Miért Otthonka?

Egykor a mi falunk (is) elképzelhetetlen volt a boltba, temetőbe, kertbe készülő, kapu előtt a padon üldögélő otthonkás nénik látványa nélkül.
Gyermekkorom meghatározó élménye ez a pamut és poliészter keverékéből készült, alapvetően otthoni viselésre tervezett „munkaruha”, mely beleillett a 60-70-80-as évek fura textilipari termékeinek sorába.
Hódító útjára a 60-as években indult, amikor a hazai textilipar nylon termelése az egekbe szökkent. Hatalmas szín, minta és formagazdagságról árulkodik az a gyűjtemény is, melyet egyesületünk folyamatosan bővít a hagyatékokból előkerülő, kidobásra ítélt ruhadarabokból.
Nevezték már „szaladgálati asszony-ruhának”, az emberi test fóliasátrának és még ki tudja hány találó elnevezés született rá az elmúlt 30-40 évben.

Így visszanézve nem a szépsége, az esztétikai jelentősége adja meg a népszerűségének titkát, melyet egyetlen mondatban foglalnak össze viselői: „praktikus, nem gyűrődik, nem kell vasalni, bármit fel lehet alá venni, mindent eltakar”.

Krumlirétes fesztiválon otthonkákkal bolondozó utcaszínházi produkció:-))

Nálunk - Dunaszekcsőn - ez a szó „otthonka”, a fenti asszociáción és az arcon gyorsan átsuhanó mosolyon túl, már egy, a faluért munkálkodó csapatot is jelent.
Otthonka Egyesület - a névválasztásban nem titkolt szándékunk volt ezt a mosolyt az arcokra csalogatni, és emellett kifejezni, hogy mi itt vagyunk otthon, itt tevékenykedünk a faluért, az itt élőkért.

Bütykölde

2014-ben alakultunk azzal a céllal, hogy tegyünk valamit, amitől jobb lesz Dunaszekcsőn élni. Ez elég tág célkitűzés, de annál fontosabb. Így nagyon sok minden belefér a tevékenységi körünkben, szervezünk kirándulásokat, túrákat, színházlátogatást, kosár- és gyékényfonó tanfolyamot, csoki készítő foglalkozásokat, falutakarítást, kertészkedünk, felújítjuk a régi kerekes kutakat, gyerekeknek nyaranta 3 napközis tábort tartunk, építünk fűzfasátrat, vályogkunyhót, tartunk garázsvásárokat, karácsonyi vásárt és jótékonysági gyűjtést is.

Falutakarítás

Kosárfonó tanfolyam

Kerekeskút felújítás

Még a felsoroltakon túl is rengeteg színes és hangulatos program kötődik egyesületünk nevéhez, ezeket folyamatosan gyűjtjük és közzétesszük a fb-on és a honlapunkon.

(www.otthonkaegyesulet.blogspot.com)

Mindezt pályázatok és az önkormányzat segítségével, valamint együttműködve a helyi iskolával, óvodával, egyéb civil szerveződésekkel, cégekkel, vállalkozókkal és természetesen az itt élőkkel.

Fűzfasátor a Dunaparton

Biciklitúra

Hájas sütés

Tagjaink a 40-50-es korosztályból kerülnek ki, de van nyugdíjas tagunk is. Jól együtt tudunk dolgozni, mivel sokféle környezetből, háttérrel, érdeklődési körrel érkezünk, ezért tudunk ilyen színesek maradni.

Betlehemezés

Jó érzés, hogy a faluban az „otthonkások” kifejezéshez - bár neveztek már minket viccesen bikiniseknek is - egy pozitív kép társul, jó együtt dolgozni, látni a munkánk gyümölcsét, vagy csak együtt lenni a téli activity összejöveteleinken.

Erzsitől elkértem egy augusztusi levelét, amiben arról ír, hogy miért nem tudott öt percre átugrani növényekért, íme:

Az úgy kezdődött, hogy kaptam 2 kiscicát - de nem lehet őket kint tartani.... ők vannak az egyik folyosón...
Az úgy kezdődött, hogy lett egy kotlós....
kikelt 1 kiscsibe....
11 tojás még nem...
mi van, ha csak egy marad?....
kell venni gyorsan pár napos csibét a kotlós alá...
ja, nem maradhatnak az istállóban, mert közben kiderült, hogy ott patkányok vannak...
szombaton el kellett ugrani Villányba lekvárt főzni...
onnan hazaérve este, gyorsan a garázsból egy ezeréves faládát lepucerálni a tyúknak és a leendő többi kicsinek - este még egy van....
vasárnapra is egy, tehát venni kell pluszban...
délelőtt a 15 új jövevény megérkezik az immáron kiglancolt ládába, az első folyosóra, ahol a legmelegebb van, és sok cuccom.... por lesz itt és bűz....
ma az udvarba lépve - hazaérve délután - derül ki, hogy kicsi a láda, a tyúk kidöntötte a vizet, kaját....
padlásról lehoz egy alkatrészeire szétszedett ládát: osb lapok, össze kell szerelni...
fél kilencig nem jött össze... valamit nem jól illesztettem... csomó dolog várt - volna - rám....
a pattogatott kukorica és a két aktív szúnyog miatt ébrenlét és levélírás Juditnak...
ez van most....
aludnom kellene, mert holnap korán kell kelnem...
holnap folytat a szerelés, istállót takarítani, zöldbabot leszedni, blansírozni, vasalni, mosni, kukoricát morzsolni, főzni kéne - hétvégén utazom.... szerdán bent kell maradnom...
ennyi, Kedves Judit ::))
E.

Városi kontrasztok.
Éles határok.
Markáns jegyű soksínűség.

Miért van az, hogy megérkezve egy városba már első pillanatban jól/otthonosan/biztonságban érzed magad, vagy éppen rossz/idegen/kényelmetlen benyomásod van?
Milyen tényezőkből is állnak össze az első benyomásaink?
Hétvégén a Simultan Festival egyik előadója volt Balázs, de erről majd bővebben ő ír, engem a köznapiság, a hozzá kapcsolódó holdudvar és háttérmunka érdekel (mivel azt csinálom én, ühümm).

A két nagyobb Miminél maradt - mivel a tegnapi nap is a kirándulás része volt -, mondván hétfőn dolgozatokat írnak, nem szeretnének lemaradni, blablablablaaaa. Mielőtt elérzékenyültem volna attól a tudattól, hogy micsoda remek, felelősségteljes, feladattudatos gyerekeim vannak, pár másodperc alatt rájöttem, hogy nem, egyszerűen csak gyerekek, és még egyszerűbben anyunál lehet tévézni, egész nap pizsiben ágylakónak lenni, és feltételezem, hogy időlimit nélkül a telefonon játszani, és még a szobában is lehet enni, ja, meg esetleg nem kell este fürdeni.... Szóval csábító. Hát elcsábultak.... (Viszont ha megtudom, hogy nem mostak fogat, akkor anyu körmére is ránézek!)

Erdélyben sokat és sok helyen jártunk már, mert a Nővérem Marosvásárhelyre ment férjhez, de Temesvár eddig valahogyan kimaradt az utazásokból. Kicsit ódzkodtam tőle, mert nyáron Novi Sad-ban (Újvidék) határozottan kényelmetlenül éreztük magunkat (főleg Balázs nélkül) - mintha még nem tudták volna elfelejteni, hogy nemrégiben háborús övezet voltak - mikor lehet ezt elfelejteni? -. Az a fajta rossz érzés, amikor semmi különös vagy konkrét nem támasztja alá ezt, egyszerűen csak nem akar megszűnni addig, amíg ott van az ember. (A rengeteg egyéb mellett még azt sem értem, hogyan van az, hogy egy szembejövő ember egyszerre bizalmat, kíváncsiságot, vonzódást ébreszt bennem, azaz tetszik, egy másik pedig arra késztet, hogy inkább elkerüljem, azaz nem tetszik.)

Nos, Temesvár első megérkezésre megtetszett: a házak, a terek, de legfőképpen az emberek. A terek és az építészeti megjelenések rendkívüli módon kontrasztosak: egymás mellett a már felújított és az arra váró épület, a lehulló vakolatú műemlék előtt a legdrágább étterem, rozzant kinézetű házból gyönyörűen felöltözötten kilépő emberek, a modern és a klasszikus villa ikerházként is jól megfér egymással. Jó volt köztük lenni, azt hiszem azért, mert folyamatosan kommunikációban voltak a lakóterükkel, egymással, velünk. (Csupa fontos apróság: észreveszik, ha szembejövünk a járdán és helyet csinálunk egymásnak, látják, hogy a zebránál állunk és átengednek, látom, hogy be akar sávozni a másik és beengedem - mind-mind tulajdonképpen a tekintetről, az egymásra nézésről, a kontaktusról szól.)
Figyelmesség. Észrevétel. Kontaktus.

A főtér környékén szinte minden felekezet temploma megtalálható: katolikus, ortodox, izraelita, református.... Színesség. Soknemzetiség.
A főszervezővel beszélgetve kiderült, hogy több évnyi itt lakás után is ilyennek látja ezt a várost.
Városjegyek. Városérzetek. Városképzetek.

Annak ellenére, hogy hiányzik az otthon, az otthonmaradt gyerekek, hogy először feladatnélkülinek és dologtalannak érzem magam az ilyen városi kirándulásokon, be kell valljam, hogy pihentető. Mivel ténylegesen nincs mit anyailag-háziasszonyilag csinálni: nem lehet sütni-főzni, nem lehet kertet-házat gondozni, hát kikapcsolom magam a háztartási körforgásból és diákgyerekké változom: múzeumozunk, csavargunk, játszunk-olvasunk-mozizunk és hatalmasakat alszunk....
Lehet, hogy nyaralás helyett mindenkinek elég lenne, ha pár napra létezne város-vidék csereélet?

Egyszer anekdotáztam már ezen a blogról arról, hogy művészetfilozófia órán egyik kedves csoporttársunk, elvesztvén türelmét azon kérdés taglalása közben, hogy 'mi a szép', kirohant, azt odavágva, hogy az a szép, amit egész nap látni akarok!
Én még mindig nem tudom....
És azt sem tudom, pedig hányszor, de hányszor feltettem már magamnak a kérdést: hogyan létezik, hogy egyikünk leül példának okáért a zongora elé, kisilabizálja a kottát és lassan begyakorolva megtanulja a dallamot, a másikunk pedig hanyagul odamegy és egyszerűen hallás után lejátssza....
De azt már szerencsére kezdem tudni, hogy mindezt családon belül hogyan kezeljem. Hogy természetes legyen az, hogy más és más tehetségeket, indíttatásokat, képességeket kaptunk. Hogy viszont ugyanolyan természetes legyen, hogy mindenki a maga képességei szerint a tudását folyamatosan gyarapítsa. Hogy elfogadjuk sutaságainkat, hogy egyre kevesebb olyan dühös mondat hangozzon el, hogy a pitlibe, te még dobolni sem tudsz rendesen!, hogy örüljünk annak, hogy csupán attól, hogy együtt élünk, mennyi mindent tanulunk egymástól. Hogy érték és követendő, ha rendszeresen belekóstolunk a másik világába, sőt segítjük a másikat a saját világának kibontakoztatásában.

És nekem, anyailag, a legnagyobb érték az, hogy minden gyerekemnek (tehetségesnek és kevésbé tehetségesnek egyaránt) természetes az, hogy minden karácsonyra új éneket, verset, vagy dalt tanul meg elmondani, elzongorázni. Hogy mindenki énekel, tisztán vagy éppen kicsit hamisan. És meg kell állapítsam, hogy a hamis hangok a bátorságtól és a gyakorlástól egyre tisztábban szólnak.

Tegnapelőtt, mert hogy ezt a bejegyzést ugyebár tegnap írom, szóval, tegnap előtt, amikor Dominika könyvének előszavát szerkesztettem a tegnapi (azaz a mai) napra, egyfolytában bőgtem. A gyerekek éppen egymásnak tanították lezongorázni ezt vagy azt a karácsonyi dalt, és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen hálás vagyok azért a bátorságért, aminek köszönhetően merünk úgy élni, ahogyan szeretnénk. És nemcsak a saját bátorságunkért adtam hálát, hanem mindazoknak a bátorságáért, akik mernek bátrak lenni. Nem szeretnék más életet, nem akarok úgy élni, mint a másik, viszont tanulni tőle igen, szüntelenül.

Fontos elkülöníteni egymástól az utánzást és a tanulást. Habár azt mondjuk, hogy a tanulás az utánzással kezdődik, nem állapodik meg azon a szinten, jó esetben csak egy fázis, ami megelőzi azt a síkot, amikor a leutánozott elem beépül a sajátba és egyénivé alakul. Sajáttá tétel. Egyénítés.

Erzsi Mi a művészet? bejegyzésében hozza a wikipédiáról az inspiráció fogalmának magyarázatát. Itt az inspiráció szó mellett zárójelben a következő három fogalom olvasható: sugallat, ihlet, késztetés. Én megpróbálom őket most kicsit külön venni.

Az inspiráció, innováció, kreatív ötlet megkülönböztetések nagyon jók. Abban már nem vagyok biztos, hogy az inspiráció belső indíttatás. Az inkább a késztetés. Ezt venném első helyre. Késztetésem van (számomra is érthetetlen, hogy honnan jön) vmit tenni. Sugallatom van, hogy erre vagy arra menjek. És várom az ihletet, hogy pontosan hogyan és merre menjek. Na én úgy látom, hogy ehhez az ihlethez kell maga az inspiráció, amit viszont főleg egymásból/egymástól szerzünk be és nem belső indíttatás. Belső indíttatás (amit tulajdonképpen filozófiai és nem feltétlenül teológiai értelemben isteninek nevezhetünk, hiszen nem ismerjük az eredőjét) viszont a késztetés, a sugallat. Az ihletet már egyértelműen ember és vmi más közöttinek (maradjunk filozófiai értelemben az isteninél) tartom. Az inspirációban az a különleges, hogy emberközti. Egymástól adjuk-vesszük. Kölcsönösség (jó esetben).
Abban viszont teljesen egyet értek, hogy ezek az 'üzenetek' fenntarthatóak, sőt talán abban is (ezen azért még tovább kell gondolkodni), hogy taníthatóak. Ezt az egész belső komplexitást én csak belső motornak szoktam hívni. Ezt próbálom a saját gyerekeimnél és az egész önmagunknál fenntartani. Akkor szigorúan zárom a családi egységet, ha úgy látom, hogy ezt bármilyen formában bántják vagy akadályozzák (pl. iskola, lakóhelyi közeg, stb.). Merthogy igen, a kreativitást, az indíttatást módszeresen (ha nem is tudatosan) nemcsak alapjáratra lehet tenni, hanem meg is lehet szüntetni. Tulajdonképpen a legmagasztosabb hitünkről, igényünkről beszélünk: a pedagógiáról, a pedagógiaságról (hamár faluságosak vagyunk).
Tudatosság. Na, ehhez kell a legtöbb felkészülés.

Jean Tinguely-ihlette játszó-/alkotószoba a Stedelijk Múzeumban, 2016. 10. 16.

Minden évben a még a borongóssá, hideggé váló halottak napi megemlékezéseket megelőzve (egy-két héttel, amikor hét ágra süt a nap) járjuk körbe sírjainkat: nagyszüleim, dédszüleim és ükszüleim köveit.

Halottak napi családi kirándulás, ami immár rendszeressé váló somogyi makkgyűjtési és élet-halál megbeszélési ceremónia is. Melyikünk hogyan szeretne meghalni, addig hogyan szeretne élni: álmodozások, tervek, múltjavítások. Idén Jónás kedvesen mondta Miminek, hogy ne aggódjon, majd nálunk a kertben elszórjuk és ő ültet fölé egy tölgyfát (nem makkot - hiszen úriember -, hanem csemetét).

Vörös tölgy, kocsányos és kocsánytalan tölgy makkok

Ezeken az utakon Mimi (anyu) mindig mesél és közben fel-felsejlenek az előttünk itt jártak. Többször emlegetett Sicca mamám (ükanyám, aki megvárt engem....) is szóba kerül, főleg az, hogy hogyan halt meg. Hogy valami ősit, elemit tudott a meghalásról. Egyszerűen elvonult a szobájába, rendes ruhájában lefeküdt és néha-néha kért egy kis cukros vizet: lyányom, hozz nekem egy kis cukros vizet!

A magyar tanatológia nagyanyja, Polcz Alain egyik idézetét hozom most erre a napra: "Hiszem, hogy az öregedésre nem akkor kell készülni, amikor ott van. Jó azt jóval hamarább tudni, hogy múló a fiatalság, ez a "minden az enyém" érzet. Az értékrendszerünk is megváltozik egy kicsit, ha a tudatunkba kerül, hogy megöregszünk. Örökösen csak az megy, hogy tartsd magad fiatalon. Mert félünk. Félünk az öregedéstől, félünk a haláltól, elvesztettük a hitünket, nincsenek morális értékeink, nincs mibe kapaszkodnunk. Figyeld meg, ha valaki szépen tud megöregedni, az morális tartást ad. Derűt."

Jó élet, jó öregedés, jó halál: Jó otthon.

Talán Zita kérdésére, hogy kinek öltözünk fel?, az lehetne egy lehetségesen találó válasz, hogy az igazi kérdés inkább így hangozhatna: kinek is vetkőzünk le?
Ükanyám nem vetkőzött le a halálnak. Méltóság. Formalitás.
Felöltözni/Felöltöztetni.

Tegnap reggeli dérjárat-csokor:

Körömvirág

Borzaskata

Sisakvirág

Körömvirág

Ágyásrózsa

Büdöske

Cserszömörce

Borágó

Konkoly

Ágyásrózsa

Horror Óbányán

Egy hete vidáman bóklásztunk több száz másik turistával Óbányán a múlt hétvégén, amikor Peti kiszúrta, hogy a falu hirdetőtáblája szerint Kakasütésre van lehetőség a faluház előtt. Nem, nem kaka sütésre, hanem kakas ütésre. 200Ft/egy ütés, állt a röplapon. Azon nyomban feltett szándékunk lett, hogy agyoncsapjuk a kakast. Ehhez lepengettünk összesen 800,-Ft-ot, a gyerekek kezébe adtunk egy jó három méteres, hajlékony botot, bekötöttük a szemüket, és útnak indítottuk őket. Nem egyszerre. A kakas egy ketrecben volt, és a cél az volt, hogy úgy üsse fejbe azt a bátor vállalkozó, hogy vér folyjon. Az viheti ugyanis haza az elhunytat, aki sikeresen agyoncsapta. A gyilkossági kísérlethez egy sváb zenekar húzta a talpalávalót, és vidám, ittas bácsik kuncorásztak. Nos, végül a négy vállalkozó gyermekem közül egy sem lett büntetett előéletű, a kakas pedig vidáman kukorékolt a kis ketrecében. A gyengébb idegzetűeket megnyugtatom, hogy tényleg volt kakas, és tényleg ketrecben, de agyonütni csak egy avatart kellett (volna), ami egy kitömött kakasfej volt textilből.

És, hát hogy mi is az a kakasütés:

„A Kakasütés különböző alkalomkor előforduló népszokás, amelynek során egy vagy több kakast, esetleg tyúkot ölnek meg: agyonütik, lemetszik a fejét vagy lelövik. A szokás menete helyenként változó volt. A brassói Hétfaluban húsvét harmadik napján az iskolás gyermekek a község játékra alkalmas helyén bizonyos távolságra egymástól két cöveket vernek a földbe. Az egyikhez egy hizlalt kakast, a másikhoz egy hizlalt tyúkot kötnek. A fiúk a kakas, a leányok a tyúk irányába helyezkednek el. A feladat az, hogy a cövekhez kötött kakast a fiúk agyonlőjék (kakaslövés), a tyúkot pedig a leányok agyonüssék. A fiúk a halálos ítéletet nyíllal, a leányok egy bottal hajtják végre. Közben egy sajátságos éneket énekelnek, amelyben a kakas szomorú sorsát panaszolja el. Brassó megyében néhol nem a kakasokra, hanem egy táblára rajzolt kakas ábrájára lőttek nyíllal. Aki a tábla közepére festett fekete pontot eltalálja, az a győztes. A két állatot a versenylövés után megölik, elkészítik és elfogyasztják.
Baranyában húshagyókedden a legények a kocsma udvarán cövekhez egy kakast kötnek. A kakastól mintegy húsz lépésnyire bekötik a legények szemét, kezükbe csépet adnak. A cél az, hogy bekötött szemmel a kakashoz találjanak, és azt cséppel agyonüssék (kakascséplés).
A szatmári Felsőbányán lakodalom alkalmával a vőlegény feladata volt, hogy a násznép jelenlétében, bekötött szemmel egy cövekhez kötött kakast agyonüssön egy doronggal.
Miskolcon, Borsod és Gömör megye némely falvában a kakast szintén lakodalomban ölték meg. A kakasra „bírósági” végzéssel mondják ki a halálos ítéletet, és karddal vagy késsel lemetszik a fejét (kakasnyakazás).
Kolozsvár környékén aratáskor egy kakast a gabonaföldön beásnak a földbe, csak a fejét nem temetik be. Egy legénynek a kakas fejét kaszával egyetlen suhintással le kell metszenie. Ha ez nem sikerül, az emberek megrettennek, a legényt egész éven át vörös kakasnak nevezik, és úgy vélik, hogy az aratás a következő évben rosszul sikerül. A kakasütés ismeretes a szlovák, cseh, lengyel, német, osztrák és más nép hagyományából."
Ujváry Zoltán: Az átadás-átvétel és a funkció kérdései egy népszokásban, Műveltség és Hagyomány, 1961

Hogy mik vannak.

Felöltözni önmagunknak és felöltözni a napnak.

Anyai nagyapám és nővérem. Élete volt a sport. Én sohasem láttam melegítőben.

Anyu, anyai nagyanyám (aki szerencsére még mindig él) és nagyapám

Nem beöltözni, hanem fel-öltözni, azaz kicsit magasztosabbá válni a napnak, elkészíteni magunkat a napnak (a munkának, a tennivalóknak), mint ahogyan minden este elkészítjük magunkat az éjszakának is. (A hálóruha felöltése ugyanolyan fontos, mint a reggeli felöltözködés. Hajháló és bajuszkötő és egyebek.... Hány de hány film és regény kulcsjelenete az éjszakára készülődés! Már abból, ahogyan elkészülnek, sejtjük magát az éjszakát! Egy kis parfüm ugyebár....) Megpróbálni önmagunkat felmagasztosítani: testünket-lelkünket. Köznapot a lehető legszebb köznapiságba, ünnepkor a lehető legszebb ünnepiségbe.

Apai nagyanyám, nővérem és unokatestvérem

Nagyszüleim és dédszüleim fontos öltözködési szokásokat hagyományoztak rám. Mindig - ha egész nap otthon voltak, akkor is - csinosak és jólfésültek voltak (a szó mindennapi és átvitt értelmében is). Mit is jelent ez? A helynek és az alkalomnak megfelelő, egyéniséget kifejező, koherens egész megjelenést. Részletesebben? Tetőtől-talpig egységet képezett a kinézetük. A frizura és a cipő ugyanolyan fontos volt, mint maga a ruha. Mindig meghökkenek, ha valaki slampos csak azért mert otthon van. Ha nincs rendben a haja. (Ennek legkomikusabb megjelenési formája a kiskosztümös, elöl tupíros, sminkes nő, akinek hátul a haja lapos, mert ott a párna lenyomata.) "Kislányom, egy nő frizurája hátul is mindig rendezett. Tessék elindulás (itt értsd magát a napnak nekiindulást, nem az otthonról elindulást) előtt belepillantani a tükörbe."

Dédanyám mellett apai nagyanyám illatosan lágy nőiségéből töltekezem a mai napig. Köszönöm mami, hogy ismerhettelek!

Valamelyik pécsi könyvtár könyvszanálásán találtam olyan hatvanas-hetvenes évekbeli magyar nyelvű köteteket, amik a honfi nőknek szóltak. Teljes meglepődéssel konstatáltam, hogy a vártakkal ellentétben (mit is vártam? talán azt, hogy mindegy hogyan nézünk ki: egyéniség nélküli egyformaság, a munkaköpeny romantika, stb. sztereotípiákat) igenis azt nemcsak sugallják, hanem konkrétan harsogják az írások, hogy kedves nőtársak, tessék otthon is csinosnak lenni! Megdöbbentett, hogy saját otthonossághoz-nőiséghez való viszonyomat már akkoriban tanítani kellett, csak valószínűleg nem sokan forgatták a fent említett opuszokat. Jaj, hogy nem jut eszembe, merre vannak a pajtában azok a kötetek, vagy a címük, hogy rákeressek, mert tényleg érdemes belepillantani! Egy egész korszak elvárásait, tanácsait tartalmazzák a női megjelenést illetően! (Férfi vagy nő a szerző? Nem tudom, pedig lehet, hogy fontos lenne....)
De hogy végre kinyögjem a mondanivaló lényegét: azt szorgalmazzák, hogy a nők csinosan, szépen felöltözve várják haza munkából megérkező (gondolom gyűrött-büdös) férjurukat. Most nem a férfiak érdekelnek, ezért lehetnek esetünkben akár avittak is, hanem a nők. Hogy igenis, tessék vonzónak lenni! Ha egész nap az volt a feladat, hogy a félévest altassa, etesse, sétáltassa, stb., akkor is tessék csinosnak lenni, mert különben a nőisége fog csorbulni és akkor már nem lesz bizony oly nagyon vonzó, márpedig férfinépség a csábos asszonyszemélynek szeret udvarolni. Praktikusan nézve kevesebb fáradtság vonzó asszonynépnek lenni, mint azt elviselni, hogy férjuraság hölgyszemélyeknek teszi a szépet.

Balról anyu és mellette a dédanyám, jobbról Mariska néni csirkepucolás közben. A női otthonka kérdésköre pedig külön történet....

Kislánykorom egyik kedvenc megfigyelése a papi megérkezik és mami fogadja őt című, békés csendben zajló jelenete. Papi (apai nagyapámról nem találtam idevágó képet) élre vasalt nadrágban, fehér ingben, nyakkendőben, mellényben, fekete cipőben, szürke vagy barna cérnazokniban (ez később lesz fontos) megérkezik, megcsókolja a mamit, fáradtan leül a nagyszoba foteljébe - közben halk duruzsolás kettőjük között, miközben a mami a sámlira leül a fotel mellé és kifűzi a csinos, szoros utcai cipőket, leveszi papi lábáról a zoknikat és azokkal lassan, ritmusosan átdörgöli az ujjközöket, két kézzel húzogatva szünteti meg az odatapadt izzadtságot és fáradtságot. Utána a fotel karfájára már jó előre odakészített tiszta zoknit ráadja a hazaérkező lábra, házicipőbe bújtatja, majd következik a tiszta ing és házimellény. Szép. Tudom mire gondolnak sokan, hogy női megalázkodás, női szolgálat, stb. Nem! Mami átvarázsolta papit otthonivá, a magáévá tette, úgy, hogy közben természetesen minden porcikájával át is adta magát neki, hogy utána viszont a férfi szolgálja őt: tetterős, újra aktivizálódott, otthon is mindent megoldó társsá teremtette. Szép. Otthon. Melegség. Varázslat.

Egyszer már egyik írásomhoz kerestem dédapámról ezt a képet, végre megtaláltam: számomra a napi munkához is felöltöző szép férfi eszményképe. Amikor magamban dohogok, hogy már megint mennyi a vasalnivaló, azzal a gondolattal csitulok el, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy Balázs inget hord és én vasalhatom. Napfénysimogatás a szövet szálai közé.

Szívesen veszek a fiaimnak hajformázót. Szívesen vágom a hajukat egyre vagányabbul nagyfiúsra. Megnyugvásos elégedettség, mikor belepillantanak a tükörbe, hogy rendben vannak-e. Jakab nagyfiamnak és anyunak ma van a születésnapja. Remélem a gyerekeink azt is megtanulják, hogy szelektálva folytassák a múltból azt, amit értékesnek és továbbvivésre méltónak tartanak.

Judit Ismétlődéseink c. írásáról eszembe jutott Tarantino Kill bill című filmjének egyik kulcsjelenete és abban a Szuperman monológ, melyből azonban most csak egy részt idéznék:

Bill mondja a főhősnek: "Biztosan tudod, mennyire szeretem a képregényeket. Különösen a szuperhős-történeteket. Lenyűgözőnek találom az őket övező mitológiát. Vegyük például a kedvencemet, Superman-t. Nem valami jó képregény és nincs is túl jól megrajzolva. De az őt övező mítosz nemcsak zseniális, hanem egyedi is. Minden szuperhősös képregény szerves része a hős alteregója. Batman-é Bruce Wayne, Pókemberé Peter Parker. Mikor a figura reggel felébred, ő Peter Parker. Fel kell vennie a jelmezét, hogy Pókember lehessen. És ezen a téren Superman-nek nincs párja. Superman nem Superman-né válik. Ő Superman-nek született. Mikor Superman felkel, ő Superman. Az alteregója Clark Kent. Az igazi arcát akkor látni, mikor a kék jelmezét viseli, rajta a nagy piros S-sel és a piros köpennyel, amiben Kent-ék rátaláltak. Ez az igazi Énje. Amit Kent visel; a szemüveg, az öltöny, az a maszk. "

Na vajon mi kik vagyunk? Akkor vagyunk mi, amikor felöltözünk, vagy akkor amikor levetkőzünk? Mi van alul? Macinaci és abból húzunk tiszta ruhát, vagy a tiszta ruhára húzunk otthon házikabátot? Kinek öltözünk fel? A világnak, vagy a szeretteinknek?

Igen, valóban, nagyon vonzó cím, már látom, ahogy a kedves Olvasó felfigyel rá és azonnal rátapad a képernyőre, egyenesen issza a szavaimat. Nem baj, azért én is mégis töprengek itt egy sort.

Hogy van az, hogy néha semmi jó sem történik, semmi sem sikerül? Az ember (asszony) reggel véletlenül elvágja az ujját, véletlenül beveri a fejét a kazán sarkába, véletlenül belekever a fehér mosásba egy piros inget (ami természetesen bugyirózsaszínre változtat mindent, nemcsak a bugyikat). Véletlenül? Vagy valami rossz erők működnek ilyenkor? Nem vagyok egy boszorkány-típus, nincsenek megérzéseim meg előérzeteim, az ún. hetedik érzékem is csak a gyerekeimmel meg a tanítványaimmal kapcsolatban működik (de még ez is egész másképp, mint ahogy másoknál). Mégis, ilyen napokon, amikor minden adott, hogy jól érezze magát az ember (asszony), miért van olyan érzése, hogy minden összeesküdött ellene? Ilyenkor akárhogy akarom, nem megy, hogy jókedvem legyen, nem tudom magam áthangolni, pedig pont úgy csinálom, mint amikor csak simán bal lábbal kelek fel, mégis tudok némi hangolódás után mosolyogni, átalakulni, ragyogni. A maihoz hasonló rosszkedvű napokon azonban csak gagyogni tudok, nem sikerül a varázslat. Nem segít a napfény, a gyerekek csipogása, a jó idő, a szabadnap, a pihenés, az olvasás, a kert, a kedves tevékenységek. Nem tudom visszatükrözni a világban elém terülő szépséget. Miért?

Született és megrögzött optimista alkatom révén arra kell ilyenkor gondolnom, valamiért most ilyen napnak is lennie kell, hadd szabaduljanak el a gonosz erők is, végülis senki nem mondta, hogy minden nap habostortát kell enni. Ám legyen, romboljanak, ha most úgy kell. Viszont akkor én is huncutkodok egyet és minden olyan dolgot megcsinálok ma, amit utálok, sőt, örülni fogok neki, ha valami nem sikerül – legalább letudok minden rosszat egy napon, átverem a gonoszokat, így holnap már csakis jó napom lehet. Hihihi.

Úgyhogy ma elmentem egy új turkálóba, ahol őszintén örültem, hogy nem találtam télikabátot, mert úgysincs már rá pénzem ebben a hónapban, felhívtam apámat, akinek a feleségével nagyon feszült a viszonyom, így ezen is túlestem, meg is kaptam a magamét, aminek szintén nagyon örültem (na, jó, nem szívből, de legalább most jó pár hétig nem kell ugyanezt meghallgatnom), porszívóztam, vasaltam, megcsináltam nemszeretem adminisztratív feladatokat, és nagyon örültem, hogy bugyirózsaszín ruhákat teregethetek (holnap majd újra kimosom őket, mi van akkor).

Minden bénaság ellenére csak összefutottam egy barátnőmmel munka közben, aki annyira örült, hogy még meg is ölelt (lehet, hogy hasonló cipőben járt, mint én, úgyhogy már egy kétperces randi is feldobta), csupa finom süteményeket sütöttem (semmit nem hagytam ki, nem égettem meg), vicces mesét találtam ki a legkisebbnek egy sündisznócskáról, és amúgy remek estém van a gyerekekkel, akik éppen mellettem rajzolgatnak tavaszi virágzó fákat meg álmodoznak 20 percig a levegőben reptethető drónokról. Szóval fittyet hánytam a rossznak, ha úgy tetszik, bemutattam neki és meghagytam abban a hitében, hogy garázdálkodhat és elronthatja a napomat, titokban mégis megtaláltam a magam örömeit. Hihihi. (Mégiscsak boszorkány vagyok? Ugyan! Tündér!)

Szokásaink. Rítusaink. Hagyományaink.
Csak hogy életünk legfontosabb ismétlődéseit emeljem ki.
Reggel például fél ötkor szoktam kelni. Szokás, mely életkorból, élethelyzetből, feladatmennyiségből alakul ki. Mindennapi szokásaink könnyen felülírhatóak, megváltoztathatóak. Nem ideiglenesek, hanem időintervallumban rendszeresek. Szokásaink tulajdonképpen rendszeres ismétlődések, mely megismétlések által válnak rutinná, azaz olyan cselekvéssorrá, melyet szinte automatikusan hajtunk végre - a legnagyobb kihívás ebben az esetben az, hogy ne váljon fásultsággá, hogy ugyanolyan kedvet és lelkesedést találjunk a mindennapi megismétlésben, mint mikor még frissen alakítottuk ki.

Rítusaink a szokásainkhoz és a hagyományainkhoz is több szállal kapcsolódnak. Reggelente példának okáért megfésülködöm - nade nem mindegy, hogy hogyan. Előbb így fésülöm, aztán úgy fésülöm, befonom, becsatolom, etc. Szokás, hogy minden reggel csatot teszek a hajamba. Az már viszont hagyomány, hogy díszesebb, értékesebb csatot teszek a hajamba, ha ünnep van. Merthogy a díszességnek mindig jelentése van. Szimbólum.

Azt hiszem, mondhatjuk, hogy a hagyomány rituálisan megünnepelt szokásrendszer, mely spirituális töltettel rendelkezik. Keresztelő, házasság, születés, temetés, stb. A 'hogyan szoktuk csinálni' és a 'hogyan illik csinálni' összehangolása azzal, hogy 'hogyan szeretnénk csinálni'. A változások kicsírázási helyei.

Nemtörődömség. Valahogyan mindig az a képzetem volt (szerintem néprajzi olvasmányok ezt nagy fokban erősítették is), hogy vidéken a hagyományok kötöttebbek, a szokások szabályozottabbak, a klasszikus tételmondat: lassabban változnak a dolgok, archaikusabb az életforma. Ehhez képest manapság nem ezt tapasztalni. Sose gondoltam volna, hogy falun temetésre elmehet egy férfi szandálban, köldökig nyitott ingben. Vagy hogy lehet papucs is az óvodai/iskolai benti cipő. Nem hinném, hogy városban bárki is papucsként értelmezné a benti cipő kategóriát. Vagy melegítőként az iskolai viseletet. Rosszul értelmezett kényelmesség. Érdekes viszont, hogy a melegítő (sportolásra való öltözet) és a papucs (uszodába való lábbeli, majd meleg lakásba való benti lábbeli) is városi ruházkodási találmány, ami aztán falusi mindennapi viseletté vált. Falusias otthonosság. (Emlékeztek a nagyik levágott szárú, esetleg klumpává szabott gumicsizmáira?) Ühümm.
Gyerekkoromból is azt a képet hozom magammal, hogy a falusiak máshogyan/másként öltözködnek, de nem slamposak. Zártabb, a testet jobban fedő ruhák, szabásában és anyagában is merevebben hordott darabok jutnak eszembe. Az idősebbeken most is ezt tapasztalom, de a hetven alattiak már inkább 'az ide ez is jó lesz' stílust viselik. Felöltözni a napnak.

Vízzel írt valóság