröm a lelkéből, a szelleméből? Mennyire menjünk vissza?

Bele sem merek gondolni, milyen lehet egy pusztuló házban vegetálni (lényegében maga a lakó ítéli pusztulásra az otthont, a házat, nem?). Amikor hiányzik az élet, csak a stagnálás és az elemi erők kártételének szép lassú rombolása van jelen.

Roxana: Afganisztánból származó, jó hidegtűrésű, június végi érésű, nagy gyümölcsű, kifejezetten szép küllemű, piros fedőszínű, ízletes fajta. Öntermékeny.

Hűséges, háttérbe húzódó, észrevétlen kísérője életünknek a csalán. Ritkán gondolunk vele, jelenlétére általában csak akkor eszmélünk, amikor csupasz lábszárunkon érezzük csípős üzenetét, pedig mennyi minden jóságot, hasznot kínál az emberiségnek ez a szerény növény, csak a kesztyűs kezünket kell kinyújtani érte!

Kertünkben számtalan slow wood növekszik. Minden évben gyűjtünk és szórunk ki újabb és újabb makkokat, hátha valahol helyet találnak nekik a mókusok, vagy csírázni engedik őket a rágcsálók és a vaddisznók.

Szép lassan természetessé válik, hogy az elkapott és el nem fogyasztott patkány- és vakondtetemeket lapátra kell tenni és a háztól messzire el kell tüntetni. A meztelen csigákat egyszer már megpróbáltam szétvágni metszőollóval, de annyira undorítónak találtam a kibuggyanó feketeséget, hogy inkább továbbra is marad a vödrös megoldás: összeszedem őket és elhurcolom a komposztra.

Sylvercot: Francia nemesítésű, nagyon jó ellenállóságú kajsziújdonság. Virágzása középidejű, érése június közepi. Termése gyönyörű, nagy méretű, kiváló ízű, pirosas bemosódású, narancssárga színű. Fája erélyes növekedésű, kissé szétterülő, korán termőre forduló.

Az egész úgy kezdődött, hogy az új kocsink (hahaha, 14 éves!) hibajelzést adott, a szerelő pedig alánézve elrágott drótokra lelt, továbbá magvakra, és állatszőrre. Állat van a kertünkben! Egy városit ez a dolog felzaklatja. Hiába költöztünk kertes házba, erdőszélre, hittel hittük, hogy a várostábla megelőzi a bajt, nevezetesen, hogy egy élőlény beköltözik majd a kertünkbe. Na de most mit csináljunk?

Ninfa: A legkorábbi érésű kajszik egyike, egyes kedvező években már május utolsó napjaiban szedhető! Termése nagyon szép, enyhén pirossal futtatott aranysárga. Héja vékony, húsa világossárga, friss fogyasztásra és gyümölcssalátákba is kiváló. Öntermékeny fajta.

Az úgy kezdődött, hogy kaptam két kiscicát - de nem lehet őket kint tartani... ők vannak az egyik folyosón...
Az úgy kezdődött, hogy lett egy kotlós...
kikelt 1 kiscsibe...
11 tojás még nem...
mi van, ha csak egy marad?....
kell venni gyorsan pár napos csibét a kotlós alá...

Wonder Cot: A világ egyik legkorábban érő kajszija, melyet az USÁ-ban nemesítettek. Gyümölcse nagyon szép méretű, a felülete 50%-ban szép pirosas fedőszínű, roppanva olvadó húsú, kellemes, harmonikus, édes ízű, egyes kedvező években, illetve jó mikroklímájú termőhelyeken már május közepe előtt szedhető!

A szálkai öreg ház például azért fogta meg a szívünket, mert igazi gangos, gazdag parasztos, rengeteg helyiséggel rendelkező kovácsoltvaskerítéses, hatalmas istállós ház volt. Szerelmesek voltunk, álmodoztunk és álmodoztunk. Valószínűleg minden vasárnap fehérített kisingben vonultunk volna templomba, kertészkedtem volna, és az almáriumban mindig lett volna borocska.

Sokszor cseng bennem Zita írása, ahol arról elmélkedik, hogy miket csinálnának, milyenek lennének attól függően, hogy milyen házat vettek volna. Önmagunk lehetséges változatai. Igen, ez a kis nüansznyinak tűnő változtatás, a tér, amiben élni adatik vagy élni választatik, micsoda életlehetőségeket rejt magában! Összehangolódunk a lakóterünkkel. Kölcsönösen kifejeződünk egymás által. Összecsiszolódunk. Más jelentésmezőket hívunk életre, más minőségeket teremtünk meg. Azt hiszem, tényleg nagyot kell álmodni.

Anegat: Az egyik legszebb minőséget adó fajta az újdonságok között, mely gyümölcsének nagyon szép piros fedőszíne és nagy mérete miatt különösen figyelemre méltó! Hűtve viszonylag sokáig eltartható. Virágzása késői, betegségekkel szemben ellenálló, bőven termő, öntermékeny változat!

Ha meg akarnám ragadni az agyag és a mész lényegi különbségét, akkor abból indulnék ki, hogy a sár mindig az életet vonzza, a mész pedig inkább a pusztulást. Lúgos marása megöli az élet formáit, és rövidebb ideig távol is tartja az új csírák megjelenését. A vályog viszont kézbarát, és otthont ad a csíráknak. Talán emiatt is kapcsolódik össze ez a két anyag olyan erősen a mi kultúránkban.

Szeretnék is majd építeni egy ilyen vályogházat. Sajnos Magyarországon elég nehézkes a szabályozások miatt, de van egy csoport, akiknek már sikerült keresztülverekedniük magukat a bürokrácia útvesztőjében, úgyhogy ez reménnyel tölt el.

Már írtam néhány bejegyzést a kedvenc anyagaimról, vagyis a vályogról és a mészről. Mellettük a mészhabarcs az, amivel a legnehezebben barátkoztam meg, ha egyáltalán. Három összetevője közül csak egy, a víz van meg helyben, sem homok, sem mészkő nincs a környéken a talajban, kezeléséhez szerszámok vagy legalább gumikesztyű, porvédő maszk kéne....

Mitől jó a nyár? No, erre a kérdésre ezer választ is lehet adni, de nálunk elsősorban az a válasz, hogy attól jó, hogy kötetlenül vagyunk együtt annyit, amennyit akarunk.

Cafona: Június közepén érő, bőtermő olasz fajta. Termése kisebb, vagy közepes, kevéssé lédús, de nagyon aromás, aszalásra elsőrendű, de friss fogyasztásra, illetve dzsemnek is kiváló!

Kutatóiskolát szeretnék! Azt szeretném, hogy a gyerekeim ilyen iskolába (és ne csak a családiba) járhassanak. Már kicsiként. Kutassanak a homokban, vegyék észre, hogy szemcsés szerkezetű, hogy van bányászott sárga és szürke folyami, lássák meg, hogy beszívja a vizet, de nem tartja meg, hanem csak átereszti, átszűri, tanulják meg, hogy hidat építeni homokba ágyazott tartópillérre nem lehet és kísérletezzék ki, hogy milyen talajokba viszont igen, és tanulják meg kiszámítani az anyagszükségletet és lássák meg, hogy az íves híd szebb, mint az egyenes, és gondolkodjanak el rajta, hogy ez miért is van így. Ezt akarom.

Négy bátor baranyai nő (Erzsi, Irma, Zita és én) és egy még bátrabb baranyai férfi (Balázs) fogja hétfőn a hosszúhetényi könyvtárban képviselni a Faluság irodalmi tagozatát.
A Faluság, mint író- és olvasókör: írunk és egymást olvassuk és egymást továbbgondolva írjuk a kortárs életet - szellemi piac. Közös.
Öten öt-tíz percben megpróbáljuk majd 3D-ben előadni a Faluság blogot - a hogyan és a miként még meglepetés, de beszámolok majd róla (beszámolunk róla?).