Esti adventi gyertyagyújtáskor felmerült a kérdés a gyerekekben, hogy vajon csak a kanóc ég, vagy pedig a viasz is? Megfigyelés, találgatás.... Kérdezzétek meg a kémiatanárotokat, ő biztosan jobb választ fog adni, mint mi (jaj, ennek nekünk is utána kell olvasnunk). Ó, azt nem lehet, kérdéseket nem lehet feltenni - sem idő, sem bátorság, sem ösztönzés, sem kíváncsiság nincsen arra.

Ugyanazt másként elmondani. Megértést keresni.

A minap azon viccelődtünk, milyen vagány lenne egy robottanár: nem személyeskedne, nem mérgelődne, hanem egyszerűen csak tanítana. Ugyanazt a témát tízféleképpen is elő tudná adni - mindenki a maga kedvére választhatna, hogy melyik úton szeretné valóban megérteni az adott témát, az adott tananyagot.
Robottanárunk nem késne az órákról és nem tartaná azt a szünet rovására is tovább.
Robottanárunk mindig makulátlanul tiszta, nyugodt, és felkészült lenne.

Minket még inspirált az iskola. Az általános iskolai tanítónőnkhöz decemberben mézeskalácsot mentünk sütni a tizedik emeleti panelkonyhájába. Elfértünk. Jó volt. Jó meleg. Ezt nemcsak én mesélem. Sokan emlékszünk erre. Hol vannak?

Mégis miért szeretnénk azt, hogy személyiségek, egyéniségek tartsanak órát a kölyköknek?

Ahogyan Erzsi szokta mondani, hát lehet kérem gondolkodni!

Drótanyám....

Utóirat:
Ágitól elkértem tegnapi levelének egy részletét, mert jól megfogalmazza az iskolapad/falupad problematikát:

A kakas sztoritól rendesen futkosott a hátamon a borzongás... Én, mint városi, menzán élő puhány egy kissé megütköztem a tanyasi lét ezen valósága láttán. Ugyanakkor eszembe jutott nagyanyám kakaspörköltje gyerekkoromból, aminek semmihez nem fogható ízét most is érzem a számban. Az alapanyaghoz pedig nem a közértbe szaladt le nagyanyám, az biztos! Szóval, hú meg ha! De nagyon rendben van!

Lassan két, lassan már három hete, hogy igazi falusi meghívásban lehetett részem a Gyenis tanyán Andinál és Lacinál, no nem teára, hanem kakasvágásra.

Lassan fogtam neki a kakasvágást megírni, mert sok kérdést felvető, napjainkban problematikussá, olykor a kiélesedésig menően nehéz kérdésköröket implikál.
Lassan felülírja bennem a gyerekkori élményeket: már írtam róla egy helyütt, hogy mindenmindent szerettem dédanyámban, kivéve azt, amikor reggel megkérdezte, hogy najány, melyiket együk ebédre? Andival sokat beszélgettünk a régiek és maiak teljesen más viszonyáról nemcsak a háztáji és haszonállatokhoz, hanem a természethez, az ételhez, az éhséghez, egyszóval a táplálkozáshoz.
Családom minden tagja élvezettel cuppogatta, ropogtatta a porcogókat, a nővérem és apukám versenyt licitáltak a kakastaréjra és a disznónyelvre, teljesen természetes volt a velős vagy véres rántotta és a tüdőleves. Soha nem ettem meg ezeket - nevetve renitensnek, idegennek tituláltak, de elfogadták. Tésztás gyerek.
Dédanyám kakas- vagy tyúkvágásából csak annyi maradt meg az emlékeimben, hogy éreztek valamit az állatok, féltek tőle, mikor bement közéjük a késével és kis fehér zománcos edénykéjével, úgy járkált, mintha semmi dolga nem lenne, aztán zsuppsz, megragadott egyet és már nyisszantott is, az állat nyaka alá tartva az edénykéjét. Fröcsögés. Utána már rutinos-ritmusos serénykedés. Az egész délelőtti góréban való játszás után finom volt a rántott csirke.

Az időben odakészített forrázóvíz

Andiéknak fontosak az állatok, nemcsak a jó életük, hanem a jó haláluk is. Nyugalmas természetesség - így tudnám azt a hangulatot a leginkább megnevezni, amiben náluk részem lehetett. Nyugodt magabiztosság, természetesen használt tudás. Én csak kérdeztem és kérdeztem, ők pedig válaszoltak:

Általában a téli időszakra erősödnek meg úgy a tavasztól nevelt fiatal kakasok, hogy nem várhat tovább a levágásuk, mert ilyenkorra már annyira ivarérettek, hogy egymással folyamatosan rivalizálnak (bántják és csipdesik egymást) és a tyúkokat molesztálják. Ez az az idő, amikor már elég méretesek ahhoz, hogy kiadósak legyenek.

Reggel a kiválasztott kakasokat egy kis helyre különzárjuk, hogy minél kevesebb stresszt jelentsen számukra a vágás előtti megfogás. A madarak és az emberek között nincsen olyan jellegű testi kontaktus, mint pl. kutya, macska, ló esetén kialakítható, ezért idegen tőlük, ha a kezünkkel meg akarjuk fogni. Ha a megszokott napi etetésüket végezzük, akkor szívesen vannak a közvetlen közelünkben, mert egyrészt etetjük őket, másrészt pedig nem akarunk hozzájuk érni, ez esetben tiszteletben tartjuk a komfortzónájukat. Miután a kiválasztott szárnyasunkat megfogtuk, a többiektől látótávolságon kívül megyünk, ahol elkezdődhet a vágás.

A pontos vágás érdekében (ott vágjuk, annál az érnél, ahol a leggyorsabban vérzik el az állat), másrészt pedig a vér tisztán felfogása érdekében (amit később nagyon finom hagymás vérként lehet elfogyasztani) az állat nyakán pár tollat eltávolítunk.

A végzetes metszés előtt egy kézrevaló bottal tarkón ütjük a kakast (nyúlvágásnál használt rutinból vettük át), ezzel tulajdonképpen elkábítjuk, így nem érzi a vágás fájdalmát, valamint nekünk is könnyebb, hiszen nem ugrál a kezünkben, amíg kivérzik (a szív akkor áll le, amikor már elvérzett). Judittal már többször beszélgettünk arról, hogy elődeink máshogyan viszonyultak a jószághoz: nem minden esetben volt szempont az állat érdeke.

Egy zsák sarkát kivágtuk, hogy a nyíláson éppen kiférjen az állat feje, ebbe belehúzva könnyedébben és biztonságosabban a két térdünk közé tudjuk fogni. Így egyedül is boldogulunk, nem kell segítő kéz az állat testének megtartásához.

Azért fordulok el, nehogy rám fröccsenjen a forró víz, mert forrázáskor előfordulhat, hogy a szárnyával még csap egyet.

Fontos a forrázóvíz megfelelő hőmérséklete: ha túlhevítjük (forró legyen a víz, de nem loboghat), akkor szakadhat a szárnyas bőre, ha pedig nem elég meleg, akkor nehezen engedi a tollát.

Amikor kiemeljük a forró vízből, akkor gyorsan kell serénykedni, mert a láb bőre és a körmök, valamint a nagy tollak ilyenkor engednek könnyen. Ha elkésünk, küszködhetünk.

Az alapos tollazás után visszamaradó hajszáltollacskáktól pörköléssel tudunk megszabadulni.

A bontást én a combok leválasztásával kezdem. Ilyenkor szépen kirajzolódik a végbélnyílás körül lerakódott aranysárga zsír. Ez a háztáji tartás ajándéka.

A combok és szárnyak óvatos (úgy választom el az ízületek és csontok mentén, hogy ne vágjak bele a hasüregbe) eltávolítása után kezdhetjük a még óvatosabb belezést: a kloákánál és a bordák mentén felnyitjuk a hasüreget. A kezünkkel a bordák belső felületén tudjuk elválasztani - a hártyákat leszakítva - a beleket sérülés nélkül. Ha megsértjük a belet, a nemkívánatos béltartalom érintkezik az ebédünkkel. A még rosszabb esetben az epehólyag megsértésével zöld és keserű is lesz.

Mielőtt kidobnánk a beleket, leválasztjuk az ehető részeket: máj, szív, zúza, esetleg herék.

A máj leválasztása igényli a legnagyobb figyelmet, mivel közvetlenül mellette - sokszor tényleg elbújva - található az epehólyag (sötétzöld, hosszúkás hólyag).

Zúzabontás.

A zúza a madaraknál az emésztést segítendő apró kavicsokkal van tele. De szerencsére ezt a tartalmat egy könnyen leválasztható hártya veszi körül. A zúza egyik oldalát bemetszve és kagylószerűen szétnyitva könnyen kifordíthatjuk a tartalmát. Megmarad a színtiszta finom hús.

A zsírját apróra vágva kisütöm és úgy használom fel.

Hasznosítás szerint különböző csomagokat készítek, felcímkézve kerülnek a mélyhűtőbe.

Egy kakasvágásból a kutyák is jóllaknak: a bél, fej, püspökfalat, láb, szárnyvég az ő tányérjukba kerül.

Emlékszem, amikor egy idős néni adott a kezembe egy előre megrajzolt, hímezhető abroszt, hogy díszítsem ki. Azt sem tudtam, mi fán terem ez az egész hímzés-kézimunka dolog. Valahogy 12 évesen ez a világ nem fogott meg. Nem is kezdtem bele, udvariasan visszaadtam az asztalterítőt. Nem értettem, mi a jó ebben. Kislányként anyukám megtanított állítólag kötni, ma fogalmam sincs, hogy kell a kötőtűket forgatni a fonal körül.

Sok évvel később kezdtem saját készítésű ékszerek gyártásába, szerettem rajzolni, néhány egyszerű „kézműves” dolgot csináltam, de nem is sejtettem, hogy kb. 30 éves korom körül majd teljesen beleveszek a tűhímzés/tűfestés világába, varrógépet veszek, elkezdek nemezelni. Valahogy mindegyiknél azt éreztem, hogy ez megy nekem. Hiszen én tudok hímezni! Képes vagyok nyuszit, mackót varrni, a nemezelés első alkalmával nem hitték el, hogy még nem volt gyapjú és szappan egyszerre a kezemben. Azt hiszem, ez az egész jött velem. Hoztam magammal az ősök tudását, hiszen volt kitől örökölni. Mamó kötött, még akár a kórházban is, és egy mellénnyel várt engem látogatásunkkor. Mama varrónő volt, tudom, hogy ha leülök a géphez, most is vezeti a kezeimet. Tudott horgolni, rengeteget kézimunkáztak esténként, ahogy anno mesélték. Három nő a családban, dédanyám, nagymamám és húga elkezdtek egy hatalmas abroszt azsúrozni (bárcsak leülhettem volna közéjük!), közben beszélgettek, nevettek, pihentek. És ez a lényeg. Ezért csinálták ezt a nők évszázadokon át.
Látok magam előtt mondjuk egy vidéki kastélyt Angliában, Jane Austen korában, ahol a hölgyek leültek együtt a szalonban, elővették a hímzőkereteket, pattogott a tűz a kandallóban, és mindeközben gondolatban kiházasították a fél megyét. Vagy hallom a falusi asszonyok énekét itthon, amikor régen összegyűltek kihímezni egy menyasszonyi fátylat. Ők tudták, hogyan kell élni. Tudták, hogy kézimunkázás közben akár a világot is megválthatják, vagy egyszerűen csak jól érezhetik magukat. Együtt. Kár, hogy ez mára szinte teljesen kihalt.

A könyvből, ami elindított engem is, még semmit nem varrtam. A szalaghímzést, ami először ámulatba ejtett az interneten keresztül, soha nem próbáltam ki. A keresztszemes öltésekbe is belekóstoltam, nem is lenne vele gondom, de számolni kell, az pedig nem az én világom.

Végül kikötöttem a tűfestés (needlepainting) technikájánál, ami tényleg teljesen kikapcsol. Itt megszűnik a világ körülöttem, észrevétlenül suhannak el akár órák is, miközben virágok születnek meg a vásznon. Ráadásul így szívem egy másik csücske is örülhet a növényeken keresztül, hiszen egy részem kertész lett. Festékkel festeni soha nem szerettem, talán mert nem is tudtam. De hímzőfonalakkal árnyalni, mélységet adni a képnek, ez teljesen elvarázsol. Szeretem begyűjteni a szükséges színű fonalakat, imádom a kialakult színsorokat a gyerekkori játékbőröndömben, ahol tartom őket. Muszáj lesz vennem egy asztali rámatartó állványt, mert néha két kéz már nem elég. Szeretnék majd egy szögletes, nagyobb hímzőkeretet is állvánnyal, amihez odaülök, mellettem egy csésze kávé vagy tea, könyvek és növények. Sok-sok növény. Halk zene szól vagy éppen hangosan énekelek, jó meleg van, egy részletes botanikai illusztrációt rajzolok, majd hímzek ki és közben lubickolok a világban, ami rólam szól.

Most, hogy vészesen közeledik az influenza szezon és ami még aggasztóbb, az egyre szélesebb spektrumban, szélsebesen terjedő korona-vírus, égető szükségünk van, hogy az egyszerű módszereket bevetve hatékonyan tudjunk föllépni a kórokozók ellen.

Antibakteriális hatásuk miatt nagyon sok növényt már évszázadok óta hasznosítanak a népi gyógyászatban, ezek a természetes antibiotikumok. Képesek az egyes fertőzések terjedésének megállítására vagy teljes elnyomására is.

Hajtatásuk, csíráztatásuk elindítása néhány percnyi időt és energiát igényel csak, de hatásuk testet-lelket boldogító. A most felsorolt növényeket csíráztatva, majd frissen, napi szinten fogyasztva jó eséllyel növelhetjük szervezetünk ellenállóképességét a támadó kórokozókkal szemben.

Kerti zsázsa (Lepidium sativum):
Világhírű természetes gyógyszer! Kitűnő a szív-és érrendszerünkre, vérhígító, vérnyomásszabályzó, de jó a bőrnek, helyi kezeléssel pasztaként, emésztésünkre is kedvezően hat. Emellett gyulladásgátló és nyákoldó is. Meglehetősen igénytelen, egyszerűen termeszthető akár lakásban is. Egy napig vízbe áztattam, ezután sekély földbe vetettem. A vetés után már néhány nappal láthatóan hajtani kezd, 6-8 centiméteresre nőnek. Amikor ez megvan, máris szedhető. Folyamatosan, kb. 3 hetente újra vethető. Legegyszerűbben ollóval vágható. Gyerekeknek ez a kis magvetés rendkívül látványos, pár napon belül látják munkájuk gyümölcsét és végigkísérhetik a csírázás, hajtásnövekedés fázisait.

Enyhén csípős íze van. Szendvicsekbe, hideg salátakeverékekhez kiváló. Egy szelet vajas kenyérre szórva például jó kis vitaminbombát alkot.
Én a bio magot az Auchanban vettem, ott a kertészeti részen mindig találtok többféle csíráztatni való magot.

Fokhagyma (Allium sativum):
Azt hiszem, a fokhagyma évszázadok óta köztudott baktérium és vírusölő hatását senkinek nem kell bemutatni. Viszont én ugyanúgy, ahogyan a zsázsát, egy napnyi tiszta vízben való áztatás után (hogy a csírázást gyorsítsuk), egy sekély humusz rétegben meghajtattam. Így a zöld szára apróra vágva, kicsit különlegesebb felhasználásra, szintén friss salátába, egy szelet husira szórva, vagy szendvicsbe rakva szuper ízélményt ad.

Batáta-Édesburgonya (Ipomoea batata):
Itt a kivétel, mert ez a növény nem egyszerűen vethető, hosszadalmasabb folyamat, palánta nevelésével kezdődik. Nálam is ez egyelőre egy kísérlet, ami most úgy néz ki, el is indult.
De kezdjük az elején. Az utóbbi időben nagyon felkapott zöldségféle, de azt gondolom nagyon jó választékbővítő a megszokott krumpli-rizs köret tengelyben. Emellett nagyon jó élettani hatásokkal bír. Csak felsorolásszerűen, mert ez mindenhol megtalálható:
- magas rost és ásványi anyag tartalmú
- A, B, C vitaminban gazdag
- magnézium tartalma miatt szuper stresszoldó
- vas és kálium természetes forrása
- antioxidáns.

Szóval gyökereztetem /hajtatom úgy, hogy a vízbe folyamatosan csak 1-2 cm ér. Nekem már a pici hajtáskezdemények láthatók rajta. Ehhez kb. 1 hét kellett. Ezután meglátom, hogy a levágott gumó elkezd-e alul gyökeresedni. Ha nem, a megnőtt hajtást leválasztva, azt gyökereztetem. Akinek kedve van, tartson velem, kísérletezzetek otthon!
Azonban ha biztosra akartok menni, kertészetünkben májustól isteni lila és narancs húsú palántákat vásárolhattok majd!

Petrezselyem (Petroselinum):
Végezetül egy igazi jolly joker! Gyógyhatásai között olyanok szerepelnek, mint a vértisztítás, lúgosít, teli van flavonoidokkal, vizelethajtó, vesetisztító. Nem is sorolom tovább...

Egyszerűen levágjuk egy fehérrépa csúcsát, ahol a zöldje kezd nőni. Egy lapos tányérra tesszük és éppen csak annyi vizet teszünk a tányérkára, hogy elérje a répadarab alsó részét. Aztán várjuk a zöldikéket. Kb. 1 hét után kezd elindulni. Vigyázzunk: ne lepje el sok víz, mert akkor rohad, viszont mindig tartsuk nedvesen.

Általánosan pedig azt kell tudni, hogy sok-sok fény kell minden növényke életre keltéséhez, így érdemes déli fekvésű ablakba tenni.
Remélem megjött a kedvetek egy kis szobai kertészkedéshez itt a zimankós, ködös januárban is! :))

A magyar tanárnőm egyszer azt ajánlotta nekem, hogy egyetem alatt válasszak ki magamnak egy regényt, amit szeretek vagy fontosnak tartok és ötévente olvassam újra. Merthogy szerinte nemcsak a szüntelen és folyamatos olvasás, hanem az újraolvasás is fontos. Ő - gondolom magányos alkatként - az Ullysses-t választotta. Én a Háború és békét. Eddig sikerült betartanom és rendszeresen újraolvasom a négyszer hatszáz-hétszáz oldalt. Tudásrakódások, műveltségmódosulások, újraértelmezési játékok, mélyülő szövegdinamikai kötések, kontextuseltolódások - egyre magabiztosabb alázat.

Két éve szemezek Helen Rappaport könyvével, A négy nővér-rel. A háború és békét legelső alkalommal egy évig kerülgettem, mire ki mertem nyitni, mire azt mertem magamnak mondani, hogy kész vagyok rá. Állok elébe.
Az igaz történetekben az az irodalmi nehézség, hogy már általában a kinyitásuk pillanatában tudja az ember a befejezést - olvasás közben hányszor kívánnánk (gondolom maga a szerző is), hogy ne! ne erre, hanem arra kanyarítsd a fonalat! De ugye nem teheti, hiszen gúzsba köti a tény. Irodalmi történelemkönyv. Élettörténelemkönyv. Meglátások, tanulságok, tükrök. Ahogyan Kata is írta: nemcsak azért olvasunk, hogy történeteket ismerjünk meg, hanem azért is, hogy beépítsük azt az életünkbe, ami ugyebár önmunka, önismeret, önfejlesztés.
Néha azon dühöngök, hogy kevesebb pl. párválasztási téblábolás lenne körülöttünk, ha mindenki elolvasná a Vonzások és választásokat Goethe-től, vagy az Értelem és érzelem című Austen opuszt. Kötelező olvasmányok.
Megint az idő: az elmélyültségi szint, a megállított, ráfordított, elmélyített idő. (Nemcsak nőknek.)

Balázs legutóbbi egyik cikke (Egyszer lesz, hol nem lesz: művészet az ember után), és egy korábbi cikk (Erdész Fanni: Vissza a jövőbe) is utalt arra, hogy talán az emberiség fenntartható fejlődésének útja egyfajta visszalépés lesz akképpen, hogy visszafogjuk fogyasztásunkat, belátjuk káros szokásainkat, és önmérséklés útján leadunk igényeinkből. Akár visszalépés 200 évvel a múltba.

Vissza a jövőbe

Erre egyszer már nekiláttam írni egy cikket, de aztán abbahagytam, elszégyelltem magam. Volt már ugyanis, hogy egy borocska mellett felmerült a kérdés, hogy ki melyik korban élne legszívesebben, és csípőből azt válaszoltam, hogy egy nappal sem a mosógép feltalálása előtt, és ezt a mai napig fenntartom. Ha az emberiség úgy dönt, hogy kihúzza a dugót, én azok között leszek, aki a mosógép és a KÉZ közé veti magát.

Szerintem a közeljövőben (de az csak eufemizmus, igazából soha) ne számítsunk arra, hogy az ember lead majd az igényeiből. Előbb halunk ki, mint hogy önként és dalolva visszalépjünk 200 évet a múltba.

Egyrészről ne áltassuk magunkat: mi itt a világ fejlettebb részén sokkal jobban, tovább és rossz szokásaink ellenére is szebben élünk, mint eleink, köszönhetően a gyógyszereknek, a fejlett technológiának, a demokráciának, a vízellátásnak, az áramnak, a gépeknek, és még az atombombának is. Gyerekeink nem halnak meg járványban, öt gyermekem közül 95%, hogy 5 megéri a felnőttkort, sőt élete hossza is veri a 70-et biztosan. Élelmünk is van, és az éhenhalás mint rém közvetlenül nem fenyeget. Nem úgy néz ki, hogy háború lenne mostanság, vagy ha igen, ne tudnánk menekülni előle valahova. A klímával kapcsolatos veszélyek pedig (vízszint emelkedés, hőség, száradás) valahogy túl vannak az ingerküszöbön még mindig. Persze szép dolog a világtól elbújva élni, de ha beteg lesz a gyerekem jó ha van kocsi és szaladhatok az árammal, gyógyszerrel, vegyszerekkel, gépekkel ellátott kórházba, és akinek 8 órás munkája van, és hiányzik belőle az önmegvalósítás igénye, annak pontosan megfelel a mirelit zöldborsó, és a bontott csirke és örül, ha van mosógépe. Mit köszönhetünk a Rómaiaknak? Például, hogy most itthon melegben, gyermekeim körében, világítás és áram mellett írhatok egy cikket.

A világ másik nagyobb fele pedig... mégis miről mondana le, amikor nekik az az álom, amiben mi élünk?

Szóval, ha tippelnem kellene a világ fejlődésére - és itt most egy lehetséges forgatókönyv következik -, én arra fogadnék, hogy önként és dalolva visszalépni nem fogunk mi sohasem. Ellenben lehetséges, hogy a mesterséges intelligencia és a technológiai fejlődés majd megoldja minden problémánkat, mert egyszerűen egyesíti a rólunk felhalmozott információkat és átlép felettünk. És nem azért, mert a gép öntudatra ébred, hanem mert a betáplált információk magukban hordozzák minden problémánk megoldását, csak mi az emberi képességeink, érzéseink, érdekeink miatt azokat nem látjuk, vagy nem vagyunk képesek alkalmazni. Például mindenki tudja, hogy ha a világ rendelkezésére álló élelmiszert, vizet, pénzt egyenlően szétosztanánk, akkor azzal megoldódhatna a harmadik világ legtöbb problémája, és hosszú távon mi is jól járnánk, hiszen azt is kimutatták kutatások, hogy a nemzeti boldogtalanság párhuzamosa nő azzal, hogy nő az olló a legszegényebbek és a leggazdagabbak között. De önként soha nem fogunk lemondani javainkról. Ellenben egy számítógép, amely kezeli a pénzügyeinket és rendelkezik ezer olyan infóval mely szerint ez lenne a megoldás, az mechanikusan megoldhatná ezen kérdést kb. 1 perc alatt. Szerintem az alapjövedelem kérdése a hozzá kapcsolt erkölcsi tanítások miatt elfogadhatatlan csak, egy számítógép e kérdéssel egyáltalán nem lacafacázna annyit. Nyilván sarkítok, de lehetne fejlődésünk útja majd ez is. Vagy például veszélyesen nő a széndioxid-kibocsájtás mennyisége majd 30 év múlva, erre egy reggel arra ébredünk, hogy az okosházunk klímája nem indul, és az A-K tartományú rendszámmal rendelkező kocsinkat is fújhatjuk, vitethetjük munkába magunkat a szomszéddal.

Igen, e kérdés felveti majd a szabadsághoz fűződő viszonyunk kérdését. De persze az is elgondolkoztató, hogy az eddigi történelmünk fényében jól éltünk-e azzal, boldogabbak lettünk-e általa.

Addig is a válasz a világmindenség minden kérdésére a 42. Ne essetek pánikba!

Kisgyerek korom óta bennem van a föld szeretete: és ha a földet szereted a kertedet is szeretni fogod. Én szerencsés vagyok, mert olyan gyerekkorom lehetett, hogy érintkezhetett a meztelen talpam és tenyerem a fekete földdel. Családi házunkhoz tartozott egy kis darab földecske, amibe természetesen ültettek a szüleim, de még e mellé volt egy laposi kertünk is, ami fantasztikus módon épp a nagyszüleim kertje mellett volt, szóval mi egy amolyan kertművelő család voltunk, vagyunk. Biztos vagyok abban, hogy nagyapám volt az, aki ennek az alapját megteremtette és mindenki utánozni akarta őt, hogy minél szebb kertje legyen. Ő nagyon sokat volt kint a kertben, szinte nap mint nap kiment a munka után, hogy rendezgesse, kapálgassa a sorokat. Abszolút nem megterhelő kötelező munkának érezte, épp ellenkezőleg pihentetőnek, lelket melengetőnek.

Kocsis mamával, tatával és édesanyámmal

Szóval igen, onnan elindult már bennem valami, ami megtanított szeretni, megbecsülni azt, amit ebből a dologból ki lehet hozni. Voltak gyümölcsfáink, szőlősorok , veteményes rész, amiben az egész évre megtermeltük a burgonyát, céklát, hagymát, répát és petrezselymet. A gyümölcsfák adták a friss gyümölcsöt és a pálinkát, amiből a közös családi szüret alkalmából kortyolgattak a felnőttek. Természetesen volt egy hatalmas nagy diófa is a kert végében, amit nekem 6-7 éves lehettem senki nem mondott, hogy a burok összefogja a kezemet, emlékszem a suliba mindenki nézte miért sötétbarna a tenyerem, amit a jó kis háziszappan sem tudott lemosni.

A kert mindenkié volt a családban, tehát mindenkinek ki kellett venni a részét a munkából, volt, hogy nehezemre esett a folyamatos krumpliszedés, de soha nem volt egy pillanatra sem olyan gondolatom, hogy ne akartam volna újra és újra kijárni a szabadba.

Így volt teljes a család: éppen közös szőlő szüret a Kocsis tata és mama kertjében

Eredendően mind anyai és mind apai ágon a nagyszüleimtől ezt láttam, hogy becsülik és szeretik a földet, a kertet és hihetetlenül jól bánnak vele. Bizony ők sajnos már nincsenek köztünk, de nap mint nap gondolok rájuk és tervezem, hogy azt, amit ők tettek a kertművelés szeretetével, én is továbbadjam az én gyermekeimnek. Kicsit ugye továbbgondolva és nem rejtegetve ezt a receptet, mint a cukrászok teszik a tradícionális hozzávalókat, így hoztuk létre az Öreghegyi Csemete Tanodát, ahol kertészkedni vágyó gyerekek is részesei lehetnek mindannak, aminek én voltam gyerekkoromban.

Az ihletés magáért beszél, és minden egyes lépés a nagyszüleim iránti tisztelettel fejleszti a Tanoda erősségét. Lesz, van minden egyes évszaknak megfelelő virág, idényzöldség és gyümölcs. Tulajdonképpen ma Magyarországon annyiféle csoda van és ültethető, hogy egész Szadát be tudnám ültetni. És ezzel le is rántottam magamról a leplet, én az önfeledt ültető vagyok mindenféle parképítési szabályok nemtudója a legjobb értelemben, egyszerűen nem tudok az ültetési kedvemnek gátat szabni, újabb és újabb növényke kertembe való beengedésének nemet mondani, ami nem feltétlenül baj, főleg most, hogy a gyerekeknek is minél többet meg szeretnék mutatni.

A kert hatalmas mivolta lehetővé teszi az önfeledt kertészkedést, de természetesen vágyakozom már most a bővítésre is. Az alapot édesapám megteremtette, a kert végébe gyümölcsfákat ültetett, amit el is nevezett az unokáiról Édenkertnek. Megtalálhatóak benne a meggy, cseresznye, szilva, körte barackfajták, de tőle kapott helyet néhány homoktövis is. Terveimben szerepel még pekándió, ezüstcseresznye, kivi, pisztáciafa, mandulafa, málnafa és még sorolhatnám.

Kis kezem munkája már a fügék, málnák, ribizlik és a gránátalmák, amik már teremtek is. Nincs szebb és jobb érzés, mikor gyermekeim kis keze a lombok között dolgozva kutatja a gyümölcsszemeket.

Természetesen ültettem fenyőket is, cserszömörcém, lonicéráim, babérmeggyek, aranyesők, különböző rózsák (imádom őket, annyiféle forma és fajta van), korallberkenyék, természetesen különböző fajta levendulák, somok, zanótok, díszfüvek, selyemakácok, cédrusok, kecskerágók, télálló magnóliák, árnyékliliomok, porcsinrózsák, fűszernövények is díszítik a kertet.

Kerítésnek leylandi ciprust és szilt választottam, hogy zöld elhatárolója legyen a kertnek. Van jókora területen csicsóka, hiszek a gyógyító erejében, inzulin rezisztensként nem hiányozhat a kertemből. Volt alkalom, mikor erről a növényről beszélgettünk és szedtünk a gyerekekkel, a mókásabb gumóknak még nevet is adtak, hihetetlen jó nap volt velük!

További célom még a fajtagazdag hagymás rész, ahol a változatos hagymások friss virágait lehet leszedni, valamint tanulmányozni őket.

Mindenkit csak arra biztatok, hogy kertre fel, ültessünk együtt minél többet, élvezzük a kerti munka örömét együtt a családdal, tanítsuk a legkisebbeket!

Mindig is szerettem a sikertörténeteket, mármint azokat, amelyekben a főhős küzdelmek és rengeteg munka árán jut el valamilyen formájú kiteljesedéshez. Mint a népmesében a legkisebb királyfi: már hétszáz fejét levágta a sárkánynak, de még mindig marad egy boszorka, akinek túl kell járni az eszén ahhoz, hogy végül csak sikerüljön a világszép királykisasszonyt meghódítani. Szeretem, ha valaki a szó legjobb értelmében véve sikeres: emberileg. Ez számomra annyit jelent, hogy minden nehézség ellenére vagy éppen azok által képes kiteljesíteni a személyiségét, a tehetségét, adni tud, jó energiákká változtatja a visszahúzó erőket is. Ez egyfajta varázslatnak tűnik olykor, más esetekben „csak” egy hétköznapi történet és egyáltalán nem biztos, hogy valaha is visszhangja lesz. Én azt szeretem, ha valaki ezeket a történeteket szépen el is meséli, legyen az Ilus nénié az erdélyi havasok legeldugottabb falujában vagy éppen az Egyesült Államok elnökének feleségéé az egész világ orra előtt.

Nekem mindig is rokonszenves volt mind Obama, mind a felesége, mert amíg a világ képernyőjén voltak, önkéntelenül is azt éreztem, hogy nemcsak az intellektusuk és jóakaratuk hat még a globális világ szűrőin keresztül is, hanem a hitelességük is. Angol szakos tanár vagyok, nem titok, hogy mélyen érdekel az egész angolszász kultúra, történelem, irodalom, az amerikai éppen annyira, mint a brit (na jó, szegény Ausztrália még nem került eléggé fókuszba, de szerintem ez is csak idő kérdése). Ebből következően nagy figyelmet szentelek a brit királyi család életétől kezdve a XVII. századi kerteken és általában véve az angol pázsiton keresztül Thoreau mondatain és a hálaadási pulykasütés fortélyain át egészen az amerikai elnökökig mindennek, ami elém kerül, nagyjából válogatás nélkül. A politika különösebben nem érdekel, de maguk a politikai szereplők mint személyiségek többnyire igen. Így aztán az sem meglepetés, hogy amikor karácsony előtt láttam Mrs. Obama könyvét, azonnal megírtam az Angyalnak, hogy alázatosan kérem, ezt ne felejtse el a karácsonyfa alá pottyantani. Nagyon kedves az Angyal – nem felejtette el.

Mostanra sikerült is elolvasnom, nem éppen rövid esszécske, de hiába olvastam hetekig minden este, azt éreztem, hogy nem szeretném, hogy vége legyen. A legjobban a könyvben is az fogott meg, ami már korábban: Michelle Obama hitelessége. Ő is egy azok közül a női ikonok közül, akik segítségével én is jobban magamra tudok találni mint nő. A története azt bizonyítja számomra, hogy igenis létezik egyfajta női sorsközösség, egymás számára sokszor ismerős, máskor ismeretlen nők párhuzamos életszövedéke, amely annyi hasonló vagy éppen különbözősége miatt megindító, inspiráló történetet hordoz, hogy mindez segít élni a mindennapokban. Nekem legalábbis nagyon sokat adnak ezek a történetek, az életek során megtapasztalt nehézségek, dilemmák, kérdések, azoknak hasonlósága adott női sorsokban, a kérdésekre adott eltérő vagy éppen párhuzamos válaszok. Nem biztos, hogy elsőre szembetűnő a párhuzam Ilus néni és Mrs. Obama élete vagy akár a sajátom között, de én mesterien tudom meglátni ezeket, különösen, amikor magam is olyan élethelyzetben vagyok, ahol több a kérdésem, mint a pontos válaszom arra, mit hoz a jövő a döntéseim nyomán. De persze nem csak ilyenkor érdekes egy korábbi first lady itt-ott némileg szürreális életébe bepillantást nyerni, különösen, hogy ebben az esetben ugyebár egy a politika porondján kettős értelemben is outsidernek tekintett csoport egy tagjáról, tehát egy fekete nőről van szó, akit ráadásul sosem vonzott a politika. Éppen ez adja a történet érdekességét: egy nagyon autonóm, de a családi életben elemi erővel jelen lévő, egyszerű gyökerekkel rendelkező, tehát társadalmilag hátrányos csoportból érkező, de közben tanult, kiemelkedő intellektusú, mély érzésű afroamerikai nő gondolataival, élményeivel, tapasztalataival találkozunk, aki mesterien egyensúlyoz(ott) rengetegféle szerepe között. Volt visszahúzódó fekete kislány, szerencsés és kitartó diák, elvárásoknak megfelelni akaró fiatal nő, elképesztő munkabírású kezdő jogász, szerelmes ifjú hölgy, feleség, anya, politikai szereplő, first lady, barátnő, divatikon és így tovább. A kedves Olvasónak szeretettel ajánlom, hogy ne habozzon, vegye a kezébe ezt az izgalmas könyvet!

Két napja kaptam meg az amúgy mindig várt postaládás levelemet, egy részletet elkértem belőle Fannitól:

Elővettem az albumokat, amelyeket kölcsön kaptam Tőled, már több mint egy éve. Belelapoztam a Moments in Eden címűbe és annyira megfogott, hogy a fotók olyanok, mint valami németalföldi festmények a 18. századból! Gyönyörűek, pedig nem megszokott fényviszonyok között készültek, nincsenek a növények úgymond "fénybe mártva". Talán lenne is valamilyen meghatározhatatlan komor hangulatuk ettől, de mégsem, mert annyira átsüt a növények valódisága, szépsége. Azt érzem, hogy a kamera mögötti szem értőn néz ezekre a részletekre. Olyan, mintha egy történet egy képkockáját látnánk kimerevítve az időben, mint egy filmkocka. Nagyon szépek.

Moments in Eden.
Garden Photographs by Richard Brown

A másik, a The Painted Garden meg elmélyülésre késztet, legeltetem a szemem az egyes részleteken és azok leírása, értelmezése szintén sokat jelent, kontextusba helyezi a képeket, amelyek részleteit nem feltétlenül érteném magamtól. Ezt is nagyon élvezem. Egyáltalán, azt veszem észre, hogy hihetetlen nagy igényem van a szépre. Én is megkaptam a Rizsporos hétköznapok c. albumot karácsonyra (talán az Angyal meghallotta azt az egyetlen sóhajtást, hogy milyen jó is lenne ebbe belelapozni, mielőtt elküldöm Ellendre... ) és ott írja a szerző az előszóban, hogy a fő célja a könyvnek a gyönyörködtetés, hiszen olyan nagy vágyunk van a szépre a mai világban, amikor nem olyan tárgyakkal vagyunk alapvetően körülvéve, amelyek a szépségükről volnának híresek.

Budai Lotti: Rizsporos hétköznapok
Női divat- és hálószobatitkok a 18-19. századból

Ha kötelező olvasmány, akkor ilyeneket kérek. Még. Sokat. Köszönöm, Judit!
Régen volt rám könyv ekkora hatással. Talán azért is, mert régen olvastam ennyit, ilyen rövid időn belül. Elhanyagoltam a könyveket, amióta anya lettem, pedig nagyon szerettem mindig is őket. Nem csak az olvasást, de magát a könyvet is. Az e-book soha nem vonzott. Soha nem értettem, hogy egy ilyen praktikus, kis helyen elférő, könnyű valami hogy lehet jó, hiszen nem lehet lapozni és nincs könyvszaga.

A trilógia (Sandra Gulland: Napóleon menyasszonya; Napóleon felesége; Adieu, Napóleon!) utolsó kötetének utolsó nagy fejezete van már csak vissza. Nem akarom, hogy vége legyen! Izgalmas, magával ragadó történet egy kreol nőről, akiből egyszer csak Franciaország császárnéja lesz. Belecsöppenünk egy világba, ami ma már teljesen elképzelhetetlennek tűnik. Selyempapucsok télen, hideg kastélyok, bálok, hatlovas hintók, szolgák százai, háborúk, hetekig tartó utazások Európán belül lovaskocsikkal… Életek történetei összefonódva egy regényben, ami 10 éven át íródott fennmaradt levelek, dokumentumok és egy napló alapján.
Erőt, magabiztosságot, hitet kaptam Joséphine-től, akinek élete, hozzáállása példa lehet mindannyiunk számára. Nem azért, mert gazdag lett. Nem azért, mert császárné lett. Hanem mert mindezt úgy tette, hogy azt tanítani kellene. Történelem. Nagy francia forradalom. Napóleon. Az iskolában arról nem is volt szó, hogy ennek a hatalmas embernek - akiről mindig csak azt emelik ki, hogy alacsony volt - felesége is lett volna. Azt sem mondták el, hogy pl. nagyrészt Napóleonnak köszönhető az egyiptológia tudománya. Rengeteg érdekes tény derül ki a regény során, amitől a történelem óra sokkal szerethetőbb lett volna, és biztosan több dologra emlékeznék még most is. Nálunk csak a királyok, csaták, dátumok voltak fontosak.
De persze I. Napóleon császár mögött is – mint minden nagy ember mögött - ott állt jóban, rosszban egy fantasztikus asszony, Joséphine, aki nélkül talán nem is érte volna el mindazt, ami a nevéhez köthető. Olyan mesebelinek tűnnek ezek a dolgok. Viszont egy napló tele személyes gondolatokkal, érzelmekkel mindezt az orrunk elé teszi le. Érzem a levendula illatát (Joséphine kedvence volt), a citrom aromáját (Napóleon illata), szinte látom a sok rizsport a levegőben szállni a parókák után.

Egyszer olvastam egy mondatot, amit aztán egy párnára is ráhímeztem: „Mindig viseld a láthatatlan koronád!” Olyan egyszerűnek hangzik, mégis mennyi minden van benne! Hiszen attól, mert nem vagyok királyné (nem is szeretnék az lenni), attól még az önmagamhoz, mint NŐ-höz való hozzáállásom ugyanaz kell, hogy legyen. Azon vagyok, hogy érezzem a korona súlyát a fejemen. Hogy képes legyek kihozni nőiességem legjavát első sorban önmagam előtt. Nagyon fontosnak érzem ezt, mert a házasságom, az emberi kapcsolataim, a lányommal való viszonyom múlik rajta. Mennyi mindent kell még megtanítani Ötévesemnek! A párna a hímzéssel már az ő szobájában van.
(…)
Befejeztem. Sírtam, amikor el kellett válniuk, és sírtam, amikor meghalt. „De a vérvonala tovább él…” Valóban letehetetlen könyv. Az üzenetét sem szabad letenni többé! Mindenkiben ott él a királynő, engedjük meg magunknak! Ez nem azt jelenti, hogy 800 (!) fős udvartartásra van szükség. Azt sem, hogy 4 szolga kelljen ahhoz, hogy egyik szobából a másikba átmenjen az ember. Azt sem, hogy drága ruhákban, gyémántokban pompázzunk. Az önmagunkba vetett hitet jelenti. Azt, hogy emelt fővel, őszintén nézzünk szembe a világgal. Ettől még a tartásunk is megváltozik. Így a kötelességtudathoz kitartás párosul, a nehéz helyzetekhez valahonnan erő érkezik. Mindezt megbolondítja egy csipetnyi elegancia és ott áll egy királynő. Ja, hogy ehhez kell egy király is, aki igazi királynőként bánik az ember lányával? Lehet. Sok minden valóban könnyebb egy királlyal az oldalunkon. De ahhoz, hogy reggel a tükörben korona nélkül is lássam magamban a királynőt, ahhoz Neki semmi köze. Ahhoz, hogy odafigyeljek az étkezésemre, a ruhámra, a hajamra, ahhoz Ő nem kell. Ő akkor bánik velem koronásként, ha már így jelenek meg előtte. Ha önmagamat királynőkét élem meg, akkor mások is így látnak engem. És akkor jön majd a tenyerén hordás, a virág, az udvariasság, az előre engedés, a kabát fel/lesegítése, mert Ő is elhiszi, hogy királynő vagyok.
Megyek is. Fel kell tennem a koronámat!

Mindig viseld a láthatatlan koronád!