A magyar tanárnőm egyszer azt ajánlotta nekem, hogy egyetem alatt válasszak ki magamnak egy regényt, amit szeretek vagy fontosnak tartok és ötévente olvassam újra. Merthogy szerinte nemcsak a szüntelen és folyamatos olvasás, hanem az újraolvasás is fontos. Ő - gondolom magányos alkatként - az Ullysses-t választotta. Én a Háború és békét. Eddig sikerült betartanom és rendszeresen újraolvasom a négyszer hatszáz-hétszáz oldalt. Tudásrakódások, műveltségmódosulások, újraértelmezési játékok, mélyülő szövegdinamikai kötések, kontextuseltolódások - egyre magabiztosabb alázat.

Két éve szemezek Helen Rappaport könyvével, A négy nővér-rel. A háború és békét legelső alkalommal egy évig kerülgettem, mire ki mertem nyitni, mire azt mertem magamnak mondani, hogy kész vagyok rá. Állok elébe.
Az igaz történetekben az az irodalmi nehézség, hogy már általában a kinyitásuk pillanatában tudja az ember a befejezést - olvasás közben hányszor kívánnánk (gondolom maga a szerző is), hogy ne! ne erre, hanem arra kanyarítsd a fonalat! De ugye nem teheti, hiszen gúzsba köti a tény. Irodalmi történelemkönyv. Élettörténelemkönyv. Meglátások, tanulságok, tükrök. Ahogyan Kata is írta: nemcsak azért olvasunk, hogy történeteket ismerjünk meg, hanem azért is, hogy beépítsük azt az életünkbe, ami ugyebár önmunka, önismeret, önfejlesztés.
Néha azon dühöngök, hogy kevesebb pl. párválasztási téblábolás lenne körülöttünk, ha mindenki elolvasná a Vonzások és választásokat Goethe-től, vagy az Értelem és érzelem című Austen opuszt. Kötelező olvasmányok.
Megint az idő: az elmélyültségi szint, a megállított, ráfordított, elmélyített idő. (Nemcsak nőknek.)

Balázs legutóbbi egyik cikke (Egyszer lesz, hol nem lesz: művészet az ember után), és egy korábbi cikk (Erdész Fanni: Vissza a jövőbe) is utalt arra, hogy talán az emberiség fenntartható fejlődésének útja egyfajta visszalépés lesz akképpen, hogy visszafogjuk fogyasztásunkat, belátjuk káros szokásainkat, és önmérséklés útján leadunk igényeinkből. Akár visszalépés 200 évvel a múltba.

Vissza a jövőbe

Erre egyszer már nekiláttam írni egy cikket, de aztán abbahagytam, elszégyelltem magam. Volt már ugyanis, hogy egy borocska mellett felmerült a kérdés, hogy ki melyik korban élne legszívesebben, és csípőből azt válaszoltam, hogy egy nappal sem a mosógép feltalálása előtt, és ezt a mai napig fenntartom. Ha az emberiség úgy dönt, hogy kihúzza a dugót, én azok között leszek, aki a mosógép és a KÉZ közé veti magát.

Szerintem a közeljövőben (de az csak eufemizmus, igazából soha) ne számítsunk arra, hogy az ember lead majd az igényeiből. Előbb halunk ki, mint hogy önként és dalolva visszalépjünk 200 évet a múltba.

Egyrészről ne áltassuk magunkat: mi itt a világ fejlettebb részén sokkal jobban, tovább és rossz szokásaink ellenére is szebben élünk, mint eleink, köszönhetően a gyógyszereknek, a fejlett technológiának, a demokráciának, a vízellátásnak, az áramnak, a gépeknek, és még az atombombának is. Gyerekeink nem halnak meg járványban, öt gyermekem közül 95%, hogy 5 megéri a felnőttkort, sőt élete hossza is veri a 70-et biztosan. Élelmünk is van, és az éhenhalás mint rém közvetlenül nem fenyeget. Nem úgy néz ki, hogy háború lenne mostanság, vagy ha igen, ne tudnánk menekülni előle valahova. A klímával kapcsolatos veszélyek pedig (vízszint emelkedés, hőség, száradás) valahogy túl vannak az ingerküszöbön még mindig. Persze szép dolog a világtól elbújva élni, de ha beteg lesz a gyerekem jó ha van kocsi és szaladhatok az árammal, gyógyszerrel, vegyszerekkel, gépekkel ellátott kórházba, és akinek 8 órás munkája van, és hiányzik belőle az önmegvalósítás igénye, annak pontosan megfelel a mirelit zöldborsó, és a bontott csirke és örül, ha van mosógépe. Mit köszönhetünk a Rómaiaknak? Például, hogy most itthon melegben, gyermekeim körében, világítás és áram mellett írhatok egy cikket.

A világ másik nagyobb fele pedig... mégis miről mondana le, amikor nekik az az álom, amiben mi élünk?

Szóval, ha tippelnem kellene a világ fejlődésére - és itt most egy lehetséges forgatókönyv következik -, én arra fogadnék, hogy önként és dalolva visszalépni nem fogunk mi sohasem. Ellenben lehetséges, hogy a mesterséges intelligencia és a technológiai fejlődés majd megoldja minden problémánkat, mert egyszerűen egyesíti a rólunk felhalmozott információkat és átlép felettünk. És nem azért, mert a gép öntudatra ébred, hanem mert a betáplált információk magukban hordozzák minden problémánk megoldását, csak mi az emberi képességeink, érzéseink, érdekeink miatt azokat nem látjuk, vagy nem vagyunk képesek alkalmazni. Például mindenki tudja, hogy ha a világ rendelkezésére álló élelmiszert, vizet, pénzt egyenlően szétosztanánk, akkor azzal megoldódhatna a harmadik világ legtöbb problémája, és hosszú távon mi is jól járnánk, hiszen azt is kimutatták kutatások, hogy a nemzeti boldogtalanság párhuzamosa nő azzal, hogy nő az olló a legszegényebbek és a leggazdagabbak között. De önként soha nem fogunk lemondani javainkról. Ellenben egy számítógép, amely kezeli a pénzügyeinket és rendelkezik ezer olyan infóval mely szerint ez lenne a megoldás, az mechanikusan megoldhatná ezen kérdést kb. 1 perc alatt. Szerintem az alapjövedelem kérdése a hozzá kapcsolt erkölcsi tanítások miatt elfogadhatatlan csak, egy számítógép e kérdéssel egyáltalán nem lacafacázna annyit. Nyilván sarkítok, de lehetne fejlődésünk útja majd ez is. Vagy például veszélyesen nő a széndioxid-kibocsájtás mennyisége majd 30 év múlva, erre egy reggel arra ébredünk, hogy az okosházunk klímája nem indul, és az A-K tartományú rendszámmal rendelkező kocsinkat is fújhatjuk, vitethetjük munkába magunkat a szomszéddal.

Igen, e kérdés felveti majd a szabadsághoz fűződő viszonyunk kérdését. De persze az is elgondolkoztató, hogy az eddigi történelmünk fényében jól éltünk-e azzal, boldogabbak lettünk-e általa.

Addig is a válasz a világmindenség minden kérdésére a 42. Ne essetek pánikba!

Kisgyerek korom óta bennem van a föld szeretete: és ha a földet szereted a kertedet is szeretni fogod. Én szerencsés vagyok, mert olyan gyerekkorom lehetett, hogy érintkezhetett a meztelen talpam és tenyerem a fekete földdel. Családi házunkhoz tartozott egy kis darab földecske, amibe természetesen ültettek a szüleim, de még e mellé volt egy laposi kertünk is, ami fantasztikus módon épp a nagyszüleim kertje mellett volt, szóval mi egy amolyan kertművelő család voltunk, vagyunk. Biztos vagyok abban, hogy nagyapám volt az, aki ennek az alapját megteremtette és mindenki utánozni akarta őt, hogy minél szebb kertje legyen. Ő nagyon sokat volt kint a kertben, szinte nap mint nap kiment a munka után, hogy rendezgesse, kapálgassa a sorokat. Abszolút nem megterhelő kötelező munkának érezte, épp ellenkezőleg pihentetőnek, lelket melengetőnek.

Kocsis mamával, tatával és édesanyámmal

Szóval igen, onnan elindult már bennem valami, ami megtanított szeretni, megbecsülni azt, amit ebből a dologból ki lehet hozni. Voltak gyümölcsfáink, szőlősorok , veteményes rész, amiben az egész évre megtermeltük a burgonyát, céklát, hagymát, répát és petrezselymet. A gyümölcsfák adták a friss gyümölcsöt és a pálinkát, amiből a közös családi szüret alkalmából kortyolgattak a felnőttek. Természetesen volt egy hatalmas nagy diófa is a kert végében, amit nekem 6-7 éves lehettem senki nem mondott, hogy a burok összefogja a kezemet, emlékszem a suliba mindenki nézte miért sötétbarna a tenyerem, amit a jó kis háziszappan sem tudott lemosni.

A kert mindenkié volt a családban, tehát mindenkinek ki kellett venni a részét a munkából, volt, hogy nehezemre esett a folyamatos krumpliszedés, de soha nem volt egy pillanatra sem olyan gondolatom, hogy ne akartam volna újra és újra kijárni a szabadba.

Így volt teljes a család: éppen közös szőlő szüret a Kocsis tata és mama kertjében

Eredendően mind anyai és mind apai ágon a nagyszüleimtől ezt láttam, hogy becsülik és szeretik a földet, a kertet és hihetetlenül jól bánnak vele. Bizony ők sajnos már nincsenek köztünk, de nap mint nap gondolok rájuk és tervezem, hogy azt, amit ők tettek a kertművelés szeretetével, én is továbbadjam az én gyermekeimnek. Kicsit ugye továbbgondolva és nem rejtegetve ezt a receptet, mint a cukrászok teszik a tradícionális hozzávalókat, így hoztuk létre az Öreghegyi Csemete Tanodát, ahol kertészkedni vágyó gyerekek is részesei lehetnek mindannak, aminek én voltam gyerekkoromban.

Az ihletés magáért beszél, és minden egyes lépés a nagyszüleim iránti tisztelettel fejleszti a Tanoda erősségét. Lesz, van minden egyes évszaknak megfelelő virág, idényzöldség és gyümölcs. Tulajdonképpen ma Magyarországon annyiféle csoda van és ültethető, hogy egész Szadát be tudnám ültetni. És ezzel le is rántottam magamról a leplet, én az önfeledt ültető vagyok mindenféle parképítési szabályok nemtudója a legjobb értelemben, egyszerűen nem tudok az ültetési kedvemnek gátat szabni, újabb és újabb növényke kertembe való beengedésének nemet mondani, ami nem feltétlenül baj, főleg most, hogy a gyerekeknek is minél többet meg szeretnék mutatni.

A kert hatalmas mivolta lehetővé teszi az önfeledt kertészkedést, de természetesen vágyakozom már most a bővítésre is. Az alapot édesapám megteremtette, a kert végébe gyümölcsfákat ültetett, amit el is nevezett az unokáiról Édenkertnek. Megtalálhatóak benne a meggy, cseresznye, szilva, körte barackfajták, de tőle kapott helyet néhány homoktövis is. Terveimben szerepel még pekándió, ezüstcseresznye, kivi, pisztáciafa, mandulafa, málnafa és még sorolhatnám.

Kis kezem munkája már a fügék, málnák, ribizlik és a gránátalmák, amik már teremtek is. Nincs szebb és jobb érzés, mikor gyermekeim kis keze a lombok között dolgozva kutatja a gyümölcsszemeket.

Természetesen ültettem fenyőket is, cserszömörcém, lonicéráim, babérmeggyek, aranyesők, különböző rózsák (imádom őket, annyiféle forma és fajta van), korallberkenyék, természetesen különböző fajta levendulák, somok, zanótok, díszfüvek, selyemakácok, cédrusok, kecskerágók, télálló magnóliák, árnyékliliomok, porcsinrózsák, fűszernövények is díszítik a kertet.

Kerítésnek leylandi ciprust és szilt választottam, hogy zöld elhatárolója legyen a kertnek. Van jókora területen csicsóka, hiszek a gyógyító erejében, inzulin rezisztensként nem hiányozhat a kertemből. Volt alkalom, mikor erről a növényről beszélgettünk és szedtünk a gyerekekkel, a mókásabb gumóknak még nevet is adtak, hihetetlen jó nap volt velük!

További célom még a fajtagazdag hagymás rész, ahol a változatos hagymások friss virágait lehet leszedni, valamint tanulmányozni őket.

Mindenkit csak arra biztatok, hogy kertre fel, ültessünk együtt minél többet, élvezzük a kerti munka örömét együtt a családdal, tanítsuk a legkisebbeket!

Mindig is szerettem a sikertörténeteket, mármint azokat, amelyekben a főhős küzdelmek és rengeteg munka árán jut el valamilyen formájú kiteljesedéshez. Mint a népmesében a legkisebb királyfi: már hétszáz fejét levágta a sárkánynak, de még mindig marad egy boszorka, akinek túl kell járni az eszén ahhoz, hogy végül csak sikerüljön a világszép királykisasszonyt meghódítani. Szeretem, ha valaki a szó legjobb értelmében véve sikeres: emberileg. Ez számomra annyit jelent, hogy minden nehézség ellenére vagy éppen azok által képes kiteljesíteni a személyiségét, a tehetségét, adni tud, jó energiákká változtatja a visszahúzó erőket is. Ez egyfajta varázslatnak tűnik olykor, más esetekben „csak” egy hétköznapi történet és egyáltalán nem biztos, hogy valaha is visszhangja lesz. Én azt szeretem, ha valaki ezeket a történeteket szépen el is meséli, legyen az Ilus nénié az erdélyi havasok legeldugottabb falujában vagy éppen az Egyesült Államok elnökének feleségéé az egész világ orra előtt.

Nekem mindig is rokonszenves volt mind Obama, mind a felesége, mert amíg a világ képernyőjén voltak, önkéntelenül is azt éreztem, hogy nemcsak az intellektusuk és jóakaratuk hat még a globális világ szűrőin keresztül is, hanem a hitelességük is. Angol szakos tanár vagyok, nem titok, hogy mélyen érdekel az egész angolszász kultúra, történelem, irodalom, az amerikai éppen annyira, mint a brit (na jó, szegény Ausztrália még nem került eléggé fókuszba, de szerintem ez is csak idő kérdése). Ebből következően nagy figyelmet szentelek a brit királyi család életétől kezdve a XVII. századi kerteken és általában véve az angol pázsiton keresztül Thoreau mondatain és a hálaadási pulykasütés fortélyain át egészen az amerikai elnökökig mindennek, ami elém kerül, nagyjából válogatás nélkül. A politika különösebben nem érdekel, de maguk a politikai szereplők mint személyiségek többnyire igen. Így aztán az sem meglepetés, hogy amikor karácsony előtt láttam Mrs. Obama könyvét, azonnal megírtam az Angyalnak, hogy alázatosan kérem, ezt ne felejtse el a karácsonyfa alá pottyantani. Nagyon kedves az Angyal – nem felejtette el.

Mostanra sikerült is elolvasnom, nem éppen rövid esszécske, de hiába olvastam hetekig minden este, azt éreztem, hogy nem szeretném, hogy vége legyen. A legjobban a könyvben is az fogott meg, ami már korábban: Michelle Obama hitelessége. Ő is egy azok közül a női ikonok közül, akik segítségével én is jobban magamra tudok találni mint nő. A története azt bizonyítja számomra, hogy igenis létezik egyfajta női sorsközösség, egymás számára sokszor ismerős, máskor ismeretlen nők párhuzamos életszövedéke, amely annyi hasonló vagy éppen különbözősége miatt megindító, inspiráló történetet hordoz, hogy mindez segít élni a mindennapokban. Nekem legalábbis nagyon sokat adnak ezek a történetek, az életek során megtapasztalt nehézségek, dilemmák, kérdések, azoknak hasonlósága adott női sorsokban, a kérdésekre adott eltérő vagy éppen párhuzamos válaszok. Nem biztos, hogy elsőre szembetűnő a párhuzam Ilus néni és Mrs. Obama élete vagy akár a sajátom között, de én mesterien tudom meglátni ezeket, különösen, amikor magam is olyan élethelyzetben vagyok, ahol több a kérdésem, mint a pontos válaszom arra, mit hoz a jövő a döntéseim nyomán. De persze nem csak ilyenkor érdekes egy korábbi first lady itt-ott némileg szürreális életébe bepillantást nyerni, különösen, hogy ebben az esetben ugyebár egy a politika porondján kettős értelemben is outsidernek tekintett csoport egy tagjáról, tehát egy fekete nőről van szó, akit ráadásul sosem vonzott a politika. Éppen ez adja a történet érdekességét: egy nagyon autonóm, de a családi életben elemi erővel jelen lévő, egyszerű gyökerekkel rendelkező, tehát társadalmilag hátrányos csoportból érkező, de közben tanult, kiemelkedő intellektusú, mély érzésű afroamerikai nő gondolataival, élményeivel, tapasztalataival találkozunk, aki mesterien egyensúlyoz(ott) rengetegféle szerepe között. Volt visszahúzódó fekete kislány, szerencsés és kitartó diák, elvárásoknak megfelelni akaró fiatal nő, elképesztő munkabírású kezdő jogász, szerelmes ifjú hölgy, feleség, anya, politikai szereplő, first lady, barátnő, divatikon és így tovább. A kedves Olvasónak szeretettel ajánlom, hogy ne habozzon, vegye a kezébe ezt az izgalmas könyvet!

Két napja kaptam meg az amúgy mindig várt postaládás levelemet, egy részletet elkértem belőle Fannitól:

Elővettem az albumokat, amelyeket kölcsön kaptam Tőled, már több mint egy éve. Belelapoztam a Moments in Eden címűbe és annyira megfogott, hogy a fotók olyanok, mint valami németalföldi festmények a 18. századból! Gyönyörűek, pedig nem megszokott fényviszonyok között készültek, nincsenek a növények úgymond "fénybe mártva". Talán lenne is valamilyen meghatározhatatlan komor hangulatuk ettől, de mégsem, mert annyira átsüt a növények valódisága, szépsége. Azt érzem, hogy a kamera mögötti szem értőn néz ezekre a részletekre. Olyan, mintha egy történet egy képkockáját látnánk kimerevítve az időben, mint egy filmkocka. Nagyon szépek.

Moments in Eden.
Garden Photographs by Richard Brown

A másik, a The Painted Garden meg elmélyülésre késztet, legeltetem a szemem az egyes részleteken és azok leírása, értelmezése szintén sokat jelent, kontextusba helyezi a képeket, amelyek részleteit nem feltétlenül érteném magamtól. Ezt is nagyon élvezem. Egyáltalán, azt veszem észre, hogy hihetetlen nagy igényem van a szépre. Én is megkaptam a Rizsporos hétköznapok c. albumot karácsonyra (talán az Angyal meghallotta azt az egyetlen sóhajtást, hogy milyen jó is lenne ebbe belelapozni, mielőtt elküldöm Ellendre... ) és ott írja a szerző az előszóban, hogy a fő célja a könyvnek a gyönyörködtetés, hiszen olyan nagy vágyunk van a szépre a mai világban, amikor nem olyan tárgyakkal vagyunk alapvetően körülvéve, amelyek a szépségükről volnának híresek.

Budai Lotti: Rizsporos hétköznapok
Női divat- és hálószobatitkok a 18-19. századból

Ha kötelező olvasmány, akkor ilyeneket kérek. Még. Sokat. Köszönöm, Judit!
Régen volt rám könyv ekkora hatással. Talán azért is, mert régen olvastam ennyit, ilyen rövid időn belül. Elhanyagoltam a könyveket, amióta anya lettem, pedig nagyon szerettem mindig is őket. Nem csak az olvasást, de magát a könyvet is. Az e-book soha nem vonzott. Soha nem értettem, hogy egy ilyen praktikus, kis helyen elférő, könnyű valami hogy lehet jó, hiszen nem lehet lapozni és nincs könyvszaga.

A trilógia (Sandra Gulland: Napóleon menyasszonya; Napóleon felesége; Adieu, Napóleon!) utolsó kötetének utolsó nagy fejezete van már csak vissza. Nem akarom, hogy vége legyen! Izgalmas, magával ragadó történet egy kreol nőről, akiből egyszer csak Franciaország császárnéja lesz. Belecsöppenünk egy világba, ami ma már teljesen elképzelhetetlennek tűnik. Selyempapucsok télen, hideg kastélyok, bálok, hatlovas hintók, szolgák százai, háborúk, hetekig tartó utazások Európán belül lovaskocsikkal… Életek történetei összefonódva egy regényben, ami 10 éven át íródott fennmaradt levelek, dokumentumok és egy napló alapján.
Erőt, magabiztosságot, hitet kaptam Joséphine-től, akinek élete, hozzáállása példa lehet mindannyiunk számára. Nem azért, mert gazdag lett. Nem azért, mert császárné lett. Hanem mert mindezt úgy tette, hogy azt tanítani kellene. Történelem. Nagy francia forradalom. Napóleon. Az iskolában arról nem is volt szó, hogy ennek a hatalmas embernek - akiről mindig csak azt emelik ki, hogy alacsony volt - felesége is lett volna. Azt sem mondták el, hogy pl. nagyrészt Napóleonnak köszönhető az egyiptológia tudománya. Rengeteg érdekes tény derül ki a regény során, amitől a történelem óra sokkal szerethetőbb lett volna, és biztosan több dologra emlékeznék még most is. Nálunk csak a királyok, csaták, dátumok voltak fontosak.
De persze I. Napóleon császár mögött is – mint minden nagy ember mögött - ott állt jóban, rosszban egy fantasztikus asszony, Joséphine, aki nélkül talán nem is érte volna el mindazt, ami a nevéhez köthető. Olyan mesebelinek tűnnek ezek a dolgok. Viszont egy napló tele személyes gondolatokkal, érzelmekkel mindezt az orrunk elé teszi le. Érzem a levendula illatát (Joséphine kedvence volt), a citrom aromáját (Napóleon illata), szinte látom a sok rizsport a levegőben szállni a parókák után.

Egyszer olvastam egy mondatot, amit aztán egy párnára is ráhímeztem: „Mindig viseld a láthatatlan koronád!” Olyan egyszerűnek hangzik, mégis mennyi minden van benne! Hiszen attól, mert nem vagyok királyné (nem is szeretnék az lenni), attól még az önmagamhoz, mint NŐ-höz való hozzáállásom ugyanaz kell, hogy legyen. Azon vagyok, hogy érezzem a korona súlyát a fejemen. Hogy képes legyek kihozni nőiességem legjavát első sorban önmagam előtt. Nagyon fontosnak érzem ezt, mert a házasságom, az emberi kapcsolataim, a lányommal való viszonyom múlik rajta. Mennyi mindent kell még megtanítani Ötévesemnek! A párna a hímzéssel már az ő szobájában van.
(…)
Befejeztem. Sírtam, amikor el kellett válniuk, és sírtam, amikor meghalt. „De a vérvonala tovább él…” Valóban letehetetlen könyv. Az üzenetét sem szabad letenni többé! Mindenkiben ott él a királynő, engedjük meg magunknak! Ez nem azt jelenti, hogy 800 (!) fős udvartartásra van szükség. Azt sem, hogy 4 szolga kelljen ahhoz, hogy egyik szobából a másikba átmenjen az ember. Azt sem, hogy drága ruhákban, gyémántokban pompázzunk. Az önmagunkba vetett hitet jelenti. Azt, hogy emelt fővel, őszintén nézzünk szembe a világgal. Ettől még a tartásunk is megváltozik. Így a kötelességtudathoz kitartás párosul, a nehéz helyzetekhez valahonnan erő érkezik. Mindezt megbolondítja egy csipetnyi elegancia és ott áll egy királynő. Ja, hogy ehhez kell egy király is, aki igazi királynőként bánik az ember lányával? Lehet. Sok minden valóban könnyebb egy királlyal az oldalunkon. De ahhoz, hogy reggel a tükörben korona nélkül is lássam magamban a királynőt, ahhoz Neki semmi köze. Ahhoz, hogy odafigyeljek az étkezésemre, a ruhámra, a hajamra, ahhoz Ő nem kell. Ő akkor bánik velem koronásként, ha már így jelenek meg előtte. Ha önmagamat királynőkét élem meg, akkor mások is így látnak engem. És akkor jön majd a tenyerén hordás, a virág, az udvariasság, az előre engedés, a kabát fel/lesegítése, mert Ő is elhiszi, hogy királynő vagyok.
Megyek is. Fel kell tennem a koronámat!

Mindig viseld a láthatatlan koronád!

Jónásnak eddig még nem írtam szülinapi bejegyzést - egyrészt mert vasárnapi hangjai magukért beszélnek, másrészt pedig azért, mert....

Az egész házunkat betölti zeneisége - képletesen és a valóságban is. Hallást kapott. Zenei nyelven beszél.
Megfogalmazni azt, hogy milyen ezt anyailag átélni? Megpróbálom - a legőszintébben.

Napról napra rácsodálkozás, hogy jé, micsoda kis lénység ez itt.... Gyönyörködés abban, ahogyan ül a zongora előtt és csak játszik, és csak fejlődik.... Megbocsátása mindannak, ami nehéz vele....

Még az arca is megváltozik, az egész lénye a koncentrált ellazultság állapotában (tudom, látszólag ellentmondásos kifejezés, de mit tegyek, ha egyszerűen ennyire bonyolult!!!).

A fejlődést (azt hiszem bármilyen jellegűt) olyan változásként tudnám leírni, aminek során a kibontakozási irányok és egyensúlyok egyre magasabb minőséget érnek el. Terelgetés.... Mutogatás.... Felelősség.... Emberismeret.... Gyerekismeret.... Jónásismeret.... Eltalálni a pillanatot, amikor bedobható először egy Hauser, utána pedig egy Philip Glass....

Elkapni a percet, amikor megmutatom neki Ani újabb csodálatos fotóit - látni, ahogyan dolgozik benne a kép és aztán az ő hangjaival: egy-két leütés, dudorászás és mehet a felvétel. Varázslat. Ajándék. Anival beszélve bőgés a telefonban: tulajdonképpen ők ketten együtt dolgoznak, hatnak egymásra, adnak egymásnak, kifejezik egymást. Mamma donna érzés, hogy egyikük a fiam, a másikuk a barátom. Kötöm a szálakat. Közvetítek.

És ilyenkor tényleg semmivé válik, hogy a botmixeremmel nyírt füvet (cserébe letette télire az egyik parcellát: azaz kigazolta és lemulcsozta), hogy nagyképűen el akarta zavarni vmelyik testvérét a zongorától (cserébe ő készítette a vacsorát), hogy szándékosan megdobta egy jókora fadarabbal a bátyját (cserébe egy hétre való fát felhasogatott a rönkhasítóval), hogy mindenféle rondákat vágott a fejemhez, amikor nem engedtem meg neki, hogy a hétköznapi felolvasás helyett filmet nézhessen (cserébe másnap egész este ő mesélt Jolinak).

Hát kérem, mi így vagyunk....
Boldog születésnapot Jónás!

Ha kint hidegecske, bent levesecske....

Általános immunerősítésre a hibiszkuszt használom, főleg a gyerekeknek, mivel színe gyönyörű mélypiros és igencsak ízletes: a sok C-vitamintól savanykás. Üdítő hatása miatt este én már nem ajánlom, inkább napkezdő teának, vagy délutáni tanulós italnak való. A kasvirág is jó immunerősítő, de egyáltalán nem finom: ízvilága, szaga és színe a csalánéhoz hasonló, érthetően nem a gyerekek kedvence. A hibiszkusznak csak a csészeleveleit szedem, a kasvirágnak pedig a szirmokon kívül a levelét is.

Megfázásra, taknyosságra és az influenzás tünetek kezelésére eddig a bodza és az akác váltak be a legjobban. Nagyon hasonlóak egymáshoz - mindkettő igazi esti tea: fürdés utánra való, mert felhevít, ellazít, nyugtat és jóféle álomba visz. Ráadásul mindkettő ízletes, látványnak is szép: az aranysárga és a borostyánsárga közötti átmenet. Alapvetően is édeskések, én mézet sem teszek bele, nekem azt amúgy is jobban szeretik a gyerekek kanállal, pár csepp citromlével fogyasztani.

Ha beütött a felfázás, vagy kezdődő húgyúti fertőzés, akkor azonnali megkönnyebülést hoz, ha a fürdővízbe előre lefőzött levendulát vagy kamillát és rozmaringot teszek. Illatfürdőnek is pompás, de fizikailag is hatásos. Utána belülre még egy kis bodza vagy akác, és már mese közben el lehet aludni. Begyulladt fitymákra is kiváló.

Köhögésre a klasszikus lándzsás útifű szirupot adom, ha nem elég, akkor lehet lándzsás útifű teát főzni, de mivel gyógyteásan sötét a színe, így ez sem lett gyerekkedvenc, viszont a kakukkfüvet szívesen isszák. Élénkítés vagy nyugtatás szempontjából semlegesnek mondható, a színe kimondottan kellemes zöldessárga, méz nélkül is ízletes. Egyébként gombás ételekhez nálunk elhagyhatatlan fűszer. Ha semmi nem használ, de még nem jött el a gyógyszerszedés ideje, viszont ott a küszöbön, akkor nincs mese, jön a klasszikus vöröshagyma tea....

A megszárított gyógynövények tárolására kiváló a kiüresedett lisztes zacskó (nemcsak apai nagyanyám csinálta így, az Okos-háznál is rengeteg, lapjára hajtogatott, bekötegelt papírzacskót találtunk, gondolom jó lesz még valamikorra indíttatásból).
A lekvárcímke esetemben (be kell valljam nem feltétlen ökologikus indíttatásból, hanem mert idén éppen ez volt kéznél, és mivel mindig van valaki körülöttem és ezért általában gyors tempóban kell dolgozzak) egy kartonlapból kivágott darabka. A kajszit nem címkéztem, azt úgysem lehet összekeverni semmivel. Ha ajándékba adom, akkor madzagból egyszerűen egy masnit teszek rá. És már megint látom anyám nemtetsző ciccegését, hogy a kupakról nincsen leszedve a matrica: mondhatnám, hogy vizet spórolok a letakarításával, de az az igazság, hogy lusta vagyok és sajnálom rá az energiát és az időt. Jó kis matrica az!

A múltheti zúzmarás napok egyikén kint a kertben:

Kerti madárbirs

Közönséges mogyoró barkája

Minden növényünknek van története: honnan került a földünkbe, ki hozta, hogyan utazott, stb. A bejárati kapu két oldalára Pécs belvárosából hoztunk mogyoróbokrokat: az Árkáddal szembeni nagy parkoló növényzetét pucolták ki és hajigálták be egy konténerbe. Balázs meglátta a két mogyorót, megsajnálta őket (és persze a sajnálaton kívül az is munkál ilyenkor, hogy növényesíteni szeretnél, de mivel most vettél házat, ezért nincsen pénzed rá....) és elkérte. Telefon, hogy jöjjek az autóval gyorsan, mert bokrokat szerzett a kertbe! Ők voltak az elsők, amiket elültettünk. Kezdők voltunk, persze, hogy nagyobbak lettek, mint arra számítani lehet (olyan csenevészek voltak, hogy már az is meglepő, hogy nőttek egyáltalán...), de a kezdők szerencséje is velünk volt: télen-nyáron díszítenek, sőt, télen egyszerűen gyönyörűek!, és ráadásul sokrétűen pozitív szimbolikát képviselnek (nagyon nagy általánosságban a gazdagság és a termékenység jelképei). A kaput egyelőre kényelmesen tudjuk használni, de annyi baj legyen, néha majd kicsit fazonírozom őket, ha eljön az ideje.

Levendula

Rozmaring

Kakukkfű

Telek: egy helyrajzi számon nyilvántartásba vett földterület.
(In.: Jogszabályban meghatározott építésügyi fogalmak)

A telek nem kert.
Mi a különbség a kert és a telek között?
A kerítés? A megműveltségi fok?

Az Ellendi patak két oldalán, egymással szemben lett két kicsi telkünk.

A nekünk már szokásos forgatókönyv kezdődött a hétvégén: bozótirtás, hogy egyáltalán be tudjunk jutni a területre, bozótirtás, hogy egyáltalán be tudjuk járni a területet és bozótirtás, hogy kialakítsunk egy erdőgazdálkodásilag és természetileg harmonikus egyensúlyt.

Ösvény kialakítása. Innen már lehet jobbra-balra haladni.

A területet körülbelül három éve vághatták tarra (hm, erdőgazdálkodás), mert szinte az áthatolhatatlanságig bokros-bozótos. Nyárfák, mindenhol magról kelt nyár- és fűzsuhángok, néhol egy-egy mezei juhar és kecskerágó - eddig a szokásos. Pár szil. Szerencsére viszonylag kevés iszalag. Metszőolló, ágvágó, láncfűrész.

Hatalmas nyárfák romantikus tere

A tűzhely melege....

Mindig meglepetés, ha valami zöld kikacag az embernek a mély barnaságból, még akkor is, ha icurkapicurka:

Erdei pajzsikánk is van!

Vasárnap már a fiúk készítette hídon közlekedhettünk

Édesanya! Találtunk egy tavat! A földből kifordult nyárfa gyökérzetének helyén felgyülemlett víz a bozótszem.

Kedves Judit !
Az nem biztos, hogy tó. Lehet, hogy egy forrás van ott Néktek ::))
Az utcának azon az oldalán levő telkeken, és a patak vonalában is több forrás ered ::))
Üdv. Erzsi

Javított kiadásaink a gyerekeink.... /!/?

Női érés - Fanninál én még előrébb megyek: nővé kellett előbb ahhoz válni, hogy már a női érését élhesse az ember.
Nővé szerintem a mi korosztályunkat nem nagyon nevelték: koedukált uniszex. Ha tovább megyek a játékban Fannival és Zitával, akkor kezdhetem akár az óvodai egyen pöttyös nadrágnál is. Mindenkin, lányokon és fiúkon kötelezően pöttyös nadrág.... Miért????..... Mindenkin, lányokon és fiúkon kötelezően? (csak nehogy már írott!?, ebben az esetben felmentés az íratlanság, amit ugye társadalmi nyomásként szokás manapság leírni) lábosfrizura. Nem tudom, mi menti fel őket jobban: hogy csak ilyet tudtak, vagy az, hogy ilyet akartak.... Mindenki egyforma. De tényleg! A testtartás beállítottan kényszeredett akar lenni, csak az arc beszél - már amennyire mer.
Mindig ámultam a hosszú hajú lányokat. Elérhetetlennek tűnő nőiség volt az akkor - egy érthetetlen, vágyott világ, ami csak a mesékben létezett (és dédanyám kendője alatt, de erről a vágy- és példakép szerepről már többször írtam, írunk).
Lányaink óvodai képei szerencsére már nem egyenruhásak, hanem ünneplősek. Változatos gyerekek, egyedi megjelenéssel, ízléses frizurákkal. Hosszú vagy rövid haj, nem számít, már egyéniségeket kezd tükrözni, kibontakozásokat, amik ígérnek és amik már kicsiként is megelőlegezik a jövőt.
Nem tudom, ti mennyire emlékeztek arra a szlogenre (szívesen folytatott korosztályi női diskurzusokban ez rendszeresen visszatérő kínos önröhögés tárgya), hogy a gyerekek haját azért kell rövidre nyírni, hogy erősödjön, vagy mert az olyan könnyen kezelhető, praktikus. Jaj, anyáink tényleg hittek benne? Anya?!

Bölcsődei csoportkép - nem, nem mondom meg, hogy én melyik vagyok, a mondanivaló tekintetében elég csak az első sort jól megszemlélni. Innen indulva egész jól alakultam.... Remélem jobb lett az eredmény, mint az várható lett volna....
Ha szüleim azon merengenének, hogy hogyan és miért is lettem én (az ő szemükben) ilyen furcsán alternatív - otthonhívő - hosszúhajú, szoknyában járó női személy, megnyugtatásukra, azt hiszem elég csak annyit jelezni, hogy nem ők tehetnek róla, egyszerűen így alakult: 1. anyukámat háromszor sírtam vissza a munkahelyéről, mikor három évesen be merészelt tenni engem a bölcsődébe, 2. apukámtól iskoláskoromtól fogva azt hallom, hogy na mi a helyzet az ostobában? (azt hiszem apa, akkor leginkább te vagy a hibás, te tettél bogarat a fülembe), 3. akaratuktól függetlenül, teljesen véletlenül kerültem iskolásként egy reformpedagógia-kísérleti osztályba, 4. hatéves koromtól fogva krónikus olvasási kényszerbetegségben szenvedek - arany szíveim, szóval nyugodtan fogjátok a sorsra!

Másik korosztályi önbörleszk szerintem a tornadressz kérdése. Pedig balettoztam.... de mégis, hogyan gondolhatták tanáraink, hogy normális dolog cseperedő-alakuló nyüzüge vagy éppen túlgömbölyű testformációkat dresszbe bújtatva erősíteni - a szépség szóba sem került, ugye. (Félreértés ne essék, a testre feszülő-tapadó-nájlon viseletnek megvan a maga létjogosultsága a sportban, de nem egy iskolai tornaórán.)
A gimiben én voltam az egyetlen, aki megtagadta (de hát te tájfutsz, akkor miért nem?), hogy tornadresszben szaladgáljon a történelmi belvárosban. És kérem, nem értette a tanárnő, hogy miért. Mi van abban? Jaj, most már szabatosan el tudnám magyarázni, de akkor csak annyit éreztem, hogy megalázó. Nem a városban futkosás, hanem természetesen a tornadresszben való futkosás. Pőre. Csupasz. Perverz. Mert ha szép lány lettem volna: dús keblek, formás combok, hajzuhatagok, kellem és kecs, akkor talán nem zavart volna, de ez nem igaz, akkor lehet, hogy még jobban bántott volna. Nem lecsupaszítani, hanem felöltöztetni kell....

Anyám kisiskolás osztályának tornabemutatója a napközi teraszán. A fellépés kedvéért kapott mindenki fehér masnit, a tornaruha a megszokott.

Szülőként már sikerült diplomatikusan, de határozottan kiállni amellett, hogy a lányom nem fog egyszál feszülő műszál feketeségben tornászni. Egészségesebb, kényelmesebb, esztétikusabb és helyénvalóbb ruhadarabok is rendelkezésre állnak. Aztán persze szép lassan a tornatanárok és iskolavezetők is eljutottak eme remek álláspontra. Hurrá! Haladunk!

Jaj, csak ne belül legyenek ezentúl az uniformisok....